A NEMZETI MŰVELTSÉG JELENTKEZÉSÉNEK ÉS KIBONTAKOZÁSÁNAK KORA (1804–1849)

1804-ben új korszak kezdődik a debreceni Kollégium történetében. Mégpedig egy olyan új fejlődési szakasz, amely az oktatás tartalmában, a nevelés szellemében, a tudományos gondolkodásban és a diákifjúság érdeklődésében egyaránt nagy átalakulást eredményez. Ez az időszak az 1804. évi Literaria Deputatio álmosdi gyűlésével kezdődik és a magyar szabadságharc bukásával 1849-ben fejeződik be. Ebben a korszakban az álmosdi Ratio ugyanis új tartalmi és strukturális fejlődést nyit a Kollégium életében, a szabadságharc bukása pedig, melyben a kollégiumi ifjúság önkéntes nemzetőrségi zászlóaljjal vett részt, zárja az időszakot. A négyszázötven éves Kollégium történetének mindössze egy tizede ez a 45 év, de annál gazdagabb szakasza, hiszen ekkor jelentkezik a felvilágosodás kései hatása, ebben a korszakban bontakoznak ki a nemzeti szellemű törekvések, és ennek az időszaknak a végén a forradalom szelleme hatja át a kollégiumi életet. Ezt a fejlődéstörténeti folyamatot a következőkben három periódusban mutatjuk be.

I. A KÉSEI FELVILÁGOSODÁS IDEJE (1804–1833)

Míg a XVIII. század utolsó harmadában a kollégiumi oktatás és nevelés szellemében a felvilágosodás gondolatvilága a természettudományos műveltség előretörését eredményezte, addig a XIX. század első évtizedeiben ugyanez az eszmevilág már a nemzeti iskolakultúra szellemiségét sugallja. Tekintettel azonban arra, hogy az európai felvilágosodás természetelvűségének rousseaui koncepciója a századfordulón mind az egyetemes, mind pedig a hazai iskolázás terén elhalványulni látszik, a magyar református kollégiumok neveléseszménye is mintha a természettudományi és a humanisztikus képzés kompromisszumára készülne. Sárospatakon, Nagyenyeden, Pápán és Debrecenben, – hogy csak a legjelentősebb kollégiumokat említsük – az előző korszakhoz viszonyítva az oktatás tartalmában és a nevelés szellemében, ha eltérő tantervi struktúrákban is, de egyaránt hasonló módon törekednek nagyobb teret engedni a humanioráknak; nem egy esetben a reáliák rovására.

1. A tanulmányi rendszer

A debreceni Kollégiumban ennek a törekvésnek a jegyében „... projectálja a Túl a Tiszán lévő Venerabilis Superintendencia által kirendelt Literaria Deputatio a Debreczeni Ref. Collégiumban tanítandó Tudományok Rendét” – írja Budai Ézsaiás a tanárkari jegyzőkönyvben.¹ Budai mint az Álmosdi Literaria Deputatio megbízottja, 1804. december 30-án a Senioralis Házban tartott rendkívüli professzori gyűlésen, ahol Sárvári Pál rector és Szilágyi Gábor lelkész is jelen volt, nagy körültekintéssel arról is beszámolt, hogy a „Fő Tiszteletű Superintendentiától rendelt Literaria Deputatio Gyűléséből, amely Álmosdon december 27-dik és 28-dik napján tartódott tegnap érkezett meg; és azon Deputatiónak Actáit, melyeket maga jegyzett fel, közölvén, hogy az Álmosdi Literaria Deputatio munkája ezen jegyzőkönyvbe egészen bé tétessék”.²

Tekintettel arra, hogy az idevonatkozó kollégiumtörténeti szakirodalom az eredeti jegyzőkönyvben Budai Ézsaiás által saját kezűleg leírt tantervet kevésbé vette figyelembe, hanem elsősorban az 1807-ben nyomtatásban megjelent Ratio Institutionis-ra³ támaszkodott, a monográfia hitelessége érdekében célszerűbb a tanterv kéziratos eredetijét szemügyre vennünk. Annál inkább, mert a tanárkari jegyzőkönyvben a tanterv peda­gógiai-didaktikai célzata jobban érvényesül, mint a nyomtatásban három évvel később megjelentetett latin nyelvű szövegben. Ez a célzat a tanterv alapelvében eklatánsan jelentkezik: „Principiumul tévén, hogy a Tudományok Rendinek olyannak kell lenni, mely az egész Ven[erabilis] Superintendentiában lévő oskolákra, a hol és a mennyire lehet, kiterjedhessék, és amely szerint, minden tanuló Szüleinek Tutorának, vagy magának is, célja és szándéka szerint jó móddal készítődhessék: a Tanítani valók, kezdvén a legalsó Oskolán...”⁴

Ez az alapelv már nemcsak a Superintendentia egyházpolitikai érdekeit szolgálja, hanem tekintettel van a tanulók szüleinek, tutorainak az igényeire, hangsúlyozva a tanterv érvényességét az egész Tiszántúli Egyházkerületben, illetőleg annak partikuláris iskoláiban.

Ami a „tanítani valók”-at illeti, az oktatás tartalmát a tanterv az alábbiak szerint taglalja:⁵

I. Az ú.n. „Magyar oskola” négy classisában az elemi ismeretek általában hasonlóak a korabeli más, protestáns kollégiumok, illetőleg lyceumok tanulmányi anyagához. A „septima” és a „sexta” osztályok, melyek korábban a Methodus (1770) utáni időben rendszerint összevontan a kisebb kollégiumokban (ábécédáriusok, írók, olvasók, számolók, katekizálók stb. elnevezések szerint) némileg eltérő órarendben, de lényegileg az elemi tárgyköröknek megfelelően kerültek a tantervbe.⁶ A két elemi osztálynak a tanulmányi anyaga arról tanúskodik, hogy a korabeli alapismereteket, elsősorban az írást, az olvasást, a számolást és a vallást minden gyermek elsajátítsa. De amint az kitűnik, bizonyos állattani és földrajzi tudnivalókat is előírt ez a tanterv. Egészében olyan ismeretrendszert, amelynek a birtokában akár tovább tanultak, akár nem, két osztály után is rendelkeztek a legszükségesebb tudnivalókkal a gyerekek. A tanulást a gyerekek nagyobbik hányada ekkor még tovább folytatta. Egy 1804-ik évi adat szerint ugyanis a Septima Classisban 335-en, a Sexta-ban pedig 212-en. Igaz, hogy a két osztály összlétszáma (547) több mint egyharmada az elemi és gimnáziumi tagozat tanulólétszámának, mely ekkor 1572 fő.⁷

II. A Quinta Classisban a továbbtanulók 1. „Magyar Grammatica”-t, 2. „Írást”, 3. „Egyszeres Sokszorozás”-t tanultak, melynek legfontosabb kellékéül a „Sokszorozó Tábla” használatát írja elő a tervezet; módszertani utasítása, hogy „azt sokszori diktálás és együtt való mondatás által kell megtanítani”. 4. „Az állatok országa bővebben” (Szentgyörgyi József tankönyve alapján). 5. „Magyar Ország Geographiája”, Európának országai, ezeknek nevezetesebb városaival, folyóival és hegyeivel együtt”; 6. „Vallás az Útmutatás szerint; Erkölcsi Tudomány, Imádságok, Zsoltárok, Ditséretek, Éneklés mestersége”.

Ezután a tervezet kétirányú, ún. bifurcatió-t ír elő, melynek egyik ágán azok a tanulók mennek tovább, akik nem kívánnak a latin osztályokban továbbtanulni, a másik ágán pedig a középiskolába készülők vesznek részt. Ez a bifurcatio az oktatási struktúrában is biztosítani kívánja a nemzeti szellemű nevelés színvonalának emelését.

III. A harmadik „Magyar Oskola” – ahogyan azt a tervezet nevezi – tanít : 1. „A jó Ortographiával való és Szép Magyar írást”; 2. „Az Arithmeticának négy Simplex Speciesét”, 3. „A Természet Históriájából a Plánéták és az Ásványok országát a Technológiával egybe kötve”; 4. „Magyar Országnak és minden Ausztriai Tartománynak bővebb Geographiáját oly móddal, hogy ezeknek természeti javai és fogyatékozásai is adódnak”; 5. „Mindenféle mértékeknek nemeit a legközönségesebb és legegyügyűbb földméréssel együtt”; 6. „Vallást az Útmutatás szerint; Keresztény Erkölcsi Tudományt, Imádságokat, Énekeket”.

IV. A negyedik „Magyar oskolában” a tanulók gyakorolják magukat: 1. „A Magyar Conceptusban [fogalmazványban] Obligatóriák [kötelezvények] és levelek írásában, Számadás készítésében”, 2. „Az Arithmeticának Composita Specificumában, a Regula Detrivel együtt”, 3. „Tanulhatnák az egyik Geographiát”, 4. „Magyarország Históriáját, a Hazában lévő rendnek, Szokásoknak, Törvény útjának és Juridictióknak esméretével együtt”, 5. „Közönséges életben alkalmaztatott rövid Phisicát, Mechanikát és Architectúrát”, 6. „Rajzolást”, 7. „Vallást és Keresztyén Erkölcsi Tudományt bővebben”.

Az elemi tagozatnak ez a strukturális továbbfejlesztése a Kollégiumban több tekintetben igen tanulságos. Mindenek előtt abban, hogy Budai Ézsaiásék a XIX. század elején a népoktatást szolgáló alsó osztályokban erősíteni kívánják a nemzeti jelleget és a classisok számának növelésével – amint már utaltunk rá – emelni annak színvonalát. Ugyanakkor, mint a kései felvilágosodás képviselői, a természetelvűségnek ugyan szerényebb szerepet szánnak XVIII. századi elődeiknél, de a fent idézett oktatási tartalom a reáliák esetében, főleg a két felső osztályban igen figyelemre méltó. Ez az oktatási tartalom más felekezetek alsó fokú iskoláinak tanulmányi anyagával való összehasonlításban is megállja a helyét; különösen a katolikus egyház hatáskörében működő elemi iskolák tananyagához képest, ahol a népoktatási intézmények fejlesztésére kevesebb gondot fordítottak, mint a közép- és felsőoktatásra. Talán csak a piarista gimnázium hatáskörében működő nemzeti iskola tanulmányi anyaga fogékonyabb a természettudományi ismeretek iránt, nem annyira a népoktatás, hanem inkább a gimnáziumban történő továbbtanulás jobb megalapozása érdekében.⁸

A Kollégium középiskolájának, vagyis ahogyan az Álmosdi Deputatio tervezete nevezi a „Deák Oskola” rendszerének két tagozata van: grammatikai és humanitasi. A deák oskola grammatikai tagozata négy, a humanitási három classisból áll, ami azt jelenti, hogy a korszakunkban egyre inkább használatos gimnáziumi elnevezés mint iskolatípust jelölő fogalom itt hétosztályos oktatási intézményt jelöl. Ez a szisztéma pedig abban az időben igen rangos középfokú iskolát képvisel. Az Institutionis idevonatkozó tantervi előírásai az oktatás tartalmára vonatkozóan ezt a színvonalat jól illusztrálják. Ennek igazolására a deák oskola osztályainak tanulmányi anyagából emeljünk ki néhány tantárgyat; először a grammatikai tagozaton:

I. Az első Deák Oskolában a latin nyelv alapjaink és az ún. „deák törzsök szavak”-on kívül Magyarország és Ausztria geografiáját, arithmeticát és vallási ismereteket tanulnak.

II. A második Deák Oskolában (Grammatica Classis) az Institutionis a Latin Grammatikát írja elő, „... de úgy, hogy Regulákkal ne terhelődjenek”. Emellett Latin Stilisztikát, valamint Arithmeticát, Geographiát és Keresztyén Vallást oktatnak ebben az osztályban;

III. A harmadik Deák Oskolában (Classis Syntaxistorum Novitionum) többek között az ún. könnyebb syntaxist a regulákkal, Cellarius Nagy Vocabularium-át, Schütz hallei professzor Lateinisch Deutsches Lehrbuch-ját, magyar nyelvről latin nyelvre való fordítást, az európai országok és tartományok földrajzát, arithmeticát, a latin beszéd gyakorlását és keresztyén erkölcstudományt rendelt el a tanterv.

IV. A negyedik Deák Oskolában (Classis Syntaxistorum) az ún. nehezebb syntaxis reguláin és a keresztyén vallás fő ágazatain kívül Cellarius Nagy Vocabularium-át az Appendixxel együtt” Cornelius Nepos-t, Phaedrus-t, magyarból latinra való fordítást, arithmeticát, valamint az „Ó Geographiából Graeciá-t, Macedoniá-t, Thraciá-t, Italiá-t, Kis- és Nagy-Ásiá”-t írja elő az álmosdi Ratio;

V. Az ötödik Deák Oskolában (Classis Rhetorum Novitiorum) a tanterv szerint Terentius-t, Julius Caesar gallíciai háborúját, földrajzból a „Romanum Imperium”-ot, az Arithmeticából a „Tört Számok”-at, „Magyarország Históriájá”-nak deák nyelvre való fordítását, a latin beszédben való gyakorlást és természetesen vallási ismereteket tanulnak ennek az osztálynak tanulói;

VI. A hatodik Deák Oskolában (Classis Poetica) a főbb tantárgyak: vallástanon kívül a „Poetica Regulák”, a „Mithológia”, „Cato Moralis versei”, „Ovidius Metamorphosis”-a, „Vergilius és Horatius, a deák költők élete”, az Ó- és Új Geographia, a tört számok és „Versek írása”;

VII. A hetedik Deák Oskolában (Classis Rhetorum Veteranorum) a vallási ismereteken és a latin beszéd gyakorlásán túl „Cicero-t” Magyarból Deákra való fordítást, „Deák Conceptusok gyakorlásá”-t és Maróthi Arithmeticá-ját írja elő az Institutionis.

Szándékosan részleteztük a tanárkari jegyzőkönyvnek Budai Ézsaiás által saját kezűleg bejegyzett, a középfokú oktatás tartalmára vonatkozó fejezetét, mert bizonyítani akartuk azt a fejlődéstörténeti tényt, miszerint a Kollégium deák classisaiban a praeceptorok nemcsak latint tanítottak, hanem nemzeti ismereteket, természeti tudományokat is; arithmeticát pl. kivétel nélkül minden osztályban. Az egyes classisok elméleti ismeretei pedig gyakorlatokkal párosultak, mint pl. a grammatikai osztályban stílus-, a syntaxisták és a rhetorok klasszisaiban beszéd-, a poétikai osztályban pedig versírásgyakorlatokkal egészültek ki. Igaz, hogy a kémiai és a fizikai ismeretek a XVIII. századi tantervekhez, különösen Hatvani István korához képest elenyészően csekély szerepet játszanak a kollégiumi képzésben, de a földrajz tanítása annál jelentősebb; Magyarország történetét pedig – önálló tantárgyként – kevés helyen tanítják ebben a korban, még „deákra való fordításban” sem. Ezért a latin iskolakultúra keretében itt a nemzeti művelődés eszménye már nagyon fontos, ha nem is átfogó, de lényeges vonása a középfokú oktatásnak. És amennyiben a tanulólétszám arányait itt figyelembe vesszük, akkor megállapíthatjuk, hogy a Kollégium középfokú tagozatában a debreceni diákok javarésze, 65–70%-a a klasszikus ismeretek mellett realisztikus és nemzeti jellegű tanulmányokat is elsajátított; a declinisták: 183-an, a conjugisták: 172-en, a grammatisták: 177-en, a nov. syntaxisták: 145-en, a veter. syntaxisták: 117-en, a nov. rhetorok: 84-en, a poéták: 74-en, a vet. rhetorok: 78-an, összesen 1025-en jártak ekkor a középiskolai tagozatra.⁹

A XVIII. század végén még működő, de 1801-ben megszüntetett „Encyclopaedicus Cursus”-t a Ratio Institutionis újra visszaállítja. Most a cursus felállítását az alábbiakkal indokolja a tanárkari jegyzőkönyvben Budai Ézsaiás: „Általmenvén a deákságra a tanulók, hasznosnak, sőt szükségesnek látszik, hogy elsőben valamely Encyclopaedicus Cursusra vivődjenek mind azért, hogy akik közülük sok időt a Collegiumban nem tölthetnek minden felsőbb tudományokban való tinctúra nélkül ne menjenek ki; mindazért, hogy akik tovább akarnak tanulni, magokat előre Conceptust és esméretet szerezvén a tudományokban, azok közül különösen akármelyikhez is jobb kedvvel és készülettel foghassanak”.¹⁰ A kollégiumi oktatásnak és képzésnek ez a tagozata, amint azt a két évfolyam tanulmányi anyaga is igazolja, tulajdonképpen átmeneti szerepet biztosít a középiskolai és a főiskolai stúdium között, illetőleg a világi pályára történő előkészítést végez. Az „Encyclopaedicus Cursus” néhány fontosabb tartalmi eleme:

1. Az első esztendőben: a) „theológiai dogmatica”, b) „pura mathesis”, c) „logica és methaphisica”, d) „görög nyelv és grammaticája”.

2. A második esztendőben: a) „universalis história”, b) „ó- és újgörög geographia”, c) „phisica”, d) „Aplicata mathesis”, e) „philosophia practica”, f) „Új testamentum”.¹¹ Ennek a cursusnak az első évfolyama tehát a Kollégium teológiai tagozatára, a második évfolyam pedig a világi életre volt hivatva közvetlenül felkészíteni a tanulókat. Ezzel kapcsolatosan Budai Ézsaiásék gondoltak a partikuláris iskolák, illetőleg más gimnáziumok tanulóira is: „Reményelhetni – olvashatjuk a tanárkari jegyzőkönyvben –, hogy ezen Encyclopaedicus Cursus-hoz örömest alkalmaztatnák magokat azoknak a gimnáziumoknak tanítói is, melyekből a deákok a Debreczeni Collégiumba szoktak jönni, mivel ha az Encyclopaedicus Cursus, melyet nagy részint eddig is követtek, jól elvégeztetik tanítványaikkal, nem az első, hanem a harmadik esztendős Deákok közé vevődhetnek.”¹² Vagyis ezek az tanulók egyenesen a főiskolai tagozatra iratkozhatnak be, annak ellenére, hogy alsó- és középfokú tanulmányaikat nem a Kollégiumban, hanem más oktatási intézményben végezték, amennyiben saját iskolájukban elsajátítják, megtanulják az Encyclopaedicus Cursus tantervi anyagát. Ehhez hasonlóan más kollégiumok is felállítják ezt a cursust. Így p1. a nagyenyedi Kollégiumban, ahol másfél évtizeddel később a „Norma discendi” elnevezésű tanterv keretében az enciklopedisták osztályát, mely „közönséges gyakorlati életre kilépendő ifjak” képzésének korszerű igényeit volt hivatva kielégíteni, bevezetve számukra pl. a háziállatok ismeretét és gyógytanát, továbbá mértant, természettant, géptant, árutant, jogi és egyéb világi tanulmányokat.¹³

A debreceni tanterv ezután a „Speciális Cursus” tanulmányi rendjéről intézkedik. Ennek alapvető elvi álláspontja az egyetemi szisztémát teszi magáévá, mikor a stúdiumok hallgatásának megválasztásában széleskörű szabadságot biztosít a főiskolásoknak; „Az Encyclopaedicus Cursus végződésével Speciális Cursus-ra, Professzorok keze alá már így bocsátódhatnának a Deákok, hogy a tudományokat bővebben, ki-ki czéljához és hajlandóságához képest minden kényszerítés nélkül, önként hallgathatnak”.¹⁴ A hallgatói önállóság elvének ez a meghatározása a tanterv készítői részéről felvilágosult pedagógiai gondolkodásról tanúskodik. Ugyanakkor preventív intézkedéseket tesznek a szabadosság megakadályozására vonatkozóan: „Hogy mindazon által ebből valami rendetlenség ne következzék és az ifjak a szabad választással vissza ne éljenek, a következő rendelések szükségesek lennének:

1. Minden Deák napjában Ordinárium Stúdiumul három órán tartozik letzkét hallgatni, meg nem köttetvén mindazon által, hogy Extraordinárium Stúdium név alatt negyediket is ne hallgasson.

2. Az Ordinárium Stúdiumból... minden esztendő végével egyenként Rigorosam Exament adjon”, stb.¹⁵ Ezen túlmenően a tanterv egyéb szigorú követelményeket támaszt a főiskolai hallgatókkal szemben, hogy azok – a szabad választás ellenére – tartoznak „minden stúdiumot elvégezni, egyet is azok közül ki nem vévén”.¹⁶

A továbbiakban a Ratio Institutionis a kollégiumi professzorok „letzkéit” is pontosan előírja, hogy elejét vegye a Sinaihoz hasonló, de más kollégiumok és külországi egyetemek tanáraira is jellemző előadói parttalanságnak a veszélyét. Erre vonatkozólag így intézkedik a tanterv:

„A Theológia Professor tanítson:

1.Theologia Dogmatico Polemát,

2..Historia Ecclesiasticat Schroeck Compendiuma szerint;

A Exegeseas Professor:

1.Régi és Új Testamentum Exegesisét,

2.Helvetica Confessiót;

A Juris Professor:

1.Statisticát,

2.Jus Patriumot és Jus Publicum Ecclesiasticum, Protestantum in Hungaria;

A Historiarum Professor:

1.Historiam Regnorum, et Imperiam Antiquam et Novam [ó- és újkori országok, birodalmak történetét],

2.Téli Semesterben Görög-, Nyári Semesterben Deák Literatúra;

A Matheseos és Phisyceos Professor:

1.Analisist és Mathesis Aplicátát,

2.Experimentalis Phisicát.

A Philosophia Professor:

1.Philosophiae Theoreticát és Practikát,

2.Philosophiae Historicát”.¹⁷

A főiskolai tagozatnak ez a tanulmányi rendje szervesen ráépül a középfokú tagozatra, illetőleg annak tantervi elemeire. S ha figyelembe vesszük az Encyclopaedicus Cursusnak az átmenetet biztosító szerepét, mely évente mintegy 250–300 hallgatónak tette lehetővé a főiskolai tanulmányokat, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a kollégiumi iskolakultúrának ez a fokozata sokkal jobban közelít az egyetemi szisztémához, mint egyéb főiskoláké és akadémiáké, természetesen a protestáns universitás rendszeréhez. A professzorok kötelezettségeit illetően még tanulságos a tantervnek az alábbi utasítása is: „Közönségesen pedig minden professzor tanítsa a tudományának Literatúra Históriáját, a Theológia Professorok tartsanak Disputátiókat Oppenensek és Reopponensek által, Deák nyelven; ugyanezt tselekedhetik a többi Professorok is, kivévén a Juris Professort, aki a helyett a Törvényes dolgokban előforduló Instrumentumoknak készítésében gyakorolja tanítványait.”¹⁸

Ez utóbbi követelmény a professzorokkal szemben igen fontos kívánalom. Különösen ha az egyes disciplinák irodalmát, illetőleg annak történetét tekintjük, hiszen ezáltal a főiskolai hallgatók filológiai felkészültségének a fokozását, történelmi tájékozottságának elmélyítését szolgálta a tanterv. Ugyancsak jelentős követelmény az, hogy a professzorok tartsanak disputációkat, méghozzá opponensek és reopponensek kijelölésével, hiszen ezáltal a gyakorlati képzés továbbfejlesztésének a távlatai nyíltak meg. Eddig is volt ugyan a Kollégiumban disputáció, de nem ilyen rendszeres és nem is minden professzor stúdiumával kapcsolatosan. A középkorból fennmaradt rendszere a disputációnak „a reformáció polemikus századaiban” emelkedett igen nagy jelentőségre.¹⁹ Nemcsak Debrecenben, hanem minden főiskolai tagozatot működtető hazai református kollégiumban kialakult az egyes elméleti stúdiumok gyakorlati elsajátításának a rendje. Egy-egy kiemelkedő professzor stúdiuma korszakunkban nagy mértékben hozzájárul a diákifjúság nemzeti szellemű eszmélkedéséhez. Különösen tanulságos a jogi oktatás szerepe ebben az időszakban, hiszen a kései felvilágosodás korában a természetjog elmélete kezdi átengedni a helyet a „jus patrium”-nak, mely főleg Sárospatakon és Nagyenyeden gyakorol mélyebb befolyást a főiskolai ifjúságra. Kövy Sándor pataki professzor legendás hírű előadásai és az azokat követő joggyakorlatok a „Páncél vármegye” keretében az önálló, független magyar államiságnak és a megyei ellenzékiségnek az eszméit terjesztették a kollégium diákjai között.²⁰

Debrecenben ugyan a kollégiumi ifjúság körében nem alakult ki hasonló szellemű joggyakorlat, noha a Ratio Institutionis – mint fentebb idéztük – utasítja a Juris professzort, hogy a törvényes dolgokban gyakorolja a hallgatóit. A debreceni Kollégium diákjai a kései felvilágosodás korában inkább a rézmetszésben és az irodalomban tűnnek ki. Nem véletlenül, hiszen – Sárvári Pál és Budai Ézsaiás professzorok ennek a korszaknak legnagyobb tanáregyéniségei ösztönözték alkotó munkára tanítványaikat.

Az álmosdi Deputáció, Budai Ézsaiás beszámolója szerint, az iskolamesterségre és a prédikátorságra menők gyakorlatait így szabályozza: „Utoljára jónak ítélné a Deputátio, hogy a mely oskola Mesterek végezvén a hivatalokat, külső országi Protestáns Akadémiákra ki nem mennek, – azonban Prédicatorságra igyekeztek, azok eránt tenne olyan rendelést a Ven. Superintendentia, hogy Debreczenbe vissza jövén, magukat a Prédikátorságra megkívántató Tudományokban gyakorolják és azokat, amelyeknek híjjával volnának, hallgatják.” ²¹

Ezenkívül a tanterv a vizsgarendszerről és a canicularis vakációról intézkedik. Majd közli a Deputáció összetételét, melynek három világi tagja: Péchy Imre fő-curátor, Domokos Imre és Böszörményi Pál szenátorok, valamint három egyházi képviselője: Benedek Mihály generalis notárius, Fazekas István érmelléki senior, és Budai Ézsaiás professzor volt.²²

A professzori kar részéről elfogadott és az egyházkerület által nyomtatásban közzétett Institutionis legvégül – a tanárkari jegyzőkönyvvel ellentétben – az egyes iskolai fokozatok tankönyvirodalmát is megadja. Ez az irodalomjegyzék is bizonyítja, hogy a tanterv az oktatási tartalom egyensúlyának a kialakítására törekedett és ha a reáliák arányát nem is tudta a felvilágosodás korának klasszikus szakaszához hasonló módon érvényesíteni, a tankönyvirodalom legalább egyetemes és hazai képviselőinek műveit írja elő. Így pl. a vernaculában : Magyar ÁBÉCÉ a Fiú és Leány gyermekek számára (Debrecen, 1803); Szentgyörgyi József: A legnevezetesebb természeti dolgoknak, esméretei (Debrecen, 1803); Sárvári Pál: A rajzolás mesterségének kezdetei (Debrecen, 1804) c. tankönyveket.²³ A grammatikai osztályokra vonatkozóan többek között előírja Christophorus Cellarius: Vocabularium Majus (Debreczen, 1798.); Phaedrus: Fabularum Aesopiarum Libri V. (Debreczen, 1804) c. művét.²⁴ A humanitási osztályokban a tankönyvek között találjuk a Catechesis Heidelbergensis (Debreczen, 1800) c., Budai Ézsaiás: Historia Hungariae (Debreczen, 1805) c. és Molnár Gergely: Prosodia (Pozsony–Pest, 1804.) c. munkákat.²⁵ Az enciklopedisták számára felvették a tankönyvek közé a tanterv készítői Benedict Pictet : Medulla Theologiae Christianae (Debreczen, é. n.) c., Budai Ézsaiás: Historia Universalis vernacula (Debreczen, 1800) c., és Horváth János: „Phisica” c. alkotását.²⁶

Ez a tankönyvlista is amellett szól, hogy a Ratio Institutionis a tanulmányi anyag tekintetében a XIX. század elejének tudományos arculatát, tankönyvirodalmának keresztmetszetét tükrözi. Éppen ezért az iskolatörténeti kutatások mai állása alapján nem fogadható el az a korábbi megállapítás, miszerint: „Ami most már a Ratio Institutionis tantárgyait illeti, a felsőoktatásban mindössze annyit újít, hogy az egyházjogot is bevezeti és annak tanítását a jogi professzorra bízza. A középfokú oktatásban minden reális tárgyat a Maróthi kora előtti idők állapotára szorít vissza.”²⁷ Tekintettel arra, hogy a korábban írott tankönyvek javarésze is új kiadásban kerül a Ratio Institutionis listájára, még az a vád sem érheti a tanterv készítőit, hogy elavult tudományos irodalomra támaszkodik. Még Losonczi Hármas Kis Tükrének az esetében sem, amely ebben a korszakban válik igazán időszerűvé.

Ebben az időszakban a tanulmányi rendszer már csak némileg módosul. 1812-ben a Tanítók kötelességei elnevezésű tervezet az oktatás tartalmában hoz némi módosulást. Különösen fontos ez a nemzeti történelem tanításának, valamint néhány reálismeretnek, így pl. a gyakorlati számtannak és a szélesebb tudományos alapon álló földrajzi ismeretrendszernek (planimetria, globológia, természetföldrajz, térképtan stb.) az oktatása terén.²⁸ Ugyancsak ebben az évben kerül sor a kollégiumi senior kötelességeinek, különösen annak a professzorátustól való függetlenségének a szabályozására.²⁹ Egy 1820-as intézkedés pedig némi módosítást hajt végre a „felsőbb tudományokban”: „Hogy ki-ki a T. T. Professzor Urak közül a N. M. Magyar Királyi Helytartó Tanácshoz bé küldetett Studiorum Ordo szerént, egyet is azok közül el nem hagyván tanítsa, és a Manuális Könyvek szerént elvégezze, úgy hogy azoknak semmi bővebb része el ne maradjon; kivévén az Applicata Mathesisből a Mechanikát és az Architectúrát, melyek közül amaz a Phisicában, ez pedig a Rajz Oskolában fog tanítódni. A Jus Patriumból pedig a Magyarország Históriájának különösen a Magyar Törvény világosítására szolgáló tanítása el nem maradhat”.³⁰ Ez azonban alapvetően nem változtatja meg a Ratio Institutionisnak a század elején lefektetett tanulmányi rendszerét.

2. A korszak kiemelkedő tanáregyéniségei

A debreceni felvilágosodás kései periódusának néhány professzora a Kollégium egész életének meghatározó egyénisége. Mind az 1704-ben kialakított tanulmányi rend végrehajtásának, mind pedig korszakunk oktató-nevelő-tudományos fejlődésével kapcsolatos intézményi tevékenységnek. Szerepük azonban túlnő a Kollégium belső életén és az egyházkerület, a város, de az egész magyar református iskolakultúra történetében maradandó. Sőt, közülük egyesek nemcsak hazai, hanem egyetemes mércével mérve is a kor tudományos színvonalán képviselik a magyar művelődés ügyét. Európai tájékozottságuk a szellemi életben, részvételük az egyházi és iskolai mozgalmakban részben a külországi egyetemeken folytatott tanulmányaik, részben pedig a külföldi tanártársakkal, intézetekkel, könyvtárakkal fenntartott kapcsolatuk, levelezésük által nagy mértékben hozzájárult a Kollégium nemzetközi hírnevéhez is. Közülük Budai Ézsaiás, Zákány József és Kerekes Ferenc a legkimagaslóbb alakjai ennek az időszaknak.

1. Budai Ézsaiás (1766–1841). A XIX. század első évtizedeinek Debrecene gazdaságilag, iparilag (céhes ipar) a beszűkülés, egyes területeken az elzárkózás, a visszaesés jeleit mutatja. Különösen ami a kereskedelmi tőkét illeti, amely ekkor a mezőgazdaságba menekül. Debrecen kulturális vonatkozásban, főleg irodalmi tekintetben – Csokonai korához képest – kétségtelenül ,,... egyre inkább állóvízzé posványosodott”.³¹ A város beszűkült szellemi életét, a nyelvújítással kapcsolatos magatartását nem véletlenül bírálja Kazinczy és a kollégiumi diák korában (1796–1809) hatása alá került Kölcsey. Ez utóbbi ,,... ellenszenvét a város, a Kollégium, a napkeleti fejek iránt a professzorok puritán ridegségétől és a diákság nyers tónusától viszolygó túlérzékenysége s a Kazinczyval 1808-ban felvett kapcsolata is fokozta”.³² – írják a kései felvilágosodás debreceni irodalmával kapcsolatosan Julow Viktor és Tóth Béla. Majd ezzel összefüggésben lentebb így folytatják: „A magyar felvilágosodás egésze is megtorpan azonban a Martinovics-mozgalom első letörését követő politikai-ideológiai vákuumban, dühöngő reakcióban és nemkülönben annak a kiábrándulásnak következtében, amellyel a toleranciára és pacifizmusra hangolt aufklérista humanizmus Európa-szerte válaszolt a jakobinus-türelmetlenségre és terrorra.”³³

A korszak tudományos fejlődése, tankönyvirodalma nem minden tekintetben illusztrálja ezt a beszűkülést. Talán a legjobb példa erre a Magyar füvészkönyv (Debrecen, 1807), melyet Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály írt és amelyet nemcsak a debreceni, hanem az egész magyar tudománytörténet legjellegzetesebb aufklérista alkotásaként tartunk számon a kései felvilágosodás időszakában. Ugyancsak ezt az irányt képviseli Diószegi Sámuel másik jelentős műve az Erköltsi tanítások prédikációkban (Debrecen, 1808) címmel összegyűjtött szentbeszédei, amelyekben a racionalista teológia eklatánsan tükrözi a felvilágosodásnak ezt a mérsékelt, kései szellemiségét. Míg Fazekas és Diószegi a Kollégiumon kívül (de annak neveltjeiként) képviselik a debreceni tudományosságot, addig Budai Ézsaiás a Kollégiumon belül reprezentálja azt.

Ő is a Kollégium neveltje, majd 1792-től 1794-ig a göttingai egyetem diákja, de időközben Hollandiában és Oxfordban is folytatott rövid tanulmányutakat. 1794-ben Göttingában doktorált, melynek kapcsán művelődéstörténeti-történetfilozófiai tárgyú disszertációt írt a kultúra keletkezéséről és előhaladásáról. Különösen fontosnak tartja értekezésében a nemzeti nyelv használatát, annak a kulturális fejlődésben betöltött szerepét. Göttingában professzorai közül Heyne volt rá a legnagyobb hatással a modern klasszika-filológia terén és neohumanista szellemiségével. Kapcsolatuk Heyne haláláig tartott. A göttingai egyetem ún. „finom tónusa”, mely a professzorok előadásait éppúgy jellemezte, mint a tudományos életet, más magyar kollégiumok tanáraira is erőteljes hatást gyakorolt. Így pl. Bél Mátyásra és Bolyai Farkasra, akik iskolaszervező, tudományos, oktató-nevelő tevékenységükben – Budaihoz hasonlóan – ezt a göttingai tónust képviselték, a magyar kollégiumi iskolakultúra történetében.³⁴

A Domokos Lajos támogatását élvező Budai külföldi tanulmányairól hazatérve a Sinai-féle katedrát nyeri el, ahol történelmi, görög és latin ismereteket tanított, illetőleg adott elő. Ezt a katedrát 1808-ban a teológiai tanszékkel cserélte fel. Tankönyvírói és tudományos tevékenysége azonban az előző katedrán bontakozott ki, vált maradandóvá és később is a történettudományi, klasszika-filológiai munkássága a jelentősebb. Mint teológus, majd mint superintendens (1822-től) „végképp megcsontosodott, a tudományos munkával felhagyott.”³⁵

Budai Ézsaiás történelemszemlélete, egész tudományos és tanári munkásságának tükrében, ma sokkal ellentmondásosabbnak, de éppen ezért, s ennek alapján talán pozitívabbnak is tűnik, mint ahogyan azt korábban a róla szóló irodalom látta. Antiquitás és nemzeti eszmélés, Bécs iránti lojalitás és a magyar függetlenség gondolatának történelmi tükröztetése műveiben és oktató munkájában egyaránt olyan ellentmondásosak, amelyek professzori működését éppúgy befolyásolták, mint superintendensi szerepét. Különösen a magyar történetírásban játszik ő ilyen szélsőséges és mégis – véleményünk szerint – minden debreceni történelemtanár elődjénél pozitívabb szerepet; még akkor is, ha a Habsburgok iránti lojalitása nemcsak püspökként, hanem tudós tankönyvírói minőségében is jellemezte, áthatotta munkásságát. Igaz, hogy az említett ellentmondások, szélsőségek nála, műveiben és előadásaiban egyaránt diplomatikus kompromisszumokban oldódtak fel. De az ő igazi korszaka a kései felvilágosodás ideje, amikor már Európa-szerte, és így mindkét magyar hazában: Magyarországon és Erdélyben is visszavonulóban vannak a forradalmi eszmék, és még nem törtek utat maguknak a revolutiok. A reformmozgalmak is nem annyira személyének és történelemfelfogásának, hanem – mint látni fogjuk – inkább utóda, Péczely József nemzetszemléletének kedveznek. Budai Ézsaiás azonban így is egyik legmarkánsabb egyénisége a magyar kollégiumi iskola-kultúra egész történetének.

Budai oktatótevékenysége, tanári gyakorlata alapos, körültekintő nevelői egyéniségről tanúskodik. Fiatal professzortársa, a történeti tankönyvírásban és egyéb tekintetben is követője, ifj. Péczely József ad róla ezzel kapcsolatosan találó jellemzést: „Maga a természet tanítónak szülte. Értelmi felsőbbsége, tiszta, érthető hangja, szép külseje, nemes, mondhatnám: méltóságos tartása, ezzel összehangzó komoly, szerfelett sem komor, sem nyájas természete, mindig mérsékelt gondolkodása..., mindezek őt ritka képességgel ruházták fel tanítani, kormányozni másokat.”³⁶ Tanítványainak nemcsak kollégiumbeli, hanem iskolán kívüli tevékenységével is törődik. A rézmetsző diákoknak hosszú időn keresztül a legfőbb pártfogója volt. Műhelyük fenntartásában éppúgy támogatta őket, mint alkotásaik közzétételében.

Tankönyvei megalkotásában Budait a tudományosság igénye és az oktatás célirányossága egyaránt vezette. Mint a klasszika-fiológia tanára, legfőbb kötelességének tartja, hogy tanítványai kezébe tudományos értékű tankönyveket, kézikönyveket adjon. Az előző fejezetben tárgyalt ókortörténeti klasszika-filológiai munkái korszakunkban is fontos tárgyát képezik a kollégiumi tanulmányoknak. Auktorkiadásait, különösen Terentiussal, Ciceróval és Phaedrussal kapcsolatosan más iskolák is használták. Mégis a legjelentősebb tankönyve Magyarország históriája I–III. (Debrecen, 1805–1812). Erre a munkájára talán a legjobban jellemző az a törekvése, hogy a tudományos igényű magyar történeti tankönyvet nemzeti nyelven kell írni. A már említett diplomáciai meggondolásokból fakadó „hiperlojális nyilatkozatai”, konzervativizmusa ellenére a magyar történelem legfontosabb eseményeit, a politika, az állami élet, a forradalmak, a történelmi személyiségek, az egyházak, a kultúra, stb. fejleményeit, illetőleg azok szerepét az ország életében a legrégibb időktől saját koráig tárgyalja. Igaz, hogy Dózsa György parasztháborúját és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát nem értette meg igazán, de Zrínyi Miklós, Báthori István, Vitéz János, Janus Pannonius és mások jelentőségét a magyar államiság és a nemzeti művelődés előrehaladásában jól látta.

Filológiai téren nagy erénye Budainak, hogy hiteles, eredeti forrásokra támaszkodik. A XVIII. századi történetírók által feltárt gazdag forrásanyagot tanítványainak anyanyelvén először teszi hozzáférhetővé. Borzsák István írja tankönyvéről ezzel kapcsolatban: „Budai magyar történeti művének jelentőségét abban kell látnunk, hogy ez az első magyar nyelvű rendszerezés tette szélesebb körök számára hozzáférhetővé a XVIII. század történetíróinak, Pray, Katona, Bél Mátyás, nem utolsó sorban Sinai Miklós latin fóliánsaiban felhalmozott anyagot.”³⁷ Egy másik helyen pedig megállapítja erről a munkájáról, hogy ,,... nélküle Budait sem mint filológust, sem mint embert nem érthetjük meg.”³⁸

Befejezésül megállapíthatjuk, hogy Budai tankönyvei rendkívül nagy és széleskörű tudásról, pontos, rendszeres filológiai következetességről, imponáló értékelő- és szerkesztőerőről tanúskodnak. Felvilágosult egyetemesség és tudományos elhivatottság egyaránt ihlette alkotásait. Korszakunk első felének kollégiumi iskolakultúrája, de az egész magyar iskolai művelődés ügye és tudományossága is sokat nyert általuk. Ezt juttatta kifejezésre az Akadémia tiszteletbeli tagsága, melyet 1831-ben ítéltek neki oda; és végül a püspöki szék, amit ő személy szerint ha szimbolikusan is, de a Kollégium egyik katedrájának tekintett. S ha ellentmondásos egyénisége, konzervativizmusa egyházpolitikai, diplomáciai meggondolásokból a bécsi udvarral szemben lojális módon hajlott is a kompromisszumokra, ezt az egyházkerület, a Kollégium érdekében tette. Tantervi, tudományos, tankönyvirodalmi, iskolaszervezői tevékenysége a Kollégium történetében korszakalkotó jelentőségű.³⁹

2. Sárvári Pál (1765–1846). A kései felvilágosodás időszakában a Kollégiumnak ugyancsak kimagasló tanáregyénisége. Munkássága a kortárs Budaiénál szűkebb térre szorul és pályája kevésbé ível oly magasra, de mint nevelő, példamutatóan ifjúságpártoló professzor, a diákok körében és a városban nagy népszerűségre tett szert. Különösen a rézmetsző diákok munkájának szakszerű irányításával, városi műhelyük működtetésének, fenntartásának a segítségével sokat tett az ifjúság Kollégiumon kívüli életének fellendítése érdekében. Budai mellett az ő érdeme is, hogy ennek a csoportosulásnak az alkotásai művészi rangra emelkedtek s hogy a városi lakosság és annak tanácsa alkotásaikra felfigyelt. Korszakunk elején, 1804-ben jelent meg ugyanis Oskolai Magyar Új Atlas⁴⁰ c. munkájuk, melyet a városi tanács nyomban jutalomra érdemesít.⁴¹ „Tudtára esvén a Magistratusnak és Communitasnak, hogy az ide való Reformatum Collegiumbeli Deák ifjak, Erőss Gábor és Pethes Dávid ő Kegyelmék, a maguk tulajdon szorgalmatosságok által annyira mennek a mesterségben, hogy 12 Mappából álló Oskolai Atlást nem csak csinosan ki metszettek, hanem több számú Exemplart is nyomtattak és ezen egész munkát maguk költségén, sőt amint mondják költsön pénzzel vitték véghez. Hogy ezen dicséretes igyekezet tovább mehessen és élesztődjön, illendőnek, sőt az illyen Szép Mesterségek elő mozdítására nézve szükségesnek véli a Magistratus és Communitas, a megnevezett Ifjakat valamely jutalommal serkenteni.”⁴² Majd így folytatódik a városi tanács jegyzőkönyve: „És e végre communitáltadik Perceptor Uramnak..., hogy az említett Ifjak közzül mindeniknek adjon az Oeconomica Cassából száz és így a háromnak 300 Rf-tot...”⁴³

A kollégiumi rajzoktatás színvonalának nemcsak hazai, hanem európai össze-hasonlításban is figyelemre méltó rangját Sárvári Pál alapozta meg, aki A rajzolás mesterségének kezdete I–II. (Debrecen, 1804–1807) c. munkájával a korabeli magyar tankönyvirodalom jeles alkotói közé emelkedett. Akárcsak Budai, ő is a göttingai egyetem neveltje. Itt – Bouterweg előadásainak hatására – Kant követőinek sorába lép és doktori disszertációjának ismeretelméleti mondanivalója már kantiánus nézeteiről tanúskodik. Majd németországi, angliai és hollandiai tanulmányútja után foglalja el a filozófiai katedrát. Fő művében, a Moralis Philosophiában (Pest, 1802) ugyancsak a kanti eszmék híveként lép fel, középpontba állítva az etikát. Bölcseleti ideáját jól össze tudja egyeztetni tételes vallástanával. Művének folytatása a Filozófiai etika (Nagyvárad, 1804) egészen gyakorlatias jellegű alkotás, melyben az ember erkölcsi magatartásának praktikus normáit vizsgálja. Tanítványaira, szélesebb olvasó közönségére mégis a legnagyobb hatást a rajzolás mesterségéről írott tankönyvével gyakorolta. Ez az alkotása a rajzoktatásban úttörőnek mondható. Esztétikai felfogásában a neoklasszicista Winckelmanra támaszkodik leginkább, de puritanizmusa sajátos debreceniséget tükröz. Erre utalnak az általa „felöltöztetett” meztelen görög és római szobormintái. Stílusirányzatának hatását jól tükrözi a nagy debreceni tűzvész után újjáépített Nagytemplom és Kollégium architektúrája.

Sárvári korának egyik legkitűnőbb előadója. Egyénisége távol áll a nagyhatású szónoki stílustól. Retorikája is inkább a puritán egyszerűségre épül. Mint a Ratio Institutionis által előírt filozófiai kurzus professzora, működésének az elején erkölcsfilozófiai előadásaival válik népszerűvé főiskolai hallgatói körében. Bölcseleti előadásainak tartalmi mondanivalójánál is jelentősebb talán az a törekvése, hogy elősegítse a magyar filozófiai szaknyelv kibontakozását. Ebben a vonatkozásban Sárvári Debrecenben hasonló szerepet játszott, mint erdélyi kortársa, Köteles Sámuel Nagyenyeden, aki Földy Ferenc szavaival „a még meg sem tisztult s alkalmatlan műnyelv mellett is... az egyezményes bölcsészet megindítója lett”. A debreceni Sárvárit pedig Kazinczy – aki köztudottan keményen és elmarasztalóan bírálja a korabeli város szellemiségét – egyik levelében „mint nagyon humanus ember”-t emlegeti⁴⁴, pedig a „széphalmi mester” szűkmarkúan osztogatta ezt a jelzőt Csokonainak a Kollégiumból történt kicsapatása után. Egykori tanítványa, Arany János szerint „kibőgte a deák” őt is; amint a Bolond Istók második énekében írja:

„Egy ősz tanára egy agg Simeon,
Kinek nem fért a híre Debrecenben,
Sőt már nevének keskeny volt e hon,
Kibőgte a deák ezt is, különben...”⁴⁵

Ehhez azonban maga Sárvári is hozzájárult bizonyos értelemben. Életpályájának utolsó szakaszában ugyanis egyre inkább elkedvetlenedett a tanítástól s az 1830-as években nem értette meg a fiatal tanártársa, Péczely körül fellelkesült ifjúságot és 39-ben lemondott a katedrájáról. A Kollégium professzori gyűlése megilletődéssel vette tudomásul elhatározását, teljes nagyrabecsüléséről biztosítja és „érdemei további és bővebb jutalmául számára a Collégium pénztárából holtáig szedendő évenkénti 400 pengő forintnyi nyugpénzt határoz és rendel”.⁴⁶ A Tudományos Akadémia pedig levelező tagsággal ismeri el munkásságát. Életének hátralévő éveit visszavonultan, megkeseredetten élte le szeretett városában, Debrecenben, ahol nemcsak gáncsolásokban, hanem elismerésekben is sok része volt.⁴⁷

3. Kerekes Ferenc (1784–1850). zárja a Kollégium kiemelkedő polihisztoregyéniségeinek sorát a debreceni kései felvilágosodás időszakában. Bár életpályája átível a reformkorba és megéri a szabadságharc bukását is, de tanári tevékenysége, irodalmi-tudományos-pedagógiai munkássága, egész oeuvrje szorosan kapcsolódik az aufklérista irányzat eszmevilágához. Fazekas Mihály Lúdas Matyijának bécsi kiadásával és a nagyszerű stílusérzékkel megírt verses előszavával irodalmi körökben is szép sikert aratott.

Élete, szolgadiákságától kezdve haláláig, szellemiekben igen gazdag, de anyagiakban annál szegényesebb. Jobbágyszülők gyermeke volt. Ezért mondta magáról, hogy „énrám őseimtől sem jószág, sem rang nem maradt”. Majd a szolgadiáksággal kapcsolatosan így ír: „A szolgadiákok sorsa alábbvaló sok tekintetben a barmok sorsánál. Szerencséseknek mondhatják magukat, ha jó karakterük az iskolában el nem romlik. Szidja, veri őket egyfelől urok, folytatja a nyilvános praeceptor, az inspector, az excitátor, kinek kezében ott van a nagy dorong, mellyel szolgatársait üti.”⁴⁸ Kerekes ennek ellenére tanulmányaiban jól haladt, szép eredményeket ért el a Kollégiumban. Kivívta tanárainak a megbecsülését, diáktársai szeretetét. Ezt bizonyítja, hogy 1809-ben a retorikai osztály praeceptorának tisztét töltötte be. Majd négy éven keresztül a kisújszállási partikuláris iskola rektoraként működött. Itt szerzett tapasztalatai jó alapul szolgáltak külföldi tanulmányainak pedagógiai elmélyítéséhez. Előbb Bécsben tanul, majd 1823-ban Wiesbadenben fejezi be az egyetemet.

Tanári működését a Kollégiumban 1823-ban kezdte meg a természetrajzi katedrán, melyet a Cseh-Szombathi József-féle alapítvány összegéből állítottak fel, nem fogadva el a szentpétervári egyetem meghívását. Később átment a mértani-fizikai tanszékre. Tudományos művei közül a Mathesis ad Chemiam applicata egy modern szemléletet tükröző, a matematikai analízis módszerét az anyagi szerkezetben alkalmazó munkája tehetséges alkotóról tanúskodik. Pályamunkát írt a lipcsei Jablonszki Társaság felhívására a „komplex számokról” a hegeli dialektika szellemében, s művével a két Bolyai előtt nyerte meg a pályadíjat. Logaritmustáblázata pedig Sorszámtan (Debrecen, 1845) címmel az oktatás segédeszközeként tett jó szolgálatokat a Kollégiumon kívül is a pénzügyi ismeretek terjesztésének. De írt nyelvészeti munkát is: Értekezés és kitérések (Debrecen, 1836) c. tanulmánya fonetikai és szószármaztatási mondanivalójával, valamint nyelvfilozófiai elmélkedésével új szempontokkal gazdagította a nyeltudományt.⁴⁹

A neveléstörténeti kutatás századunkban figyelt fel Kerekes pedagógiai tárgyú, javarészben publikálatlan kézirataira. Ezek közül Pedagógiai levelek címmel egybegyűjtött és Szoboszlai Pap Istvánhoz – a későbbi szuperintendenshez – még bécsi tanulmányai idején írt (1817) levelei érdemelnek ma is nagyobb figyelmet. A Kollégium Könyvtárának kézirattárában található vaskos gyűjtemény⁵⁰, mely a felvilágosodás két nagy pedagógus zsenijének – Rousseaunak és Pestalozzinak – a szelleméből táplálkozik, plebejus ihletésű, demokratikus gondolkodású pedagógiai szerzőnek az írásait tartalmazza.

Kerekes alapvető pedagógiai eszméje, hogy a korabeli iskolai oktatásnak új szisztémára van szüksége. Ezért javasolja már az első levelében, hogy a „nemzeti iskolákat” el kell választani a „deák oskoláktól”. A korabeli tankönyvekkel foglalkozva rámutat arra, hogy azok nem alkalmazkodnak eléggé a gyermeki lélekhez, a pszichikus fejlődés sajátosságaihoz. Ezzel kapcsolatban arra figyelmeztet, hogy „ .. soha nem kell elfelejtenünk, hogy a gyermek gyermek.”⁵¹ Majd rátér a tanító személyére és hasznos tanácsokat ad annak pedagógiai képzését illetőleg. Pestalozzi nyomán felismeri azt az – egész oktatási rendszerünk viszonylagos elmaradottságából fakadó – súlyos hátrányt, hogy nincsen országunkban intézményes rendszere a tanítóképzésnek. A rectorok és a praeceptorok, akik a Kollégiumból kimennek tanítani, magukra hagyva teljesen tájékozatlanok a korszerű oktatási módszerek terén. Nem is beszélve azokról, akik nem tanultak magasabb tudományokat, nem végeztek felsőbb osztályokat, hanem a foglalkozási ágak legkülönbözőbb fajtáiból verődtek össze a „falusi tanodákban”. Ezért javasolja Kerekes: „Adjunk a tanítók kezébe pedagógiai útmutatást mindegyik tudományban. Ekkor csak az lesz rossz tanító, aki rosszlelkű és korhely, most pedig az is rossz, aki jó lélekkel, szorgalmasan igyekszik eljárni kötelességében, mert nem tudja: mit és mimódon kellene cselekednie.”⁵²

Leveleiben a továbbiakban bírálja Kerekes a Kollégium akkori tanulmányi rendjét és egy új „tudományos systemá”-t állít fel. A legtanulságosabb a filozófiai cursusba általa felvenni javasolt új tudományok rendje, amely az alábbi tantárgyakat foglalja magába: 1. „Pedagógia”, 2. „Moral”, 3. „Keresztyén moral”, 4. „Kis Livius”, továbbá „Német nyelv” és „Rajzolás”. Az ő szisztémájában ebben a cursusban összesen 10 tantárgy szerepel; míg a régiben 14. Korszerűsítési javaslatait többek között így indokolja: „Ha ezeket combináljuk és meggondoljuk még azt is, hogy az én planumom szerint az ifjúnak már itt a pura mathesis legnagyobb részét tudni kell, és azt csak repetálni tartozik, de ha mindjárt talán egészen tanulná is, ha továbbá meggondoljuk azt is, hogy a mostani systema szerint az ifjúnak ebben a három esztendőben három új nyelvet kell tanulni rosszul, az enyém szerint pedig csak egyet, de jól: bizonyosan úgy fogjuk találni, hogy én sokkal kevesebbet szabtam az ifjakra három esztendőre, mint a mostani systemának a csinálója”.⁵³

Kerekes tantervi javaslata ugyan nem került bevezetésre, de bizonyos vonatkozásban mégis hozzájárult ahhoz, hogy a Kollégium a következőkben strukturális és tartalmi reformokat egyaránt végrehajtson. Ezek közül a legfontosabb a pedagógiai katedra 1825-ben történt felállítása, mely a tanítóképzés korszerűsítésében országosan is úttörő jelentőségű volt. Itt kell megemlíteni még a később írt pedagógiai jellegű munkáit, melyek közül az Oskolai magyar pedagógia c. máig figyelemre méltó kéziratos műve⁵⁴, valamint Atyáskodás, erköltsi tekintetben, a tanuló ifjak körül az iskola részéről (Debrecen, 1845) c. munkája igen jelentős. Ezek a pedagógiai munkák ha nem is jutottak el a nagy nyilvánosságig, azt tanúsítják, hogy az ásványtan első debreceni tanára, a füvészkert szervezője, a neveléstudomány művelése terén is alkotott maradandó munkákat.⁵⁵

II. A NEMZETI REFORMOK IDŐSZAKA (1833–1848)

A debreceni Kollégium történetében 1833-al új fejlődési szakasz veszi kezdetét. Ebben az időszakban tér át ugyanis a Kollégium a középiskolai és a felső iskolai tagozaton a magyar nyelvű oktatásra. Kivéve a jogi oktatást, mely még sokáig latin maradt. Az Egyházkerület a XVIII. század végén (1797) már tett kísérletet arra, hogy a „... professzor uraimék... általjában mindenféle tudományokat magyar nyelven tanítsanak”, de „A latin nyelvű oktatás alatt azonban a talaj ekkor még annyira szilárd, hogy a tanítás továbbra is latinul folyik.”⁵⁷ 1831-ben pedig a Kollégium IX. katedráján az ún. Récsei-féle tanszéken Kalós Mózes⁵⁸ megkezdi a magyar irodalom tanítását. A korszakalkotó intézkedés megtételére azonban csak két év múlva 1833-ban kerül sor, amikor a Superintendentialis Consistorium a magyar nyelvű tanítás általánossá tételéről határozott. „A tanulóknak nehogy a lehető haladásuk a tudományokban akadályoztassék a tudományoknak deákul taníttatása által, más-részről nemzeti nyelvünk mostan általános és biztató lelkesedéssel munkába vett emelése tekintetéből, s főképp tudományos kifejlődésének elő segéllése végett: amit már ezelőtt több évvel némely tudományokra határozott vala, most általán fogva szükségesnek tartja törvényül tenni, s teljesítés végett kiadni ezen consistoriumi végzés, hogy: Collegiumunkban a hazai törvényeket kivévén, melyeknek nemzeti nyelvünkön taníttatását még mostan többféle akadályok hátráltatják, minden egyéb tudományok magyarul taníttassanak és azokból a közönséges vizsgálatok is hasonlóan tartassanak.”⁵⁹ Ez a debreceni intézkedés közel másfél évtizeddel megelőzi az 1844. II. törvénycikket, mely a magyarországi közép- és felsőfokú intézményekben engedélyezi a magyar nyelvű oktatást.⁶⁰

Debrecen város társadalma a XIX. sz. első felében is magáénak tekinti a Kollégiumot. Annak ellenére, hogy a református iskolakultúra mellett egyre fontosabb szerephez jut a piarista gimnázium és megjelenik az izraelita intézményes nevelés is. A XVIII. században még előforduló felekezetközi feszültség azonban ebben az időszakban már nem zavarja a debreceni iskolakultúra jó légkörét. Ebben a tekintetben Debrecen társadalmát az jellemezte, hogy „Az 1790–1848-ig terjedő évtizedek alatt a felekezeti kérdés, a többségben lévő református magyarság és a kisebbségben lévő túlsúlyban német eredetű – közben megmagyarosodott – katolikusság között enyhült, bár végérvényesen még a polgári korszakban sem szűnt meg.”⁶¹ Az igaz, hogy a város – a lakosság túlnyomó többségére való tekintette1⁶² – könnyebben hozott anyagi áldozatot református iskola építése, iskolaépület megvásárlása érdekében, mint külön katolikus leányiskola felállítása végett. S hosszú, másfél évtizedes huzavona után a meglévő katolikus fiúiskola keretében „a lánygyermekek külön választását emelet ráépítéssel oldották meg.⁶³ Javára legyen mondva azonban a városnak, hogy anyagi lehetőségeihez mérten mind a piaristákat, mind pedig az izraelitákat segítette tanintézeteik fenntartásában.⁶⁴

Ami ennek a korszaknak kollégiumi ifjúságát illeti, a nemzeti szellemű mozgalmak, elsősorban a diákszervezkedések ha később is mint Sárospatakon, Sopronban, vagy Pozsonyban, de itt is jelentkeznek. Az előző korszakban, az 1704. évi, majd az 1792. évi iskolatörvények által megnyirbált ifjúsági önkormányzat a XIX. század első évtizedeiben nem teszi lehetővé a Kollégium falain belül, illetőleg a coetus keretében a diákság nyilvános szervezkedését. Időnként, az országos reformmozgalmakkal párhuzamosan mégis előfordulnak kisebb csoportok részéről tüntetések, a nemzeti önállóság és függetlenség gondolatát, eszméjét hirdető megmozdulások. Ezek kezdetben inkább csak színházban, kocsmákban és kávéházakban megismétlődő jelenségek. A Helytartótanács 1823-ban tiltakozik is a városi Magistratusnál és elrendeli, hogy az 1800-ik évi és az 1802-ik évi ,,... közönségessé tett Parancsolatok újra publicáltassanak; külön-külön minden Vendégfogadósoknak, Korcsmárosoknak, Kávés Gazdáknak és azoknak, akik a Theatrumokra és Bál Házakra felvigyáznak... újra szoros kötelességekbe tévén, hogy a Tanuló Ifjakat ezen tilalmazott helyekre ne bocsássák...”⁶⁵ A kollégiumi ifjúság azonban a legszigorúbb intézkedések ellenére mind behatóbban érdeklődik a nemzeti nyelv és irodalom, a nemzeti történelem legújabb termékei iránt, s egyre fokozottabban odafigyel a reformországgyűlések és a megyegyűlések politikai eseményeire, ellenzéki magatartására, valamint más kollégiumok diáktársaságainak tevékenységére. És amint lentebb látni fogjuk, a reformkorban a debreceni kollégisták társasági élete is forradalmi magatartásba torkollik, annak ellenére, hogy ez a magatartás a civis városnak csak egy szűkebb rétegét jellemezte: „a forradalmi radikalizmust csak a polgári jogokból kirekesztettek és a kollégiumi ifjúság őrizte meg.”⁶⁶ Mielőtt azonban a tanárok és a diákok erőfeszítéseit a nemzeti művelődés érdekében bemutatnók ebben a periódusban, vizsgáljuk meg az intézmény strukturális fejlődését.

1. Az oktatási struktúra fejlődése

Mint láttuk, korszakunk első felében három tanszékkel bővült a kollégiumi katedrák száma. Az 1823-ban alakult természetrajzi, az 1825-ben létrehozott pedagógiai, az 1830-ban alapított nyelv- és irodalomtudományi katedrán kívül, ebben a fejlődési periódusban, 1844-ben szervezte az Egyházkerület a Kollégium harmadik teológiai tanszékét, melynek első professzorául Révész Bálintot nevezte ki. Ez a katedra tulajdonképpen az eddigi két teológiai tanár túlzott megterhelését volt hivatva könnyíteni egyfelől, másfelől pedig a dogmatikai tanszékhez kapcsolódó „gyakorlati teológia” oktatásának célkitűzéseit szolgálta. A gyakorlati teológia külön stúdiumként történő tanításának gondolata már a század elején felmerült. Először a homiletika keretében jelentkezik, majd az 1801. évi egyházkerületi jegyzőkönyv szerint, a dogmatika professzora kétévenként adja elő. Az 1807. évi egyházkerületi közgyűlésen pedig önálló katedra felállításának a kérdése is megfogalmazást nyer. A javaslat realizálására a reformkor élénkebb, mozgalmasabb, a kollégiumi iskolakultúrát egész oktatási struktúrájában, nevelési szellemében, a vallástudományokat is érintő korszerűsítés jegyében került sor.

A reformkor időszakában a vallási racionalizmus a protestáns egyházakat mindjobban áthatja, és az ortodoxia egyre inkább háttérbe szorul. A református és az evangélikus egyház közeledése egymáshoz, majd az 1840-es évek uniós tervei, tanácskozásai, ennek a racionalizmusnak a rugalmasságát, a kor közművelődési törekvéseinek az előző időszakhoz képest liberálisabb alkalmazkodóképességét mutatják. Erre vall az 1842-ben indult közös református-evangélikus folyóirat, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap első számában A Szentírásnak a növekvő ismeret szerinti szabad magyarázata, majd ennek az elvnek behatóbb értelmezése: „A vallás, ha igazán az, minden időben a kor általános műveltségének fejleménye, úgy, hogy minden korszaknak tulajdonképpen saját eredője van. Az eszme ugyan örökkévaló, de az emberi ész, mely azt felveszi, a fokonkénti érvelés és tökéletesedés törvénye alatt áll.”⁶⁷ Az uniós törekvések egyik legjelentősebb oktatásügyi eredménye a Pesten felállítandó közös főiskola terve, melyet a dunamelléki egyházkerület pályázati felhívása 1841-ben tett közzé, a részletes tantervek elkészítése céljából. Ez a felhívás olyan korszerű tanterv elkészítésére hívja fel a pályázók figyelmét, melyben az oktatás tárgyát alsó-, közép- és felsőfokon végig „egyensúlyban” tartják: „Készítessék kimerítő terv, mely a Pesten létesítendő ref. főiskolának alsó vagy elemi, közép és felső osztályaiban megállapítandó tanítási rendszert, mindenütt az élettudományokat az emberiséget képzőkkel – mennyire saját körülményeink engedik – súlyegyenben tartása mellett, részletesen adja elő, a fenyítéktartási rendszerrel együtt.”⁶⁸ A Kollégiumok tanárai közül csak a kecskeméti Tatay Endre és Karika János, valamint a nagyenyedi Péterfi Albert írt pályázati tantervet. Rajtuk kívül még figyelemre méltó pályamunkát nyújtott be: Hetényi János filozófiai író, ekeli lelkész, Vajda Péter radikális reformpolitikus, szarvasi tanár, Spiller P., németországi (posen) gimnáziumi tanár, Szabó György zilahi gimnáziumi tanár és Szőnyi Pál geszti nevelő.

A pályázók által készített tantervek Széchenyi reformgondolataitól kezdve, Kossuth iparoktatási koncepcióján keresztül, egészen Táncsics kézművesek iskolájáig híven tükrözik a kor haladó törekvéseit; anélkül, hogy a kollégiumok hagyományos tanulmányi rendjét, nevelési ideálját elutasítanák.⁶⁹ A főiskola terve nem valósult meg, mint ahogyan az uniós törekvések sem realizálódtak. Ennek – véleményem szerint – nem annyira a Tiszántúli Egyházkerület 1841. évi elutasító végzése volt az oka (ahol Péczely József kollégiumi professzor az unió mellett foglalt állást), hanem a történelmi körülmények alakulása is.

A debreceni Kollégium strukturális fejlődésében – a harmadik teológiai katedra felállítása mellett – számottevő szerepet játszott a második jogi tanszék megszervezése is, melynek felállítására 1845-ben került sor. Ez a katedra is a reformkor nemzeti szellemű oktatásügyével, közművelődési arculatával összefüggésben jött létre: a nemzetgazdaságtan előadása érdekében. Első tanára Buzás Pál, aki a katedrát csak 1849-ben foglalhatta el, mert a Szombati István volt debreceni főbíró és felesége által 1810-ben, továbbá Sárói Szabó István szenátor által 1814-ben a Kollégiumra hagyományozott alapítványok egyesítése, a tanszék fenntartása céljából, ekkor történt meg. Tanártársa az első jogi katedrán Szűcs István, aki az 1839-ben elhalálozott Dobrossy utódaként 1840-ben lett a hazai törvénytudományok professzora. Munkásságuk a XIX. század második felében bontakozott ki, de már a 40-es években sokat tettek a debreceni jogi oktatás alapjainak a lerakása érdekében.⁷⁰

A strukturális fejlődés figyelemre méltó tényezőjévé válik ebben az időszakban a kollégiumi Füvészkert felállítása. Ennek mind tudománytörténeti, mind pedig oktatástörténeti jelentősége van a reformkort illetően. Megszervezése azt bizonyítja, hogy a Kollégium ebben az időszakban nemcsak a divatba jött nemzeti tudományok érdekében tesz meg minden lehetőt, hanem a természettudományos gondolkodás fejlesztését is szívügyének tekinti. A Füvészkert szervezésében – mint már említettük – Kerekes Ferenc professzor játszott kimagasló szerepet. S hogy az anyagi alapok biztosításához is hozzájáruljon, az Értekezés és kitérések c. művének a bevételeit felajánlotta az indulás költségeinek a fedezésére. De az egyház és a város akkori vezetői közül mások is fontos szerepet játszottak ennek az intézménynek a felállítása terén, „... különösen akkori egyházkerületi főgondnok b. Vay Miklósnak, superintendens Szoboszlai Pap Istvánnak és főbíró Poroszlai Fridriknek szíves közbenjárások folytán sikerült annyi pénzalap összeszerzése, hogy a Füvészkert hepe-hupás földje elegyengethetett, s maga a kert körül kerítéssel elláttathatott.”⁷¹ Ennek az összefogásnak az eredményeként 1841-ben üvegház, kertészlak épült benne, és a kollégiumi diákok gyakorlati képzésének az előmozdítására, valamint a városlakók nagy gyönyörűségére megnyithatta kapuját a szélesebb közönség számára.

A kollégiumi struktúra fejlődésében a reformkorban is a legfontosabb tényezők közé tartoznak az egyes tantárgyak. Mint láttuk az előző periódusban, a tantárgyi rendszer fejlesztése terén az intézet vezetői arra törekedtek, hogy azok a szélsőségek, amelyek a humanisztikus és a realisztikus képzés közötti küzdelemben országosan, sőt európai méretekben ugyancsak jelentkeztek, feloldódjanak. Igaz ugyan, hogy az 1820-as tanterv humanisztikus irányban tesz engedményeket a reálismeretek kárára és egy időre az algebra is kiszorul a tanulmányi anyagból. Az is történeti tény, hogy a négy nagy református Kollégium (Sárospatak, Nagyenyed, Pápa, Debrecen) közül korszakunkban a debreceni intézetben a legerősebb a humanisztikus irány, de – a piarista iskolákat kivéve – mégsem annyira mint a katolikus tanintézetekben, akadémiákon.⁷²

Ami azonban a legfontosabb fejlődéstörténeti tény a reformkorban: tovább nőtt a Kollégiumban a nemzeti tudományok szerepe. Kölcsey Ferenc még arról panaszkodott Kazinczynak, hogy a könyvtárból magyar nyelvű könyvet a diákok nem kölcsönözhetnek, de Arany János két évtizeddel későbbi diákoskodására (1835–36) – mint ismeretes – a „Bolond Istók”-ban szívesen emlékszik. Ha ellentmondásokkal, nehézségekkel, kemény küzdelmek árán is, de a nemzeti műveltség anyaga az oktatási tartalomban, a tantárgyak egyes elemeiben mind jobban bővül.

Első helyen kell ezzel kapcsolatosan megemlíteni a Magyar Grammatika c. tankönyvet, mely a Debreczeni Grammatica nyomán készült és „gyermekek számára íródott”; 1808 és 1833 között négy kiadást ért meg. Ez a tankönyv évtizedeken keresztül jó szolgálatokat tett a Kollégium tanulói magyar nyelvi műveltségének a megalapozásához. Annál inkább, mert eredeti célját tekintve, az Előszó szerint is, a deák nyelv jobb elsajátítását kívánta elősegíteni: „Annak tanulása közben pedig, amikor a deák nyelvnek akármelyik részéről, vagy akármely szóknak tulajdonságairól tanít; előre mindig eszébe juttassa tanítványainak, miképpen vagynak és mennek azok a magyar nyelvben? mennyiben egyeznek, vagy nem egyeznek a deák nyelvvel?”⁷³ Ismeretes Kazinczy lesújtó bírálata ennek a tankönyvnek az elődjéről, a Debreceni Grammaticáról; csakhogy a Földi János, illetőleg Benedek Mihály-féle nyelvtani anyagnak a leegyszerűsítése, kivonata iskolai használatra, oktatás céljából készült. Nem véletlenül volt népszerű a reformkorban ez a tankönyv, mely ekkor már – a négy kiadás után – régen nem a Debreceni Grammatika szellemét képviselte. Sőt közvetlenül hozzájárult a kollégiumi diákok társasági életének, nyelvi, irodalmi munkásságának nemzeti szellemű fellendüléséhez. A 30-as évek végén és a 40-es évek elején pedig a diákifjúság autonóm élete mindinkább a coetuson kívül keresi „az társaságban született ember” (Kölcsey) nemzeti ideáljait.

A történelem tanításának a Kollégiumban a nemzeti műveltség terjesztésében, a nemzeti tudat formálásában legalább olyan nagy szerepe van mint a magyar nyelvnek és irodalomnak. Mint láttuk a XIX. század elején, ha kompromisszumos módon, adott esetben a bécsi udvar iránt lojális szellemben, de Budai Ézsaiásék figyelemre méltó lépéseket tettek a tanítás nemzeti szellemének az ápolása terén. Igaz, hogy ezek elsősorban taktikai meggondolásokból, egyházpolitikai érdekből és ennek következtében a realisztikus képzés kárára történtek, de mégis nemes célt szolgáltak, amennyiben előkészítették a talajt az utánuk következő nemzedékek részére; elsősorban a reformkor nagy nemzedéke számára. Ebben az időszakban küzdi le a Kollégium azokat a szélsőségeket, amelyek az oktatási tartalomban az antik műveltség előnyére és a nemzeti kultúra rovására, valamint a humanisztikus képzés és a realisztikus oktatás között az előző korszakokban fennállottak. Debrecen történetíróját idézve „Habár a fent előadottak szerint a debreczeni ref. collégiumban a fő irány a theológia volt is, soha nem felejtetett ki azonban a számításból az, hogy a magyarhoni reformátusok (kikből a collegium anyagi jóltevői s pártfogói keletkezének) egyeteme nem csupán egyházi és iskolai tanítókból, hanem a polgári különböző rangú kisebb-nagyobb képzettségű közösségből áll...; úgy intézte saját jól értett érdekéből tanrendszerét – amennyire ereje engedte – folytonosan az iskolai elöljáróság, hogy a világi pályára menendők igényei is a lehetőségig kellő figyelembe vétessenek.”⁷⁴ Majd, az ugyancsak itt nevelkedett és hosszú időn át Debrecenben élt történetíró így folytatja: „És pedig a tudományok csoda szépségű lánczolatában egészítvén ki kölcsönösen egymást; ez oknál fogva e korszakban a tanulmányokban válogatás soha sem bízaték a még nem eléggé érett ifjú fitymálására; hanem az előadandó tudományok mindig oly összevágólag adatának elő, hogy az iskolából világba kilépő tanítványok gyakorlati értelmiség tekintetéből a többi hazai iskolák növendékeinél a versenyt bízvást kiállíthatták.”⁷⁵ A Budai Ézsaiást követő történész nemzedékből, akik a Kollégiumban kibontakozó nemzeti irány szellemében nevelkedtek – többek között – Péczely József debreceni és Szabó Károly kolozsvári professzorok nevét kell itt megemlítenünk.

A nemzeti történelem reformkori oktatása kapcsán nem véletlenül hivatkoztunk Péczelyre. Ő ugyanis annak ellenére, hogy a görög nyelv és az ékesszólás professzora volt, nagy gondot fordított tanítványai magyar történelmi ismereteinek a szélesítésére. Kezdetben ugyan Budai Ézsaiás magyar történeti tankönyvét használja – mely mint láttuk – egyes korszakokkal kapcsolatban aulikus szellemiséget képviselt. De hiszen a magyar történelem ekkor még csak a világtörténeti stúdium része volt, noha az 1801. évi litteraria deputatio már ,,... indítványozza, hogy a középső tagozat rhétorai Magyarország politikai történetét is tanulják”.⁷⁶ Arról is intézkednek, hogy ennek a tankönyvét Széplaki Pál készítse el. Ő nem írta meg, de – mint láttuk – Budai Ézsaiás 1808 és 1815 között három kötetben elkészítette. A Kollégiumban azonban Péczely József tett a legtöbbet ebben az időben Magyarország történelmének haladó szellemű, a nemzeti függetlenség gondolatának jegyében álló műveléséért. – Talán az sem véletlen, hogy Losonczi István Hármas Kis Tükrének egyetlen debreceni kiadása az ő működésének idejére, 1833-ra esik. Ő sem önálló stúdiumként tanítja a magyar történelmet, de fő művét A magyarok történetei Ásiából kijövetelektől fogva a mai időkig (Debrecen, 1837), címmel írta és jelentette meg az akkor már a kollégiumi diákok által „bálványozásig szeretett” professzor. Progresszív szellemű történelemszemlélete sokkal határozottabban kapcsolódik az aufklérizmus radikális irányvonalához és ezért nem véletlenül került szembe kollégáinak egy részével: „Noha korai művei s történeti munkáinak nem kevés eleme még az aufklérizmushoz kapcsolódnak, ifj. Péczely József kollégiumi professzor hajtja végre az áttörést az új korszak felé. Jellemző, hogy pályája során szinte mindvégig éles konfliktusban állt professzortársaival.”⁷⁷ Ha nem is mindenkivel került Péczely konfliktushelyzetbe, de az ifjúság nemzeti szellemű nevelése érdekében a tanártársakkal gyakran vitába szállt. Ő volt a reformkor ifjúságpárti professzora, akinek a debreceni diákirodalom magyar nyelvű ébresztésében is vezető szerep jutott. Tanári, pedagógiai tevékenységére azonban lentebb még visszatérünk.

Az oktatási struktúra keretében a nemzeti műveltség tárgyai között ebben a korszakban fontos szerep jutott a geográfiának. Az 1770-es Methodus által bevezetett geográfiának a helyét 1801-ben a litteraria deputatio a tanulmányi anyagban megerősítette. Sőt fokozni kívánja a jelentőségét azáltal, hogy felkéri Budai Ézsaiást az „ó- és új geografia” magyar nyelvű tankönyvének a megírására. Ezt a tankönyvet ugyan Budai nem írta meg, de a Ratio Institutionisban Magyarország földrajza már önálló tantárgyként szerepel, a Quinta classisban – mint láttuk –: „Európa országai” előtt. Igaz viszont, hogy az ún. deák classisokban a geográfia is az antik ismeretek elmélyítését szolgálta. Ha azonban meggondoljuk, hogy mind az elemi ismeretrendszer keretében, mind pedig a középfokú tagozat oktatási struktúrájában a földrajztanulmányok polgárjogot nyertek, akkor a XVIII. századhoz képest ez az állapot nem olyan aggasztó mint ahogyan azt Nagy Sándor látja,⁷⁸ még akkor is, ha az első grammatikai osztályban ez Magyarország és Ausztria geographiáját jelentette. A Kollégium alsó- és középső tagozatának praeceptorai, akik ezekben az osztályokban a földrajzi ismereteket oktatták, korszakunkban már más szellemben tanítanak mint elődeik a századfordulón.

Ugyancsak növekedett a XIX. sz. első felének tanulmányi anyagában a rajzoktatás. Sárvári Pál munkássága európai színvonalra emelte ezt a stúdiumot Debrecenben. Az egyházkerület, mely 1801-ben elrendelte a rajz kötelező tanítását, a második litteraria deputatio javaslata alapján a másodéves deákok számára is bevezeti ezt a stúdiumot az építészettel együtt. Ez az intézkedés egyúttal hozzájárult a rajzoktatás kiszélesítéséhez is. Az időközben létrejött városi rajziskola erőteljes fejlődése ugyanis ekkor indult meg.⁷⁹

A rajz tanításának kiválása, illetőleg a Kollégium tanulmányi rendjéből való kiemelése összefügg a magyar rajziskolák kialakulásával, önálló intézményekké történő szervezésével. Debrecenben a rajzoktatást Sárvári Pál professzor tankönyve alapozta meg és a rézmetsző diákok munkássága a Kollégium falain kívül is jelentős teret nyert. A városi rajziskola, mely az inasok ilyen irányú képzését végezte, kezdetben Kis Sámuel, majd Beregszászi Pál vezetésével működött. Az utóbbit a városi tanács 1819-ben nevezi ki. Mivel Beregszászi nevéhez fűződik a rajz oktatásának a kiszélesítése és az inasok mellett a kollégiumi diákok, valamint a piarista gimnázium tanulóinak a nagyobb arányú bevonása, érdemes a városi tanács idevonatkozó jegyzőkönyvéből idézni: „Hites Geometra Beregszászi Pál Uramnak szorgalmatossága, s a rajz Tudományába való előmenetele, s arra való alkalmatos voltára nézve a Magistratus és Communitás meg lévén győződve a néhai Kis Sámuel Úr által üresen maradt Rajz Professzori hivatalra egész örömmel fel veszi, s ezennel a maga részéről Rajz Professzornak kinevezi...”⁸⁰ 1835-től pedig szabadon választható tantárgyként az akadémiai tagozaton bárki tanulhatja ezt a stúdiumot, melyet egészen 1853-ig a város mérnökei oktattak.

A természettudományos képzés ennek a korszaknak oktatási struktúrájában – a többi hazai kollégiumhoz hasonló módon – ugyancsak nem játszik kiemelkedő szerepet. Ez alól talán a marosvásárhelyi kollégium kivétel, ahol Bolyai Farkas (1775–1856) több évtizedes tanári működése, tankönyvírói munkássága előtérbe állítja a természettudományos, ezen belül is elsősorban a matematikai gondolkodásra nevelést. Realisztikus pedagógiai szemlélete a reformkorban a többi kollégium professzorai számára is példamutató. Didaktikai ars poeticának is beillő az a megállapítása, amelyet 1832-ben mint az erdélyi főconzistorium által kiküldött bizottság tagjaként tett: „A tanításban minden ami taníttatik, valóság (azaz a lélek épületére való) légyen..., a tudományt is le kell a lehetségesig minden szükségtelentől vetkeztetni...”; majd így folytatja; „De a valóság is a korhoz, s a tanuló eszenyílásához legyen mérve.”⁸¹ Bolyai kortársa a debreceni Kollégiumban Kerekes Ferenc, akinek a matematikai munkássága ugyan nem mérhető marosvásárhelyi professzortársáéval – Gauss barátjának tevékenységével, de – mint láttuk – ő is jelentősen hozzájárult az oktatási struktúra fejlesztéséhez, átalakításához. Sokoldalú tanáregyénisége a matematikai képzésben, a technológia, a kémia oktatásában, a füvészkert megszervezésében és a pedagógia oktatásában egyaránt a korabeli reálpedagógia követelményét állítja szembe a kollégiumi valósággal. Kerekes realisztikus, az oktatási tartalom struktúráját érintő elgondolása föltétlenül hozzájárult ahhoz, hogy a Kollégium mint a Református Egyházkerület iskolája, a teológiai képzés mellett egyre nagyobb teret enged a világi tudományok oktatásának. Így érvel: „A természeti tudományok, amellett, hogy a világi életben a theológiánál sokkal hasznavehetőbbek, az ilyen diskurzusokra is sokkal szebb, ártatlanabb és épületesebb matériát szolgáltathatnának. Nincs is rá példa, hogy valaha, valamely oskolában azoktól, akik törvénytudók akarnak lenni, megkívánódott volna, hogy magoknak a theológiában is fundamentomos ismerteket szerezzenek. De arra van példa, hogy a Iuridicus Cursusba belé tevődött a földművelés tudománya az arra alkalmaztatott chemiával együtt.”⁸²

A kísérleti természettudomány tanítását Hatvani István alapozta meg a Kollégiumban. Korszakunk második felében sem beszélhetünk azonban olyan nagy hanyatlásról e téren, mint ahogyan ezt a régi kollégiumtörténet-írás vallotta.⁸³ Különösen azután, hogy az Egyházkerület felállította a VII. katedrát, a filozófiai tanszékből kivált természetrajzi, pontosabban a növény-, ásvány- és vegytani tanszéket. Ebben az időszakban Kerekes után, amikor ő 1839-ben a fizikai-mértani katedrára ment át, Csécsi Imre orvosdoktor tanítja a természetrajzot egészen 1847-ig. Mint az akadémia levelező tagja kiterjedt tudományos tevékenységet folytatott nemcsak a természetrajz, hanem a teológia terén is. 1842-ben a debreceni nyomdában előállított tankönyvét a föld és a nevezetesebb ásványok természetrajzáról nemcsak az egyházi iskolák részére, hanem a világi tanintézetek számára is írta.⁸⁴

Meg kell még említenünk ebben az időszakban a pedagógia tanításának növekvő szerepét, melyet – mint lentebb látni fogjuk – Zákány József professzor működése nyomán, a reformkori pedagógusképzés iránti fokozódó társadalmi igény állított a kollégiumi struktúra fejlesztésének előterébe. Ugyancsak növekszik a szerepe a pszichológia oktatásának, mely akkor nem annyira a tanítóképzéssel kapcsolatos, hanem inkább vallásfilozófiai vonatkozásban fontos. Ezt a stúdiumot korszakunkban Ercsei Dániel tanította szép sikerrel. Ő mint a filozófia professzora, aki a bölcseleten kívül a politikát és a statisztikát is előadta, műveit az empirikus lélektan alapján írta meg. Ennek a pszichológiai irányzatnak követése révén az európai tudományosság egyetemes áramához kapcsolódik, s ugyanakkor a hazai empirikus lélektan irodalmi megalapozását mozdítja elő. Mint a göttingai egyetem filozófia doktora, három évtizeden keresztül (1805–1835) sokat tett a Kollégium rangjának, hazai és külföldi hírnevének öregbítése érdekében. Az első magyar statisztikai munka, valamint filozófiai és pszichológiai tankönyvei révén méltán lett az Akadémiának előbb levelező, majd rendes tagja.⁸⁵ Tankönyvei hozzájárultak a protestáns iskolakultúra filozófiai, etikai, logikai és pszichológiai irodalmának fellendüléséhez. Ez utóbbival kapcsolatosan csak megemlítjük, hogy ebben az időben hasonló tárgykörű jegyzet, illetőleg tankönyv készült Sárospatakon, Nagyenyeden és Pozsonyban is. Közülük kiemelkedik a sárospataki Kollégium professzorának, Nyíri Istvánnak Psychologiae Empiricae című kéziratban maradt jegyzete⁸⁶, valamint a pozsonyi líceum tanárának, Michnay Endrének Psichologia című ugyancsak ma is kéziratban lévő jegyzete.⁸⁷ Ezek a tankönyvek arról tanúskodnak, hogy a XIX. század első felében a hazai iskolakultúrában, az akkori egyetlen magyar bölcsészeti kar mellett a protestáns kollégiumok és líceumok művelték, felső fokon oktatták a pszichológia tudományát, jóllehet a német, főleg a kanti filozófia szellemében, de ezek a stúdiumok járultak hozzá, hogy magyar felsőoktatásban és a tudományos életben meghonosodjon a pszichológia.

2. A reformkor kimagasló professzorai

A XIX. század második negyedében a Kollégium oktatási struktúrájában, főleg annak tartalmi elemeiben – mint láttuk – jelentős átalakulás ment végbe. Mindez azonban a Tiszántúli Egyházkerület vezető személyiségei és főiskolájának kimagasló professzorai irányításával, közvetlen tevékenységével ment végbe. Budai Ézsaiás, aki 1808-ban történettudományi katedráját a teológiaival cserélte fel és akit 1822-ben „meg is választottak superintendensnek, ... a tudományos munkával felhagyott. Minden energiáját az egyház- és iskolapolitika kötötte le.”⁸⁸ A kései felvilágosodásnak ez a markáns, ellentmondásosan progresszív egyénisége a reformkor első felében már nem tudott kellően alkalmazkodni az egymást követő reformtörekvések, a nemzeti haladást most már nemcsak a művelődésben, hanem a társadalomban is hirdető mozgalmak, eszmék iránt. Utóda Szoboszlai Pap István, a magyar függetlenség és nemzeti haladás nemcsak tiszántúli viszonylatban, hanem országosan is kimagasló egyházpolitikusa, mint superintendens az 1840-es években azonban eléggé ellentmondásos szerepet játszott mind az egyház –, mind az iskolapolitikát illetően; különösen a későbbi korszakban, amikor is igyekezett „... megvalósuláshoz segíteni a tiszántúli egyházkerületben az osztrák önkényuralom iskolaügyi reformját”, – amint azt Zsigmond Ferenc írja.⁸⁹

a) Péczely József (1789–1849) korszakunk legnépszerűbb professzora a diákság körében. A komáromi papköltő Péczelynek a fia, aki debreceni diákévei, mezőtúri rectoroskodása és göttingai egyetemi tanulmányai után foglalta el katedráját. Mint a görög nyelv és ékesszólás kollégiumi tanára ő is egész életén át elkötelezettje a göttingai „finom tónusnak”, melynek rajta kívül még oly sok európai tudós tanár-egyéniség volt a megtestesítője. „Bálványozásig szeretett tanár – írja róla Nagy Sándor –, kinek az előadásait szorongásig megtelt termekben hallgatta az ifjúság”.⁹⁰ A felvilágosodás nyomdokain indult célkitűzései, ideáljai a reformkor nemzeti szellemével telítődnek, s mind vallási kérdésekben, mind pedig az oktatás-nevelés vonatkozásaiban ebben a szellemben foglalt állást. Ezért néha egyedül maradt lényeges kérdések vitájában. Így például az evangélikus és a református unió kérdésében 1841. évi augusztus 13-án tartott egyházkerületi közgyűlésen, ahol Péczely az egyesülésben látta a haladás útját, de a többség elutasította pártoló állásfoglalását, mert többek között „... féltették a debreceni kollégium tisztán református alapítványait is”.⁹¹ Más esetben Sárvári Pállal mint rectorral került szembe a Csokonainak állítandó emlékoszlop miatt, melyre 1835-ben az ifjúság között gyűjtést indított, 25 váltó forintos felajánlásával maga adva jó példát, melyet Lugossy Józsefnek, a poeták praeceptorának a vezetésével a kollégiumi diákok lelkesen követnek. A Péczely contra Sárvári konfliktust két pesti lap, a Jelenkor és a Rajzolatok is megszellőztette, természetesen a rectorprofesszor és a kollégiumi tanári karnak a rovására, mire a professzorátus testületileg válaszolt kinyomtatott Felelet-ében.⁹²

Ekkor azonban az ifjúság már évek óta rajongott Péczelyért. A Pallas Debreczina c. (1828), valamint a Lant című (1832–35) kiadványok megjelentetése, gondozása, szerkesztése érdekében kifejtett tevékenysége önmagában az irodalmi nevelés kiemelkedő alakjává avatta a fiatal debreceni professzort. Ahogyan Szász Károly Nagyenyeden, Tarczy Lajos Pápán, Greguss Mihály Pozsonyban, Bolyai Farkas Marosvásárhelyen úgy Péczely volt Debrecenben a tehetséges tanulók alkotó gondolkodása kibontakoztatásának, szépirodalmi készségük fejlesztésének az elsőrangú segítője.

Péczely József rectorsága idején, fiatal kora ellenére is kellő szigorral és tekintéllyel intézte a Kollégium ügyeit. Jellemző adat erre egy tudósítás az 1830. évi professzori gyűlések jegyzőkönyvéből, miszerint: „Tapasztaltatván, hogy a Seniorok számadásaik alkalmatosságával sok restantiák maradnak a miatt, hogy némely Deákokért vagy a Testimonium és Subscriptio tanítására nézve némelyek Cautiót vállaljanak és a Seniori számadás idejére, sőt sokszor azután is azon summát, melyről cassáltak, be nem fizetik.”⁹³ A professzorátus Péczely vezetésével határozatba hozza, hogy a Kollégium a senioroktól ,,... semmi ilyen Cautio mellett lévő restantiákat el nem fogad.”⁹⁴ És utasításokat ad a Coetus vezetőjének, hogy a pénzügyeket is pontosan kezelje. Az 1846. évi július 11-i professzori gyűlések jegyzőkönyvének tanúsága szerint elítéli azokat a praeceptorokat, akik tanítványaikat vesszővel fenyítik: „Péczely József Úr jelenti, hogy a kormányzata alatt lévő tanítók közül többen classisaikban tanítványaikat világos utasítások és többször ismételt tilalom ellenére, részint nyíltan, részint titkon, vesszővel fenyítették. – Az oktatókar jónak látta a latin iskolai köztanítókat a gyűlés színe elébe hívatván, mindnyájoknak komolyan értésükre adni, hogy magukat utasításukhoz alkalmazván, hivatalvesztés terhe alatt vesszőhöz a felügyelő Professzor híre nélkül soha ne nyúljanak.” Ekkor már szó sincs a kollégiumi diákok „bottal való hóhérolásáról”; mint ahogyan a korábbiakban, Kerekes Ferenc diákoskodása idején láttuk.

Péczely tevékenységének mégis a legfontosabb kollégiumtörténeti tényezője: alkotó munkássága. Ez egyfelől a tanítványai körében folytatott irodalomszervező, másfelől saját tudományos és tankönyvíró tevékenységével függ össze. Az előbbivel kötetünkben egy későbbi tanulmány részletesen foglalkozik. Itt is megemlítjük azonban az általa 1828-ban kiadott Pallas Debreczina⁹⁵ és az 1832–1836 között négy kötetben megjelentetett Lant című diákvers gyűjteményeket. Az első kötet előszavából a szerkesztő professzor nemzeti szellemű neveléseszménye csendül ki: „Mint az általam ezelőtt három esztendővel kiadott Pallas Debrecinának, úgy ezen Gyűjteménynek is kettős a czélja, eggyik, hogy bizonysága, másik, hogy ösztöne és mintegy köszörű-köve lenne Ifjaink igyekezetének és munkásságának... Magyarnak ugyan semmi előbbvaló nem lehet: hogy nyelvünk, ezzel együtt nemzeti létünk minden lehető módon, minél előbb teljes kifejlődést, virágzást, önállási pontot, életet és állandóságot. Nemzetünk Európa legmíveltebb, legtiszteletesebb Nemzeti között – mire a természettől magától rendeltnek lenni látszik – fő fő helyet és rangot nyerhessen.”⁹⁶

A kötetekben közölt versekből rá lehet ismerni Péczely előadásainak nemzeti pátoszára is. Szűcs István így emlékszik erre: „Mert ha különben szikár, de jelentős alak tanszékébe fellépett, átszellemült arca, lángoló heve, velőt rázó, lelket indító érczhangja, az összes hallgatóságot egyaránt meglepő ünnepélyes beszéde, eszét figyelni, szívet érezni késztető szónoklata egyaránt hozta ámulatba mindenkinek elméjét…”⁹⁷ Ez a találó jellemzés is mutatja, hogy Péczely lenyűgöző hatást gyakorolt hallgatóira. S annak ellenére, hogy nem a költészettan professzora volt, a debreceni diákköltészet korszakunkban a legtöbbet köszönhet neki.

Végül szólnunk kell még tudományos munkásságáról is, mely azonban szoros összefüggésben állt tanári tevékenységével. Ugyanis a már említett fő műve: A magyarok történetei Ásiából való kijövetelektől fogva a mai időkig a korabeli történettudománynak éppúgy kiemelkedő alkotása mint a kor tankönyvirodalmának. Filológiai apparátusa ugyan nem olyan jelentős, mint Budai Ézsaiás hasonló tárgyú munkájáé, de szellemiségében sokkal hatékonyabban szolgálta a kollégiumi iskolakultúra nemzeti irányú fejlődését. Ráadásul megjelenésének éve, 1837 különös jelentőségű, hiszen a reformországgyűlések által ösztönzött nemzeti erők Magyarországon és Erdélyben egyaránt mind határozottabban fordulnak szembe az osztrák elnyomatással és ebben a folyamatban a főiskolai diákság fontos tényező, hiszen az országgyűlési ifjúság számottevő része innen kerül ki. Nemzeti tudatuk formálásában Péczely történeti munkája fontos szerepet játszott. Írt latin nyelvű művet is: Summarium historiae statuum europaearum címmel, mely összehasonlító jellegű ábrázolásmódjával úttörő szerepet vállalt a hazai történetírásban. Alkotásai révén nem véletlenül lett tagja a Kisfaludy-társaságnak, a Magyar Tudós Társaságnak, valamint táblabírája több egyházkerületnek és vármegyének. Jövedelmének igen jelentős részét áldozta a protestáns iskolázás céljaira, hiszen a pataki, a kecskeméti, a pápai, a késmárki, a pozsonyi, a soproni kollégiumok, illetőleg líceumok adományozójukként tartják számon, a debreceni Kollégiumnak pedig 20 000 forintot hagyományozott.⁹⁸

b) Zákány József (1785–1857) a debreceni iskolakultúra másik nagy egyénisége ebben az időszakban, aki itt egyben a pedagógia első professzora volt. Az 1825-ben szervezett neveléstani katedrán kezdte meg tanári működését. Előzőleg mint a kisújszállási partikuláris iskola segédrectora és a Rhédey család magánnevelője tűnt ki mint gyakorlati pedagógus. Majd nagyváradi rectoroskodása és bécsi tanulmányútja befejezése után nyerte el a kollégiumi tanszéket. A róla szóló korabeli források megnyerő egyéniségű, a kollégiumi ifjúság nevelésének ügyét szívén viselő, a diákság életét mélyen megismerni akaró pedagógusként mutatják be.

Az Egyházkerület előzetesen, 1823-ban Váradi Szabó Jánost, az akkor már ismert nevű pestalozziánust hívta meg erre a katedrára, aki ekkor ,,... három évi halasztást kért, hogy leteljen az udvari tanítói hivatala”⁹⁹ Váradi azonban röviddel ezután – betegségére való hivatkozással – végleg el is hárította magáról a Kollégium meghívását. Így került sor Zákány felkérésére, vagy amint a korabeli consistoriumi jegyzőkönyv tanúsítja: „A pedagógiában való Professzori Hivatalra Zákány József úr ajánltatik a Debreceni Curatoratusnak.”¹⁰⁰

Székfoglaló beszédét Zákány 1825. november 13-án tartotta: A nevelésről, annak czéljáról, principiumáról, hasznáról címmel. Beköszöntő beszédében a filantropizmus pedagógiájának körvonalai bontakoznak ki. Meggyőződéssel vallja ugyanis, hogy a nevelés által boldoggá lehet tenni az embereket. Szerinte az emberek a jóra, a szépre, az igazságra olyan mértékben nevelhetők, hogy ezáltal egész társadalmi helyzetüket megjavíthatják. Meg van győződve arról is, hogy a tanulás elősegíti az emberek felemelkedését, nemcsak szellemi téren, hanem anyagi vonatkozásban is. Különösen morális tekintetben tulajdonít nagy jelentőséget a nevelésnek. Ezek a filantropista gondolatok, ha kissé megkésve is, kapcsolódnak az európai, közelebbről a német (Basedow, Campe, Salzmann) filantropizmus eszmevilágához. Zákány székfoglaló előadását különben az auditóriumban mind a professzori kar, mind pedig a diákság nagy tetszéssel fogadta. Budai Ézsaiás nyomban örömét fejezte ki, hogy a kollégiumi ifjúság: „a pedagógiát a maga kiterjedésében tanulhatja”, de megjegyzi a rá oly jellemző malíciával, hogy a pedagógia újdonsült professzora „theoretice és practice egyaránt nehézségekkel fog küzdeni”.¹⁰¹ A kollégium különben még abban az évben nyomtatásban is megjelentette a székfoglaló beszédet.¹⁰² Zákány mint professzor rövid idő alatt a tanulóifjúság kedvencévé vált. Nem annyira tudományos felkészültségével, vagy nagyhatású előadásaival, mert ezen a téren az ő munkássága nem vetekedhetett sem Kerekes Ferenc, sem Budai Ézsaiás, sem Péczely József ilyen irányú tevékenységével. Ezek a kortársak nemcsak Debrecenben, hanem az egész magyar iskolakultúrában nagyhírű tudósok és kitűnő szónokok hírében állottak. Az ő tanári egyéniségéhez, munkastílusához jobban illett a csendes, szelíd, de szívós és kitartó nevelő munka. Különösen a tanítási órákon kívüli tevékenységében. A diákok kezdeményezései iránti bizalmát, azok megbecsülését és támogatását igazolják a korabeli professzori gyűlések jegyzőkönyvei, melyek főképpen az olvasó társaságnak és Kántusnak mint diáktestületnek Zákány professzor által történő rendszeres támogatásáról tanúskodnak. Nem véletlen, hogy mindkét haladó szellemű ifjúsági egyesület, de főleg az olvasó társaság, mely korszakunkban nagyon fontos tényező a nemzeti szellemnek a diákok között való terjesztésében, az ő rectorsága idején, az 1841/42. tanévben erősödik meg.¹⁰³

A Kollégium professzori kara, valamint a coetus tanulmányi ügyekben rendszeresen kikéri Zákány véleményét. Álláspontja legtöbbször pozitív: bízik a diákok érdeklődésében, szorgalmában. Filantropista felfogására jellemző módon, a fegyelmi ügyekben általában a nevelhetőség, a súlyosabb esetekben is a javíthatóság híve. Inkább a nevelés belső eszközeivel való ráhatást tartja célravezetőnek. A külső eszközöknek – botbüntetés, carcerbe zárás stb., melyek ekkor a Kollégiumban már csak elvétve, de még előfordultak – ő ellensége volt. Igénybevételüket határozottan elutasította. A Kollégiumból való eltávolítást, az ún. „kicsapatást” is csak nagyon súlyos esetben, a legvégső megoldásként fogadja el; és akkor is csak az ifjúság közösségének, a coetusnak az egyetértésével, mert még az ő idejében is él Csokonai kicsapásának a kellemetlen emléke. Zákány pedagógiai humanizmusára legjellemzőbb az az eset, amikor a Kerekes Ferenc óráin rendetlenkedő „3. éves deákok” fegyelmezésére kiküldött két professzort „atyai szelídségre inti”, hogy értessék meg az ifjúsággal: rendetlen viselkedésével csak magának árt, s ha ezzel mégsem hagy fel, a főiskolai törvények szigorával találja magát szembe.¹⁰⁴

Az 1844/45. tanévben az általa tanított pedagógiai tantárgyak nemcsak az ő széles látóköréről, hanem a reformkori kollégium neveléstudományi stúdiumainak a korszakhoz képest jól felépített struktúrájáról tanúskodnak. Ezek a stúdiumok mind hazai, mind egyetemes összehasonlításban megállják a helyüket, s a pedagógiai cursusoknak viszonylag színvonalas és igényes rendszerét mutatják. Egy alapvető hiányossága van ennek az oktatási struktúrának: nem tartalmaz pszichológiai stúdiumot. Pedig ebben az időszakban a fejlett európai iskolakultúrák rendszerében a főiskolákon és az egyetemeken polgárjogot nyer a pszichológia tanítása. A sárospataki Kollégiumban Nyíri István professzor, a pozsonyi líceumban pedig Michnay Endre professzor az 1820-as években már ún. „empiricus psichológiae”-t ad elő. Ennek ellenére az alábbi tantárgyfelosztás azt bizonyítja, hogy a debreceni kollégium reformkori tantervében a pedagógia oktatása – a felvilágosodás kori kezdethez képest – a differenciálódás útjára lép, a fejlődés irányát jelzi.

I.		Növeléstani leckék III. éves hallgatóknak,
		hetenként 4 óra
		1. Methodológiai előismeretek,
		2. Bevezetés a növeléstanba,
		3. Közönséges tanítás tudománya,
		4. Az olvasás és írás tanításának módja.
II.		Növeléstani leckék II. éves hallgatók számára,
		hetenként 2 óra
		1. Földrajz-tanítás módja,
		2. Számtan-tanításának módja.
III.		Növeléstani leckék I. éves hallgatóknak,
		hetenként 1 óra105

Ezenkívül Zákány – a szükségeshez mérten – más tantárgyak oktatását is vállalta. Így pl. francia nyelvet. Az általa írott tankönyvek arról tanúskodnak, hogy az ábécétől kezdve a grammatikán keresztül, egészen az egyháztörténetig, számos tantárgy oktatásának a körülményein kívánt javítani. Nem volt ugyan polihisztor, de alkotó módon művelt – a pedagógián kívül – több más disciplinát. Főként az alsóbb iskolák részére írott művei voltak sikeresebbek, így pl. a Magyar ÁBÉCZE (Debrecen, 1825), a Szent Biblia ismertetése, (Debrecen, 1845) a Kis gyermekek ész-vallása (Debrecen, 1847) stb. Nagy gondot fordított az énekzene-oktatásra is. Nagy Károllyal együtt írt Ének-hangzatos könyv (Debrecen, 1846) című műve jó szolgálatokat tett a korabeli esztétikai nevelésnek a kollégium falain kívül is. Szűcs István írja róla: „Kétszeresen érdemli ő szeretetünket az ízléses zene és énekművészetnek a főiskolában meghonosítása által. Mindkét művészetnek új korszaka nyílt a collégiumban az ő tanárkodása idejével.”¹⁰⁶

Szerencsés alkatú pedagógus volt, aki a nemzeti haladás szellemét és a protestáns iskolakultúra progresszióját tankönyveiben éppúgy ötvözni tudta, mint pedagógiai előadásaiban. 1852-ben vonult nyugalomba. 1857-ben halt meg. Tanítványai közül Szűcs István az emberről is szépen emlékezik: „Zákány tisztes őszhaja, víg kedélye, ildomos alkalmazkodása, emberséges bánásmódja jótékonyan hatott körzetére. Úgy véljük, miként nem is találtatott ember, aki Zákány Józsefben megbotránkozásra okot találhatott volna.” ¹⁰⁷

A pedagógia első debreceni professzora maradandó érdemeket szerzett mind a kollégiumi tanítóképzés megalapozása, mind pedig a pedagógusképzés későbbi, preparandiai és egyetemi alapjainak a kiszélesítése terén. Tankönyveivel, pedagógiai koncepciójával, neveléseszményével pedig a magyar neveléstudomány hazai úttörőjeként tartjuk számon.¹⁰⁸

4. A többi professzorról. A reformkorszak kollégiumi fejlődésében fontos szerepet játszottak még olyan neves professzorok, akik részben az egyházi élet terén, részben pedig a tudományos élet vonalán tevékenykedtek. Így pl. Varga István, Ercsei Dániel, Révész Bálint, Vecsei József, Lugossy József, Búzás Pál, akiknek a munkássága javarészben a következő időszakban bontakozik ki.

Közülük ki kell emelnünk Varga István munkásságát, aki 1805 és 1821 között volt az írásmagyarázat és a keleti nyelvek professzora. Katedráját azonban korán felcserélte Szikszó lelkészi hivatalával. Ennek ellenére az exegezis tanításában és tudományos művelésében maradandó érdemeket szerzett. Különösen tankönyvei, tudományos publikációi érdemelnek figyelmet. Közülük is elsősorban : „Exegetika Theológia vagy azok a tudományok, melyek a Bibliának helyesebben való megismerésére, megértésére és megvilágosítására tanítanak. (Debreczen, 1807)” Ez a tankönyv a hazai exegetikai irodalom történetében úttörő jelentőséggel bír a magyar szaknyelv megteremtése terén. De rendszeralkotói szerepe is fontos korszakunkban, amennyiben az exegezisnek a disciplináját négy alapvető pillére építi fel:

1.az Ó-testamentum kritikájára;

2.a bibliai herméneutikára;

3.az ószövetségi történelemre;

4.a bibliai filológiára.

Ez a felosztás rendszertanilag éppúgy jól megállta a helyét a maga korában, mint szerkezetileg a hasonló tankönyvek tekintetében: megkönnyítve teológustanítványai számára az elsajátítást.

Varga István egy másik műve: „Az Új Testamentumi Szent Írásoknak Critica Históriája és Hermeneutikája”.¹⁰⁹ (Debrecen, 1816) Ez a tankönyv igen széleskörű külföldi és hazai irodalomból táplálkozik. Irodalmi forrásait általában így jelöli: „Összeszedegettem jó könyvekből”, melyek „ilyen tudományt tanító Deák, Német, Francia, vagy más nyelven kinyomtatott könyvek”. Vargának ez a munkája „mérsékelten ortodox világnézetű”.¹¹⁰

Végül említsük meg Varga latin nyelvű kompendiumát is: Initia Hermeneuticae Sacrae (Debrecen, 1805). Ez a kompendium jó szolgálatokat tett a XIX. század elején a teológusképzés színvonalának emelése terén; amennyiben az írásmagyarázat korszerű tartalmi mondanivalójával széleskörű forrásanyagra támaszkodott, továbbá világos, tiszta okfejtésével esztétikai érdeklődést keltett.

3. A diákifjúság létszáma, részvétele a kollégiumi műveltség nemzeti szellemű megújhodásában

A coetus mint az ifjúság hagyományos szervezete ebben az időszakban is legfontosabb közösségi fóruma a kollégiumi diákoknak. Nemcsak Debrecenben azonban, hanem a főiskolai tagozattal rendelkező többi nagy kollégiumban jelentős autonómiát vívott ki magának a coetus, mely általában kisebb-nagyobb eltérésekkel még a reformkorban is hasonló önkormányzati státuszokat működtetett. A senior, a contrascriba, az oeconomus, a vigil, az apparitor és más diáktisztségek mind a magyarországi, mind pedig az erdélyi kollégiumokban lényegében megegyező, a diákéletet irányító funkciók voltak még mindig. S ha az egyes kollégiumok ún. „iskolatörvényei” időnként korlátozták is a coetus működési körét, az ifjúság mozgásszabadságát, ez a testület korszakunkban is legfőbb őre a diákautonómiának.

Debrecenben az 1704. évi és az 1792. évi iskolatörvények erősen megnyirbálják ugyan a coetus ifjúságának a jogait, de a XIX. század első felében még fontos szerepe van:

a) a diákok tanulmányi munkájának a szervezésében, irányításában és ellenőrzésében;

b.) a fegyelem megtartásában, megőrzésében a Kollégium falain belül és kívül egyaránt;

c.) a tanulók élelmezésében, a jövedelmek (temetéseken, legációkon, ünnepségeken befolyt pénzek) szétosztásában stb. ¹¹¹

Mielőtt azonban a kollégiumi diákok szervezeti életének pedagógiai vonatkozásait behatóbban vizsgálnók, rá kell mutatnunk arra, hogy az ifjúság érdeklődése a debreceni tanulmányok iránt sokkal szélesebb régióra terjedt ki, mint ahogyan azt az idevonatkozó irodalom korábban vélte. Itt a Tiszántúli Egyházkerület határai regionálisan kitágultak, és főképpen a partikuláris iskolák révén, de azok földrajzi határán is túl eső települések tanulni vágyó fiataljai jutnak el a debreceni Kollégiumba. Ugyanakkor a partikuláris iskolák fejlődése, azok gimnáziumi osztályainak kialakulása nagy mértékben befolyásolja a tanulók létszámát is.¹¹²

Ebben a korszakban, 1820-tól kezdődően az ún. Series-ek a Kollégium tanulóira vonatkozólag rendszeres statisztikai adatokat szolgáltatnak. Az említett regionális határok széles körét mutatja, hogy 1820-ban a Kollégium felső tagozatán, az akadémiai évfolyamokon (bölcsészek, jogászok, teológusok) a debreceni 38 főhöz viszonyítva Biharból tanultak a legtöbben: 85 fő. Talán még érdekesebb, hogy ezután nagyságrendben Pest megye következik: 58 fővel. Ez azzal magyarázható, hogy Pesten akkor még nem működik főiskolai jellegű kollégium. Ezt követi Szatmár 43 fővel, Szabolcs 16 fővel, Kiskunság 15, Nagykunság 14 fővel. Külön kiemeljük, hogy Komáromból ekkor 18 hallgatója van a főiskolának, amikor az egész Hajdúkerületnek csak 13. A távoli megyék közül még érdekességként: Veszprémből 9, Baranyából 8, Tolnából 6 főiskolai diák tanul Debrecenben. Pedig a dunántúli kollégiumi régiónak Pápán ekkor már virágzó főiskolai tagozata van. De hiszen Erdélyből is 5 hallgató jön ebben az időszakban a debreceni Kollégium akadémiai tagozatára, annak ellenére, hogy Nagyenyeden kívül még Kolozsváron és Marosvásárhelyen működik felső tagozattal rendelkező református Kollégium. Feltűnő jelenség, hogy egy évtized alatt 1830-ban Szatmár megye részvételi aránya majdnem megduplázódik: 83 főre emelkedik, és ezt a nagy arányt a reformkorban végig megtartja: 1835-ben 87, 1840-ben és 1845-ben egyaránt 78 fő. Pest megye viszont 1830-ban 59 fővel, 1835-ben 61 fővel tartja előkelő helyét a debreceni akadémiai tagozat hallgatói között, de 1840-re ennek a megyének a részvételi aránya 15 főre, 1845-re pedig 9 főre esik vissza; szemmel láthatóan a kecskeméti jogakadémiának és a teológiai fakultásnak időközben történt megnyitása következtében.

Nem kevésbé tanulságos a Kollégium akadémiai tagozatán tanuló diákok osztályszármazása a vizsgált korszakban. Itt is kiderül, amint az más tekintetben ugyancsak jellemző, hogy a debreceni főiskola az alsóbb néprétegek intézménye, hiszen korszakunkban végig a plebejus származásúak jelenléte dominál: 1820-ban 108 fő, 1830-ban 165 fő, 1835-ben 164 fő, 1840-ben 145, és 1845-ben 140 fő. A másik nagy réteg, melynek fiai a Kollégium akadémiai tagozatán folytatják tanulmányaikat, a lelkészeké. 1820-ban 89 fő, 1830-ban 114 fő, 1835-ben 97 fő, 1840-ben 85 fő, 1845-ben 94 fő. Ugyanakkor szép számmal tanulnak ebben a korszakban a Kollégium felső tagozatán nemesi származásúak. Érdemes ennek a rétegnek is szemügyre venni a részvételi arányát. A források akkori szóhasználata szerint nobilis: 1820-ban 75 fő, 1830-ban 106 fő, 1835-ben 107 fő, 1840-ben 145 fő, 1845-ben 73 fő. Mint debreceni érdekességet említjük meg a cívis származásúak arányát, mely az előbbi rétegekhez képest eltörpül: 1820-ban 11 fő, a továbbiakban pedig csak 1–2 főt tüntetnek fel a források. Az viszont már természetes, hogy ennél egyre nagyobb arányban tanulnak tovább a főiskolán a falusi jegyzők, orvosok, tanítók és más értelmiségi foglalkozásúak leszármazottai. Ezek részvételi arányának a növekedése a korszak folyamán végbemenő polgári átalakulás folyamának elmélyülését jelzi, mely a Kollégium történetének következő időszakában fokozottabb mértékben megfigyelhető.

Az alábbiakban egy statisztikai táblázattal illusztráljuk a Kollégium tanulólét-számát, melynek alakulása 1820-tól már pontosan mutatja, hogy 1804-hez viszonyítva, miképpen változott Debrecenben mindhárom tagozaton a diákok számaránya.

		1820-ban;	1830-ban;	1835-ben;	1840-ben;	1845-ben;
Teológiai	III. évf.	17 fő	40 fő	56 fő	48 fő	32 fő
Teológiai	II. évf.	38 fő	62 fő	82 fő	50 fő	50 fő
Teológiai	I. évf.	58 fő	70 fő	98 fő	71 fő	32 fő
Jogi	II. évf.	68 fő	92 fő	121 fő	115 fő	69 fő
Bölcsészeti	III. évf.	82 fő	88 fő	107 fő	119 fő	91 fő
Bölcsészeti	II. évf.	71 fő	115 fő	105 fő	132 fő	113 fő
Bölcsészeti	I. évf.	96 fő	139 fő	94 fő	111 fő	84 fő
		430 fő	606 fő	663 fő	646 fő	471 fő

II. Középiskolai tagozat (deák classisok)

		1820-ban;	1830-ban;	1840-ben;	1844-ben;	1847-ben;
VI. o.		74 fő	77 fő	50 fő	60 fő	47 fő
V. o.		59 fő	71 fő	43 fő	44 fő	48 fő
N. o.		64 fő	107 fő	79 fő	50 fő	37 fő
III. o.		82 fő	92 fő	63 fő	42 fő	48 fő
II. o.		95 fő	85 fő	69 fő	45 Fő	60 fő
I. o.		102 fő	80 fő	69 fő	55 fő	62 fő
		476 fő	512 fő	373 fő	296 fő	302 fő

III. Anyanyelvi elemi iskola (vernacula)

1820-ban;			1830-ban;			1840-ben;
Vernacula	IV. oszt.	27 fő	anyanyelvi reáliskola		52 fő	anyanyelvi reáliskola		25 fő
Vemacula	III. oszt.	126 fő	elemi	IV. oszt.	124 fő	elemi	IV. oszt.	129 fő
Vemacula	II. oszt.	166 fő	elemi	III. oszt.	181 fő	elemi	III. oszt.	162 fő
Major	I. oszt.	221 fő	elemi	II. oszt.	188 fő	elemi	II. oszt.	166 fő
Minor	I. oszt.	400 fő	elemi	I. oszt.	257 fő	elemi	I. oszt.	146 fő
		940 fő			802 fő			628 fő

Tehát 1820-ban 1846, 1830-ban 1910, és 1840-ben 1401 tanulója van összesen a Kollégiumnak. Meg kell jegyezni, hogy az 1840-es években mutatkozó nagyarányú létszámcsökkenést a már említett kecskeméti főiskolán kívül az időközben Máramarosszigeten alakult jogakadémia is okozta. A közép- és alsó fokon mutatkozó tanulói létszámcsökkenéshez pedig a partikuláris intézményeknek, valamint a debreceni utcai iskoláknak a reformkorban végbement fejlődése nagymértékben hozzájárult.

Az 1704. évi diáklázadás óta a Kollégium professzori kara és a városi consistorium is szigorúan ellenőrzi a kollégiumi ifjúság életét, de korszakunkban nagyobb összetűzésekre, konfliktusokra nem kerül sor a diákok és az elöljáróságok között; legalábbis nyíltan nem. Az ifjúság alkotó tevékenységének kibontakozása, erősödése következtében: „szívósan élt azonban egy egészen sajátos szépirodalmi szubkultúra, a debreceni, sárospataki és pápai Református Kollégium diákságának egymással szoros kölcsönhatásban álló kéziratos kötetekben, mindenes gyűjteményekben ránk maradt belkörű irodalma”.¹¹³ Ennek a magatartásnak egy másik megnyilatkozása a kollégiumi diákok iskolán kívüli tevékenysége, mely a tűzoltástól kezdve a kántáláson át egészen a nagyerdei kirándulásokig, sokféle módon kapcsolódott a város lakosságának életéhez, a település különböző adottságaihoz.

A diákegyesületek és a Kántus történetét kötetünkben két tanulmány tekinti át, a fenti összefüggésben azonban itt is kitérünk rájuk.

A Tűzoltó Deákok Egyesületének tevékenysége az előző korszakban bontakozott ki. A XIX. század elején, az 1802. évi nagy tűzvész után különösen megnőtt ennek a diáktársaságának a jelentősége. Ezt a Kollégium professzori kara éppúgy felismerte, mint a városi tanács. 1806-ig ugyanis az egyesület parancsnoka jurátus diák, majd ettől kezdve professzor látja el a felügyeletet. (Első tanárfelügyelője Sárvári Pál volt.)

A „bontó-”¹¹⁴ és „védő-osztály”-ban működő Egyesület – 1834-ben „Gépelyes társaság”-nak nevezték – mélyítette a város és a Kollégium kapcsolatát. Maga a városi tanács is gyakran foglalkozott vele. Támogatja anyagilag, felújítja eszközeiket”⁵, gondoskodik karbantartásukról¹¹⁶, elhelyezésükről stb.¹¹⁷

A kollégiumi Kántus is a hagyományos ifjúsági egyesületek közé tartozik. Korszakunkban már rendszeresen éneklő és nemcsak a tanulótársak, hanem a felsőbbség által is elismert szervezete a diákságnak. Amíg az előző században a városi tanács tiltja, hogy „a deák ifjúság a kóták szerint” énekeljen¹¹⁸ a templomban míg a gyülekezet a „régi mód” szerint énekel, addig az 1800-as évek első felében már a lakossággal együtt igényli azt. Első rendszeres szabályzatát a reformkorban 1847-ben Zákány József professzor dolgozta ki. Ebben az időszakban Zákány a felügyelő tanár, akinek énekhangja és zenei képzettsége igen alkalmassá tett őt erre a posztra. Nagy Károllyal együtt írt Énekhangzatos könyve (Debrecen, 1846) „az ízléses éneklészet érdekében született”.¹¹⁹ A felügyelő tanár népszerűségét fokozta a Kántus tagjai körében, hogy „Zákány maga is kitűnően kezelvén a hegedű zenéjét: az összes tanuló ifjúságnál szerfeletti kedvet ébresztett a zene és ének tanulására.”¹²⁰

A rendszabály szigorú fegyelmet írt elő a kántustagoknak. Az énekleckék mulasztói elvesztették a különböző kedvezményeiket. Ünnepélyeken úgy kell viselkedniök, ahogy ,,... nemes tanulóifjakhoz és a népművészeti társaság tagjaihoz illik, önként értetvén, hogy ily alkalmakkor a törvényben meghatározott ruhán kívül másban megjelenni nem szabad.”¹²¹

Korszakunkban a Kántus népszerűsége a nemzeti szellemű énekek, dalok előadása révén egyre nő. Ekkor már nemcsak a Kollégiumban és a városban szerepeltek, hanem a tiszántúli egyházkerület távolabbi vidékein is. Erről tanúskodnak azok a pénzadományok, amelyek a reformkorban a Kántus kasszájába befolynak.¹²²

A nemzeti műveltség kollégiumi kibontakozása terén fontos szerepet játszottak e fejlődési szakaszban az irodalmi diáktársaságok. Bodolay Géza írja: „Az igazi tartós ébredés csak akkor következett be az iskolai diáktársaságok életében, amikor a „vérengző Mars” a világot már nem „dúlta”: a napóleoni háborúk után lassan meginduló reformkori mozgalom idején.”¹²³ Európa egyes országaiban élénkebb, másokban kevésbé lendületes módon, de megindul a haladó nemzeti erők kibontakozása és ezzel együtt az ifjúság egyes rétegeinek a szervezkedése is.

A reformkor fiatalsága a nemzeti érzést kifejező költészet és irodalom felé fordult. Ekkor már a magyar nyelvi társaságok, képzőművészeti körök, önképző fórumok is nagyobb, átfogóbb, hazafias és társadalmi célok realizálásáért szállnak síkra. Az 1830-as években elsősorban a református kollégiumokban és az evangélikus líceumokban, de bizonyos fokig még a katolikus papi szemináriumokban is szervezkedik a tanulóifjúság. Itt már a megyei és az országgyűlési reformtörekvések, politikai mozgalmak hatása tükröződik. Jól mutatja ezt a sárospataki kollégium ifjúságának „Nándor-megye” elnevezésű diáktársasága, mely összejövetelein a megyegyűlések ellenzékiségét gyakorolja, melyre Szemere Bertalan később így emlékszik vissza: „Itt ismerkedtem meg az ó- és új-kor legnagyobb szellemeivel, itt kezdtem felfogni minden csodálatosságával a világot, itt tanultam meg imádni és szolgálni az emberiséget, itt gyulladtam szerelmére a szabadságnak, itt szegődtem papjává a hazának, mint oltárnak.”¹²⁴

Debrecenben ugyan a tanári kar kezdetben nem ismerte el az „Olvasó-társaság” megalakulását, és az „Egyesület” nevű ifjúsági szervezetnek is három évig engedély nélkül kellett működnie, míg 1842-ben „Olvasó Egyesület” néven elnyerte a nyilvánossági jogot, szabályzat szerint működhetett.¹²⁵ Arany János, aki az 1835/36. tanévben bölcsész hallgató a Kollégiumban, mégis azt írja látomásszerű visszaemlékezésében, hogy ,,... a verselők lassú sorát halljuk zsibongani”.¹²⁶ S ha a debreceni Kollégium reformkori diákifjúságának társasági élete nehezebben bontakozik is ki mint mondjuk a sárospataki vagy a pozsonyi fiataloké, talán nem véletlen, hogy 1841-ben a Szatmári 12 pont-ot Somogyi Antal a debreceni diákoknak küldte meg.¹²⁷ Somogyi pedig „a szabadelvűség vándor apostola volt”.¹²⁸ A szabadelvűség eszméjének korabeli jelentőségét a nemzeti fejlődésben már nemcsak az országgyűlési ifjúság, hanem a főiskolák diáksága is egyre határozottabban kezdi felismerni.

Az 1840-es évek közepétől kezdődően a kollégiumi diákok legjobbjai körében már nem annyira a reformok, hanem bizonyos forradalmi törekvések kerülnek előtérbe. Nem véletlenül, hiszen Kossuth parlamenti radikalizmusa mellett megjelenik Bezerédy István, a jobbágyfelszabadító és népoktatási törvénytervezetet készítő függetlenségi politikus, Táncsics Mihály, a magyar munkások és parasztok népszónoka, az első munkásújság szerkesztője, Eötvös József, a liberális reformpolitika kimagasló alakja, a későbbi független magyar kormány első kultuszminisztere, – hogy csak az 1840-es évek legnagyobb hatású művelődéspolitikusait említsük, – akik a kollégiumi diákságra, de az egész magyar haladó szellemű ifjúság életére is széleskörű hatást gyakoroltak.¹²⁹ Ez a hatás már nem annyira az oktatási tevékenységre, a tanulmányi munkára vonatkozik, hanem a kollégiumi diákok világnézeti, politikai érdeklődésére.

III. A FORRADALOM ÉS A SZABADSÁGHARC IDEJE (1848–1849)

A reformkori ifjúság Debrecenben is egyre radikálisabb eszmények nyomába szegődik. A reformországgyűlések, a megyei ellenzéki mozgalmak a kollégiumok ifjúsága, általában az értelmiségi ifjúság körében a radikalizálódás irányában hatnak. Ezért 1848-ban már sem a coetus, sem a nyelvi-irodalmi társaság vagy az önképző egyesület nem elégíti ki az ifjúság érdeklődési körét, nem tudja lekötni tettrekészségét, tenni akarását. A forradalmat megelőző, radikális követeléseket megfogalmazó országgyűlési tanácskozásokon és megyegyűléseken részt vevő ifjúság körében szép számmal ott vannak a kollégiumi diákok is. Főleg a „Társalkodási Egylet” pozsonyi találkozói váltanak ki élénk érdeklődést a diákifjúság körében. Ennek a testületnek a tagjai között olyan személyekkel találkozunk mint pl. Szemere Bertalan, aki a pataki Kollégium diákja volt és ott a „Nándor Megye” nevű ellenzéki szellemű diáktársaság vezéreként tűnt ki,¹³⁰ vagy például Pázmándi Dénes, aki a nagyenyedi Kollégium „Társalkodva Olvasó Egyesületében játszott vezető szerepet”.¹³¹ Itt említjük meg, hogy a „márciusi fiatalok” közül Jókai Mór a pápai Kollégium „Képzőtársaságá”-nak volt a tagja, aki vezető tanárukra így emlékezett: „Tarczy Lajos volt a legkiválóbb tanár a főiskolában. Ő magyarázta a természettant és a felsőbb matezist... De az iskolán kívül is folyton gondja volt a tanítványaira. Nemcsak tanítónk, hanem nevelőnk, vezetőnk volt.”¹³²

A debreceni Kollégiumban is voltak a forradalom és a szabadságharc idején a diákifjúságnak a pápai Tarczy Lajoshoz hasonló tanáregyéniségei, akik nemcsak tanították, hanem nevelték, sőt vezették is tanítványaikat ezekben a viharos hónapokban, években. Közülük megemlítjük Révész Bálintot (1844-ben került a gyakorlati lelkészettan tanszékére), Lugossy Józsefet, (1845-ben a Kollégium könyvtárnoki állását cserélte fel Kalós Mózes utódaként a magyar nyelv- és irodalom katedrájával), valamint Török Józsefet, (1848-ban Csécsi Imre helyére lépett), és végül Búzás Pált (az 1848-dik évben újonnan létesített politikai tudományok katedráját foglalta el). Ez utóbbival 11-re emelkedett a kollégiumi katedrák száma; ami azt bizonyítja, hogy a Tiszántúli Superintendentia ebben a viharos időszakban is fejleszteni igyekezett az intézményi struktúrát.

Az 1848-as márciusi események a debreceni Kollégiumban is felgyorsították az ifjúság aktivitását. Március 22-én az Egyházkerület foglalt állást az országos haladás mellett, majd 23-án a Kollégium tanulóifjúsága szerkesztett és juttatott el a rectorhoz egy nyolc pontból álló petíciót. Érdemes idézni ezeket a mondatokat:

„Először: Hogy az eddig szokásban volt cenzúrák és examenek töröltessenek el és helyükben kétszer tartandó rigorosum állíttassék fizetés nélkül.

Másodszor: Felsőbb tisztviselőinket mi választhassuk meg magunknak mint seniort és contrát.

Harmadszor: Az esküdtszék töröltessék el általjában.

Negyedszer: Lehessünk polgári katonák a nemzetőrségben.

Ötödször: Az olvasó egyletben mindenkinek befolyása lehessen fizetés nélkül, azt a Kollégium segítse.

Hatodszor: Minden professzor a maga stúdiumát nyomassa ki.

Hetedszer: Révész beszédje nyomassék ki és osztassék szét.

Nyolcadszor : Mind az al-, mind a főiskolai törvényszékek nyíltak legyenek és a tanuló ifjúság képviseltessék.”¹³³

Jelen keretek között nem vállalkozhatunk az 1848-as forradalom kollégiumi hatásának és a diákifjúság forrongó életének teljes bemutatására, bár igen tanulságos tantervi, strukturális és pedagógiai törekvések színtere volt a főiskola. Annyit azonban mégis meg kell állapítanunk, hogy a fent idézett ifjúsági petíció mind az oktatási tartalom és a nevelési szellem, mind pedig a diákság politikai-világnézeti felfogása terén a kollégiumi élet progresszív átalakulásának a tendenciáiról tanúskodik.

Egyelőre azonban az 1848-as átalakulás Debrecenben főleg a diákság körében vált ki erőteljesebb mozgalmat, „a márciusi első hírekre megmozdult tömeglelkesedést elsősorban a kollégium tanulóifjúsága vette át és irányította.”¹³⁴ A városban magában a kezdeti időkben, hónapokban kevésbé megy végbe más magyarországi városokhoz hasonló átalakulás. Debrecenben „lényeges változást tehát a 48-as átalakulás csak annyiban hozott, hogy a vagyonos polgárságnak szélesebb rétegei kerültek be a város ügyeit intéző közgyűlésbe... Az 1848. június 7-i közgyűlésen Nánássy Benjámin javasolta, hogy más városok, mint Szeged és Szabadka példájára a tisztviselők választásánál figyelembe kellett volna venni az eddig kirekesztett néprétegek kívánságait és kérte, hogy a közgyűlés efelől hozzon határozatot. A javaslatot azonban a közgyűlés elutasította azzal az indoklással, hogy a közgyűlés tagjai maguk is választottak és nem választók.”¹³⁵ Bizonyos polgári és haszonélvezeti jogok gyakorlati megvalósítására a város szélesebb körű cívis rétegeinek 1848 végéig kellett várniok.

Közben azonban egészen 1848 márciusáig a Kollégium megszokott élete folyt tovább. A reformkorban kibontakozott tanszéki struktúra gyakorlatilag tíz katedrával működött és jól ellátta az oktatási-nevelési tevékenységet. A 11. tanszék 1848-ban Búzás Pál kinevezésével kezdi meg működését. Rajta kívül ekkor Aranyi István a dogmatika és az egyháztörténet, Erdélyi József az exegetika, Tóth Ferenc a klasszika-filológia, Kerekes Ferenc a mértan-fizika, Szűcs István a jog, Vecsei József a filozófia, Csécsi Nagy Imre a természetrajz, Zákány József a pedagógia, Lugossy József a magyar irodalomtörténet és Révész Bálint a gyakorlati teológia professzoraként gondoskodott a főiskolai képzés színvonalas ellátásáról. Többségük a Kollégium neveltje, akik külországi egyetemeken öregbítették a debreceni iskolakultúrának már a kezdeti időkben megalapozott jó hírét. S tegyük hozzá, hogy nemcsak a protestáns egyetemeken, hanem a katolikus főiskolákon és egyetemeken tanulmányaikat befejező debreceni diákok is szívesen jönnek vissza professzornak Debrecenbe. Így pl. az említettek közül Kerekes Ferenc, aki többek között a bécsi, az osztrák uralkodóház katolicizmusának egyetemi előadásait hallgatta, örömmel tért vissza Debrecenbe a kollégiumi katedrára. Ezeknek a katedráknak a javadalmazásáról, a professzorok egy részének a jövedelméről ebben az időszakban is az Egyházkerület gondoskodott, mert a város ebben az időszakban anyagilag kevésbé támogatta a Kollégiumot, mint a XVIII. században. Megnőtt azonban az egyéni adományozók, végrendelkezők szerepe, akik nemcsak pénzzel, hanem ingatlannal is támogatják az intézmény oktató-nevelő munkájának a zavartalan működését. Debrecenben „a Kollégiumra való vagyontestálás 100 Ft-on aluli összegektől 10 ezer Ft-on felüli összegekig terjedt. ... A végrendeletek között több olyan is volt, amelyik az örökhagyó egész vagyonának kegyes adományként való felhasználásáról szólt, ezen belül is legnagyobb részesedése azonban a Kollégiumnak volt.”¹³⁶ Ezekből az anyagi forrásokból azonban a professzorok és a praeceptorok jövedelmének a biztosításán túlmenően jutott az „alumnus deák ifjak” részére éppúgy mint az itt „tanuló szolgagyermekek számára.”¹³⁷

A kollégiumi ifjúság március 23-i nyolcpontos követelése, mint láttuk, a politikai szabadelvűségnek és az intézmény polgári szellemben történő demokratikus továbbhaladásának a jegyében született. Ezeknek a progresszív pontoknak a megfogalmazásában kiemelkedő szerepet játszott Révész Imre, az ifjúság vezéralakja. (Akinek később, Debrecennek és a Kollégiumnak az orosz-cári hadsereg által történő megszállásakor – ahogyan Zsigmond Ferenc írja – ,,...gondviselésszerű szerep jutott osztályrészül; ...nem hagyta el a Kollégium épületét az ellenséges megszálláskor sem, az éjszakákat is a könyvtárban töltötte, s élete folytonos kockáztatásával őrizte a pótolhatatlan értékű gyűjteményt.”¹³⁸)

A szabadelvűség szellemének, a polgári haladás gondolatának nemcsak a diákifjúság, hanem a professzori kar keretében is voltak hívei. Péczely, Kerekes a reformkorban, majd Lugossy József, Szűcs István és Zákány József 1848–49-ben a forradalmi szellemű diákifjúságot együttérzéssel, rokonszenvvel bátorítják; annak ellenére, hogy az Egyházkerület, személy szerint Szoboszlai Pap István püspök – akárcsak nagy elődje Budai Ézsaiás – Bécs irányában rugalmas, diplomatikus iskolapolitikát kénytelen folytatni. Abban a tudatban folytatja ezt az iskolapolitikai koncepciót, hogy „... a tényekkel számolnia kell, s bármily keserves is ránézve a rosszindulatú osztrák hatalom iránti engedelmesség, egyelőre még sincs számára más út, mint ez.”¹³⁹ Bécs méltányolta is és el is ismerte Szoboszlainak ezt az egyház és iskolapolitika koncepcióját, s még 1845-ben „királyi tanácsos” címmel honorálta azt.

A magyar forradalom és szabadságharc nem volt tekintettel a kompromisszumokra. Sem az iskolapolitikai, sem az egyházpolitikai kérdésekben. A haladó szellemű egyházi emberek, közöttük felekezetiek és világiak egyaránt Könyves Tóth Mihály irányvonalát követték. Ekkor a Kollégium azonban inkább szellemében követi a kor hívó szavát és nem önnön törvényeinek iskolakultúrát teremtő programjában. Tekintettel arra, hogy a kollégiumi ifjúság önként csatlakozott a nemzetőrséghez, „1848 májusától az év végéig üres és csendes volt a Kollégium.” De „1849 első napjaitól kezdve azonban élet költözött bele, ha nem is az iskola szokásos élete. Az uralkodó önkény ellenében szabadságharcot vívó magyar nemzet kormánya Debrecenbe menekülvén, az országgyűlés képviselőháza a kollégiumi épület akkori legnagyobb termét, az oratóriumot választotta ülései színhelyéül.”¹⁴⁰ Továbbá a Kollégium épületében folyt a bankjegyek nyomtatása is.¹⁴¹ Ez a szerepe azonban a Kollégiumnak közismert a hazai történetírás jóvoltából.¹⁴²

Befejezésül csak arra kell még rámutatnunk, hogy a debreceni Kollégium oktató és nevelő tevékenysége következtében nem véletlen az, hogy a szabadságharc idején a debreceni önkéntesek száma ,,... a kollégiumi diákság tömeges belépésével nőtt meg.”¹⁴³ Az pedig már a magyar szabadságharc dicsőségtáblájára írandó, hogy a debreceni önkéntes nemzetőrségnek, vagy a kalapról lelógó szalagról „veres pántlikásoknak” elnevezett „325 főnyi zászlóalj fele diákokból állott.”¹⁴⁴ S hogy a debreceni gyalog századok kapitányai között ott találjuk Révész Bálint és Szűcs István kollégiumi professzorok neveit is. Széll János kollégiumi diákból lett honvéd hadnagy naplójából az is ismert tény, hogy a debreceni fiatalok, akik Kossuth felhívására önként jelentkeztek a forradalmi hadseregbe, fegyverrel is helytálltak a szabadságharcban.¹⁴⁵

Debrecen kollégiumi iskolakultúrája tehát nemcsak a reformok terén, hanem a forradalom és szabadságharc síkján úgyszintén korszakunk nemzeti progresszióját szolgálta. Nem rajta múlt, hogy ez a progresszív küzdelem a cári orosz hadseregnek a bevonulása után hosszú időre újra az önkényuralomnak kényszerült átadni a helyét. Ennek a bemutatása azonban a következő fejezetre tartozik.

Bajkó Mátyás

JEGYZETEK

1. Budai Ézsaiás professzor ekkor nemcsak a Deputatio kiemelkedő tagja, hanem egyben a tanárkari ülések jegyzője is volt, aki ilyen minőségében az Álmosdi Literaria Deputatio határozatait saját kezűleg írta be a tanárkari jegyzőkönyvbe. Curatoratus et Professoratus Illustris Collegii Helv. Confessione Adjectoram Debrecinensis. 1804–1831. TtREL II. 1. d. 3. 40–55.

2. Uo.

3. Ratio Institutionis, ex praescripto Conventus Superintendentiae. Helv. Conf. Addictorum trans Tibiscanae Die 6. Octobris Anni. 1804 habiti per Deputationem Literariam Álmosdini Diebus 27, 28, et 29. Decembris Anni eiusdem Elaborata Congregationi Superintendentiali Anno 1806. diebus 18 et 19. Aprilis celebratae exhibita, ab eademque Approbata Debrecini. Impressit Georgius Csáthy. 1807. Ugyanebben az évben kapja meg a Kollégium és Debrecen városa a II. Ratio Educationis-t, melyet minden különösebb kommentár nélkül tudomásul vesznek és iktatnak. Közgyűlési jkv. HBmL. Közgyűlési jkv. mutatója. IV. A. 1011/a. 119., 178., 494.

4. TtREL II. 1. d. 2. 41.

5. Mészáros István erre a korszakra vonatkozóan a következőket írja a partikuláris iskolákkal összefüggésben írott a Rész és egész viszonya a partikuláris iskolarendszerben: „A 19. század első felében a rendszer a szervezet lehetőségét már megadta az egyházkerületi- egyházmegyei keret, így érvényesülhetett egyrészt a központosítás egységesítés szándéka, másrészt a körülhatárolt területi szervezés kívánalma.” Közli: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve. III. 1983. 41–53. Bp. 1984. 49.

6. TtREL II. 1. d. 3. 42.

7. Uo. 40.

8. Cserhalmi József: A kegyes-tanítórendiek debreceni gimnáziumának története. Debrecen. 1896. 61–65.

9. TtREL II. 1. d. 3. 40.

10. Uo. 41.

11. Uo. 43.

12. Uo. 45–46.

13. Bajkó Mátyás 1976. 119.

14. TtREL II. 1. d. 3. 50–51.

15. Uo. 52.

16. Uo.

17. Uo. 52–53.

18. Uo. 53.

19. Nagy Sándor 1933. 180. A szerző itt alapos és részletes leírását adja a disputációnak, melynek kapcsán a lelkészek vizsgáztatásánál megkülönbözteti a „polemica disputatio”-t.

20. Részletesebben lásd: Benda Kálmán: A Kollégium története. SRK 146–148. Továbbá: Bajkó Mátyás: A sárospataki kollégium a reformkorban. ACTA Pedagogica Debrecina. Tom. IX/I. Debrecen 1963. 13–15.

21. TtREL II. 1. d. 3. 54.

22. Uo. 55.

23. Ezenkívül Losonczi István Hármas Kis Tükre és Maróthi György Arithmeticaja is szerepel a Ratio Institutionis 1807-ben kiadott tankönyvlistáján, melyeket a tanterv a Kollégium elemi tagozata részére írt elő. Mindkét mű korszakunkban végig a kötelező tankönyvek közé tartozik továbbra is; népszerűségüket és ennek nyomán többszöri kiadásukat felvilágosult racionalista tartalmuk és nemzeti szellemük magyarázza nemcsak a debreceni, hanem az egész magyar kollégiumi iskolakultúrában. Ratio Institutionis I. m. 15.

24. Ratio Institutionis 15–16. Továbbá még említésre méltó a grammatikai osztályokban a későbbiekben is használatos „Rudimenta Lingvae Latinae”. (Deák nyelv kezdete példákban. Debreczen, 1804), valamint a „Primitiva Lingvae Latinae”. (Deák törzsök szók. Debreczen, 1804.).

25. Ratio Institutionis 16. Ezenkívül itt is kiemelten kezeli a tanterv Maróthi Arithmeticaját, melyet az elemi iskolai tagozaton, valamint Tomka Szászky „Geographiáját”, amit a grammatikai tanulmányok kapcsán is előírt.

26. Ratio Institutionis. Uo. Továbbá szerepel a tanterv listáján még többek között Johann Friedrich Weidler „Institutiones Matheseos” (Sips, 1784.) c. munkája; de még logikai metafizikai poetikai és etikai kiadványok is a XVIII. század végéről.

27. Nagy Sándor : 1933. 172.

28. Uo. 178.

29. TtREL II. 1. d. 3. 216–219.

30. Uo. 370.

31. Julow Viktor–Tóth Béla 1981. 429.

32. Uo.

33. Uo. 429–430

34. Bajkó Mátyás: 1976. 95.

35. Julow Viktor–Tóth Béla 1981. 435.

36. Kiss András: Budai Ézsaiás a nevelő és az iskolaszervező. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat. Debrecen. É. n.

37. Borzsák István 1955. 116–117.

38. Uo. 110. Borzsák István a budapesti felvilágosodás történeti konferencián „Lucrèce au siècle des Lumières” címmel tartott előadásában Budai Ézsaiásnak a felvilágosodás-felfogását újabb szempontokkal egészítette ki. Septième Congres International des Lumières. Budapest, 26 juillet – 2 aout. Bp. 1987. 21.

39. Bajkó Mátyás: Budai Ézsaiás. MP 1966. 3–4. sz. 345.

40. Oskolai Magyar Új Atlasz. Kidolgozta és a’ mennyire lehetett a Nemzet nyelvéhez alkalmazta Prof. r. r. Budai Ézsaiás Úr, Metszették és nyomtatták a Debreczeni Ref. Collégium Nagy Érdemű Előljáróinak és r. r. Predikatorok Endrédi József és Szoboszlai Sámuel Uraknak segítségével Debreczeni Tagátus Deákok: Erős Gábor, Papp József és Pethes Dávid Debreczenben 1804. A kiadvány művészettörténeti bemutatását részletesebben lásd: Tóth Béla 1976. 22–27.

41. A városi tanács elismerő gesztusán túlmenően azonban országos sikert aratott ez az alkotás, amely nemcsak a kollégiumi rajzoktatásnak, hanem az egész magyar művelődésnek egyik kiemelkedő eseménye. Széchenyi Ferenc, Bánffy György, Kazinczy Ferenc és mások nyilatkozatai tanúskodnak erről. Tóth Béla 1976. 25.

42. HBmL. Közgyűlési jkv. 1802–1805. IV. A. 1011/a-79. 90.

43. Uo.

44. Idézi Julow Viktor–Tóth Béla 1981. 435.

45. Arany János költői művei. Bp. 1981. 182.

46. Professori Gyűlések jkv. 1831–39. 179. TtREL II. 1. d. 4.

47. Bajkó Mátyás: A debreceni Felsőoktatás a reformkorban. Közlemények a KLTE Pedagógiai Intézetéből. Szerk. Jausz Béla. Debrecen, 1955. 2. sz. 17–18.

48. Kerekes Ferenc Kéziratai. TtREK R. 608–22.

49. Julow Viktor–Tóth Béla 1981. 436. Szénássy Barna: Kerekes Ferenc matematikai tevékenysége. ACTA Universitatis Debreceniensis. Tom. III/2. Debrecen 1966.4. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Kerekes közéleti tevékenységének említésre méltó eseménye az 1830–31. évi rektoroskodása, amikor is a kolera járvány miatt igen határozott – a kollégiumi oktatást szüneteltető – intézkedéseket kellett tennie, és a város főorvosával, főbírájával (Rakowszky Dániel, aki egyben a Kollégium kurátora is volt), többszöri tárgyalást folytatott. TtREL II. 1. d. 3. 865.

50. Kerekes Pedagógiai leveleit először Törös László ismertette: Kerekes Ferenc pedagógiai levelei, DPL 1926. 44.

51. Kerekes Ferenc: Pedagógiai levelek. Kézirat. TtREK R. 608. 53. 3.

52. 7.

53. I. m. 80–81.

54. Kerekes Ferenc: Oskolai magyar pedagógia. TtREK R. 608–18–72.

55. Bajkó Mátyás: Kerekes Ferenc felsőoktatási systémája – 1817. PSZ 1957. 5. sz. 48–52; Uő: Kerekes Ferenc pedagógiai levele a „tanítók neveléséről”. PSZ 1964. 10. sz. 924–931.

56. Tóth Béla: Kerekes Ferenc. Gimn. Ért. 1982/83–1983/84. 206. 1.

57. Nagy Sándor 1933. 240.

58. Egyházkerületi jkv. 1882. ápr. 8. 65. TtREL I. 1. a. 13.

59. A Kollégium történetében ez a fontos egyházkerületi döntés a megvalósítás részleteit illetően a következőképpen szól: „Professzor Kalós Mózes Úr addig is, míg a tanítás rendje a minél elébb tartandó Literaria Deputatio által teljes rendszerbe vétethetnék, a magyar literatúra tanítását, legalább valamely részbe elkezdhesse. A 3. esztendős deákoknak most hetenként üresen lévén 3 órája, a jövő oskolai félesztendőbe a magyar literatúra hallgatására fordíttatni rendeltetik. Kiadta Szoboszlai Pap István mk. – A professzorátus a rendelést tudomásul veszi s teljesíteni rendeli.” Professzori Gyűlések Jegyzőkönyve. 1831–39. TtREL II. 1. d. 4. 19.

60. Az 1844. évi II. tc. 9. paragrafusának vonatkozó része elrendeli: „hogy az ország határain belőli iskolákban a közoktatási nyelv, a magyar legyen.” Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei. 1777–1848. Bp. é. n. 480.

61. Balogh István: Debrecen az újkori rendi társadalomban. 1693–1848. (Várospolitika és agrártársadalom). Bp. 1984. 9.

62. Kováts Zoltán népesedési statisztikája szerint a reformkorszak elején, pontosabban 1827-ben a városban 44 100 református, 1510 katolikus lakos élt; 1844-ben pedig 51 462 református, 2024 katolikus és 34 izraelita vallású. Debrecen II. 45.

63. A Helytartó Tanács 1806. évi rendeletét, hogy a „Lányok számára külön oskolát kell állítani”, a katolikus lánygyerekekre vonatkozóan a város korszakunkban nem hajtja végre. Az utcai lányiskolákba ugyanis a református lánygyerekek járnak, míg az ún. „normális iskola” keretében működő tanító, Görbe Péter – a városi tanács egy 1818. évi állásfoglalása szerint – a katolikus lánytanulókat is tanítja. HBmL. IV. A. 101l/a-89. 168–169.; Uo. 206; Részletesebben lásd: Mervó Zoltánné: A leányok iskolai oktatása Debrecenben a polgári forradalom előtt. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve. I. Debrecen, 1974. 44.

64. Bajkó Mátyás: Egyházszervezet és iskolarendszer. Debrecen II. 466.

65. HBmL. IV. A. 1011/a-94. 237–238.

66. Balogh István: I. m. 10. Itt jegyezzük meg, hogy a korszakunkban végbemenő polgári átalakulásnak a hatására változtatja meg a Kollégium az iskolai törvénykezést is. 1836-ban ugyanis „az igazság biztosabb megtalálása és a pártatlanság biztosítása céljából” (Nagy Sándor) a Kollégiumi törvényszéknek két testületét: alsó- és felső tagozatát állítják fel. Az alsó fokú törvényszék a rektoron és a senioron kívül 9 esküdtdeákból áll; míg a felsőfokú törvényszéket a professzorok testülete alkotja, kiegészülve a seniorral és a jegyzőkönyvvezetővel. Nagy Sándor 1933. 75.

67. Bíró Sándor–Bucsay Mihály–Tóth Endre–Varga Zoltán: A magyar református egyház története. Bp. 1949. 320.

68. A Pesten felállítandó protestáns főiskola tanítási rendét tervező pályamunkák. Kecskemét 1843. IV.

69. A tervezett főiskola pályázati tanterveire vonatkozóan részletesebben lásd: Bajkó Mátyás: Az életre és a munkára nevelés igényei a reformkori tantervi tervezetekben. A munkára nevelés hazai történetéből. Bp. 1965. 267–274.

70. Nagy Sándor 1933. 133–134.

71. Szűcs István 1871. 935.

72. Kornis Gyula ugyan az 1820-as tantervet követő két évtizeddel kapcsolatosan azt a megállapítást teszi, hogy „most megint a humanisztikus hullám csap magasra...”; csakhogy Kornis nacionalizmusa nem engedte, nem is engedhette meg semmiféle komparatisztikának, összehasonlító történeti módszernek az alkalmazását a református iskolakultúra javára. Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei. 1777–1848. Bp. 1927. 325.

73. Idézi Nagy Sándor 1933. 25.

74. Szűcs István 1871. 241.

75. Uo. 241–242.

76. Nagy Sándor 1933. 269.

77. Julow Viktor–Tóth Béla 1981. 436–437.

78. Nagy Sándor 1933. 269.

79. Bajkó Mátyás: Adalékok Beregszászi Pál rajz iskolájának történetéhez. Közlemények a KLTE Pedagógiai Intézetéből. Szerk.: Jausz Béla, Debrecen, 1956. 4. sz. 191.

80. HBmL. Protocollum Politicum. 1819. IV. A. 1011/a-90.

81. Bolyai Farkas: Tan- és nevelésügyről. c. értekezését idézi Koncz József: A marosvásárhelyi evang. reform. kollégium nyomdájának története. Marosvásárhely. 1887. 299–303.

82. Kerekes Ferenc: Pedagógiai levelek. I. m. 80.

83. Nagy Sándor 1933. 269.

84. Csécsi Imre: Földünk s néhány nevezetesebb ásvány rövid természetrajza, különös tekintettel a felsőbb polgári és közép tudós iskolák szükségeire. Debreczenben. Nyomtatta Tóth Lajos. 1842.

85. Ercsei Dániel művei közül meg kell itt említenünk kétkötetes Filozófia c. alkotását, melynek első darabját: Lélek munkái, Tudománya (psychologia empirika) címmel, Debreczenben 1813-ban jelentette meg; második kötetet pedig: Ontológia, Metaphysika és erkölcsi philosophia címen ugyancsak Debreczenben, 1817-ben adta ki; megírta továbbá a Philosophia Historiáját, Debrecen. 1825, valamint Compendium psychologiae empiricae et Logical. In usum auditórium edidit Daniel Ercsei, Philosophiae Doctor et Professor. Debrecini. 1833.

86. Nyíri István 1806 és 1838 között tanított a pataki kollégiumban, többek között filozófiát, pedagógiát és pszichológiát. Sárospatakon a reformkorban vezető szerepet játszott mind a tudományos irodalom, mind pedig az oktatás és nevelés fejlődése terén. „Psichologiae Empiricae” c. ma is kéziratban lévő jegyzetének szisztematikusan felépített anyaga, az alapfogalmaktól kezdve, az érzékszervnek tárgyalásán át, tudományos igénnyel magyarázza a figyelem, az emlékezet, a logikum szerepét. Ercsei tankönyvéhez hasonlóan jellegzetesen – de nem vulgárisan – tapasztalati jellegű, TIREK Kt. 84/7. Továbbá: Bajkó Mátyás: A Sárospataki Kollégium a reformkorban. Acta Pedagogica Debrecina. Tom. IX/I. 1963. 16; valamint Koncz Sándor: A filozófia és a teológia oktatása 1703–1849 között. SRK. 148.; továbbá Benda Kálmán: Uo. 110–113.

87. Michnay Endre, a reformkor kimagasló pozsonyi tanára, aki 1831-től 1857-ig működött a lyceumban, a filozófiai és a jogi stúdiumok mellett, pszichológiát is tanított. Részt vett a felvidéki evangélikus iskolakultúra fejlesztésében, reformálásában. Kezdetben a Schedius-féle tantervnek a megvalósításán, majd a Zay Károly evangélikus főfelügyelő által vezetett zayugróci tanácskozás pozsonyi előkészítésén fáradozott sokat. Mindkét esetben az oktatási struktúra fejlesztését tartva szem előtt. Pszichológiai jegyzete ugyancsak az empirikus lélektan korabeli rendszertanára támaszkodik. Pszichológia, Kézirat. Csehszlovák Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára. Pozsony–Bratislava, Ksz. 49.

88. Julow Viktor–Tóth Béla 1981. 435.

89. Zsigmond Ferenc 1937. 175.

90. Nagy Sándor: 1933. 132–133.

91. Bíró Sándor–Bucsay Mihály: i. m. 324.

92. Részletesebben lásd: Nagy Sándor 1933. 247–248.

93. Curatoratus et Professoratus... 1804–1831. TtREL II. 1. d. 3. 776.

94. Uo. 777.

95. Bodolay Géza 1963. 655.

96. Péczely József előszavát idézi Bodolay Géza 1963. 655–656.

97. Szűcs István : 1871. 965.

98. Uo. 966.

99. TtREL. Z. 75. j. – I.-a. 11.

100. Uo.

101. Uo.

102. Zákány József: Rövid beszéd, melyet a nevelés tanítószéke legelső megnyitása alkalmatosságával hivatalba való beállításakor tartott. Debreczenben, 1825. 1–23.

103. Professzori Gyűlések jkv. 1841/42. TtREL II. 1. d. 7. 36–37.

104. Uo.

105. A vázolt pedagógiai stúdiumokat Zákány saját kezűleg jegyezte be az 1844/45. évi „Főiskolai Osztályzatok Sorjegyzékének” I. részébe, a 125. lapon, mint ahogyan a többi professzor is maga írta be az általa oktatott cursusokat a kollégiumi sorjegyzékbe. Zákány sokirányú elfoglaltságai között (még a Gazdasági Gyűlés jegyzői tisztét is betöltötte egy ideig) talán a legfontosabb az „alsóbb oskolák felvigyázójaként” betöltött funkciója, melynek minta pedagógiai katedra professzora nagy hozzáértéssel tett eleget; s mely tisztében 1833-ban mind a Superintendentia, mind pedig a Professzori Gyűlés megerősítette. A Professzori Gyűlések jkv. 1831–1839. TtREL II. 1-d. 4. 41.

106. Szűcs István 1871. 972.

107. Uo.

108. Bajkó Mátyás–Vaskó László–Petrikás Árpád: Vázlatok és tapasztalatok a pedagógiaoktatás és a neveléstudományi tanszék történetéből (1825–1980). Debrecen, 1981. 3–11.

109. Varga Istvánnak ez a tankönyve, ahogyan arról a mű címlapja is tanúskodik: Az exegetica theologia II. részének első darabja. Debreczenben Nyomt. Csáthy György MDCCC XVI. 278.

110. Nagy Sándor 1933. 226.

111. Bajkó Mátyás: Régi debreceni diákhagyományok (XVIII–XIX. század). Ősi diákvárosok találkozója. Szerk.: Szekeres Melinda. Debrecen 1984. 10.

112. A tanulólétszámok adatait számomra Barcza József szolgáltatta (a TtREL II. 1. e. 3 4, 10, 21, 31 és II. 9. 1–4 alapján), melyért ezúton is köszönetet mondok. (Technikai segítségéért Bankós Juditnak is.)

113. Julow Viktor–Tóth Béla 1981. 431.

114. Ennek az osztálynak volt legfontosabb eszköze a súlyos „nagybot”, amit a diákok gerundiumnak neveztek a latin igék gerundium alakjáról, annak nehéz elsajátítása miatt. Bajkó Mátyás: Régi debreceni diákhagyományok. I. m. 13.

115. HBmL. IV. A. 1011/a-119. 225/639. sz.

116. HBmL. IV. A. 1011/a-119. 294/217. sz.

117. A tűzoltó diákok egyesületi életéről, autonóm szabályairól, a nagyobb debreceni tűzesetekről és azok oltásáról, lásd legújabban: E. Kiss Sándor: Képek a debreceni kollégiumi diáktűzoltóság életéből. Magyarországi Tanítóképző Főiskola Évkönyve. Debrecen. 1976.

118. HBmL. Városi tanács jkv. 1743. 108.

119. Szűcs István 1871. 972.

120. Uo.

121. Nagy Sándor 1933. 280.

122. Uo. 281.

123. Bodolay Géza 1963. 159.

124. Szemere Bertalan visszaemlékezését idézi Benda Kálmán: A Kollégium története 1703-tól 1849-ig. SRK 113.

125. Professzori Gyűlések jkv. 1841/42. 165. sz. TtREL II. I. d. 7.

126. Arany János: Irányok. Szépirodalmi Figyelő. 1861. május 1. 26. sz. 402.

127. Rácz István: A szabadelvűség vándor apostola (Somogyi Antal). Acta Universitatis Debreceniensis de Ludovico Kossuth Nominate. Tom. III/1. Bp. 1956. 186.

128. Uo. 123.

129. Bajkó Mátyás–Vaskó László: Kollégium és intézménytörténeti értekezések. Acta Paedagogica Debrecina. 86. Debrecen 1983. 21.

130. Benda Kálmán: A kollégium története 1703-tól 1849-ig. 113.

131. Bajkó Mátyás–Vaskó László: I. m. 22.

132. Jókai Mór: Az én iskolatársaim. Írások életemből. Bp. 1960. 30–31.

133. A nyolcpontos petíciót közli Bajkó Mátyás: Oktatás és neveléstörténeti szemelvények Debrecen város történetéből. Hatszázéves Debrecen. Szerk.: Dr. Komoroczy György, Debrecen, 1961. 265.

134. Balogh István: A város és népe. A szabadságharc fővárosa Debrecen. Szerk.: Szabó István. Debrecen, 1948. 39.

135. Uo. 44.

136. Rácz István: Debreceni végrendeletek. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár Forráskiadványai. Szerk.: Gazdag István. 8. sz. Debrecen. 1983. 14.

137. Uo. 47.

138. Zsigmond Ferenc 1937. 173.

139. Uo. 175.

140. Uo. 173.

141. Szabó István: A szabadságharc fővárosa Debrecen. Debrecen, 1948.

142. Balogh István: A szabadságharc küzdelmes hónapjaiban. Debrecen II. 485.

143. Uo.

144. Bajkó Mátyás: Egyházszervezet és iskolarendszer. Debrecen II. 472.

145. Széll János honvéd hadnagy naplója a debreceni Déri Múzeumban található. Bajkó Mátyás: Uo.