A KOLLÉGIUM TÖRTÉNETE A XVIII. SZÁZADBAN

I. A MÚLT TOVÁBBÉLÉSE
(1704–1738)

1. A város és a Kollégium a század elején

A város, amelynek szívében (valódi és átvitt értelemben) a Kollégium feküdt, s amelyhez nemcsak területileg, de szervezetileg is tartozott, s amely a XVII. század megpróbáltatásaiból kiemelkedve, az új életformába, a Habsburg-hatalomtól való függést, az újra éledő feudalizmus keretei közé való beilleszkedést, a „szabad” királyi városként való élést próbálgatta,¹ egyike volt az ország legnépesebb s társadalmilag talán legfejlettebb civitásainak. Lakosainak száma 20 000 körül lehetett, melyet ugyan az 1709, valamint az 1739–40. évi pestisjárványok jelentősen megapasztottak (az első mintegy 4000, az utóbbi 8600 fővel)², ennek ellenére az ingadozásoktól eltekintve ez a szám 1750-ig mértékadónak tekinthető. A társadalmi összetétel a kor magyarországi viszonyaihoz képest fejlettnek mondható. A városi adókönyvekből nyert adatok szerint 1714-ben a lakosság 18%-a kereskedő, 49%-a iparos, s csupán 33% foglalkozik földműveléssel. Az ipart űzők összetétele is változatos.³ A belőlük alakult céhek száma 1710–1720 között pl. 37, tagjaiknak száma pedig 1040, s a kereskedők Mária Terézia vámpolitikájának életbe lépéséig (1755. jan. 4.) áruikat a Baltikum, Moldva, Augsburg és Törökország között forgatták. Ennek következtében, polgárai szorgalma folytán, vezetőinek okos gazdasági politikája eredményeképpen, mely egyre növelte a város határát, úgyhogy az korszakunkban szántóival, legelőivel, erdőivel elérte a 170 000 katasztrális holdat (97 150 hektárt), megközelítve egy kisebb német fejedelemség terjedelmét, az őt ért megrázkódtatások ellenére Debrecent akkor az ország leggazdagabb településének tartották.

Az előző másfél század folyamán kialakított, önállóságra berendezkedett vezetősége tudott a mindenkori viszonyokhoz alkalmazkodni, szem előtt tartva a város érdekeit, szükség esetén saját érdekeinek, sőt életének kockáztatásával is. Közben nagy diplomáciai gyakorlatra is szert tett, melynek leghathatósabb eszköze a különböző „discretio”-k (ajándékozások) alkalmazása volt.

Külsejében a város meglehetősen szegényes benyomást tett. Házai szinte kivé-tel nélkül földszintesek s náddal fedettek voltak. Zoltai Lajos 1730-ból és 1750-ből felsorolja elsőként a péterfiai, másodikként a Piac utcai összeírások adatait.⁴ Ezek szerint a péterfiai városrészben 387 telken összesen 3 kőház (vagyis téglából épült található), az egyéb anyagból, vagyis fából készített házak között van 27 „meglehetős”, 6 „félben épült” és „félben való”, 93 „roskadozott, roskadozó, rongyos”, 58 „közönséges, középszerű”, 106 „házikó, viskó, házacska”, 2 „hamvából épült”, 3 „alávaló, semmirevaló”, 9 „közönséges földház, földviskó”, 2 „új házikó”, 1 „üszögében lévő”. 27 „sorvadt, rossz, viskó, rossz házikó”, 4 „régi vénház”. (Hasonló képet mutat az 1750. évi Piac utcai összeírás is.) Az ilyen fajta épületek sorából emelkedett ki két tornyával a gótikus Szent András templom, mögötte a Kollégium négyszárnyú, egyemeletes épülettömbje.

2. A Rákóczi szabadságharc kezdetén. Új törvények

Az új század mindjárt az elején súlyos megrázkódtatásokkal köszöntött a városra és a Kollégiumra. 1703 nyarán megkezdődött a Rákóczi-féle szabadságharc. Az események a város vezetőségét már a kezdet kezdetén aggodalommal töltötték el. A Senatus és Communitas jegyzőkönyvében 1703. július 21-éről ez olvasható: ,,...mit cselekedjünk ilyen extremitásokban? hogy magunkat opponáljuk, nincsen erőnk reá, sem fegyverünk, sem kőfalunk, mezőben minden marhánk, javaink, ha fegyverkezni kezdünk elvesztünk”⁵. Az 1703–1704. évi jegyzőkönyvek is tele vannak a külső-belső nyugtalanság jeleivel s a veszélyek elhárítására tett intézkedésekkel. Másrészt a kollégiumi ifjúság kapcsolatban állott a kibontakozó szabadságharc egyes vezetőivel. Tudjuk, hogy Esze Tamás és Szász András levelezett velük. Az utóbbi eljuttatta Rákóczi brezáni kiáltványát is a diákoknak, akik közül többen beálltak Rákóczi seregébe.⁶

Ebben az időben a tanács számára külön gondot okozott, hogy a tanulók száma egyre emelkedett, a tanároké viszont nem volt kielégítő. Ezért 1704. február 3-án így intézkedett: „A’ Scholában szükséges lévén a tanítás és vigyázás, feles (ma: sok) a Deákság, a Collegiumok ez hazában mind elpusztultanak, ide gyűlnek mindenfelől; ezért Professzorságra Academiákbul mostan bejött becsületes iffjak Debreczeni Herczeg János és Kecskeméti György Ur(ak) hivattatnak.”⁷

A sok baj között – mint a fenti adat is jelzi – egyik első dolga lehetett a Tanácsnak a nyugtalankodó kollégiumi ifjúság lecsendesítése, akiket régi sérelmek feszítettek, az új helyzet pedig bátorított, – és az iskola fegyelmi rendjének megerősítése.⁸

A lázongó diákság addig is sok baj okozója, elindítója volt a városban. Láttuk már, hogy az iskola történetében a város és az intézmény kapcsolatának szövedékében vörös szálként húzódott végig a diákság és a városi tanács, sőt olykor a polgárság összeütközésének sora, amelyeknek a magisztrátus összefogva az egyház vezetőivel az 1657-i törvényekkel igyekezett gátat vetni.⁹ Ez a törekvés több kevesebb sikerrel is járt, de a feszültség továbbra is fennmaradt, s a XVIII. sz. elejére új összeütközések lehetőségeit hozta felszínre. Az új század Debrecenben ismét a diákzendülések sorával kezdődött. Ezek első jeleiről a városi tanács 1704. július 2-ról és 23-ról szóló beszámolói tudósítanak.¹⁰ A július 2-i jegyzőkönyvben azt olvassuk, hogy „a Collegiumbeli Gregarius Coetus rebellalt, pártot ütött és Tisztek (ma: kötelességük) Professzorok és Tanács ellen étszakának idején conspirálván bizonyos punctumoknak statuálása végett, mellyeket acceptálni nem akarnak”. ¹¹

Július 23-án pedig így folytatódott az ügy: „A Scholabeli Iffjúság a felső napokban némelly Punctumok eleibe való szabásán felzendülvén s conspirálván megcsendesedett ugyan, mindazáltal, hogy tiszteket értsék, a Törvényeket elolvastattuk előttök, az Auditoriumban jelen lévén mindnyájan T. Praedicator és Professor Uraimék is, a Nemes Tanácsnak és Communitásnak öregeivel együtt.”¹²

Mindezekből világosan követhető, hogy a kezdeményező a Tanács volt „bizonyos punctumoknak” az ifjúság elé adásával, melyeket az elfogadhatatlanoknak tartott, s az amúgy is nyugtalan helyzetben lázongott.

Az események kezdeteiről és további folyásáról abból a terjedelmes levélből van tudomásunk, melyet a Tanács 1704. aug. 24-én a kollégiumi ifjúsághoz intézett, s melyben az egyház vezetőségével egyetértésben elrendeli az új iskolai törvények végrehajtását. ¹³

A diákság ellenszegült, sőt „a Patrónusokat (ezen itt a Tanács tagjai értendők), a Bírót s kiváltképpen Professor Uraimékat bölcstelen szókkal illették, sértegették”, emezek viszont „minden jóakaratra méltatlannak s a Collegiumbul való extirpatiora méltó”-nak ítélték a tumultalókat. A huzavona másfél hónap után a hivatalosok győzelmével végződött „revideált” s „a Scholának állapottyához képest accomodáltatott” törvényeket „additis addendis, amputandis amputatis”, vagyis a szükséges kiegészítésekkel és elhagyásokkal „újjabb rendben” leírták, s az egész ifjúság előtt publikálták, amely nem tehetvén mást, némi renitenskedés után, miután vezetőiket a Kollégiumból kizárták (ezek neveinek helye üresen maradt a levélben, „praescribalt” esküvel kötelezte magát a „függésre”, „tumultuatióktul, seditioktul” való tartózkodásra, sőt azok „revelatiojára” időben való bejelentésére).¹⁴

Így születtek meg 1704. aug. 12-én Debrecen város tanácsának ülésében Dobozi István főbíró elnöklete alatt Kocsi Csergő János püspök, a prédikátorok és tanárok jelenlétében az új törvények, melyek lényegükben, némi kiegészítésekkel 1792-ig megszabták a kollégiumi élet kereteit.

Az ismert helyzet és az általa kiváltott aggodalmak, törekvések hozták létre az új törvényeket. Ez mind bevezető, mind befejező soraiból kitűnik. Mint a törvényhozók a bevezetésben mondják, a korábbi törvényeket nem tartják elégségeseknek az ifjúság féktelenségének megakadályozására, még kevésbé megelőzésére, s azok egyébként sem felelnek meg az iskola korabeli helyzetének, ezért tartották szükségesnek kiigazításukat, kiegészítésüket.¹⁵ A zárószavak közt pedig ezt olvassuk: „Ezeket a törvénycikkeket mint előrebocsátottuk, a kihágások megelőzésére, elkerülésére, a jó rend és az ingadozó fegyelem helyreállítására, fenntartására, s az ifjúságnak a tudományokban s az erkölcs terén való megfelelő irányítására igen szükségeseknek, hasznosaknak és alkalmasaknak tartván, scholae nostrae civibus ac incolis, superoribus atque inferioribus docentibus et discentibus (iskolánk polgárainak az alsó és felső fokozat tanítóinak, tanulóinak) állandó érvénnyel mihez tartás végett (observanda) approbamus (jóváhagyjuk) ratificamus (érvényesítjük), authoritate nostra et curae patronatus, stb. Pecsét, aláírás : Posalaki (sic) Janos városi esküdt (ő volt az egyik városi jegyző).¹⁶

A bevezetésben fel vannak sorolva a megalkotók: a város főbírája, a szenátorok, a két jegyző és az egész nagy tanács (communitas) valamint azok, akik a „megalkotott törvényeket” tudomásul vették: Kocsi János superintendens, a debreceni tractus esperese s a város lelkészei. Az irat végén pedig valamennyiük, neve a rectorokéval együtt ott szerepel aláírás formájában.

Az új törvénysorozat egy, az 1657-ikivel egyező rövid „Lex generalis” után három „Leges specialis”-nak nevezett szakaszból áll. (A továbbiakban ezekre római, articulusaikra pedig arab számmal utalunk.) Az első a tanárok (rectores) valamint a tanítók (praeceptores) kötelességeit írja elő a második a tanulók iskolai életét szabályozza, a harmadik pedig viselkedésüket körvonalazza részletesen, végül esküformulák zárják.

Az új törvény legjelentősebb vonása az, hogy minden hatalmat a patrónusokra, azaz a város vezetőire ruháztak. A Kollégium tanárai, tanítói tisztelettel, engedelmességgel tartoznak a fentebb felsorolt elöljáróknak. (II/3). Csak a patrónusok és az egyház lelkészei által jóváhagyott tananyagot adhatnak elő, a teológiai és filozófiai előadásokban s más tantárgyakban az általuk approbált tankönyveket használhatnak. ¹⁷

A diákok felvétele is az ő jóváhagyásukkal történhet (II/7). A jelentkezőnek lelkészi ajánló levelet kell hoznia, a patrónusoknak be kell mutatkoznia s csak ezután indulhat meg a formális felvételi eljárás, melynek végén a rectorok és a patronátus képviselőinek jelenlétében a törvények aláírása után elkötelező kézadással felveszik a tanulók sorába (II/1). Természetesen a törvényeket is csak a patrónusok és a lelkészek beleegyezésével lehet megváltoztatni (I/11).

A patrónusok szabályozó szerepe még a kisebb jelentőségű törvénycikkekben is kidomborodik, tehát a Kollégium teljesen a városi vezetőség kezébe került.

A bevezetésnek és a záradéknak az excessusokra, tumultuációkra vonatkozó megállapításait, kifogásait s az ellenük való védekezés módjait főleg a III/15–16. szakaszai foglalják magukba. Közülük az első az előző törvény szavával kezdődik, vagyis hogy a diákok az iskola tanítóival szemben semmiféle joggal, vagy jogszolgáltatással nem rendelkeznek, ellenkezőleg: ők tartoznak nekik engedelmességgel. A továbbiakban az 1657. évi törvénynek a „senatus scholasticus”-ról szóló kijelentése: „penitus tollatur” megismétlődik, ami azt jelzi, hogy a diákság vezető testülete önállóságának korlátozását előzőleg nem hajtották végre, legalábbis nem teljesen. – Ha valaki a rectorok intézkedéseit sérelmesnek tartaná, a senioron s más tisztségviselőkön át a magisztrátushoz fellebbezzen. Aki e rendelkezés ellen vét s az iskola elöljáróit megsérti, azt mint rágalmazót (diffamator) és rosszindulatú árulkodót (delator) megvesszőzés után ki kell zárni. Aki pedig ez iskola vezetőinek („patroni, senior, diocoeseos, ministri et alii convocati” ezek voltak az új törvény aláírói) határozatát nem hajtaná végre, adassék a városi hatóság kezébe s büntettessék érdeme szerint.

Erélyes eszközökkel védik az új törvények (III/9–12) a polgárságot, a patrónusokat, lelkészeket, tanárokat a diákság külső támadásai ellen is. A tumultusok megelőzése érdekében minden fegyvert le kell adni a Kollégiumban, ahol azt kijelölt helyen megőrzik. Ha valakinek útra vagy más alkalomból szüksége van rá, kérje el a hivatalos őrzőtől (a conservatore publico, ezen világi s nem kollégiumi szervet kell érteni), de ezután újból szolgáltassa vissza. Tartózkodni kell a lerészegedéstől, borivástól. Tilos lármát csapni, zajongani, a polgárokat zavarni. A fegyverviselés, verekedés „capitale flagituim” főbenjáró bűnnek számít. Ezek elkövetőit ki kell zárni s a városi hatóságoknak átadni (III/9). Tilos a patrónusok, lelkészek, tanárok ellen lázadást szítani, reájuk gyalázkodó szavakat mondani, róluk gúnyverseket írni. Ezek a szakaszok nagyrészt ott szerepelnek már az 1657-i törvényekben, de itt szigorúbb formában jelennek meg: caeditor, eiicitor. Csupán a 12. articulus végén mutatkozik némi enyhítés, mely szerint a kisebb vétségeknél a büntetést arányosan mérsékelni kell.

A törvény előírja a rectorok, azaz felsőfokú tanítók kötelességeit és jogait is. Kötelességük a tanítás mellett a belső igazgatás (I/7, 9)¹⁸. Jogaikat jelentősen leszűkíti pl. a felvétel dolgában valamint új törvények, rendelkezések kiadásában. A diákok viszont csak az ő engedélyükkel mehetnek rektóriákra (I/8), s az idevonatkozó szakasz az egyes egyházaknak is megtiltja az engedéllyel nem rendelkező tanítók fogadását. Ugyancsak ők osztják szét a tanítványokat a praeceptorok között. Nyilván ezek az intézkedések is régebbi visszaéléseket igyekeznek megakadályozni.

Ugyancsak szigorúbb s körültekintőbb törvények írják elő a senior, a contrascriba, cantorok, collegak megválasztását, e tisztségekre alkalmas személyek kiválasztását. Őket eddig az ifjúság választotta s valamelyik rector erősítette meg. Most ehhez valamennyi rector hozzájárulása szükséges.

A tanulók viselkedésére vonatkozó törvények is olykor annyira részletezők, konkrétak, hogy szinte nyomon lehet követni belőlük a korábbi vétségeket, kihágásokat. Ilyenek pl. az istentiszteleteken, temetéseken való viselkedést szabályozó rendkívül aprólékos előírások (II/7). Ezek ugyan ott szerepeltek más az 1657. évi törvény 1659. évi kiegészítésében¹⁹, de itt sokkal szigorúbb részletezőbb formában jelennek meg.

Megszigorítja a törvény a tanulók censusát is. A tanulni nem akaró vagy nem képes diákokat el kell távolítani az iskolából, még pedig mint mondja, a tanítóvá leendők színvonala érdekében: a tanulásra „alkalmatlanokat s a rájuk bízandó iskolák irányítására nem képeseket el kell küldeni” (I/12).

Az idők változásával felmerülő új jelenségek is helyet kapnak az új törvények sorában. Tilos pl. a dohányzás az épületben még pedig a tűzveszélyek elkerülése végett (III/22). Ehhez kapcsolódik rögtön, hogy az ifjúság vegyen részt a városban keletkező tüzek oltásában, mégpedig „iuxta antiquam praxim”, vagyis a régi gyakorlat szerint (III/23). Tehát a diákok már korábban is végezték ezt a fontos teendőt. A III/27. pont óvja a diákokat a kártyák festésétől, melyet a készítők mint kiderült, többnyire pénzkeresés céljából végeztek társaik vagy esetleg városbeliek számára, esetleg adománygyűjtés végett.²⁰

Mindezek mellett sok törvény szó szerint került át az előbbiből. Nem ismétli az 1704-es törvény a kisebb tisztségviselőkre vonatkozó szakaszokat, vagyis azok változatlanul érvényben maradnak, viszont az előbbiekből átvettek közül néhányat szigorító toldással látnak el. (I/12) Szigorúbb a latin beszéd előírása, a disputációk lefolytatásának rendje (II/12): a bőbeszédű előadót pl. a rector félbeszakítja, s ha az nem hallgatna rá, tiszteletlenségéért 50 dénárral kell büntetni.²¹

Több esetben jelentős eltérést mutat az új törvény a régihez képest szóhasználat tekintetében is, ami egyrészt a város, másrészt a Kollégium megváltozott viszonyaiból következett. Az előző törvény „oppidani” szava helyett itt mindenütt „civitatenses”-t olvashatunk, ami a szabad királyi városi rangból következik, a „scholae civis” helyett pedig a „studiosi” jelenik meg a diákönkormányzat korlátozásának jeleként (pl. III/9), s a tanulókat sem „in communitatem” veszik fel, ami az önálló „coetus”-t jelentené, csupán „in premium, et societatem scholae”, vagyis az iskola kebelébe és társaságába (II/2).

Kitűnik az új törvények szigorúsága a nyelvtani formák alkalmazásában is. Ahol pl. az 1657-es törvény egyszerű felszólító vagy éppen kijelentő módot alkalmazott, itt a latin nyelv „szigorú parancs” elnevezésű igealakjaival találkozunk.

Az ifjúság a már korábbi időkben is kipróbált secessióval (kivonulás) fogadta az új törvények kihirdetését. Mint a fentebb említett városi jegyzőkönyvek augusztus 24-i bejegyzésében olvassuk: „A Scholabeli Deákság az elmúlt pénteken conspirálván bennük 105 elment Böszörmény felé, már némelyek jönnek vissza kérvén gratiat és bé fogattatást, deputáltatnak ezért a Camarák Perlustrálására Curator Egyházfi item Ajtai András, Király Mihály Uramék, maga penig véghez vigyék.”²² E rendelkezés végrehajtásáról nem olvashatunk a könyvekben, de a tanács állhatatossága meghozta gyümölcsét: az ifjúság lecsendesedett, s a tanítás folytatódott.²³

3. A város és a Kollégium a szabadságharc alatt

II. Rákóczi Ferenc szabadságharca súlyos megpróbáltatásokat hozott Debrecenre és Kollégiumára. Ezek között talán a legsúlyosabb az volt, hogy 1705 és 1709 között a lakosoknak ötször kellett az utolsó emberig elhagyni városukat, hol a német, hol a magyar katonaság prédálásának kitéve. Emellett a hadak élelmezésére pl. 1709 novemberétől 1710 október végéig (csak ezek a számadások maradtak fenn) 50754 kenyeret, 224 darab vágómarhát, 784 szekér szénát, 2934 köböl abrakot adtak, készpénzben pedig 1707–1710 között 139911 forint 56 dénárt fizettek elsősorban a felkelőknek.²⁴ 1709-ben pestis járvány sújtotta, 1711 januárjától pedig a beszállásolt császári hadakat tartotta. (Pálffy János tábornok csapatait, stb.) De már az első futás alkalmával helyrehozhatatlan károkat is szenvedett pl. a Kollégium és az egyházak. Szinte teljesen megsemmisült a nyomda, a patika, elvesztek a templomi felszerelések, a közösséget ért károkon, megterhelésen túl pedig nagy veszteségek érték a polgárokat egyénileg is, akik „barmaikat a futások alkalmával és a mezőben elvesztették, a kereskedést gyakorolni földjeiket, szőlőiket mívelni nem tudták”.²⁵ Az élet szinte teljesen megbénult.

A tanítás mind e megrázkódtatások ellenére tovább folyt a Kollégiumban s csupán a menekülések idején szakadt meg. A futások után a megmaradtak visszatértek, rendbe hozták az épületet, a megmaradt felszerelést, s a tanárok tanítottak. A könyvtár, amelyet az ecsedi várba menekítettek, jórészt szétszóródott, elpusztult.²⁶

A város és a környék reformátussága s maga a kuruc katonaság azonban sokat tett a diákok érdekében. Az 1706 augusztusában az ifjúság legnagyobb része Beregszászba és Bereg vármegyébe menekült, ahol a város polgárai s a megye assessorai (ülnökei) élelmiszerekkel látták el őket, sőt a szomszéd megyékből is küldtek részükre terményeket. Az ugyanazon évi októberi futáskor Dobozi István, a város bírája minden diáknak két forint útiköltséget adott, útközben pedig a város velük bujdosó polgárai élelmezték őket. De hasonló bőkezűséget tanúsítottak irántuk Szatmár városának, Nagybányának s újból Beregszásznak és vármegyéjének lakosai. Bóné, Nyúzó ezeres kapitányok, Esze Tamás pénzzel segítették őket. Kárándi Mihály ezeres kapitány egész ezrede egyetértésével 20 frt 6 dénárt küldött nekik, melynek egy részét a pénztárba tették, a többit maguk közt szétosztották.²⁷

A Kollégiumot és a várost ért megpróbáltatások között nagy enyhülést jelentett Rákóczi Ferenc több rendbeli segítsége. Mintha csak ama Emlékirataiban is kifejezett gondolatát akarta volna gyakorolni a fejedelem: „... egész dicsőségemet és gyönyörűségemet abban tartom, hogy az ifjúságot hazám szolgálatára nevelhessem”, – jóakaratát többször tettekben is kifejezte az iskola iránt. Mindjárt 1703. októberében pl. a debreceni tanárok és tanulók kérésére visszahelyezi őket a Rhédei-féle szentimrei tized birtokába, amelyet, mint kérelmükben a debreceniek írják, „Váradnak a Töröktül való megvételével edgyütt” tőlük „potentiose” (erőszakkal) elfoglaltak.²⁸ Tíz nappal később pedig utasítja Ramocsaházi Györgyöt, tiszántúli praefectusát, hogy „ezen instánsoknak azon Szentimrei Dézmát resignállya”, ugyanakkor rendeletet bocsát ki Bihar vármegye részére, hogy mivel – mint az írás szól – „ez említett Collegiumot azon Beneficiumokban továbbvaló Dispositionkig kegyelmesen meg hagytuk és azokban manutenelni is akarjuk” és „keményen megparancsollya”, hogy sem a megye, sem a község tisztviselői a Kollégium kiküldötteit tizedszedő munkájukban ne akadályozzák, a helybéli lakosok pedig a tőlük járó dézsmát „az említett Collegium számára igazán kiadni semmiképpen el ne mulassák”.²⁹

Rákóczi 1707. január 7-én Munkácson ezer kősót adományoz az iskolának „a Szigethi Portus”-ról, s büntetés terhe mellett elrendeli minden illetékesnek, katonáknak és polgári tisztviselőknek, „hogy a Passust felmutatóknak engedjék a sót bárhová szállítani”.³⁰

Úgy látszik, ettől bátorságot nyerve, a debreceniek kérelmet intéznek a fejedelemhez az Apafi-féle sóalap visszaállítására. Kérelmükben előadják, hogy Apafi fejedelem a dézsi aknából a professzorok számára 3000, a tanuló ifjúság számára pedig 2000 kősókat „conferált”, mely „később az ifjúság részére még 100 forint áru sóval szaporíttatott, s az a fejedelem holtáig ki is szolgáltatott”, 1698-tól viszont, tehát kilenc éven át, nem kapták meg. A kérvényhez másolatban mellékelik a donationalis leveleket s kérik a fejedelmet, hogy utasítsa a dézsi sóakna tisztjeit az elmaradt járandóság kiszolgáltatására s a továbbiakban annak évenként való folyósítására s elszállításának vagy eladásának biztosítására.

A kérvény hátán olvasható Rákóczi 1707. május 5-én Debrecenben kelt döntése, mely szerint „a kívánt sóknak egészben való megadását” a háborús viszonyok miatt nem tartja lehetségesnek, de elrendeli, hogy „az említett fundatio szerint conferalt száz száz forint kő sók minden fogyatkozás nélkül a Dézsi Aknárul annuatim meg adassanak” – sőt „tekintetbe vévén a Supplicansoknak mostani pusztulásukat”, egyszer s mindenkorra adat nekik ugyanonnan „ezer kő sókat” s megígéri, hogy jóakaratát a háború után is megtartja irántuk.³¹

De nyújtott a fejedelem segítséget nemcsak a debreceni, hanem más református kollégiumoknak, pl. a patakinak, közvetlenül diákoknak is, elsősorban peregrinációs ügyükben. Vannak adataink egyes diákok kiutazására vonatkozó engedélyeire, többek között megvan Dállyai Vas János debreceni senior Hollandiába szóló útlevele. Néhányuknak anyagi támogatást is adott.³²

4. A szabadságharc bukása után (Tanítás, tanulás)

A szabadságharc bukása után a Kollégiumra s persze a városra is, a szorongattatás nehéz évei következtek. A Habsburg-hatalom mindent elkövetett, hogy sorsukat közvetve és közvetlenül megnehezítse. A Kollégiumtól pl. igyekezett megvonni fenntartása anyagi alapjait. Az Apafi-féle sóalapítvány kiszolgálását 1715-ben leállította, s bár a Kollégium tanárai tiltakoztak az intézkedés ellen, annak „kikérését” maga a város sem tartotta időszerűnek (non est de tempore).³³ Az iskolának járó dézsmák beszedését is eltiltotta. De súlyos nyomást jelentett a Kollégiumra és az egész református iskolázásra a katolikus egyháznak a Habsburg-hatalom segítségével történő előretörése, a szerzetesi iskolák, különösen a jezsuita kollégiumok elszaporodása. (1715-ben már 28 gimnáziumuk van.)³⁴

Mindez a Kollégium hanyatlásával járt együtt. A tanulók száma a harcok elülte után gyarapodott ugyan (1711–1720 között évi átlagban 55, 1718-ban egyenesen 95 tógátus iratkozott be), de a tanulmányi színvonal, ha éppen nem hanyatlott, nem is emelkedett: a tanszékek száma, a tanított tárgyak tartalma, előadásuk szintje a század elejéhez képest változatlannak mondható. Időszakunkban nyolc új tanár lépett katedrára, de számuk azért ilyen magas, mert többen közülük pár évi tanítás után a jövedelmezőbb és nyugalmasabb lelkészi állásokra tértek. Ezek a tanárok belépésük sorrendjében: Sződi Pastoris István (1711–1720), Dállyai (Vas) János (1711–1715), Csengeri Pál (1713–1716), Piskárkosi Szilágyi Márton (1716–1747), Komáromi Hentes Mihály (1718–1722), Szilágyi Tönkő István (1721–1751), Tabajdi Sáska János (1725–1751).

A helyzetre jellemző, hogy több tanszék betöltetlen maradt, 1722–1725 között a második, 1717–1738 között a negyedik, s a tanárok közül csupán három töltötte egész életét a katedrán.³⁵

A színvonalat pedig főleg az mutatja, hogy az előző korszak nagy tudományos munkásságú tanárai után a felsorolt professzorok közül csupán egynek maradt fenn külföldi disputációja (Sződi P. István).

A tanítás fő tárgya a felső fokozaton továbbra is a hittudomány s a vele összefüggő ismeretek, ezek is – mondhatnánk egyre avultabb formában.

Érdekes jele az idők változásának, de valószínűleg Szilágyi Tönkő Márton hatásának is, hogy az 1700 körül megválasztott tanárok mindegyike természettudományos képzettségű, orvosdoktori diplomával is rendelkező s kartéziánus felfogású ember volt. Ilyenként ismerjük Debreczeni Király Istvánt (?–1716), aki kollégiumi tanulása után Franekerben és Halléban folytatta tanulmányait. Utóbbi helyen orvosi oklevelet szerzett. Franekeri, Röell elnöklete alatt megvédett értekezése (De studii mathematici utilitate eiusdemque certitudine) kartéziánus filozófusnak mutatja. Tízévi tanári működéséről (1695–1705) a Series így emlékszik meg: „Vir divini ingenii, philosophus incomparabilis, professor celeberrimus,” azaz „isteni tehetségű férfi, hasonlíthatatlan filozófus, igen kiváló tanár”. Vele egy időben tanított Huszti Szabó István (1671–?), akiről érdemei miatt is, de mert az eddigi Kollégium-történetek jóformán nem is említették, kissé részletesebben meg kell emlékeznünk. Huszton született. Debreceni és kolozsvári tanulás után Oderafrankfurtban, Franekerben, Oxfordban, Londonban, Leidenben, Lipcsében, Halléban folytatott orvosi tanulmányokat. Utóbbi helyen szerezte meg doktorátusát is. 1693-ban Leidenben négy értekezést adott elő és nyomtatott ki a neves kartéziánus, Burgher de Volder elnöklete alatt. Bölcsészeti doktori értekezésének címe: Dissertatio Physica experimentalis pro gradu doktoris in Philosophia (Halle, 1695). Vagyis a kísérleti fizikáról értekezett. Ugyanez évben védte meg De prudenti medicamentorum applicatione in tempore c. orvosdoktori értekezését (Halle, 1695). Hazajőve először II. Apafi Mihályné, Bethlen Kata udvari orvosa lett. A fejedelmi pár Bécsbe történt internálása után 1700-tól Debrecen tisztiorvosának választották meg, elsőül e tisztségben. 1700 májusától pedig a Kollégium filozófia tanárának is megtették. Tanszékét május 14-én Pauculae et generalissimae positiones philosophicae c. értekezésével foglalta el.³⁶ 1701-ben volt egy Bárány Mihály nevű disputánsa is, akinek értekezése a descartes-i filozófia tömör összefoglalása. Zemplén Jolán szerint mint tanár, ő volt a magyarországi kísérleti fizika úttörője,³⁷ ami külföldi tanulását, filozófiai tárgyú értekezéseit tekintve nem is csoda. Ugyancsak neki tulajdonítja Zemplén az első fizikai eszközök beszerzését is a Kollégiumban (iránytűt és éggömböt vásárolt). Huszti 1704. febr. 3-án megvált a Kollégiumtól, bár az év végéig még Debrecenben tartózkodott. Rákóczi seregébe állott, mint katonaorvos.³⁸

Huszti mellett Karmaczi Vári Mihály (?–1723) 1701-től 1708-ig volt a „sanior philosophia” tanára, ami ekkor a kartéziánizmust jelentette az arisztoteleszi filozófiával szemben, s ő volt a „Sacra Biblia” professzora is.³⁹ Kartéziánus felfogását már a Kollégiumban magába szívta, ahol tíz évig tanult 1672-től Szilágyi Tönkő idejében s fokozatosan ellátta az összes kollégiumi diáktisztségeket. Bölcsészetdoktori fokozatát 1685-ben szerezte meg a leideni egyetemen egy természettudományi értekezéssel (De metallo regio). Kartéziánizmusának legközvetlenebb bizonyítéka egy disputa szövege, melyet 1702-ben védett meg egy tanítványa, Csapó István, melyben a bolygók kartéziánus elméletét adta elő.⁴⁰

Huszti utóda Debreczeni Herczeg János lett (1678–1713), aki 1704-től 1713-ig tanította a Kollégiumban a filozófiát, benne a természettant s mellette a görög nyelvet.⁴¹ Mint városi szenátor fia 1703-ban Franekerben szerzett orvosi oklevelet. Tanári hivatalát úgy látta el, hogy Weszprémi István szerint halálakor a Kollégiumban „buzgó és tudós tanárát, a betegek tapasztalt és szerencsés kezű orvosukat, a diákok szeretett és rátermett tanárukat gyászolták benne sokáig”.⁴² Művei között ugyancsak Weszprémi egy Lineamenta Philosophiae rationalis in usum tironum c. kéziratot említ, ami a mű címét, de írója tanulmányait tekintve is (Debrecen, Oderafrankfurt, Franeker) a kartéziánus filozófiára utal.

A negyedik tanszék első tanára Kecskeméthi (Sárközi) György lett. Ő is külföldi egyetemeken szerzett orvosi oklevéllel rendelkezett. 1718-ig, haláláig tanított az iskolában mint a „linguarum variarum” (különböző nyelvek, valószínűleg görög, héber) tanára.⁴³

Kocsi Csergő János (1648–1711), miután a debreceni Kollégiumban tanulását befejezte s szinte az összes iskolai tisztségeket ellátta (köztanító, contrascriba, senior), 1676-ban a zürichi, majd a marburgi egyetem hallgatója lett, s teológiai doktorátussal tért haza. Szatmári, majd Vári-beli lelkészkedés után 1694-ben hívták meg Debrecenbe az újszövetségi tanszék tanárának. 1700-ban a tiszántúli egyházkerület superintendensévé választották, de 1703-tól ismét működött tanárként is, valószínűleg Debreczeni Herczeg János és Kecskeméthi György hivatalba lépéséig (1704. május).⁴⁴

Balogh Ferenc adatai szerint⁴⁵ a tanárok fizetése 1714-ben évi 220, 1726-ban 240, 1732-ben 333 rhenus forintot tett ki. Ehhez járultak a különböző természetbeniek: öt köböl búza, tíz cseber bor, öt szekér fa, s egy „verő” disznó.⁴⁶ Ezenkívül a tanárok részére a város megfelelő lakást is biztosított.

A kollégiumi tanítás célját, rendjét, tartalmát az új törvények nem változtatták meg, csak e területen is némi szigorítást rendeltek el. Az oktatás továbbra is kétfokozatú maradt, és a cél közös volt „sedula tractatio solersque propagatio studiorum pietatis ac liberalium artium”, vagyis a hét szabad művészet (tudomány) s a kegyesség tudományának gyakorlása és terjesztése. Más szóval: „Mindenkinek első gondja legyen, hogy mindenben azokat tegye és kövesse, amik Istennek tetszenek és nevének dicsőségét szolgálják” (Lex generalis, 1657 és 1704).⁴⁷

Az első fokozat classisai felülről lefelé haladva: classis poeticae ac rhetoricae (2 év), Classis etymologicae (1 év), classis syntacticae (1 év), classis rudimentariae et Donatistarum (2 év). Ez összesen hat évet tesz ki, de a Sedes 1709–1726. évi jegyzőkönyvében⁴⁸ a tulajdonképpeni jegyzőkönyvek előtt ott szerepelnek a többnyire évenként választott praeceptorok nevei, még pedig kilenc osztály számára, azért, mert az előbbi felsorolás után még három osztály volt: Lectorum, Collectorum, Elementistarum, mindegyik részére külön tanítóval, bár ez utóbbi három nem biztos, hogy külön osztályt és külön tanévet tett ki,⁴⁹ mivel évközben (mint ahogy a felsőbb osztályokból is) át lehetett lépni a fölötte lévőkbe. A tanulmányi haladást nem az évek száma szabta meg, hanem az elsajátított anyag. Az osztályok számára e bejegyzések szerint a tanítókat minden év december elején állították hivatalba, a professzorok és többnyire két curator jelenlétében. Ezeknek az osztályoknak a tanítói a felsőbb tagozatba járó vagy azt elvégzett jó tanuló diákok voltak, publicus praeceptor néven. Munkájukért külön díjazásban részesültek. A törvény rájuk vonatkozó szakasza szerint a két felső osztály tanítójának fizetése (salarium) évi 30 frt s az utolsó kettőé 20–20. Ezenkívül minden alsófokozatú tanulónak továbbra is volt magántanítója (praeceptor privatus) is, aki a másnapi leckék megtanulásában segítette s azt ellenőrizte. E tanítók közös neve „paedagogi” volt. Tanítványaik fizettek nekik, pénzzel (nummista), élelemmel (cibista), vagy munkával (lotor), de voltak ingyenes tanulók is (gratistae). Hogy melyik tógás diák hány tanítványt tarthatott s milyet, azt a törvény szabta meg. Az elosztást (calculatio) alkalmanként a Sedes ülésein szabták meg a professzorok ellenőrzésével.

A tanítás nyelve kezdettől a latin, amelyet a mindennapi beszéd (beszélgetés), a szónoki művek (értekezés) és a versírás szintjéig kell elsajátítani. Minden ezt a célt szolgálja. A tanulóknak az iskolában egymás közt is csak latinul szabad beszélni.⁵⁰ Aki ezt a rendelkezést megszegi, egyre súlyosabb büntetések alá esik.

A kisdiákok mint a tankönyvek mutatják, már az ábécét is latin nyelven kezdik elsajátítani.⁵¹ Ekkor jelennek meg hazánkban a latin nyelvű ábécés könyvek. Az elsőt Debrecenben 1723-ban adják ki Abecedarium Latino–Ungaricum címmel s ez 1744-ig még nyolcszor lát napvilágot, mintegy 60 000 példányban. A nyomtatott betűk és kapcsolataik bemutatása után mindjárt latin szövegek következnek: Oratio Dominica (Miatyánk) Symbolum Apostolicum (Apostoli hitvallás) Decem praecepta Dei (Tíz parancsolat) és így tovább 17 oldalon. Vagyis csupa egyházi szöveg. A „Jövel Szent Lélek Isten” kezdetű ének öt versszaka után pedig egy Vocabulariumot kapunk, mely első sorban a kisdiák környezetére és testére vonatkozó szavakat szedi csoportokba, itt sem feledkezve meg Istenről.

A kezdők második könyve a Debrecenben először 1724-ben kiadott Rudimenta Linguae Latinae volt, melyet még 1630-ban, Johann Heinrich Alsted (1588–1638) állított össze Gyulafehérváron azzal a céllal, hogy a gyermek egy év alatt megtanuljon olvasni, névszókat ragozni és fokozni, valamint igét ragozni. Példáit a könyv magyar nyelven is értelmezte. Ez a mű 1744-ig négy ízben jelent meg Debrecenben szintén több ezer példányban.

Az utóbbival párhuzamosan használták a gyermekek Comenius (1592–1671) Vestibulum Linguae Latinae c. tankönyvét, melyet Philippus Ludovicus Piscator 1643-ban adott ki hazánkban először Váradon a gyulafehérvári iskola használatára (nyilván Váradon is használták), magyar fordítás kíséretében. A könyv Debrecenben 1727-ben háromezer példányban jelent meg. A kis mű az alaktan begyakorlása mellett egy egész kis világképet foglalt magába, mely tárgyi ismereteken kívül a feudális rendet s a kor vallásosságát is tükrözte. A „De rebus in Schola” című IV. caputja jellemző képet ad a kor iskolázásáról.

A Vestibulumra épülő Januát Debrecenben már 1700-ban kiadták, 1729-ben pedig 3000 példányban jelent meg a város nyomdájában. Címe magába foglalja tartalmát is: Eszerint a tudományok és mesterségek alapismereteit öleli fel ezer mondatba tömörítve. A könyvet Szilágyi Benjámin István (1616–1652), a váradi iskola részére ízes magyar fordítással látta el. A mű valóságos kis lexikon, mely a latin nyelv begyakorlásához az egykorú mindennapi élet egyre tágabb köreit magában foglaló szókincset nyújt a tanulónak s pontos meghatározásokra neveli őket. Erre épült az Atrium. Ez elsősorban „Grammatica Elegans”, azaz stilisztika, mely a végén rövid verstanba és retorikába torkollott, hogy az előadás, szónoklás gyakorlati szabályaival záródjék. Ez a testes könyv valójában az előző kettő – mind stilisztikai, mind lexikai értelemben – magasabb szinten való összefoglalása. Debrecenben ezt használhatták legkevésbé, mert csak egy 1652-ből, Comenius idejéből való sárospataki kiadása ismeretes hazánkból.

Mindezekből kitűnik, hogy tankönyveivel Comenius a latin szókincs „teljessé” tétele kedvéért is egy teljes világképet igyekezett adni. Mivel azonban e könyvek a XVII. század második felében készültek, a kép a XVIII. század első felére már szinte egészében elavultnak mondható. Nem tudnak a könyvek pl. Descartes (1546–1650), Leibniz (1646–1716), Newton (1643–1727) nevéről sem. Nem szólva latinságuknak ha nem is kulináris, de legalább is „scholaris” szintjéről, ami meglehetősen messze esett a kezdeti protestáns iskoláknak Melanchthon és Sturm cicerói latinságot igénylő eszményétől. Ez következett abból is, hogy latin szerző, – mint Maróthi és Szilágyi egyöntetűen vallják – nemigen fordult meg a tanulók kezén. Ha igen, semmi esetre sem a legjobbak. 1737-ben kiadták ugyan Cornelius Nepos Vitae excellentium imperatorum című művét Debrecenben, „de jóságos Isten, hogy milyen hanyagul és eredménytelenül tárgyalják” – kiált föl Maróthi Jakob Christoph Beckhez írott levelében.⁵²

Mind ez eljárásban, mind a Comenius stílusában megjelenő igénytelenség, eltávolodás a klasszikusoktól, a puritanizmus következménye, mely stílusban levetette az „ékítgetést” mint majd a retorikánál is látni fogjuk.

A könyvek jó tájékoztatást adnak Comenius módszerének gyakorlati oldaláról is. Nem szólva kérdés-felelet formában való felépítésükről, melyben a skolasztikus hagyományt követik a Vestibulum Ad Informatores Puerorum c., a gyermekek tanítóinak szóló bevezetése tíz pontban ad tanácsokat a könyv használatára. Ezek lényege a különböző szempontokból való ismétlés, hogy a végén könyv nélkül tudják a tanulók a szöveget. A Januát is Institutio Didactica vezeti be, mely főleg azt részletezi, hogy az egyes, mondhatnánk, „szócikkekből” mit tanítsanak a grammatikai szintaktikai, poetikai, retorikai osztályokban. Vagyis a könyvet négy tanéven át lehetett használni. Ez az utasítás is kiemeli az ismétlések fontosságát, s ahol szükséges (pl. a retorikában), a gyakorlást. Formális képzés tekintetében a könyvek növelhették a tanulók meghatározási készségét, mechanikus logikai képességét, s széles tárgykörük révén áttekintési igényüket.

A kezdő fokon túl s az említett könyveken kívül a latin nyelvtanulás sarokköve azonban Molnár Gergely (?–1564) Elementa Grammaticae Latinae c. könyve volt, mely szinte három századon át kísérte a latinul tanuló protestáns diákot.⁵³ A munka Melanchthon Institutiones Grammaticae Latinae-ja nyomán készült s 1613-i debreceni kiadását Alvinczi Péter javította és bővítette. Így élt még majdnem két évszázadot. Ötödik fejezetként ez is poétikát tartalmaz (De Poesi), mely többször önállóan is megjelent.⁵⁴ A könyv szintén kérdés-felelet formájában adja elő anyagát.

Megfordulhatott a debreceni diákok kezén, de talán inkább a felső fokozatban, Erasmus Colloquia-jának szemelvényes kiadása is, melyet 1704-ben adtak ki Debrecenben. Ez a kiadása teljes mű 95 dialógusából 19-et tartalmaz. Elsősorban az iskolai életre, az erkölcsös, helyes magatartásra vonatkozókat. Afféle „modern” erkölcstannak számított.⁵⁵

Szótárként esetleg Szenci Molnár Albert szótárát használhatták a tanulók, valószínűleg Pápai Páriz átdolgozásában (Megjelent: Lőcse, 1708).

Amint a gyerek megtanult olvasni, kezébe kaphatta a „Keresztyén Catechismus, azaz a keresztyén hitnek ágazataira kérdések és feleletek által való rövid tanítás” című könyvet,⁵⁶ mely 1717-ben jelent meg először Kolozsvárt, s 1718-tól 1759-ig Debrecenből nyolc kiadása ismeretes. Mihelyst azonban a latin nyelvet elsajátította a tanuló, megismerkedett Comeniusnak Praecepta morum című Patakon készített művével is, amelyet Enyedi Sámuel (1627–1671) orvostanár Váradon – „in usum Varadiensis Scholae” – (1658) hexameterekbe foglalt, s Menyői Tolvaj Ferenc gyöngyösi rector korában magyar versekbe ültetett át (Lőcse, 1690). A könyv ebben a formában több kiadást ért meg.

E tárgyak mellett tanítottak némi számtant, arithmeticát is valószínűleg Menyői Tolvaj Ferenc könyvéből,⁵⁷ mely 1674-ben jelent meg Debrecenben s még Maróthi is találkozott vele.

Ezek mellett olykor némi földrajzot is tanítottak az alsó osztályok valamelyikében a praeceptor tudásának megfelelően, mint arról Hatvani is megemlékezik önéletrajzában.⁵⁸ De taníthattak némi matézist, arithmeticát a felső fokozatban is, amint az Polgári Mihály önéletrajzából kitűnik. Sződi Pastoris Istvánról is tudjuk, hogy tanított matézist.

A két legfelső osztályban, mint a nevük is mutatja, logikát s vele együtt retorikát, majd a legutolsóban poétikát tanítottak.

A logika tankönyve még mindig Pierre Ramée (1515–1572) (Ramus) Dialecticáján alapult, amelyet mint láttuk, Martonfalvi Tóth György jelentetett meg magyar tankönyvként először Hollandiában (1658), majd Debrecenben (1669). E terjedelmes munkák helyett azonban tankönyvül az 1653-ban Váradon kiadott Petri Rami Veromandui Regii Professoris Dialecticae libri duo című könyvecske szolgált, melyet a későbbiek folyamán háromszor is kinyomtattak Debrecenben, legutoljára 1704-ben. A könyvet ebben a formában szinte a XVIII. sz. közepéig használták. Kicserélését Maróthi György kezdeményezte. Vele együtt nyomták ki minden esetben L. Ph. Piscator Rudimenta Rhetoricae és Rudimenta Oratoriae című tankönyveit. Mindhárom könyv nemcsak a ramusi dialektika, de a puritán ízlés, gondolkodás továbbélését is jelenti.⁵⁹

A poétikai osztály tankönyve elsősorban Molnár Gergely nyelvtanának említett De Poesi c. fejezete lehetett, de volt e kornak másik poétikai tankönyve is, melyet Artis poeticae praecepta címmel L. Ph. Piscator adott ki 1642-ben Gyulafehérváron,⁶⁰ ugyancsak erősen puritánus szellemben és módszerekkel. Ennek debreceni használatáról azonban nincsenek adataink. Az, hogy csupán egyszer jelent meg, ugyancsak kevésbé használatos voltát bizonyítja.

Mind a retorika, mind a poetika tanítása gyakorlati jellegű volt. A rétoroknak beszédeket kellett írni, megadott témákra (chria), s vagy azokat vagy más betanult szövegeket elő kellett adniuk szónoklat vagy disputa formájában, a poétáknak pedig verseket kellett hasonló módon (propositum), természetesen latinul, írniuk.

Mindebből látnivaló, hogy az osztályok, évfolyamok rendjén kívül a tanítás módját a hagyományon kívül semmiféle előírás nem szabályozta, annak módszere, mértéke teljesen a tanítók egyéniségétől függött.

Mit tanítottak a felső fokozat tanárai, akiket már ekkor, bár nem hivatalosan, többnyire professzoroknak szólítottak? Az évfolyamok számát ez időben még semmiféle rendelkezés nem szabta s anyagukat nem írta körül. A lelkésznek készülő diákok általában két, de néha három évig tanultak a felső fokozaton, ezután vidéki lelkészségre, rektóriákra távoztak, vagy tovább hallgatták professzoraikat, esetleg kollégiumi hivatalokat is betöltve (praeceptorság stb.)⁶¹, majd tanulmányaikat befejezve vagy éppen tanítói, lelkészi munkájukat megszakítva, miután elegendő pénzt is gyűjtöttek, külföldi protestáns egyetemekre távoztak, amelyeket ez időben többnyire akadémiáknak hívtak, s amelyeken ösztöndíjak is várták őket.

Az alsóbb fokozat osztályait a földszinti tantermekben oktatták tanítóik, a felsőbb tagozat részére pedig egy auditorium állt rendelkezésre ebben az időben. A professzorok itt tartották előadásaikat megegyezés szerinti sorrendben (olykor hetenként felváltva). Ezekről két forrás is áll rendelkezésünkre. Egyik Polgári Mihály önéletrajza, mely 1725-ből és 1738-ból ad képet az iskola életéről,⁶² munkájáról, a másik a professzoroknak 1740-ben a Tanács kérdéseire adott válaszai.⁶³

Polgári 1725 áprilisában került a Kollégiumba a tiszacsegei partikulából. Itt a syntaxisták osztályába vették fel, szolgadiákként. Önéletrajzában részletesen jellemzi tanítóit, diákgazdáját. Első praeceptora Némethi Sámuel könyvtáros volt, akit tudós, de durva, alacsonyabb származású tanulóival nem törődő, zavaros és éppen ezért nem elég eredményes tanítónak mond. Gazdája Turkevi Mihály tógátus lett. Ettől, mint írja, több szidást és verést kapott, mint tanítást és jutalmat. 1726-ban Ercsei Zsigmond könyvtáros lett a syntaxisták oktatója, s az ő „nyájas, hozzáértő” vezetése alatt fejezte be a tanévet. Október elsején a „poetica classis”-ban Perjési János vezetése alá kerültek, aki ugyan jeles poéta (vagyis ügyes verselő), jó filozófus és historikus volt, de hanyag és lusta ember, s az időt tanítás helyett együgyű mesék előadására, színészi játékra fordította. Őt 1727-ben a jóravalóbb Némethi István követte, ugyanez év áprilisának végén pedig a logikát Ráczkevi Ötvös János vezetésével kezdte el.⁶⁴

A professzorok előadásait (tárgyait) illetőleg, mivel munkálkodásuknak nyomtatott jelei nem maradtak fenn, kénytelenek vagyunk a néhány ránk maradt diákjegyzetre s följegyzésre hagyatkozni. Ilyenek is csupán Piskárkosi Szilágyi Márton és Szilágyi (Tönkő) István munkásságáról tanúskodnak. Szilágyi Márton 1716-tól 1747-ig, haláláig látta el az első, dogmatikai ó- és újszövetségi tanszéket, bár előbb vagy ezek mellett egy ideig filozófiát is adhatott elő, mert a Nagykönyvtárban 1731-ből ránk maradt diákjegyzet őt tünteti fel forrásának.⁶⁵

Ezek szerint, mint az említett kézirat címlapja is mutatja (Conspectus Metaphysicae et Physices Iuxta Principia Renati Descartes) kartéziánus bölcseletet tanított. De ugyanezt tette Szilágyi (Tönkő) István is. Polgári szerint professzorunk 1725-ben egyéb tárgyak mellett „Metaphysica Cartesiano – Eclectica, Physica, Generalis utpote et specialis” címen adott elő, ami a címből következtetve is az apa könyvének esetleg felfrissített változata lehetett. S ez így folytatódik Maróthi megjelenéséig (1738), illetve Szilágyi Sámuelnek a kísérleti fizika tanárául való megválasztásáig (1742). Csak Polgáritól tudjuk, hogy Szilágyi István matézist is tanított, Szilágyi Sámuel tanárságának kezdetétől viszont már csak Ius naturale-t (természetjogot) s etikát („vagy más valamely scientiát”) adott elő.

Szilágyi Márton mint a dogmatika tanára, előadásainak három, kéziratban ránk maradt kötete szerint Johannes Melchior (1646–1689) herborni coccejanus teológus nyomán tanította a „Theologia Didascalia”-t, amint ezt kéziratainak 1. számozott lapján feltüntette, – hároméves kurzus formájában. Polgári szerint 1725 májusában az alábbi studiumokat adta elő: „Historia Ecclesiastica⁶⁶, Theologia Activa seu Practica” és „Methodus concionandi”. (Egyháztörténet, gyakorlati teológia, a prédikálás módszertana.) Ugyancsak Polgáritól tudjuk, hogy Szilágyi Márton tanított „Historia Ecclesiastica”-t, azaz egyháztörténetet is.

Tabajdi Sáska János 1725-ben a heidelbergi kátét, a héber nyelvet és régiségtant tanította s a görög nyelvet, 1738-ban szintén valamint a „Typica Theologica, Genesis et alia” tárgyakat.

Mindezek az adatok azt is jelentik, hogy Debrecen szellemi tudományos, vallási erkölcsi arculata megmerevedett. Mindegyikre a puritanizmus nyomta rá a bélyegét. Ekkor lett a város arculatának jelentős vonása az a tulajdonság, amelyet később Ady „Maradandóság”-nak nevezett, egyáltalán nem negatív tulajdonságként említve. Mindenesetre a református hagyományokhoz való ragaszkodásnak (Maróthi orthodrüomaniának nevezte)⁶⁷ volt köszönhető, hogy a város nem tört meg a XVIII. század elejének sem katonai, sem politikai, sem természeti csapásai alatt, sem a későbbi idők felolvasztó, fellazító kísérletei között.

Mind az 1657. évi, mind a 1704. évi törvények alapján tanítani kellett a héber és görög nyelvet is mint a szent könyvek nyelveit. Az új törvény ennek tanítását és megszigorítását rendeli el, s a hanyagokat minden esetben 25 dénár pénzbüntetéssel sújtja (II./5). A tanítás azonban, úgy látszik, nem lehetett valami eredményes. Hiányoztak hozzá a megfelelő tankönyvek. Károlyi Péter melanchthoni eredetű görög nyelvtana (1567)⁶⁸ csak 1647-ben jelent meg utoljára (5. kiadásban). Kismarjai Veszelin Pál (?–1645) héber nyelvtanát 1643 után nem adták ki újra⁶⁹. A diákok tanáraik diktálása, a collatiot vezető praeses irányítása mellett tanulgatták e nyelveket.⁷⁰ Polgári Mihály pl. megemlíti önéletrajzában, hogy 1738-ban harminc tógátus kérésére Grammatica Graeca-t szerkesztett, amelyet két ízben is kiadott példákkal (szövegekkel?) illusztrálva. Ehhez egy Arithmetica Universale-t is csatolt, amelyeket bizonyító példákkal látott el.

Tanult az egész diákság énekelni is. Az éneklésnek a református iskolákban nagy szerepük volt, ezért tanításukra kezdettől nagy gondot fordítottak. A diákoknak ugyanis kötelességük volt a templomi éneklés, a temetéseken énekkel való közreműködés, a jótevők, adományozók énekkel való alkalmi köszöntése stb. De énekelt a debreceni diák mendikánsként, legátusként is. Természetesen szükségessé tette az éneklést a jövendő hivatásra való készülés is. A lelkészek egyúttal a gyülekezeti éneklés vezetői is voltak. Mind az 1657-i, mind az 1704-i törvények előírják az iskolán kívüli éneklés alkalmait, módját. Már az 1657. évi törvények megállapítják nemcsak a templomi éneklés rendjét, hanem az alkalmi kántálások szabályait is (II/7–9). Az alkalmi éneklésre vonatkozó törvény (II. 30.) pl. így szólt: „A mennyegzői és születésnapi kántálásokat csak a mennyegző vagy születésnapi ünnep másnapján déltájban kell végezni, a húsvéti, pünkösdi és rendkívüli kántálásokat pedig a szokott időben, de ha lehetséges napnyugta előtt vagy ekörül.”⁷¹

Mit énekeltek, hogyan énekeltek a diákok? Nyilván azoknak az énekes könyveknek a darabjait melyekből csupán a XVI–XVII. sz. folyamán 15 jelent meg Debrecenben.⁷² Külön énekeskönyv szolgált a temetési énekléshez, melyet először Újfalvi Anderkó Imre adott ki 1592-ben (1739-ben ismét megjelent Debrecenben). A XVIII. századtól fokozatosan Szenci Molnár Albert zsoltárfordításai törnek előre Claude Goudimel dallamaival. A XVIII. sz. elején Debrecenben megjelent énekeskönyvek közül is 16 ezeket tartalmazza. Az énekeskönyvek egy része azonban továbbra sem zárta ki a más eredetű „isteni dicséretre volt énekeket” sem.

Az énekeket a tanulók az alsó osztályoktól kezdve hallás után tanulták, de gyakorolták azt ún. cantor-diákok vezetésével, akik száma 4–6 volt, s az ő vezetésükkel énekeltek a templomban s temetéseken is.⁷³ Ez a helyzet s az énekeskönyvek pontatlan, hibás kiadásai az évek folyamán a dallamok eltorzulásához vezettek. Az énektanulás ideje a szerda és szombati napok voltak, amikor az órarendszerű tanítás szünetelt.

A tanulásnak sajátos módját, az előadásokon hallottaknak elmélyítését, kibővítését jelentették az ún. collatiok, amelyekről az 1657. évi törvények részletesen intézkedtek. (II./11–12)⁷⁴ Az új törvények ugyanazon a helyen további fenntartásukat rendelik el. Ez időbeli működésükről a Sedes scholastica jegyzőkönyveiből, főleg a mulasztásokkal, büntetésekkel kapcsolatban értesülünk. Egy 1727. március 15-én kezdett és 1749-ig folytatott Inventarium c. naplóban az első évben két teológiai, egy filozófiai, egy héber és egy görög nyelvi collatioról olvasunk, 1741-ben pedig három volt teológiából, három filozófiából. 1748-ban a két „theologia didascalia” témájú kör volt, amelyek valószínűleg Szilágyi Márton előadásaival foglalkoztak. A collatiók tagsága legfeljebb nyolc főből állhatott.

Mindkét törvényben szerepel a disputációk ügye. Ezek kezdetben rétorikai gyakorlatok voltak, melyeket a tanulóknak szónoki, (előadói) és vitázó készségüket kellett bizonyítani. Felsőbb szinten pedig, aminek szintén több nyoma van Kollégiumunkban, többnyire vagy a professzor vagy a saját értekezésüket adták elő (utóbbi esetben a címlapon feltüntették, hogy authorról van szó) ünnepélyes keretek, meghívott gyülekezet előtt. Ha az előadó a vitatkozás alapjául összefoglaló tételeket fűzött az értekezés végéhez, azt Corollarium-nak nevezték. A Kollégiumban Martonfalvi Tolnai Szabó Mihály nevű tanítványának egy ilyen ünnepélyes disputálásáról tudunk, ugyancsak K. Vári Mihály s Huszti Szabó egy-egy, Kocsi Csergő Bálint három tanítványáról. Valamennyi megjelent nyomtatásban is: Az iskolai disputációk lefolytatásának ideje szerda vagy szombat volt.

A tanítás módjáról az ismertetett tankönyvek (pl. Comenius könyvei), jegyzetek, feljegyzések tájékoztatnak bennünket. A tanítás – tanulás legalapvetőbb módja a tanultak ismétlése, emlékezetbe vésése volt. Ismételte a tanultakat a gyermek (puer, discipulus) a privatus praeceptorával, a heti „recitationes” alkalmával, a diák a collatiokon stb. – Mivel a tankönyvekkel való ellátottság nagyon hiányos volt, a tanárok a tollbamondást alkalmazták, ami meglehetősen időrabló volt, de ennek köszönhetően maradt ránk annyi diákjegyzet, de tanári kézirat is.

Közvetlenül szolgálta a tanulást ez időben a könyvtár is. Ez ugyanis eleinte főleg a diákok szükségleteit látta el nehezen beszerezhető tankönyvek, szótárak, lexikonok, s nagyobb elméleti művek – teológiai, filozófiai – formájában.

A kollégiumi tanulás legmagasabb szintű folytatása a legjobb képességű és kiváló igyekezetű diákok számára a külföldi protestáns főiskolák (akadémiák) felkeresése, az ún. peregrináció volt. Kezdetben, mint láttuk, Wittenbergben, majd a XVI. sz. vége felé Heidelbergben képezték tovább magukat diákjaink. A Németországot feldúló harmincéves háború idején s után pedig a svájci, holland, s angol főiskolák adtak otthont a számukra. Tanulóink szívesen vállalták a hosszabb s olykor veszélyes utak fáradalmait is, mert a nevezett országok akadémiáin ösztöndíjak s más támogatások várták őket. Svájcban, Bázelben, Bernben, Genfben, Zürichben mintegy 11 ösztöndíj várta tanulóinkat többnyire kétéves váltásokkal.⁷⁵ Németországban a század elején Heidelberg, Marburg, Herborn főiskoláin jelentős pénzsegélyekkel támogatták ott tanuló ifjainkat. Hollandiában Utrecht, Franeker, Groningen, Leiden, Hardervijk, szintén jelentős ösztöndíjak (Franekerben pl. tíz, Utrechtben nagy összegű alapítványok) gondoskodtak ott tartózkodó diákjainkról, amellett szinte minden helyen segélyeket kaptak a hazautazásra, s néhol (Genf) ruházattal is ellátták őket. Az Angliába menők főleg Cambridge és Oxford felé vették útjukat. Természetesen mentek ki tanulók a saját költségükön s itthoni pártfogók, egyházak támogatásával is. Ugyanis a hazai reformátusság is mindent megtett, hogy leendő papjait, tanárait hozzásegítse a külföldi tanulás lehetőségeihez: Ezt a célt szolgálta Debrecenben pl. az Apafi-féle sóalap, melyet adományozója nagyrészt e célra rendelt, de amelynek kiszolgáltatását a század folyamán a Habsburg-hatalom megakadályozta. Segítette a kiutazókat, ameddig tehette, a debreceni Tanács, sőt magánosok is. Jelentős mértékben gondoskodtak maguk a kimenni készülő diákok is utazásuk anyagi feltételeiről. Erre a célra fordították jövedelmüket pl. a seniorok, melyet többnyire a város vagy a Kollégium pénztára is megpótolt.⁷⁶ Jelentős pénzforrás volt az ún. „academica promotio”, a nagyobb fizetésű rectoria, amelyet olyan diákoknak juttattak, akiket érdemeseknek tartottak a külföldön való továbbtanulásra. De segítettek a kisebb egyházak s maguk a hívek is, akiket az utazni készülők rendszerint felkerestek adományaikért. Természetesen voltak tehetősebbek, akik saját költségükön utazva, csak a külföldi segélyeket vették igénybe (pl. Maróthi). Az adománygyűjtés útját járta viszont Polgári Mihály 1742-ben, mikor Vári rectorságáról lemondva Debrecenből Csegére, Ceglédre, Nagykőrösre, Kecskemétre, Kunszentmiklósra megy (ahol lehet prédikál). Az adományozók nevét s az általuk adott összeget hálásan iktatja be önéletrajzába, még ha néha csak krajcárokat kap is. Hasonló példákat tucatjával hozhatnánk fel.⁷⁷

A kimenő s az útnak olykor minden alap nélkül nekivágó diákok száma a XVIII. század elején már oly nagy volt, hogy az 1712. évi debreceni közzsinat megerősítette az 1680. évi feketeerdői zsinat ama végzését, mely szerint akinek pénze és patrónusa nincs, akadémiákra ne menjen.

A külföldre menőknek a Geleji Katona-féle kánonok értelmében kötelezniük kellett magukat, hogy hazatérve lelkészi vagy tanári állást vállalnak különben arrestálják őket, míg egyházi hivatalba nem lépnek vagy a rájuk költött pénzt vissza nem fizetik.

Volt olyan rendelkezés is, hogy az útra kapott támogatást kölcsönnek kell tekinteni s hivatalba lépés után részletenként vissza kell fizetni.

A Habsburg-hatalom mindent elkövetett, hogy megakadályozza vagy legalábbis megnehezítse a protestáns diákok külföldi tanulását. 1725-től csak a bécsi kormány útlevelével mehettek külföldre, s ezt az intézkedést 1748-ban még megszigorították. A kiutazás engedélyezését nemességhez kötötték s ahhoz, hogy a kiutazni kívánó fel tud-e annyi pénzt mutatni, amennyi külföldi tartózkodásához szükséges. A hétéves háború kitörése után (1756–1759-ben) pedig senkit sem engedtek külföldre, s ezeket a szigorító intézkedéseket az egyházkerület is átvette. 1756-ban pl. arra hivatkozva, hogy a külföldre járó ifjak nagy számán már „felsőbb helyen” is megütköznek, elrendelik, hogy a bécsi ágens csak azoknak szerezzen útlevelet, akik professzoraiktól bizonyítványt visznek. Aki e nélkül megy ki, hazajövetel után nem bocsátható papságra. Az útlevél elnyeréséért a kimenő ifjaknak hosszabb időt kellett Bécsben várakozva eltölteniük, mint ezt pl. Polgári, Hatvani, Weszprémi példája is mutatja.

Ennek ellenére 1742–1761 között 700 magyar diák járt külföldi főiskolákon, vagyis évente 35. Csupán a bázeli egyetemen a XVIII. sz. folyamán mintegy 200 magyar ifjú fordult meg, s ezek közül 58 volt a debreceni. 1731-ben pl. 31 magyar teológus hallgatója volt az egyetemnek.⁷⁸

Az emlegetett svájci és holland egyetemeknek e században Maróthi, Hatvani, Weszprémi, Domokos Lajos voltak a legkiválóbb hallgatói Debrecenből. Weszprémi, akárcsak kissé utóbb Sinai, tanult Angliában is. A század második felében a politikai viszonyok következtében de más okból is a német egyetemek, Marburg, Halle,⁷⁹ Göttingen s Jéna kerültek előtérbe. Halléban járt többek között Domokos Márton és fia, Lajos is.

A század második felében különösen az új alapítású (1733–1736) göttingai (Göttingen) egyetem vált kedveltté híres tanárai és nyitottabb, bátrabb szellemisége révén. Tanárai közül a klasszika-filológusok mellett (pl. Chr. G. Heyne, 1729–1812) a történészek hatottak a magyar művelődésre (A. L. Schlözer, 1735–1809).⁸⁰

Ezek a külföldjáró tanulók nemcsak Európa legkiválóbb tudósaival ismerkedtek meg (szokás volt a félévek szüneteiben, főleg pedig hazautazás előtt és alatt több város, egyetem nevezetes tudósait meglátogatni,⁸¹) és tudásukat sajátították el a teológiától, filozófiától, az ebből kibontakozó természettudományuktól a filológiáig, nyelvekig, hanem többnyire haladó meggyőződésüket is (felvilágosodás) és pl. azt a főleg a hallei és göttingai egyetemen kialakult szokást, hogy a professzorok Chr. Wolff (1679–1754) és Chr. Thomasius (1655–1728) hatására anyanyelvükön tanítottak, ami Debrecenben főleg a két Domokos, Márton és Lajos felfogására hatott,⁸² ami különösen az utóbbi Kollégiumunkkal kapcsolatos tevékenységét is erősen befolyásolta.

De nagy jelentősége volt annak is, hogy a külföldről hazatérő diákok a könyvek sorát hozták magukkal, mint pl. Maróthi. 1738-ban, aki 127 művet hozott magával a debreceni tanács költségén és néhányat ajándékba, de a halála után saját könyveinek nagy része is a Kollégium birtokába került árverés útján.⁸³ Vagy több kisebb példa mellett ott van a tanszékalapító Récsei János (1754–1836) esete, aki egész életében, külföldi útjain is gyűjtött könyvtárát, 864 művet, mely szinte kora egész műveltségét magába foglalta, 1829-ben a Kollégiumra hagyta. Ugyancsak erről a Récseiről tudjuk, hogy Utrechtből hazatérve (1787) Tiszaderzsen, Székelyhídon, majd Érbogyoszlón, tehát kis falukban lelkészkedett, ahol magános életét önmaga és hívei művelésének, olykor gyógyításának is szentelte. S ez csak egy példa a sok közül.⁸⁴

5. A tanulók „társadalmi” rendje, tisztségei

Az iskola tanulói tanulmányi rendjük, fokozatuk, a részükre juttatott jótétemények, a rájuk bízott feladatok szerint különböző csoportokra oszlottak egy jól, célszerűen tagolt társadalom képét tárva elénk, akár egy méhkaptár lakói.

Pontosan mutatja ezt a rendet egy a XVIII. század közepéről (dátuma nincs) a Levéltárban ránk maradt irat,⁸⁵ melynek hátlapján (elöl a vidéki patrónusok és adományaik szerepelnek) „Computus Studentium Scholariumque cuiuscumque conditionis” cím alatt. Bármely rendű diákok és iskolai tanulók számbavétele az alábbi csoportokat különbözteti meg:

Togati, Paedagogi	84
Alumni A. Civitatis	42
Expectantes	14
Subscripti brevique induendi	7
Neutralistae	20
Servientes	231
Disc. cibistae	212
Disc. gratistae	112
Disc. Nummistae	95
Disc. Lotores	59
Summa totalis	882

A „Togati” a felső fokozatba járó diáksereget jelentette, mely a magasabb kollégiumi tisztségek ellátása mellett legnagyobb számban tanítással foglalkozott. Az „alumnus” név azt jelentette, hogy ezeket a város, illetve a debreceni egyház látta el, vagy szüleik, esetleg pártfogóik fizettek értük. – Ez utóbbiak voltak a „nummisták” vagy „pensisták”. Velük egy sorba tartoztak a „cibisták”, akik szülei ételadományt juttattak a Kollégiumba. A „lotorok” a mosást végezték, maguk vagy esetleg helyben lakó szüleik. A „gratistae” ingyenes szegény tanulók voltak. – Az „expectantes” a jótéteményekre rövidesen fellépőkre vonatkozott. A következő csoportként itt azok jelennek meg, akik már aláírtak a törvényeknek, de még nem öltötték fel a tógát.⁸⁶ A neutralisták pedig azok a felsőbb osztályok (poézis, rétorika) alsó fokozatbeliek voltak, akik már kiléptek a szolgadiák sorból. Ezek „bizalmi” jellegű feladatokat láttak el (pl. kapusság), de ha helyzetük úgy kívánta, curatoruk meghatározott időre mezei munkára is elbocsáthatta őket. Külön szobákban laktak (az ő szobájuk volt a Candia és Prága). 1693-tól külön, szigorú törvények szabályozták életüket. Jellemző viszont, hogy e törvények, akárcsak a többiek, nemesre nem egyaránt vonatkoztak. A neutralisták összességükben az ún. szolgadiákok (servientes) csoportjába tartoztak, akiket eleinte (olykor később is) „mendicans”-oknak neveztek, 1761-től pedig „famulus” lett a nevük. Ők kollégiumi ellátásukért, tanításukért munkával fizettek, amiért olykor csekély díjazásban is részesültek. A diáktisztviselők s a gazdájukként (tanítójuk is) beosztott diákok irányítása mellett ők végezték a legalacsonyabb rendű, többnyire fizikai munkákat. Takarítják szobájukat, az iskola helyiségeit, udvarát, fűtő, mosogató feladatokat végeznek, összegyűjtik (nagyobb diákok kíséretében) a városban s környékén az iskola részére juttatott adományokat. Közben énekkel, versekkel köszöntik a jóltevőket. Ők vonulnak ki e célból az explorator tájékoztatása alapján lakodalmakra, keresztelőkre, névnapokra, annál is inkább mert közülük kerülnek ki a „cantores pueri”, az énekes gyermekek is. Létszámuk természetesen változott. 1729 tavaszán Mádi János curator 228 idetartozó nevet sorolt fel a neutralistákéval együtt. Köztük a legnagyobb számot a syntaxisták tették ki, 59-et. Ellátásukról az iskola gondoskodott. 1709-ben pl. használt tankönyveket és írópapírt osztott ki közöttük. 1711-től hagyatékokban is részesültek. Pl. Dikó Péter végrendeletében a szolgatanulóknak 25 m. forintot hagyományozott, s e hagyatékok ettől kezdve egyre gyakrabban mutatkoztak.⁸⁷ Sorsuk ennek ellenére a kettős iga (az iskolai feladatok, személyi szolgálatok) alatt rendkívül nehéz volt. Ennek sanyarúságát tetézte, hogy nem volt külön hálóhelyiségük, vagy rendes hálóhelyük. Többnyire a tantermekben aludtak összefordított székeken (sellisták).

Nem csoda, ha az 1737. évi egyik gondnok az általa feljegyzett névsor végén ezt írja róluk:

Haec est ista cohors tangit pauperrima quam sors
et de protrito pulvere tollit honos.
(Ezt a csoportot sújtja a földön a legsanyarúbb sors,
ám tisztes munka égig emelheti fel.)

Külön csoportot képeztek köztük az ún. éneklő diákok (cantores pueri), többnyire 12-en, akik a már említett feladatok mellett a templomokban, temetéseken az éneklést vezető kántor segítsége voltak. Többnyire a debreceni származású széphangú tanulók közül kerültek ki, s munkájukért a várostól külön díjazásban részesültek. 1752-ig évi tíz forintot kaptak, de a temetéseken külön adományban is részesültek a hozzátartozóktól.

A szolgatanulóknak külön kis vagyona is volt, melyet szintén a gondnokuk kezelt, s arról évenként számot adott. A vagyon csekély pénzösszegek mellett az ifjak céljait szolgáló eszközökből állt (bibliák, csengettyű, koppantó stb.).

(A neutralisták számát az 1705. évi kiegészítő törvény 7. pontja 34-ben szabta meg, de ha számuk a publicusokból, oratorokból, poétákból nem telne ki, a syntaxistákból ki kell egészíteni őket.)

A szolgatanulók külön „curator” felügyelete alatt álltak, akik 1693-tól munkájukról s az irányítás alá tartozó tanulókról külön könyvet, naplót vezettek, mely nemcsak a neutralisták, serviensek névsorát, törvényeit, a velük kapcsolatos eseményeket őrizte meg, de gyakran az iskolai élet fontos mozzanatait is. A naplók díszes címlappal vannak ellátva, amelyek értékes dokumentumai az ifjúság művészkedő hajlamainak, de más szempontból is értékesek.⁸⁸

Az új törvények az előzőkhöz képest a fontos tisztségek (senior, contrascriba, oeconomus stb.) elnevezését, betöltésének módját, hatáskörét csak kevéssé változtatták meg. A választott tisztségviselők sorába tartoztak 1657-től a „decani mendicantium” (szolgatanulók felügyelői), ez a tisztség azonban 1705-től bővült és ekkor lett a nevük „curator mendicantium et neutralistarum”. Negyedévenként választották őket (1–1 személyt). Dolguk e réteg diákjainak a felügyelete, másfelől a nekik juttatott adományok, segélyek ellenőrzése volt.

A választottakon kívül kezdettől fogva olyan tisztségviselők is voltak, akik kisebb alkalmi megbízatásokat láttak el. Ezeknek a megbízatásoknak a köre a diáklétszám növekedésével egyre bővült. Közülük a legfontosabbak: janitor (ajtónálló), portarius (ajtónyitogató), apparitor (tanároknak a tanítási órák kezdetét jelentő diák), tabellarius (levélhordó), pulsator, vagy tintinnabulista (csengető), calefactor (kályhafűtő), culinarum inspector (ebédfőzés felügyelője és a vendégek ellátója), panitor (a kenyér kiosztója), dispensator (az élelmiszerek felelőse), provisor (a dispensator és a panitor ellenőre), praeco és lector (imádságmondással, ill. bibliai szakaszok felolvasásával megbízott diák), auscultator (megfigyelő), epitaphistae (sírtáblavivők), bajulatores (koporsóvivők) és a mechanistae (diáktűzoltók).

A Kollégium nagy létszámú, életkorban, tanulmányi fokozatban, a földrajzi és a társadalmi származás tekintetében is színes diákseregét a város által megbízott curatorok (kettő) s a professzorok vezetése, ellenőrzése alatt hagyományosan kialakult, az ifjúság köréből választott, megbízott tisztségviselők irányították, tanították, gondozták. Ezzel is megelevenítve egy meglehetősen önálló, önmaga igazgatására, ellátására képes társadalom képét.

6. A Sedes scholastica működése. (Élet a tantermek körül)

A választott tisztviselők, mint primáriusok, valamint néhány kiválóbb diák, mint esküdtek (iurati, számuk 15–16 volt), a professzorok elnökletével testületileg irányították az iskolát, intézték az ügyeket. Ők alkották a Sedes scholastica-t.⁸⁹ Tagjai, ha nem is sűrűn, de rendszeresen és szükségszerűen üléseztek. A rendkívüli üléseket sedes celeberrima-nak nevezték. Különösen fontos, a Kollégium illetékességi körét meghaladó ügyek tárgyalásán a városi tanács tagjai is megjelentek. Ez volt a sedes mixta. Az üléseken többnyire az első professzor elnökölt, az előadó és a jegyző tisztét pedig a senior, akadályoztatása esetén a contrascriba töltötte be. Az ülésekről az 1704. évi törvény III/23. szakasza szerint „egy könyvben” feljegyzéseket kellett vezetni.

Ezek a jegyzőkönyvekben fennmaradt feljegyzések⁹⁰ részletes képet adnak a Sedes tevékenységéről s rajta keresztül az iskola mindennapi életéről. A bírói tevékenységén kívül egyik fontos teendője volt az iskola vagyoni, anyagi ügyeinek intézése. Ingatlanokat vett és adott el, végezte azok kezelését, kifizetéseket végzett az iskola két kasszájából (Bursa sacra, B. victualis) s ugyanabba bevételezett.

A jegyzőkönyvek félévenként az új senior belépő szavaival kezdődnek, s azzal végződnek, hogy ugyanő a Kollégium vagyonáról számot adott a Liber rationum alapján. Itt jelentik be az új „collegáknak” a megválasztását, illetve lelépésüket (ha pl. valamelyikük rektoriára távozott).⁹¹

Ugyancsak itt esik szó minden évben többnyire február, május, július hónapokban az ún. calculatiokról, az alsó fokozat tanulóinak a privatus praeceptorokhoz való beosztásáról, melynek eredményeképpen kinek-kinek a könyvébe beírják a tanítványait. Itt van szó arról, hogy melyik rendbeli diáknak hány és milyen tanítványa lehet. Több ízben megemlítik az üléseken, hogy azokat, akik engedély nélkül tartanak tanítványokat, akár a Kollégiumban, akár a városban, az iskolai törvény értelmében minden tanítványuktól meg kell fosztani.

Itt történik meg a tanulók szobákba való szétosztása, az ún. dislocatio és az inspectorok (szobafőnökök, konyhai felügyelők) megbízása. Ekkor még ide tartoztak a könyvtár ügyei is.

Szó kerül az üléseken a tanulmányi rendet illető belső ügyekről is, pl. a collatiokról. 1710 első felében collatiot állítanak pl. teológiából, filozófiából, a héber és görög nyelvből s logikából. 1713. június 10-én pedig már szorgalmazzák a héber és görög collatiok megtartását. 1717. július 12-én elrendelték, hogy az iskola minden „polgárának” (!) vagy mint praesesnek vagy mint tagnak (symista) valamelyik collatio tagjának kell lennie, de egy collatióban 15 tagnál több nem lehet.

A Sedes ülésein döntenek a felsőbb tanulók rangsorba osztásáról, feljebb vagy lejjebb tételéről. Megbízottakat állítanak alkalmi vagy állandó kollégiumi feladatok elvégzésére. Pl. 1710-ben már bortized szedőket küldenek ki.

Feljegyzik a jegyzőkönyvbe az újonnan felvett (esküt tett = iuramento obligati) diákok belépését is, de nevüket ritkán sorolják fel. A bejegyzés többnyire ilyen formában történik; „Honorato Domino Daniel Losonczi usque ad Dominum Stephanum Péli inclusive ad fidelitatem sunt Domini Novitii iuramento obligat”. (1712. máj. 23.)

Hoznak kisebb jelentőségű, csupán a diákokat illető döntéseket, pl. hogy az oeconomiát hetenként felváltva minden diák tartozik ellátni (1713. május 12.). Ez a terhes megbízás gyakran szerepel a kiszabott büntetések között is.

Mivel úgy látszik szaporodott a tanulók engedély nélküli kijárása a városba, a mezőre, a kertekbe, a professzorokkal három napon át együtt tárgyalnak az idevonatkozó törvény szigorításáról (1713. július 17., 18., 19.).

Már az 1718. febr. 28-án határoznak az ifjúsági istentiszteleten (preces) való éneklés rendjéről. Ezeken sorban a cantorok és a tanítók (praecantorok) énekeljenek, vagy ha valami akadályozná őket, a saját osztályukból rendeljenek kellemes hangú [suavi (!) cantillenistae] énekeseket. Ezt a határozatot a következő év május 1-jén megismétlik azzal, hogy ne csak a cantorok énekeljenek, hanem három tanító is sorjában hetenként, vagy jó hangú énekesekkel helyettesíttessék magukat. 1718. febr. 5-én megszabják a bibliaolvasás rendjét is, azzal, hogy az „camerak” szerint sorba menjen és senki másra át ne ruházhassa.

Intézkednek a temetések rendjéről: „Minthogy a temetésekre rendelésnél nagy zavarok szoktak lenni, a tanítók a kirendelt tanulók névsorát adják át a cantornak, s minden temetésen legalább egy tanító legyen jelen”⁹² (Később ezt a rendelkezést megváltoztatták, s a praeceptorokat felmentették a temetésre járás alól.)

A Sedes hatáskörébe tartozott az anyagi ügyekben való döntés is. Hosszú ideig, a század második feléig ez a joga maradt talán a legérintetlenebb. Ülésein döntöttek a legációk ügyében is és nagyon gyakran történt intézkedés a törvények felolvasására (pl. 1712. május 24-én, 1718. július 18-án), hogy a diákság el ne feledkezzék róluk.

A „Sedes iudiciaria” névnek megfelelően azonban a szervezet legnagyobb számban fegyelmi ügyeket tárgyalt, bírói teendőket végzett. Ezek az ügyek megmutatják a törvények megalkotóinak bölcs előrelátását az ifjúság kihágásait, fegyelmezésének módjait illetőleg, ami nem is csoda, hiszen kereken másfél évszázad tapasztalata összegződik bennük 1588-tól a XVIII. század kezdetéig.

Leggyakrabban a következő kihágások fordulnak elő a jegyzőkönyvekben: óralátogatás, istentiszteleten és temetésen való részvétel elmulasztása, kóborlás, éjszakai kimaradás, a latin nyelv használata helyett magyarul való beszélgetés, káromkodás, szitkozódás, esküdözés, lerészegedés, zenélés, tánc, dohányzás, verekedés, diáktársak és polgárok sértegetése, hosszú haj, feltűnő ruhadarabok viselése, a tóga mellőzése, iskolai feladatok hanyag végzése.

A törvényekből és a jegyzőkönyvekből kibontakozik a kollégiumi kihágásokkal együtt a büntetések skálája is. Legenyhébb büntetés volt ezek közül a megintés, vagy dorgálás, amelyet az elnöklő rector hajtott végre. A következő fokozat a pénzbüntetés volt, amelyet talán a leggyakrabban szabtak ki, s amelynek összege 3 dénártól 80–85 dénárig terjedt a kihágás súlyosságától vagy ismétlődésétől függően. Büntetésül szolgáltak olykor egyes terhesebb megbízások, mint pl. a virrasztással járó vigilség vagy a talán legterhesebb kollégiumi „hivatal”, az oeconomia. Ezeknek hosszabb, rövidebb ideig való ellátása komoly megpróbáltatás elé állította az ifjakat. Mind erkölcsi, mind anyagi tekintetben súlyos büntetés volt a rangsorban való lejjebb sorolás 3, 5, de legtöbbször tíz emberrel, ami nagy hátrányt jelentett az iskolai, a kollégiumi kedvezmények, legáció, választás, hivatalok szempontjából. A törvények súlyos megsértése esetén verést is kaphatott az elkövető, mégpedig az esetekből kivehetően jugummal, ami a takácszugolyhoz hasonló bot lehetett, vagy korbáccsal (mastix polonicus), amelyet időszakunkban a szegény tanulók curatorai hajtottak végre. A legsúlyosabb büntetés a megveretés utáni kizárás (eliminare, extirpare exturbare) jelentette, amelyet nagy ünnepélyességgel hajtottak végre az iskola udvarán a nagy csengő megszólaltatásával s az egész iskola jelenlétében.

Főbenjáró bűnök esetén az elkövetőt eljárás végett át kellett adni a magistratusnak, amely a világi törvények szerint járt el vele szemben.⁹³

Egyházi rendeltetésű iskoláról lévén szó az egyházi fegyelem hatáskörébe vágó ügyek esetében az iskolai büntetések mellett egyházi jellegű büntetés is kiszabható volt. A büntetések között elég gyakran olvasunk több órai vagy napi, vagy heti poenitentiáról, adstatióról, ami a korabeli egyházi rendtartás szerint nyilvános bűnvallással, eklézsia-követéssel járt.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben ebben az időben a börtön (carcer) nem szerepel a büntetések között. Ezt csak az 1792-i törvény hozza be. Szó van ugyan az ekorbeli törvények között is a bezárt tanulók őrzéséről, s arról, hogy a bezártakért őrzőik felelnek (III./37). Ez azonban csak afféle „vizsgálati fogság” lehetett, amelybe a súlyosan vétkező diákot ügye elintézéséig vagy büntetése végrehajtásáig vetettek, s amelynek színhelye a Sedes jegyzőkönyveiből kivehetőleg ez időben a VI. classis terme volt. Valószínűleg ez lehetett alkalmas az esetleges szökés megakadályozására. (L. idevonatkozólag az 1718. nov. 28-i bejegyzést.⁹⁴)

A súlyosabb büntetések nyomában, ha az elítélt kérte, többnyire ott járt azonban a büntetés enyhítése, a kegyelmezés is.

A jegyzőkönyvek forgatóinak feltűnhet, hogy míg az óra, vagy vizsgamulasztást, olykor még a templomi hiányzásokat is a törvényeknek megfelelően általában enyhén, 3–3 dénárral büntették, súlyos ítéletet vontak – többnyire kizárást, verést – maguk után az erkölcsi vétségek (kocsmázás, verekedés, káromkodás stb.), ami az egész iskola nevelési céljainak vallási megalapozására és irányára utal.

Az idők multával, a diákok számának emelkedésével a fegyelem lazul s a kihágások száma szaporodik. A „Senatus scholasticus” (még mindig fel-felbukkan ez a kifejezés) 1744. nov. 14-i ülésén három fólió lapon⁹⁵ 12 pontba foglalva sorolják fel (latinul) a különböző kihágásokat és az érettük kiszabott büntetéseket. A sorrendből stb. mintegy a vétkek súlya is megállapítható:

1.	Szitkozódtak...
2.	A szorgalmi idő kezdetére (nov. 9.) nem tértek vissza.
3.	Tanulótársát becstelen szavakkal illette, egy másik pedig engedetlenséget követett el...
4.	Kevéssel este 9 előtt tóga nélkül jött be a Kollégiumba. (Igazolta, hogy a szomszéd suszternál járt, ezért csak megdorgálták.)
5.	Az oeconomusok nem csengettek a tanítás kezdetére s kilenc órára.
6.	A közös előadásokat elmulasztották: 40-en.
7.	Dohányoztak : 20-an.
8.	Vasárnap nem mentek templomba: hárman.
9.	Hegedültek: hárman.
10.	Az esti könyörgést elmulasztották: öten.
11.	Előadás idején kimentek a Kollégiumból: ketten.
12.	Tanítás idején tanítványaikat magukra hagyták: hárman. (Valószínűleg köztanítók, mert a bejegyzés után ez áll: „Excusati per DD. visitatores”; a rendes látogatók által igazolták.)

A felsorolások végén egy összegezés áll a befizetett büntetések summájával:

Causa (ügy)

Persona (személy)

Poena (büntetés)

Multa (Befizetések dénár)

2	11		339
5	2	15	30
6	41	3	123
7	12	12	144
8	3	5	15
7	7	3	21
9	3	9	27
10	5	5	15
11	2	3	6

Vagyis a megbüntetettek összesen 720 dénárt, azaz 144 magyar, illetve 120 rajnai forintot fizettek, amikor pl. Maróthi Arihtmeticájának 1763. évi kiadása szerint egy pár ökör ára 69 forint volt.

Tekintve, hogy az iskola élete 1792-ig, az új törvények megjelenéséig az 1704. évi törvények keretében zajlott, a Sedes elé került esetek az előbbiek körében mozogtak több-kevesebb hullámzással, s az ítéletek is hasonló felfogást, eljárást tükröztek. Az ifjúság mindennapi életének, problémáinak leghívebb tükrei ezek a jegyzőkönyvek s olvasásuk felér egy történeti regény érdekességével, mozgalmasságával.

Itt a jegyzőkönyvekben kerül sor a későbbiek folyamán Mándi Márton István jellegzetes perére s a Csokonai kizárását elrendelő ülések feljegyzésére. Mivel azonban ezek már egészen más történelmi körülményeket is képviselnek, ismertetésükre a megfelelő helyen kerül sor.

A gyakori s olykor súlyos kihágások meglehetősen szomorú képet festenének a diákság magatartásáról, de tekintetbe véve az ifjak nagy számát, az elkövetők korát, hiszen többnyire 16–20 éves fiatalokról van szó s azt, hogy a jegyzőkönyvekben mi csak a vétségekről, vétkezőkről értesülünk, a képet nem szabad túl komornak tekintenünk. A törvények beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, s a kereteik közt folyó nevelés elérte célját: hasznos, tanult, becsületes polgárokat nevelt a hazának s az egyháznak.

II. A FELVILÁGOSODÁS LÉPCSŐIN, KÜZDELEM A HABSBURG HATALOMMAL

A XVII. század végével a tudományok szempontjából a Kollégiumban megállt az idő. Az új század első évtizedeinek tanárai mind filozófiában, mind teológiában megrekedtek az elmúlt század eredményeinél. Mint láttuk, az előbbiben még mindig a kartéziánizmus, az utóbbiban a coccejanizmus jelentette az alapokat, s a tanárok előadásaikban kitűnő XVII. századi tanterveket (Szilágyi Tönkő Márton, J. Melchior) követtek. Ez volt az oka annak is, hogy e félszázad tanárainak sem kisebb, sem nagyobb tudományos vagy más nyomtatott munkája sem jelent meg. Lépkedtek kényelmesen az elődök nyomában. Pedig közben Nyugat-Európában a tudomány hatalmas léptekkel haladt előre, különösen a természettudományok területén, amelyek kilépve a filozófia közös hajlékából, egyre inkább kezdenek önállósodni. A matematikának, fizikának olyan óriásai támadtak, mint a Bernoulliak Svájcban, G. W. Leibniz (1646–1716) Németországban s az egészet betetőző Newton (1643–1727) Angliában, majd az új tudományos eredményeket, módszereket minden tudományra érvényes egységes gondolatrendszerbe ötvöző Chr. Wolff (1679–1754). A történettudományban az eddigi vallási szempontok helyett a politikai, sőt nemzeti szempontok nyomulnak előtérbe, s a módszerben a pragmatizmus, tekintélyek tisztelete helyett a források kutatása, mérlegelése. E szemlélet iskolai vetületét képviselik pl. Cellarius (Christoph Keller, 1638–1707) tankönyvei.

A teológiában a dogmák merev ismételgetése helyett a szabadabb biblia-kritika, önállóbb gondolkodás s az elvont tanok hangoztatása, követése helyett a keresztyén erkölcsnek gyakorlati, a mindennapi életben való megvalósítása lép előtérbe. Az egészet talán a svájci teológusok „ésszerű ortodoxia” kifejezése jelzi legtalálóbban.

Nem beszélve az összes tudományoknak gyakorlatibbá, a mindennapi élet szükségeit egyre jobban megközelítővé válásáról, erre való törekvéséről. Ezt szolgálta pl. az iskolai munkában a kísérleti fizika, mely ekkor még jórészt a kémiát is magába foglalta, mely gyakorlati formában mutatta be az elméleteket, vagy például az anyanyelviség térhódítása a tanításban (Chr. Thomasius, Wolff).

De a klasszicitás, a latin nyelviség célja sem a latin nyelvnek a mindennapi életben való használata, hanem a klasszikus irodalom, a klasszikus stílus megismertetése s példájuknak esetleg az ízlés fejlesztésére, az anyanyelv területén való követésére szolgáló felhasználása, az ókor nagy alakjainak, eseményeinek jellem és gondolkodásformáló felidézése.

Mindezeket a törekvéseket melyeknek alapja az értelem, a józan ész érvényesítése az élet minden területén, közös néven később a felvilágosodás elnevezéssel illette a tudomány, a korszak stílusbeli törekvéseit pedig klasszicizmusnak mondta.

Ezekre az új ismeretekre nyitott kaput, tárt ablakot s ezek erejével szellőztette ki a Kollégium áporodott levegőjét az 1738 tavaszán tanárrá választott Maróthi György.

A professzorokról

1. Maróthi György (1715–1744)

Debrecenben született. Az ifjú 1731-ig a Kollégiumban tanult, aztán Zürich, Bázel, Bern, Groningen egyetemeit kereste fel. Hat és félévi külföldi tanulása idején Bázelben lelkészi oklevelet szerzett,⁹⁶ később pedig főleg a történeti és természettudományokkal foglalkozott, de Groningenben belekóstolt a jogtudományba is. Ezek mellett a latin, görög és héber nyelven kívül kitűnően megtanult németül, franciául, angolul, hollandul, s elsajátította a legnemzetközibb nyelv, a zene ismeretét.⁹⁷ Közben könyvtárnyi könyvet gyűjtött főleg az újabb tudósok műveiből a maga és a Kollégium számára.⁹⁸ Hazatérése után a Kollégium tanárává választotta a város tanácsa, mégpedig a történelem és az ékesszólás (história, litteratúra elegantior) professzorává, az évek óta betöltetlen negyedik tanszékre.

Munkáját a történelem tanításával kezdte, amelyet diktálás helyett Cellarius Historia universalis-a (Egyetemes történelme) alapján adott elő. A történelemhez kezdettől hozzákapcsolta az ó- és újkori földrajz tanítását. Ezt is Cellarius könyvei alapján.⁹⁹ Egyúttal előadta a görög és római régiségtant (Antiquitates Graecae, A. Romanae). Ezek kéziratban fennmaradtak.¹⁰⁰ Régiségtani előadásai közben sort kerített – Locke nyomán – haladó társadalmi nézeteinek kifejezésére, a görög társadalom demokratikus vonásainak kiemelésére,¹⁰¹ a római régiségtanban pedig bő teret szentelt a római jog részletes ismertetésének.

Előadásait majdnem egy évre megszakította az 1739 márciusától 1740 áprilisáig dühöngő pestis, amely mintegy 8600-at ragadott el a város 20 000-nyi lakosából. A diákság már az első jelekre szétszaladt, az iskolában a tanítás megszűnt. Maróthi azonban ez idő alatt sem pihent: készült a további teendőire és ekkor alapította a városban maradt néhány diákból máig is élő négyszólamú énekkarát, a Kántust.

A felvilágosodás igényének megfelelően igyekezett tanítványai latin tudását a cicerói stílus szintjére emelni. E cél elérésére egyebek mellett 1741-ben megindította a latin klasszikusok kiadásainak sorozatát. Egy év alatt kiadta Minucius Felix Octaviusát, Phaedrus Fabuláit, Cornelius Nepos Vitae excellentium imperatorum c. művét és Eutropius Breviarium historiae Romanae-ját, mindegyiket a legjobb európai kiadások nyomán. Mivel pedig szótár sem volt az ifjúság kezében, 1742-ben megjelentette Cellarius Liber Memorialis-át, annak egy rövidített változatát (Primitiva Linguae Latinae), s készült kiadni az egészet. (Ez 1748-ban meg is jelent, s azután még ötször a század folyamán.)¹⁰²

Mindezekkel egy időben, jóformán tanítása első percétől hozzáfogott a természettudományi ismeretek oktatásához is. Ebben nagy hasznát vette annak, hogy Hollandiában foglalkozott kísérleti fizikával is.¹⁰³

A tanítás új módja, a gyülekező kísérleti eszközök szükségessé tették egy fizikai auditorium kialakítását. Ez 1742 nyarán készülhetett el. Felszereléséhez, mint arról a városi tanács 1742. augusztus 6-i ülésének jegyzőkönyvéből értesülünk, több szenátor jelentős pénzadománnyal járult hozzá, köztük Domokos Márton 100 forinttal.¹⁰⁴ A felavatás 1743. október 12-én történt Maróthi beszédével. Az új teremben Szilágyi Sámuel kezdte meg a kísérleti fizika tanítását.¹⁰⁵

Maróthi azonban ezután sem hagyta abba a fizika iránti érdeklődést és a vele való foglalkozást: létrehozta az első magyar csillagászati obszervatóriumot és e téren folytatta tovább természettudományi munkásságát. Itt végezte azokat a csillagászati megfigyeléseket, amelyeknek eredménye Astronomia c. munkájában tanítványai kéziratában maradt ránk. A munka legfőbb jelentősége abban áll, hogy benne, a magyar csillagászat történetében először, Maróthi saját megfigyelésein alapuló, a debreceni égboltról kiinduló csillagismeretet ad elő.¹⁰⁶

A járvány megszűnése után Maróthi hozzálátott a matézis főiskolai tanításához. 1740. május 17-én Johann Friedrich Weidler Institutiones Matheseos c., a német protestáns főiskolák tankönyvének megrendeléséről és fizikai eszközök beszerzéséről értesíti bázeli barátját.¹⁰⁷ 1743-ban pedig az alsóbb iskolai osztályok és a latinul nem tudó köznép (sőt a nők) számára megírta magyar nyelvű Arithmetica-ját, mely majd háromnegyed századig használatban volt református iskoláinkban. E könyvével jelentősen hozzájárult a magyar matematikai műnyelv gazdagításához is.¹⁰⁸

A matézis tanítása lehetőséget adott Maróthinak az európai protestáns országokban Descartes bölcseletét felváltó wolffi filozófia „becsempészésére” a Kollégiumba, mellyel már Bernben kezdett foglalkozni. A Wolff-féle matézist közvetítette Weidler tankönyve is, amely aztán az egész századon át használatban volt Debrecenben. De mivel Weidler tankönyve kiterjeszkedett a fizika területére is, itt is érvényesült a wolffi felfogás. A legnagyobb lépést azonban ez irányban a logika tanítása terén tette meg. Szinte tanársága kezdetétől sürgette az elavult ramusi logika kicserélését.¹⁰⁹ 1742-ben frissen megválasztott tanártársa, Szilágyi Sámuel segítségével kiadta Johann Jakob Breitinger Principia artis cogitandi c. művét, mely a wolffi gondolkodás erőteljes hatását mutatja. Ettől kezdve Wolff gondolkodása fokozott mértékben s egyre szélesebb területeken (filozófia, jog, teológia) hatott a debreceni tudósokra, tudományra.

Tanítási tapasztalatai, diákkori élményei, stb. ráébresztik a kollégiumi tanítás rendszertelenségére, mint arról több levelében panaszkodik barátjának.¹¹⁰ A helyzet javítására 1740. december 19-én Idea címmel 16 pontban javaslatokat terjeszt a Tanács elé. Elgondolásai ezekben még csak a felső tagozat tanítási rendjének jobbá tételét és saját tárgyai, a klasszika filológia és a matézis sikeresebb tanításának lehetőségére irányulnak, mint az előterjesztésének záró szavaiból is kitűnik.¹¹¹ Az Idea-hoz pár nappal később egy Typusnak nevezett két hétre szóló órabeosztást is csatol.¹¹²

Az Idea azonban ekkor mindjárt nem került tárgyalásra, valószínűleg azért, mert időközben Domokos Márton szóban vagy írásban újabb átfogóbb javaslat készítésére kérhette meg Maróthit, olyanra, mely a felsőfokú tanítás rendjének kialakításán kívül az egész iskolai tanítási szintjének emelését is szolgálná. Ez a mű lett az Opiniones.¹¹³ A hatalmas, kilenc függőleges rovatból álló latin nyelvű táblázat (az utolsó két oszlop üres) pontokba foglalva adja elő a kollégiumi nevelés, tanítás egészére vonatkozó javaslatait. Először is a szükséges változások, kiegészítések részletes előadásával pontos képet ad a Kollégium akkori állapotáról. Megismerjük belőle a tanított tárgyakat, tankönyveket, a tanítás módját, „rendjét” stb. Az iskolai élet egészére, a tanítási rend és módszerek megváltoztatására, új tantárgyak, tankönyvek bevezetésére irányuló javaslatai pedig egy korszerű, az eddiginél jóval magasabb szinten oktató, nevelő intézmény képét tárják elénk. Javaslatai közül legfontosabb az oktatás rendjének megszilárdítása, az eddigi laza, szétfolyó keretek, alkalomszerű megoldások helyett állandó szervezett formák, osztályok kialakítása. Különösen jelentős volt ez a lépés a felső tagozat szempontjából, ahol a tanítás tárgyai, rendje, módja, mint láttuk, teljesen személyhez kötött volt, s így alakult ki az a zűrzavar, amelyről Maróthi több ízben panaszkodott Becknek. S bár itt is egyik legfőbb szempontja a „res litteria” színvonalának emelése, illetve az emelés lehetőségének biztosítása, nem feledkezik meg a reáltárgyakról, a matézis, a fizika, a földrajz stb. tanításáról sem, s mindezek egy vérbeli, a kor humanista felfogásával telített pedagógust állítanak elénk.

Az Opinionest már 1741. január 20-i ülésében megtárgyalta a Tanács, s véleményét 11 pontból álló jegyzőkönyvi kivonatban közölte az iskola tanári testületével. Ezek lényege, hogy az alsóbb osztályokban teret nyit a magyar nyelvűségnek (pl. magyar nyelvű latin nyelvtan). Comenius tankönyvei helyett újabbak (Cellarius) bevezetésének (1–5 p.), elrendeli Ramus és Piscator tankönyveinek kicserélését (7. p.) s ajánlja, hogy az arithmetikát tanítsák valamennyi osztályban (8. p.). Megszigorítja a következő osztályokba lépés mértékét, elrendeli az osztálytanítók, a praeceptorok munkájának ellenőrzését, s megemlíti egy részükre készítendő utasítás elkészítését. (Classium inspector instructio praeceptorum.) E határozattal egyebek mellett megszületett a Kollégium első írott tanrendje.¹¹⁴

1741 márciusának első napjaiban az Idea megtárgyalására került sor a Tanácsban, mint arról egy ránk maradt irat tanúskodik.¹¹⁵ Ebben a Senatus „Prédikátor Uramék opinióját” kéri a szóban forgó tárgyról. Ugyanez irat üresen maradt helyein olvashatjuk a Consistorium (ekkor még csak lelkésztestület) határozatát, mely kevés kivétellel (pl. az ifjak délutáni templomba, temetésre járása) elfogadta a javaslatokat.¹¹⁶ Úgy látszik azonban, véglegesen csak 1743-ban dőlt el az Idea sorsa, amint erről az év március 13-án kelt városi jegyzőkönyv tanúsít. Az itt előadott határozatok öt pontban szabják meg a felsőfokú oktatás idejét, a leglényegesebb bennük, hogy „az egész Ifjúság két generalis classisokra osztassék. Az alsókban legyenek három esztendős Deákoktól fogva végig a két Iffiabbik Professzorok keze alatt. A felsőbben pedig azon fellyül T. öregb Professzorok keze alatt.”¹¹⁷ Ami úgy értelmezhető, s a későbbi gyakorlatból is ez tűnik ki, hogy a poétai, rétori s a később metafizikainak nevezett osztályok hallgatói alkották az első „generalis classist”, a többnyire kétéves teológiai tanfolyamé pedig a másodikat. Más szóval az alsó generális classis (három évfolyam) szolgálta az alapvetést (nyelvek, litteratúra, história, philosophia) a felső classis pedig a teológiát s melléktárgyait (pl. etika, természetjog stb.) amelyeket már persze korábban is elkezdenek. A „publica instructio”-kon pedig az egész felnőtt deákságnak részt kell vennie. Vagyis bizonyos mértékig megszűnt e téren is az összevisszaság.

Ez a határozat iktatta törvénybe a közvizsgákat is, amelyek ugyan nyilván a Tanács (azaz Domokos és követői) egyetértésével már 1741 szeptemberében megkezdődtek. Az Acta Judiciaria III. kötetében (1738–1748) a 222. lapon található bejegyzés szerint ekkor volt az első ünnepélyes közvizsgálat (nyilvános vizsga = examen publicum), a második a következő évben, a harmadik viszont csak 1744 őszén.

A megváltozott helyzetet tükrözték a beiratkozások is. 1743. április 27-én 47 főiskolai tanuló már osztályok szerint írja be nevét „in album collegii”.

Összefoglalva: míg az alsó fokú tanítás (classisok) rendjén nem változtatott az Opiniones, „csupán” tananyagát bővítette a reáliák (matézis, földrajz) irányába, ami a tanítás világi irányba való tágulását is szolgálta, s ezt tette eredményesebbé az anyanyelvű oktatás kiterjesztésével, a fokozatosság beiktatásával, új korszerűbb tankönyvek bevezetésével, methodikai tanácsaival, a tanítók munkájának ellenőrzésével, irányításával, magasabb tanítási, tanulási színvonal megkövetelésével, a felső fokozatban erőteljes lépéseket tett a tanítás személyektől független, szervezett rendjének kialakítására mind a külső (osztályok, évfolyamok létrehozása, osztályok, évfolyamok, órarend, szünetek szabályozása) mind a belső rend (tantárgyak előadási ideje, fokozatos rendje, a „litteratúra” tanítási szintjének emelése) megvalósításával. – A gyermekek terheinek csökkentésére irányuló javaslataival, a gépies tanulás helyett a gondolkozás előtérbe helyezésével egy új humánus pedagógia első megszólaltatója s szinte egy új antiskolasztikus módszertan kialakítója lett.

Az anyanyelv nagyfokú érvényesítésének az alsó fokú oktatásban, amellett, hogy a tanítás megkönnyítését szolgálta, a közvetlen célon túlmenő következményei is lettek, pl. a matematikai műnyelv kialakításában.

Az iskolai tanítás rendjének szabályozása mellett sort kerített Maróthi az ifjúság körében jelentkező visszásságok orvoslására, az alumniák, a magántanítás rendjének a törvények szerinti szabályozására. 1741 folyamán a város nyomdájában pedig megjelent a Praeceptorok Instructiója c. könyv, mely nyilván annak a gondolatnak a megvalósítója, melyet Maróthi az Opiniones B. szakaszában a I. 2. pontban vetett fel s a Tanács elé terjesztett javaslat (1741. jan 20.) 4. pontjában is megismételt: „...a Praeceptoroknak lenne istructiójuk”. Az említett munka ugyan név nélkül került ki a sajtó alól 120 példányban, öt ívnyi terjedelemben,¹¹⁸ s bár ma talán egyetlen példánya sem létezik (vagy legfeljebb lappang), véleményem szerint ez a módszertani mű Maróthi munkája volt. De ha ma nincs is meg az Istructio, tanításai ott olvashatók az 1770. évi Methodus általános és részletes utasításaiban. Így gondolja ezt Sinka is, ha átfogóbb értelemben is, mikor ezt írja: „…legszebb gyümölcse Maróthi szellemének és hatásának az 1770-ben nyomtatásban megjelent Methodus”.¹¹⁹

De mindezeken a szervezési, módszerbeli eredményeken túl volt Maróthi egész tanári pedagógiai tevékenységének még egy igen fontos mozzanata: személyiségének, példájának kisugárzó ereje, ami nélkül jó nevelő nem képzelhető el. Rendkívüli, korszerű tudásával át tudta tekinteni kora egész ismeretanyagát (a filológia, a természettudományok mellett a teológiát is), és a korabeli kollégiumi nevelés egész problematikáját, sőt tudott azokra korszerű, egységes megoldásokat ajánlani. A gyermekek (pueri), ifjak (iuvenes, studiosi) egyéniségét, teherbíró képességét tekintetbe vevő a tanulást megkönnyíteni, megkedveltetni s nem megnehezíteni kívánó munkássága őt a magyar neveléstörténet legkiemelkedőbb alakjai közé emelik.

Vele a kollégiumi nevelés kilépett elmaradottsága béklyóiból s utolérte saját korát, sőt némely téren meg is előzte azt, ami munkásságának kisugárzását az egész századon át életben tartotta.

Mindezekkel egy időben Maróthi folytatta a pestis idején elkezdett egyházzenei tevékenységét, s az éneknégyes után, a Domokos Mártonhoz írott levele szerint, már 1741. január elején fölvetette a hangszeres muzsikálást, Musicum Collegium szervezését. 1740-ben zürichi mintára (tigurumi exemplár szerint) kiadta a „‘Soltároknak Első Verseikkel együtt” A Szent Dávid Király és Próféta Száz-Ötven ^‘Soltárinak minden Francziai Notáji-t. Az előszóban a helyes éneklésmódról szól, egyöntetű és együtemre éneklést kíván (aequabilitas és aequalitas). A zsoltárok után még alapvető zenei ismereteket is, és kezdőknek való gyakorló példákat is közöl A ‘Soltároknak a Kóták szerént való Éneklésének Mesterségének Rövid Summája címmel. 1743-ban azután megjelentette A’Soltároknak négyes Nótájik. című kiadványát, Claud Goudimel XVI. századi harmóniáival. Valószínűleg egyik-másik magyar szöveget Maróthi maga írta vagy alakította a dallamokhoz, pl. ezt :

Istennél ez kedves ének,
Ha megegyez száj és lélek
Mert másképpen bár nyalka,
Kelletlen a Musika.

Ebben a kiadványban a többszólamú éneklés elemi tudnivalóiból és az egykori énekkar gyakorlatáról is találunk tájékoztatást A harmóniás éneklésről való rövid tanítás címmel. Mindezek Maróthi érdemeit szinte páratlanná teszik a magyar egyházzene történetében.¹²⁰

A törhetetlen energiájú ember nem feledkezett meg az iskola könyvtáráról sem. Állományáról 1742 késő őszén újra kimutatást készített, ez lett a könyvtár negyedik katalógusa.¹²¹ Elkészültéről levélben értesítette Domokos Mártont, csatolva a kiselejtezendő, illetve eladásra ajánlott könyvek jegyzékét. E munkának egyik eredménye lett az 1743. augusztus 15-én Debrecenben tartott könyvárverés. Jelentős beszerzésekkel is gazdagította a könyvtárat és emelte színvonalát. Már külföldi útjáról 128 művet, de ennél jóval több kötetet kitevő könyvsorozatot hozott részére a Tanács megbízásából. (Halála után pedig saját könyvtára jó része is, 237 mű, a Kollégium birtokába került.¹²²) Maróthi tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy a könyvtár kilépett korábbi szerény keretei közül, s elindult a szakszerűen kezelt egyetemes érdeklődésű tudományos könyvtárrá fejlődés irányába.

Jelentős szerepe volt a város nyomdájának fejlesztésében is.¹²³ A Tanács megbízásából latin, görög betűket és zenei jeleket rendelt egy bázeli betűmetszőtől, s előkészítette a héber betűkészlet megrendelését is. Saját munkái mellett ezeknek a kiegészítéseknek volt köszönhető Cebes (Kebesz) Thebanus Tabulájának görög, latin nyelvű kinyomtatása professzortársa, Szilágyi Sámuel gondozásában 1744-ben.

Már többszólamú zsoltárkiadásánál utaltunk fordítói munkájára is. Ezt a tevékenységet folytatta Jean Fréderik Osterwald (1663–1747) svájci református lelkész A szent históriának rövid summája című műve inkább átdolgozásnak mondható lefordításával. A könyvecske egy gyermekeknek szóló bibliai vallástörténet és katekizmus. A munka 1744-ben jelent meg Debrecenben, 1837-ig 32 kiadása került kinyomtatásra a városban,¹²⁴ de kiadták más helyeken is. Ugyancsak Osterwald mű következő fordítása is: A keresztyének között ez idő szerint uralkodó romlottságnak kútfejeiről című két kötetben megjelent (1745) munka. Ezt az átfogó „ideológiai” jellegű művet valószínűleg a város vezetőinek kívánságára akarta lefordítani, ezt mutatja az is, hogy nemcsak a könyv felfogása, tanítása esett egybe a város vezetőinek gondolkodásával (és a Maróthiéval), de az is, hogy mikor Maróthi kb. harmadrész lefordítása után más sürgősebb elfoglaltsága miatt kénytelen volt a munkát abbahagyni, négy kiemelkedő városi vezető „értelmiségi” folytatta: Domokos Márton, Buzinkai György főfizikus, Szeremlei Sámuel első szenátor és Szilágyi Sámuel professzor.¹²⁵

A fordítások Maróthi haladó teológiai felfogását is mutatják, hiszen Osterwald egyike volt a svájci „ésszerű ortodoxia” képviselőinek. Annak az irányzatnak, melyet Maróthi legtöbb ottani professzora is magáénak vallott. Ezek az emberek szakítottak a kálvinizmus szigorú predestináció tanával, dogmatizmusával, s ellene voltak minden teológiai vaskalaposságnak. Teológiai felfogásuk alapját a Biblián alapuló jámborság (pietas) és az erkölcsi normák józan belátáson alapuló megtartása, a keresztyéni élet gyakorlati megvalósítása alkotta. Mintha az angolszász puritanizmust egyesítették volna a német földön (Halle) kibontakozó pietizmussal. Íme Debrecen vallásosságának új útja. Ezt az utat segített megnyitni, bővíteni Maróthi is fordításaival és személyes példájával.

Íme Maróthi hat és fél évi tanárságának rövid summája. Tevékenységével megállította a Kollégium elmaradottságát, s a fejlődés, a nagy lendülettel bontakozó felvilágosodás útjára, egyre emelkedő lépcsőire terelte ezt a tudományok minden területén : a történelemben, klasszika filológiában, társadalomelméletben (Locke), s a nevelés elméleti és gyakorlati teendőiben, s ezzel a század polihisztori hajlamát is képviselte igen magas szinten. Munkájával megalapozta a Kollégium történetének egész következő félévszázadát, s személyiségével világító példát szolgáltatott azon túl is, időben és térben is.

Nagyságát, kortársai elismerését nemcsak Szilágyi Sámuel remek emlékbeszéde, az 1745. január 13-án tartott s a Museum Helveticumban (Zürich, 1746) kinyomtatott Oratio funebris tükrözi, hanem Bod Péter, Kazinczy Ferenc, Sárvári Pál, Péczely József professzor megemlékezései is. Róla szóló fejezetünket legméltóbban ennek a szavaival zárhatjuk: „Századának s a magyar nemzetnek ritka ékessége. A tudományoknak ebben a mi debreceni iskolánkban fenntartója és megalapítója (stator et conditor)... Ez a jellemére, tanultságára, külsejére egyaránt kiemelkedő ifjú.”¹²⁶ Ifjú, igen, 29 és fél évesen távozott.

2. Szilágyi Sámuel (1719–1785)

Az újért való küzdelemben Maróthi kitűnő segítséget kapott az 1742 áprilisában tanárrá választott Szilágyi Sámuel személyében. Szilágyi 1719-ben született Debrecenben. Apja Piskárkosi Szilágyi Márton professzor volt.¹²⁷ Tanulmányait Debrecenben kezdte, majd Pozsonyban, valószínűleg Bél Mátyás iskolájában folytatta, a német nyelv elsajátítása végett.¹²⁸ Majd innen visszatérve, 1735. szept. 4-én subscribált a Kollégiumban, de még ez évben Bernben, majd Bázelben folytatta tanulmányait. 1738-tól a leideni, 1739 júniusától a franekeri, 1740 decemberétől az utrechti egyetemet látogatta. 1741 végén ismét Bernbe került,¹²⁹ de még ez év végén hazatért: itthon először a hódmezővásárhelyiek hívták meg lelkészüknek, de 1742 tavaszától a Kollégium professzorává választották meg. 1742. ápr. 6-án be is iktatták hivatalába. A görög nyelv és a filozófia tanításával bízták meg. A fizika oktatását az új auditoriumban kezdte meg Pieter Muschenbroek (1692–1761) a híres hollandi kísérletező fizikus tankönyve alapján.¹³⁰ A városi Tanács segítségével folytatta a fizikai eszközök beszerzését. Az 1743. évi közvizsgán a tógátusok „Szilágyi Sámuel vezetése alatt kísérleti természettan Muschenbruk (sic!) Péter nyomán” mutatták be az új területen szerzett ismereteiket.¹³¹ Maróthi klasszika filológiai törekvéseinek mintegy betetőzéseképpen 1742. októberében megjelentette professzorunk Hierominus Freyer (1675–1747), hallei tanár Oratoria in Tabulas compendarias redacta c. több kiadást megért munkáját. Ez valamelyik frissebb kiadás újra nyomása volt, „ad latum unguem”, azaz betűről betűre, mint magyarul mondhatnánk (csak az eredeti függeléke maradt el a kiadás sürgőssége miatt). Tehát ismét egy lépés előre az új tankönyvek, új módszerek útján.

Az újonnan bevezetett matematika és fizika, retorika tankönyvek elkerülhetetlenül szükségessé tették a Ramus-féle logikakönyv Maróthi által már korábban sürgetett kicserélését. Ezt a feladatot Szilágyi Sámuel oldotta meg. Még 1742 decemberében kiadta ugyanis Debrecenben a zürichi professzor, Johann Jacob Breitinger (1701–1776) Principia Artis Cogitandi c. wolffi ihletésű főiskolai tankönyvét, mely a régi logika skolasztikus, kész formulákat rögzítő módszerétől eltérően egy új, gondolkodtató, a valóságot tapasztalatokból megismertetni óhajtó, az ismeretekre önállóan bátran építő nevelői eljárást vezet be. A tankönyv ettől kezdve 1782-ig használatban volt.

Ugyancsak folytatta Szilágyi Maróthinak, a görög nyelv eredményesebb tanítása érdekében tett lépéseit. Miután Maróthi munkája eredményeképpen a város nyomdája számára megérkeztek az új görög betűk, 1744-ben az új professzor gondozásában megjelent a „Cebetis Thebani Tabula, Isocratis Paraenesis, et Pythagorae Aurea Carmina” című kétnyelvű (latin, görög), külsőleg is nagyon tetszetős kiadvány. Az első görög nyelvű nyomdai termék Debrecenben.

A Tabula főgondolata, hogy a nevelésnek nemcsak a tudás, de a jellem fejlesztésére is törekednie kell. Hasonlóan erkölcsnevelő célzatú a kiadvány másik két szövege is.

Egyébként mint Révész Imre megállapítja, a könyvben szemlátomást óvatosan ugyan, de mégsem túlságosan sok köntörfalazással jelenik meg itt a református iskola falai között humanista tógában a deista színezetű erkölcstan.¹³²

Maróthi halála után „az ő terhét is vállára tétették, és az egész Ph(iloso)phiát Mathesyst, Historiat a Tanuló Ifjúságnak nagy hasznára szorgalmatosan tanította”.¹³³

Atyja halála után, 1747-től az első, ún. dogmatikai tanszékre került. E munkakörében Benedict Pictet (1655–1724) Theologia Christiana és Theologia Moralis (Genf, 1695–1696) c. munkáit vette tanítása alapjául. Közülük az elsőt Debrecenben is kinyomatta bevezetéssel és a szerző életrajzával ellátva.¹³⁴ E könyvek bevezetésével a teológia új, gyakorlatibb, az elvont dogmatizálás felől a mindennapi erkölcsöt néző iránya szólalt meg Debrecenben. 1758-ban Szilágyit egyházkerületi főjegyzővé is megválasztották. A következő évben azonban, mint a források tapintatosan közlik, valami adulteriumba esvén, debreceni tisztségeiről lemondott, s Bihardiószegre ment lelkésznek, 1762 tavaszától pedig Szatmáron lelkészkedett 1765 augusztusáig, amikor a Tiszántúli Egyházkerület püspökévé választották, s 1766-tól ismét Debrecenben foglalt el lelkészi állást. E munkakörben működött 1785. július 8-án bekövetkezett haláláig.

Irodalmi tevékenységét tanári munkája befejeztével is folytatta. Több vallási tárgyú fordítás mellett lefordította Voltaire Henriade-ját, amely azonban csak 1789-ben jelent meg.

Szilágyi mint lelkész (csak püspökké választása előtt szenteltette fel magát), mint tudós s mint tanár új típust képviselt a kollégiumi tanárok sorában. A ragyogó megjelenésű ember a legvilágibb társaságban (pl. katonatisztek között is) megállta helyét rendkívüli tudásával s szellemességével. Sportteljesítményekben (vívás, korcsolyázás, céllövés) nem akadt párja. Nagy erejéről anekdoták szólnak.

3. Szathmári Paksi István (1719–1791)

Maróthi tanszéki utódaként lett a Kollégium tanára. A bujdosásban lévő sárospataki Kollégium tanárának fiaként 1719 nyarán született Marosvásárhelyen. Iskoláit is itt kezdte, majd a 1734-tő1 a hazatért pataki Kollégiumban folytatta, ahol apja is tanár lett. 1740-ben Oderafrankfurtban, majd Franekerben tanult tovább, de megfordult Leidenben is. 1745-ben hazatért s vidéken lelkészkedett, míg a debreceni Kollégium 1747-ben meg nem hívta tanárának a történelem és literatúra tanszékére, mert a Maróthit is helyettesítő Szilágyi Sámuelt ekkor apja utódaként a teológiai tanszékre tették át. 1760-tól viszont ő lett a teológia professzora, majd 1764-től egyházkerületi főjegyző, 1785-től pedig a tiszántúli egyházkerület püspöke. A tanítást viszont csak 1790-ben, egy évvel halála (1791. márc. 2.) előtt hagyta abba.

Zsigmond Ferenc írja róla: „Nem tudjuk … jól megítélni, vajon milyen szellemben adta elő a történelem anyagát, figyelembe részesítette-e a hazai vonatkozásokat s tanítványainak értelmén kívül miként igyekezett hatni érzelmeikre, világnézetük kialakulására.”¹³⁵ Zsigmond ugyanis nem ismerte Szathmári Paksi kéziratban, tanítványai jegyzeteiben fennmaradt munkáit, sem nyomtatásban megjelent disszertációját,¹³⁶ legfeljebb a Domokos Márton „eltemettetésének alkalmatosságával” elmondott „Oszlop ember…” című prédikációját. (Ezen kívül még néhány halotti beszéde és könyörgése maradt fenn.) – Történelmi előadásait 1750, 1751. keltezéssel (ez lehet a leírás dátuma is), három vaskos kötet őrizte meg Héczei Dániel gondos kézírásában.¹³⁷ Az elsőben pár oldalnyi bevezetés után mintegy 400 oldalon a görög filozófus írókat, költőket ismerteti részletesen, gyakran idézve a költőket is. A második kötet Caput tertium Historiae universalis címmel Róma történelmét adja elő a gallok támadásától, nyilván egy előző füzet folytatásaként. A harmadik kötet szövege Historia Seculi post Christum natum primi szavakkal azaz első század történetével kezdődik s Herodes uralmának elbeszélésével folytatódik s a négyötöd rész táján a Status Judaismi című szakasszal ér véget, majd hét üres lap után Historia Seculi V^ti című résszel folytatódik.

A történeti korszakolásból az tűnik ki, hogy Szathmári Paksi visszatért a történelem régi bibliai (Augustinusi) korszakolásához. Az első korszak pl. a világteremtésétől a vízözönig, az ötödik Salamon templomának alapításától annak elpusztításáig.

Bevezetésének szavai s a későbbi szövegek viszont azt mutatják, hogy a történelmet széles áttekintésben, mint művelődéstörténelmet (historia litteraria) tárgyalta. Bevezetésében ugyanis leszögezte, hogy a történelemnek nem egy fajtája van, mert más az írók, a könyvek, a tudományok története. Az írók története szerinte a kiemelkedő férfiak életét, tanításait ismerteti, főleg azokét, akiknek egyes dolgai az egyházra vagy a művelődés történetére vonatkoznak.¹³⁸ Külön műfajt képviselnek a történelem, a filozófia és a teológia írói.

Mindezek egy alapos, átfogó ismeretekkel rendelkező, az ismereteket jól elrendező, világos előadású tanár képét állítják elénk. Szathmári Paksi nagy olvasottságát, széles körű tájékozottságát mutatja Catalogus Bibliothecae Theologicae Historico Criticus című szintén kéziratban több példányban fennmaradt terjedelmes munkája, mely a teológiai írókat s műveiket ismerteti röviden hat caputban fontos életrajzi és könyvészeti adatokkal. Könyvgyűjtési szempontjai ma is megszívlelendők.¹³⁹

Miután átvette a teológia oktatását, a fennmaradt jegyzetek szerint, melyet tollbamondása után készítettek tanítványai (11 darab a Kollégiumi Könyvtárban), ő is Benedict Pictetet követte vezérfonálként, akinek a könyveit Szilágyi Sámuel vezette be Debrecenben. Tanította ezenkívül a prédikálás módszerét (Methodus homiletica, M. concionandi) s a gyakorlati lelkipásztorkodást (Cura pastoralis), amely szintén diákjegyzetek formájában maradtak ránk a Kollégiumi Könyvtárban.¹⁴⁰

Egy üdvözlő s egy gyászversen kívül (1742, 1744), 1751-ben hosszú verset írt a magyarországi református egyház akkori üldöztetéséről. (Sion siralma.)¹⁴¹ Maróthi után 1757-ben újból megjelentette Minucius Felix Octaviusát.

4. Varjas János (1721–1786)

A Tabajdi Sáska János halálával megüresedett ószövetségi tanszékre a város vezetői 1752-ben Varjas János kecskeméti rectort hívták meg, mivel előzőleg meghívásukat Kármán András, a tudós losonci lelkész nem fogadta el. Varjas Vértesacsán született 1721. január 2-án nemes szülőktől. Iskoláit Csákváron, Kecskeméten s Debrecenben végezte. Itt tanulmányait 1738 májusában kezdte s lett sorjában köztanító (az oratorok osztályában), könyvtáros és 1747 szeptemberében senior. 1748 tavaszán pedig külföldre indult, ahol Zürichben tanult két évig, majd az utrechti egyetemet látogatta meg. 1750-ben hazatérve, a kecskeméti iskola rectora lett s innen került Debrecenbe professzornak. Ezt a hivatását 34 éven át, 1786. június 4-én bekövetkezett haláláig folytatta. Professzorként a „Catechetica és Symbolica Theologia” tárgyakat, a zsidó, káld, szír, arab nyelveket s a zsidó régiségtant tanította. Volt inspector classium s a szolgadiákok felügyelő tanára s ellátott különböző egyházi megbízásokat is. A zsidó nyelv tanításának alapjául működése második felében valószínűleg Nikolaus Schroeder (1721–1792) groningeni professzor Institutiones ad fundamenta linquae Hebrae című műve (Groningen 1766.) szolgált, melyet 1772-ben Kolozsvárt is kinyomtattak, s valószínűleg ő vezette be a kollégiumi tankönyvek sorába Conrad Ikenius (?–1735) brémai rector Antiquitates Hebraicae című nagyterjedelmű, részletező alapossággal és szép tiszta latinsággal megírt munkáját, mely a századot túlélve még a XIX. század elején is használatban volt a Kollégiumban.

A Kollégiumi Könyvtárban két kéziratos munkája maradt fenn.¹⁴² Az első a Heidelbergi Kátéval kapcsolatos, a második héber nyelvtani és régiségtani vonatkozású.¹⁴³

Tanári működése mellett kétszer kiadta Maróthi Arithmeticáját (1763, 1782), újra nyomtatta B. Pictet Medulla Christianae Theologiae c. munkáját (1765), Phaedrus meséit, megtoldva Horatius Ars poetica-jával (De arte poetica liber ad Pisones) s hozzácsatolva a Dicta Catonist egy 1762-es debreceni kiadása alapján (1769). Ugyancsak többször megjelentette kibővítve és némi átdolgozással Maróthi zsoltárkiadásait (1756, 1764, 1774).¹⁴⁴ Ez utóbbiak összefüggésben lehetnek azzal, hogy a kollégiumi „curatoratus et professoratus” 1753-ban megbízta a „Musicae vocali vel Cantui Studiosorum”, azaz a Kántus vezetésével.¹⁴⁵ Ez az első hiteles adatunk arról, hogy az énekkar Maróthi után is folytatta működését. Varjas ezt a megbízatást halála évéig látta el. E tevékenysége zsoltárkiadásaitól is támogatva rendkívüli hatással volt a református énekkultúrára. Tanári működésének ez a legmaradandóbb emléke.¹⁴⁶

Mindezek mellett Varjas szépírói tevékenységet is folytatott. Ennek legismertebb emléke az Elegia veri nominis stb. latin című, de végig magyarul szóló Megtért embernek énekje, melyet mint a szavak is mutatják végig „e” magánhangzós szavakból állított össze 55 ötsoros versszakokban, az első versszak elé az 5. zsoltár négy szólamú Goudimel-féle letétjét illesztve. Varjas ezt a művet mint latin nyelvű előszavában vallja, azért írta, hogy megmutassa a „nyelvünk kiválóságát és csodálatra méltó voltát”. Ezért nem sajnálta a pénzt kinyomtatására sem, s büszkeséggel küldte meg a verset II. Józsefnek hasonlóan e magánhangzós magyar levélben 1775-ben, öt évvel annak debreceni látogatása után (1770. máj 18.).¹⁴⁷ A magyar nyelv iránti vonzódását tanítványai is észrevették és becsülték. Ezt fejezik ki halotti búcsúztató versének alábbi sorai is:

De mindenek közül el nem felejtette
Hazánk magyar nyelvét, sőt ezt becsülette,
Ennek szélességét szépen lefestette,
Mert e-vel keserves énekét zengette.¹⁴⁸

Verselő tevékenységével, virtuozitásával hatással lehetett az akkor kibontakozni kezdő kollégiumi diákköltészetre is.

5. Hatvani István (1718–1786)

A XVIII. század mind Európában, mind Magyarországon a polihisztorok kora. A tudomány fejlődése még nem lépte túl azt a határt, amit egy tehetséges, átfogó érdeklődésű ember át ne tudott volna tekinteni. Másrészt egyes ágazatai még nem is különültek el mereven egymástól, nem váltak „szaktudománnyá”, ami nemcsak megkönnyítette, de egyenesen szükségessé tette az átlépést egyik területről a másikra. A század elején a természettudományokat pl. egységesen „filozófiá”-nak nevezték, s elkülönülésük a teológiától a század folyamán zajlott le. Newton személyében pl. még egyesült a kettő, s hasonló volt a helyzet G. W. Leibniz és Chr. Wolff esetében is. Nálunk e jelenségek legtisztábban Hatvani István munkásságában tükröződnek.

Hatvani 1718. nov. 21-én született Rimaszombatban, kisnemes családból. Apja könyvkötő mesterségéből tartotta el családját. A gyermek Hatvani alsó fokú iskoláit szülővárosában végezte s Losoncon fejezte be. Már itt megismerkedett Chr. Wolff és követője, I. C. Heineccius tanításával. 1736-ban Kecskemétre ment tanulni, mert úgy gondolta, onnan, mint a debreceni Kollégium partikulájából könnyebben bejuthat az áhított emporiumba. Vágya azonban különböző akadályok miatt csak 1741 áprilisában teljesedett. Itt néhány idősebb tanár mellett Maróthi György és Szilágyi Sámuel előadásait is hallgatta. 1744-ben a retorikai és logikai osztály köztanítója lett, s más kollégiumi tisztségeket is betöltött. Kollégiumi tevékenységével szerzett s jótevők (pl. Debrecen városa) adományaival kiegészített pénzén 1746 tavaszán Bázelbe utazik, s az ottani egyetem hallgatója lesz. Itt 1747 júniusában lelkészi oklevelet szerez, majd még ugyanebben a hónapban teológiából a doktori fokozatot is elnyeri. Még ezek előtt, 1746 novemberében beiratkozott az egyetem orvosi fakultására is, ahol olyan kiváló tanárai voltak, mint Emanuel König, az orvosi botanika, Daniel Bernoulli, a fiziológia és orvosi mechanika tanára, valamint J. R. Zwinger, a gyakorlati orvoslás tanítója. 15 hónapi tanulás után 1748 márciusában már nyomtatott orvosi értekezését is bemutatta. Ennek címe De aestimatione morborum cum facie, vagyis a betegségeknek az arc kifejezéséből való megismerése volt. Mivel még 1747 júliusában a debreceni Kollégium meghívta a matematika, filozófia, a kísérleti fizika tanárának (ez utóbbi tárgyakat eddig Szilágyi Sámuel tanította), ő ekkor a matematikát kezdte tanulmányozni, méghozzá olyan kitűnő mesterek vezetésével, mint Johann II. Bernoulli (1667–1748) s fia, a már említett Daniel (1700–1782). Ezután a zürichi egyetem tanárait látogatta meg, majd a Rajnán Hollandia felé vette útját. Itt Utrechtben, Leidenben folytatta tanulmányait. Utóbbi helyen a híres kísérletező fizikus, Pieter Musschenbroek (1692–1761) előadásait hallgatta, akinek tankönyve (Elementa physicae conscripta in usum academicorum) már Debrecenben megfordult a kezén, s megismerkedett Johannes Lulofs matematikai, David Gaub kémiai tanításaival, de nem hanyagolta el az orvosi, sőt teológiai órák hallgatását sem. S bár a látogatott egyetemek mindegyike megpróbálta őt tanítójául megnyerni, ő mint magyar nyelvű életrajztöredékében mondja, jobban szerette gyászos helyzetben lévő egyházát és a csekély jövedelmű tanári hivatalt hazájában, mint Hollandia virágzó szabadságát és dúsgazdag tanári fizetését.¹⁴⁹ Kb. két havi németországi utazás után Bécsbe érkezett, ahol újabb két hónapot kellett várnia a magával hozott könyvek cenzúrázására. 1748. dec. 24-én visszaérkezett Debrecenbe.¹⁵⁰

Kollégiumi tanszékét 1749. január 17-én foglalta el De matheseos utilitate in theologia ac in Physica necessitate, azaz a mathézisnek a teológiában való hasznáról és a fizikában való szükségességéről szóló értekezésével.¹⁵¹ A tanulmányban egész későbbi működésének alapelveit előadja, sőt ezek kerülnek részletesebb kifejtésre „Introductio in principia philosophiae solidioris” (Bevezetés a szilárdabb filozófia alapelveibe) című összefoglaló művében is. Már itt szól a matematikának a gazdasági életben (in oeconomicis) való, tehát gyakorlati hasznáról is.

Előadásait január 20-án kezdte meg. 1752 márciusában kezdett, latin nyelvű önéletrajzában ezeknek tárgykörét így adja elő az alábbi kilenc pontban, terjedelmüket is jelezve. (Az ív szó természetesen kéziratos ívpapírokat jelez.)

1. Előadások Joh. Gottlieb Heineccius filozófiatörténete szerint, 20 ív.

2. A filozófia alapelveinek fejtegetése, 53 paragrafusban, mintegy 6 ív.

3. Ontológia Joh. H. Winckler szerint, 14 ív.

4. Theológia naturalis, ugyancsak Winckler nyomán, de kibővítve. 16 ív. Itt megjegyzi, hogy ezeket az előadásokat télen tartotta, mert nyáron a jó időben matézist adott elő.

5. Kozmológia-előadások, illetve általános fizika (Physica Generalis); 16 ív. Ezt 1752 januárjától 1753 márciusáig tartotta.

6. Kísérleti fizika, amely azonban magába foglalta a kémia, a botanika, orvosi fiziológia, földrajz, hidrosztatika alapelveit, valamint az egész mechanikát s a csillagászat alapjait. Megjegyzi, hogy ezt a részt három év alatt adta elő, s 1752. dec. 2-án fejezte be.

7. Etika. 46 ív. Ezt 1750-ben az egész év folyamán tanította.

8. Természetjog (Jus naturale) J. G. Heineccius szerint, 160. §-ban. 40 ív. Ezt 1752 végén kezdte s egy év alatt befejezte.

9. William Derham fiziko-teológiájának magyarázata, 3 és fél ív. Ezt franciából fordította magyarra, s 1752 nyarán adta elő vasárnaponként.¹⁵²

Ezek az adatok az előadások szövegének Hatvani kezében még 1757-ben meglevő kéziratait sorolják fel. (Sajnos a kéziratok ma nem találhatók.) A fentieken kívül az ifjú professzor még matematikát is tanított, amint az Beckhez 1754 decemberében írott leveléből kitűnik. Itt a fenti előadások felsorolása mellett megemlíti az aritmetikát, geometriát s a matézis különböző részeit. Ezekhez azonban nem voltak jegyzetei, mert ő is Weidlernek (1691–1755) Institutiones Mathematicae című kitűnő tankönyvét tanította.

Hogy Hatvani tanársága egész idejében ezeket a tárgyakat adta elő mintegy hároméves „vetésforgó” alakjában s ugyanazoknak a szerzőknek a nyomán, az kiviláglik nagyjából a fenti felsorolásból, önéletrajzából, de az 1770-ben nyomtatásban megjelent Methodusból, a professzori testület 1778. július 19-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből,¹⁵³ az 1782-es Ordo Studiorumból (Tantervből), illetve a tanári testületnek arra adott válaszából,¹⁵⁴ valamint az ez időben használt „filozófia”-tankönyvek sorából.

A Hatvani által említett könyvekből, mint előadásainak forrásaiból következtethetünk azok tartalmára. Heineccius (J. G. Heinecke, 1681–1741) művében pl. megtalálható a filozófiatörténet rövid foglalata, valamint az etika és természetjog summája. A könyv 1761-ben Hatvani két oldalnyi bevezetésével Debrecenben is megjelent. A Winckler (Johann Heinrich, 1703–1770) nevével jelzett tárgyak anyaga a lipcsei professzor Institutiones philosophiae Wolfianae (Lipcse, 1735) c. kétkötetes munkájára megy vissza. Második kötete ennek is erkölcstan és természetjog.

Mi a helyzet azoknál az előadásoknál (a filozófia alapelvei, kozmológia, kísérleti fizika), melyeknél nem jelzi az útmutató a forrásait? Ezeket nyilván elsősorban egyetemi tanulmányai, olvasmányai alapján állította össze, hiszen mint az Introductio stb. c. művéből is kitűnik, ismerte a kor legkiválóbb természettudósait, Boerhaave, s’Gravesande, Newton munkáit, s mint a saját szavaiból látjuk, érvényesítette e téren orvosi ismereteit is (kémia, botanika, fiziológia). Zemplén Jolán óvatos megállapítása szerint fizikai előadásainak anyagát e tudományág feladata, elvei, a testek külső és belső tulajdonságai alkották, de tegyük hozzá Hatvani tudásának ismeretében, hogy jelentős mértékben szerepelhettek abban a mechanika, az asztronómia (Newton), az elektromosság eddig elért eredményei is, nem mellőzve azok bizonyos gyakorlati alkalmazását. Mindenesetre, a magyar tudománytörténetnek nagy nyeresége lenne, ha Hatvani jegyzetei előkerülnének.¹⁵⁵

Az Institutiones a matematika mellett fizikát is tartalmazott, sőt mai értelemben véve más tudományokat is. Utolsónak említi Hatvani előadásai sorában William Derham (1637–1735) Theologia Physica-ját. Ez a könyv mely mint teljes címe is mutatja: „Isten létének és tulajdonságainak bizonyítása a teremtés műveiből”, – Isten létét a fizikai világ természettudományos leírásával kívánta bizonyítani – igen nagy népszerűségre tett szert a protestáns teológusok körében.¹⁵⁶ Hogy Hatvani ismételve adta le kurzusait (ami a kollégiumi évfolyamokhoz való alkalmazkodásból következett), nem jelentett megrekedést, egyhelyben topogást. Professzorunk lépést tartott tudománykörének haladásával. Erre a legjobb példát éppen fizikai előadásai szolgáltatják. Elektromos kísérletet 1746-ban Augsburgban látott először, Svájc felé vezető útjában. 1749-ben már egy electrica machina-val gazdagította a Kollégium fizikai felszerelését, 1776-ban pedig egy másikat vett elektroforral együtt, melyet Volta csak egy évvel korábban fedezett fel. A könyvek megjelenésének figyelemmel kíséréséről, megrendelésükről pedig a Beckkel folytatott levelezéséből győződhetünk meg.¹⁵⁷

Hogy Hatvani és utódai Weidler könyve alapján milyen eredménnyel tanították az „alkalmazott matematikát”, mutatja, hogy a század hatvanas éveitől egyre gyakrabban kerültek ki „geometra”-k „mathematicus”-ok a kollégiumi növendékek közül [1765: Franc. Szokoli, 1779 (?): Georg. Kováts, aki Debrecen városi mérnöke lett s jó rézmetsző, 1783: Steph. Szakáll, Mich. Rétei geometra, Steph. Horváth mathematicus]. Különösen megugrott a számuk 1786-tól. Ez év január 5-én ugyanis II. József elrendelte az ország területének felmérését, s a debreceni diákok közül még ez év folyamán nyolcan léptek be a geometrák sorába.¹⁵⁸

A legismertebb példa Pálóczi Horváth Ádám (1760–1820), aki 1775–1780 között tanult a Kollégiumban, s 1780-ban földmérői vizsgát, úgynevezett „geometriai hit”-et tett anélkül, hogy tovább kellett volna tanulnia, ezután pedig évekig sikeresen működött mint „inzsellér”. De a Kollégiumban sajátította el csillagászati ismereteit is, amelynek irodalmi tanulságát is adta. (A legrövidebb nyári éjszaka, 1791.)

A Hatvani előadásainak forrásaiként megjelölt művek írói Heineccius, Weidler, Winckler, egytől egyig a nagy hatású német filozófus, Chr. Wolff követői voltak, a nagy professzor azonban csak bizonyos szűk szakterületeken használta fel Wolff tanítását. Általános nézetei, elvei messze eltértek a német filozófusétól, ami abban az időben, amikor Wolff gondolatai, tekintélye ellen „büntetlenül pisszenni sem lehetett, még a legtávolabbi sarkokban sem” merész dolog volt, amikor a kollégiumi diákok, sőt az iskola vezetői is Wolff-rajongók voltak.¹⁵⁹

Wolff-ellenes gondolkodásának legnagyobb nyomtatott művében az Introductio in principia philosophiae solidioris (1757 Debrecen)-ban adott hangot. Ebben egész gondolatrendszere kifejezésre jut.

A könyv szövege a legnagyobb valószínűséggel előadásainak 2. csoportjából (A filozófia alapelveinek fejtegetése) állhatott össze, de legfőbb gondolatai már ott szerepeltek székfoglaló értekezésének mondanivalójában is. Mint a könyv bevezetésében írja, célja „az emberi megismerés alapjainak, illetve alapelveinek feltárása”, vagyis ismeretelméletet akar adni. Mindjárt elöljáróban erőteljesen cáfolja Wolff filozófiájának két sarkalatos tételét, az ellentmondás (principium contradictionis) és az elégséges ok (princ. rationis sufficientis) elvét. Már itt elhárítja azok törekvését is, akik mindent a matematikai bizonyítás körébe akarnak vonni. Ennek, mint írja, nincs lehetősége, mert a filozófia tárgya az egész mindenség (pan seu universum) megismerése (55. l.) s ehhez két út vezet, az Evidentia Mathematica (Certitudo) s az Evidentia Moralis útja. Az előbbi, ahogy ma mondanánk, a természet, a fizikai világ megismerésének módszereit szolgáltatja, a másik, s itt közelebb járunk az ő kifejezéséhez, az erkölcsi világét, melyhez elsősorban a vallás tartozik. A megismerés alapja az intellectus (ratio mens, spiritus), melynek révén az érzékelés által eljutunk az ideához (fogalomhoz), s a már ismert ideák összekapcsolásával az igazsághoz (ma formálisan ítéletnek mondanánk). A könyv második, legrészletesebb és legfontosabb fejezetében ezt, az igazság megismerésének kritériumát tárgyalja, mert szerinte ez a filozófia fő feladata. Itt hosszan, részletesen cáfolja a már említett wolffi alapelveket s más idealista filozófusok (Platontól Descartes-ig, Leibnizig) elméleteit, mert az igazság a közvetlen észlelésből, „a testek körében létrehozott kísérletekből vagy közbenső, összekötő fogalmak révén állapítható meg” (202. 1.). Így jutunk el az Evidentia Mathematicához, azaz a kényszerítő cáfolhatatlan igazsághoz. Nem így azonban az Evidentia Moralis területén, melyet az érzékelés mellett a tanúbizonyság s analógia révén szerezhetünk egy olyan világban, mely értelmünk fölött áll, mint pl. a dolgok, azaz a világ keletkezése, a szív működése stb. E jelenségek magyarázatát nem lehet az evidentia simplexig visszavezetni.

A munka harmadik része (De probabilitate) az igazság megközelítésének egy az ő korában kidolgozott módszerét, a valószínűség-számítást tárgyalja behatóan (259–296 1.). Itt arról beszél, hogy a valóságban nemcsak teljes igazság, meggyőződés lehetséges, hanem olyan is, amelyet a rendelkezésünkre álló ismeretek alapján csak megközelíteni tudunk. Ez a valószínűség: Hatvani e fejezetben a valóság megközelítésének matematikai módszerével ismertet meg bennünket érdekes táblázatok és számítások segítségével, melyek adatait többek között debreceni anyakönyvekből veszi, s ezzel a valószínűség-számítást elsőnek vezeti be Magyarországon, sokoldalú szempontjaival pedig hozzájárul a tudomány európai gazdagításához is.¹⁶⁰ Nem mellőzhetjük itt annak említését sem, hogy Hatvani politikai aritmetikai észrevételeit az orvosi meteorológia terén végzett megfigyelésekkel is kiegészítette. Ezt a 199–200. §-ok címei: „A meteorológiai megfigyelések alapján a betegségeket és viharokat előre meg lehet mondani” s „A betegségek csírái gyakran benne vannak a levegőben, amelyet belélegzünk” – is elárulják. Az utolsó § pl. részletesen foglalkozik Debrecen és környéke levegőjével (Milyen nálunk a levegő? – alcímmel) s az abból levonható egészségügyi következtetésekkel. Tehát hazánkban az orvosi meteorológia kezdetei is a Hatvani nevéhez fűződnek. De az egész Introductio-ban szétszórtan is számos orvosi, fiziológiai, pszichológiai megfigyeléssel, észrevétellel találkozunk (pl. 77–78., 177–178. 1.) Hatvani műve az igazság megközelítése két alapvető módjának (Ev. mathematica, Ev. moralis) hirdetésével a XVIII. századnak azt a sajátos jelenségét testesíti meg, amikor a természettudományok s a rájuk alapozott filozófia megingatják a hit oszlopait, s amikor a vallás képviselői védekezésre szorulnak. Hatvani az ismertetett módon védi meggyőződését a maga számára s tanítványai, olvasói előtt. Vagyis a műben kettős arca alakul ki: a racionalista természettudósé, aki a tudományban a tapasztalatnak, s a józan észnek (sensus communis) hisz, s a hivő teológusé, aki Hamlettel vallja: „Több dolgok vannak földön és egen, mintsem bölcselmetek gondolni képes.” Ilyen értelemben viszont az Introductio nem pusztán tudományos alkotás, hanem hitvédő irat is. Vagyis a műnek is kettős arca van.

Az Introductio azonban így is, éppen történeti tünet voltában nagy jelentőségű. Legnagyobb részében egy kitűnő, pozitivista természetfilozófust állít elénk, aki a tudományban elvet minden spekulációt, elméletieskedést, idealizmust, amelyet számára egyes ateista egoista filozófusok mellett Descartes, Leibniz és Wolff képviselnek. Descartes-ra ugyan már csak hellyel-közzel céloz, mint egy s más dologban a másik kettő elődjére, de – mindig elutasítólag. Hogy viszont velük szemben kiket tart mestereinek, kikhez húz a szíve, azt munkája több helyén elárulja: Mindjárt műve elején hivatkozik pl. Hermann Boerhaave (1668–1738) Institutiones medicae (Leiden, 1708) s Elementa Chemiae (Paris, 1724), W. J. s’Gravesande (1688–1724) Introductio ad Philosophiam (Leiden, 1736) c. műveire s később is, munkája, több helyén pozitív értelemben említi őket, mint akik állításait alátámasztják. A 207. lapon pedig valósággal felsorakoztatja neveiket felfogása védelmére: „A legnagyobb filozófusok, akik leleményeikről nevezetesek, s a lappangó igazságot nem az ellentmondás vagy az elégséges ok segítségével, hanem a kísérletek vagy közvetítő fogalmak útján találták meg, vagyis Christian Huygens, Newton, Johann Bernoulli, Boerhaave, Musschenbroek, s’Gravesande.” A második caputot is Boerhaave nevével zárja le, fájlalva, hogy nincs több olyan filozófus, aki a tudomány minden ágát úgy adhatná át tanítványainak, mint ő tette (258–259. 1.).

Munkája szerkezeti felépítésén főleg s’Gravesande hatása mutatkozik. Az ő Introductiója ugyan teljes filozófiai rendszert óhajt adni, első két része pl. a metafizikát tartalmazza De Ente (A létezőről) és De Mente Humana (Az emberi elméről) címmel, de a második részben már a logika címe alatt De Ideis et Indiciis (A fogalmakról és jelekről) címmel az igazság kritériumairól értekezik, ennek kapcsán pedig a XVII. fejezetben De Probalitate címen a valószínűség ismeretelméleti kérdéseit is felveti, ezzel is bizonyítani akarva filozófiai rendszere gyakorlati jelentőségét.

Ha viszont Hatvani ismeretelméletének sarkalatos pontjait tekintjük, azok Newtonnak a Philosophiae naturalis principia mathematica (1687) című munkájában kifejtett nézeteivel mutatnak közeli rokonságot. Különösen azokkal, melyeket a mű harmadik könyvében A világrendszerről – A természet kutatásának szabályai cím alatt foglalt össze. De hasonló nézetek olvashatók Az üstökösökről szóló fejezetében is.

Hatvani filozófiájának ezt az oldalát, példaképeit a kor s főleg Közép-Európa sajátos viszonyaihoz mérve, művét e tekintetben erőteljesen haladónak kell minősítenünk. Ha ugyanis arra gondolunk, amit Hatvani könyvének a debreceni Kollégium könyvtárában levő példánya előre bekötött lapjain írt egy bizonyos ismeretlen kéz 1773-ban, hogy Hatvani már tanítása kezdetétől (mint arra már utaltunk) azt tanította Wolff filozófiájáról, amit Euler is csak később mert hangoztatni (Briefe an eine deutsche Princessin, 1773), akkor be kell látnunk, hogy a nagy professzor messze megelőzte korát Wolff (és Leibniz) filozófiájának bírálatában (amely pedig jóformán Kant felléptéig uralta a német protestáns egyetemeket) s tanításában korán a holland és angol természetfilozófusok munkásságára, gondolkodására irányította a figyelmet, egy, a filozófia nagy központjaitól távol eső országban és a többnyire konzervatívként emlegetett Debrecenben.

A nagy munkához függelékként szerzője egy Observatio astronomica-t csatolt. Observatio elevationis poli Debrecinensis címmel, vagyis a Sarkcsillag debreceni magasságának kísérleti úton való meghatározásával. Debrecen földrajzi szélességét határozza meg máig érvényes pontossággal (47°25’). A kis tanulmány kitűnően illusztrálja Hatvaninak mind a matematikai mind a csillagászati irodalomban való jártasságát is. Jegyzeteiben többször hivatkozik Wolff Elementa Arithmeticae című művére és Weidler Institutiojára.

Említettük már, hogy Hatvani előadásai keretében kémiát is tanított. Kémiai tudásának újabb hathatós jelét adta az 1777-ben Bécsben megjelent Thermae Varadienses (Váradi fürdők) című munkájában. A könyvben, mint hosszú, barokkos címe is mondja: „A váradi fürdők fizikai és orvosi vizsgálatáról, illetve azok gyógyászati hasznáról” van szó: „Valamint a bennük lévő gyógysóról, melyhez egy értekezés csatlakozik a sók természetéről, jelesen azokról a sókról, melyeket Debrecen környékén gyűjtenek. Korunk salétromáról van szó, melyet a régiek a natriummal együtt ásványi alkalinak, vagy debreceni szappansónak (saponarium Debrecinense) neveztek.” A sók elméleti ismertetése után e címnek megfelelően tapasztalatai alapján ismerteti a Debrecenben és a tőle délre fekvő falvakban gyűjtött salétrom mennyiségét, lelőhelyeit, gyűjtési módját, s azt, hogy hogyan főznek belőle párlúgot (lixivium) s kitűnő, szép fehér szappant (111. 1.). A könyv utolsó (X) caputjában pedig a váradi fürdők gyógyászati hasznát világítja meg.

Utolsó nyomtatásban napvilágot látott munkája Hatvaninak a Bécsben 1785-ben megjelent Modesta disquisitio. Ebben azt vizsgálja, hogy a különböző felekezetű iskolákban milyen tantárgyakat lehetne egységesen, a vallás sérelme nélkül tanítani. A tudós professzor a felekezeti villongások helyett a megértést, az egymás megbecsülésének útját, az összefogást kereste, a felvilágosodás egyik fő eszmei célja, a „békés egymás mellett élés” érdekében. Különösen a természettudományok terén látta a megbékélés lehetőségét, annál is inkább, mert itt a nézetkülönbségek csak hasznára vannak a tudományoknak. Állást foglalt „a gondolkodás, az észlelés, az írás, a javasolás szabadsága” mellett, mert „az igaz tudománynak ez a tápláló anyja” (mater verae eruditionis). Csak a szabadság szabadossággá ne fajuljon.

Tanítói, írói munkája mellett professzorunk kiterjedt orvosi tevékenységet is folytatott. Sok beteg kereste fel nemcsak Debrecenből és Bihar megyéből, hanem távolabbi vidékekről, sőt külföldről is, gyakran nemesi és főrangú családok tagjai, ami nagy hírét bizonyítja (pl. az anhalti hercegség fejedelme kétszer járt nála). Kitűnik ez végrendeletéből is, ahol az előkelő páciensektől kapott ajándékokról intézkedik. De gondja volt a Kollégium diákságára is. Részükre már 1752-ben „cassa infirmorum”-ot, betegsegélyző pénztárt alapított az ápolás költségeinek és a gyógyszerek árának fedezésére. Később kórházi alapot is létesített az iskolában betegszobák berendezésére, ápolószemélyzet tartására. Ő volt a debreceni, Bihar megyei (váradi) gyógyszertárak felügyelője is.¹⁶¹

Vallásos meggyőződésének megfelelően kiterjedt egyházi tevékenységet is folytatott. Prédikált a debreceni templomokban és több teológiai értékű munkát is kiadott.¹⁶² Magyar nyelven kettőt: A fiúi és leányi iskolákban tanuló gyermekek számára irattatott könyörgéseket (Basel, 1752) és Az úri szent vacsorára megtanító könyvecskét (Basel, 1760).

Komoly munkát végzett a Kollégium védelmezése terén is. Tanári működése ugyanis az intézet történetének egyik legviharosabb szakaszára esik, amikor a Habsburg-hatalom (Mária Terézia) sanyargatásai szinte végső veszedelembe sodorták az iskolát. Erről a helyzetről így ír egy későbbi levelében: „Csaknem első idejövetelemtől fogva többi tanítótársaimmal együtt éjjel és nappal való szomorúságban és bánatban, félelmek és rettegések között töltöttük el napjainkat.”¹⁶³ Részt vett a Kollégium védelmében, a védekező iratok megszerkesztésében (1763), s több kiküldetésben előbb Pozsonyban, majd Bécsben (1784, 1785) egyháza ügyeit védelmezve (Domokos Lajos debreceni főbíróval együtt).

Tanári munkájáról némileg megkeseredve 1786. február 11-én lemondott. Lemondásának fő oka az egyház világi vezetőinek a Kollégium ügyeibe történt erőszakos beavatkozása volt, amit személyére nézve is sértőnek érzett, de azért is, mert egyebek mellett Wolff logikájának tanítására kötelezték, amit tanítása kezdetétől ellenzett. Egyébként fáradt, beteges lehetett. S még nyugalomba vonulásának évében, 1786. november 16-án meghalt. Két nappal később történt temetésén Naszályi János kollégiumi diák, a poétai osztály praeceptora, verses búcsúztatójában így foglalta össze érdemeit :

Ez a személy ama Hatvani István volt,
Kiben míg ez árnyékvilágból ki nem holt,
Egy Newtont, egy Hoffmannt megéledve néztek,
Ezer áldásokkal szüntelen tetéztek,
Mert mint debreceni Professzor használa,
Gyógyulást találtak mint Doktornál nála.¹⁶⁴

1755-ben készült arcképét és sírkövét a debreceni Kollégiumban őrzik.

Rendkívüli tudása, széles körű tevékenysége különösen fizikai és vegytani kísérletei már életében „varázsló” hírét költötték, ami diákjai révén messze terjedt és tovább színesedett az egyszerű emberek körében is. Anekdoták sorának szereplője, népkönyvek hőse lett. Kialakul körülötte a „magyar Faust-monda”, mely eleinte kéziratos, majd nyomtatott formában terjedt. Az ezekre vonatkozó ismereteket máig a legteljesebben Lósy-Schmidt többször említett könyve foglalta össze a mű 166–175. lapjain. Tudósunk mondabeli alakját legszebben Arany János jelenítette meg Hatvani című költeményében.

Hatvani István az utolsó polihisztort testesítette meg Debrecenben, de egész Magyarországon is, képviselve korának, a XVIII. századnak szinte minden tudását. Egyike volt azoknak a nagy debreceni tanáregyéniségeknek, akik mint Martonfalvi, Szilágyi Tönkő Márton, Maróthi, a korszerű műveltség egészét terjesztették hazájukban. Hatvani tudása is kiterjedt az ókori klasszikus irodalmon túl a teológiára, filozófiára, orvostudományra, fizikára, kémiára, matematikára, s mindezt nemcsak mint tanár tanította, hanem mint alkotó tudós is művelte. Széles körű irodalmi tevékenysége átfogta az említett ismereteknek szinte minden ágát, s azokat nemcsak közvetítette hazája, hallgatói s olvasói felé, de tovább is fejlesztette, újabb felfedezésekkel is gyarapította. Filozófiai gondolkodásának nagy jelentőséget ad, hogy abban a Newton-féle felfogás, a tények megfigyelése s az azokból matematikai módszerrel levonható következtetések alapján áll. E téren messze megelőzte korát hazai viszonylatban. E felfogásból származott, hogy a fizikát kísérleti módszerekkel tanította, s hallgatóit Magyarországon elsőként ismertette meg az elektromosság jelenségeivel. De első volt abban is, hogy – hasonló módszerrel – kémiát oktatott hazánkban.

6. Sinai Miklós (1730–1808)

Hajdúbagoson született, Debrecenben halt meg. 1760-tól 1791-ig volt a Kollégium tanára. Iskoláit a derecskei partikulában kezdte, 1746 tavaszától pedig az anyaiskolában folytatta kilenc évig 1755-ig. 1755 őszétől a bécsi udvari könyvtárat tanulmányozza (valószínűleg kibocsátását várva), 1756 januárjától 1757 márciusáig Oxfordban tanul (itt is inkább könyvtári tanulmányainak van nyoma), 1757 júniusától a groningeni egyetem hallgatója, majd Franekerben az itteni egyetemen találkozunk vele. 1759 tavaszán hazajőve a nagykunmadarasi egyház választja meg lelkészének. Egy év múlva azonban a debreceni Kollégium hívja meg tanárának Szathmári Paksi István történelmi és klasszika filológiai tanszékére. Katedráját 1760. ápr. 28-án foglalta el. Még 1759-ben feleségül vette a regényes sorsú Baranyi-családból származó Váradi Baranyi Erzsébetet, s ezzel egy több évtizedes pört, a család ez ágának törvényesítéséért folytatott küzdelmét is magára vállalta. Később belebonyolódott a kibontakozó egyházpolitikai harcokba is. Hatalmas küzdelem árán elérte, hogy nemesi hagyományokat (erdélyi? hajdú?) ápoló tehetős paraszti családja igazi „armalis” nemességre emelkedjen. Hosszú, költséges utánjárással II. Józseftől 1783-ban elnyerte a nemességet amelyet II. Lipót is megerősített 1791. aug. 11-én.¹⁶⁶

Tanári munkáját a klasszika filológia terén széles körben és magas színvonalon, Maróthi nyomdokain folytatta, amint azt ókori auktorkiadásai is tanúsítják, amelyek vagy az egykori nagy professzor edicióit újítják, vagy az általa tervezetteket valósítják meg. Kiadta Cicero válogatott leveleit (1767) és válogatott beszédeit (1767), Justinus Historiáját (1769), Eutropius Breviariumát Paeanius görög nyelvű metaphrasisával (átírásával) együtt (1777). A kiadások szövegét az elérhető legjobb, korszerű külföldi ediciók nyomán rendezte sajtó alá (J. G. Schroeder s mások, Chr. Cellarius, Abr. Gronovius s újból Cellarius kiadványait követve).¹⁶⁷ A szövegeket saját előszavával s gondos jegyzetekkel látta el. Utóbbiaknál vagy az alapul vett kiadás jegyzeteit ültette át (pl. Cicero leveleinek holland nyelvű jegyzeteit magyarra fordítva), vagy saját jegyzeteket készítve, mint a Justinnus kiadásnál, melyhez történetkritikai magyarázatokat csatolt. A Paeanius-szöveget Index Graecus-szal egészítette ki, mivel mint írta, görög szótár nem állt az ifjúság rendelkezésére s a Cellarius kiadás Index-ét rövidnek, hiányosnak tartotta. Az ő szótára viszont bőséges, alapos. A Kollégium könyvtárában fennmaradt legtöbb klasszika-filológiai előadásának kézirata, melyek egyaránt széles körű tudására utalnak.

Előadásainak hatalmas tömegű kéziratát őrzi az Országos Széchényi Könyvtár is 15 negyedrét alakú kötetben.¹⁶⁸ Valamennyi szöveg nagy eruditióval és olvasottsággal készült. Teljes egészükben igazolva azt, amit Varga László a kollégiumi kéziratokkal kapcsolatban mond, hogy Sinai klasszika-filológiai felkészültsége egészen kora színvonalán áll, sőt Minucisában, mellyel Varga külön tanulmányban is foglalkozott¹⁶⁹ olyan felkészültséget mutat „amilyennel ebben a korban a külföldi tudósoknak is csak a legkiválóbbjai rendelkeztek.”

Mind fennmaradt jegyzeteiből, mind a professzorátusnak Domokos Lajos curatornak a debreceni consistorium elé „a Collegium-beli tanítás eránt beadatott” proiectumára 1778. július 19-én adott „reflexiói”-ból valamint Teleki Sámuel királyi biztos kérésére 1785. aug. 4-én adott válaszából pontos képet alkothatunk történelmi, földrajzi előadásairól is.¹⁷⁰ Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött történelmi előadásait tíz kéziratos kötet foglalja magába Egyetemes történelem ad ductum Leonhardi Offerhusii címmel. Ezekben saját koráig, a XVIII. sz. végéig jut el. Az előadásokat 1761-től 1790-ig tartotta, tehát harminc éven át.¹⁷¹ Ókori földrajzi előadásait két kötet tartalmazza. Ezeket Cellarius földrajzi kompendiuma nyomán készítette s négy éven át adta elő. „Historia gentis Hungaricae” című kézirata 594 + 196 lapon a nyolcvanas évektől a magyar nemzet történetét tárgyalja a legrégibb időktől a mohácsi vészig. De maga írja az említett 1785. évi jelentésben, hogy tanította a középkor és újkor földrajzát is a történelemmel kiegészítve (in praecipuis istius disciplinae capitibus).¹⁷²

Hatalmas tudásanyag ez, de éppen méreteiben tévesztett célt! A hároméves felsőfokú kurzusok tanulói a leendő tanítók, lelkészek az előadott ismereteknek csak egy töredékével ismerkedtek meg; s ki volt az, aki önszorgalomból kiegészítette őket? Megismerkedtek talán a történetkutatás módszereivel, mert tanáruk mindent a forrásokig szokott visszavinni („ad fontes recurrere”) s csodálhatták annak valóban rendkívüli tudását.¹⁷³ De a nyolcvanas évek kezdetétől éppen ez a terjengősség adta az egyik fegyvert ellenfelei kezébe.

A latin irodalom, ékesszólás professzorának azonban nemcsak írókat kellett olvastatnia, magyaráznia, történelmet, földrajzot tanítania, hanem a latin írásbeliséget is gyakoroltatnia kellett tanítványaival. Sinai, mint ugyancsak az 1785. évi jelentésből kitűnik, ezt úgy oldotta meg, hogy számukra latin stílusgyakorlatokat tartott levelek, chriák és kiváló férfiakat dicsőítő szónoklatok írásából, amelyeket nyilvánosan (publica) értékel, a javítandókat javítja s a helyes megoldásokat kiemeli és dicséri. – A tanulók előhaladásának kivizsgálása végett pedig külön leckéken előadott latin és görög szerzőkből évente kétszer latin stílusgyakorlatokat tart.¹⁷⁴

A hosszadalmassághoz, túlzó részletezéshez vegyük még hozzá, hogy Sinai magánügyei (pörei stb.) miatt sokat mulasztott, főképp „a reá nézve végzetes 1790–91. tanévben”. Ilyenkor egy-egy tehetségesebb tanítványa olvasta fel jegyzeteit. (1791–1792-ben Budai Ézsaiás) A vele kapcsolatos nem mindig ildomos vizsgálat során tehát valószínűleg a teljes igazságot mondják tanítványai, mikor kijelentik: „nem volt igen láttatja Tanításának”. Tanári munkájának legfőbb hibáját Révész Imre látja, hogy az átlagos oktatás, és a jelesebb tanítványok tudományos igényei között nem tudta biztosítani a helyes összhangot.¹⁷⁵

Az előadások hosszadalmassága, hosszabb-rövidebb időre való megszakítása mellett nagy hibát jelentett az előadott anyag s a benne megnyilvánuló szemlélet elmaradottsága is. Leonard Offerhaus (1699–1779), aki már Maróthinak is tanára volt Groningenben, valójában a XVIII. sz. elmaradt történetszemléletét folytatta tanításában s 1751-ben két kötetben kiadott Compendiumában. A könyv tartalmát az akkori idők szokása szerint legtömörebben terjedelmes címe foglalja össze, amely magyar nyelven így hangzik: Az egyetemes történelem összefoglalása, melyben a föld kerekségen történt vallási és világi események a világ kezdetétől a Krisztus születése utáni XVIII. századig időrendben a lehető legrövidebben adatnak elő, mindegyik a saját helyéhez és korához kapcsolva, a történettudósok tanúságtételével megerősítve. Sinai ennek második, 1756. évi kiadását kapta frissen Groningenben s hallgatta a szerzőt is.¹⁷⁶ Offerhaus történetszemlélete már akkor elavult volt, hiszen mint a hozzáértő Révész Imre megállapítja, történetszemléletét a református hitvallási ortodoxia az egyházi dogmatizmus határozza meg. A történelmet hagyományos bibliai keretben adja elő, a Biblia teljes anyagát történelmi hitelűnek tartja. Ennek megfelelő volt természetesen társadalomszemlélete is. Anyagát 1700-ig dolgozta fel, ezért könyve utolsó 1778. évi kiadását Matthias Schroekh (1733–1808), Bél Mátyás unokája, némileg átdolgozta s kiegészítette a XVIII. sz. történetével (Leipzig 1778.) teret adva a magyar eseményeknek is. Ugyancsak Révész állapítja meg, hogy Schroekh, bár maga is egyházi, vallási szempontból vizsgálja, nézi a történelmet, némi mérsékelt felvilágosodásnak is tanújelét adja. Sinai azonban, mint maga is mondja, bár használta Schroekh átdolgozását, a felvilágosodásnak még ennyit sem enged, „sőt teológiai konzervativizmusa és politikai reakcióssága még erős rendi elfogultsággal is egybeszövődik”¹⁷⁷. Révész e felfogására a példák egész sorát hozza fel Sinai más munkáiból is, de kiviláglik ez egész életében megnyilvánuló magatartásából, tetteiből. (Pl. Rákóczi és szabadságharca lebecsülő emlegetéséből.) Ez a felfogása, amelyet valószínűleg társadalmi ambíciói is tápláltak, sodorta őt e szinte szélsőséges Habsburg-lojalitás mezejére, amely nemcsak tanításában, élete mozzanataiban is megnyilvánult.

Tanult azonban hasznos dolgot is Offerhaustól. Ez az író ugyanis bővelkedik irodalmi és történelmi kútfőutalásokban, hogy azokkal példaként szolgáljon és segítséget nyújtson fiatal kutatók, érdeklődő diákok számára. Talán itt van Sinai forráskutató hajlamának gyökere, annak a hajlamnak, mely őt a tanító tanárság felől a tudós és tudósnevelő egyoldalúsága felé ragadta, aminek viszont forrásgyűjteményeit, feljegyzéseit köszönhetjük. Sajnos azonban ezek szinte sosem értek el a kiadható szinten való kidolgozásig. Életében a klasszikus auktorok kiadásán kívül csupán egy munkája jelent meg, a Sylloge actorum publicorum, quae pacificationis Viennensis historiam illustrant (Pest, 1790), s holta után századunkban is egy, a Praelectiones publicae in historiam ecclesiasticam seculi XVI. (Debrecen, 1911). Ő azonban éppen a roppant méretű anyaggyűjtésben látta mind tanári, mind tudósi munkájának legfőbb érdemét. 1785. évi jelentésében pl. kijelenti, hogy ő a történelem tanításában teljesen önálló úton jár, mert Offerhaus vezérfonalát követve, azt saját forrástanulmányaival egészíti ki, s ezáltal olyan világosságot vetett elsősorban a magyar történelemre, egészen saját koráig, akár a legismertebb korabeli történészek (Pray György, Desericzky Imre, Cetto Benedek nevét említi), emellett nagy munkát fordított a hazai református egyháztörténet homályos pontjainak tisztázására, fehér foltjai kitöltésére. S itt sok tekintetben igaza van. „Történettudósi, filológusi hagyatéka még csupa torzóban is tekintélyes darabja a magyar tudománytörténetnek” – írja róla Révész, megtoldva azzal, hogy „egyházpolitikai harca és abból folyó nagy pöre nemcsak az egyházi, hanem a világi jogtörténet szempontjából is fölöttébb érdekes, nem egy tekintetben egyedül álló a hazai jogfejlődés történetében”.¹⁷⁸

Sajnálatos módon Sinainak nemcsak tanári, tudósi munkája, de egész élete torzóban maradt. Tönkretették pörei, melyeket a Baranyi-örökség ügyében s más kisebb ügyekben folytatott, s egyházpolitikai harcai az ún. „papi párt” élén. Bár hosszadalmas dolog lenne fölfejteni, a két vonalon folyó küzdelem valahol közös gyökérből eredt, ha külön-külön folyt is, nemcsak párhuzamosságuk kapcsolja össze őket, hanem olykor-olykor érintkező részletek is. A közös gyökér mindenesetre Sinai egyéniségében, nagyravágyásában, hiúságában és sajátos történelmi vakságában rejlett, melynél fogva nem volt képes meglátni a történelmi realitásokat, csak azokat a mozzanatokat, melyek egyéniségéből eredő ambícióit támogatták. Innen eredt feudalisztikus, sőt egyenesen aulikus felfogása, mely nemcsak tanításában jelentkezett, de különösen az „úri párt” elleni harcban is. Szerencsétlenségére ellenfelei, főleg azok vezetője, Domokos Lajos haladóbb, az idők szavát jobban megértő felfogást, a Kollégiumot is okosabban, előrelátóbban féltő, védő elgondolást képviseltek, Domokos erélye pedig semmivel sem volt kisebb az övénél, sem kitartása, sem harcos szelleme. Sinai hátrafelé, Domokos előre nézett. Természetes, hogy az előbbinek el kellett buknia.

Pedig eleinte a két nagy egyéniség együtt haladt a Kollégium védelmében. 1770 után pl. Domokos mint gondnok Sinait küldte a királynőhöz kihallgatásra a betiltott legációk ügyében. Egyetértenek a Ratio Educationis elutasításában is, bár elgondolásaik az elutasítást illetően már nem azonosak, ami kitűnik abból az 1783-ban készített felségfolyamodványból, melyet a Ratio ellen állásfoglaló ref. főbizottság, az ún. „Generálkonvent” (melyben a Tiszántúlt Domokos Lajos és Hatvani István képviselte) volt benyújtandó az uralkodóhoz. A folyamodvány végleges formájában erősen átdolgozva került, nem a királyhoz, hanem a Helytartótanácshoz. Az eredeti fogalmazványban viszont érdekesen jelennek meg Sinai nagyravágyásának, s ebből származó elvakultságának jelei. A Kollégium érdekeit védő, bár az adott helyzetben túlzott kívánságai között, mint pl. az, hogy a református főiskolák szabadon tarthassanak fenn nyomdákat, tanulóik szabadon látogathassák a külföldi főiskolákat s onnan szabadon hozhassanak be tudományos és pénzbeli segédeszközöket, az uralkodó hagyja érintetlen a tanulóifjúság segélyezésének forrásait, a református iskolák kapják vissza elvett alapítványaikat, – olyanok szerepelnek, hogy az iskolák elöljáróit kitüntetésekkel és magasabb címekkel (honoribus ac gradibus altioribus) ékesítse fel a felség, a kollégiumi rectorok és professzorok javadalmát növelje „salariis, pensionibus ac praemiis”, még hozzá bőségesen (munifice) (ezt a szót később törölte).¹⁷⁹ Domokos Lajos a világi urakkal egyetértésben már ekkor, de már előbb is, nem tartották elégnek a puszta konzervatív tiltakozást a Ratio ellen, hanem az iskolák egyházi vezetés, irányítás alatti megmaradása mellett, azoknak korszerű szintre, a józan, megfontolt haladás szintjére való emelését óhajtották. Olyan iskolákat kívántak kialakítani, melyekben korszerűbb tanítási anyagot frissebb elevenebb tanítási módszerekkel adnak elő. Itt, e körülményben rejlik a Sinai–Domokos ellentét történelmi magja.

Domokos már 1778-ban kidolgozott a Kollégium részére egy új tanítási rendet. Ez lett – mint láttuk, az első Ordo, melyet 1782-ben a professzorok megkérdezése nélkül léptetett életbe az egyházkerület. A tanárok a személyi sérelmen túl (Hatvani, Sinai tanítási anyaguk, módszerük ellen irányulónak tekintették) gyakorlati tekintetben sem értettek egyet a rendelkezésekkel. Tiltakoztak, s megindult a két fél részéről a küzdelem, melynek vezére, a tanári kar oldaláról tiltakozásainak fogalmazója, Sinai volt,¹⁸⁰ míg az egyházkerület részéről természetesen a kezdeményező Domokos.

A kibontakozó harc aztán lépésről lépésre beletorkollott a már régen lappangó, s hamu alatt parázsló ún. „papi” és „úri” párt egyre élesebbé váló küzdelmébe.¹⁸¹ A világiak, mind az egyházkerületben, mind Debrecen egyházában egyre nagyobb befolyásra tettek szert, már csak azért is, mert az államhatalom részéről történő támadások idején az egyháziak egyre gyakrabban húzódtak az előkelő világiak, főurak, tehetős emberek oltalmazó szárnyai alá, támaszkodtak anyagi segítségükre. Sinai úgy tűnik, átlátta, hogy mind a tanárok, mind a hatalomra törő világiak ellen csak úgy vehetik fel a harcot, ha maguk is növelik hatalmukat. Ez az elgondolás, természetesen egyéni ambícióival is együtt járt. Szathmári Paksi István halála után 1791. május 2-án a papi párt puccs-szerűen (Domokos Lajos és Rhédey Ferenc távollétében, akik az országgyűlésen időztek) szavazataival, ami a szavazatok egy részének elforgácsolódása mellett is abszolút többséget jelentett az ellenpárt 70 szavazatával szemben Sinait püspökké választotta. Az ellenfél azonban nem adta meg magát. 1791. június 28-ra Hunyadi Ferenc egyházkerületi főjegyző, az „urak” pártjának embere s püspökjelöltje, új közgyűlést hívott össze, amely tekintet nélkül a megjelentek csekély számára s összetételére (128 világi mellett 16 lelkész), Hunyadit választotta meg, Sinait pedig a püspökségről letéve, még tanárságától (1791. aug. 8-án), illetményeitől is megfosztotta. Az ügybe mindkét fél kérései alapján az állami hatóságok is beavatkoztak. A makacs ellenfelek között igen hosszú pereskedés keletkezett, mely hatalmas jogi, sőt jogtörténeti vitává terebélyesedett, annál is inkább, mert az ügybe súlyos anyagi természetű vádak és ellenvádak is belevegyültek. Az egész „egyházi” ügyből végül, 1793-ban, „fiscalis actio” kerekedett mely a 27 pontot tartalmazó vádlevél szerint jóformán anyagi ügyek körül forgott. Végül Sinai alulmaradt mind az egyházi, mind a világi hatóságok előtt. Az ügyeket lezáró helytartótanácsi végzés (1801. aug. 11.) rámutat az ügyben a felügyeleti szervek (superintendentia, gondnokok stb.) felelősségére, s javasolja, hogy Sinai részére megfelelő kegydíjat juttasson az egyház. Mintegy összefoglalásul pedig bölcsen megállapítja, hogy az egész óriási pör a papi és a világi fél kölcsönös uralmi viszketegségéből (pruritus dominandi) és hatalmi féltékenységből származott. Ezzel mi is megelégedhetünk, levonva a tanulságokat.

Sinai részére a superintendentia 1804. január 1-től évi 200 forint kegydíjat állapított meg, s benne hagyta tanári lakásában. Azok, akik az öreg Sinai nyomoráról beszélnek, csupán ezt a kegydíjat veszik alapul és Sinai sokfelé eljuttatott segélykérő leveleit, elfeledkezve arról, hogy Sinai tanársága idején s ekkor is jelentős birtoktestekkel rendelkezett Derecskén, Biharpüspökin, Váncsodon stb. melyekre saját feljegyzései szerint nagyobb összegeket költött, bizonyára a jövedelmezőség érdekében. Az édesanya halála után pedig három testvér osztozott a „maradott jók”-on.

Mindezek ismeretében be kell látnunk, hogy Sinai győzelme, egyéni ambícióinak maradi, sőt reakciós, aulikus gondolkodásának mind tanítási, mind egyház-igazgatási téren való érvényesülése súlyos veszélyt idézett volna a Kollégiumra s a református egyházakra. Bár az ellenfelek „pereskedése” nem nyújt valami felemelő látványt, a történelem a Domokosék győzelmét, ha nem is minden lépésüket, tartja helyénvalónak.

III. A SZORONGATTATÁS ÉVEI. HARC A RATIO EDUCATIONIS KÖRÜL

1. Küzdelem a fennmaradásért.

Mária Terézia 1752. évi rendelete anyagi alapjaiban rendítette meg a Kollégiumot. A helyzet főleg a fizetés nélkül maradt tanárokat sújtotta. Tehát elsősorban róluk kellett gondoskodni. A felségfolyamodványon túl a consistorium ez irányba tette meg az első lépéseket. Különböző adományok gyűjtésével létrehozta az ún. tanszéki alapot. Első adományozója Szeremlei Sámuel akkori főbíró s az iskola kurátora volt 200 forinttal. Őt követte Bánffy Farkas báró, Sződi István lelkész, a túrkevei egyház s mások. 1772-ben az alap 2558 forint tőkével rendelkezett, s 1796–1797-ig külön kezeltetett, az alapítók neveivel.¹⁸² A debreceni református egyház már 1756-tól magára vállalta egy tanszék fenntartását s vállalását 1789-ig teljesítette. Ugyancsak az egyház fizette a köztanítókat 1827-ig. Ezenkívül az egyház kisebb adományokkal is támogatta az iskolát, az alumnusok eddigi segítésén kívül más módon is, például nagy ünnepek alkalmával perselypénzeknek a Kollégium részére való juttatásával. 1782 húsvétján pl. a három templomban lelkészi felhívás alapján a hívek 143 magyar forintot adományoztak a Kollégium részére, pünkösdkor pedig 143 forint 36 dénárt. Ez utóbbiból a 155 remanens diák között (ezek a Kollégiumban kötelezően visszamaradt tanulók) 118 forint 46 dénárt osztottak szét.¹⁸³ Természetesen nem maradt el a vidéki református egyházak segítsége sem. A város sem feledkezett meg szívéhez nőtt iskolájáról. 1755-ben például 55 rajnai forintot adott a szolgadiákok közt való szétosztásra.¹⁸⁴ Az anyagi helyzetének mélypontjára jutott iskola¹⁸⁵ professzorai, a város és az egyház vezetői szorongatott helyzetükben a külföldi protestáns egyházakhoz is fordultak segítségért. 1753. okt. 2-i keltezéssel a Zürichben tanuló volt kollégiumi diák, Weszprémi István révén segélykérő iratot juttattak el Zürich első papjához, Conrad Wurzhoz, Weszprémi az irat két másik példányát Thomas Herring canterbury-i érsekhez s az utrechti hittudományi karhoz továbbította. A kérelmeknek meglett az eredménye. A svájci református kantonok 18 egymást követő évben 400 forintot, a hollandi szövetséges rendek (Belgium Foederatum) 24 éven át ugyancsak 400 forintot küldtek a Kollégium segítségére. A canterbury-i érsek pedig az angliai püspökségek s cambridge-i, oxfordi egyetemek gyűjtéséből alapítványt létesített, melynek kezelését a „Societas de propaganda fide apud exteros evangelio” nevű társaságra bízta, s annak kamatait évenként igyekezett eljuttatni a Kollégium részére.¹⁸⁶ Az igyekezet azonban nem mindig járt sikerrel. Az angol alapítvány kamatai például 1786–1803 között egyáltalán nem érkeztek meg (összege 1804-ben 326 fontsterlinget tett ki).¹⁸⁷ A befolyt összegből (s egyéb forrásokból) éppen csak kikerült a professzorok és a praeceptorok fizetése. Ezért 1773-ban ismét kéréssel fordulnak a professzorok a Helytartótanácshoz, hogy engedélyezze számukra a város részéről a kezelésében lévő alapítványok fejében élvezett tűzifa-, szén-, só-, kaszáló- és borjavadalmakat. A kérés Dobozy Mihály egyházkerületi főgondnok buzgólkodása következtében eredménnyel járt. A Helytartótanács 1774-ben úgy intézkedett, hogy a visszatartott szepesi dézsma fejében a város juttasson a Kollégiumnak évenként 150 öl tűzifát, hetenként 20 köböl búzát és naponként 8 hordó ivóvizet.¹⁸⁸

1754-ben az egyházkerület is segélyt rendelt a Kollégium számára, s 1757-ben 25 arannyal járult a tanári fizetési alaphoz, s mivel a szorongattatások kezdetétől a Kollégium is többször menekült a superintendencia szárnyai alá, 1765. jún. 6-án hivatalosan is magára vette az iskola feletti felügyeletet és irányítás jogát (censura ac animadversio)¹⁸⁹. Természetes módon azonban a városi Tanács ha közvetett módon is, továbbra is részt vett a Kollégium irányításában, anyagi gondjai intézésében, de támogatta oly módon is az iskolát, hogy a világi hatóságokkal kapcsolatos ügyeiben, mint láttuk, mindig mellé állt, s valóságos védőburkot alkotott körülötte, annak ellenére is, hogy Mária Terézia intézkedései következtében a városban lakó csekély számú katolikusság ugyancsak a királynő erőszakos intézkedései folytán, egyre nagyobb teret kapott a város igazgatásában, a Tanácsban. A város vezetőinek ez a magatartása abból is következett, hogy mint láttuk, a legfőbb vezetők s mások is, az egyház és a Kollégium elöljárói is voltak. Mindezek folytán a Kollégium kettős irányítás alá került, a debreceni egyház és az egyházkerületé alá.

Az így kialakult kettős hatalom egyelőre azért nem okozott bonyodalmat, mert mind a debreceni egyháznak, mind a kerületnek legerélyesebb (szükség esetén erőszakos) tagja, Domokos Lajos irányította az ügyeket, mint az előbbinek haláláig főgondnoka, s mint a kerületi consistorium legtekintélyesebb tagja. Fokozta Domokos tekintélyét a későbbi időkben a Sinai felett aratott győzelme is.

A különböző szervek együttműködése többnyire tökéletes volt. Az egyházkerület befolyásának a növekedésével együtt eleinte egészen természetesnek tartották, hogy a kerület gyűlésein a professzorok is jelen legyenek, bár 1767-ben többen felszólaltak jelenlétük és szavazati joguk ellen, a közgyűlés azonban jóváhagyta jelenléti és tanácskozási jogukat. Közben a professzorok gyűléseiben is jelen voltak a prédikátorok, tanácsurak (a consistorium tagjai), s a főbíró, mint gondnok. 1774-ben pedig a kerület részéről utasítást dolgoztak ki a kerületi főgondnok részére az iskolák, főleg a Kollégium fölötti vigyázás tekintetében.¹⁹⁰

Domokos Lajos 1728–1803 mint városi főjegyző, 1774-től 1786-ig mint főbíró, a debreceni egyház és a Kollégium gondnoka volt. Külföldi egyetemeket végzett nagy tudású széles körű jogi ismeretekkel rendelkező ember volt, amellett törhetetlen erélyű és bátorságú, aki szembe szállt nemcsak a Habsburg hatalomnak a város és a Kollégium ellen intézett támadásaival, akár az uralkodóval is, de a törekvéseit belülről, a Kollégium és az egyháziak felől veszélyeztető igyekezettel is. Harcai mellett erejéből, műveltségéből futotta írói alkotásokra is. Benedek Mihály lelkész közreműködésével készítette Deductio regiminis ecclesiastici in Hungaria a primis inde reformationis temporibus c. kéziratban maradt munkáját, mely a világiaknak a református egyház kormányzásában kezdettől betöltött szerepét világította meg. Lefordította J. Rautenstrauch Álom II. Józsefről című művét és Fr. Fénelon Télemachos kalandjai, (Les Aventures de Télémaque) című regényét, melyet kéziratából Köpeczi Béla adott ki 1980-ban. „Oszlop ember”- mondja róla is a debreceni egyház halotti anyakönyvének bejegyzése.¹⁹¹ A Budai Ézsaiás által fogalmazott sírversének utolsó két sora pedig így szól;

Multis ille bonis flebilis occidit
Flebilior nulli ac Debrecinensibus.

(Sok jó ember siralmára halt meg, de leginkább a debrecenieknek.)

2. Támadás, védekezés

Láttuk már, hogy a Rákóczi-szabadságharc bukása után milyen súlyos nyomás nehezedett a protestáns iskolákra s mily erőteljesen indult meg rovásukra a katolikus, főleg szerzetesi iskolák előre törése. A helyzet a század második felében még tovább súlyosbodott. A Helytartótanács rendelete szerint a pápai főiskolát 1752. május 8-án át kellett adni a római katolikusoknak. 1754. január 30-án a szatmári tógás diákokat is világgá kergették. 1755. márc. 13-án a virágzó nagybányai iskolát grammatikai szintre fokozták le, s 1759. okt. 15-én a tatai iskolát is lefoglalták és így tovább.

A XVIII. századi zaklatások következtében a debreceni Kollégium partikuláinak száma is megapadt. A Kollégium középfokú partikuláris iskoláinak száma, mely Nagy Sándor szerint a század első harmadában még 126-ot tett ki, de olykor ennél is több volt, az 1766-i országos összeírás idejére 21-re apadt. Az alsóbb fokú iskolák száma természetesen ennél több volt. Nagyjából egyezett a lelkészt tartó községekével.¹⁹²

Bár az említett intézkedések, törekvések a város vezetőinek szilárd magatartása, olykor bátor ellenállása következtében egyelőre közvetlenül nem érintették a Kollégiumot, a nyomást azonban mint az előbbi jelekből is láttuk, egyre fokozódóbb mértékben érezték.

Révész Imre Bécs Debrecen ellen című tanulmányában pontosan megrajzolja azokat a lépéseket, amelyek révén a Habsburg-uralkodók, főleg Mária Terézia trónra lépésük után mindent elkövetnek a város református jellegének megszüntetésére, a katolikusok létszámának, sőt a város vezetésébe való, számukat messze meghaladó beleszólásuk növelésére; 1731-ben pl. a 12 szenátori hely közül kettőt katolikussal akarnak betöltetni, holott a városban még 1770-ben is minden állami támogatás ellenére csak 354 katolikus élt 23 144 reformátussal szemben. Ez a törekvésük ekkor még nem sikerült, de 1759-ben már megindul a Tanács és Communitas katolikusokkal való feltöltése. 1777-ben a városban működő 287 hivatalnok közül már 237 katolikus.¹⁹³

A hatalmi törekvések végrehajtói az ún. királyi biztosok, akik Debrecenben, mint 1715-ben végleg szabad királyi várossá lett közigazgatási egységben 1717 óta működtek a királyi akarat képviselőiként, s olykor igen erőszakosan, eszközökben nem válogatva gyakorolták hatalmukat. A város vezetősége azonban bátran küzd jogaiért, történelmileg kialakult önállóságáért, a vallás, sőt a lelkiismeret szabadságáért. Olykor kénytelen ugyan engedni az erőszaknak, de lélekben legalábbis nem törik meg. Ezt polgárai összetartásának, lelki egységének, amelyet még mindig a puritanizmus eszméi vezérelnek, s két kiváló vezetőjének, Domokos Mártonnak (1697–1764) és Lajosnak (1728–1803), apának és fiának köszönhette. Mind a kettő nagyműveltségű, külföldi egyetemeket (az apa Halleban és Utrechtben tanult) végzett férfiú volt. Lajosnál a szilárdsághoz némi erőszakosság és nyerseség is kapcsolódott, de ez az ő helyzetében munkájának, városának is javára szolgált.

Domokos Márton szellemi arcát legjobban Hatvani István szavaival rajzolhatjuk ide, ott állt, amikor halálos ágyánál a tanári kar testületileg búcsút vett az iskola nagy pártfogójától. Hatvani szavai így hangzanak: „Ezen nagyemlékezetű úr minden valóságos tudományoknak nagy szeretője és betsüllője volt. Ifjatska korában az idevaló Nemes Tanács mint Alumnust tartotta. Oskoláit elvégezvén a Hallei Akadémiákonn ment, ott hallgatta Grundling Ludwig Böhmer és Heineccius Juris Consultusokat (jogtudósokat). Így maga is nagy historicus és Statista (állományügyekhez értő) lett. A német, francia és olasz nyelveket nemcsak értette, hanem ez nyelveken folyvást is beszéllett és írt. A Bibliát mindenek felett szerette. A mellyet 30-szoris által olvasta”(!). – Szathmári Paksi professzor pedig „Oszlop ember”-nek nevezte halotti beszédében, s ő is kiemeli átfogó műveltségét, széles körű nyelvtudását. A főbírói tisztet 1735-től haláláig viselte s szilárd jellemének, hitének nagy jogi tudásának erejével bátran és okosan igyekezett elhárítani – s legtöbbször sikerrel – III. Károly és Mária Terézia meg-megújuló támadásait a város és a Kollégium ellen. Mindezen kívül erejéből futotta irodalmi tevékenységre is. Részt vett Fr. Osterwaldnak (1663–1747) A keresztyének között ez idő szerint... stb. c. műve fordításában.¹⁹⁴ S neki tulajdonítják a Keresztyén etikának rövid summája 1750-ben Debrecenben megjelent művet is, és ő volt Maróthi reformtörekvéseinek legfőbb támogatója.

A Kollégiumot legsúlyosabban érintő intézkedés volt a korábbiakon túl, hogy a Helytartótanács megtiltotta a városnak, hogy a Kollégiumot, mint iskolafenntartó patrónus a régi módon támogassa, illetve ezt csak úgy engedte meg, ha az 1729-ben egy tanárral és 22 tanulóval induló piarista iskolát is hasonló mértékben támogatja.¹⁹⁵ A városi tanács úgy próbálta áthidalni a nehézségeket, hogy még 1743-ban formailag elkülönítette magát az egyházi és iskolai ügyektől s az utóbbiakat az egyház hatáskörébe utalta. Ugyanakkor viszont megalakította a konzisztóriumot, azaz más szóval önálló presbiteriumot létesített, melynek tagjai azonban a városi tanács soraiból kerültek ki, elnöke pedig egyben a Kollégium főgondnoka a mindenkori főbíró, illetve később a polgármester lett.

Közben a katolikus egyház túlsúlya mellett, még a rendiség keretei között a Habsburg-birodalomban is megkezdődött a felvilágosodás beszivárgása. Sajátos módon először az udvar és főnemesség körében, majd a társadalom különböző szintjeire. A legjobb példa e folyamatra nálunk Bessenyei György, akinek számára a bécsi testőrség a felvilágosodás iskolája lett,¹⁹⁶ melynek fénye Magyarországra is kiáradt. Szempontunkból legjelentősebb a felvilágosult abszolutizmus kialakulása, mely már a buzgó katolikus Mária Terézia idején mutatkozott, s melynek iskolai vonatkozásokban legnyomósabb lépése volt az egyház hatalmának háttérbe szorítása az iskolázás területén. A tanítás, tanulás politikai üggyé lett. Ismeretes Mária Terézia mondása: „Die Schule ist und bleibt ein Politikum” – A csúcsot e téren a felvilágosult abszolutizmus elveit szinte dogmatikus merevséggel megvalósítani törekvő II. József uralkodása, a szerzetes rendek feloszlatása, iskoláik bezárása, az állami iskolázás megszervezése, a Türelmi Rendelet jelenti.

Ezek a változások a protestáns, közelebbről a református iskolák terén fokozták a háborgatás, beavatkozás lehetőségeit. Az államnak az iskolákkal kapcsolatos sorozatos intézkedései, főleg 1766 óta, oda irányultak, hogy a felekezeti iskolázás jogát mind jobban megszorították, s azokat az új eszmék jegyében a birodalom összes iskoláira vonatkozó egységes elgondolásnak rendeljék alá. Mindez a református iskolák számára a megpróbáltatások újabb forrását jelentette. Most már nemcsak katolikus egyházi érdekből, ami ugyan a század elején egybeesett az államéval, hanem pusztán állami érdekből is súlyos nyomás, zaklatás nehezedett rájuk. E kettős nyomás első képviselője Barkóczy Ferenc esztergomi érsek Mária Terézia bizalmasa volt. A királynő ugyanis 1761-ben őt bízta meg az állami szempontú iskolázás terveinek kidolgozásával s ennek megvalósításával. Barkóczy ennek úgy igyekezett eleget tenni, hogy a katolikus ellenállást legerélyesebben képviselő jezsuiták befolyásának gyengítése mellett a protestáns iskolázás megszüntetését vette célba. Ennek érdekében javasolta, hogy a protestánsoknak sehol se lehessen a grammatikai foknál magasabb iskolájuk.¹⁹⁷ Szándékát ugyan nem válthatta valóra, mert 1765-ben meghalt, de Pálffy Miklós országbíró a vezetésével működő tanulmányi bizottság révén még erélyesebben járt el. A közoktatás ügyét teljes mértékben királyi felségjognak nyilvánította. (Ennek értelmében sajátította ki pl. a jezsuiták iskolafenntartásra rendelt vagyonrészét, amelynek segítségével végrehajtotta a nagyszombati egyetem Budára helyezését s államivá tételét.) A bizottság javaslatára pedig a királynő megbízta Ürményi Józsefet, a királyi kancellária tanügyi előadóját egy minden felekezeten felülálló, ez egész birodalomra kiterjedő tanterv elkészítésével. Ez lett majd az 1777-ben kiadott Ratio Educationis, mely a barokk kor eszméit a felvilágosodás mérsékelt, ennek inkább a gyakorlati életre vonatkozó elveivel egyesítette.

A protestáns (elsősorban a református) iskolák elleni intézkedések kezdetét az iskolai célokra való gyűjtések eltiltása jelentette. III. Károly már 1715-ben (XXXI. tc.) megtiltotta a protestánsoknak az egymás közt való gyűjtést, de azt egyelőre nem tudta megakadályozni. Az 1731. évi Carolina Resolutio újból elrendelte, hogy az ország területén tilos minden gyűjtés. Ennek alapján 1738-ban a Helytartótanács rendeletben tiltotta meg a katolikus iskolák számára is a „koldulgatást” (mendicatio), s a rendeletet a megyei hatóságok a református iskolákra is vonatkoztatták. A diákok megélhetését szolgáló kápsálás, szupplikálás, legáció akadályozása természetesen súlyosan nehezedett a Kollégiumra. Ezekhez járult még a külföldről szerzett könyvek behozatalának megnehezítése, a debreceni nyomda termelésének leszűkítése. 1763. nov. 9-én a professzori kar ismét kérte a királynőt, hogy e nehézségeket szüntesse meg, hiszen a Kollégium jó keresztyéneket, hazafias polgárokat, hasznos alattvalókat nevel.¹⁹⁸

A Helytartótanács 1769. okt. 2-án az 1738. évi rendeletet megújítva azt „expressis verbis” kiterjesztette az „akatholikus” iskolákra is, mondván, hogy egyik fajta iskolába sem vehető fel az, aki koldulás nélkül nem képes magát fenntartani. 1769. okt. 30-án Bihar megye (amelynek főispánja a váradi püspök volt) közgyűlése már átiratban közli a várossal a rendeletet, kísérő iratában jelezve, hogy ismeretes, miszerint Debrecenben sok diák él koldulásból, akik ilyen céllal a falvakat is felkeresik, ezért felhívja a város elöljáróit, hogy a rendeletet léptessék életbe, különben a megyei hivatalok avatkoznak be. A város által továbbított iratra a tanári kar ugyancsak a város útján 1769. dec. 16-án Declaratióban (Nyilatkozat) felelt. Ebben sajnálkozásukat fejezik ki, hogy a megye téves értesülésekkel rendelkezik a Kollégium tanulói felől. Az iskolában nincs tanuló, aki minden támasz nélkül, csak koldulásból élne. Gyűjtenek ugyan a városban kenyeret, fát stb., de többnyire tanítványaik szüleitől, s az iskola kegyuraitól, mint az intézmény fenntartóitól, egyházuk tagjaitól, a segítség fejében viszont a diákok gyermekeiket csekély díjért, a szegény polgárok gyermekeit s az árvákat pedig ingyen oktatják. A temetések alkalmából nagy számban naponta mennek vallási szolgálatra, egészségüket és ruházatukat nem kímélve. Önfeláldozóan vesznek részt a városban keletkezett tüzek oltásában (volt rá eset, hogy diák életét vesztette e szolgálat közben.) Az irat tömören és pontosan foglalja össze a város és az iskola élő kapcsolatát. Szól azokról a diákokról is, akik főleg a nagy ünnepek alkalmával felkeresik a távolabbi városokat, a falvakat, melyek református egyházai s református nemessége az iskola jótevői. Ezért a segítség viszonzásául a lelkészeknek segédkeznek az ünnepek alatt, személyesen tanúsítva, hogy nem méltatlanok a jótéteményekre, amelyeket szolgálatuk fejében elfogadnak ugyan, de azt nem házról házra járva koldulják össze, mert az tilos a számukra. Egyben kérik a városi hatóságot, hogy nyilatkozatukat azzal az ajánlattal továbbítsa a vármegyéhez, hogy ott se tekintsék a tanulóknak az egyházakba való kiküldését koldulásnak. A városi tanács a felterjesztést jóváhagyja.

Közben tovább folyt a Kollégium közvetlen zaklatása. 1763. aug. 15-i kelettel megérkezett a városi tanácshoz a váradi püspökség kísérő levelével a Helytartótanács rendelete, mely közli, hogy belső állapotának megvizsgálására „homo dioecesiensis”, azaz a váradi egyházmegye küldötte fogja meglátogatni az iskolát egy bizottság élén, s kéri a Magistrátust, hívja fel a Kollégium rectorát, professzorait s másokat, akik a tanítás folyásáról, állapotáról, milyenségéről bármilyen felvilágosítást tudnak adni, hogy a következő napon kilenc órára jelenjenek meg a piaristák Kollégiumában a bizottság előtt. A felhívásra azonban senki sem jelent meg, sem a Tanács, sem a Kollégium részéről, mert az előbbi szept. 17-én kelt levele szerint a püspökség kísérő levelébe „hiba” csúszott be, mivel az eredeti rendeletben szó sem volt a főispán s más megyei tisztviselők (Bihar megye alispánja, a bihari nemesek bírája, hivatali ügyintézője) részvételéről, ellenkezőleg: az csak városi tisztviselők közreműködését írta elő. Egyúttal felterjesztette a Kollégium tanárainak egyidejűleg kelt folyamodványát, melyben a tanári kar is sajnálkozását fejezi ki, hogy az elrendelt vizsgálat nem városi küldöttek által történne, hanem püspöki megbízottak útján. Az üggyel megbízott Pier Xavér Ferenc váradi kanonok szept. 19-én kelt válaszában megírja, hogy a Tanács emberei is részt vehetnek a bizottságban. Szept. 3-án a Tanács megismétli az előbbi levelében kifejezett észrevételeit, 20-án pedig felterjeszti közvetlenül a királynőhöz a Kollégium gondnokainak és a superintendensnek az aláírásával. Az eljárás következtében a nyomozó bizottság többé nem jelentkezett, de az iskola állapotáról jelentést kellett tenni, s ezt a tanári kara püspök és a főkúrátor aláírásával a Tanács útján 1763. nov. 9-én meg is küldte közvetlenül a királynőnek.¹⁹⁹

Az egy ívrét lapnyi jelentés tömör képet ad a Kollégium akkori állapotáról. Eszerint a tanított tudományok: teológia, katekhetika, filozófia, matézis, história, geografia, latin, görög és zsidó nyelv és régiségtan; tanít négy tanár 354 tanulót, akik közül 347 református, 7 pedig ágostai evangélikus, akik a magyar nyelv tanulása végett látogatják az iskolát. Tanfolyam: 6 év (nyilván az 1743-ban bevezetett három évi előkészítővel). Felhozzák, hogy a tanárok kevés száma miatt a tudományok csak kompendiumokban taníthatók, egyedi tanulás útján pedig a hiányok nem pótolhatók, egyrészt a hazai nyomdák kis száma és szorongattatása miatt, másrészt a külföldi könyvek behozatalának tilalma következtében. Éppen ezért mellőzhetetlen a külföldi akadémiák látogatása. Kérik tehát ennek engedélyezését s a külföldi könyvek szabad behozatalát s a nyomdák szabaddá tételét.

A felterjesztésre közvetlen válasz nem érkezett, de 1766. március 11-én megjött a Helytartótanács rendelete a városhoz, mely az ország iskolaügyeinek szabályozását teljes egészében a Helytartótanácsra bízza, annak kebelében pedig egy külön bizottságra, egyben pedig felvilágosítást kér a debreceni főiskoláról. A választ a Tiszántúli Egyházkerület április 22-én adja meg. Ebben hivatkozva a régi vallásszabadságot biztosító törvényekre, öntudatosan védekeznek. Megemlítik az iskolák törvénytelen megszüntetését, s kijelentik, hogy a régi s ma is érvényes törvények szerint a református iskolák szervezési és felügyeleti joga egyedül saját egyházi felsőségét illeti meg.²⁰⁰ Az ügy folytatásaképpen pedig még ez évben, augusztus 26-án a Tanács újabb részletes tájékoztatót küldött az iskola viszonyairól. Ezt a tanárok nevében Sinai fogalmazta meg. Részletesen bemutatja benne az iskola keletkezését, tanügyi állapotát, tanárait, előadásaikat, felsorolja az iskola jótevőit, egykori fejedelmi pártfogóit, alapítványait, melyektől igazságtalanul megfosztották.

Kérik tehát, hogy az iskola és tanárai állíttassanak vissza e javadalmakba, hogy révükön a tudományok fejlődhessenek. Ismételten sürgetik a külföldi főiskolák szabad látogatásának lehetőségét, a könyvek behozatalát s a hazai sajtó felszabadítását.²⁰¹

3. A Ratio Educationis és a Methodus

Mindeközben nagyobb, átfogóbb lépések is történtek országosan is az iskolaügy terén. A kormányzat részéről megkezdődtek a központosító, egységesítő törekvések. Ezek szele először Ausztriát érte el, mert ott királynői kezdeményezésre már 1774-ben, illetve 1775-ben kidolgozásra került egy Allgemeine Schulordnung, melynek a népiskolákra vonatkozó része már 1774-ben életbe lépett. Magyarországon viszont 1776. aug. 5-én jelent meg a királyi rendelet, mely az országot – Erdély nélkül – 8 tankerületre osztotta s népiskoláit kivétel nélkül állami felügyelet alá helyezte.²⁰² Ez természetesen vonatkozott a Kollégium alsó fokozatára is.

A protestánsokat az új intézkedéseknek már a hírei is ellenállásra ingerelték. 1777 márciusában, tehát még a Ratio Educationis kibocsátása előtt, mind a négy református egyházkerület megbízottai elfogadták a gr. Teleki József által készített felségfolyamodványt, melyet az evangélikusok is aláírták, mely az állami felügyeletnek a protestáns iskolákra való kiterjesztése ellen érvelt, egyrészt azzal, hogy a protestáns iskolák a vallás magvető intézetei (seminaria), s önkormányzatuk, tanítási rendjük még a vallásüldözések idejében is megmaradt, a katolikusok ellenük irányuló gyűlölete pedig máig sem szűnt meg, s az új rend ennek nyithat további lehetőséget.²⁰³

Az egyre jobban előtérbe nyomuló új (állami) törekvések elleni védekezés válthatta ki a Kollégium részéről az ún. Methodus megjelentetését is: az intézmény tanárai, vezetői jónak látták alapfokú tanításuk rendjét rögzíteni, s ország-világ elé tárni, mintegy a maguk megerősítésére a közvélemény megnyerésére, a hatóságok tájékoztatására.

A mű 32 lapnyi, negyedrét alakú nyomtatványként 1770-ben jelent meg Debrecenben hosszú, a tartalmát is jelző barokkos címmel. Az egész egy általános utasítással (Instructio generalis) kezdődik a praeceptorok, illetve a magisterek számára, majd hét ugyancsak Instructiónak nevezett fejezettel folytatódik, melyek felülről lefelé haladva a címben megnevezett osztályok tanítói részére adnak utasításokat a tanítás anyagára, módjára nézve (Az osztályok neve a Methodusban: rhetoricai, poetai, syntaxista, grammatista, coniugista, declinista.) Ezek után egy külön szakasz, Instructio pro Docente Artem Canendi, foglalkozik az énektanítás módszerével, mely mint a címből is kitűnik, akár eddig, külön szaktanító dolga volt (az egyes osztályokban tanítandó énekeket az illető osztályok instructiói írják elő). Végül az Addenda (Függelék) c. részben olvashatjuk az alsóbb osztályok és a teológiai fokozat közé iktatott „Classis Metaphysica” magisterének szóló utasításokat. Ugyancsak e részben találhatók a görög nyelv tanítására vonatkozó utasítások, melyet már az alsó fokozat két felső osztályában megkezdtek, s ez időben már külön szakoktató tanította.

Bár az oktatás jó része most is a kátétanítás örökletes módján folyt tovább, azaz kérdések feleletek formájában, a Methodus a továbblépést ajánlja e téren, amit egyébként már Maróthi megtett. Ajánlja, hogy a tanítók az anyag elsajátításában pl. ne a puszta memorizálásra, hanem a megértésre, a tanulók ítélőképességének gyakorlására törekedjenek (XI).

Új ismeretekre csak a régiek elsajátítása után térjenek át (XII). Arra kell törekedni, hogy a tanulók az új ismereteket a tanítási óra alatt sajátítsák el. A számonkérésnél pedig a tanító a ma osztályfoglalkozásnak nevezett eljárásra törekedjék, azaz ne csak egy tanulóval mondassa fel a leckét. A nehéz felfogású, nem figyelő, nem készülő tanulókat ne veréssel büntesse, hanem pl. az ültetési rend változtatásával. A gyengébb képességű, de igyekvő tanulókat pedig buzdítással kell serkenteni (XIV). Ha a tanító az órán észreveszi, hogy tanítványai lankadnak, igyekezzen figyelmüket könnyebb és élvezetesebb anyag előadásával felfrissíteni. Otthoni tanulásra pedig ne adjon túl sok könyv nélkül megtanulandó leckét (XV).

Mivel pedig a tudást a vele párosult erkölcsi műveltség, az illemtudás teszi élővé, igyekezni kell a tanulókból minden durvaságot kiirtani. E téren maga a tanító járjon elől jó példával, legyen mindig nyájas, derűs. Olvasgassa és gyakorolja a régóta használatos Praecepta morum c. könyv szabályait, s tanítsa meg azokra tanítványait is (XVI). Igyekezzen a tanító a mindennapi élet dolgaival is megismertetni őket, pl. hány óra van egy napban, hány nap egy hétben? Kit nevezünk királynak? Mi az ország, mi a város? stb. (XVII).

Az írás tanításánál főleg a szép vonások gyakoroltatására kell ügyelni. E célból a tanító lássa el megfelelő mintával és tollal a gyermekeket. Tegyen tanítványai elé olyan mintákat, melyeket chalkográfusok metszettek rézbe. (Íme a debreceni rézmetszés alapjai.)²⁰⁴ Több ilyen írásmintát tartalmazó lemez is maradt ránk(!) (XVIII). A tanítók kísérjék figyelemmel a tanulók otthoni munkáját, s a privatus praeceptorok tanítását (XIX, XX).

Szigorúan előírja a Methodus az utasításoknak mind általánosságban, mind részleteiben való pontos (ad latum unquem) megtartását. A tanítás nyelve továbbra is a latin, de egyre nagyobb hely jut benne a magyar nyelvnek. A kezdők magyarul tanulják Osterwald Szent Históriáját, azaz imádságokat s néhány éneket. De már itt elsajátítják a latin olvasást, s néhány szót is, mint az ábécés könyvek mutatják. A vallási oktatás továbbra is jobbára magyarul folyik, de a coniugistáknál e téren is belép a latin nyelv. Az összes osztályokban megfelelő „adagokban” fokozatosan tanítják Maróthi Arithmetica-ját az alapműveletektől a törtekkel való számolásig. Ugyancsak végig magyarul tanítják Szenci zsoltárait, s az alsó négy osztályban magyarul kell olvasni a négy evangéliumot is. A két legalsó osztály tanulói a magyar nyelv alapján sajátítják el a declinátiókat, coniugatiókat, a grammatisták magyarról latinra fordítanak, a syntaxistáknak pedig ajánlja a Methodus a latin szövegek fogalmazását, amelynek el kell jutnia akárcsak a régi rendben, a klasszikus prózai és verses kifejezés szintjéig. A latin beszéd is csak ez osztálytól kezdve kötelező, s a szabály ellen vétők „pedagógiai” büntetéseket kapnak (latin szövegek könyv nélkül való megtanulása s elmondása, magyar nyelvű összefoglalást, s ennek latinra fordítását az eredeti kifejezésekkel). Ugyancsak itt kell gyakorolni a levélírást először magyarul, aztán latinul, főleg azok kedvéért, akik „korán búcsút mondanak a Múzsáknak” (III). A poétai osztályban pedig lehetőleg foglalkozni kell a magyar verseléssel is a nyelv művelése céljából. A rétorikai osztályban a körmondatokat s a rétorikai alakzatokat magyarul kell gyakorolni. Cicero epistoláival kapcsolatban ugyancsak magyarul is kell gyakorolni a levélírást (I). Többnyire magyarul kezdik tanulni a földrajzot is a grammatikai osztályban, Európa nagyobb városaival, folyóival ismerkedve, a következő osztályban pedig rátérnek az ókori földrajzra, elsősorban Görögország és a szigetek földrajzára, ahogy azt a klasszikusok (itt C. Nepos) anyaga megköveteli. A római birodalomra a retorikai osztályban kerül sor, ahol régiségtan is csatlakozik hozzá. Szükségesnek tartja a Methodus, hogy ez osztályban az egyetemes és magyar történelem tanulására is sor kerüljön.

Ugyancsak a két utolsó osztályban kezdik meg és mélyítik el a görög nyelv tanulását, mégpedig a latin tanulásánál gyorsabb ütemben, minthogy ezt a latin nyelvtani ismereteik alapján a tanulók már könnyebben elsajátítják.

Az előadottakból kitűnik, hogy a tananyag a klasszikus ismereteken túl vagy azok mellett jelentősen kiszélesedik a reáliák, gyakorlati ismeretek, számtan, földrajz irányába, bár ekkor gyakorlati ismeretnek vehető a levélírás, szónoklás, vitatkozás gyakorlása is. Igen jelentős az anyanyelv használata az oktatásban. S mind a régi, mind az újabb tárgyak keretében döntő szerepet kap a fokozatosság.

Nyilvánvaló azonban, hogy a kollégiumi tanítás, nevelés célja változatlanul a vallásos nevelés. Református egyházak számára való tanítók, lelkészek képzése. Az ide vonatkozó ismereteket valamennyi osztályban tanítják, s a tanítást mindenkor énekléssel, imádkozással kell kezdeni.

Az anyag áttekintési rendje, az utasítások szelleme, sőt az egész fogalmazása, továbbá, hogy név nélkül jelent meg, arra figyelmezteti a Maróthi működésében járatos olvasót, hogy – amint korábban említettük – az egésznek az alapja, sőt részletei is a nagy professzor tevékenységére támaszkodnak. Feltalálhatók benne az Opiniones szó szerinti ismétlései. A tárgyak sorát szinte kivétel nélkül a Maróthi által írt, kiadott, bevezetett, (Osterwald) tankönyvek kísérik, mint pl. Cellarius Liber memorialisa, nyelvtana, földrajzi kompendiuma térképei (az utóbbiak mellett a Koehler féléket is ajánlja a Methodus, Langius Colloquiaja, Freyer Oratoriaja, C. Nepos, Eutropius–Phaedrus-kiadásai, valamint az Opinionesben javasolt más auctorok (Cicero levelei, Ovidius Tristiája, Vergilius Aeneise és Georgiconja, Terentius vígjátékai, Plinius levelei, Iustinius históriája). De ő vezette be a tiszta latinság elsajátításához szükséges segédkönyvek sorát is, mint Heineccius Fundamentáját, Nolte, Voss, Scioppi, Sanctius itt is ajánlott műveit.

Az Opinionesből pedig szinte egész mondatok kerülnek át a Methodus szövegébe, nem szólva az egészet annak módjára átható humanitárius szellemről.

Az eddigiekből az is látható, hogy a Methodus valóban módszeresen van felépítve, s ez a módszeresség részleteiben is jelentkezik. Minden osztály tanítója gondos utasítást kap az egyes tárgyak tanítására vonatkozóan. A declinisták pl. a számolás kezdeteinél úgy gyakorolják az összeadást, hogy egy számhoz mindig bizonyos mennyiséget pl. kettőt adjanak. A földrajzi ismeretek közlésénél ismerkedjenek meg Európa térképével, országaival. A világtájak ismertetésénél a gyermek mindig észak felé forduljon. A conjugisták pl. a Hübner-féle bibliai históriákból saját szavaikkal mondják el amit megjegyeztek belőle. A latin nevek kiejtését a praeceptor az órán gyakoroltassa be. És így tovább. A syntaxisták gyűjtsenek és tanuljanak még szép latin kifejezéseket (minden tanulónak legyen jegyzetfüzete, Diariuma). Itt kezdjék meg a latin beszélgetés gyakorlását a „Quis, quid, ubi, quibus auxiliis, cur, quomodo, quando” hexameter alapján. A módszertan körébe tartoznak a magyarról latinra és latinról magyarra való fordításra vonatkozó utasítások is, vagy a dolgozatok javításait illető utasítások az utolsó osztályban.

Hasonló a helyzet az énektanítóknak szóló részben, mely a hangjegyek alapján való éneklésre ad részletes utasításokat.

A görög nyelv tanításához előírják az Erasmus kiejtése szerinti olvasást, Riese-Weller nyelvtanát és Schroeder görög versantológiáját (Veterum poetarum Graecorum poemata selecta).

A Methodus valóban nagy előrelépés volt a kollégiumi tanítás alsó fokozatú rendjében :

1. Megszilárdította az osztályok rendjét, tananyagát.

2. Utóbbit kibővítette a reális ismeretek felé.

3. Könnyítette az ismeretek elsajátítását a magyar nyelv nagy fokú kiterjesztésével a tanításban, ami a szaktantárgyak műnyelvének magyarrá tételében, annak elterjesztésében is nagy szerepet játszott (pl. az Arithmetica). Ugyancsak ezt a célt, a tanítás könnyítését szolgálta a fokozatosság bevezetése is, a rokon tárgyak kapcsolatának (történelem, földrajz) megvalósításával együtt.

4. Mind e mozzanatok a tanítás humanitárius szellemét is szolgálták, nem szólva az idevonatkozó részletutasítások sokaságáról (pl. a gyerekek verésének mellőzése).

A Methodus, majd a Ratio Educationis megjelenésének idején a protestáns autonómia védelmét szolgáló egyházi, és az egységesíteni akaró állami iskolapolitika különbözőségéből szinte tragikus küzdelem bontakozott ki. (Végső fokon mindegyik jót akart.)

Növelte a gyanút, hogy az állami felügyeletre kijelölt direktorok mindegyike katolikus volt, s a Ratióval egy időben megjelent állami tankönyvek eltérő felfogásuk mellett legtöbbször kíméletlen támadásokat is tartalmaztak a protestánsok ellen.²⁰⁵ Mindezek a sérelmek, rendre megjelentek a protestánsok védekező irataiban.

Az egyházi és állami célok közti eltérés mellett különbség mutatkozott a nemzeti célok mérlegelésében is. A iskolarendszer egységesítésén, annak világi jellegén túl a német nyelvű oktatás bevezetésétől féltették a protestánsok az éppen kibontakozó anyanyelvi oktatást is.

A reformátusok, protestánsok tehát megkezdték harcukat a Ratio és az azt megelőző rendelkezések ellen. A Sinai által fogalmazott felterjesztés és a gr. Teleki József által készített felségfolyamodvány után a reformátusok és evangélikusok újabb felségfolyamodványban s az eddiginél részletesebb érvek alapján kérték az állami iskolarendszernek, felügyeletnek a protestáns iskolákra való kiterjesztése mellőzését, hiszen, mint írták: „a geometrián kívül minden egyéb tudománynak erős vonatkozása van a teológiára.”²⁰⁶

Az iskolázás tekintetében II. József uralkodása, a Türelemi Rendelet kibocsátása sem hozott javulást. Sőt, az uralkodó még következetesebben, még erélyesebben igyekezett az állami törekvéseket megvalósítani, most már szinte teljesen mellőzve az egyházi szempontokat, érdekeket, teljesen a felvilágosodás racionalista, utilitarista szellemében.²⁰⁷

Az 1781. okt. 25-én kiadott Türelmi Rendelet 12. pontja ugyan tárgyalásokat (2–2 tudósabb ember bevonásával) irányzott elő arra nézve, hogy az új iskolai rendszert hogyan lehetne alkalmazni a protestáns iskolákra, de az 1782-ben Pozsonyban megkezdett, majd 1784-ben Bécsben folytatott tanácskozások, melyen a debreceniek részéről Domokos Lajos főbíró és kurátor, Hatvani István professzor (a város és az iskola) vettek részt, nem vezetett eredményre. A második ülésen a nevezetes Gottfried van Swieten, az udvari tanulmányi bizottság vezetője elnökölt. Ezért 1785 januárjában a debreceniek Domokos Lajos fogalmazásában újabb írásbeli kérelmet terjesztettek eléje, melyben a gondolatszabadság (libertas sentiendi) nevében s az annak régebbi eltiltása következtében beállott „sötétség és barbárság”-ra utalva kérték a protestáns iskolák számára a saját tankönyvek használatát s azt, hogy „minden tárgyat a saját vallásunkhoz tartozó pedagógusok tanítsanak.”²⁰⁸ Megegyezés helyett azonban a helyzet tovább romlott. 1785. aug. 31-én ugyanis, szinte válaszként a protestánsok állásfoglalásaira, újabb rendelet jelent meg a vegyes iskolák (schola mixta) felállítására, okt. 4-én pedig a királyi direktorok jogkörének a protestáns iskolára való kiterjesztéséről.²⁰⁹ A rendelkezések ellen a református egyházkerületek már 1787. január 16-án és okt. 31-én is folyamodványt nyújtottak be, de a legerőteljesebb tiltakozást az a felségfolyamodvány jelentette, melyet a négy református superintendencia nevében Domokos Lajos egyedül készített.²¹⁰ Ebben erélyesen tiltakozott a protestáns iskolákra rákényszeríteni kívánt egységes bécsi „norma et directio” ellen: hivatkozik itt is a lelkiismereti szabadságra s a régi, a vallásszabadságot biztosító törvényekre. Dicséretesnek mondja a köznevelés megjavítására irányuló törekvéseket, erre, mint írja 1783 óta maguk is igyekeznek, amennyire a tudomány s a vallás kára nélkül ez lehetséges. De nem lát biztosítékot arra nézve, hogy nem tér-e megint vissza a vallási túlbuzgóság (aestus religionis) amikor újból a protestánsok ellen fogják felhasználni az egyszer már elfogadott egységes iskolarendszert és irányítást. Hiszen a klérus most is saját javára igyekszik azt felhasználni. Ezért tehát a protestánsok e kérdésben nem hajlandók egy körömnyit sem tágítani. A továbbiakban felhívja az uralkodó figyelmét, hogy a kétoldalú szerződéseket (Pacta bilateralia), szent kötelessége megtartani és megtartatni. Az önérzetes felterjesztést imaszerű emelkedettséggel fejezi be írója, s kéri az uralkodót, álljon el iskoláinknak uniformizálásától s az egységes irányítás alá vetésétől.²¹¹

Domokos főérvei tehát: a lelkiismereti szabadság védelme, a protestánsok jogait védő régi békekötések (törvények), a Ratio némely fogyatkozásai éppen a felvilágosodás szempontjábó1²¹² s a félelem az alig elcsendesedett katolikus erőszakosságtól.

A folyamodványtól függetlenül vagy éppen ennek következtében 1788. aug. 31-én három tagú deputáció érkezett Váradról a bihari főispán vezetése alatt Debrecenbe, s a superintendenstől, Szathmári Paksi Istvántól azt követelte, jelöljön ki olyan tanítókat, akik Váradon ismerkedjenek meg az új tanrendszerrel s emellett nevezzen ki a debreceni református iskolák számára helyi iskolafelügyelőket, olyanokat ti., akik a királyi inspectornak lennének mintegy alárendeltjei. A superintendens megtagadta a kérés teljesítését, Domokos Lajos pedig, mint az egyház és a Kollégium főkurátora éles hangú levélben meg is okolta a visszautasítást. Ennek veleje az előbbi felterjesztésben foglaltak tömör summázata, lényege pedig, hogy a „deputació ide többször ne fáradna” mert a debreceniek álláspontjuktól el nem távolodnak.²¹³ A visszautasításnak nem lett semmi következménye, sőt annak sem, hogy a superintendencia nem teljesítette azt a parancsot sem, hogy iskoláinak állapotáról és munkájáról félévenként küldjön jelentést a váradi „studiorum director”-nak. Ugyanez év szeptember 11-én az egyházkerületi közgyűlés is úgy határozott, hogy a kormányzat által követelt egységes iskolarendszernek és direkciónak magát semmiképp sem veti alá.

A szilárd ellenállás láttára a kancellária is más húrokat pengetett. Az 1788. évi beadványra pl. 1789. január 19-én azt válaszolja, hogy a kormány által kiadandó tankönyveket a protestánsok megnézhetik, azokra észrevételeket tehetnek, továbbá: készítsenek tantervet mind a városi mind a falusi iskoláik részére, melyben mint maguk írták, a tudomány és vallás sérelme nélkül igyekezzenek alkalmazkodni az érvényben lévő állami tanrendhez. Az 1789. április 20-án tartott egyházkerületi gyűlés, melyen a tiszáninneniek küldöttei is részt vettek, bizottságot nevezett ki az új tantervek elkészítésére.²¹⁴

Joggal írhatta tehát Domokos Lajos 1789. aug. 31-én azt a bizonyos fokig megelégedettséget kifejező levelet a tiszáninneni szuperintendencia főkurátorához, melyben éppen az addigi eredményekre való tekintettel az ellenállás rendületlen folytatására biztatott, mert ha „meghátrálunk, már akkor annál inkább szorítanak és azzal bizonyosan mind a Fundatiok dolgát²¹⁵, mind egyebeket de kiváltképpen az oskolákét egyszeriben el rontjuk, holott még eddig Isten segedelme által mind ebben, mind egyebekben meg tartottuk a platzot...” ²¹⁶

A nagy küzdelemnek II. József halála s az az intézkedése, melyben halála előtt összes rendeleteit visszavonta (a Türelmi Rendelet s az úrbéri szolgáltatásokra vonatkozók kivételével), vetett véget. Az utódja II. Lipót által összehívott 1790/91-es országgyűlés a protestáns egyházakat és iskoláikat visszahelyezte a bécsi békekötésben meghatározott jogalapra s a XXVI. tc. 5. pontja felszabadítva iskoláikat minden külső nyomás alól, „azoknak örök időkre széles körű önkormányzati jogot biztosít.”²¹⁷

IV. ÚJ UTAKON A JÖVŐ FELÉ

1. Új iskolai törvények

Az egyházkerület hatalmának további növekedéséhez hozzájárult az 1791-ben tartott budai zsinat 93. kánona, mely az egyházi iskolák feletti rendelkezés (felügyelet) jogát az egyházkerületek kezébe tette le, kiegészítve ezt a 101. kánon ama rendelkezésével, mely azt mondja ki, hogy azok az egyházak, melyek az általuk alapított és fenntartott iskolákat presbitériumaik révén eddig is igazgatták, maradjanak továbbra is e jog birtokában. A két, egymásnak némileg ellentmondó határozat közti feszültséget Debrecenben a már kialakult helyzet is fokozta, amelyet azonban, mint már utaltunk rá, Domokos Lajos egyénisége és szerepe oldott meg, aki mindkét fenntartó és irányító szervezetben a legdöntőbb szerepet játszotta, s általuk a Kollégiumot teljesen befolyása, sőt hatalma alá vetette. Mutatják ezt a helyzetet az 1792. és 1796. évi törvények szakaszai és aláíróinak sora, akik között az egyházkerület és egyházmegyék lelkészi vezetői csak a világi vezetők után következnek, a debreceni egyházat pedig egyedül Domokos képviseli, mint az „egyház és a Kollégium gondnoka”.²¹⁸

Ez a helyzet, valamint a Ratio Educationis-ban kifejezésre jutott új követelmények, szigorúbb rend megkívánása volt az alapja az egyházkerületi tanács ama, még 1777-ben – feltehetőleg Domokos Lajos kezdeményezésére – kibocsátott határozatának, mely arról kért véleményt a protestánsoktól, hogyan lehetne a felsőoktatás rendjét a Kollégiumban korszerűbbé tenni. Kifogásolta ez az irat, hogy a tanárok kéthetenként párosával felváltva tanítanak s a diktálás módszerét követik, amelyek magukban is a tananyag előadásának elnyújtását eredményezik.

A tanári kar 1777. szept. 20-án kelt válasza szerint, melyet Sinai Miklós szerkesztett, nincs szükség változtatásra, mert az addigi rend jó és hasznos: „Nem szükség azért mi nekünk ily szoros időben kivált a régiek felforgatásával, új methodusokat csinálni”. A kéthetenkénti váltást szerintünk az teszi szükségessé, hogy csak két auditórium van, a közbeeső idő egyébként is szükséges a tanárok készülésére. A diktálást pedig a tankönyvek hiánya teszi elkerülhetetlenné.²¹⁹

Az egyházkerület azonban nem enged (Domokos Lajos nem hátrál meg könnyen), 1781. okt. 2-án az ügyben hat tagú bizottságot küld ki, melyben természetesen Domokos is ott van. 1782. január 6-án a kerület jóváhagyja a küldöttség megállapításait és javaslatait, s utasítja a professzorokat, hogy az utóbbihoz alkalmazkodjanak. Ha valami kisebb módosítást akarnának azon tenni, azt csak a debreceni kurátorok (azaz Domokosék) tudtával tehetik, s megismétli 1777. évi észrevételeit, javaslatait, január 12-én pedig elrendeli az új Ordo Studiorum-nak (melyhez hasonlót egyébként már Maróthi is készített) az 1783. tanév kezdetétől való végrehajtását.²²⁰ A rendelkezés kimondja, hogy a professzorok a most előadott tárgyakat fogják rövidre, s az év végéig fejezzék be. A táblázatban előírt tárgyaikat pedig nem váltakozva, hanem folyamatosan adják elő. A tanítást ne szakítsák meg cenzúrák, kérdezgetések. A tanulók az egyes tárgyakból meghatározott időben vizsgákon adjanak számot. A vizsgákat a diligentia (szorgalmi idő) négy utolsó napján az első szemeszterét pl. karácsony előtt kell tartani. A dictatióval szakítani kell. A tankönyvek, auktorok kiválasztása is az egyházkerület feladata. Mellőzni kell Winkler kézikönyvét, a logikából Wolff tankönyvét kell tanítani. (Ez Fr. Christian Baumeister Logikájának bevezetésével valósult meg.) Heineccius logikája, etikája, természetjoga maradhat (ez engedmény talán Hatvaninak).

Az Ordo elrendelése volt az első eset, mikor a superintendencia határozattal nyúlt az iskola belső ügyeibe. A beavatkozás mint láttuk a tanári kar éles ellenkezését váltotta ki, ami egy tíz évi áldatlan huzavonának lett a szülője. A professzorok 1784. szept. 4-én 12 pontba foglalt válaszban kérték a szuperintendenciát az új tanrend félretételére s a régi megtartására.²²¹ Több érvvel bizonyítják annak helyes voltát, pl. hogy a reggeli 7–8 óra közé előírt órákat gyertyavilágnál kellene tartani, ami lehetetlenné tenné a táblára írt számok, ábrák olvasását a tanulók számára, a diktálást pedig azért nem lehet mellőzni, mert a tankönyvek továbbra is hiányoznak, s azokat a tanulók szegénységük miatt nem is tudják beszerezni.²²²

A szuperintendencia nem vette figyelembe a tanári kar válaszát s 1782. évi határozatát szept. 25-i gyűlésében megerősítette. A professzorok ezt sem fogadták el, s Hatvani fogalmazásában ismét tiltakozást nyújtottak be. A szuperintendencia azonban hajthatatlan maradt, s lassanként az egész küzdelem beleolvadt az „urak és lelkészek” egyházalkotmányi harcába, amely végül elvi alapjáról lecsúszva Sinai és Domokos késhegyig menő személyes küzdelmévé fajult s 1791-ben az előbbi bukásához vezetett.

A küzdelem hevében az Ordo szinte lekerült a napirendről. 1788-ban esik újból szó róla, amikor a tanárok új beadványban²²³ bizonyítják, hogy a tananyag évszerinti beosztását nem lehet követni, s ismét hangsúlyozza, hogy az előadásokhoz való felkészülésre szükségük van a kéthetenkénti szünetre. Az egyházkerület azonban nem enged. 1792. január 17-én és 18-án, miután Varjas és Hatvani 1786-ban meghaltak, Szathmári Paksi István püspök 1790-ben a tanításról lemondott, Sinait pedig 1791-ben felfüggesztették, 1792-ben pedig állásától is megfosztották, Milesz József, Ormós András és Szilágyi Gábor professzorokkal elkészíttette az új Ordot, s 1792. febr. 24-iki, majd július 28-iki határozatában kötelezi a professzorokat az engedelmességre, az Ordo követésére. Az elkészült Ordot-t Domokos Lajos és Kabai Tóth József segédgondnok hagyta jóvá. A tanári kar ezzel teljes függésbe jutott az egyházkerülettel, illetve a debreceni egyházakkal szemben, ami az 1792-ben ápr. 28-án elkészült, az új viszonyokat kifejező iskolai törvényekben majd ennek nyilván még 1796. január 18-án elfogadott (szigorított) változatában jutott kifejezésre. Az új törvényekkel, mint ezek bevezető szavai is hangoztatják, az 1704-ik éviek az újba átvett szakaszok kivételével hatályukat veszítik. Megszűnt tehát azoknak mintegy száz évig tartó érvénye.

Az új Ordo hat félévben szabja meg a felsőfokú tanítás anyagát s az egyes tárgyakat félévenként osztja be, mindegyiknek kiszabva az óraszámát s azt, hogy hány félév alatt kell befejezni. Megszűnt tehát a szabad tananyag és időbeosztás a tanárok részére, mint ezt az előbbiek által elkészített Tabella de instituendo Praelectionum ordine azaz a tanítás rendjét rögzítő táblázat mutatja.²²⁴

Megismerhetjük ebből az egyházkerület által újonnan bevezetett tankönyvek sorát is. Logikából, metafizikából, etikából a wolffiánus Fr. Chr. Baumeister (1709–1785) műveit (Institutio philosophiae rationalis methodo Wolffii conscriptae, Institutiones metaphysicae methodo Wolffi adornatae) ajánlja. A filozófiából (ezen még mindig a fizikát értik) J. G. Krüger hallei professzor Naturlehre című művét vezeti be, melyet Kováts József nagyenyedi professzor diákjai számára latin nyelvre (!) dolgozott át. A természetjog tankönyveként Gottfried Achenwallius (1719–1772) göttingai professzor műveit írja elő („ex Achenwallio”), három hasonló tárgyú műve közül nyilván a leginkább idevágó Prolegomena iuris naturalis címűre gondolva.

A történettanítás vezérfonalául előírt könyvek közül Matthias Schroek-nak (1733–1808), Historia religionis et ecclesiae Christianae című vallás és egyháztörténeti munkáját említjük elsőként, de az ő munkája volt az egyetemes történelem tanításához továbbra is használt Offerhaus Compendiuma javított és egy, a XVIII. századról szóló fejezet hozzáadásával bővített negyedik kiadása is, melyben a magyarországi események is elég tág teret kaptak. – A dogmatika új tankönyvei H. D. Stosch, Odera-frankfurt-i teológiai tanár Introductio in Theologiam dogmaticam (1778) és Institutiones theologiae dogmaticae (1779) című művei lettek. Ezeket 1792-ben Debrecenben is kinyomtatták, de mivel lutheránus szerzőről volt szó, az utóbbi esetében „szükségesnek ítéltetett, hogy ennek elébe valamely Jelentés nyomassék, mely az abban tett változásokat magában foglalja”.²²⁵ Ezek mellett mint erkölcstan Szilágyi Gábor professzor ajánlatára rövidesen használatba került Gottfried Less (1736–1797) tübingeni professzor Christliche Moral című könyve, mely 1788-ban magyar fordításban is megjelent. Ez a könyv jelentette a kanti filozófia első „hivatalos” megjelenését a Kollégiumban.²²⁶

A felsőfokú latin tanítás célját szolgáló tankönyvek sorában újként jelenik meg az Ordo-ban Immanuel Johann Gerhard Scheller kompendiuma : Praecepta stili bene latini in primis Ciceroniani seu eloquentiae Romanae (Tehát még mindig Cicero a stílus-eszmény.) Valószínűleg tankönyvként használják J. Ferdinand Müller Tentamen publicum ex praelectionibus statisticis és J. G. Hasse Liber de causis stili Latini című művét is, melyeket 1797-ben, illetve 1799-ben Debrecenben is kiadtak.

Az új intézkedések egyelőre nem érintették az alsóbb fokú tanítás rendjét, bár a debreceni egyház 1782. okt. 5-iki határozatában szükségesnek mondta az itteni leckeórák elrendezését is, ez csupán a Methodus új, 1791. évi kiadásával történt meg,²²⁷ melyen ha enyhén is, már meglátszik a Ratio hatása. Ebben először is felcserélik a rétorika- és poétika osztályokat. Módosítják a számtan (Arithmetica) tanulásának rendjét. A földrajzban a deklinistáknak meg kell tudni mutatniuk Magyarország és Palesztina főbb helyeit, s tanúságot kell nyújtaniuk a szabadban való tájékozódásukról. A deklinistáknak a latin nyelvtant magyarul kell tanulniuk, s utasítása szerint a grammatisták és syntaxisták a közéleti iratok (levél, nyugta, kötelezvény) készítését magyarul gyakorolják, főképp azok kedvéért, kik az iskolát idő előtt elhagyják. (Ez a Ratio szempontja is.) Az új Methodus már kötelezően írja elő a hazai történelem tanítását. Új tárgyként pedig bevezeti a természethistóriát Buschigius nyomán s a „mezei élet” (Agricultura) egyik-másik írójának (Cato, Varro, Columella) olvasását, ami az Oratoriában némi túlterheléshez is vezet, de bővíti a latin írók körét is.

Bár, mint láttuk, mind a régi, mind az új Methodus részletes útmutatást tartalmazott a praeceptorok eljárására, az 1792. április 23-án tartott egyházkerületi gyűlés új, részletes utasítást fogad el „A Tanítóknak kötelességei és a Tanításnak rendi” címmel, jeléül annak, hogy e kor tiszántúli egyházi vezetősége mily nagy jelentőséget tulajdonított a gyermekek megfelelő oktatásának. A nyolc írott levélen fennmaradt elaboratum három részből áll: 1. A tanítók kötelességeiről közönségesen. 2. A tanítás idejéről különösen. 3. A tanításnak tárgyáról és ezeknek rendjéről.²²⁸ Az egész kis munkát „igen humánus és a tanítói hivatás fontosságát mélyen átérző szellem lengi át” – írja róla Sinka Sándor.²²⁹

Eszerint a tanév két félévre oszlik: március 26-tól szept. 17-ig, s nov. 1-től márciusig. Szünetek húsvétkor, pünkösdkor, karácsonykor vannak 2–2 hétig. A három debreceni vásár idején 3–3 nap. Van nyári szünet is, 3 hét és az őszi vásártól (okt. 8, 10.) nov. 1-ig szüreti vakáció. A szüneteket azonban úgy kell érteni, hogy a vasárnapokat s a három nagy ünnep két napját kivéve, szünet idején is délelőtt, délután 1–1 óra tanítás van. A többi napokon naponta délelőtt, délután 2–2 órában folyik a tanítás, szerdán és szombaton délután 1–1 órán, vasárnap délelőtt, délután ugyancsak. A harmadik rész a tantárgyak anyagát osztja be félévek, napok, sőt órák szerint.²³⁰

Az új helyzetet legátfogóbban az 1792-iki új iskolai törvény s annak 1796-iki kiegészített, új szakasszal ellátott változata juttatja kifejezésre. Az új törvény bevezetésében ismerteti létrejöttének szükségességét s elrendeli az 1704. évi törvények hatályon kívül helyezését.

A törvények két szakaszt képeznek. Az elsőben tizenhét „lex” a professzorokról intézkedik, a másodikban pedig negyvenhat a tógátus diákokról. A törvény a professzorok megválasztásának jogát (ez nevezi őket először hivatalosan professzoroknak) a debreceni egyház kezébe teszi le. Előírja a tőlük megkívánt ismereteket, magatartást (I) s kimondja, hogy „hivatalos ügyekben a szuperintendentia a patronátus a gyülekezetek képviselője, a szuperintendenciális gondnokság, valamint a közvetlen felügyeletet gyakorló debreceni egyház consistoriuma iránt alárendeltetést (subiectionem), figyelmet, engedelmességet és tiszteletet tanúsítsanak.” A Kollégiumot, annak fundusát magukénak ne követeljék s ne vallják sem szóban, sem írásban. Mindezek megtartására előírt esküvel kötelezzék magukat (II). Az igazgató tisztét szolgálati idő szerinti sorrendben évenként felváltva viselik. A rector végzi a kollégiumi kormányzat és nevelés egységes irányítását, elnököl a professzori gyűléseken, végzi azokat a teendőket, melyek „a Kollégium nevelési és kormányzati ügyében hivatalára tartoznak”, „absque tamen praedominio” : uralkodástól mentesen. (III) Ő ügyel arra, hogy a tanárok előadásaiknál az egyházkerület és a helyi consistorium által előírt tankönyveket használják, az előírt tanrend szerint tanítsanak, félévenként pedig az elvégzett tananyagról a helyi consistorium útján az egyházkerületnek jelentést tegyenek.

A viszálykodásokat kerüljék. Ha figyelmeztetésre nem térnek észre, előzetes figyelmeztetés nélkül el kell őket bocsátani, akárcsak azt, aki nem követi az előírt tanrendet. A helyi gondnokok tudta nélkül tanulót fel ne vegyenek, se ki ne zárjanak (VI). A kisebb tanulók tanítóit közösen jelöljék ki. Asszonyok a Kollégiumba csak a professzorok engedélyével léphetnek be (VII). A törvényekben változtatni a superintendentia és a helyi gondnokság feladata (VIII). Az iskolaszék ülésein a rector fontosabb ügyekben a curátorral együtt elnököl a professzorok jelenlétében, régi szokás szerint bevonva az esküdt diákokat is. Előírja a törvény az eljárás módját is (IX), továbbá, hogy a Sedesnek külön jegyzőkönyve legyen, melyet a senior nagyon gondosan vezessen. Egy másik jegyzőkönyvbe pedig a gondnokok és professzorok végzéseit, a felsőbbség rendelkezéseit kell beírni s a professzorok osztálytanítók tevékenységével kapcsolatos feljegyzéseket kell megörökíteni. Ez üléseken a tanárok a gondnokkal együtt a törvények szerint szavazattöbbséggel döntenek, semmi olyat nem tárgyalva, ami nem az ő dolguk (X). A vizsga és a kisebb iskolák rectorainak kiküldése lehetőleg szintén valamelyik gondnok jelenlétében történjék (XII). Ugyanez áll a publicus praeceptorok kiválasztására, akiket szigorú vizsga után munkájuk megkezdése előtt három hónappal kell kiválasztani és beállítani (XIII). A professzornak a gondnok és a helyi consistorium tudta és súlyos ok nélkül a Kollégiumtól távol maradni, előadásaikat megszakítani illetményük elvesztésének terhe alatt tilos. Az indokolt esetben távollevők helyére, ha valamelyik professzor nem vállalkozna, a debreceni consistorium állítsa be lektorként az erre legalkalmasabb növendéket (XV). A professzornak megkülönböztetett gondja legyen a tehetséges növendékekre, akiktől a jövőre nézve sokat lehet várni (XV). A lelkészi jelleggel rendelkező professzorok kötelesek a helyi lelkészeknek a sákramentumok kiszolgáltatásában segédkezni (XVI). Elégedjenek meg a számukra megállapított javadalommal s ne törekedjenek más illetmények, melyek 1792-vel megszűntek, visszaállítására.

A törvények második szakasza a tógás ifjakra vonatkozik. A felvétel ideje továbbra is Szent György napja. A felvételt kérőket a professzorok valamelyik gondnok jelenlétében vizsgáztassák le s helyüket a sorrendben jelöljék ki. Az alkalmatlanokat ne vegyék fel, a hanyagokat pedig, akik az iskolában csak megélhetésüket keresik, távolítsák el. (I–II). A latin nyelvű beszéd továbbra is kötelező. A görög nyelvet is mindenkinek tanulni kell. A keleti nyelveket csak az egyházi tisztségre készülőknek. A tankönyveket mindenkinek meg kell szerezni. A tanulók erkölcsi életére vonatkozó törvények szinte ugyanazokra a mozzanatokra utalnak (óralátogatás, templomba járás, kimaradások, temetésre járás, fajtalan beszéd, stb.), mint az 1704. éviek, de talán még szigorúbbak. A ruházkodás tekintetében engedékenyebb ugyan a törvény az előbbinél, de a formaruha viselése továbbra is kötelező (VII). Kilenc óra után a tantermekben még a publicus praeceptoroknak sem szabad tartózkodni, a hálószobák ajtaját pedig tilos bezárni.

Legnagyobb újítása a szakasznak, hogy teljes egészében törli a pénzbüntetéseket s helyette a „carcer”-t a napokra való bezárást teszi. Pl. a lacikonyhákba, csapszékekbe, kávéházakba, tánchelyiségekbe belépni szigorúan tilos. Akik ilyet tesznek, „belépnek és táncolnak kenyér és víz mellett töltendő egy heti börtönbüntetésben részesüljenek. Másodjára két heti börtönnel bűnhődjenek, akik pedig nem táncoltak, szintén két napi de egyszerű börtönbüntetésben részesüljenek. Másodjára két heti börtönnel bűnhődjenek és mind az itthoni, mind a vidéki ünnepi jótéteményektől egész évre megfosztassanak, harmadszori kihágás esetén távolíttassanak el” (XI).

Az 1796. évi törvények legfőbb újdonsága, hogy annak harmadik szakaszát a „non togati”-nak nevezett, a publicusokra vonatkozó rendelkezések teszik. Akik, mint láttuk, a század elején jelentek meg a Kollégiumban, mint nem bentlakó, többnyire világi pályára készülő tanulók, és ezért a tógát sem viselték. Eddig is több rendelkezés foglalkozott velük,²³¹ itt azonban már „törvényileg” elismert csoportját képezik a kollégiumi diákságnak. Általában ugyanaz az iskolai rend vonatkozik rájuk is, mint a tógátusokra, de tanulmányaikban inkább a világi tárgyakkal foglalkoznak, mint a hittudományiakkal pl. a századfordulótól inkább a joggal. (Ilyen kint lakó diák volt pl. Kölcsey Ferenc.) A professzorok között külön felügyelőjük (inspector) volt és soraikból választott „cenzor”-uk. A szórakozások terén nagyobb szabadságuk van, mint a tógásoknak. Bizonyos napokon pl. az inspector engedélyével derék emberek társaságában szabad vadászniok, halászniok (VII). Csapszékekbe, kávéházakba járni nekik is tilos, de a bálokat szüleik és a Sedes engedélyével látogathatják (VII). A rájuk vonatkozó törvények sorában találkozunk azzal a paragrafussal is, amely szerint „A festésnek és zenélésnek üres órákon való tanulása és gyakorlása nemcsak hogy ne tiltassék, de ajánltassék is azoknak, akik a természettől (!) ilyen ajándékot nyertek (XV).” Sajátos helyzetüknél fogva fegyelmezésükre, megbüntetésükre már nem áll annyi mód rendelkezésre, mint a tógásoknál. Leggyakrabban a carcer az amit velük szemben alkalmaznak. Ha pedig nem fog rajtuk sem a tanulmányi, sem az erkölcsi szempontból alkalmazott dorgálás, ügyüket jelenteni kell szüleiknek vagy a helyi presbitériumnak, szükség esetén pedig ki kell őket zárni.

A törvényeket, mint az aláírásokból is látjuk az egyházkerület consistoriuma bocsátotta ki, megtanácskozván azt a debreceni egyház presbitériumával s „meghallgatva” a Kollégium professzorait. Jellemző az is az egészre, hogy az aláírók sorában először a világiak, az egyházkerületi debreceni, egyházmegyei gondnokok neveivel találkozunk s csak azután jönnek a püspök és az esperesek aláírásai. A tanároké sehol.

Ez a körülmény is jelzi azt, ami az egyes törvényekben lépten-nyomon kifejezésre jut, hogy a tanárokat nemcsak hogy minden joguktól megfosztották, de valósággal „gondnokság” alá helyezték: minden dolgukban csak a gondnokok közreműködésével, jelenlétében, tudtával, engedélyével járhatnak el. Ahogy pedig az 1704. évi törvényeken az egykorú s azokat megelőző diákzavargások s a megszüntetésükre irányuló igyekezet látszik, az új törvényekre a Sinai-féle törekvések s a hozzá hasonló elgondolások, megmozdulások megelőzésére, elnyomására való hajlandóság árnyéka vetül.

Másrészt, bár az előbbi törvény is tökéletes jogi alkotásnak volt mondható, ezen még jobban eluralkodik a jogászi, mondhatni „vármegyei” jelleg. A büntetések is mintha a megyei intézkedések köréből kerültek volna ide.²³²

Mivel az 1791-ben megújított tanterv (II. Methodus), mint jeleztük is, némi túlterhelést jelentett mind a tanulókra, mind a tanítókra nézve, másrészt a reálismeretek szükségessége, a nemzeti tárgyak előtérbe kerülése egyre nagyobb, 1795-ben a superintendencia által kiküldött, ún. „Litteraria deputatio” új tantervet dolgozott ki, mely még ugyanazon évben nyomtatásban is megjelent A tanítók kötelességei címmel. Ez a két legelső osztályt teljesen magyar nyelvűvé teszi s „magyar iskolának” is nevezi. A rá következő „deák-iskola” hét osztályú lett azzal, hogy a rétorok osztályát ketté osztotta, első és második éves rétorikára, nyolcadikul pedig, megtartotta a Maróthi által kezdeményezett s a Methodus által metafizikainak nevezett osztályt. Itt kezdik az osztályok sorrendjét alulról számozni. Tananyagként újból felveszik a két legalsó osztályban a magyar grammatikát. A következő fokon már a 2. osztályban valamint a negyedikben latinul tanulják a magyar történelmet. Az utóbbiban Magyarország constitutióját (Alkotmánytan) is. A második éves rétorok tanulják a fizika néhány szükséges részét, a logikát s némi pszichológiát. A tanítás nyelve a legalsó osztályban itt is magyar, a 3–4-ikben a lehetőség szerint latin, azontúl pedig teljesen latin. Érdekes újítása a tantervnek, hogy az osztályok tananyagában a nevében szereplő tantárgy (grammatika, syntaxis, retorika, poétika) bővül, a többi viszont kevesebb időre szűkül. Így a hittan a három felső osztályban vasárnapra, a mathézis délutánonként pár napi fél-fél órára, a földrajz szerda és szombat délutánra szorítkozik. Ugyanez a helyzet pl. a magyar történelemmel, mely öt-hat héten át szintén szerda és szombat délutánokon kerül sorra. Tehát a tanterv a latin nyelv, a humán tanulmányok irányába mozdult, s fő célja a felsőfokú tanulmányokra való előkészítés.

A Tanítók kötelességei című elméleti munka akár ma is megszívlelendő, magas-rendű elveket tartalmaz a tanításról, a tanítók munkájáról. „A gyermekek tanítása olyan dolog, amelynél alig lehet valakire nagyobbat bízni, mivel gyermekkori oktatásától függ nagyobb részt minden embernek nemcsak világi és ideig való, hanem örökkévaló állapotja is.” Ezután a jó tanító legyen mintakép, legyen benne istenfélelem s kegyesség, ne legyen kevély, kegyetlen, s igyekezzen maga iránt bizalmat, szeretetet kelteni. Tantárgyaiból mindent alaposan tanítson meg, s ne csak látszatra, vizsgai eredményre dolgozzon. Az ismereteket igyekezzen a nehezebb felfogású gyermekekkel is elsajátíttatni a hozzájuk illő módszerekkel. A testi fenyítéket kerülni kell, legfeljebb egészen szelíd formában alkalmazni.

Az elaboratum néha egészen részletes utasításokat tartalmaz a tanítás módjára nézve is. Igaz ugyan, hogy az új tantervbe a gyakorlati ismeretek tanítására is van némi tekintet, de mint utaltunk rá, a humaniorák túlsúlyban voltak. „A közönséges életre megkívántató tudományok ez ideig oskolánkban alig tanítódtak” – szögezi le élesen az 1801-ben kiküldött egyházkerületi bizottság. Ez a helyzet, az alsóbb oktatás idejének túlzott kiterjesztése már kezdettől fogva előre vetette egy új tanterv készítésének szükségességét. Az egyházkerület úgy próbált segíteni a helyzeten, hogy a metafizikai preparandiai előkészítő osztályt 1801-ben megszüntette s a görög nyelv tanulását a teológia első évfolyamára tette át heti 2–2 délutáni órára. A helyzetet természetesen ez sem oldotta meg. Minden érdekelt látta, hogy egységes, az összes fokozatokat átfogó reformra van szükség, s e célból a fent említett évben az egyházkerület egy széleskörű, világi és egyházi emberekből álló bizottságot küldött ki, a négy professzor bevonásával (Szilágyi Gábor, Kocsi István, Lengyel József, Budai Ézsaiás). Az ő munkájuk eredménye lett az 1804. évi ún. „álmosdi tanterv”, mely ugyan csak a második Ratio educationis kibocsátása (1807) után, azzal gondosan egyeztetve jelent meg, tekintetbe véve az új jogi tanszék kívánalmait is.²³³

Közben az új tanügyi törekvéseknek, halálozásoknak, Sinai eltávolításának megfelelően a tanszékek körül is történtek mozgások. A filozófia tanszéket 1797-ben a szuperintendencia Domokos Lajos óhajára ketté választotta, a gyakorlati és elméleti filozófia tanszékére. Az előbbin tanították a természettudományokat, matézist, az utóbbin a szó szoros értelmében vett filozófia-elméletet. Az előbbi tanára Sárvári Pál volt 1795-től, az utóbbié Lengyel József lett 1798-ban, 1800-ban pedig létrehozták a jogi tanszéket, melynek első tanára Széplaki Pál, mint a magyar polgári jog, statisztika és büntető jog tanára foglalta el állását.²³⁴

Az új professzorok közül kettő emelkedett ki a későbbiekben, Sárvári Pál (1765–1846) és az 1794-ben Sinai utódaként megválasztott Budai Ézsaiás (1766–1841).

Sárvári debreceni tanulás után Göttingában fejezte be tanulmányait (1792–1795), s 1795 novemberében lett a filozófia tanára a Kollégiumban. Tanításában Kant nyomdokain haladt, akinek tanai már 1793-ban megszólaltak a Kollégiumban a filozófia oktatásával megbízott Nagy Sámuel (?–1810) esküdtdiák előadásában.²³⁵ Sárvári mindjárt munkája kezdetén hozzáfogott egy teljes filozófiai kézikönyv megírásához e felfogásban. Ennek első kötete lett a Moralis filozófia (Pest, 1802), mely Kant gondolataira épült, s bár a szövegből lépten nyomon kiderül a szerzőnek a nagy filozófus iránti megbecsülése, mestere tanításait kritikával fogadja: az erkölcstant elvont spekuláció helyett az emberi magatartás konkrét normarendszerének fogja fel. Ez a felfogás jut kifejezésre a két évvel később megjelent Filozófusi etikában (Nagyvárad, 1804), mely már egészen „prakticista jellegű”.

Filozófiatanári tevékenységénél jelentősebbnek mondhatók az esztétikai nevelés terén indított kezdeményei. Művészi tanítását s ennek gyakorlati megvalósítását (maga is jól rajzolt) A rajzolás mesterségének kezdete (Debrecen, 1804) című munkájában, szövegében és tíz rézmetszetében (Lumnitzer György és Beregszászi Péter diákok munkái) örökítette meg. Az 1807-ben megjelent második rész már kimondottan esztétikai célt tűz ki maga elé, „az emberi szépség grádusainak megjelenítését” klasszikus alakok nyomán. (Ennek rajzait is, metszeteit is Beregszászi Péter készítette.) A képek is, a szöveg is a neoklasszicista ízlést képviselik. Az író szövegében gyakran hivatkozik Winckelmannra. Így lesz Sárvári az új ízlésirány szálláscsinálója Debrecenben.²³⁶

Sárvári mellett Lengyel József (1770–1821) került 1798-ban az elméleti filozófia tanszékére, aki szintén göttingai diák volt. Előadásaival sem az ifjúság, sem feletteseinek rokonszenvét nem tudta megnyerni. Fejtegetéseit nagyon elvontaknak, homályosaknak tartották. Állását csak négy évig töltötte be, aztán lelkészségre távozott.

Annál jobban megállta helyét Budai Ézsaiás, mint a történelem, latin és görög nyelv (literatura) tanára. Kollégiumi tanulása után a göttingai egyetemen folytatta tanulmányait (1792–1794), miközben Hollandiába és Oxfordba is ellátogatott. Göttingában Ch. G. Heyne (1729–1812), a klasszika filológia megújítója volt rá nagy hatással. Itt írta doktori értekezését is De caussis culturae (1799), (A műveltség okairól, ma forrásairól-t mondanánk.) A széles tájékozottságú tanulmány fontos gondolata az anyanyelv szerepének kiemelése a műveltség terjesztésében, továbbá a szólásszabadság fontosságának a lelkiismereti kényszer eltávoztatásának hangoztatása. Debreceni irodalmi tevékenységét széleskörű auktorkiadással kezdte. Legelsőnek Terentius hat Komédiáját jelentette meg két kötetben (1795). Még ugyanez évben kiadta Cicero De oratore című munkáját, majd 1796-ban válogatott beszédeit (Orationes selecta). Ezt követte C. I. Caesar Commentarii című művének kiadása (1797) ugyancsak két kötetben, majd 1804-ben Phaedrus meséinek megjelentetése. Valamennyi kiadványát korszerű, friss külföldi editiók alapján rendezte sajtó alá s gondos előszóval látta el. Újból kiadta Cellarius Liber memorialis-át (1798, 1817, 1831), mely Debrecenben kivonatos formában Maróthi óta használatos volt, s megjelentette J. G. Hasse königsbergi professzor Liber de caussis stili Latini című munkáját (1799), azaz egy latinos stilisztikát. Ennek a német nyelvre vonatkozó megjegyzéseit a magyar nyelvre alkalmazta (magyarul) vagy elhagyta. (A mű 1813-ban újból megjelent.) 1804-ben pedig elkészítette az első magyar nyelven írott latin nyelvtant Deák nyelv kezdete példákban címmel, amely az alapfokú latin tanítás alapjául szolgált, ezzel is Maróthi törekvését valósítva meg.

Legnagyobb jelentőségű azonban két történelmi munkája, egyrészt magyar nyelvűségük miatt, mert bennük a magyar tudományosság új igénye jelentkezett, másrészt szemléletük újszerűsége, jó elrendezésük, világos előadásuk révén. A közönséges história, amelyet ma egyetemes történetnek mondanánk, 1800-ban jelent meg Debrecenben. Ebben a történelmet a régi keleti népekével kezdve a görögök után a rómaiakéval folytatja, s a keletrómai császárság bukásával (1453) fejezi be, sajátos módon nagyobb gondot fordítva a császárság, mint a köztársaság történetének előadására. – Már itt is meglátszik, hogy Budai nagy figyelmet szentel az antik irodalomnak, mint forrásnak, a Régi tudós világ históriája című művében pedig (Debrecen, 1802), természetesen ez nyomul előtérbe, mert ez nem egyéb, mint a görög, római irodalom részletes története. Az írók életrajza s műveik ismertetése mellett, mint írja, arra törekedett, hogy „az írók charakterét, becsit és érdemét” tisztán előadja. Művét az ótestamentumi írókon kezdve itt is felmegy a XV. századig, ismertetve a bizánci történetírókat s a keresztyén egyházatyákat is.

Mindkét mű valójában tankönyv a poetica és rhetorica classis tanulói számára, de magyarnyelvűségüknél fogva széles körben elterjedtek a művelt olvasók között is. A köteteket kísérő bevezetések hasznos pedagógiai útmutatásokat is adnak, jelezve szerzőjük nevelési gyakorlatát. A pedagógiai célt szolgálják a művéhez illesztett irodalmi utalások is, melyek a további olvasásra, kutatásra ösztönöznek, aminek példáit már Maróthinál, Sinainál is láttuk.

Meg kell még említenünk, hogy a kollégiumi rézmetsző diákok is Budai segítségével és irányításával alakították ki nagy jelentőségű térképmetsző munkájukat.²³⁷

2. Élő nyelvek tanítása

Mária Terézia németesítő törekvéseinek hatására „felsőbb sürgetésre” 1769-ben megkezdődött a Kollégiumban a német nyelv tanítása. Első tanítója Ajler György hatodéves diák lett, aki kiváló tanuló lehetett, mert 1775-ben seniorrá választották, aztán az utrechti egyetemre ment ki. A királyi bizottság 1773-ban kötelezte a várost, hogy a német nyelv tanítójának évi 200 forint fizetést biztosítson, ami még a XIX. században is érvényben volt. A tanítás azonban a németesítési törekvések elleni ellenszenv miatt nem lehetett valami eredményes. 1802-ben Péchy Imre egyházkerületi főgondnok maga vette kezébe az ügyet, s egy porosz születésű Moor Frigyes nevű egyént alkalmazott nyelvmesterként, s mivel az kevesellte a város által nyújtott 200 forintot, fizetését az egyházkerület 450 forintra egészítette ki. Így tanított 1807-ig. Az álmosdi tanterv előírta, hogy minden másodéves diák napi egy órában tanulja a német nyelvet praeses vezetése alatt. Ettől kezdve a német nyelv tanítása szakadatlanul folyt a Kollégiumban.²³⁸

A francia nyelv tanítását már Maróthi javasolta az Opinionesben (V. 1), de javaslata megvalósítását csak az 1798. évi egyházkerületi gyűlés határozta el.²³⁹ Ezt is a 2. éves diákok tanulták fakultatíve. Első tanára Lengyel József (1770–1822) professzor lett, aki mellett a német nyelv tanítását Sárvári Pál (1765–1846) professzor végezte. Később 1825-től e nyelv tanítása az akkor felállított nevelési tanszék feladatává tétetett, s tanulói önként vállalkozókból kerültek ki.

3. Egészségügy

A beteg tanulók gyógyítására természetesen kezdettől fogva figyelmet fordítottak a Kollégiumban. A szegény tanulók (servientes) orvosi ellátásáról, mint arról a Sedes jegyzőkönyveiben olvashatunk, az iskola gondoskodott.

A század közepén 1752-ben Hatvani István kezdeményezésére külön pénztári alapot létesítettek (cassa infirmorum) a beteg tanulók orvosi ellátására. Ebből utalt ki pl. Hatvani 1760. ápr. 18-án Diószegi Sámuel szolgatanuló gyógyszereiért 48 dénárt s ápolójának fáradságáért két hetenként 2 frt. 40 krajcárt.²⁴⁰ Ugyancsak Hatvani látta el az 1769. évi tűzvész diáksérültjeit. A nagy professzornak több receptje maradt fenn, melyet beteg tanulók részére állított ki.²⁴¹ Ugyancsak ő létesített 1775-ben 85 rhénes forinttal külön kórházi alapot, mely az 1778-ig működő előbbi mellett 1792-ig állt fenn; ekkor a Kollégium új szervezete értelmében (egyházkerületi intézmény lett) beolvadt az iskola közös vagyonába, s a senior pénzkezelését átvevő hivatalnok, a pénztáros kezébe ment át.

Ettől kezdve az egységes alap jelentős gyarapodást ért el, mert a legációk bevételeiből való eddigi részesedésen túl, több jövedelmi forrást nyitottak a számára, mint pl. a pünkösdi templomi adakozásokból való részesedés. Az alap tőkéje 1800-ban 697 forintot tett ki. 1804-től a senior kezébe befolyó temetési pénzek is ide kerültek, de ez később megszűnt. A legnagyobb fejlődést ekkor az jelentette, hogy 1807-ben az egyházkerület külön iskolai kórház felállítását rendelte el.²⁴²

A betegek kezelését Hatvani után is orvostanár, Milesz József látta el, akinek esetenként valamelyik chirurgus segített. Az ápolást kezdetben a kórházi épületben lakó asztalos felesége látta el. 1793 januárjában pl. Milesz 50 forintot kap a diákok gyógyításáért „egyszersmindenkorra”.²⁴³

4. Viselet

1774-ben felsőbb kívánságra az addigi viseletet is meg kellett változtatni, mert mint az 1774. évi májusi egyházkerületi határozat mondja, a jelenlegi szokatlan öltözet a tanuló ifjakhoz illetlen, és az időhöz alkalmazkodni kell. Az illetlenség főleg abban állt, hogy a zöld tóga a sárga díszítéssel a Rákócziak színeit képviselte. Helyette tehát fekete köpenyt (pallium) kellett hordani a kunsüveg helyébe pedig háromszögletű feltűrt szélű kalap készült.²⁴⁴ A diákság vonakodott az új viselettől, s az egyházkerület 1774. okt. 6-án hosszas disputa után a közelgő téli évszakra odamódosította a dolgot, hogy nov. 1-től hosszú dolmányt viseljenek s arra sem zöld tógát, sem palliumot ne vegyenek.

A diákság tiltakozásának kedves emléke a Keresztesi József poeseos praeceptortól és seniortól írott latin verses dialógus volt,²⁴⁵ melyben a tóga és a pileus panaszkodik egymásnak, hogy idejük mintegy 150 év után lejárt. A vers így kezdődik:

Toga; O ego, Debrecinae signum memorabile Musae,
Quod dixit viridem turba latina togam,
Cur ego nata fui?

(Ó, én Debrecen Múzsájának emlékezetes jele, melyet latinul zöld tógának hívott a sokaság, miért születtem?)

Az ellenállás eredményeként a tóga újból visszatért, de most már csak sötétzöld színben, melyet rókatorkos ujjas egészített ki.

5. A diákság létszáma és összetétele

Az eddigiek során – különböző összefüggésekben – többször került már szóba a kollégiumi ifjúság létszáma. Ehhez kiegészítésül és végső összefoglalásul még néhány adat.

Az 1588-ban kezdett Series studiosorum alapján Balogh Ferenc kiszámolta, hogy 1710–1799 között 7843-an írták alá a törvényeket, vagyis tanultak felsőbb fokon a Kollégiumban.²⁴⁶ A tízévenkénti lebontás a diákság számának növekedését az alábbiakban mutatja:

1710–1719 között beiratkozott	552	évi átlag	56
1720–1729 között beiratkozott	576
1730–1739 között beiratkozott	734	évi átlag	71
1740–1749 között beiratkozott	675
1750–1759 között beiratkozott	709
1760–1769 között beiratkozott	1016	évi átlag	106	–107
1770–1779 között beiratkozott	1117
1780–1789 között beiratkozott	1210	évi átlag	123
1790–1799 között beiratkozott	1254

Középiskolai szinten, valamint az elemi osztályokról folyamatosan 1798-tól maradtak fenn kimutatások. Létszámuk 1798. március 17-én ez volt:²⁴⁷

Numerus	Studiosorum Anni 1mi	80
	Poetarum	51
	Rhetorum Veteran[orum]	44
	Novitior[um]	98
	Syntaxistarum Vet[eranorum]	115
	Nov[itiorum]	151
	Grammatistarum	167
	Conjugistarum	213
	Declinistarum	185
	Elementariorum majorum	208
	Elementariorum minorum	302
		1614

Ettől kezdve korszakunk végéig évenként átlagosan 1124 volt a „gimnazisták”, 460 pedig az akkor még csak kétosztályos elemi iskolába járók száma, együttesen 1584. A Kollégium akadémiai tanszakairól pontos kimutatások 1820-tól kezdve maradtak fenn. Ebben az időben a „főiskolások” számát 400–450 körülire becsülhetjük, tehát azt mondhatjuk, hogy a Kollégiumnak a XVIII. század végén, a XIX. század elején évente kereken 2000 növendéke volt. (Az 1802. június 13-án tartott tanári gyűlés jegyzőkönyvében azt olvashatjuk, hogy a létszám „a kétezret meghaladja”.)²⁴⁸

1743. április 27-től, amikor a rétorok, poéták osztályával s a „metaphysicusokkal” együtt már három osztály írta alá a törvényeket (vagyis ők is „diákoknak” számítottak), a beírásnál azt is jelzik, hogy a tanuló honnan származott és melyik iskolából jött. Ez adatok szinte az ország egész területére kiterjednek.

A Thury Etele által közölt diáknévsorból az 1757-tel kezdődően, 1791-el bezárólag eltelt 35 esztendőből vett 3078 adat²⁴⁹ elemzése azt mutatja, hogy a diákok 47%-a korábban is helyben tanult; közülük évente átlagosan 41-en subscribáltak. Debrecent Kecskemét és Nagykőrös követte 8, illetve 5 diákkal. Szikszó és Mezőtúr 3–3, Hódmezővásárhely, Karcag, Hajdúszoboszló és Hajdúböszörmény 2–3, Losonc, Hajdúnánás, Kiskunhalas, Derecske, Kálló, Kunszentmiklós, Széntes, Kisújszállás és Püspöki pedig évente 1–2 diákkal szerepel az anyakönyvben. A történelmi Magyarország további 66 iskolájából is jöttek időről időre továbbtanulni akaró növendékek a Debreceni Kollégiumba.

Esetenként felbukkantak külföldiek is. Így pl. Polgári Mihály idézett írásában 1733-beli szobatársai között két csehet említ meg: Georgius Jesseniust és Johannes Glossiust. 1772. március 31-én subscribált Michael Blasek, a későbbi csehországi superintendens. A Türelemi Rendelet után számos, a Debreceni és a Sárospataki Kollégiumban végzett teológiai hallgató vállalt lelkészi szolgálatot Cseh- és Morvaországban, másfelől ezekről a területekről is többen érkeztek mindkét iskolába. – Ennél szembeötlőbb, hogy 1755. február 17-én egy „rhaetus”, azaz a mai Svájc Graubünden kantonjából származó diák: Petrus Dominicus Rosius a Porta iratkozott be. A Tiszántúli Református Egyházkerület 1768. április 22-én 12. sz. határozatával 20 Ft. hazautazási segélyt utalt ki további két svájci diáknak (Dominicus a Porta, Joh. Mart. Vital), akik egy évet és kilenc hónapot töltöttek a Kollégiumban „a Magyar ritusoknak, szokásoknak vizsgálásáért, a Magyar nyelvért is, melyek nem kevés előmenetelt adnak e világi életben.”²⁵⁰ 1780-ban és 1785-ben szintén feltűntek „Rhaetus”-ok: Andreas Killias, Johannes Puchlius, Johannes Zuzius és Bartholomaeus Staub. – 1775-ben egy szebeni származású görög (Graecus), Johannes Manicuati nevével találkozunk a Seriesben.

A jelzett korszakban a törvényeket aláírtak közül 1424-en alsóbb fokú tanulmányaikat is a Kollégiumban végezték. Közülük 357 volt debreceni (25%), 192 pedig általában Bihar megyei származású (13,5%). A környező vármegyékből Szatmár (108) 7,6%, a Hajdúkerület (83) 5,8%, Szabolcs (57) 4%-át adta ezeknek a növendékeknek. Az iskola földrajzi vonzáskörére további jellemző adatok: dunántúli szülők – főként Komárom (64), Veszprém (53) és Fejér megyéből (41) – 245 gyermeket (17,2%) taníttattak itt középfokon. A Pest megyebeliek (50) és a Kiskunságból valók (64) 5,1%-ot jelentettek. A Tiszáninneni Egyházkerület területére eső Borsod, Abaúj, Zemplén, Gömör és Heves megyékből 67-en, a Jászságból és Nagykunságból 60-an (4,4%) jöttek. Ebből a szempontból számottevő területek még a Szilágyság (42) és a Nagykunság (35), valamint Bereg (30), Csongrád (24) és Békés (22) vármegyék, de az említetteken kívül további 27 vármegyéből is származtak diákok.

Idővel egyre több idegen név szerepel a Seriesben. Ők főként felvidéki származásúak voltak (Késmárk, Felka, Szepes, Trencsény, Carpona, Brezno, Próna stb.) Ennek három oka is lehetett : az evangélikusok ottani iskoláinak szorongattatása a XVIII. században; a Felvidékről Alföld felé irányuló migráció közvetlen, vagy közvetett kihatása; a magyar nyelv elsajátításának szándéka. (Azt is tudjuk viszont, hogy a református kollégiumok diákjai közül szintén sokan keresték fel a felvidéki német városokat a német nyelv megtanulása végett.)

A diákság egészének társadalmi összetételét korszakunkban még megközelítőleg is nehéz megállapítani. Amint említettük a subscribálók névjegyzéke a XVIII. század végéig csak a származás helyét és az előző iskolát tünteti fel, a társadalmi rangot egy-két kivételtől eltekintve nem.

Kedvezőbb a helyzet azonban a szolgadiákok tekintetében. Anyakönyveik 1759-től kezdve feltüntetik a szülők „conditio”ját, azaz a társadalomban elfoglalt helyét is. Akadémiai szinten csak 1820-tól kezdve vannak ilyen folyamatos kimutatások, közép- és alsó fokon pedig 1798-tól.

A szolgadiákok száma a XVIII. század utolsó két évtizedében leapadt. Közöttük eleinte az elszegényedett egykori armalista és birtokos kisnemesek (nobilis) gyermekei voltak a legtöbben, akiket a „nemtelenek” (ignobilis) követtek, de ez az arány a század végén megfordult. Rajtuk kívül a lelkészek és falusi tanítók gyermekei szerepeltek nagyobb számmal ebben az anyakönyvben. II. Józsefnek az örökös jobbágyságot eltörlő rendelete után kezdték feltüntetni a szülők tényleges foglalkozását; az ignobilis kifejezést pedig az agricola (gazdálkodó) váltotta fel.

Az arányokat az alábbi kimutatás érzékelteti:²⁵¹

		1759/1760,	1769/1770,	1779/1780,	1789/1790,	1799/1800,
Szolgadiák volt:	ebből:	456,	447,	538,	257,	266
Nobilis		212 = 46,5%,	225 = 50,3%,	247 = 45,9%,	108 = 42%,	45 = 16,9%
Ignobilis		175 = 38,4%	167 = 37,4%,	220 = 40,9%,	ti
Agricola				67 = 26%,	131 = 49,2%
Lelkész		51 = 11,2%,	28 = 6,3%,	42 = 7,8%,	19 = 7,4%,	17 = 6,4%
Tanító		16 = 3,5%,	9 = 2%,	20 = 3,7%,	6 = 2,3%,	9 = 3,4%
Egyéb		2,	18,	9,	57,	64

Az „egyéb” kategóriába az árvákat, szabadparasztokat, kunokat, hajdúkat, a különböző iparosokat stb. soroltuk be.

A kézművesek gyermekei a XVIII. század végétől tanultak növekvő számban a Kollégiumban. Ehhez egy keresztmetszetszerű kép 1800-bó1²⁵² már jellemző adalékul szolgál. Bölcsészetet hallgatott és középfokon tanult akkor 980 növendék. A névsorok 872-nek örökítették meg társadalmi származását. Az alábbi 9 kategóriákból legalább 10-en származtak, és együttesen, 841-en a tanuló ifjúságnak 96,44%-át tették ki. Kétharmad részük kézműves és földműves családban született. Kézműves 295 = 33,83%, gazdálkodó 286 = 32,8%, nemes 105 = 12,04%, lelkész 76 = 8,72%. – A további 5 foglalkozás: tanítók 19, kereskedő 17, ülnök 17, jegyző 16, szenátor 10.

Nyilvánvaló, hogy az iskolán belül élők között egyre nagyobb volt a nem nemes, szegény tanulók aránya. Ezért lehetett a Kollégiumot a szegénytanulók iskolájának, a társadalmi felemelkedés lépcsőjének is tekinteni.

V. A KOLLÉGIUM ÉS A FELVILÁGOSODÁS (Összefoglalás)

A Kollégium valójában már a ramusi-descartesi filozófia befogadásától a felvilágosodás útján járt, melyen a XVIII. században is olyan nagyságok tanításai mutatták számára az irányt mint Locke, Wolff, Newton. Vagyis az ún. tudományos felvilágosodás már korán helyet kapott falai között. A XVIII. sz. második felében azonban a felvilágosodás gátat szakítva, a tudományok mezejéről áttört a társadalmi, politikai törekvések, az irodalom, a művészetek világába is. Ez utóbbi téren pl. az ún. klasszicista stílus lett a megjelenítő formája. Ez a nagy gátszakadás természetesen éreztette hatását Debrecenben a Kollégiumban is. Ez az idő az iskolában a nagy feszültségek, ellentétek kora. Ekkor folynak a harcok az állami törekvések olykor előremutató, de ilyenkor is a protestáns magatartás, gondolkodás elnyomására irányuló mozzanatai ellen (pl. Domokos Lajos levele az uralkodóhoz). Folynak a harcok a Kollégiumon belül az ott is jelentkező visszahúzó erők ellen (Sinai és pártja). Közben azonban, ha nehézségek, ellentmondások közepette is, felvillannak egy frissebb, tisztultabb jövő – a korszerű felvilágosodás sugarai – a falakon kívül és belül egyaránt. Azok a sugarak, amelyek korábban elérték Bécset, egy-kettőre átterjedtek Magyarországra is. Nálunk talán Bessenyei volt legnagyobb hatású hirdetőjük, sok műfajt képviselő, nagyszámú írásával s magyar nyelvűségével. De rajta keresztül és mellette már közvetlenül hatnak Bayle, Voltaire, Rousseau eszméi is, akiknek művei ekkor már ott vannak a Kollégium könyvtárában. Szilágyi Sámuel Voltaire Henriását fordítja.

Debrecenben – ami természetes – mintha az ifjúság érzett volna fel először az új szelek fúvására. Érthetően a legértelmesebb diákok köreiben mutatkozott ennek hatása, amit az alábbi néhány példa tipikusan szemléltet.

Kezdetben mintha csak „a klastromi servilis törvények”²⁵³ elleni lázadás formájában jelentkezne a hatás, mint Pálóczi Horváth Ádámnál, a későbbi kiváló költőnél, aki mint maga írja, 1789. május 13-iki levelében Kazinczyhoz: „Sok tettem volt, amiért tizenkétszer is kicsaphattak volna”, s végül „a’ miben legártatlanabb voltam s bízván magamhoz, semmit sem titkoltam, abban csíptek meg, s becsülettel kicsaptak; 18 pálcát rendeltek”.²⁵⁴ Harmadnapra kegyelemből visszavették, de következő esetének már eszmei háttere van: disputa közben összekap egy „nyers nyakas primárius”-sal s a következmény, hogy „in causa atheismi” a Sedes elé citálják, ő azonban nem hunyászkodik meg, összeszidja őket, mint írja, s ott hagyja. 1780-ban eltávozik a Kollégiumból. Hatvani Testimonialisával a zsebében.²⁵⁵

Mándi Márton István (1760–1831) esete már „súlyosabb”. Ő 1778-ban került a Kollégiumba, de 1780-ban őt is megvesszőzték és kizárták, mivel a professzorokat „trágár nyelvével csúfosan megmarcangolta”. (Sinai szavai)²⁵⁶ Visszavétel után négy évig nem volt újabb fegyelmi esete, de aztán éles ellentétbe került Hatvanival, annak Wolff filozófiája iránti ellenszenve miatt²⁵⁷, mint egy későbbi vallomásából tudjuk, s mert Kant műveit is tanulmányozta²⁵⁸, Sinaival pedig szemléletének elmaradottsága, előadásainak hosszadalmassága hozta összeütközésbe, mint egy későbbi nyilatkozatából tudjuk, melyben azt írja: „Mi szükség az ótestamentumi históriákba vakoskodni, hiszen az egy Fridrik [II. Frigyes porosz király] élete több materiát adhat a gondolkodásra, mint a nem tudom hány Babilonico – Assyriaco – Medico monarchia”.²⁵⁹

1784 végén újból a Sedes elé került, s a contrascribával való elvi hátterű összetűzése miatt újból vesszőzésre és végleges kizárásra ítélték, csak Domokos Lajos városi főkurátor közbelépésére vették vissza, de elvették tanítványait (a publicusok praeceptora volt), azzal a váddal, hogy helytelen tanokra oktatja őket, vagyis mint egy Sárvári Pálhoz írott leveléből tudjuk, arra tanította őket, hogy „az igazságot kutassák s hogy fülüket és lelküket meg ne nyissák senki fia számára, ha csak erős észokokkal meg nem győzik őket.”²⁶⁰ Primáriusnak sem jelölték, ami tanulmányi eredményei alapján megillette volna, viszont Domokos a primáriusi vizsgán, melyen maga elnökölt, a professzorok ellenében 1786. január 17-én beválasztatta az esküdt diákok közé.²⁶¹ Bár diáktársai szerették (többször is kérték, hogy továbbra is taníthassa őket), a professzorok előtt helyzete tarthatatlanná vált, ezért márciusban elfogadta a hajdúnánásiak meghívását, iskolájuk rektorságára, a következő évben pedig Göttingába távozott. 1790-től az újraéledő pápai Kollégium professzora lett, s mint ilyen nagy sikereket ért el az iskola felvirágoztatásában.

A harmadik nagy példánk a Kollégiumnak és Debrecennek felvilágosodás felé vezető útján Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805).

Kötetünkben egy későbbi tanulmány részletesen foglalkozik ugyan Csokonaival, de itt is hangsúlyoznunk kell az alábbiakat. Ő mint költő vonta magára a figyelmet már diákkorában, s költészetét már ekkor a felvilágosodás eszméinek, stílusirányainak a szolgálatába állította. Ő az egyik legkiemelkedőbb példája az egykorú kollégiumi ifjúság iskolán túli tájékozódásának. Kötelező tanulmányain kívül diáktársaival már 1790 körül olvasótársaságot szervezett az élő európai nyelvek tanulására, melyben ő az olasz nyelvet választotta, s ennek oldaláról életre szóló hatások érték.²⁶² Érdeklődése már ekkor kiterjedt a német és francia irodalomra, és érintette az angol és keleti nyelveket is. A franciák közül olvasta Rousseau fő műveit, Voltaire-t, részleteket a Nagy Francia Enciklopédiából, megismerte Helvetiust, Diderot-t, részletet fordított d’Holbach a Természet rendszere című munkájából (a természeti morál) és ismerte a korszak politikai-ideológiai röpiratait.²⁶³ Ekkor születtek, a kilencvenes évek elején a felvilágosodás eszméit hordozó nagy versei, mint Magyar! Hajnal hasad, Konstantinápoly, Az álom, az Estve, az általa állatbeszélgetéseknek nevezett éles társadalomkritikát tartalmazó prózai állatmesék (pl. A bagoly és kócsag), de a nagy szatirikus társadalmi körkép is, a Tempefői (1793), s a kora eseményeit gúnyoló Békaegérharc (1791). Nagy radikális verseiben Csokonai főképp „Bessenyeinek és körének a francia felvilágosodott klasszicizmus példáján kifejlesztett elmélkedő költészetét vitte végső diadalra”,²⁶⁴ azaz vitte volna, de a végső diadalt megakadályozta a francia forradalomtól megrettent Habsburg és hazai reakció kegyetlen fellépése, Martinovicsék mozgalmának felszámolása (1795). A végső véres jelenetnek állítólag szemtanúja volt Budán a költő is. S utána következett személyes tragédiája. Alig két hónappal a vérmezei jelenet után s épp hogy hazaért halasi, kecskeméti, pestbudai útjáról, nagy sietve s nagy kegyetlenül eltávolították a Kollégiumból. Szokás ezt a szomorú eseményt a Kollégium szemére vetni, pedig mondhatni, nem tehetett semmiről. Az országos politikai helyzet volt az iskola eljárásának kényszerítő oka, mint ezt újabban egyre többen felismerik, s éppen a költő legkiválóbb kutatói: Juhász Géza, Julow Viktor. Igaz, hogy Csokonai nem volt mintadiák, s szinte mindent elkövetett, hogy kihívja maga ellen a sorsot, de a Kollégiumban szinte mindent elnéztek neki, annál is inkább, mert Domokos már többször megmutatta (s mások is a városban), hogy a hasonló felfogású emberek mellett áll. 1794 decemberében Csokonai már szinte ugyanazokkal a vádakkal állt a Sedes előtt, mint 1795 júliusában (ekkor csak a legációs pénzekkel való el nem számolás tetézte a vádakat), de ennek tisztázására, s nyilván szándékosan, időt sem hagytak neki, és most jött a súlyos ítélet.²⁶⁵

Igen, mert közben megváltozott a történelmi légkör: a reakció kegyetlen támadásai ellen menteni kellett a Kollégiumot, a várost és Csokonait is. Ha a Kollégium tűri őt falai között, magának s a városnak árt. A költő is jól járt azzal, hogy csak iskolai, és nem világi bíróság elé állították. Az eljárás és az ítélet indokaiból a költő is sejthetett valamit, mert harmadnap így kommentálta: „Ha a Collegiumnak java azon áll: ám legyen! De ha csak én vétkemnek büntetése, esküszöm... hogy én olyan szörnyűt nem érdemeltem.”

Szentjóbi Szabó Lászlónak (1767–1795), akiről méltatlanul hallgatni szoktunk, nem volt ugyan látványos összeütközése a Kollégiummal, amelyben tanulmányait végezte, de ízig-vérig a felvilágosodás embere volt. Már diákként megismerkedhetett a francia felvilágosodás íróival, mert miután tanulmányai befejeztével Nagyváradon tanár lett, itt írott A kívánsághoz című idilljében Rousseau Emiljéből vett részleteket ültetett át. Később a korabeli német költészet hatása alá került. Mint II. József meggyőződéses híve, egy ideig állami (nemzeti) iskolákban tanított. II. József halálakor versben búcsúzott tőle, mint „az emberi nemnek igaz, hív szolgájá”-tól. Később kapcsolatba került Martinovics és társai mozgalmával, s ezért halálra ítélték, de ezt kegyelemből bizonytalan ideig tartó fogságra változtatták. Súlyos betegen került Kufsteinbe, ahol rövidesen meghalt.

Ugyancsak kollégiumi diák volt (négy évig) Szacsvai Sándor (1752–1815), a későbbi kitűnő újságíró, a Magyar Hírmondó, és a Magyar Kurír harcos, antiklerikális szellemű, csípős tollú munkatársa is, a francia forradalom híve. Dömény Diáriuma ezt a bejegyzést őrzi róla: „Alex. Szatsvai exuit, 1780. Novellista insignis, vivat.” (467). Vagyis: Alexander Szacsvai 1780-ban tette le a tógát. Jeles újságíró, éljen.

Mint korábbi, főleg Sinaival való harcaiból, az újfajta tanítási rendért való küzdelmeiből valamint a haladó felfogású ifjak (pl. Márton István) melletti kiállásaiból láttuk, a debreceni felvilágosodásnak központi alakja Domokos Lajos lehetett tisztségénél s erős egyéniségénél, bátorságánál, törhetetlenségénél fogva. Mint realista, reálpolitikus, kifelé ugyan a gazdag, nemesi, patrícius-polgár helyzetéből csatázott, ez volt a gyökere, háttere, s innen tudta építeni, ápolni kapcsolatait, az őt támogató társadalmi rétegekkel. Egyébként már külföldi útjáról magával hozta a protestáns-polgári-kapitalisztikus munkaerkölcsöt s a felvilágosodás utilitarista felfogását. Voltaire-t kora legnagyobb írójának tartotta, s antiklerikalizmusát magáévá téve egyformán harcolt mind a protestáns, mind katolikus klerikalizmus ellen. Kiállt az örökös jobbágyság eltörlése érdekében. A Kollégiumban ő vezetette be a francia nyelv tanítását 1776-ban, és Sinainak mint könyvtárosnak elrendelte Montesquieu, Voltaire, Rousseau, Diderot műveinek beszerzését.²⁶⁶ A felvilágosodáshoz kapcsolják magyar nyelvi törekvései is. 1797-ben az ő kezdeményezésére vezetik be a Kollégiumban a magyar nyelvű tanítást, s részt vett a debreceni grammatika készítésében is. Írói tollát is a felvilágosodás érdekében forgatta. Fordítása, az Álom második Józsefről, meggyőződéses jozefinistának mutatja, bár a röpirat inkább hívei kívánságát tárja a császár elé, mint a későbbi valóságot (pl. összbirodalmi törekvések). Haladó társadalmi gondolatai, nevelési eszméi kedvéért ültette magyarra Fénelon Telemaque ját. Sajnos, hatalmát és erélyét Csokonai mellett már nem volt ideje latba vetni, illetve: talán éppen az ő elméjéből született a kettős megmentést célzó ítélet, amint azt Szabó Magda Macskák szerdája című drámája helyes érzékkel sugallja.²⁶⁷

Foglaljuk össze mondanivalónkat Süle Sándornak, a XVIII. század végi kollégiumi diák, Pethe Ferenc életrajzírójának a nagy reformer-író kollégiumi diákoskodására vonatkozó szavaival: „Debrecen a magyar felvilágosodás Európával lépést tartó nagy iskolájának színhelye, és történelemhamisító az, aki csak a református konzervativizmust látja benne.”²⁶⁸

Tóth Béla

JEGYZETEK

1. Balogh István szerint: „A királyi uralom alá visszakerülés után az addig jóformán független mezővárosi respublica vezetőinek egy fél emberöltő alatt kellett beleszokni az új állami és politikai rendbe.” A rendi állam várospolitikája. Debrecen II. 102.

2. Kováts Zoltán: A népesedési viszonyok. U. o. 42–43.

3. Varga Gyula: Ipari termelés – a társadalom iparos rétegei. U. o. 342–344.

4. A város területét a Tanács ez időben hat utcasorra osztva tartotta számon s adminisztrálta. Ezek voltak: a Csapó, Péterfia, Hatvan, Piac, Cegléd és Varga utcák.

5. HBmL IV. A. 1011/a. 25. k. 644.

6. Esze Tamás: A református Esze Tamás. Bp. 1941. 11. – Ladányi Sándor: II. Rákóczi Ferenc pedagógiai és művelődéspolitikai törekvései. ThSz 1978. 158–168. – Az ifjúság Rákóczi iránti vonzódásáról, sőt a seregébe állásáról mind Barcsa János (A tiszántúli reformátusok a kuruc korban. DPL 1906. 680–688.), mind Esze Tamás olykor túlzott állításokat is megkockáztatnak.

7. Protocollum 1704. febr. 3. HBmL. IV. A, 1011/a. 721.

8. V. ö. Révész Imre 1959. 89–90.

9. Makkai László: Debrecen mezőváros művelődéstörténete. Debrecen I. 589–590.

10. HBmL. IV. A. 1011/a. 25. k. 816–818.

11. HBmL. u. o. 811.

12. U. o. 816–817.

13. TtREL II. 26. b. 1.

14. Békefi Remig 1889. 117.

15. TtREL II. 26. b. 1.

16. Az új törvényeket teljes egészükben közlő Békefi Remig szövegének végén azt írja, hogy azok kéziratban a Kollégiumi Levéltárban találhatók, nyomtatott példányuk pedig a Könyvtárban. Ma csak az előbbi van meg TtREL II. 26. a. 1. jelzet alatt.

17. A város már az új törvényeket megelőzően is beleszólt az iskola életébe. Például: „1700. márc. 28. in Congr. et Senatu. Komáromi György, Ajtai András, Bika Sámuel adjungáltatnak a Nemes Tanács mellé, hogy a Scholáb(an) mellyik Theologus Author taníttassék Praedicator s Professor Uraimékkal disentiállyák.” HBmL IV. A. 111/a. 26. k. 685.

18. Hivatalos nevük tehát még mindig „rector”, csak udvariasságból szólítják őket professzoroknak.

19. Békefi Remig 1889. 114.

20. Érdekes, hogy a festegetés ez időben erősen lábra kapott a Kollégiumban. Mutatja pl. a neutralisták naplója, melyek mindegyike díszes címlappal kezdődik. TtREL II. 16. b. 1–6.

21. Összehasonlításul: a senior havi készpénzfizetése 25 dénár volt.

22. HBmL IV. A, 111/a. 25. köt. 822.

23. A helyzetet szemléletesen mutatja az a levél, melyet egy Hatházi István nevű diák intézett a városi tanácshoz visszafogadása érdekében. Ismertettem a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár 1986. évi Évkönyvében. Debrecen 1986. 31–32.

24. Ezeket részletesen ismerteti Balogh István. Debrecen II. 118–125.

25. U. o. 133.

26. Esze Tamás: A debreceni Kollégium könyvtárának pusztulása. Egyháztörténet 1945. 54.

27. Géresi Kálmán: A kollégium külső történetének vázlata 1848-ig. Gimn. Ért. 1894/1895. 30–32.

28. Rákóczi intézkedésének kelte 1703. okt. 16. Tokaj. TtREL II. 22. a. 13.

29. TtREL II. 22. a. 13. (Rhédei-féle iratok) A szentimrei dézsmával kapcsolatos iratcsomó végén érdekes jegyzék olvasható a dézsmát szolgáltatókról s az általuk adott bormennyiségről.

30. TtREL II. 22. a. 1.

31. Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc. 2. köt. Bp. 1909. 412–422.

32. Ladányi Sándor: i.m. 168.

33. 1715. dec. 29-i tanácsülés jegyzőkönyve. HBmL IV. A. 1011/a. 28. k. 753–754.

34. Kosáry Domokos 1980. 101.

35. V. ö.: S. Szabó József 1926. 29–32. – Nagy Sándor nem jelzi a tanároknál a tanszékek közötti, ez időben szokásos mozgást. (1940. 297–314.) P. Szilágyi Márton pl. először a filozófiai tanszéken működött, aztán lépett át a dogmatikaira. Szilágyi Tönkő István pedig a filozófiai tanszék ellátása után a ius naturae (természetjog) s az erkölcstan tanára lett, s ilyesmi többször megtörtént a század folyamán. (pl. Szilágyi Sámuel esetében.)

36. RMK II. 1990.

37. Zemplén Jolán 1961. 241.

38. Lásd Esze Tamás: Egy fejezet a Rákóczi szabadságharc történetéből. Könyv és Könyvtár IV. Debrecen 1964. 99–100.

39. Várit az eddigi irodalom 1701-től tekinti a Kollégium tanárának. Egy 1703. évi városi tanácsi jegyzőkönyv újból professzori megválasztását említi. (HBmL IV. A. 1011/a. 25. k. 504.) Valószínűleg azonban csak az e korban szokásos „marasztás”-ról van szó: „Vári Mihály uramnak a Professorságra hivatal adatik.”

40. Dissertatio physiko-astronomica de planetis. Debrecini 1702. RMK II. 2102.

41. Lásd Balogh Ferenc 1904. 399.

42. Weszprémi István: Succinta Medicorum... Biographia. 2. köt. Bp. 1962. 188.

43. TtREL II. 1. e. I. 262–264.

44. HBmL IV. A, 1011/a. 25. k. 627. Tanársága újabb szakaszának emlékét három kinyomtatott disputa is őrzi 1703-ból. (Balogh Istváné, Kocsi Major Ferencé, Kocsi Major Istváné.) RMK II. 2146–2148.

45. Balogh Ferenc 1904. 16.

46. Nagy Sándor 1940. 51.

47. Békefi Remig 1889. 80.

48. TtREL II. 10. a. 1.

49. Révész Imre 1959. 83. szerint a felsorolt osztályokat egy kezdő évfolyam (initandi) előzte meg, melyben az írást, olvasást tanították. Ezek számára készültek az ábécés könyvek. – Az említett névsorokból az tűnik ki, hogy a praeceptorok nem minden évben cserélődtek ki teljesen. Pl. 1724–25-ben és 1726-ban csak 3–4, de 1727-ben már 8 név szerepel a megválasztottak sorában. – Az osztályok elnevezése olykor változott, illetve a kétéves részeket külön-külön nevezték meg.

50. Leges Specialis I/L 5: „...linguae nativae sive vernaculae litentia scholasticis in universum omnibus prorsu interdicitur.”

51. Ezért van pl. a tankönyvek sorában különbség a fiú- és leánygyermekek számára készült ábécés könyvek között. Az utóbbiak magyar nyelvűek voltak. Lásd Benda Kálmán-Irinyi Károly 1961. 340–341.

52. Lásd Lengyel Imre-Tóth Béla: Maróthi György nevelési törekvéseinek külföldi gyökerei. Könyv és Könyvtár VIII : 2. Debrecen 1971. 70. (A továbbiakban Lengyel-Tóth II.) – Szilágyi nyilatkozata: Oratio funebris c., Maróthi halálára mondott gyászbeszédében hangzott el. Museum Helveticum. II. Tiguri 1746.

53. Az 1556-ban Kolozsvárt kiadott könyvnek mintegy 36 kiadása jelent meg 1827-ig, az ország egész területén. Debrecenben pl. kilencszer nyomtatták ki.

54. Az álmosdi tanterv (1804) is megemlíti Molnár Prosodiájának egy ugyanazon évben megjelent kiadását (Posonii et Pestini).

55. A Colloquiát természetesen más, teljes kiadásban is olvashatták a Kollégium diákjai. A Nagykönyvtár a debreceni kiadás két példányán kívül ma is kilenc példányban őrzi a művet latinul s egy példány angol fordításban. Egyébként a Colloquiának egy válogatott kiadása 1697-ben Kolozsvárt is megjelent Tótfalusi Kis Miklós nyomdájában. RMK II. 1897.

56. Siderius János kátéja 1597-ben jelent meg először Catechismus cím alatt (RMK I. 297), s még 1763-ban is kiadták.

57. A könyv címe: Az arithmetikának, avagy a számlálásnak öt Speciesinek rövid Magyar Regulákba foglaltatott Mestersége. RMK I. 1175.

58. Lásd Lósy-Schmidt Ede 1931. 192.

59. A tankönyvekről Tóth Béla 1982.²

60. RMK II. 591.

61. Idevonatkozólag Révész Imre 1959. 83.

62. Polgári kézirata: Delineatio vitae és Itinerarium címmel TtREK R 550 jelzet alatt. Ismertettem a Déri Múzeum 1971. évi Évkönyvében. Debrecen 1973. 75–89.

63. TtREL II. 26. b. 1.

64. Polgári az adatokat említett írásának 4–6. lapjain közli.

65. TtREK R. 287.

66. A vezérfonal itt a legnagyobb valószínűség szerint Martonfalvi Szent Históriája lehetett, mely Sulpicius Severus nyomán valójában a Biblia történelmét adta elő „ez világnak Teremtésétül fogván.”

67. Lengyel Imre–Tóth Béla: Maróthi György külföldi tanulmányútja. Könyv és Könyvtár VIII : 1. Debrecen 1970. 92. (A továbbiakban Lengyel–Tóth I.)

68. RMK II. 109.

69. RMK II. 1604.

70. „Akár a görög, úgy a héber nyelvet is ez időben e célra kiválasztott diákok tanították a Kollégiumban” – írja Hatvani önéletrajzában. Lósy-Schmidt Ede 1931. 201.

71. Békefi Remig 1889. 27.

72. Révész Imre: A magyarországi ref. egyház énekeskönyvéről. Debrecen 1866. 9.

73. A kántordiákok névsora rendre olvasható a Neutralisták naplójában. TtREL II. 16. b. I. Ezek a tanulók „munkájukért” pénzt kaptak a város pénztárából s alkalmankint az elhunytak hozzátartozóitól is.

74. A collatiókkal részletesen foglalkozott Balogh Ferenc 1904. 192–195., és Nagy Sándor 1933. 62.

75. Dömény József Diáriumában részletesen leírja a felsorolt helyeken a magyar diákokra váró jótéteményeket. TtREL II. I. e. 2. 53–56. – Fináczy Ernő szintén ismerteti az említett városok nyújtotta ösztöndíjakat: A magyar közoktatás története Mária Terézia korában. Bp. 1899. 359.

76. A senior segélye 200–400 forint (50–80 arany) között mozgott, de más diákok is kaptak segélyt érdemük szerint. Pl. Hatvani István részére a Sedes 25, a debreceni egyház 50 rajnai forint segélyt nyújtott, de máshonnan is kapott jelentős adományokat. (Ezeket részletesen felsorolja Lósy Schmidt Ede 1931. 60) A debreceni tanács 30 rajnai forintot adott neki, hátaslova részére pedig teljes felszerelést.

77. Segesváry Lajos: Magyar református ifjak az utrechti egyetemen (Debrecen 1936) c. tanulmányában hasonlóan írja le ezt a szokást. Nála olvassuk, hogy pl. Tótfalusi Kis Miklós a fogarasi rektórián 350 aranyat gyűjtött három év alatt külföldi útjára. (50–51.) Hasonlóan járt el pl. Segesvári István, a debreceni Kollégium diákja 1787-ben hódmezővásárhelyi rector korában. (Tóth Béla: Első magyar nyelvű irodalomtörténetünk szerzője. Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyve X. Debrecen 1983. 190–191.)

78. Nagy Sándor 1933. 192–197, szemléletes grafikont közöl a XVIII. században külföldet járt debreceni diákokról. – Az ide vonatkozó irodalmat közli Herepei János: Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. III. Bp. –Szeged 1971. 441–451.

79. Lásd Tóth Lajos kéziratban lévő dolgozatát a hallei egyetem magyar diákjairól. TiREK Kt. 4041. sz. alatt.

80. A göttingai egyetemnek jó XVIII. századi leírása olvasható Fogarasi Sámuel: Marosvásárhely és Göttinga c. önéletírásában. Bukarest 1974. 209–213, 230–236.

81. Ezekről a látogatásokról nagyon jó képet adnak az ún. peregrinációs albumok. (Németül: Stammbuch) Lásd Keserű Bálint: Újfalvi Imre és az európai „későhumanista ellenzék”. Acta Universitatis Szegediensi 1969. 5. Továbbá Tóth Béla: Maróthi György albuma. Studia Litteraria Debrecen 1973. 107–125. Történelmi könyvtáraink több ilyen értékes albumot őriznek.

82. Révész Imre 1966. 19.

83. Tóth Béla: Maróthi György szerepe a kollégiumi könyvtár fejlesztésében. Könyv és Könyvtár X. Debrecen 1975. 215–228.

84. A hasonló esetek sokaságáról Varga Zsigmond 1945. 66–68.

85. Valószínűleg Szilágyi István professzor kezétől. TtREL II. 26. b. 1.

86. A neutralisták törvényének 11. pontja pl. előírta, hogy ha a neutralista felső fokozatba lépett (ad publicas lectiones), s alumniát élvez, félév elteltével tógát kell öltenie. Békefi Remig 1889. 138.

87. Balogh Ferenc 1904. 153.

88. TtREL II. 26. b. 1.

89. Hívták még a Sedest Sedes iudiciaria-nak, Tribunal Scholasticumnak, Sedriának is.

90. Ezek a feljegyzések TtREL II. 10. a. 1–25 jelzet alatt találhatóak.

91. Az új collegák megválasztása eleinte a város által kiküldött gondnok és két segédgondnok jelenlétében, esetleg külön ülésen történt, amint ezt a Sedes 1. jegyzőkönyvének elejére bekötött, 18 oldalnyi, 1711 decemberével kezdődő feljegyzések mutatják. Az ott szereplő praeceptorok nevei a Nagy Sándor 1933-ban nem szerepelnek.

92. TtREL II. 10. a. 1. köt. 48.

93. Békefi Remig 1889. 127, 129.

94. TtREL II. 10. a. 1. köt. 74–75.

95. TtREL II. 10. a. 3. köt. 231–234.

96. Oklevelét a TtREK őrzi R 641/21 jelzet alatt.

97. Maróthi külföldi utazásainak, tanulásának legjobb forrása levelei, melyeket külföldi tartózkodása alatt intézett bázeli barátjához, később az ottani egyetem tanárához, Jakob Christoph Beckhez (1711–1785). A leveleket fordítással, magyarázatokkal lásd Lengyel–Tóth I. i. m.

98. A Maróthi által hozott könyvek jegyzékét összeállította Ötvös János: Maróthi György könyvtára. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának évkönyve. 3. Debrecen 1955. 331–370.

99. Lásd Tóth Béla: Maróthi György földrajzi munkái. Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen 1974. 805–825.

100. TtREK R 264–266/a.

101. Lásd Tóth Béla: Locke filozófiájának hatása Debrecenben. Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen 1985. 429–435.

102. Maróthinak Debrecenből Beckhez írott leveleit kiadta Lengyel Imre–Tóth Béla a Könyv és Könyvtár VIII : II. Debrecen 1971. (A továbbiakban Lengyel–Tóth II.)

103. Nikolaus Engelhardtnál (1696–1765) a groningeni egyetemen. Lengyel–Tóth I. 106.

104. HBmL IV. A. 1011/a. 147. köt. 43.

105. Lengyel–Tóth II. 87.

106. Nyomtatásban megjelentette a KLTE Földrajzi Intézete 1962. évi Actájában, Mészáros Ede fordításával s Kádár László bevezetésével.

107. Lengyel–Tóth II. 78.

108. Lásd Keresztes Mária: A magyar matematikai műnyelv története. Debrecen 1935. – Tóth Béla: Mit tanított Maróthi matematikából? Múzeumi Kurír. Debrecen 1977. 5. sz. 58–61.

109. Tóth Béla: Ramus hatása Debrecenben. Könyv és Könyvtár XII. Debrecen 1979. 85–107.

110. Lengyel–Tóth II. 70.

111. TtREL II. 26. c. 5.

112. U. o.

113. Teljes címe: Opiniones de promovenda pietate ac re litteria in ecclesia et schola Debrecinensi 1741. Öt kérdésre hét columnában rövid pontokban tartalmazza Maróthi összes egyházi és iskolai reformkívánságait.

114. TtREL II. 26. b.1.

115. U. o.

116. U. o.

117. TtREL II. 26. c. 5.

118. Benda Kálmán–Irinyi Károly 1961. 344.

119. Gimn. Ért. 1894/95. 119.

120. Csomasz Tóth Kálmán: Maróthi György zenei ismeretei. Magyar Zenetörténeti tanulmányok. Bp. 1969. 105. – Tóth Béla: Maróthi György Zsoltárfordításai. ThSz 1976. 231–232. – Szabolcsi Bence: A 18. század magyar kollégiumi zenéje. Bp. 1930. 25.

121. TtREK R. 71. 5. c.

122. Ötvös János: i. m. 331–370.

123. Tóth Béla: Maróthi György szerepe a debreceni nyomda fejlesztésében. Múzeumi Kurír 1975. 8. sz. 36–39.

124. Benda Kálmán–Irinyi Károly 1961. 321–409.

125. Tóth Béla: Ki fordította Osterwald „Traité des sources de la corruption, qui règne aujourd’hui parmi les chrétiens” című művét magyarra? MK 37 1975. 155–156.

126. Pallas Debrecina. Debrecen 1828. 169. (Latinul)

127. A „Piskárkosi” nemesi előnév egy Szatmár megyei faluról.

128. Pozsonyi tanulásáról lásd naplójegyzeteit TtREK R 607/52/a jelzet alatt.

129. Szabó Botond: Piskárosi Szilágyi Sámuel peregrinációja (1738–1742). Acta Historiae Litterarum Hungaricarum. Tom. XXI. Szeged 1985. 139–156.

130. A TtREK R 71.8 jelzetet viselő könyvtári feljegyzéseket tartalmazó kéziratos albumban a Weidler Institutiones-ére vonatkozó bejegyzések mellett ott található 33 olyan tanuló neve is, akik Musschenbroek könyvét megvásárolták. Köztük a Hatvanié.

131. Az 1743. évi közvizsgára vonatkozó bejegyzésből. TtREL II. 10. a. 3.

132. Révész Imre 1959. 53–54.

133. TtREK R 607. 58. d. jelzetű kéziratban. Címe: Id. Piskárkosi Sámuel életrajza. 1785.

134. 1759. 2. kiad. 1775. A mű rövidített változata 1765-ben is megjelent.

135. Zsigmond Ferenc 1940. 32.

136. U. o.

137. TtREK R 134, R 135, R 187.

138. TtREK R 134. 3. számozatlan lap.

139. TtREK R 187, R 1016.

140. TtREK R 189, R 190, R 3726.

141. Kiadta Révész Imre MPEIF 1875. 188–196.

142. TtREK R 151, R 371.

143. Ránk maradt beköszöntő beszéde is Lugossy József másolatában. TtREK R 571.

144. Ezeket ismerteti Csomasz Tóth Kálmán 1978.

145. TtREL II. 1. d. 1. köt. 35.

146. Varjas, illetve a Kántus hatásának tulajdonítja Csomasz Tóth Kálmán az e korból szép számmal fennmaradt melodiáriumokat is. (1978. 202.)

147. Tóth Ferenc: Túlatiszai ref. püspökök élete. Győr 1812. 180.

148. TtREK R 663.

149. Révész Imre: Hatvani Istvánról. Vasárnapi Újság 1871. 69.

150. Hatvani életrajzát Lósy-Schmidt Ede írta meg 1931-ben. Művének csak 1. kötete jelent meg, s a professzor életének csupán külső eseményeit nyújtja. E sorok írója Budapesten 1977-ben megjelent minikönyv formájában foglalta össze Hatvani István életét és munkásságát. Igen jó forrása Hatvani Debreceni működésének Johann Christoph Beckhez, Maróthi volt barátjához írott 17 levele, melyeket Lengyel Imre tett közzé (Havas László közreműködésével) a Déri Múzeum 1972. évi Évkönyvében. (499–539.)

151. A beszéd megjelent a Museum Helveticum 1751. évfolyamában. Part. XX. 531–556.

152. Lósy-Schmidt Ede 1931. 214.

153. TtREL II. 1. d. 77–83.

154. A tanári kar és az egyházkerület Ordo körül folyt harcát ismerteti Nagy Sándor 1940. 149–150.

155. 1956-ban, mint Jakucs István és Barna Péter írják (Fizikai Szemle 1957. 1. sz. 4.) Sinai Miklós kéziratai közt felbukkant egy Hatvani előadását tartalmazó jegyzet, amely a szerzők szerint nem az ő kézirata, csupán előadása nyomán készült s növényekkel, állatokkal foglalkozik, tehát inkább természetrajz, mint fizika, jelezve Hatvani előadásainak széles körét. A jegyzet paragrafusokra van osztva 1508 §-tól 1582 §-ig, s fejezetcímenként itt is Winckler címei szerepelnek, de nem követi szolgai módon azokat.

156. W. Derham (1637–1735) Physico-Theology c., először 1713-ban megjelent művét Segesvári István (1762–1826) debreceni tisztiorvos, volt kollégiumi diák fordította le nyelvünkre és adta ki bécsi orvostanhallgató korában 1793-ban.

157. Lengyel Imre: i. m. 499–539.

158. Kéziratos bejegyzés a Introductio kollégiumi példányában. TtREK N 75/a. 7.

159. Trócsányi Dezső: Mándi Márton István tudományos munkássága. Pápa 1931. 11–17.

160. Horváth Róbert terjedelmes tanulmányban méltatta Hatvani ez irányú kezdeményezéseit: Hatvani István és a magyar statisztikai tudomány kezdetei. Bp. 1963.

161. Lósy-Schmidt Ede 1931. 100–102., 166–171. és Diósadi Elek: Professzor Hatvani receptjei a debreceni diákok részére. Debrecen 1941.

162. Varga Zsigmond: Hatvani István, a természettudós, mint hívő keresztyén. Vasárnap (Debrecen) 1936. 248, 257, 265. – Zoványi Jenő 1977. 243.

163. Idézi Lósy-Schmidt Ede 1931. 108.

164. Idézi Milesz Béla: Hatvani István emlékjegyzeteiből. Vasárnapi Újság 1872. 246. A búcsúztató kézirata TtREK R 702/aa.

165. Révész Imre 1959. 27–30.

166. U. o. 32, 34–35.

167. Varga László 1930. 20.

168. Felsorolásukat lásd Fekete Csaba–Szabó Botond 1979. 93-94.

169. Varga László: Sinai Miklós Minucius Felix interpretációja. Pap Károly Emlékkönyv. Debrecen 1939. 553–572. – Varga László: Szövegkritikai és vallásrégiségtan fejtegetések Sinai Miklós Minucius interpretációjában. Debrecen 1942. 53.

170. TtREL II. 1. d. 2. 77–91, 97–101. (Sinai írása.)

171. Sajátos módszerének még külföldön is híre kelt. A. L. Schlözer göttingai Staats-Anzeigen c. lapjában egy kecskeméti levelezőre hivatkozva azt írta róla, hogy Sinai az ún. egyetemes történet előadásában 18 év alatt csak a középkorig jutott el. (Staats-Anzeigen IV. 1784. 377.)

172. Tanításai anyagát tömören ismerteti Révész Imre 1957. 72–73.

173. U. o. 78.

174. TtREL II. 1. d. 2.

175. Révész Imre 1957. 76, 78.

176. A cím latinul u. o. 176.

177. U. o. 65, 68, 82.

178. U. o. 78, 14.

179. U. o.: 94–95.

180. Az 1792. febr. 20-i egyházkerületi közgyűlés is Sinai bűnei között elsőként „tantervi változtatásait”, ami ellenszegülését jelenti, emeli ki. TtREL I. 1. b. 31.

181. A folyamatot ismerteti Zoványi Jenő: A Tiszántúli Ref. Egyházkerület története. Debrecen 1939. 66–68. és Révész Imre 1957. VI–XI. fejezeteiben.

182. Balogh Ferenc 1904. 62–63.

183. A nagy ünnepekre bennmaradt (törvény rendelte a bennmaradást) ún. remanens tanulókról 1767–1805 között külön jegyzőkönyv szól. Balogh Ferenc 1904. 210.

184. Barcsai János 1905. 125.

185. A Kollégium akkori helyzetét a legrészletesebben abból a jelentésből ismerhetjük meg, melyet az iskola vezetősége adtak báró Vetsei Miklós királyi biztos kérdéseire 1771. febr. 22-én. TtREL I. 8. c. 2. – DPL 1902. 691–695.

186. Ezek az alapok az 1771. évi jelentés szerint az alábbi összegeket tették ki. 1. Az angol alap 1160 fontot, melynek kamatai illették a Kollégiumot. 2. A belgiumi (ma: Hollandia) alap évi 225 rhforintot küldött. 3. A svájci egyházak kb. 400 forintot adtak.

187. Nagy Sándor 1933. 118.

188. Nagy Sándor 1940. 131.

189. DPL 1902. 692. – Egyházkerületi jegyzőkönyv 1765. június 6. TtREL I. 1. a. 4.

190. Tóth Sámuel: Adalékok a tiszántúli ev. ref. egyházkerület történetéhez. 2. füzet. Debrecen 1894. 162–169.

191. TtREL I. 99. a. 87. köt. 85–87.

192. Nagy Sándor 1940. 125.

193. Zoltai Lajos: Domokos Márton debreceni főbíró és kora. DKK 1909. 54–70. – Révész Imre 1957. 36, 38–40.

194. A fordításról Tóth Béla ld. 125. jegyzet, 165–166.

195. A piarista iskola indulásáról legújabban Bajkó Mátyás 1981. 453–454.

196. Bessenyei és a bécsi felvilágosodás kapcsolatát tömören megrajzolja Kosáry Domokos 1980. 426–428.

197. Nagy Sándor 1940. 127.

198. U. o. 129. – TtREL II. 1. c. 1. (Igazgatási iratok) – A nyomda ekkorbeli nehézségeire nézve Benda Kálmán–Irinyi Károly 1961. 72–80.

199. 199 TtREL II. 1. c. 1.

200. Révész Imre: Adalékok a magyar protestáns iskolák autonómiájának történetéhez. Sárospatak 1869. 21–22.

201. TtREL II. 1. c. 1.

202. A folyamatot leírja Kosáry Domokos 1980. 414.

203. U. o. 425–426.

204. Egy ilyen rézmetszetű dokumentumot találunk Varga János: Vezérkönyv az elemi nevelés- és tanításra. Buda 1838. könyve végén Karacs Ferenc diák munkájaként.

205. Nagy Sándor 1940. 144. – Ezekre a különbségekre, feszültségekre utal s megszüntetésükre törekszik Hatvani a Modesta Disquisitio c. munkájában (Bécs 1785) a mérsékelt felvilágosodás szellemében.

206. Révész Imre 1957. 95., s Fináczy Ernő: A magyar köznevelés története Mária Terézia korában. 2. köt. Bp. 1902. 398.

207. Kosáry Domokos 1980. 428.

208. Révész Imre 1966. 92.

209. A lélektani hatás kedvéért, a Helytartótanács elrendelte a Kollégium épületének eladását a városi tanács által. A kurátornak és a professzoroknak 1786. márc. 23-án kellett válasziratukban elhárítani az ügy végrehajtását, bár az általuk készített irat 1. pontjában ott szerepel az iskola helyiségeinek, épületeinek pontos felsorolása. TtREL II. 1. c. 2.

210. Révész Imre 1966. 93.

211. A folyamodványt teljes egészében közli id. Révész Imre: Adalékok... i. m. 80–81. és Révész Imre 1966. 93-94.

212. Domokos igazi kollégiumi felfogásban mutat rá a Ratio intézkedéseinek társadalmi hátrányára, mely a paraszti és polgári származású ifjak számára szinte lehetetlenné teszi a feljebbjutást az iskolarendszerben, pedig, mint írja, ezekből is „gyakran válnak olyan férfiak, akik bármiféle munkakör betöltésére alkalmasak”. Révész Imre 1966. 96.

213. U. o. 94–95.

214. id. Révész Imre: Adalékok... i. m. 35–37.

215. A református iskolai alapítványokról van szó.

216. Révész Imre 1966. 98–99.

217. Sinka Sándor 1895. 103.

218. Az egész helyzetet részletesen ismerteti Nagy Sándor 1940. 157–158.

219. TtREL II. 8. d. 2.

220. TtREL I. 1. a. 7. k.

221. TtREL II. 1. d. 1.

222. Itt felsorolják, milyen tankönyvek hány példányban találhatók a tanulók kezén. Nagy Sándor 1940. 150.

223. Tanárkari jkv. 1788. júl. 19. TtREL II. 1. d. 1.

224. A tabellákat pár kisebb olvasási hibával teljes egészükben közli Nagy Sándor 1933. 172–173.

225. Nagy Sándor 1933. 224.

226. Kant könyvei már korábban, többnyire első kiadásukban megjelentek Weszprémi István könyvtárában. Tóth Béla: Debrecen könyvtári kultúrája a 18. században. MKsz 1981. 76.

227. Nagy Sándor 1940. 167.

228. TtREL I. I. a. 6.

229. Gimn. Ért. 1894/95. 109.

230. Sinka Sándor szó szerint közli „az ötödik vagy Syntactica s a hatodik vagy Rhetorika Oskola” tanrendjét. Gimn. Ért. 1894/95. 109–113.

231. Békefi Remig 1889. 136.

232. Az új törvényeket latinul és magyarul közli Nagy Sándor 1933. 337–388.

233. Nagy Sándor 1940. 172. és Sinka Sándor 1895. 114–118.

234. Az ügy részleteit lásd Nagy Sándor 1984. 156–157.

235. A Helytartótanács 1795-ben megtiltotta a kanti filozófia tanítását a katolikus iskolákban. A kálvinista körök pedig a Rosta c. vitairatban (Budai Ferenc munkája) tiltakoztak ellene.

236. Sárvári életéről Tőrös László 1931. Rajzoktatással kapcsolatos tevékenységéről Tóth Béla 1976. 48., 58.

237. Budai irodalmi klasszika-filológiai tevékenységét részletesen ismerteti Varga László 1930. 25–35. Egész életét, tevékenységét pedig Borzsák István 1955. – Amint az előbbiekből láttuk, pl. Maróthi, Sinai esetében, a klasszika filológiánk nem Budaival kezdődött, hanem jóval korábban. – Jó képet rajzol róla Julow Viktor Debrecen II. 432–435.

238. Balogh Ferenc 1904. 98–99.

239. Francia nyelvtanár 1776-tól működött a Kollégiumban, csupán egy évvel később, mint a pesti egyetemen. 1792-ben pedig úgy dönt a Kollégium, hogy ezentúl csak olyat nevez ki tanárnak, aki franciául is tud. Lakatos Géza: A francia nyelvtanítás múltja hazánkban. Bp. 1934. 26.

240. A kórház történetét megírta Balogh Ferenc 1904. 158.

241. Diósadi Elekes György: Professzor Hatvani receptjei a debreceni diákok részére, Debrecen 1941.

242. Balogh Ferenc 1904. 54–56.

243. Az egyházkerületi közgyűlés 1793. jan. 14-én kelt 11. sz. határozata. TtREL I. 1. a.7.

244. TtREL I. 1. a. 5. A Kollégiumi diákok régi és új viseletét találó rajzokban (akvarell színezéssel) örökítette meg Csokonai József – a költő apja – naplójában, melyet a Déri múzeum őriz.

245. A vers megtalálható Dömény József Diáriumában. TtREL II. 1. e. 2. 18–23.

246. Balogh Ferenc 1904. 617.

247. TtREL II. 7. e. 1. A diáklétszámmal kapcsolatos kimutatásokat Barcza József készítette.

248. TtREL I. 1. a. TtREL II. 1. d. 2. 287.

249. Thury Etele 1908. 245–251.

250. TtREL I. 1. a. 4. 176., Nagybákai Antal: A debreceni nemes Sós Társaság diákkapcsolatai. Debrecen 1944. 14–15. (Klny. a DKK-ból)

251. TtREL II. 16. b. 4–6. köt.

252. TtREL II. 7. e. 2.

253. Pálóczi Horváth Ádám használja a kifejezést Kazinczyhoz írott levelében. Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi Váczi János. 1. köt. Bp. 1890. 268.

254. U. o. 353.

255. U. o. 354.

256. Csűrös Ferenc: Mándi Márton István pöre. ItK 1912. 178.

257. Hatvani az egész Introductio-t Wolff filozófiája elleni védekezésül írja (1757), Bevezetésében panaszkodik a diákok Wolff iránti rajongására, akik „minden tudást abban látnak, ha állításait nagyhangú szavakkal az ellentmondás és elégséges ok elveivel (ezek Wolff filozófiájának alapelvei) támogatja az ember”.

258. Systema Philosophiae Criticae c. kompediumának előbeszédében. (1820)

259. Idézi Trócsányi Dezső: i. m. 20. A diákság és a tanári kar között a XVIII. század második felében fennállott ellentétet Trócsányi is „a felvilágosodás egyháziatlan (sokszor egyházellenes) filozófiájának s az egyház természetes konzervativizmusának következménye”-ként fogja fel. (Im. m. 16.)

260. Csűrös Ferenc: i. m. 31–32.

261. Márton István pöreit és primáriusi vizsgáját a Sedes jegyzőkönyve alapján részletesen leírja Balogh Ferenc 1904. 225–230.

262. Julow Viktor: Csokonai Vitéz Mihály. Bp. 1975. 58.

263. U. o. 92.

264. U. o. 129.

265. Csokonai második pörét a Sedes jegyzőkönyve alapján magyarul közli Nagy Sándor 1933, 88–112. Az eredeti latin szöveget közreadta Csűrös Ferenc ItK 1905. 445–464.

266. Julow Viktor: i. m. 129.

267. Jó képet fest Domokos gondolkodásáról, tetteiről Révész Imre 1966. 101–103, 116–117., valamint Julow Viktor Debrecen II. 407–408.

268. Süle Sándor : A felvilágosodás és a reformkor határán. Pethe Ferenc élete és munkássága. Nyíregyháza 1983. 10.