A KOLLÉGIUM PARTIKULARENDSZERE

A partikuláris iskola, a partikuláris iskolarendszer, a debreceni Kollégiumnak, mint anyaiskolának partikuláris iskolarendszere nem ismeretlen sem a pedagógiai, sem pedig a pedagógia-, iskola- és művelődéstörténeti, illetőleg az egyháztörténeti kutatók, kutatások előtt. A különféle kutatások eredményeit közreadó gazdag irodalom viszont arról győz meg bennünket, hogy általában a partikulák és a debreceni Kollégium partikuláinak megítélésében is, szinte majd minden kutatóra kiható bizonytalanság érvényesült.

I. PARTIKULA, A PARTIKULÁRIS ISKOLARENDSZER

Mind közvéleményünk, mind iskolatörténészeink azt tartották, és úgy szóltak róla kézikönyveink is, hogy a partikula, a partikuláris iskola XVI–XVII. századi fogalom és olyan kis, résziskolát (innen származik a neve is: pars = rész) jelent, amely valamelyik protestáns, főként református Kollégiumhoz, mint anyaiskolához csatlakozott.¹ Az anyaiskolához való tartozást hármas kapcsolat fejezte ki. Legfőképpen az, hogy a partikula tanerőit – szándékosan nem használjuk a tanító kifejezést – időről időre az anyaiskolától kapta. A másik fontos kapcsolat az anyaiskola és a partikula között az volt, hogy a partikulák tananyagának, módszereinek mindenben meg kellett egyeznie, azonosnak kellett lennie az anyaiskola tananyagával, módszerével és tanulmányi célkitűzésével. Ez a követelmény azért is fontos volt, mert a partikula és az anyaiskola közti harmadik, az előző kettőhöz hasonlóan jelentős és jellemző kapcsolat alapját képezte és azt tovább erősítette. Ez pedig az volt, hogy a partikula tanulói tanulmányaik befejezése után az anyaiskolában folytatták tanulmányaikat. Természetesen nem mindannyian, hanem csak a legjobbak. Akik ezáltal bekerülve a partikulista rendszerbe előbb deákok lettek az anyaiskolában, majd pedig, ha rászorultak, tanulmányaikat megszakítva kimentek valamelyik partikulába praeceptornak, azaz deákként tanító növendéktanítónak, miközben ők maguk is tanultak a partikula magasabb szintjein a rector, vagy ha rector nem volt és a kis iskolában a lelkész tanított, akkor a lelkész vezetésével.

A praeceptúra leteltével visszamentek az anyaiskolába tanulmányaikat továbbfolytatni, befejezni (ezek voltak a reduxok). Akik anyaiskolai tanulmányaikat befejezve mentek el tanítani, rectorok voltak. Kétféle rectort ismerünk. Az egyik rector azért ment ki valamelyik nagyobb, jobban jövedelmező partikulába, mert tanulmányaira azzal akarta feltenni a koronát, hogy külföldi egyetemre vagy egyetemekre törekedett és a kiutazáshoz, a kinti tanuláshoz így, a rektórián akarta megszerezni a szükséges pénzt, illetve próbált szert tenni áldozatkész pártfogókra. Ezek a pártfogók lehettek maguk a partikulát fenntartó városok is, ugyanúgy, mint a patrónusok közül bárki. Az ilyen „érdemes” rektóriát academica promotiónak nevezték. Azonban bármily széles körű volt is a külföldi egyetemek látogatása, a kollégiumi tanfolyamokat végzettek nagyobb része nem törekedett külföldi egyetemekre és a partikulákra nem azért ment ki rectornak, hogy ott a külföldi tanulmányútjához pénzt keressen és pártfogókat találjon, hanem azért, hogy ott minél többen megismerjék, véleményt alkothassanak felőle és ő maga is minél szélesebb körűen tájékozódhasson jövőjét illetően. A rektória lejártával vagy meghívták valahová papnak, vagy ennek hiányában valamelyik helység jegyzőjévé (nótáriusává) lett. Arra is sok példa adódott, hogy a kitölt idejű rector valamelyik nagyobb uradalom, jelentős szerepet vivő földesúr szolgálatába állt és tiszttartó ispánként tevékenykedett. Mint ahogy az is ismert elhelyezkedési mód, pályaválasztási forma volt, hogy beálltak valamelyik neves prókátor mellé patvaristának, hogy végül is jogász, elsősorban ügyvéd lehessen belőlük. Ezek a külföldi egyetemre nem menő rectorok voltak a domi doctusok, azaz a hazai képzésűek. Bárhol helyezkedtek is el és bármily eredményes pályát futottak is be, a külföldi egyetemeket jártakkal szemben – akik ugyancsak sokféle pályát választhattak; külföldi képzésüknek megfelelően lehettek orvosok, jogászok, professzorok, mindenekelőtt papok – mindig bizonyos hátrányban voltak és maradtak.

Mindkét esetben a partikulákban való tanítás természetes, s mai kifejezéssel élve, szakmai gyakorlat volt a képzés végcéljához, a lelkészképzéshez; ahogy azt egy régi közmondásszerű frázisunk is kifejezte: „Aki tanít, tanul.”² Ami viszont azt jelenti, hogy az ember akkor tanul meg valamit igazán jól, alaposan, ha tanítja is azt; vagyis állandóan gyakorolja.

Mielőtt a partikulák rendszerbe rendeződéséről szólnánk, ki kell térnünk egy kérdésre. Nevezetesen arra, hogy a közvéleménnyel, iskolatörténészeinkkel, idézett kézikönyveink megállapításával ellentétben a partikula, a partikuláris iskola elnevezés nem a XVI–XVII. század terméke és nem kizárólagosan a protestáns kisiskolákra vonatkozik; hanem középkori eredetű és kis, alacsonyrendű iskola jelentésű. Legutóbb Törőcsik Zoltán mutatott rá erre a tapolcai és a kapornaki katolikus kisiskolákkal kapcsolatban, leszögezve, hogy a partikula elnevezést „a XVI. század második felétől átvette a református iskolaügy saját, szaporodó kisiskolai elnevezésére”.³ Ez valóban így is van. A XVI–XVII. századi kis-résziskolák ilyetén elnevezése egyfajta bizonyíték iskolaügyünk folyamatossága mellett.

A partikulák először aszerint alkottak rendszereket, hogy melyik anyaiskolához voltak közel, hogy hol érvényesülhetett a legkönnyebben az anyaiskolához való hármas kötődés. A területi meghatározottság mellé számos más rendszeralkotó tényező is járult. Mindenekelőtt politikaiak. Ezek vagy segítették a partikulák kialakulását, működését, a partikuláris kapcsolatok ápolását, érvényesülését, vagy nem. A politikai változásokra érzékenyen reagáltak a partikulák, igen nagy hatással voltak a partikularendszerek alakulására. Közülük csak egyetlen példával élünk. Amikor 1660-ban Várad elesett, híres, sok partikulával rendelkező iskolája is megszűnt. Nemcsak az anyaiskola menekíthető részei kerültek Debrecenbe, hanem a váradi anyaiskola partikulái is idekapcsolódtak. Iskolatörténészeink általános vélekedése szerint a debreceni Kollégium kifejlődéséhez, legnagyobb anyaiskolánkká válásához éppen a váradi, korábban a debreceninél fejlettebb iskola megszűnése, feladatainak átvállalása adta meg az alapot.⁴

A partikularendszerek kialakulását jelentős mértékben befolyásolták a társadalmi körülmények is. Kevésbé alakultak ki partikulák és ezáltal partikularendszerek is a szorosabb feudális kötelékek közt maradt Felvidéken, azaz a királyi Magyarországon, mint az Alföldön. Különösen annak hódoltsági részein, ahol az ország három részre szakadásával a korábbi feudális, rendi kötelékek vagy megszűntek, vagy erőteljesen fellazultak.⁵ Vagy mint Erdélyben is, ahol ugyancsak megmaradtak a korábbi feudális kötelékek. Azzal a különbséggel, hogy Erdély a négy bevett felekezetre nézve kialakított vallásszabadsággal élve, elkerülte az ellenreformáció partikulákra nézve is döntő csapásait.⁶ A rendszerképző társadalmi tényezők közé kell sorolnunk a velük szorosan összetartozó felekezeti tagoltságot is. A királyi Magyarországon nemcsak a feudális berendezkedés maradt fenn, hanem vele kapcsolatban jelentős mértékben a katolicizmus is. Ugyancsak középkori autonómiájuk továbbélésével összefüggésben, a cipszerek evangélikusakká lettek, nem kis hatást gyakorolva e tekintetben a közvetlen szomszédságukban élő szlovákságra, illetve a szlovákság egy részére. Az Alföld és az Alföldnek a Tiszába ömlő folyók völgyein messze északra, északkeletre, keletre húzódó síksági peremvidékei, ahol leginkább meglazultak a rendi társadalom kötelékei és a mezővárosi fejlődés, valamint a különféle antifeudális jellegű szabadalmak (kunok, hajdúk stb.) élése elég tág szabadságjogokat, autonómiát biztosítottak a szinte kizárólagosan magyar lakosságnak.⁷ Erdélyben, az alföldihez sokban hasonlóan alakult a helyzet. A főnemesség és a szabad királyi városok lakosságának és a székelységnek egy része megmaradt katolikusnak. A magyarság döntő többsége azonban református, egy kisebb hányada pedig unitáriussá lett. A szászság, a felvidéki cipszerekhez hasonlóan, evangélikussá vált.⁸ Míg a románok teljes egészükben orthodoxok voltak. Ilyen társadalmi, nemzetiségi és felekezeti tagoltság mellett leginkább csak az Alfödön és peremterületein (például a Partiumban) alakulhattak ki homogén magyar és református városok (mezővárosok), települések és válhattak leginkább a partikulák kialakulásának, működésének legalkalmasabb helyeivé.

A partikularendszerek kialakulásáról szólva már most leszögezhetjük, hogy a katolikusoknál továbbélve és továbbfejlesztve a középkori iskolák működtek. Partikuláik nem alakultak és így partikuláris rendszereik sem fejlődhettek ki. Az evangélikusoknál a feudális társadalmi rendszer továbbélése következtében – főúri pártfogás mellett – híres anyaiskolák alakultak ugyan ki (Pozsony, Sopron, Eperjes), de kisiskolák kevésbé. Vagyis a felvidéki evangélikus főiskoláknak csak néhány partikulája volt, oly kevés, hogy önálló partikularendszert nem alkothattak. Ez volt a helyzet az erdélyi evangélikusokkal is. Minden szász városban nagyszerű iskolák alakultak és működtek (Nagyszeben, Brassó, Beszterce, Medgyes stb.) Sőt, majd minden szász faluban is volt iskola. Ezek azonban önálló intézmények voltak, iskolarendszert nem alkottak. Az alföldi reformátusoknál mindenütt, de különösen a homogén református városokban, anyaiskola számba mehető nagy iskolák alakultak. A kisebb helyeken pedig mindenütt kisiskolák – falusi iskolák –, melyek a XVI–XVII. század fordulójára minden esetben valamelyik anyaiskola partikulájává váltak. Ezáltal több partikularendszer is alakult, mint például a pápai, a sárospataki, a nagybányai, a szatmári, a nagyváradi, a mezőtúri, a kecskeméti, a halasi és nem utolsósorban a debreceni. Erdélyben a nagy, városi református iskoláknak is csak egy része működött homogén református helyen. Többségük a feudális társadalmi rendszer átmentése folytán főúri gondoskodás révén alakult ki és működött vegyes lakosságú helyeken. Ennek megfelelően, bár az erdélyi református nagyiskolák köré is alakult ki néhány kisiskola, azok nem alkottak olyan szoros partikuláris rendszereket, mint az alföldiek. Nem így az unitáriusok iskolái. Homogén unitárius közösségeket csak félreeső székely falvakban találhatunk, anyaiskola számba mehető nagy iskoláik csak felekezeti tagoltságra nézve vegyes városokban alakulhattak ki. Ez a szórványhelyzet kezdettől fogva azt követelte meg, hogy az unitáriusok erősen központosítsák egyház- és vele együtt iskolaügyüket. Három anyaiskolájukról tudhatunk: a kolozsváriról, a tordairól és a torockóiról. Ezek közül az iskolák közül a kolozsvári Kollégium vált központi anyaiskolájukká, olyanformán is, hogy minden unitárius kisiskola, falusi iskola ennek a partikulájaként működött.⁹

A partikuláris iskolarendszerek megismerése szempontjából nagyon fontos felfigyelnünk arra a megjegyzésre, amit a régi Pedagógiai Lexikon a partikulák és az anyaiskolák kapcsolatának egységesítő szerepéről mondott. A partikulák „az anyaiskolától kapták rektoraikat, akik ugyanazon tankönyvekkel, és tanítási módszerrel éltek, mint az anyaiskolában”.¹⁰ Hozzátéve mindjárt, hogy „mindez nem akadályozza meg azt, hogy a partikulák vezetői a saját egyéniségük bélyegét rá ne nyomják a vezetésük alatt álló intézményekre”.¹¹ Vagyis, a partikulák minden, az anyaiskolához fűződő szoros kapcsolatuk ellenére is nagyon változatosak voltak. Eltértek egymástól mindjárt abban, hogy minden helység gazdasági, társadalmi és kulturális lehetőségeinek megfelelően szabályozta a partikula nagyságát. Ez a szabályozás azonban nagyon rugalmas volt. Végeredményében a rectorok egyéniségétől függött, hogy milyen magas szinteken tanítanak. Nem beszélhetünk egységes felszerelésről, épület- vagy épülettípusról sem, mint ahogy a praeceptorok, rectorok javadalmazása is más és más volt partikulákként azonfelül, hogy állandó változásban is volt. Minthogy a kis partikulákban a XVI–XVII. században általában a pap tanított, érthető az a viszony, ami az ilyen helyeken az első rectorok alkalmazásával – leggyakrabban a XVIII. század derekán – kialakult. Sok helyen a rectort a pap segítőtársának, sőt alkalmazottjának tartva a papnál jelöltek ki számára szállást és a pappal fizettették. Hasonlóképpen alakult kezdetben, egyes partikulákban a rectorok és a praeceptorok viszonya is. Amikor a tanulói létszám emelkedése, a partikula fejlődése következtében a rector már nem tudta ellátni az egész partikula tanítását, az alsóbb szintek tanítására praeceptort hoztak gyakran az anyaiskolából, de sokszor valamelyik közeli nagyobb partikulából, sőt többször megesett, hogy saját tanítványaik közül visszatartottak praeceptornak valakit. Kezdetben ezeket a praeceptorokat pedig a rectorok alkalmazottainak nézték, javadalmaikat a rectori fizetésből-ellátásból biztosították. A partikulák változatosságát nagymértékben fokozta az a körülmény is, hogy akár csak maga a pap tanított is bennük, akár praeceptor, vagy praeceptorok és rector, a tanerők gyorsan váltogatták egymást. A papokat se igen marasztották 3–4 évnél tovább, a praeceptorok-rectorok se töltöttek 2–3 évnél hosszabb időt egy-egy partikulán. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az anyaiskolák és a partikulák kapcsolatát tekintve nem voltak úgynevezett „tiszta”, következetesen és állandó jelleggel csak egy, ugyanazzal az anyaiskolával kapcsolatot tartó partikulák. Maguk a kapcsolattartások is kétfélék voltak. Minden anyaiskola partikuláris kapcsolatainak csak egy része volt közvetlen kapcsolat. A közvetlen kapcsolatoknál minden partikula több közvetett kapcsolattal rendelkezett, sőt igen gyakoriak voltak a többszörösen közvetett kapcsolatok. Nem csoda, hogy a XIX–XX. század egységesítő, zárt rendszereket alkotó és kedvelő világa a partikulákat merő zűrzavarnak, következetlenségek és ellentmondások halmazának érzékelte és aszerint is ítélte meg: alacsony színvonalon működő, szervezetlen iskoláknak minősítette őket. Iskolatörténeti kutatásaink egyik legnagyobb hiányossága, hogy ebben a valóban nagy változatosságban nem látta meg a rendszert. Azt a hibát követték el, hogy a partikuláris iskolarendszerek megítélésében saját koruk szervezeti, módszertani, társadalmi és kulturális eredményeit, viszonyait alkalmazták.

Mi, a partikulák világában, azaz a XVI–XIX. század magyar közoktatásában az eddig elmondottak alapján nagyfokú, széles körre kiterjedő rendszert látunk. Ennek a rendszernek a legfőbb jellemvonásait már érintettük (egységes iskola; növendéktanítóság; nyitott iskolák, amennyiben a növendékek bárhol, bármikor folytathatják tanulmányaikat és habár a képzés célja a lelkészképzés volt, a növendékek bármilyen értelmiségi pályára mehetnek stb.), de egy lényeges tényezőről még nem esett szó. Ez pedig az, hogy a partikuláris iskolák – és ezúttal elsősorban az alföldi, a debreceni Kollégium partikuláira gondolunk – bárhogy keletkeztek is, jöttek létre; ellentétben a középkor különféle fokozatú egyházi iskoláival, melyek központi szervezésűek, irányításúak és már csak a bennük tanítók hivatalos „scolasticus” elnevezése miatt is skolasztikus iskolák¹² voltak; ezek helyi kezdeményezésű, közösségi fenntartású, azaz alulról jövő, legtöbbször a középkor úgynevezett városi iskoláiból kinövő kezdeményezések voltak. Ez a különbség eszmei vonatkozásban is megmutatkozhat és jelölhető. Míg a központi létesítésű és működtetésű középkori iskolákat skolasztikusoknak mondtuk, addig ezeket a városi iskolákat humanista iskoláknak nevezhetjük.¹³ De úgy is különbséget tehetünk köztük, hogy tekintve a római katolikus egyház önálló szervezeti felépítettségét és hierarchiáját, az általa létesített és működtetett iskolákat méltán nevezhetjük egyházi iskoláknak. Ugyanezt nem mondhatjuk el a partikulákról, az anyaiskolákról, méghozzá két okból következően. A partikuláris iskolák és az anyaiskolák többsége úgynevezett városi iskolákból eredeztethető, tehát eleve nem egyházi kezdeményezésű és fenntartású. Különben is, a XVI–XVII. században, református vonatkozásban, nincsen önállósult egyházi szervezet. A városi (mezővárosi) tanácsok alkalmazzák a papokat, építik a templomokat, a lelkészlakásokat, ők fizetik őket és marasztalják, ha igényeiknek megfelelnek, illetőleg menesztik, ha úgy tartják jónak. Papjaikat alaposan megválogatják, mielőtt meghívnák őket, és bár elismerik őket szellemi vezetőjüknek, a dolgok közvetlen irányításába nem engednek nekik beleszólást. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy a papok nem is voltak a tanácsok tagjai. Az sem téveszthet meg bennünket, hogy a városok, falvak a partikulák közvetlen felügyeletét papjaikra bízták s hogy szakmai felügyelet tekintetében elfogadták a lelkészek felett is egyfajta felügyeletet gyakorló magasabb egyházi szervezetek – az egyházmegyék – ellenőrzését. Ilyen körülmények között nyilvánvalóan nem minősíthetjük a XVI–XVII. század iskoláit – a partikulákat – egyházi iskoláknak. Olyan értelemben semmi esetre sem, mint ahogy a középkor egyházi szervezésű, fenntartású iskoláit annak neveztük. De olyan, a XVIII. században kialakult és a XIX. században megszilárdult értelemben sem, amikor is Mária Terézia egyrészt szétválasztotta az egyházat a helyi önkormányzattól, másrészt az iskolaügyet az egyház hatáskörébe utalta, megtiltva a városoknak, hogy az egyházat, illetve a hatáskörükbe rendelt iskolákat fenntartsák, támogassák. Az így formálódott és a továbbiakban sajátos, megrázkódtatásoktól nem mentes történeti fejlődést megtett iskolatípust neveztük egyházi, illetve felekezeti iskolának.¹⁴ Azonban ezekkel a kérdésekkel már nem feladatunk foglalkozni ennek a fejezetnek a keretében. Ennek csak az volt a célja, hogy a partikula, a partikuláris iskola, illetőleg a partikuláris iskolarendszerek fogalmát tisztázza mintegy bevezetésként a következő fejezet számára, amelyik a debreceni Kollégium partikularendszerének történetéről fog összefoglaló módon szólni.

II. A KOLLÉGIUM PARTIKULÁINAK, PARTIKULARENDSZERÉNEK TÖRTÉNETE

Fejezetünkben a debreceni Kollégium partikuláinak, partikularendszerének történetét kívánjuk összefoglalni olyan módon, hogy rámutassunk azokra a gazdasági, társadalmi és kulturális tényezőkre és folyamatokra, amelyek a városi és falusi iskolákat létrehozták, partikulákká formálták, amelyek a partikulák rendszerré fejlődésére lehetőséget biztosítottak. Sajnos, a debreceni Kollégium partikularendszerének a kor színvonalán álló monográfiája még mindig nem írható meg. Erre a tárgykörre vonatkozóan is igaz a legújabb iskolatörténész generációhoz tartozó Sipos Gábor megállapítása: „neveléstörténeti irodalmunk a falusi elemi oktatás monográfiáját csak egy-egy tájegység iskolatörténetét tárgyaló résztanulmányok megjelenése után tudja majd kidolgozni”, azaz az egyes iskolák történetének megírása után, írta a marosszéki népoktatás történetéről szóló tanulmányában.¹⁵ E mögött a megállapítás mögött az a ránk is vonatkozó felismerés áll, hogy központi forrásokból, legyenek azok egyébként bármely gazdagok vagy terjedelmesek is, csak az egész, a nagy összefoglaló egység ismerhető meg, nem pedig a részletek, amelyek viszont esetenként nagyon is fontosak lehetnek nemcsak a kis egység, hanem az egész alakulása szempontjából is. Ezzel a problémával állunk szemben a debreceni Kollégium partikuláinak, partikularendszere történetének megírásával is. A Kollégium minden történeti feldolgozása a kérdés jelentőségének megfelelően foglalkozott a partikulák, a partikularendszer történetével is. Azonban kizárólag a nagy, központi forráscsoportok alapján. Ezek a központi források azonban több vonatkozásban hiányosak. Már csak azáltal is, hogy általában a XVIII. században kezdődnek, a korábbi viszonyokra egyáltalán nem, vagy csak elszórtan szolgáltatnak adatokat. Pedig a partikulák történetében éppen ez, az iskolaalapítás, szervezés körülményei, a XVI–XVII. század története az egyik legfontosabb, a későbbiekre nézve is meghatározó jelentőségű mozzanat. A központi forrásokat különben – ha nem is korszerű, a tudományos következményeknek megfelelő módon – Barcsa János és nyomában Nagy Sándor kellő részletességgel feldolgozták. További adatokra csak helyi forrásokból számíthatunk. Ezeknek az adatoknak arra kellene elsőrendűen fényt deríteniük, hogy (tekintve, hogy az első „tanítók” a lelkészek voltak) kik voltak a lelkészek, honnan jöttek, meddig szolgáltak a kérdéses helyen és onnan hová mentek; egyáltalán, hogy alakult későbbi életük folyása. Természetesen ugyanezek a kérdések várnak a partikula története szempontjából megválaszolásra a rectorok, praeceptorok esetében is. Sajnos, a XVI. századra és a XVII. század első felére ezeket a neveket, életpályákat illetően alig vannak feljegyzések. Ezért a XVI–XVII. századi iskolatörténetre vonatkozóan gyakran a történeti előzményekre, a Geleji-kánonok Erdélyben országos törvénnyel is megerősített rendelkezésére (hogy ti. „mindén községben, amennyire csak lehető, alkalmas iskolát tartsanak”)¹⁶, illetőleg Debreczeni Ember Pál véleményére („még a legszegényebb egyházban is volt iskola, ha más nem, tanított a lelkész, hiszen ezen kor magyar reformátoraitól az a traditio szállt nemzedékről nemzedékre, hogy a papi és tanítói hivatal ugyanaz”)¹⁷ kell hagyatkoznunk. A XVII–XVIII. század fordulójától kezdve más a helyzet. Megnő az írásbeliség; elkezdődtek az anyakönyvek, jegyzőkönyvek, illetve vezetésük intenzívebbé vált. Ettől az időtől kezdve általában ismeretesek a lelkészi és a rectori-praeceptori névsorok is. Persze önmagukban a puszta nevek felsorolása nem sokat árul el a partikuláris kapcsolatok alakulásáról és csak széles körű összevetés alapján lehet ide vonatkozóan valamit is megállapítani. Olyan névsorokra volna szükség, amelyek a nevek puszta felsorolásán túl a lelkészek, rectorok és praeceptorok más, már említett adatait is feltüntetik. Valahogy úgy, ahogy azt a dunavecsei partikulában találjuk, ahol a rectorok névsora 1690-től kezdődően megvan. Tanulságként a XVIII. századi bejegyzéseket közöljük: „1693-ban Debreczeni Kiss Mózes volt a rector, Baranyában lett pap, de később, mivel vecsei lányt vett feleségül, visszajött s itt halt meg. 1696-ban Munkácsi Kerekes Ferenc a rektor. 1700-ban Földvári Biró Mihály, 1703-ban Pataki Péter, 1706-ban Pap Sámuel, kis papné fia, 1709-ben Komáromi Kakas András, 1712-ben Újvári N. Ezek Patai István idejében rektorkodnak... 1721-ben Szöllősi Mihály vecsei születésű 9 évig, igen kiváló tanító, később jegyzővé lett.... 1744-ben Balog János töltött 3 évet, azután lett megyeri prédikátor. 1747-ben Fányi János 3 esztendőt töltvén, lett aztán ráckevei rector. 1750-ben lett Némethi András, szalkszentmártoni rector volt, oda jött Debrecenből. Két esztendőt töltött Dunavecsén, vakanciában maradt, vagyis hely nélkül. 1752-ben a város kocsiján hozták Debrecenből Báthori Istvánt, de ezt csak egy esztendeig szenvedték. 1753-ban ismét Némethi Andrást hozták vissza. Ezt 1754-nek az elején elhívták Kunszentmiklósra rectornak. Ott megházasodott s leányok tanítója lett. 1754-ben találtak egy Újvári József nevűt, jó kántort, de miután a bort nagyon szerette, egy év múlva elbocsájtatott. 1755-ben jött a debreceni Kollégiumból Fodor Ferenc, ez 3 esztendőt töltvén, aztán lett szt. királyi prédikátor Veszprém megyében, a Bakonyban. 1758-ban Losontzi István jött a debreceni Kollégiumból, töltött 4 esztendőt, aztán prédikátor lett a Mátyás földén. 1762-ben jött Kósa István, ez itt töltött 4 évet, aztán lett Baranyában gyüdi prédikátor. 1766-ban jött Salamon Pál, ez 3 esztendőt töltött, aztán lett túl a Dunán prédikátor. Házassági életközösségbe került az akkori dunavecsei prédikátor T. T. Baranyi Péter úr leányával. 1769-ben Mészöly István töltött 4 esztendőt, azután lett prédikátor Abán, túl a Dunán, ez is elvette házastársul T. T. Baranyi Péter úr második leányát. 1773-ban Szántó Pál, 4 esztendőt töltvén, lett töki prédikátor. 1777-ben Tamassa Ferenc, 3 év után Vámoson, Veszprém megyében, az akkori senior mellett lett káplán. 1780-ban Végh Mihály, 4 év múlva Velencére hívatott prédikátornak. 1784-ben Seregély István, 3 év múlva takácsi prédikátor. 1787-ben Csepei György, ezt 3. esztendős rektorságában megütötte a szél nyárban; de csak erőtlenségében is megengedődött, jó tanító lévén, hogy kitöltse a 3 esztendőt. Boldog időben volt Dunavecsén. Szép jövedelme volt, mintegy 15 száz frtja; de annak kevés hasznát vette, igen a boritalnak adván magát elvesztegette, csak bujdosott, peregrinált. 1790-ben Pandur István, jó ember, eltöltött 2 esztendőt, aztán Kotson lett nótárius. Pestre ment törvényt tanulni, hazájában Szabadszálláson lett nótárius. 1792-ben Csengeri Gábor, töltött 3 esztendőt, azután Kotson elvett egy tehetős özvegyasszonyt s oda való lakos lett. 1795-ben Barcza Dániel töltött 3 esztendőt, többet is akart, de nem kellett; azután lett prédikátor Szatmár megyében. 1798-ban Tormási János töltött 3 esztendőt, aztán lett ádándi prédikátor Somogyban. 1801-ben Varga Sámuel, 3 év múlva Körösre ment rectornak...”¹⁸ A dunavecsei iskolai protocollumban a továbbiakban is érdekes, a partikuláris iskolarendszer története szempontjából lényeges bejegyzések találhatók. Közülük, mint tárgyunk szempontjából fontosakat még két bejegyzést idézünk. „1834-ben Szent György napkor jónak találván az érdemes elöljáróság, hogy a rektóriát a régi konvenció mellett ismét a debreceni Kollégiumba küldje be: jött Sági Sándor 5. esztendős diák, nagykörösi fi; eleinte szorgalmas volt, de később házalásnak, széjjel járásnak adván magát, utóbb megcsüggedt. Kitöltvén 3 esztendőt, elment békével hazájába, onnan tanulás kedvéért Pestre, ahol is az 1838-i nagy árvízben megfázván, sorvasztó nyavalyát kapott, melyben hazájában meghalt.”¹⁹ A másik bejegyzés még beszédesebb. 1840-ben már Kecskeméten is volt főiskola és ez év tavaszán oda küldte be az egyház a rectori konvenciót „ahol Szilágyi Antal, halasi fi fogadta el. Ez első tanulását kezdette hazájában Halason, a kecskeméti főiskolában pedig kitűnően bevégezte; később énektanítóvá és esküdt diákká lett. A kitűnő tanulóból Dunavecsén szinte jeles tanító vált; tanítói ügyes tapintata s kiváló halotti búcsúztatói és nyájas, mulattató társalgása által magát igen meg tudta kedveltetni. Itt eltöltvén 3 évet: magát a papi pályára szánta s lett először ságvári, aztán jászkiséri lelkipásztor. Világra bocsátott egyházi beszédeiből, lelki tehetsége eléggé megismerhető.”²⁰

Ezekből az idézetekből a következő tanulságok vonhatók le.

1. Igen gyakoriak voltak az anyaiskola és a partikulák között a nem közvetlen, hanem a közvetett, sőt a többszörösen közvetett kapcsolatok. A közvetett kapcsolatok nem kerültek, nem is kerülhettek feljegyzésre a központi kimutatásokban. Ezek a közvetett kapcsolatokat tartalmazó feljegyzések egyben megvilágítják az egyes partikulák közti összefüggéseket, kapcsolatokat is.

2. Minthogy kezdetben, a XVI–XVII. században, sok helyen a pap tanította az iskolát is, de tekintettel arra is, hogy igen sok rectorból pap lett, ahogy ezekből az idézetekből is láthattuk, méltányosnak tartjuk, ha az anyaiskola és a partikula közti kapcsolat megállapításánál nemcsak a rectorok és praeceptorok személyét, tevékenységét vesszük számításba, hanem a papokét is. Ennek a szempontnak az érvényesítése igen széles körűvé tágítja a partikulák körét, illetve jelentős mértékben bővíti a partikuláris iskolarendszert.

3. Az idézetekből is láthatjuk, hogy a partikulákban és aztán az anyaiskolában szerzett műveltség, a kor színvonalán való képzés integrált volt és alkalmassá tett mindenféle továbbtanulásra, illetve állásvállalásra.

4. Az idézetekből is kitűnt, hogy a rectort tartó közösség és annak hivatalos szerve az elöljáróság, nagy gonddal figyelte és értékelte a rectorok magatartását, tudását, a tanításra való alkalmasságát vagy éppen alkalmatlan voltát. Nemtetszésének kifejezést adott, reménytelennek látszó esetekben az elküldéstől sem riadt vissza.

5. Az idézetekből kitetszőleg a dunavecsei iskola öntudatosan a debreceni Kollégium partikulájának tartotta magát (oda küldte be konvencionális rektorkérő leveleit) annak ellenére, hogy gyakran megesett; nem közvetlenül a Kollégiumból szereztek rectort, praeceptort.

6. Az a bejegyzés pedig, ami az 1840-ben anyaiskolává fejlődött kecskeméti partikulával kapcsolatos, arról ad számot, hogy ezentúl Kecskemét lett a Dunamellék, a Duna-Tisza köze, az itteni iskolákkal kapcsolatot tartott mezőségi, Veszprém környéki, baranyai, tehát dunántúli iskolák anyaiskolája.

Hogy mindezt a partikulista sajátságot plasztikusabban szemlélhessük, felvázolunk két jellegzetes életrajzot. Elsőnek Keresztesi József életének partikulista tényezőit mutatjuk be.

Keresztesi József (1748–1812) Veszprémben született. „Még gyenge koromban nem lévén más mód; az édes atyám tanított olvasásig; ekkor vitt Vámosra Pálfi János oskolamester keze alá, a kinél asztalt is tartott. Innen 2 év múlva F. Őrsre vitt Gönczi Mihály mester lévén, tiszt. Galgóczi Sámuel úrhoz asztalra. Anno 1760. aprilisben, 12 éves koromban M. Keresztesre elvitt az édes atyám magával a testvér nénjéhez Nagy Gergelynéhez.” – írja magáról Keresztesi.²¹ A vámosi kis partikulából tehát a mezőkeresztesi nagyobb partikulába került. „Itt első mesterem volt Dörgő Pap István, ki anno 1760. meghalván, lett helyette tiszt. Veress István úr, mostani szikszai pap, kinek sokkal tartozom, conjugatiót és grammaticát a. 1761. revocalván, syntaxista voltam másfél esztendeig. Poeta a. 1764 –”.²² Innen, a mezőkeresztesi partikulából „Miskolczra mentem subscribálni és deákká lettem a. 1765. tiszt. Miklós Sámuel úr keze alatt, ahol hét hét múlva halálos petécsbe esvén 6 hétig viselte gondomat Szuhai Istvánné asszonyom. A. 1776. papoltam először mélt. Vay Ábrahámné asszony udvarában ex Préd. 2,3. A rethoricát, logicát, és methaphysikát 2 esztendeig tanulván a. 1767. d. 30. sept. a Sáros pataki collegiumban subscribáltam.”²³ Sorsában azonban gyors változás állott be, mert: „Innen még vissza sem értem midőn Miskolczra a consistorium Lator János helyébe declinisták praeceptorává tett, mely hivatalt viseltem másfél esztendeig.”²⁴ Keresztesinek aztán a miskolci oskolában több bajai támadtak és ezért „1769. tettszett collegiumba, de nem Patakon, hanem mások javaslásokra, ámbár az atyám egészen meg nem egyezett benne, Debreczenbe menni.”²⁵ Debreceni fogadtatását érdekesen írta le: „1769. d. 18. febr. szép recommandatiókkal Debreczenbe érvén, az akkori tiszt. professor uraimat, ú. m. Szathmári P. Istvánt, Hatvani István, Varjas József és Sinai Miklós uraimat eljárván, d. 22. febr. a két esztendőre forduló deákok közé bevettek, kiknek praesesek Milecz József úr lévén, tett utánam 16 legényt; Gergely napi examenben lettem 31-ik; d. 29. mai. a két esztendősök gradificatiójakor tétettem 6-iknak, mely gradust meg is tartottam.”²⁶ Keresztesi szépen beilleszkedett a Kollégium rendjébe és már 1776-ban a „poeták publicus praeceptorává” lett.²⁷ Aztán pedig „1777. d. 6. jan. a h. böszörményi oskolarektorságra designáltattam” – írta, méghozzá két esztendeig elég bajjal. Mégis, mikor a böszörményi rektorságból külföldre indult: „1779. 2. juni. Böszörményből elindultam küldvén a’ Város T.Sz. Miklósig”²⁸, nem is üres kezűen, mert Keresztesi azt is feljegyezte, hogy külföldi útjához Böszörményben T. Makai Ferencz úr 2 R fl. 30 kr.-t, Mátyus István Curator úr 20 kr.-t, Tiszt. Mándi József úr 1 R. fl.-t, Notarius Jenei ‘Sigmond úr 4 R fl. 14 kr.-t, Ifjú Dobó Szücs Nagy István 7 kr.-t” adott neki, de különösen jól „Böszörmény városa 8 R. fl. 30 kr.”-ral látta el.²⁹ Peregrinációjából (franekeri, utrechti egyetemek) 1780-ban jött haza és 1783 elejéig Debrecenben „időzött”. 1783-ban vértesi, 1784-ben nagyváradi, majd 1787-ben pedig szalacsi pap lett. Különösen, mint nagyváradi pap, széles körű irodalmi tevékenységet fejtett ki. 1812-ben Szalacson halt meg.

Életpályája egyrészt azt mutatja be, hogy a sárospataki Kollégium és partikulái, valamint a debreceni Kollégium és partikulái közt milyen szoros kapcsolatok voltak. Másrészt Keresztesi nagyszerűen írta le a debreceni Kollégiumba való átvételének, „ültetésének” történetét. Keresztesiből végtére is Debrecen érdekkörébe tartozó, a debreceni Kollégium partikularendszeréhez tartozó oskolákkal bíró eklézsiák papja lett.³⁰

A másik bemutatásra érdemes partikulista életrajz az Arany Jánosé.

Arany János (1817–1882) legnagyobb epikus költőnk többek által megírt életrajzának ezúttal csak azokra a mozzanataira utalunk, amelyek partikulista voltával vannak összefüggésben. Nagyszalontán született, ahol Földi Jánoshoz hasonlóan szerény, sőt szegény körülmények között a helyi partikulában kezdte tanulmányait.³¹ Arany szalontai iskolázása abban is hasonlít a Földi Jánoséra, hogy anyagi helyzetén javítandó, ő is praeceptorkodott a szalontai partikulában. Ahonnan is 1853 őszén a debreceni anyaiskolába ment továbbtanulni. Bár szorgalmas volt, jól tanult, anyagiak miatt félbeszakítva kollégiumbeli tanulmányait, 1834-ben Kisújszállásra ment praeceptornak. Minden életrajza kiemeli annak fontosságát Arany művelődése szempontjából, hogy rectora (ugyancsak a debreceni Kollégiumból) a művelt, olvasott, művészeteket kedvelő Török Pál volt.³² 1835-ben tért vissza a Kollégiumba, ahol újult erővel látott neki tanulmányai folytatásának. Anyagi körülményeit privatus praeceptúrával (magántanítóság) is erősítette s már tanárai kezdtek felfigyelni a nem mindennapi szorgalommal és tehetséggel megáldott, jól tanuló ifjúra, amikor Arany, 1836 tavaszán, búcsút intett a Kollégiumnak és színésznek szegődött. A színészetben azonban csalódott és különféle családi csapások következtében is, 1837-ben hazament Szalontára és a partikulában praeceptor lett.³³ A továbbiakban is a partikulisták útját járta, 1840-ben odahagyva a praeceptorságot, aljegyző lett a szalontai tanácsnál. Már-már úgy látszott, hogy Arany megmarad visszavonultságában Szalontán, amikor is az 1842-ben Szalontára került egykori iskolatársa, Szilágyi István továbbképzésre, nyelvtanulásra, az irodalmi életbe való bekapcsolódásra bírta. Életének van még egy másik partikulista mozzanata is. Amikor a szabadságharc után elvesztette szalontai állását, 1851-ben, a nagykörösi partikula professzora, a híres „nagy tanári kar” tagja lett.³⁴ A partikulista életmódnak, a kollégiumi tanulásnak az 1850-ben írt Bolond Istók első énekében állított önéletrajzi színezetű, Karácsony Sándor által gyakran idézett emléket.³⁵ Arany János pályája partikulista szempontból azért fontos, mert fényesen bizonyítja, hogy a szalontai, a kisújszállási partikulában és a Kollégiumban olyan magas szintű oktató- és nevelőmunka folyt, hogy az ezekben az iskolákban szerzett tájékozottsága, tudása alapján egyik legnagyobb költőnk, egyik legkiválóbb műfordítónk, nagyszerű szerkesztőnk és végül a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára lehetett (1870–1879).³⁶

*

A partikulák, a debreceni Kollégium partikularendszerének történetével alig foglalkoztak. Barcsa János nagy vállalkozását nemcsak kezdetnek, első összefoglalásnak, hanem egyedülinek is mondhatjuk.³⁷ Kitetszik ez abból is, hogy minden a Kollégiummal foglalkozó későbbi munka a partikulák vonatkozásában az ő munkájára épült, azt vehette csak forrásul. Jelesül S. Szabó József, Zsigmond Ferenc és Nagy Sándor is. Barcsa a debreceni Kollégium partikularendszere történetéről írt monográfiájához az anyagot „helyi”, Debrecenben elérhető forrásokból merítette. Forrásait hét csoportba sorolta. „1. a debreceni Kollégium és partikuláira vonatkozó monográfiák és szakfolyóiratokban megjelent cikkek, melyekből az adatokat, a források megnevezése nélkül dolgoztam fel, miután így is sok levéltári forrást kell megneveznem. 2. A debreceni ref. főiskolai levéltárban levő jegyzőkönyvek és más iratok. 3. A debreceni ref. főiskolai anyakönyvtárban levő iratok, különösen a Series Studiosorum és a Catalogus. 4. A debreceni ev. ref. egyháztanács jegyzőkönyvei és iratai. 5. A debreceni egyházmegyének az egyházkerületi levéltárban levő jegyzőkönyvei. 6. A tiszántúli ref. egyházkerület jegyzőkönyvei. 7. A tanügytörténelemmel összefüggő más munkák.” Barcsa ezekből rengeteg adatot gyűjtött össze és gyűjtőmunkája közben jutott arra az elhatározásra, hogy adatait szélesebb körben gyűjti és felhasználja őket egy másik, ugyancsak összefoglaló jellegű: A tiszántúli ev. ref. egyházkerület történelme című hatalmas, háromkötetes munkájához (Debrecen 1906–1908). A debreceni Kollégium partikularendszeréről írt monográfiájában nem ismertette egyenként a partikulákat, hanem mondandóját három korszakra osztva, az egyes korszakokon belül először a korszak általános jellemzését adta a közállapotok felvázolásával. Ezután foglalkozott az anyaiskola és partikuláinak szervezeti életével és azok változásaival. Majd az iskolák kormányzásával, fenntartásával, tantervi fejlődésével, a classisok rendszerének, egymásra épültségének bemutatásával, a vallásos nevelés módjával, a külföldi egyetemek látogatási rendszerével, a tanítás módszerével, a vizsgákkal, a promotióval, a szünidőkkel, az ifjúsági egyesületekkel, a tornával, az iskolai egészségüggyel, az iskolai épületek, könyvtárak és szemléltető eszközök, iskolai berendezések, valamint a rectorok–praeceptorok javadalmazásával, a tanulók létszámával, társadalmi helyzetével, ruházatával, önkormányzatával, az iskolai igazságszolgáltatással és a tanulók segélyezésével foglalkozott. Barcsa munkáját ennek a sok szempontnak a figyelembevételével rendkívül adatgazdagon írta meg. Beosztása, tárgycsoportosítása következetes végigvezetése következtében gyakran esett ismétlésbe. Annak ellenére, hogy munkáját korszakokra osztotta, hogy a korszakokon belül a fent említett tárgyköröknek megfelelően alcímekkel is tagolta könyvét, az a közreadott rengeteg adat következtében egybefolyó, különösebben nem tagolt munkává vált. Végeredményben ezt állapította meg róla jóindulatúnak egyáltalán nem nevezhető ismertetője, a jeles iskolatörténész, Békefi Remig is. „A szerző rendkívül sok új anyagot tesz közzé művében, a mi a magyarországi közoktatásügy történetét becses vonásokkal bővíti és egészíti ki. A református iskolázás kezdetét, fejlődését és kialakulását még értékesebbnél értékesebb részletekben tárja fel. Mint új dolog, talán éppen a partikulák története érdemli meg a legnagyobb figyelmet, mert ennek révén számos község iskolájáról és így a debreczeni ev. ref. kollégiumnak kiváló művelődéstörténeti jelentőségéről is értesülünk” – írta Békefi.

Összefoglalásként mi sem látunk jobb utat a debreceni Kollégium partikula-rendszerének gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténeti áttekintésére, mintha Barcsa korszakolása nyomán a partikulákról, a partikularendszerről elmondjuk a leglényegesebbeket. Barcsa a debreceni Kollégium partikularendszerének történetét 1848-ig írta meg. Munkáját három korszakra osztotta. „I. korszak: a debreceni Kollégium alapításától 1640-ig az emelkedés kora, amikor a partikulák megszaporodtak. II. korszak: 1640–1790-ig, a létért folytatott küzdelem kora. III. korszak: 1790–1848-ig, melyet a tanügyi irányzatok forrongása jellemez.” Korszakolásával és jellemzésével egyetérthetünk. Két kiigazítást tartunk kívánatosnak. Az egyik az, hogy az első korszak végét jobb volna a váradi iskola és partikularendszerének a debrecenibe való kényszerű beolvadása évében, 1660-ban meghatározni. Ezt a korszakot nem neveznénk pusztán első korszaknak, hanem a reformáció századának, lévén a reformáció az a komplex gazdasági, társadalmi és kulturális folyamat, ami az egész közéletet, benne az iskolaügyet is döntő mértékben befolyásolta: átalakította, illetve kialakította az iskolákat. A másik kiigazításunk pótlás lenne. Barcsa csak 1848-ig, az Eötvös-féle első népoktatási törvényjavaslat benyújtásáig írta meg a debreceni Kollégium partikuláinak történetét. Holott, azok, ha keserves körülmények között is, de 1848–49 után is fennálltak még és végigszenvedték az abszolutizmus és az Entwurf minden elnyomó intézkedését s rendszerük véglegesen csak a második Eötvös-féle népoktatási törvény – 1868 – hatására bomlott föl. Tehát Barcsa három korszaka mellé odaiktatunk egy negyediket is, ami 1849–1868-ig tartott.

Az első korszakban, amikor az iskoláztatás terén semmiféle központi kezdeményezés, irányítás sem volt, általában a korábbi városi iskolák folytatásaként, részben néhány plébániai iskola átalakulásaként és több esetben új iskolák szervezéseként, főleg az ország hódoltsági területein az új szellemiségű városi iskolák tömege keletkezett. Ezek az iskolák a korszak egész folyamán városi (községi) kezelésben működtek, fenntartásukról a városi közösségek gondoskodtak. Tanerőik általában protestáns lelkészek, a reformátorok voltak. A XVI. század második felében keletkezett városi iskolák két nagy csoportra oszlottak és egymástól meglehetősen függetlenek voltak: kisiskolákra és nagyiskolákra. A debreceni Kollégium partikularendszerének később kialakult területén a város nagyságától, a korabeli közéletben betöltött szerepétől, a városnak (vagy a pártfogóknak) az iskola iránti gondoskodásától függően több nagyiskola is alakult: Szatmár, Nagybánya, Máramarossziget, Mezőtúr, Nagyvárad, Hódmezővásárhely, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunhalas, Tolna, Veresmart, Kálmáncsa iskoláira kell gondolnunk. Ezek a nagyiskolák annyiban is összetartoztak, hogy közös tőről fakadtak. Valamennyien a wittenbergi coetus példájára szerveződtek. A XVI–XVII. század fordulójára ezek között az iskolák között olyan tekintetben következett be differenciálódás, hogy mily mértékben tudtak teljes, vagy teljesebb iskolává fejlődni és ezáltal mily mértékben tudtak bekapcsolódni a kisiskolák tanerőellátásába, illetőleg, hogy különböző okok következtében nem indultak-e hanyatlásnak, esetleg nem szűntek-e meg. A felsorolt nagyiskolák közül elsőnek Várad iskolája emelkedett ki, többek között azzal is, hogy a nagy kiterjedésű bihari részek és a vele szomszédos békési, szatmári és szabolcsi, zarándi területek egy része kisiskoláinak anyaiskolájává; rector, praeceptor kibocsátó intézményévé fejlődött. A korszak végére főleg a hadak járása miatt több anyaiskolának indult iskola lehanyatlott és a Várad bukásával központi anyaiskolává fejlődött Debrecen partikulájává vált: Szatmár, Nagybánya, Máramarossziget, Mezőtúr, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Nagykőrös, Kiskunhalas, Nagyvárad, Tolna, Kálmáncsa, Veresmart iskolája pedig megszűnt. A korszak végére kialakult a debreceni Kollégium partikularendszere, amely magában foglalta a Tiszántúl (Dél-Tiszántúl), a Tiszahát (Szatmár, Bereg, Máramaros), a Duna-Tisza köze, a Dunántúli Mezőföld, Veszprém környéke, a Bakonyság, Sárköz, Dél-Baranya és a Szerémség iskoláit. Ezeknek az iskoláknak a következő jellemző sajátságaik voltak: 1. Városi (közösségi) fenntartásúak voltak; 2. Növendéktanítókkal – rectorokkal, praeceptorokkal – működtek; 3. A rectorok–praeceptorok nemcsak a debreceni Kollégiumból jöttek, hanem szórványosan más anyaiskolákból is (mint például Sárospatakról, Pápáról vagy Enyedről), illetve a partikulák közt is kialakult egy elég széles körre kiterjedő növendéktanító-forgalom. De akárhonnan jöttek is a rectorok, praeceptorok, egyben megegyeztek: a debreceni Kollégiumban érvényes tananyag, tanterv, módszer szerint, a Debrecenben használatos tankönyvekkel tanítottak. A tanítás-nevelés végcélja a lelkészképzés volt. Ugyanakkor a lelkészt is tanítónak tekintették, a kis partikulákban hosszú időn át, sok helyen egészen a XVIII. század végéig, a papok tanítottak. Csak a nagyobb partikulákban került sor rectorok, praeceptorok alkalmazására. Ezeknek az iskoláknak az volt még a közös jellemvonásuk, hogy tagozatokra nem bomlott, jószerint még osztályokra se tagolódott egységes iskolák voltak. A bennük tanító pap, rector vagy praeceptor tudásától, kezdeményező kedvétől, egyéniségétől a debreceni tananyaghoz, módszerekhez való igazodás ellenére is sok függött. A kisiskolákat is felvirágoztathatták, magasabb szinteken is taníthattak stb. Ezektől a tényezőktől függően a partikulák nagyon változatosak voltak, az uniformizálástól messze álltak. Minthogy a debreceni Kollégium partikulái helyi és közösségi kezdeményezésű, fenntartású intézmények voltak, a városok, falvak a magukénak tudták és tartották őket és lehetőségeikhez képest jól gondoskodtak róluk.

A második korszakot Barcsa jellemzően a partikulák létért folytatott küzdelme korszakának nevezte. Egyrészt a török terjeszkedése (Várad), másrészt pedig a Habsburg-ház ellenreformációval társult országegyesítő próbálgatásai, különösen a debreceni partikularendszer peremterületein, több iskolát megszüntettek, menekülésre kényszerítettek. Különösen megnőtt a veszély a török kiűzése után, amikor is a császári hadak és a nyomukba lépő, az ország etnikai és vallási képét megváltoztató kamarai igazgatás, majd császári politika számos iskolát szüntetett meg, illetve akadályozott munkájában. Akadályokat gördítettek a külföldi egyetemre járás elé is. A legnagyobb csapást a partikularendszerre az mérte, hogy megváltozott egy-egy város, falu etnikai, vallási képe. A korábbi homogén magyar és református iskolafenntartó közösségek száma erősen megcsappant. A nemzetiségileg és vallásilag vegyes lakosság magával hozta, hogy ezek a városok, községek, ha sokáig ellent is álltak, nem tudták zavartalanul támogatni, fenntartani a partikulákat. Az ezzel összefüggő legnagyobb hátrányt az jelentette, hogy a kormány 1752-ben, királyi rendelettel megtiltotta a városoknak, községeknek, hogy iskolákat tartsanak fenn, segélyezzenek s azt kizárólag az egyházakra hárította. Azokra a református egyházakra, amelyeknek semmiféle vagyonuk, rendszeres jövedelmük, de még önálló szervezetük sem volt. A gyorsan megalakított presbitériumok sok helyen azonosak voltak az elöljárósággal s ez némiképpen enyhített a helyzeten, de megoldást nem jelentett. A kormány az iskolaügy területén is összbirodalmi érdekeket követve, az iskolaügyet politikumnak minősítve, ekkor adta ki a Ratio Educationis-t, amely ugyancsak számos partikula végét, visszafejlődését eredményezte. A kormány ellenséges indulatai, a németesítő és ellenreformációs Ratio Educationis elleni védekezést az anyaiskola a partikuláira is kiterjesztett reformtantervekkel, utasításokkal folytatta. Általában kevés sikerrel. Ebben, a második, a létért folytatott küzdelem korában váltak ezek az iskolák a mai értelemben vett egyházi vagy felekezeti iskolákká.

A harmadik korszakot Barcsa a különböző tanügyi reformirányzatok korának nevezte. Igaza is volt, hiszen a második Ratio már kevésbé volt németesítő és egyébként is tág lehetőséget biztosított ahhoz, hogy az anyaiskola újabb és újabb ellenjavaslatokkal védje magát és partikuláit. Talán észre sem véve, hogy ezekbe az új és újabb tantervekbe sok mindent beépítettek a Ratio haladó, számukra elfogadható tényezőiből, illetve a XIX. század első felében megszaporodott különféle pedagógiai, iskolaszervezeti, módszertani irányzatokból. Ezekben az irányzatokban mind nagyobb tért hódított az iskolák államosításának a gondolata, nem annyira a Ratio, mint inkább a különböző felvilágosult, illetőleg később, a reformkorban szabadelvű elképzelések hatására. Erre annál inkább is lehetett gondolni, mert az ekkor már majd egyszázados hátrányos helyzetben élő partikulák általában hanyatlottak; mind tananyagban, mind módszerek tekintetében lemaradtak. Különösen kevesellték, hiányolták az úgynevezett nemzeti tárgyak és a reáliák tanítását. Ezeknek az irányzatoknak az iskolák államosítása mellett másik legfőbb követelése az iskolák tagozatokra és ezeken belül osztályokra való tagolása és a növendéktanítóság felszámolása volt. Ez utóbbi érdekében kezdett ebben a korban foglalkozni az anyaiskola is a tanítóképzés megszervezésével.

A negyedik korszakot, amely 1848-tól 1868-ig tartott, a partikuláris iskola-rendszer felbomlása korának nevezhetjük. Bármennyire is próbálkozott az egyház-kerület különféle reformokkal elejét venni a partikuláris iskolarendszer felbomlásának, megőrizni a magyar református egyház iskoláztatásának autonómiáját, a debreceni Kollégium partikularendszerének értékes hagyományait, azok nem jártak sikerrel. A felbomlás folyamatának bemutatására a következő fejezet végén kerül sor.

III. A PARTIKULÁK FENNTARTÁSA ÉS BELSŐ ÉLETE

A XVI. században nem szervezték országosan a tanügyet. Minden iskola szervezete, belső élete a fenntartó közösség gondoskodásától és a megszerezhető tanítók képességeitől függött. Az első tanítók vándor deákokból, reformátor papokból álltak, akár új iskolát szerveztek, akár régebbi, nagyobbára elárvult városi iskolát virágoztattak föl. Minthogy se a vándor deákok, se a papok nem tölthettek egy-két évnél hosszabb időt állomáshelyeiken, már ekkor kialakult az a rendszer, hogy állandó tanítók nem voltak, a tanerők gyorsan váltották egymást. Kétféle praeceptort különböztettek meg. A praeceptor publicus a partikulákban tanított; a praeceptor privatus pedig magántanítóként működött nemesi családoknál. A partikulák történetét vizsgálva figyelmünket – már Újfalvi Imre véleménye szerint is – a publicus praeceptorokra kell fordítanunk. Ez a rendszer a XVII. században azzal bővült, hogy egy-egy iskola tanítói lehetőleg egy központi iskolából jöttek, és amennyiben tanulmányaikat csak megszakították, oda is tértek vissza. Munkájukat pedig úgy végezték – a XCIV. Geleji kánon szerint –, hogy „az oskolák tárgyait úgy osszák be és tanítsák, hogy azokból a tanítványok a nagyobb oskolákba elméjük magasabb művelésére szerencsével átmehessenek”.³⁸ Ezek a „nagyobb oskolák” viszont elsősorban azok az iskolák voltak, ahonnan a rektorok jöttek. A debreceni Kollégiumnak, mint anyaiskolának ilyen módon a következő területeken alakultak ki partikulái: 1. Debrecen környékén; általában a Tiszántúlon. 2. A Duna-Tisza közén. 3. A Duna jobb oldalán a dunántúli Mezőföldön, a Sárközben, Baranyában, a Szerémségben. 4. Szórványosan a Közép-Dunántúlon, Veszprém és Somogy megyékben. 5. Szórványosan a Tisza jobb oldalán, Dél-Borsodban, Dél-Hevesben, a Taktaközben.

A debreceni Kollégium partikularendszeréhez tartozó iskolákban – ha egyébként nagy változatossággal – általában hasonló renddel folyt a tanítás. Az oktatás két féléven át tartott. Általában József naptól (márc. 19.) Dénes napig (okt. 9.) tartott az első félév. A másik pedig Dénes naptól József napig. Az első félévet nyári, a másodikat pedig téli félévnek is mondták. Az iskolafenntartó közösség mindennapi életéhez való nagyfokú alkalmazkodást mutatja, hogy a téli félévre általában nagyobb tananyagot irányoztak elő, mint a nyárira, amikor is több szünet volt és a tanulók is inkább segítettek a mezőgazdasági munkákban. Ettől függetlenül, mindkét félév önálló egészet alkotott és mindegyik nyilvános vizsgával zárult. Tanítási napokon délelőtt és délután 3–3 órán át tanultak. Kivétel volt szerda és szombat, amikor is délelőtt is és délután is csak 1–1 órát tanultak. Vasárnap is jártak iskolába, ekkor délelőtt is és délután is 2–2 órát töltöttek az iskolában. A sátoros ünnepeken csak templomba kellett menni a tanulóknak, tanítás nem volt. Ellenben az istentisztelet után a rector vagy a praeceptor az iskolában felkérdezte a tanulóktól a prédikációt. A szünidőkkel is meglehetősen szűkmarkúan bántak. A szüneteknél is messzemenően alkalmazkodtak az iskolafenntartó közösség mindennapi életéhez, munkájához. A legnagyobb szünet nyáron volt, négy hétig tartott. Felényi volt az őszi, szüretkori szünet; két hétből állt. Ezeken a szüneteken kívül még évi két egy-egy hetes szünidőről tudunk, amiket a félévi vizsgák után adtak ki. A nyári négyhetes szünetnek az volt az érdekessége, hogy akkor is volt délutánonként 1–1 órahosszat tartó tanítás.³⁹

A tanítás módszerét a partikuláris viszony sajátosságai szabták meg. Alapvetően gyakorlásból állott, az anyaiskolában megismert gyakorlatnak megfelelően. A partikulák mindenben igyekeztek az anyaiskolát utánozni; tanítási anyagában és módszereiben is. Az anyaiskolában kibontakozó reformtörekvések és bekövetkezett reformok ezzel a közvetítéssel lejutottak a partikulákba is, ahol igyekeztek azokat saját lehetőségeik szerint megvalósítani. Az iskolai élet egyik legfontosabb mozzanata volt az osztályozás. Az osztályozás a partikulákban szorosan összefüggött az osztatlan tanítással, amennyiben az ültetési rend időről időre való megállapításából állott. A tanulók, tanulmányi eredményeik, a vizsgákon megmutatkozó tájékozottságuk szerinti sorrendben ültek. A legjobbnak ítélt tanuló ült legelöl és ezzel a renddel követték a többiek. A gyengék, a tanulásban lemaradtak hátulra kerültek. Az ültetési rend nagyon érdekesen alakult olyan esetekben, amikor a partikulából nagyobb partikulába, netalán a Kollégiumba mentek tanulni. A továbbtanulót a rectorok megvizsgálták és a szerzett tapasztalatoknak megfelelően ültették le. A tanulók kötelesek voltak elfogadni a számukra kijelölt helyet. Ez a hely nem volt szükségszerűen abban a tanulócsoportban, amelyhez előzőleg tartoztak. A tanulót tudásától, tájékozottságától függően alacsonyabb vagy magasabb classisokba (tanulócsoportokba) is ültethették őket.⁴⁰

A partikulák tanulói nemcsak a tanulásban és az ottani munkákban vettek részt, hanem a helyileg kialakult rend szerint sokoldalúan részt vettek egyrészt az iskola, másrészt az iskolafenntartó közösség, a város vagy falu életében is. Az iskolán belüli elfoglaltság leginkább a kisebbek és gyengébbek tanításában, felügyeletében, korrepetálásában nyilvánult meg. De a tanulók tartották tisztán az iskolaépületet, takarították a környékét, az udvarát; gondoskodtak télen a fűtésről, az ivóvíz biztosításáról, a legszükségesebb taneszközök, például a tábla megvételéről, tisztántartásáról. Az iskolán kívüli, az iskolafenntartó közösség körében lejátszódó tevékenységük java része köszöntés, tisztességtétel jellegű volt. Mindenütt részt vettek például a temetéseken, s ott mint énekes gyerekek tevékenykedtek. Sátoros ünnepekkor, névnapokon, és más jeles alkalmakkor énekes köszöntésekkel járták fel a várost, falut és tisztelték meg elsősorban az iskola jótevőit, az elöljárókat.⁴¹ Besegítettek a „beiskolázásba” is, amikor is több helyen a középkori eredetű Gergely-járás szokásával összeszedték a leendő iskolásokat.⁴² Begyűjtötték az iskola számára adott – különösen olyan helyeken, ahol alumneumok, azaz bentlakások is voltak – adományokat és segítségére voltak az anyaiskola adománygyűjtő diákjainak, a szuplikánsoknak a helyi tájékozódásban.

A debreceni Kollégium, mint minden más anyaiskola is, többfélé módon igyekezett kapcsolatokat teremteni és erősíteni partikuláival, a partikulákba kiment diákjaival. Ezek közül a kapcsolatteremtő és fenntartó intézmények közül a legelterjedtebb az anyaiskola számára való rendszeres adománygyűjtés, a szupplikáció volt.⁴³ A szuplikáns diákok nemcsak elmentek az adományokért, hanem közben meglátogatták az ott működő iskolát is, híreket hoztak-vittek a rectoroknak, praeceptoroknak; tájékozódtak az illető helység gazdasági, társadalmi és kulturális körülményeiről. Nem egy ilyen szuplikáló körút arra is szolgált, hogy a majdan rektoriára menő diák, vagy majd meghívandó pap tájékozódjon a lehetőségek felől és ne ismeretlenül, számára idegen helyre, helyzetekbe kerüljön.

Hasonló célt is szolgált a legáció intézménye is.⁴⁴ A sátoros ünnepekre a gyülekezetekbe kiküldött diákok ugyan az iskolásokkal kevésbé találkozhattak, hiszen szünet volt. De annál inkább találkozhattak a rectorokkal, a városok-községek vezetőivel és igen sokféleképpen erősíthették az anyaiskola és a község közti kapcsolatokat, miközben saját maguk is jól tájékozódhattak.

A harmadik kapcsolatteremtő és erősítő forma volt partikula és anyaiskola között az alapítványtétel intézménye.⁴⁵ Ilyen vonatkozásban kétféle alapítványt ismerünk. Az egyiket a partikulák számára tették – bizonyos kikötésekkel, emlékül, vagy csak simán – az arra tehetős emberek. Az effajta alapítványok azt tették lehetővé, hogy a szegény, de jól tanuló gyerekek iskolába járhassanak, ne kelljen nekik tanulmányaikat abbahagyva korán kenyérkereső munkákba fogniuk. Különösen fontosak voltak ezek az alapítványok az alumneummal rendelkező partikulák számára, mert az alumneumok leginkább ezek által az alapítványok által voltak fenntarthatók. A másfajta alapítványok az anyaiskolának szóltak, az anyaiskolában való tanuláshoz teremtettek lehetőséget. Általában családi alapítványok voltak, azaz kimondták, hogy az alapítvány évenkénti kamatát az anyaiskolában tanuló ennek és ennek a családnak a tagja kaphatja meg. Tágabb körre szólt az olyan alapítvány, és ezt a fajta alapítványt vehetjük igazán partikulista alapítványnak, amelynek a kamatait az egy bizonyos helyről származó, partikuláris helyről jött tanulók kaphatták csak meg.⁴⁶

Az alapítványok abban különböztek a jótéteményektől, hogy rendszeresek voltak, mindaddig számítani lehetett rájuk, amíg a tőkék valamilyen pénzügyi válság vagy helytelen gazdálkodás eredményeként meg nem semmisültek vagy értékük lényegesen nem csökkent. Ilyen esetekben, ha az alapítványtevők még éltek, vagy leszármazottaik indíttatva érezték magukat rá, az alapítványokat „refundálták”, azaz megújították. Az adományok ezzel szemben általában nem voltak rendszeresek, hanem alkalomszerűek. A rendszeres adományok közül ki kell emelnünk a rectoroknál, a praeceptoroknál a javadalmazásba tartozó, az alumneus diákoknál pedig segélyezésnek számító sorkosztot, vagy coquiat. A sorkoszt hosszabb-rövidebb időre szólhatott, de ismerték és különösen javadalmazásnál alkalmazták a perpetua coquiat, azaz a folyamatos, vég_, nélküli; az alkalmaztatás egész idejére járó sorkosztot.⁴⁷

A partikuláris iskolák életében döntő fontosságú volt a rector személyisége. Arról már volt szó, hogy a viszonylag szigorú, de csak általánosságban megszabott tanrendnek megfelelően kellett tanítania. De egyénisége sok minden változást, újítást hozhatott az iskola életébe. A XVI–XVII. században például a rector egyéniségétől, képzett vagy képzetlen, alkalmas vagy alkalmatlan voltától, kezdeményező kedvétől és erejétől függően kisiskolákból is nagyot formálhatott. Kezdetben a Kollégiumból minden különösebb követelmény nélkül az mehetett rektoriára, aki akart és oda, ahová akart; ahol fogadták vagy ahová talán hívták is. A rektoriákra ugyan a professzorátus jóváhagyásával mentek ki a rectorok, de előzőleg semmiféle utasítást, gyakorlati tanácsot sem kaptak. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között tényleg csak a legkiválóbbak, a tanítási készséggel bírók váltak be és lettek jó, a partikulákban emlékezetes munkát végző rectorok. Sok rektor viszont nem vált be, mert sem képzettségük, sem pedig magatartásuk nem volt megfelelő és tanítási készséggel sem rendelkeztek.

A rektoriákra menő deákokra rectorkodásuk ideje alatt is vonatkoztak a Kollégium törvényei, de ottani forgolódásaikat illetően figyelembe kellett venniük azokat a helyi követelményeket – hagyományokat, szokásokat – is, amiket az iskolafenntartó közösség állított fel velük szembe. A megfelelő tudás, felkészültség szükségessége felől több korábbi megjegyzés, észrevétel, indítvány után csak az 1672. évi iskolai törvényben találunk rendelkezéseket. A XXXIII. törvény szerint a rektoriákra kimenő deáknak előzőleg alkalmassági vizsgára kellett állnia.⁴⁸ Az 1796. évi „megújított” törvények is erről szólnak azon túl, hogy éles különbséget tesznek az academica promotiónak számító, nagy, és az olyan kisebb-nagyobb partikulák között, amelyek rectorai nem szándékoztak rektoriájuk lejárta után külföldi egyetemekre menni. Az 1796. évi XXXIII. törvény így szól: „Iskolamesteri állásra, akár sovány, akár jobb az, se nyíltan, se titokban senki ne vadásszon, hanem elhivatását és a gondnokoktól s a professzoroktól való kijelöltetését ki-ki várja meg türelmesen. És mivel a tanítók és iskolamesterek kijelölésénél nem az évfolyamra, hanem a tudományokra, az erkölcsre és a tanítási képességre kell tekinteni, ha némelyeket ez okból mellőzés érne, és ezek miatt a gondnokokat és a professzorokat szóval és tettel megtámadnák, vagy nyugtalanságot szítanának, az ilyeneknek a kollégiumból távozniok kell. Olyan rectorságokat, melyeknek javadalma akadémiai útról gondoskodik, csak olyan értelmű szokásos kötelezvény ellenében kell nekik juttatni, hogy ha a XCV. kánon ellenére valami világi természetű pályát választanának, munkabérük levonása után a maradványt annak az ecclesiának visszatéríteni kötelesek legyenek.”⁴⁹

A rektoriákra kimenteket – mint már volt is róla szó – a lelkészek felügyelete alá helyezték. Ez a felügyelet arra is vonatkozott, hogy a rectorok szolgálati idejük alatt nemcsak tanítottak, hanem tanultak is. Nagy Sándor szerint is nagyszámú zsinati végzés igazolja, hogy a rectorok a rektoriákon a lelkipásztorkodáshoz szükséges gyakorlati, sőt elméleti tanulmányokat folytattak, tapasztalatokat szereztek.⁵⁰ A rectorok a legtöbb helyen „belső embernek” számítottak anélkül, hogy a papokkal együtt a magisztrátusok tagjai lettek volna. A rectorok tekintélyét jelezte, hogy az egyházmegyei gyűléseken lelkészeikkel együtt megjelentek és részt vettek a tanácskozásokon. Ahol a tanulók nagy száma megkívánta, a rector mellé praeceptort vagy praeceptorokat is alkalmaztak. Gyakori volt, hogy praeceptort a Kollégiumból nem kértek, hanem saját, arra érdemes tanulókból választottak. A nagyobb partikulákban tanuló alumnista deákok többsége praeceptori feladatokat is ellátott. A praeceptorokra való felügyelet, sőt a praeceptorok tanulásának elősegítése, ellenőrzése viszont a rector feladata volt. Az anyaiskola megkívánta, hogy a rectorok, praeceptorok két-három évnél tovább ne szolgáljanak a partikulákban, hanem engedjenek helyet másoknak is a rectorkodásra, a praeceptorságra. A Kollégiumban a marasztalásnak nem nagyon örültek és azt se nézték jó szemmel, ha a rector szolgálati ideje letelte után másik rektoriára ment, ha nem hívták meg valahová lelkésznek, vagy pedig mert elállván a lelkészi pályától vissza se tért a Kollégiumba. Ebből kifolyólag nehezményezték a rectorok házasságkötését is. Pedig a marasztalt, esetleg nótáriusságot vállalt és megnősült rectorok egy másfajta partikularista viszonyt állítottak fel. Ugyanis, sok esetben ezek a nős, helyben maradt rectorok, vagy feleségeik lettek a lányiskolák tanítói.

Amit a partikulákról eddig elmondtunk, az mind a fiúiskolákra, a fiúk iskoláz-tatására vonatkozott. Iskolatörténészeink a lányiskolák szervezését, működésük megindulását a polgári fejlődés hatásának tulajdonítják és kibontakozásukat a XVIII. század elejére teszik. Partikuláris helyeinken is ez volt a helyzet, bár néhány korábbi, XVII. század végi lányiskoláról is tudunk. A nagyobb helységekben, a nevesebb mezővárosokban a már másfél százada működő partikulák mellé az 1700-as évek elején sorra létesültek a lányiskolák. Ezeknek a lányiskoláknak első tanerői „írástudó asszonyok”, papözvegyek, papfeleségek, illetőleg marasztott és családot alapított egykori rectorok voltak. A lányiskolák abban is különböztek a partikuláktól, hogy míg azokban egymást gyorsan váltó növendéktanítók – praeceptorok, rectorok – tanítottak, addig itt, a lányiskolákban a tanítók hosszabb időt töltöttek, sőt nem egy esetben öregségükig tanítottak. Elmondható, hogy a lányiskolákban tanító egykori rectorok vezették be iskoláinkba az állandó tanítóságot.⁵¹ A lányiskolákban általában csak a rudimentaria – az írás, olvasás és elemi számtan – szintjén tanítottak, kiegészítve a tananyagot némely mezőgazdasági-háztartási ismerettel, énektanítással. Igen kevés lányiskolában, de nem állandó jelleggel és nem folyamatosan tanítottak deklinista-konjugista szinteken is.

A rectorok a partikuláris iskolarendszer intézményesülése után úgy kerültek a partikulákba tanítani, hogy az iskolafenntartó közösség, eredetileg a városi, falusi tanácsok, a XVIII. század dereka után pedig mind általánosabban az egyházak, az esedékes év elején rectort kérő levelet küldtek a Kollégiumba. Ezeknek a rectorkérő leveleknek fontos kelléke volt a rectori díjlevél, amely nemcsak a kiküldendő rector javadalmazása felől tájékoztatott, hanem felvilágosítással szolgált a rector gondjaira bízandó iskoláról (nagyság, tanulói létszám, iskolaépületek, a rectori szálláshely stb.) is. A Kollégiumban a professzori testület megtárgyalta a kérőlevélben foglaltakat és tapasztalataikra támaszkodva kijelölték azt a tanulót, akit a kérdéses helyre érdemesnek, megfelelőnek tartottak rectornak kiküldeni. Korábbi idők rectorküldéseiről a Kollégium Seriese (Catalogus) szolgál közvetett felvilágosításokkal.⁵² A XVIII. század derekától pedig a különböző kibocsátási jegyzőkönyvek, amikbe a rectorküldéseket rendszeresen beírták.⁵³ A debreceni Kollégium partikuláinak belső életéről, működéséről sok mindent elmond azoknak a díjleveleknek a gyűjteménye, amiket a rectorkérő levelekhez csatoltak.⁵⁴ Mindezek a források azonban csak a közvetlen rector-, praeceptorvivésről szólnak, a közvetett rector- és praeceptoralkalmazásokról nem esik bennük szó. Pedig a XVIII. század derekától kezdődően a közvetett rectorság, praeceptorság egyre általánosabbá vált. Nem is szólva arról, hogy az olyan kisiskolák „tanerőiről” sincsen szó ezekben a feljegyzésekben, amelyekben a lelkész tanított. Pedig a lelkész-tanítóság is igen elterjedt volt és ugyanolyan partikuláris kapcsolatokat jelentett, mint a rector, vagy praeceptor kapcsolatok, hiszen a lelkészek is a Kollégium neveltjei voltak és többségükben lelkésszé választásuk előtt valamelyik partikulában praeceptorkodtak vagy rectorok voltak. A lelkész-tanítókkal kapcsolatosan arra is fel kell figyelnünk, hogy sok esetben a lányiskola tanítója – nagyobb helységekben – a segédlelkész, régebbi nevén a káplán volt. Az új rectorok, praeceptorok általában Szent György napkor foglalták el hivatalukat. Tevékenységük közel sem csak a tanításból állott. Igen sok helyen ők voltak a kántorok, de ők kezelték a harangokat is, nem szólva arról, hogy sok helyen ők látták el a jegyzői feladatokat is.

A rectorok, praeceptorok fizetése – a papokéhoz hasonlóan – több részből tevődött össze: általában kevés készpénzből, természetbeni járandóságokból, különféle szolgáltatásokból, a szállás és ellátás biztosításából, valamint a stólajuttatásokból és az iskolai ajándékokból. S. Szabó József ezeket a jövedelmeket a ceglédi partikula vonatkozásában hét pontban foglalta össze: 1. az üdvözlésekkor kapott javak (recordatio: a város előkelő lakosait fontos családi eseményekkor, sátoros ünnepeken, a legnagyobb névnapokon, György, Mihály, Márton, Katalin, és Miklós napokkor köszöntötték). 2. A borcollectióból (lukmabor) való részesedés. 3. A gabonacollectióból való részesedés. 4. A nundinale (a hetivásárokkor kapott tojás- és terményajándékok). 5. A sabbathaleval (a kijelölt malom szombati őrlésének vámja). 6. A harangozásért járó díj. 7. A temetési díj.⁵⁵

A rectorok, praeceptorok javadalmazását nemcsak a Kollégiumba beküldött díjlevelekből ismerhetjük meg, hanem azokból a városi jegyzőkönyv-bejegyzésekből is, amiket a városi tanácsok az e tárgyban hozott határozataikról készítettek. Ezek a városi jegyzőkönyvi bejegyzések arról is tanúskodnak, hogy a XVI–XVII. század folyamán az iskolák ügyeiben, a fizetések dolgában is a magisztrátusok jártak el, döntöttek. Mindezt példázva Alsómisztótfalu mezőváros jegyzőkönyvéből két idézetet is mutatunk be. 1596-ban azt jegyezték be, hogy „az Mesternek esztendőről-esztendőre, az kinek bora vagyon, szőleiben termett, minden házas ember tartozik egy-egy veder borral. Az kinek penig szőleje nincsen, tartozik 12 dénárral.”⁵⁶ Sokkal részletezőbb az 1670-ből származó bejegyzés, a Proventus Rectoris, mely szerint: „Minden ember, kinek szőleje van, tartozik az Oskola Mesternek cubulus vini 1, az kinek nincs, tartozik 12 dénárral, nőtlen legény és özvegy asszonyállat tartozik hat-hat pinzzel. Az Ecclesia Pásztora tartozik az Schola Mesternek 8 forinttal, azonkívül az feljebb megírt s említett conditio szerint cubulus vini 60. Az Scholaban tanuló succrescensek számára jár esztendőnként az falu malmábul 4 köböl búza, valamint az malom az falu kezeinél megmaradhat. Testibus judice primario Martino Cseri, civibus Stephano Bibor, Josephho Csehi, Stephano Borbély, Balthasare Szűcs, et Paulo Fazekas. Actum, ut supra scriptum est. Stephanus Tótfalusi juratus notarius.”⁵⁷ Az alsómisztótfalusi partikuláról nem sokat tudunk. A fenti idézetekből megtudhatjuk, hogy régi, XVI. századi iskola volt. Abból pedig, hogy az iskola mestert 1670-ben már rectornak nevezik, arra következtethetünk, hogy nem egyedül tanított az iskolában, hanem praeceptorai is voltak. Ezt a feltevést erősíti meg különben az a bejegyzésrész is, ami az iskolában tanuló succrescensekről szól. Ezek a succrescensek nem lehettek mások, mint az iskolában bent lakó segédtanítók, tanítva tanuló praeceptorok. Ugyanakkor fel kell figyelnünk arra is, hogy az ecclesia pásztora, azaz a pap fizetéssel tartozik a rectornak. Ez a körülmény arra mutat, hogy az alsómisztótfalusi rector eredetileg a lelkész „alkalmazottja” volt.

A rectori, praeceptori javadalmakban való bővebb tájékozódás végett álljon itt a hajdúnánási városi jegyzőkönyv 1700. évi bejegyzése a rector javadalmazásáról:

Sallarium Rectoratus Nanasiensis:

1.	Parata pecunia	Fl. ung.	40.
2.	Cubuli frumenti in medte,
	autumnalis in medte vernalis		12.
3.	Medietas unius setigeri vel
	loco ejusdem	Fl.	5.
4.	Coquia supplicata		–
5.	Currus ligni focalis		5.
6.	Manipuli arundinis		200.
7.	A funere partiali	Denar	24.
8.	A funere generali,
	una concinione humando	Denar	48.
	A funere generali,
9.	duabus concionibus humando	Fl.	1.
10.	Didactrum discipuli:
	Abecedarii	Denar	24.
	Donatistae	Denar	48.
	Rudimentistae	Denar	75.
	Etymologistae	Fl.	1.
11.	Honorarium sabbathale,
	a singulis discipulis	Denar	24.

„Ex determinatione amplissimi senatus Nanasiensis, die 7 martii, anno 1704.

– Protocollatum per Jacobum Nánássy jur. notarium.”⁵⁸

Ugyanez 1759-ből már magyar nyelven olvasható a nánási jegyzőkönyvben, némi módosítással:

A nánási rector fizetése lakáson kívül:

1.	Készpénz	50	v. frt.
2.	Tiszta búza	14	köböl.
3.	Árpa	7	köböl.
4.	Minden gyermektől búza	1	véka.
5.	Didactrum a kánonok szerint		-
6.	A várostól 2 köblös búza –
	2 köblös árpavetés	4	köböl.
7.	Prédikácziós halottól	16	piltura

8.	Énekszós halottól	8	piltura
9.	Kókviáért	50	v. frt.
10.	Egy sertésért	6	v. frt.
11.	Főzelékek : lencse, borsó,
	kása 1–1 véka	3	véka.
12.	Tiszta liszt	1	köböl.
13.	Vaj	4	itcze
14.	Tűzifa	2	szekér
15.	Gyertya		elegendő
16.	Fűtőnek nád	200	kéve.59

A nánási protocollumból megismerhetjük a nánási praeceptorok 1782-ben érvényes fizetését is:

A nánási praeceptorok fizetése lakáson kívül:

1.	Készpénz	50	v. fl.
2.	Perpetua coquia a deákokkal	–
3.	Búza	6	köböl.
4.	Árpa	6	köböl.
5.	Fűtő nád	200	kéve.
6.	Faggyú	12	font.60

Ugyanebből az évből ismeretes a város jegyzőkönyvéből a nánási lánytanítók fizetése is.

A nánási lánytanítók fizetése lakáson kívül:

1.	Készpénz	50	flor.
2.	Búza	8	köböl.
3.	Árpa	8	köböl.
4.	Kása	1	véka.
5.	Lencse	1/2	véka.
6.	Borsó	1/2	véka.
7.	1/2 telek után föld	–
8.	Nád	200	kéve.
9.	Fa	2	öl.
10.	Faggyú	15	font.61

Ezeknek a javadalom-jegyzékeknek az összevetéséből láthatjuk, hogy még a XVIII. század végén is inkább természetbeni juttatásokból állt a rectori, praeceptori fizetség, mint pénzből. Bár abból a tényből, hogy a rektornál 1759-ben már megváltják a perpetua coquiat, arra következtethetünk, hogy mindjobban előtérbe került a pénzzel való fizetés, a természetbeniek megváltása révén. A közölt jegyzékekből kitűnik az is, hogy mily nagy különbség volt a rectorok és a praeceptorok, illletve a rectorok és a lánytanítók fizetése között. A praeceptorokat különben is egy kalap alá vették az iskolában bent lakó alumneus diákokkal, legalábbis a coquiájukat illetően. A lánytanítók fizetésének összetételéből pedig kitűnik, hogy ezek családos, hosszabb ideig szolgáló tanítók voltak. Ezért részesültek például 1/2 telek után járó földhasználatban.

Alaposabb tájékozódásunkat szolgálja, hogy a nagy partikulával rendelkező, gazdag hajdúváros, Nánás, rectori, praeceptori, lánytanítói díjazása után megismerjük egy kisiskola, szerény körülmények között élő sárréti falu rectorának és lánytanítójának a javadalmát, 1768-ból. Furtán 1768-ban a rector vagy oskolamester, a fiúk tanítója – fizetsége ez volt:

1.	Készpénz	15	vfrt.
2.	Búza	8	öreg köböl.
3.	Árpa		ugyanannyi.
4.	Őszi vetés a maga búzájából kétszeri szántásba	6	véka.
5.	Ha nőtlen : perpetua coquia és kenyér elegendő
	Ha pedig feleséges 5 vonás forint a coquiaért.
6.	Minden gyermektől	1	véka búza.
7.	Minden gyermektől, mind a nagytól, mind a kicsinytől
	szabbathale	–
8.	Tűzifa	7	szekér
9.	Fűteni való nád minden gazdától;
	az egész ágytól	6	kéve
	félágytól	3	kéve
10.	Tandíj.	–
11.	Dinnye, tengeri, búza, kender föld szántás; ha nőtlen,
	kender helyett árpát vetnek.
12.	Mikor füvet osztanak, bizonyos nyilast szakasztanak a számára, hol többet, hol kevesebbet, ha feleséges, őrlést adnak elegendőt.
13.	Énekes halottól	8	poltura.
14.	Prédikációstól	16	poltura.
15.	Búcsúztatóért	1	Rs forint.62

Ugyanekkor a lányok tanítója – akit itt praeceptornak hívtak – fizettsége ebből állt :

1. Tandíj

2. Kevés földecske

3. Dinnye, tengeri, kender föld szántás

4. A kaszáló osztáskor ő is kap hol többet, hol kevesebbet.⁶³

Ahogy a közölt fizetési jegyzékekből láthattuk a rectorok, praeceptorok, lányok tanítói a nagyobbára természetiekkel és szolgáltatásokkal való fizetés következtében rákényszerültek a gazdálkodásra, a kapott termények adás-vételére. Ugyanannak az életformának a folytatására, amiben az iskolafenntartó közösség többsége élt. Ez is bizonyítja, hogy a partikuláris iskolák közösségi igény kielégítéséből, alulról jövő kezdeményezésként keletkezett partikulák mindenben azonosak voltak közösségeikkel. A közösség sajátjának tekintette őket és fenntartásukról önkéntesen – lehetőségeiknek megfelelően gondoskodott. A partikuláristákról való gondoskodás azzal kezdődött, hogy sok esetben, különösen a távoli partikulákból, mint amilyen például a nagykőrösi, vagy a dunavecsei is volt, szekeret küldtek a rectorért vagy praeceptorért.⁶⁴ Azzal hozták állomáshelyére. A gazdag, jó módú közösségek jobb fizetéssel, ellátással várták és látták el őket, elég nagy változatosságban. A partikulisták ellátásában elég nagy különbségek voltak, mert a kicsi és szegény közösségek nem tudtak annyit és olyan ellátást adni partikulistáinak, mint a nagyobbak. A partikulisták az anyagi ellátottság tekintetében is azonosultak az iskolafenntartó közösséggel. Szépen igazolja ezt például a sorkoszt (coquia) szokása, amit mindaddig adtak, amíg nem tudtak a rectorok, praeceptorok élelmezéséről másként (például megváltás) gondoskodni. A partikulák jól működése, a minél nagyobb beiskolázás szempontjából igen fontos volt, hogy a rectorok, praeceptorok javadalmazásának egy része abból állt, amit az iskolába járó gyerekek szüleitől kaptak az iskolai élet jeles alkalmaikor: beiratkozáskor, a vizsgák után, sátoros ünnepekkor stb. Vagyis a rector, praeceptor anyagilag is érdekelt volt abban, hogy minél többen járjanak iskolába.

Azt, hogy a partikula az egész közösségé volt, az is bizonyítja, hogy az iskola fenntartásához, a tanerők javadalmazásához szükséges anyagiakat közösen teremtették elő a városi tanácsok rendelkezései szerint. A szegény tanulók szüleit felmentették a tandíj, a didactrum és az ajándékok fizetése alól.

Az ellátás fontos része volt a rector, praeceptor lakásáról való gondoskodás. Azokban a kisiskolákban, ahol a lelkész tanított, ez nem okozott különösebb gondot, mert a lelkész a parochiális házban, a lelkészlakban lakott. A lelkészlakot minden helység igyekezett minden időben, a lehetőségeitől függően a legjobban, a helységben alkalmazott építési szokások és módok szerint megépíteni, karban tartani és ha leromlott, felújítani. Vagy ha annyira elavult, hogy nem lehetett vagy nem volt érdemes felújítani, elrontották és helyébe újat, általában nagyobbat, kényelmesebbet, a kor kívánalmainak megfelelőt építettek. A templom mellett a lelkészi lak volt a legfontosabb közösségi épület, különösen olyan esetekben, amikor a lelkész-tanító az iskolát is a lelkészlakban tartotta. A XVI–XVII. századi partikulaépületekről nem sok adat áll rendelkezésünkre. De több ismert adat alapján megállapíthatjuk, hogy ezekben a korai „oskolákban”, „oskolaépületekben”, „tanítóházban” nemcsak a tanulók tartózkodtak a tanítási idő alatt, hanem ezekben laktak a rectorok, praeceptorok is. Viszont több kis partikula esetében van tudomásunk arról is, hogy az iskola a „tanítói házban”, a rector, vagy praeceptor lakásán működött. Nagy partikulák esetében pedig számos adat arról tájékoztat, hogy az alumneum (azaz a deákbentlakás) is az „oskola épületben” volt. Ezeknek a XVI–XVII. századi partikulaépületeknek a nagysága szoros kapcsolatban állt a közösség nagyságával, illetőleg a tanulói létszámmal és ebből következően az osztatlan tanítási móddal. Csak a nagy, praeceptort, vagy praeceptorokat alkalmazó partikulák engedhették meg maguknak, hogy bizonyos tagoltságot bevezetve, a tanulókat nagyobb csoportokra osszák és úgy, a csoportokat egymástól elkülönítve tanítsák. A legáltalánosabb megosztás az volt, hogy a népes első és esetleg második szintet, illetőleg az első szintből idők folyamán kinőtt csoportokat egybevették és úgy tanították. Az úgynevezett latin classisokat pedig újabb csoportba sorolva elkülönítették a kicsiktől. Amazokat a praeceptor, emezeket pedig a rector tanította. A XVIII. század derekától kezdődően egyre több adatot ismerünk régebbi épületek bővítéses felújításáról, új iskolaépületek emeléséről. Ezekről az építkezésekről minden egyház- és iskolatörténet meglehetősen nagy részletességgel beszámol. Adataikból az olvasható ki, hogy a partikuláris iskolarendszer minden kedvezőtlen tényező ellenére megszilárdult, kiteljesedett és ezekben az építkezésekben is meg kívánják valósítani azokat a tanítási föltételeket, amiket a Kollégium időközben végrehajtott tanügyi reformjai megköveteltek.⁶⁵ A XVIII. század derekának partikuláris iskolaépítkezéseiről azt mondtuk, hogy azokon meglátszottak a Kollégium tanügyi reformjainak (olykor-olykor újabb és újabb törvényeinek) hatásai, akkor ezt még inkább elmondhatjuk a múlt század derekán végrehajtott partikulafelújításokkal, illetve iskolaépítkezésekkel kapcsolatban. A rectorok, praeceptorok lakását illetően különösen ez utóbbi, XIX. század közepi iskolaépítkezésekben az a legjelentősebb tényező, hogy az iskolaépületekben legfeljebb egy tanítói lakást hagytak, egyébként a lakásokat – a bentlakást is – kitették az iskolaépületekből. Az időközben mindinkább megvalósuló tagolódásnak megfelelően a schola vernacula, azaz a nemzeti vagy népiskola; későbbi nevén elemi iskola, véglegesen elvált a gimnaziális résztől, és az esetenként esetleg még közös iskolaépületen belül más és más, különálló helyiségekben helyezkedtek el. A XIX. század közepére azonban nemcsak ez a tagolódás ment végbe. Hanem a különféle reformterveknek és reformoknak megfelelően, ezekben a nagy egységeken belül további tagolódások is történtek, kialakítva az osztályokat.⁶⁶ A szigorúan osztályokra és ezzel külön termekre való tagolódás nem mindenütt valósulhatott meg. Nemcsak anyagi okok miatt, hanem sok helyen azért sem, mert a kis helységekben nem volt meg az önálló osztályok nyitásához szükséges tanulói létszám és megfelelő számú tanítóval sem rendelkeztek.

A debreceni Kollégium partikuláinak életébe nemcsak a tagolódás hozott változást, hanem az is, hogy a XIX. század elejére mindjobban előtérbe került a szakképzett tanító követelménye.⁶⁷

A szabadságharc bukása utáni abszolutizmus volt alkalmas arra, hogy az udvar Magyarországon is bevezesse (1851) a még 1849-ben, az összbirodalom számára készült újabb tantervet, az Organisations Entwurfot.⁶⁸ Az új tanügyi rendelkezés a két Ratio Educationisra és a kiegészítő rendelkezésekre épült és minden részletével összbirodalmi érdekeket képviselt. Az Entwurf elsősorban a középiskolákkal foglalkozott. Nyolcosztályú gimnáziumokat és 2–6 osztályú reáliskolákat szervezett. Az Entwurf gimnáziuma két részre oszlott; az I–IV. osztály volt az algimnázium és az V–VIII. osztály a felgimnázium. A teljes, mind a nyolc osztállyal működő gimnáziumot pedig főgimnáziumnak hívták. A kettősségnek megfelelően a tanterv is kettős volt. Az algimnázium á szerényebb igényeket elégítette ki s azok számára készült, akik a négy osztály elvégzése után nem tanultak tovább. A felgimnázium az algimnázium anyagát kibővítette s tanítványaival érettségi vizsgát tétetett. Fő tantárgyai a hittan, latin, görög, német, anyanyelv, történelem, földrajz, mennyiségtan, természetrajz és természettan, filozófiai bevezetés voltak. Melléktantárgyakként a szépírást, a rajzot, az éneket és a tornát írta elő. A reáliskoláknak szintén két tagozata volt. Ezeket a tagozatokat azért tartjuk szükségesnek, hacsak pár szóval is ismertetni, mert számos partikulánk reáliskolaként próbált továbbélni az abszolutizmus évei alatt. Az alreál 2-3-4 osztályával ugyanúgy a szerényebb igényeket elégítette ki, mint az algimnázium. A felsőreál, vagy főreál (5-6-7 osztályok) feladata viszont a műszaki főiskolákra való előkészítés volt, bár érettségit nem tétetett a tanítványokkal. Tantárgyai a következők voltak: hittan, anyanyelv, második élőnyelv (egyöntetűen a német), földrajz, történelem, mennyiségtan, természetrajz, rajz, technológia, áruismeret és szépírás. Az Entwurf módot adott az alreál és az algimnázium kombinációjára is, az ilyen iskolákban a gimnazisták „reáltárgyak helyett” gimnáziumi tantárgyakat tanulhattak és fordítva; ha megfelelő szakképesítésű tanár állt rendelkezésre. Mindennek érdekében az Entwurf erőteljesen szabályozta a tanító- és a tanárképzést, előírta a tankönyveket, a felszerelést s a tanügyi hatósággal szigorúan ellenőriztette. Az Entwurf rendelkezéseit be nem tartó iskolákkal szemben megtorlással éltek. Elvették nyilvánossági jogát, nem állíthatott ki „államérvényes” bizonyítványokat. Minthogy partikuláink nagy része nem volt képes az Entwurf előírásait (szakképzett tanárok, iskolafelszerelések, tankönyvek stb.) teljesíteni, sorra szűntek meg, illetőleg degradálódtak népiskolává vagy a tehetősebbek átalakulva próbáltak fennmaradni. Barcsa János egyházkerület-történetében néhány jelentősebb esetről meg is emlékezett. 1852-ben a békési gimnáziumot az egyházközség magániskolaként volt kénytelen átalakítani. A beregszászi partikula 1864-ben, hosszas szünet után egyosztályú gimnáziumként nyílt meg. Derecskén is hasonló volt a helyzet, 1866-ban jelentős városi segéllyel hatosztályú gimnáziumként nyílt meg. Hajdúböszörményben a gimnáziumot 1852-ben két tanítóval működő magániskolának szervezték át. A hajdúszoboszlói partikula 1877-ben, a város nagyarányú segélyét élvezve négyosztályú algimnáziummá alakult át. A hajdúnánásit is, 1851–52-ben, négyosztályú magán „latin iskolává” szervezték át. A hódmezővásárhelyi partikula 1852-ben hatosztályú magániskola lett. Karcagon, a város jelentős támogatása mellett, csak 1887-ben tudták megindítani a főgimnáziummá fejlesztést. A kisújszállási partikula 1849 után négyosztályú algimnáziummá fokozódott le. A kunhegyesi, a kunmadarasi, a nagykárolyi, a nagyszalontai, a szatmári, a mezőtúri gimnáziumok pedig megszűntek (bár némelyikük később újjáéledt: szatmári, nagyszalontai, mezőtúri stb.). A makói jelentős városi segéllyel négyosztályú algimnáziummá alakult, 1876-ban. A munkácsi 1868-ban nyilvános jogú volt, később megszűnt. A nagyváradi iskola is hasonlóan járt. 1865-ben újraindult, de később megszűnt. A túrkeveiek a latin iskola helyett, 1852-ben, alreáliskola felállítását tervezték, de nem lett belőle semmi stb.⁶⁹

A kiegyezés után a tanügy terén is rendet kellett teremteni, fel kellett számolni az Etwurf teremtette zűrzavart. Nyilvánvaló volt, hogy az iskolaügyet nem lehet ott folytatni, ahol 1848-ban abbahagyták. Az azóta is eltelt időszak tanügyi tapasztalatait is messzemenően figyelembe vevő, úgynevezett második Eötvös-féle népoktatási törvény (1868: XXXVIII. t.c.), amely tiszteletben tartotta az egyházak iskola-szervezési jogát, az egységes állami és művelődési szempontokat juttatta érvényre. Alapvető rendelkezése, hogy törvénybe iktatta a tankötelezettséget. Majd pedig a törvényben foglaltaknak megfelelően pótrendelkezéssel létrehozta a polgári iskolát és a tanítóképző intézetek egész sorát. Eötvös népiskolai törvénye adott alapvető fontosságú lökést ahhoz is, hogy a csíráiban 1802-től megtalálható kollégiumbeli tanítóképzés az 1868. évi XXXVIII. t.c. VII. fejezetének megfelelően önálló intézménnyé, tanítóképzővé szerveződjék.⁷⁰

A tanítóképzőből kikerült tanítók azonban már nem az egykori partikulákba kerültek tanítani, hanem a különböző rendelkezéseknek, legfőképpen pedig a második Eötvös-féle népoktatási törvénynek megfelelően önálló elemi iskolává alakult intézményekbe. Hasonlóan a tanárok is, akiknek a szakképzését egyre kevésbé oldotta meg a Kollégium akadémiai tagozata, hanem csak az egyetem. Azonban azok a vidéki gimnáziumok sem voltak már partikulák, amikbe ezek az egyetemen szakképesítést szerzett tanárok elmentek tanítani. Ha ezekben az iskolákban sok partikulista hagyomány továbbélt is, sőt még ma is fellelhető néhány, 1868 után már nem az igazi partikulák voltak, hanem fő- vagy algimnáziumok. Velük azonban már nem foglalkozhatunk a debreceni Kollégium partikularendszeréről írva.

Dankó Imre

FÜGGELÉK

Szerző a tanulmányához egy 584 tételből álló adattárat is csatolt. Benne megfelelő bibliográfiai utalásokkal ellátva mutatja be azokat az iskolákat, amelyeket a szakirodalom ismeretében és saját kutatásai alapján valamilyen formában a Kollégium partikulái közé sorolt. Lényeges szempontja, hogy „a partikuláris kapcsolatokban három fokozatot különböztethetünk meg: közvetlen, közvetett és többszörösen közvetett kapcsolatokat”.

A Debreceni Református Kollégium partikularendszerét széleskörűen értelmezi, de azt is hangsúlyozza, hogy felsorolása nem teljes. Azért, mert a „XVI–XVII. századi iskolák egységességét hirdetve, minden iskolát, tehát a legalsó szinten tanító iskolát is a partikulák közé kellene számítanunk, legalábbis a Tiszántúli Egyházkerület területén”. Adattárába azonban nem vette fel azokat a kisiskolákat, ahol a lelkész tanított, jóllehet ezeknél a legtöbb esetben közvetlen partikuláris kapcsolatról beszélhetünk. A lelkész általában a Kollégium, vagy valamelyik nagy partikulájának a neveltje volt és minden bizonnyal praeceptorként, vagy rectorként előzőleg is tanított már valamelyik jelentősebb partikulában.

Az adattár közlését a kötet terjedelmi okokból nem vállalhatja, csak – a Szerző hozzájárulásával helységnévsoráét. Előzőleg azonban két kérdésre keres feleletet.

Az 1875-ben érvényes megyebeosztás szerint az ország hány megyéjében és az egyes megyékben mennyi partikula működött? Mit jelent a helységnévsor az egyházkerületek és egyházmegyék jelenleg érvényes határai szempontjából?

A Kollégium partikulái a történelmi Magyarország 40 megyéjében, ill. kerületében helyezkedtek el.

Abaúj-Torna	7		Külső-Szolnok	19
Arad	6		Máramaros	5
Bács	2		Nagykun kerület	5
Baranya	20		Nógrád	6
Bars	1		Pest	33
Békés	13		Pozsony	5
Bereg	23		Somogy	10
Bihar	106		Sopron	1
Borsod	5		Szabolcs	52
Csanád	1		Szatmár	129
Csongrád	5		Szilágy	14
Esztergom	1		Temes	3
Fejér	15		Tolna	14
Gömör	2		Torontál	2
Győr	2		Ugocsa	2
Hajdúkerület	5		Ung	9
Heves	5		Verőce	1
Jászkerület	3		Veszprém	18
Kiskun kerület	5		Zala	1
Komárom	19		Zemplén	9

A Szatmár megyei partikulák 22,08, a bihariaké 18,15%-ot tesznek ki. Dunántúlról 101 partikulát tartalmaz az adattár, ami 17,29%-ot jelent és ez – amint a kötet előző fejezeteiből kitűnt – megfelel a Kollégium vonzáskörének a tanulók tekintetében is.

Összevetve az adattárat a Magyarországi Református Egyház 1983-ban kiadott címtárával, az az eredmény jön ki, hogy az 584 partikulát fenntartó gyülekezetből Magyarország területén él ma is 332 – ez 56,85%-ot jelent – az alábbi megoszlás szerint:

Dunamelléki egyházkerület

Baranyai egyházmegye	8
Bács-kiskunsági egyházmegye	14
Budapest-déli egyházmegye	1
Budapest-északi egyházmegye	1
Délpesti egyházmegye	17
Északpesti egyházmegye	8
Tolnai egyházmegye	9
Vértesaljai egyházmegye	14
	72	= 21,69%

Dunántúli Egyházkerület

Győr–Sopron–Pápai egyházm.	5
Komáromi egyházmegye	11
Mezőföldi egyházmegye	6
Somogyi egyházmegye	8
Veszprémi egyházmegye	7
	37	= 11,14%

Tiszáninneni Egyházkerület

Abaúji egyházmegye	5
Borsodi egyházmegye	5
Egervölgyi egyházmegye	5
Zemplémi egyházmegye	9
	24	= 7,23%

Tiszántúli Egyházkerület

Békési egyházmegye	19
Bihari egyházmegye	20
Csongrádi egyházmegye	4
Debreceni egyházmegye	16
Felsőszabolcsi egyházmegye	19
Hajdúvidéki egyházmegye	22
Nagykunsági egyházmegye	23
Nyírségi egyházmegye	23
Szatmári egyházmegye	53
	199	= 59,94%

Minden egyházmegye kapott tehát tanítókat a Kollégiumtól. Ezek a kimutatások azt szemléltetik, hogy mit jelentett a Debreceni Református Kollégium, mint „az ország [egyik] iskolája” a magyar közoktatásügy történetében.

Szerző az egyes helységeket kevés kivételtől eltekintve, mai teljes nevüknek megfelelően, ábécé rendben közli, de utal a régebbi, ill. más névformákra is.

Szerkesztő

Aba, ma Abapuszta (Szabolcs); Aba (Fejér); Abaújszántó (Abaúj-Torna); Abaád, Abád (Arad, előzőleg Zaránd); Abád, Abádszalók (Heves, Szalók: Külsőszolnok); Abony (Pest); Adorján (Zaránd, Arad); Adorján (Szatmár); Ajak (Szabolcs); Albest (Bihar); Albis (Bihar); Algyő (Csongrád); Alsómisztótfalu (Szatmár); Alsónémedi (Pest); Alsónyék (Tolna); Amac, Amacz (Szatmár); Ant (Bihar); Apa (Szatmár); Apagy (Szabolcs); Apahegy (Szatmár); Apáti (Szabolcs); Apáti, Dobrács-Apáti (Szatmár); Apátkeresztúr (Bihar); Arad (Arad); Aranyos (Komárom); Aranyosmedgyes (Szatmár); Aszaló (Abaúj); Asszonyvására (Bihar); Asztély (Bereg); Atya (Szatmár); Avasújfalu (Szatmár); Avasújváros (Szatmár);

Ábrány (Szabolcs); Ács (Komárom); Ádánd (Somogy); Ágya (Bihar); Ákos (Szilágy); Álmosd (Bihar); Aporka (Pest); Ároktő (Borsod); Árpád (Bihar); Ártánd (Bihar); Átány (Heves);

Badalló (Bereg); Bagamér (Bihar); Bagos (Szatmár); Bajánháza (Ung); Bakonszeg (Bihar); Baksa (Szilágy); Balatonfüred (Veszprém); Balázsháza (Szilágy), Balkány (Szabolcs); Balmazújváros (Szabolcs); Balsa (Szabolcs); Barabás (Bereg); Barkaszó (Bereg); Batiz (Szatmár); Bábony (Ugocsa); Báka, Kis- és Nagybáka (Szabolcs); Bályok, Bállyok (Bihar); Báránd (Bihar); Bátyu (Bereg); Belényes (Bihar); Belényessonkolyos (Bihar); Belényesújlak (Bihar); Bene (Bereg); Bere (Szatmár); Bereg (Bereg); Beregszász (Bereg); Berekböszörmény (Bihar); Berend (Szatmár), Berettyószentmárton (Bihar); Berettyószéplak (Bihar); Berettyóújfalu (Bihar); Békés (Békés), Bénye (Komárom?); Bicske (Fejér); Bihar (Bihar), Biharkeresztes, Mezőkeresztes (Bihar), Biharnagybajom, Bajom (Bihar); Biharpüspöki, Püspöki (Bihar); Bihartorda, Torda (Bihar); Biharugra (Bihar); Bilke (Bereg); Bogát (Szabolcs); Bogdány, Nyírbogdány (Szabolcs); Bogyoszló, Érbogyoszló (Bihar); Bojt, Biharbojt (Bihar); Borzova (Szatmár); Bót, Bot (Ung?); Botpalád (Szatmár); Bölcske (Tolna); Bőny (Győr); Börvely (Szatmár); Bősháza (Szilágy); Bucs (Esztergom); Buda (Pest); Bugyi (Pest),

Cece (Fejér); Cegléd (Pest); Cégénydányád, Cégény-Dányád, Czégény és Dányád (Szatmár); Cigánd (Zemplén); Csaholc (Szatmár); Csanád (Torontál); Csap (Ung); Csatár (Bihar); Csákvár (Veszprém); Császár (Veszprém); Császló (Szatmár); Csávás (Bihar); Csegöld (Szatmár); Csenger (Szatmár); Csengerbagos (Szatmár); Csengerújfalu (Szatmár); Csepreg (Sopron); Csicser (Ung); Csokaj (Bihar); Csomaköz (Szatmár); Csögle (Veszprém); Csökmő (Bihar); Csököly (Somogy); Csurgó (Somogy); Csusz (Komárom); Csusa, Csuza (Baranya);

Dab (Pest); Dabas (Pest); Dancsháza (Bihar); Dara, Darah, Daráh (Szatmár); Darány (Somogy); Darnó (Szatmár); Daróc (Bereg); Darvas (Bihar); Debeliács (Torontál); Debrecen (Bihar); Decs (Tolna); Demecser (Szabolcs); Dengeleg (Szatmár); Derecske (Bihar), Dég (Veszprém); Dévaványa (Külsőszolnok); Diósjenő (Nógrád); Diószeg, Bihardiószeg (Bihar); Doba, Kis és Nagydoba (Szilágy); Doboz (Békés); Dobra (Szatmár); Dombrád (Szabolcs); Döge (Szabolcs); Dömsöd (Pest); Drégelypalánk (Nógrád); Dunaalmás (Komárom); Dunapataj, Pataj (Pest); Dunaszentbenedek (Tolna); Dunaszentgyörgy (Tolna); Dunavecse (Pest);

Ecsed (Szatmár); Eger (Heves); Egri (Szatmár); Egyek (Szabolcs); Ekel (Komárom); Endréd, Érendréd (Szatmár); Enying (Veszprém); Erdőd (Szatmár); Erdőgyarak (Bihar); Erdőhegy (Szatmár); Eszeny (Bereg); Esztár (Bihar); Ete (Fejér); Etyek, Ettyek (Fejér);

Élesd (Bihar); Érendréd (Bihar); Érkeserű (Szatmár); Érköbölkút (Szilágy); Érkörtvélyes, Körtvélyes (Bihar); Érmihályfalva, Mihályfalva (Bihar); Érsekcsanád (Pest); Érsekújvár (Veszprém); Érsemlyén (Bihar); Érszentmihály (Bihar); Értarcsa (Bihar);

Farkasd (Veszprém); Fegyvernek (Külsőszolnok); Fehérgyarmat (Szatmár); Fejércse (Bereg); Felső-bánya, Felső-Bánya (Szatmár); Felsőmisztótfalu, Misztótfalu (Szatmár); Felsőőrs, Őrs (Veszprém); Felsővály, Vály (Gömör); Fenes (Bihar); Félegyháza, Biharfélegyháza (Bihar); Foktő (Pest); Földes (Bihar); Furta (Bihar); Fülesd (Szatmár); Fülöpös (Szatmár); Fülöpösdaróc (Szatmár); Fülöpszállás (Kiskun Kerület); Füzesgyarmat, Gyarmat (Békés);

Gacsály (Szatmár); Garbolc (Szatmár); Gádorján (Bihar); Gálospetri (Szatmár); Gárdoly (Fejér); Gebe (Szatmár); Gelej (Borsod); Gelényes (Bereg); Gencs (Szatmár); Geszt (Bihar); Géberjén (Szatmár); Géres (Szatmár); Gomba (Pest); Gödöllő (Pest); Gönc (Abaúj); Görbend (Szatmár); Gulács (Bereg);

Gyoma (Békés); Gyorok (Arad); Gyömrő (Pest); Gyöngyös (Heves); Gyönk (Tolna); Győr (Győr); Györgytelek (Szatmár); Gyula (Békés); Gyulavári (Békés); Gyüd (Baranya); Gyügye (Szatmár);

Hajdúbagos (Bihar); Hajdúböszörmény (Hajdúkerület); Hajdúhadház, Hadház (Hajdúkerület); Hajdúnánás, Nánás (Hajdúkerület); Hajdúsámson (Szabolcs); Hajdúszoboszló (Hajdúkerület); Hajdúszovát, Szovát (Szabolcs); Harsány, Kisharsány (Baranya); Haraszti (Baranya); Hegyközcsatár (Bihar); Hegyközpályi (Bihar); Hegyközszentimre, Szentimre (Bihar); Hegyközszentmiklós, Szentmiklós (Bihar); Hegyközújlak, Újlak (Bihar); Hencida (Bihar); Hercegszőllős (Baranya); Hermánszeg (Szatmár); Hete (Bereg); Hetény (Komárom); Hidvég, Szabadhidvég (Veszprém); Hirip (Szatmár); Hódos (Szatmár); Homok (Szatmár); Hosszúpályi, Pályi (Bihar); Hosszúmező (Máramaros); Hódmezővásárhely, Vásárhely (Csongrád); Huszt (Máramaros);

Ibrány (Szabolcs); Igmánd, Nagyigmánd (Komárom); Istvándi (Somogy); Istvándi, Túristvándi (Szatmár); Ittebe (Temes); Izsák (Pest);

Jakabfalva (Bihar); Jánk (Szatmár); Jánosi, Kántorjánosi (Szatmár); Jászapáti, Apáti (Jászkerület); Jászberény (Jászkerület); Jászkisér, Kisér (Jászkerület); Józsefháza (Szatmár);

Kaba (Szabolcs); Karcag, Karcagújszállás (Nagykun kerület); Kálmáncsa (Somogy); Kamocsa (Szabolcs); Karáncs (Baranya); Kálóz (Fejér); Kecskemét (Pest); Kemecse (Szabolcs); Kenderes (Külsőszolnok); Királydaróc (Szatmár); Kisar (Szatmár); Kisbéres (Szatmár); Kishódos (Szatmár); Kiskereki (Bihar); Kiskomárom (Komárom); Kiskolcs, Kis-Kolcs (Szatmár); Kiskunhalas, Halas (Kiskun terület); Kiskunlacháza (Kiskun terület); Kislónya (Bereg); Kismarja (Bihar); Kispalád (Szatmár); Kispeleske (Szatmár); Kispereg (Arad); Kisszekeres (Szatmár); Kisújszállás (Nagykun kerület); Kisvarsány (Szabolcs); Kisvárda, Várda (Szabolcs); Kocs (Komárom); Kocsord (Szatmár); Komádi (Bihar); Komárom, Révkomárom (Komárom); Komjáhti, Komjáth (Abaúj-Torna); Komlódtótfalu (Szatmár); Kóny (Komárom); Konyár (Bihar); Kopács (Baranya); Kósd (Nógrád); Kórógy (Baranya); Köbölkút (Szatmár); Kölcse (Szatmár); Kölesd (Tolna); Kömlőd (Tolna); Kömörő (Szabolcs); Körösladány (Békés); Körösnagyharsány, Harsány (Bihar); Körösszakál (Bihar); Köröstarcsa, Tarcsa (Békés); Kőszeg-Remete, Remete (Szatmár); Kötegyán (Bihar); Krassó (Szatmár); Kraszna (Szilágy); Kunhegyes (Nagykun kerület); Kunmadaras, Madaras (Nagykun kerület); Kunszentmiklós, Kiskunszentmiklós (Kiskun kerület);

Laskod (Baranya); Laskó (Baranya); Lázári (Szatmár); Léva (Bars); Lippa (Temes); Liszka (Zemplén); Losonc (Nógrád); Lovas (Veszprém?) Lovasberény (Veszprém);

Magyarhomorog, Homorog (Bihar); Marosliget (Szatmár); Magyarremete, Belényesremete (Bihar); Majtis (Szatmár); Makád (Pest); Makó (Csanád); Margita (Bihar); Matolcs (Szatmár); Mánd (Szatmár); Mándok (Szabolcs); Mány (Fejér); Máramarossziget, Sziget (Máramaros); Mátészalka, Szalka (Szatmár); Mátyus (Bereg); Mezőgyán (Bihar); Mezőkeresztes, Mező-Keresztes (Borsod); Mezőkomárom (Veszprém); Mezőtelegd (Bihar); Mezőtúr (Külsőszolnok); Mezővári, Vári (Bereg); Méhtelek (Szatmár); Micske (Bihar); Mikepércs (Bihar); Mikola (Szatmár); Milota (Szatmár); Miskolc (Borsod); Mohács (Baranya); Monor (Pest); Monostorapáti (Bihar); Munkács (Bereg); Moravica, Ó-Moravica, Sztáramoravica, Bácsmoravica (Bács);

Nagyar (Szatmár); Nagybajom (Somogy); Nagybánya (Szatmár); Nagydorog (Tolna); Nagyfalu, Tiszanagyfalu (Szabolcs); Nagyharsány (Baranya); Nagyhódos, Nagy-Hódos (Szatmár); Nagyida (Abaúj); Nagykamut (Békés); Nagykapos, Kapos (Ung); Nagykálló, Kálló (Szabolcs); Nagykároly, Károly (Szatmár); Nagykereki, Kereki (Bihar); Nagykolcs Nagy-Kolcs (Szatmár); Nagykőrös, Kőrös (Pest); Nagyléta, Léta (Bihar); Nagylónya (Bereg); Nagymegyer (Szatmár); Nagymuzsaly (Komárom); Nagypalád, Nagy-Palád (Szatmár); Nagyrábé, Rábé (Bihar); Nagyrév (Külsőszolnok); Nagyszalonta, Szalonta (Bihar); Nagyszekeres (Szatmár); Nagyszokoly (Tolna); Nagyszombat (Pozsony); Nagyszőlős, Nagyszöllős (Ugocsa); Naszály (Nógrád); Nagyoroszi, Oroszi (Nógrád); Nagyvarsány (Baranya); Nagyvárad, Várad (Bihar); Nábrád (Szatmár); Nádudvar (Szabolcs); Neszmély (Komárom); Németi (Szatmár);

Nyíradony, Adon, Adony (Szabolcs); Nyírábrány, Ábrány (Szabolcs); Nyírbátor, Bátor (Szabolcs); Nyírmada, Mada (Szabolcs); Nyírmedgyes, Medgyes (Szabolcs); Nyírmihálydi, Mihálydi (Szabolcs); Nyírtass (Szabolcs);

Okány (Bihar); Olcsa (Komárom); Olcsva (Szatmár); Ordas (Pest); Ónod (Borsod); Ottomány, Otomán (Bihar); Óbuda (Pest); Ócsa (Pest); Óvári (Szatmár);

Öcsény, Eötsény (Tolna); Öcsöd (Békés); Ököritó (Szatmár); Örvénd (Bihar);

Pacal, Érpacal (Bihar); Pacsér (Bács); Padány (Tolna); Paks (Tolna); Panyola (Szatmár); Pápa (Veszprém); Pátka (Fejér); Pátroha (Szabolcs); Páty (Pest); Pele (Szatmár); Pest (Pest); Pécs (Baranya); Pécsvárad (Baranya); Penyige (Szatmár); Petneháza (Szabolcs); Pettyén (Szatmár); Piskolt (Szatmár); Pocsaj (Bihar); Poklostelek (Bihar); Polgár (Szabolcs); Porcsalma (Szatmár); Poroszló (Heves); Pusztadaróc (Szatmár); Püspökladány, Ladány (Szabolcs);

Ráckeve (Pest); Rápolt (Szatmár); Rétfalva, Rétfalu (Verőce); Ricse (Zemplén); Rimaszombat (Gömör);

Salamon, Tiszasalamon (Ung); Samarja (Pozsony?); Sarkad (Bihar); Sarmaság (Szilágy); Sáp (Bihar); Sáránd (Bihar); Sárbogárd (Fejér); Sárkeresztúr (Fejér); Sárköz (Szatmár); Sárközújlak (Szatmár); Sárrétudvari (Bihar); Sárospatak (Zemplén); Seregélyes (Fejér); Sepse (Baranya); Siklós (Baranya); Sipos (Szatmár?) Siter (Bihar); Solt (Pest); Somorja (Pozsony); Sonkád (Szatmár);

Szabadszállás (Kiskun kerület); Szabolcs (Szabolcs); Szalacs (Bihar); Szalárd (Bihar); Szalkszentmárton (Pest); Szamosangyalos (Szatmár); Szamosbecs (Szatmár); Szamosdomb (Szatmár); Szamoskér, Kér (Szatmár); Szamoskóród (Szatmár); Szamossályi, Sályi (Szatmár); Szatmár (Szatmár); Szatmárcseke, Cseke (Szatmár); Szatmárhegy (Szatmár); Szatmári Hóstát (Szatmár); Szatmári-Vár (Szatmár); Szava (Baranya); Száldobágy (Bihar); Szeged (Csongrád); Szeghalom (Békés); Szenc (Pozsony); Szentes (Csongrád); Szentgál (Veszprém); Szentjób (Bihar); Szentkirályszabadja (Veszprém); Szentmihály, Büdszentmihály, Tiszavasvári (Szabolcs); Szentpéter (Komárom); Szentpéterszeg, Péterszeg (Bihar); Szerencs (Zemplén); Szerep (Bihar); Székelyhíd (Bihar); Szikszó (Abaúj); Szilasbalhás, Szilas, Mezőszilas (Veszprém); Szilágyballa, Balla (Szilágy); Szilágybagos (Szilágy); Szilágypéter (Szilágy); Szilágysomlyó (Szilágy); Szinyérváralja, Váralja (Szatmár); Szőny (Komárom);

Tabajd (Fejér); Takácsi (Veszprém); Taktabáj (Zemplén); Tamási, Paptamási (Bihar); Tarcal (Zemplén); Tarpa, Mezőtarpa (Bereg); Tasnád (Szilágy); Tata (Komárom); Tápé (Csongrád); Tállya (Zemplén); Temesvár (Temes) ; Tengőd (Tolna); Tetétlen (Bihar); Técső (Máramaros) ; Téglás (Szabolcs); Tépe (Bihar); Tinnye (Pest); Tiszabecs (Szatmár); Tiszabura (Külsőszolnok); Tiszacsege, Csege (Szabolcs); Tiszacsécse (Szatmár); Tiszadada, Dada (Szabolcs); Tiszaderzs, Tiszaders (Külsőszolnok); Tiszadob, Dob (Szabolcs); Tiszadobra (Szabolcs); Tiszaeszlár (Szabolcs); Tiszaföldvár, Földvár (Külsőszolnok); Tiszafüred, Füred (Külsőszolnok); Tiszaigar, Igar (Szabolcs); Tiszainoka (Külsőszolnok); Tiszakóród (Szatmár); Tiszakürt, Kürt (Külsőszolnok); Tiszalök, Lök (Szabolcs); Tiszaroff, Roff (Külsőszolnok); Tiszasas, Sas (Külsőszolnok); Tiszaszentimre, Szentimre (Külsőszolnok); Tiszaszőlős, Szőlős (Külsőszolnok); Tiszatarján (Külsőszolnok); Tiszaújlak (Bereg); Tokaj (Zemplén); Tolna (Tolna); Tóti, Lengyeltóti, (Somogy); Tök (Pest); Törökszentmiklós, Balaszentmiklós, Szentmiklós (Külsőszolnok); Tunyog (Szatmár); Túrkeve, Kevi (Nagykun kerület); Tyukod (Szatmár);

Udvari (Szatmár); Ug (Külsőszolnok); Újfehértó (Szabolcs); Ungvár (Ung);

Vadas (Pest); Vadász (Arad); Vaja (Szabolcs); Vajszló (Baranya); Vác (Pest); Vámfalu (Szatmár); Vámos (Veszprém); Vámosoroszi (Szatmár); Vámospércs (Hajdúkerület); Váncsod (Bihar); Váradfenes, Fenes (Bihar); Vásárosnamény (Bereg); Veresmart, Vörösmart (Baranya); Veszprém (Veszprém); Vécse
(Abaúj?); Vértes (Bihar); Vésztő (Békés); Visk (Máramaros); Vörösberény (Veszprém); Viszla (Somogy); Záhony (Ung); Zámoly (Fejér); Zilah (Szilágy); Zsadány (Bihar); Zsarolyán (Szatmár); Zsáka (Bihar).

JEGYZETEK

1. Fináczy Ernő–Kornis-Gyula–Kemény Ferenc (szerk.): Magyar Pedagógiai Lexikon II. Bp. 1933. 479–480. hasáb; Nagy Sándor (szerk.): Pedagógiai lexikon III. Bp. 1978. 422.; Bán Péter (szerk.): Magyar történelmi fogalomgyűjtemény. II. Eger, 1980. 725–726. A valóságban azonban közelről sem ilyen egyszerű a partikulák meghatározása. Már Molnár Aladár felhívta a figyelmet arra, hogy „tágabb értelemben többször szintén partikuláknak nevezték azon tanintézeteket is, melyek a collegiumnak inkább csak szellemi befolyása alatt állottak, vele nem álltak azon kötelezettségben, mint a szorosabb értelemben vett particulák, sőt némelyik nem is a debreczeni egyházkerület területén volt”. A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században. Bp. 1881. 508–509. A partikula alaposabb fogalmi meghatározására, aprólékos iskolatörténeti kutatások adatai figyelembevételével, éppen napjainkban Mészáros István tett ajánlatot (Rész és egész viszonya a partikuláris iskolarendszerben. A Ráday Gyűjtemény Évkönyve III. 1983. Bp. 1984. 41–53.). – Vö.: Szilágyi István: A gymnasiumi oktatásügy története a magyarországi helvét hitvallásúaknál. Sárospatak 1861.; Frankl Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században. Bp. 1873.; Fináczy Ernő: A magyarországi középiskolák múltja és jelene. Bp. 1896.; Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Bp. 1906.; Uő: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Bp. 1910.; Révész Imre : Magyar református egyháztörténet. I. 1520 tájától 1608-ig. Debrecen 1938.; Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996–1777 között. Bp. 1981.; Uő: Mióta van iskola? Bp. 1982.; Szántó Konrád: A katolikus egyház története. I–II. Bp. 1983–1985.; Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521–1945. Bp. 1985.; Benda Kálmán : A mezővárosi önkormányzat és az egyházak a XVI–XVIII. században. Novák László – Selmeczi László (szerk.): Falvak, mezővárosok az Alföldön. Az Arany János Múzeum Közleményei IV. Nagykőrös, 1986. 301–306.

2. O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Bp. 1966. 661.

3. Törőcsik Zoltán: Adalékok a tapolcai népiskolai oktatás történetéhez I. (XIV–XVI. század). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei XVII. 1984. 421.

4. Zsigmond Ferenc 1937.

5. Barta Gábor: A tiszántúli mezővárosok és a reformáció helvét ágának meggyökerezése. Makkai László – Mócsy András (szerk.): Erdély története a kezdetektől 1606-ig. I. Bp. 1986. 474–482. és R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Magyarország története 1526–1686. Bp. 1985.

6. Barta Gábor: Az új ország és a külvilág a 16. század derekán. A szász városok és az erdélyi reformáció első (lutheri) hulláma. Kolozsvár és a szentháromságtagadók stb. Makkai László – Mócsy András (szerk.): Erdély története a kezdetektől 1606-ig. I. Bp. 1986. 454–520.

7. A mezővárosokra vonatkozó kutatások eredményeit Csánki Dezső, Mályusz Elemér, Makkai László, Székely György, Szűcs Jenő, Bácskai Vera, Kubinyi András, Fügedi Erik és Érszegi Géza alapján abban foglalhatjuk össze, hogy egy-egy mezőváros kialakulását földrajzi fekvésének, a közlekedésben betöltött szerepének, a kézművesség-ipar megjelenésének, az egyházi vagy világi földesúr támogatásának, kiterjedt határának, viszonylag nagy lakosságszámának, a piac-vásár s vele a kereskedelem jelenlétének köszönhette. A kutatók többsége a mezővárosi fejlődését elválaszthatatlannak tartotta a helység kereskedelmi szerepétől, piac-vásárhely voltától. A mezővárosok ezeknek a feltételeknek megfelelően sok esetben egyházi és igazgatási (uradalmi) központok is voltak, azaz iskolázási, művelődési központok is. Debrecenre vonatkoztatva ezeket a kutatási eredményeket foglalta össze Balogh István: A múlt keresztyén respublikái című tanulmányában (Confessio I. 1977. 74–83.). Tárgyunk szempontjából nem közömbös, ha Balogh István tanulmányának egy-két részét idézzük. „A mezőváros jogi értelemben a XV. század második fele óta ismert kategória, de a fogalom tartalmát társadalmi vonatkozásban csak a XVIII. század végén írták le” (74.); „A mezőváros sajátos hazai társadalmi képződmény, amely virágzásának tetőfokára éppen a reformációt megelőző évtizedekben jutott, majd a XVI–XVII. században a török hódoltság alá esett, valamint az Erdélyhez tartozó kelet-magyarországi területeken szinte a királyi városokkal vetélkedő önkormányzatot szervezhetett. Fontosabb szerephez a Duna-Tisza közének és a Tiszántúlnak állattartó, állatkereskedő típusú mezővárosai jutottak. Ezek akkor már mind népes helyek és lakosaik kereskedelmi kapcsolatai a reformáció idején egyaránt elértek Dél-Németországba és Lengyelországba. „Áros népei”, tőzsérei, borkereskedői nemcsak kereskedtek, de a korszak új eszméivel is megismerkedtek. Melius Juhász Péter legelső nyomtatásban megjelent művét „A magyarországi jámbor és keresztyén áros népeknek, akik Debrecenben, Szombatban, Kassán és Váradon laknak” ajánlotta, mert „széjjel való járásban ti vöttétek és hallottátok egyebeknél előbb az igaz tudományt” – írta róluk. E mezővárosok lakói többségükben magyarok voltak és a reformáció meggyökerezése szempontjából nem mellőzhető körülmény, hogy autonómiájuk következtében lakóik – eltérően a jobbágyoktól – nem voltak személyes függésben a földesurakkal és kezükben volt a templomuk patronusi joga, a plébánosválasztás szabadsága. Ez lényegesen megkönnyítette az új hitvallás tanainak és szervezeteinek megerősödését. (78); Debrecen a XVI–XVII. századi „keresztyén respublika” legszebb példája, „akár Kecskemét, Nagykőrös, Szentes, Hósmezővásárhely, Kiskunhalas, a hajdúvárosok, a nagykun városok”. (82).

8. Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521–1945. Bp. 1985. I. m. 35–37.

9. Gál Kelemen: A kolozsvári unitárius kollégium története (1568–1900). I–II. (Kolozsvár), 135. Parti-kularendszeréről: I. köt. 545–566.

10. Fináczy Ernő – Kornis Gyula – Kemény Ferenc (szerk.): Magyar Pedagógiai Lexikon. II. Bp. 1933. I. m. 480.

11. Uo.

12. Vö: Skolasztika. Fináczy Ernő – Kornis Gyula – Kemény Ferenc (szerk.): Magyar Pedagógiai Lexikon. II. Bp. 1933. 644.

13. Obál Béla: Az egyház és a városok a reformáció előtt. Eperjes, 1914.; Mészáros István: A Szalkaikódex és a XV. századvégi sárospataki iskola. Bp. 1972. 298–309.; Uő: XVI. századi városi iskoláink és a „studia humanitatis”. Humanizmus és Reformáció 11. Bp. 1981.

14. Révész Imre: Adalékok a magyar protestáns iskolák autonómiájának történetéhez. Sárospatak, 1869.; Uő: A magyarországi protestáns gimnáziumok államjogi viszonyai. Debrecen, 1873.; Ravasz János (szerk.): A magyar nevelés története a feudalizmus és a kapitalizmus korában. Bp. 1960.

15. Sipos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig. Csetri Elek – Jakó Zsigmond – Sipos Gábor – Tonk Sándor (szerk.): Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1980. 107–134. és 283–287. Sipos Gábor tanulmányában utal egy hasonló iskolatörténeti tanulmányra: Sebestyén Kálmán: Kalotaszeg népoktatása a XV. századtól 1848-ig. Csetri Elek – Jakó Zsigmond – Tonk Sándor (szerk.): Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1979. 138–160. és 232–234. Nálunk is megindultak a hasonló iskolatörténeti kutatások. Ezek első eredményei közé tartoznak: Molnár Ambrus: Adatok a hajdúhadházi felekezeti iskola történetéhez. Múzeumi Kurír 13. 1973. 39–43.; Tóth Béla: Adalékok a partikuláris iskolák XVIII. sz.-i történetéhez (a hajdúszoboszlói adatok alapján). Múzeumi Kurír 30. 1979. 31–41.; Bajkó Mátyás: A debreceni kollégium tanulmányi anyaga és a hajdúvárosok partikuláris iskolái 1770–1807. között. A Ráday Gyűjtemény Évkönyve IV–V. 1984–1985. Bp. 1986. 39–50.; Demjén István: Református népiskolák a Csereháton 1565–1670. között. Borsodi Művelődés XII. 1987. 2. sz. 43–54.

16. Kiss Áron: Geleji Katona István egyházi kánonai s a szatmárnémeti zsinat végzései. Kecskemét, 1875. – Vö.: Molnár Aladár: A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században. Bp. 1881. 594.

17. Lampe-Ember Pál: Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et Transylvania. Trajecti ad Rhenum (Utrecht), 1728. 133. – Vö.: Barcsa János: A tiszántúli református egyházkerület történelme. I. Debrecen, 1906. 104.

18. Lukácsy Imre: Beszél a múlt. A dunavecsei ref. egyházközség és Dunavecse község története. Dunavecse, 1943. 73–74.

19. Uo. 74.

20. Uo. 75.

21. Keresztesi József: Magyarország polgári és egyházi közéletéből a XVIII-dik század végén. Keresztesi József egykorú eredeti naplója. Új kiadás. Bp. 1882. 1.

22. Uo.

23. Uo. 2.

24. Uo.

25. Uo.

26. Uo. 2–3.

27. Uo. 4.

28. Keresztesi József naplójegyzetei akadémiai útjáról. Th. Sz. I. 1925. 78–83., 154–160., 262–264., 365–367., 530–534., 707–708., 918–919. 78.

29. Uo. 78.

30. Keresztesi József: Magyarország polgári és egyházi közéletéből a XVIII. század végén. Bp. 1882.

31. Voinovich Géza: Arany János életrajza, 1817–1848. Bp. 1929. 16–29.

32. Uo. 33–38.

33. Uo. 48–62.

34. Ádám Gerzson–Joó Imre: A nagy-kőrösi ev. ref. főgymnasium története. Nagy-Kőrös, 1896. 205–208.

35. Karácsony Sándor: A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja. Bp. 1939. Új kiadása: Magyar Hírmondó. Bp. 1985. több helye.

36. Vojnovich Géza: Arany János életrajza, 1860–1882.

37. Barcsa János 1905. 4., 7.

38. Kiss Áron: Geleji Katona István egyházi kánonai s a szatmárnémeti nemzeti zsinat végzései. Kecskemét, 1875. – Vö.: Barcsa János 1905. 8.

39. Tóth Dezső: A hevesnagykunsági református egyházmegye múltja. I. Debrecen, 1942. Az egyházi élet hétköznapjai. 219–220.

40. A különböző iskolai törvényekben is kimondják. Mint például a felsőbányai iskola törvényében is: „engedelmességre kéz beadással magát kötelezze, és a neki kimutatott hellyel és gradussal megelégedjék”. Nagy Lajos: A felsőbányai evang. reform. egyház múltja és jelene főbb vonásokban. Nagybánya, 1896. 22.

41. Szilágyi Ferenc: Deákok tüköre. Magyar diákvilág a felvilágosodás korában. Bp. 1986. – Vö.: Bodnár Lajos: A Hajdú-Nánási evang. reform. népiskola története. I. Pártikula. H.-Böszörmény 1983. 21–22.

42. Földesi Béla: Egy középkori eredetű népszokás – a gergelyjárás fejlődéstörténeti vizsgálata. Kandidátusi értekezés tézise. Debrecen 1982. – Vö.: Tátrai Zsuzsannna: Gergely-járás. Magyar Néprajzi Lexikon. II. Bp. 1979. 283–284.

43. Szilágyi Ferenc: Szuplikánsok, mendikánsok, legátusok. Deákok tüköre. Magyar diákvilág a felvilágosodás korában. Bp. 1986. 135–153.

44. Nagy Sándor 1933. 187–191.

45. Balogh Ferenc 1911. – Vö.: Nagy Sándor 1933. 290–306.

46. III. Nevelési célokra tett alapítványok és adományok. Barcsa János: A hajdú-nánási ev. ref. egyház számára alapítványok és adományok rövid ismertetése. H.-Nánás 1900. 22–34.

47. Coquia. Nagy Sándor 1933. 36–67. Vö.: Bodnár Lajos: A Hajdú-Nánási evang. reform. népiskola története. I. Pártikula. H.-Böszörmény 1893. 12.

48. Nagy Sándor 1933. 197.

49. Uo. 369–370.

50. Uo. 203.

51. Bodnár Lajos: A Hajdú-Nánási evang. reform. népiskola története. I. Pártikula. H.-Böszörmény 1893. 8., 9., 10., 11.

52. Series studiosorum in schola Debrecina Helveticae confessionis addictarum tam togatorum, quam non togatorum ab anno Christi 1588 usque ad annum 1792. Eredeti kézirat a Kollégiumi Nagykönyvtárban. R. 495. Kiadva Thury Etele 1908. Több másolata és pótlása készült. A pótlások közül a legfontosabb a Series Studiosorum Coll. Debr. 1792–1824. és 1826–1869. TtRel II. 1. e. 3. és 4. k.

53. A Rectorok és praeceptorok kibocsátási jegyzéke 1767–1813., TtREL II. I. f. 1. k., Series Rectoratum et Praeceptoratuum cum salari (Ludimagisteriorum et Praeceptoriarum) 1791–1841. TtREL II. 1. f. 2.

54. Vö.: TtREL 1984. 49., 276–277.

55. S. Szabó József: A ceglédi református iskola története. 1545–1936. Cegléd, 1936. 23.

56. Király László (sajtó alá rendezte): Misztótfalu mezőváros jegyzőkönyve 1596–1803. Bp.–Debrecen 1985. 3.

57. Uo. 88–89.

58. HBmL. V. A. 302/b. Városi jegyzőkönyv, 1700.

59. Uo. 1759. ápr. 24.

60. Uo. 1782. júl. 12.

61. Uo. 1782. júl. 12.

62. Csernák Béla: A furtai református egyház története. Debrecen 1906. 31.

63. Uo.

64. „Hogy Döbröczönbe az mestörért küldöttünk (1636-ban) attunk oda Fekete Andrásnak költséget. 8 frt. Ugyanoda egy rókabőrt ajándékba 1 frt. 15 d.” Ádám Gerzson – Joó Imre: A Nagy-Kőrösi Ev. Ref. Főgymnasium Története. Nagy-Kőrös, 1896. 12. – „1752-ben a város kocsiján hozták Debrecenből Báthori Istvánt”. Lukácsy Imre: Beszél a múlt. A dunavecsei ref. egyházközség és Dunavecse község története. Dunavecse, 1943. 73.

65. Már Újfalvi Imre Admonitionesében új iskolák létesítéséhez több gyakorlati tanácsot adott. Minthogy a tanulók osztályokra való osztásának volt a híve, tágas, központi helyen felépítendő, több, a tanulócsoportok számának megfelelő osztálytermekkel bíró iskolaépületeket kívánt építtetni. Kiemelendő Maróthi Opiniones-ának (1741) és a híres Methodusnak (1770) hatása nemcsak a tananyag és módszertan, hanem az iskolaépületek felújítása, illetve építése területén is. Vö.: S. Szabó József: A Ceglédi református iskola története 1545–1936. Cegléd, 1936. 27–28. Nagy hatással volt a partikulák építkezéseire és berendezésére, taneszközökkel való ellátására a Debrecenben 1795-ben kiadott A’ tanítók kötelességei a’ tanítnivalók és ezeknek rendi és módja a’ Helv. Vallástételt követő Debreczeni Collegium alsó Oskoláiban, A’ mint ezek a’ Tiszánn-túl lévő Szuperintendentzia által Helybenhagyódtak című kiadvány. Vö.: Illyés Bálint: A kunszentmiklósi gimnázium három évszázada, 1679–1979. Kunszentmiklós év. n. (1979). 31–32., 68., 109.

66. Osztályok. Nagy Sándor 1933. 160–166.

67. Főként a Ratio Educationis (1777) hatására, amelynek az élét volt hivatott venni a partikuláris hagyományok, többek között a növedéktanítóság fönttartása érdekében a már idézett A’ Tanítók kötelességei... Lásd: 66. jegyzet. – Vö.: Bajkó Mátyás 1976. Csighy Sándor: A szabadságharc előtti kor pedagógiai törekvései. Bp. 1936.

68. Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Österreich. Von Ministerium des Cultus und Unterichts. Wien 1849.

69. Barcsa János: A tiszántúli református egyházkerület történelme. III. 1822–1908. Debrecen 1908. 266–270.

70. Eötvös József (1813–1871). Nagy Sándor (szerk.): Pedagógiai lexikon. I. Bp. 1976. 367–369.