II.
RÉSZTANULMÁNYOK

A KOLLÉGIUM ÉPÜLETEINEK TÖRTÉNETE

„Tudva vagyon mindenek előtt, hogy a’ Debreceni Collegiumot az eleink úgy nézték, úgy nézik ma is mindenek, mint a’ mellynek épülésével vallásunk és gyülekezetink... épülnek, romlásával ezek is romlanak.”¹

Ahogyan egy régió múltjának mélyebb megismerése a történeti földrajzi tájékozódáson alapul, úgy adhatja egy iskolaépület története a régmúlt iskola életviszonyainak keretét, fogódzót az oktatás valóságos körülményeinek és korlátainak megértéséhez. A történeti áttekintés egyik nehézségét napjainkig a fogalmak tisztázatlansága okozta. A folytonosan változó tartalmú fogalmakban rejlő buktatóra már idős Révész Imre felhívta a figyelmet, amikor utalt arra a tényre, hogy az épít vagy megépít kifejezést a régi korokban épséget helyreállít, azaz renovál értelemben használták.² Ehhez hasonlóan félreérthetőnek bizonyult, hogy a forrásban szereplő „új” jelző (új sor, Novum Palatium, új auditorium) esetenként 60–80 éves építményeket jelöl, egészen addig amíg el nem készült egy még újabb szárny, Palatium, vagy auditorium. Az eddigi feldolgozásokban még több zavar tapasztalható a ház és a palota fogalmának értelmezésében. Bár a szóhasználat a századok során természetszerűleg változott, ezeket az elnevezéseket igen szeszélyesen alkalmazták az egyes korokon belül is.³ A XIX. századig a ház (domus, cubicula, domicilium) kifejezést egyértelműen a helyiség szinonimájaként használták, és csak elvétve a mai értelemben. A kollégiumi forrásokban leggyakrabban lakószobát jelöl, előfordul azonban tanteremként, gyűlésteremként, hivatali és könyvtári helyiségként. (L. Poéticai ház, Domus Coetus, Domus Senioris, könyvtartó ház.) Tisztázatlan volt a palota (Palatium) fogalmának pontos jelentése is, melyen a régi magyar szövegekben várak, kastélyok nagyterme, ebédlője, reprezentatív fogadó helyisége értendő. Bár a diáknyelv logikájától ez korántsem volna idegen, a kollégiumtörténeti forrásokban a palota egyetlen előfordulása sem valószínűsíti azt az elterjedt nézetet, hogy a kifejezést a diákhumor megnyilvánulásának kellene tekintenünk.⁴ A különféle iparosok jegyzékeiből, „munkajelentéseiből” szempontunkból egyetlen következtetés adódik: palota esetén mindig emeleti helyiségről szóltak. Előfordul, hogy a földszinti helyiségeket „palota allya”-ként nevezik meg, és mivel a földszinti 5. ház az 5. „palota allya” volt, nem is gondolhatunk különleges méretű szobákra.⁵

E néhány fogalmi probléma jelzése után az alábbiakban megkísérlem az épületre vonatkozó korai adatok teljessége alapján a régi épületszárnyakról való ismereteink összegzését. A XVIII. század elejétől a jelentősen gyarapodó források feltárásával már határozottan érzékelhető a kollégiumi nevelés és az épület történetének összefüggése, és körvonalazható, milyen „létfeltételeket” adhatott a magyar értelmiség formálásának egyik történelmi műhelye. A XIX. századtól már nemcsak az írott források, tervrajzok, képi ábrázolások vizsgálatára van lehetőség, hanem a jelenlegi épületcsoport építéstörténetének ismertetése során az egyes épületek és díszítésük elemzésére is.

I. KORAI SZÁZADOK

„Mikor épült? Tudni nem lehet, hanem az fel van jegyezve róla, hogy már a XII. században egyszer megégett.”⁶ Az idézet a Kollégium testvér-épületéről, a Szent András templom ködös múltjáról tudósít, jellemzőbbet mégis aligha mondhatnánk a Kollégium első századairól. A várostörténeti irodalom újabban azon korábbi feltevések hipotézisjellegét hangsúlyozza, amelyek szerint a Kollégium helyén domonkos kolostor működött volna, és a szerzetesek távozásakor üresen hagyott épületben létesült a városi latin iskola. A domonkosok rövid debreceni szerepléséről valóban csupán egyetlen adat ismert: 1324–25-ben a Szent András templomot ideiglenesen birtokukba vették,⁷ de a következő évben távozniuk kellett. Az mindenestre valószínű, hogy a Kollégium helyén már a reformáció előtt iskolaépület volt. (1. ábra) A XVI. század előtti épülettörténeti korról tehát gyakorlatilag semmit nem tudunk, sőt adatok hiányában a legigényesebb feldolgozások sem szántak néhány bekezdésnél többet a XIX. századot megelőző időkre.⁸

(1)

Az András templomhoz hasonlóan a Kollégiumot is tűzvész alkalmával említik először a források 1564-ben: „A plébániai ház és épületek, valamint az egyházi egyéb szolgák lakai is, az összes Scholával egyetemben... megsemmisültek.”⁹ Ez volt a várostörténet egyik legsúlyosabb katasztrófája. A helyreállításokról azonban csak feltevéseink lehetnek. Az új Debrecen monográfia megállapítása az iskola újjáépítéséről félreértésen alapul, ugyanis az az auditorium, melynek előző évi munkálatairól 1571-ben emlékezik meg a városi jegyzőkönyv, nem iskolai, hanem minden bizonnyal templomi célokat szolgált az András templom északi oldalán: „aedificatum est Auditorium Verbi Dei in Cimiterio...”¹⁰ Lehetséges, hogy amint a templom újjáépítésére is csak évtizedek múlva került sor, a Kollégiumnak is csak egyes részeit renoválták – esetleg az egyik szárnyépületet – az oktatás folytonossága érdekében. A templom 64 esztendőn át maradt fedetlen és a lakosság végül Bethlen Gábor hathatós támogatásával készíttetett a gótikus oszlopok és boltozás helyébe téglapilléreket és fából síkmennyezetet.¹¹ A XVI. században aligha anyagiak hiányában késlekedett az ekkor még tehetős polgárság.¹² Kassa város jegyzőkönyve szerint 1626. augusztus 3-án Alvinczi Péter „solenniter jelenté, hogy Debrecen városának megengedte az pogány ellenség, az török, hogy az ő régi templomokat megépítsék mely sok számtalan esztendőktől fogva pusztán állott...”¹³ Valószínű azonban, hogy a török az iskolaépületet hadászati vagy egyéb szempontból másként bírálta el, és így az iskolát hamarébb helyreállíthatták.

1. Az épület fenntartója.

A Kollégium sorsa több szálon is szorosan összefonódott a városéval, amelynek mostoha századait, a természet és a „nagypolitika” ellenséges erőivel szembeni szívós küzdelmét méltán szimbolizálja a városcímer főnixe. A Konzisztórium kialakulásáig 1739-ig a Városi Tanács az intézmény fenntartója, hatáskörébe tartoznak a legapróbb részletek is, például a könyvtár köttetési ügyei. A város „közönséges épületeire” való kiadások között szerepelnek – esetenként a Fejér Ló fogadó zsindelyezése mellett – a „Scholabéli classisok” ablakinak marhahólyaggal való borítása ugyanúgy, mint professzor uraimék városi tulajdonú házainak „dealbatioja” (meszelése), javítása, sőt könyvtartó állványaik „reparatioja” is.

A város és iskolája (Schola nostra) közötti szoros kapcsolat az épület szempontjából is kimutatható a XX. századig. Az összefonódás 1739 után tartósan érvényesülhetett azáltal, hogy a város református elöljárói voltak a Konzisztórium világi vezetői. A Kollégium fenntartásának anyagi és elvi vonatkozásai pedig ekkortól a Konzisztórium hatáskörébe tartoztak. Természetesen ez a kapcsolat jellegében, intenzitásában folyamatosan változott a századok során, hiszen a XVIII. század derekától a Tiszántúli Egyházkerület befolyása anyagi tehervállalásával arányosan megnövekedett. A város azonban 1853-ban is megújította azt az egyességet, amely szerint „a Kollégium épületeinél előforduló építkezésekre a legújabb időkig kegyeskedett... erdejéből épületi fákat, téglát és cserepet ingyen adni”¹⁴ E minden szempontból változó viszony meglepően kései bizonyítéka, hogy a Kollégium 1914-ben felavatott Főgimnáziuma építésére Debrecen városa azzal a feltétellel adományozott hatalmas összeget, hogy a város, az egyház és a Kollégium között „eddig fennállott jogviszony továbbra is biztosítassék, hogy a városnak a Kollégium ügyeibe befolyás engedtessék.”¹⁵

A XVII. századi nagy építkezések. A Kollégiumban a városi számadáskönyvek és az Egyházkerületi Levéltár forrásai szerint is csupán az 1660-as években kezdődött jelentősebb építkezés. Igaz, már az 1656. május 6-i tanácsülés tárgyalt a Kollégiumi Könyvtár tatarozásáról, mert az alkalmatlan elhelyezés veszélyeztette a könyvállományt: „Az Bibliothecha éppitése felöl consultandum mert igen nagy periculumba vagyon az alkalmatlan hely mia.”¹⁶ Lehetséges, hogy e tervek megvalósítására csak 1661 után keríthettek sort, ugyanis az 1611-től fennmaradt városi számadáskönyvekben „az építtető gondviselők” (akik egyben a boltok jövedelmeinek perceptorai is) 1661-ig jelentéktelen kiadásokat könyveltek el. Az 1661. esztendő ugrásszerű változás kezdete volt: „Schola épületeire a Communitás adakozott” 194 forint 82 dénárt. Ugyanebben az évben a gondviselők újabb összegről adnak számot: „Erogatiojuk Schola szükségére” 123 forint, ácsoknak fizettek 93 forintot.¹⁷

1662 és 1670 között „város szükségében való építésre költöttek eő kegyelmek” több mint 5000 Ft-ot.¹⁸ Bár a nagy kollégiumi munkálatok idején a költségek zömét minden bizonnyal a scholára fordították, tartalmazzák ezen összegek egyéb városi „közönséges épületek” javítási költségeit is. Viszonyításként 1660 és 1670 között a városi boltok jövedelme évi 399 és 1060 Ft között mozgott. A XVI–XVII. sz. fordulóján a városháza mellett tekintélyes házat árultak (3 hozzáépített bolttal) 900 forintért, a Mester utcában pedig már 40–50 Ft-ért házhoz lehetett jutni.¹⁹

A hagyomány szerint a négyszög alakúvá formálódott zárt udvarú Kollégiumnak a nyugati szárny volt a legrégibb része. Az épület bővítése és helyreállítása nyilvánvalóan kapcsolatos Martonfalvi György és a váradi diákság török előli menekülésével (1660.) 1662. szeptember 9-én rendelkezett úgy a tanács, hogy „az Schola éppitése publicáltassék, kitül mi lehet segitse.” A jegyzőkönyv szeptember 30-án megörökítette azt is, hogy „az Scholabeli Kamarakat napkeleti soron kezdik éppiteni.”²⁰ 1662-ben Báthori Mihály debreceni lelkész egyik prédikációját akkor mondta el „midőn a’ Templom Sindelyezéséhez és az Oskola éppitéséhez hozzá akartanak volna kezdeni.”²¹ 1664. január 9-én a derecskei egyházmegyei gyűlésen felszólítottak minden lelkészt, hogy adakozzon az iskola javára.²² 1668-ban iktatták a városi jegyzőkönyvbe a diákság kérvényét: „Hogy tiszteletes Martonfalvai György ur fő mesterségre perpetuáltassék. Auditorium építtessék...”²³ Ez az előadóterem a déli soron épült föl.²⁴ A bővítést azonban megkövetelte az is, hogy a főiskolai tanulók létszáma jelentősen megnövekedett, egyesek szerint 60–70-ről háromszorosára.²⁵ Ugyancsak a városi jegyzőkönyv tájékoztat 1671-ben az alsó classisok bővítéséről: „Melly summa pénzt... Barta Boldizsár ki az fényes vezérhez kétszer volt s. Jusszuf basát megtartóztatta az varoson amit extorquialt abban visszafizetven abbul a summaból deponalta és azon házat az debreczeni fiak számára tanuló hajlékoknak deputalt és allatott”²⁶

2. A régi épület környezete és külső megjelenése

A legrégibb ábrázolások a Szent András templommal együtt környezetéből tekintélyesen kiemelkedő építménynek mutatják. (2. ábra.) E közvetlen környezetre jellemző, hogy még a belvárosban is csak elvétve volt emeletes ház, és a főutca épületeinek nagy többsége nem kőből készült. A Kollégium közelében csak az 1810-es években töltötték föl a Pap-tavát, a templom és a Schola közötti téren pedig lakóházak zsúfolódtak. Az utcákon – melyek nyomvonala a belvárosban a legutóbbi városrendezésig alig változott – kövezésnek, csatornázásnak nyoma sem volt.

(2)

A ránk maradt feljegyzések sártengerről – amely ellen hidakkal, pallókkal védekeztek – porról, a belvárosban is élő vízfolyásokról, fedetlen csatornákról, csekély urbanizációról, siralmas higiéniai körülményekről tanúskodnak. A várost igen gyakran pusztította tűzvész.²⁷ Okozója részint a rendezetlenség, részint a gyúlékony építő- és tetőfedő anyagok használata volt. A csapások gyakorisága miatt nevezhette Kismarjai Veszelin Pál Debrecen városát „a Szerencsének játékos laptájának... mivel negyed vagy ötöd izen örökös lakossát valamely hajléknak alig mutathatnók.”²⁸ Az 1640-es tűz utáni elkeseredésben fogant prédikációk azt is elárulják, hogy a templom és a Schola volt a város szemefénye. Veszelin Pál szerint szándékos gyújtogatók „irigylették Scholánkból sok tudós ifjaknak és okos embereknek származását... és a tüzes szerszámok rakását úgy alkalmazták, hogy Scholánk, az Urnak háza és az Istennek Szolgáinak hajlékokkal együtt porrá tétessenek.”²⁹ A gyakori tűzkárok, a lakosság anyagi erejét felemésztő sarcolások, hadi események, „mikor a mindenfelé való adom” volt a fennmaradás záloga, kizárják annak lehetőségét, hogy az óépületet fényes késő reneszánsz építménynek képzeljük. Minden bizonnyal puritán hajlék volt, egyes jelek azonban arra vallanak, hogy – mint az András-templom, az Alföld legjelentékenyebb gótikus temploma esetében – a Kollégium fenntartói magasabb célokra is áldoztak: a nagy auditorium falát pl. freskók díszítették. A XVIII. század végére fokozatosan elszegényedő lakosság anyagi helyzetének, adófizető képességének ismeretében valóban az áldozat a helyes kifejezés: a templom és iskola olykor a jogosan elvárható mértéken felül élvezte a közösség gondoskodását, amely csak elvétve kapott főúri támogatást, és így a maga jobbik énjét mutathatta meg a kultúra iránti áldozatkészségben. Jellemző, hogy az északnyugat-magyarországinál provinciálisabb építészetű Erdélyből érkező Fogarasi Sámuel méreteiben és szellemében lenyűgözőnek találta az iskolát: „Amig Debrecenben voltunk... csak bámultam az ott való derék embereken és a rengeteg nagy kollégiumon, amilyent képzelni sem tudtam.”³⁰ A XVII–XVIII. századi debreceni Scholát az egykorú sárospatakival összehasonlítva, valóban elférne az egész pataki épületkomplexum (a Trója-Huta-Fazekas és Berna sorral együtt) két debreceni szárnyépületben.³¹ A Kollégium hatalmas udvart körülzáró négyszárnyú, egyemeletes, az udvar felőli földszinten késő reneszánszra jellemző árkádos folyosóval emelt épülete legkésőbb 1660 táján alakult ki. Telke 2898,5 négyszögöl, közel 10 500 m² volt.³² A XVI–XVII. századi eredetű keleti, északi és nyugati szárnyakról feltétlenül hiteles Kallós Kálmán ábrázolása (3. ábra). Rajzát 1869-ben, a három „ócska” épület lebontása előtt készítette. (Ugyanekkor fénykép és ennek alapján metszet is készült melynek egyik példányát üveghengerben a Vasél-féle mai épület alapkövébe helyeztek.³³) A Debreczeni Ref. Főiskola Ó épülete s környezete az 1802-ki tűz előtt Madár távlatból c. rajz (4. ábra) teljes hitelességét viszont már többen kétségbe vonták.³⁴ Ennek ellenére valószínű, hogy Kallós Kálmán az általa már nem ismert, 1803 februárjában lebontott déli főépületet egy régebbi ábrázolat alapján örökítette meg. Lehetett ez az a rajz is, amit Beregszászi Pál 1862-ben adományozott az Egyházkerületi Levéltárnak.³⁵ A már bemutatott 1783-ban kiállított céh szabaduló levélen látható torony (5. ábra) a Kallós-félétől eltérően hagymakupolás volt. Ez mégsem csorbítja Kallós rajzának hitelét, mert a változás könnyen lehet a torony lebontásának és átépítésének következménye. Mindkét rajz lehet tehát hiteles. Ifjú Bibó István hívja fel a figyelmet protestáns templomépítészet szempontjából alapvető tanulmányában arra a tényre, hogy az európai várostornyok funkcióját a magyar Alföldön a templomtornyok látták el. Nemcsak tűztoronyként szolgáltak, hanem mind a „toronyiránt” közlekedők számára, mind a képi ábrázolásokon az egyes városok ismertető jegyei, jelképei. Éppen ezért a régi festményeken, rajzokon a torony képe a legrészletesebb, leghitelesebb kidolgozású.³⁶ Módy György – a várostörténet egyik legjobb ismerője – a 6. ábrán látható 1788. évi metszet alapján úgy véli, e hagymakupolás torony tartozhatott az András templom északi oldalán 1570-ben befejezett imateremhez is.³⁷ A 6. ábrán a kis torony valóban a templom és a Kollégium között, de a Kollégium nyugati homlokzati síkjának meghosszabbításában látható, véleményem szerint azonban az 5. ábra egyértelműen eldönti, hogy a torony a Kollégium nyugati és déli sorának találkozása közelébe lehetett. Mivel több XVIII. századi feljegyzés szól a Kollégium tornyáról,³⁸ kérdéses, hogy amennyiben az imaterem mellett is volt egy torony – amire nincs írásos bizonyíték – miért nem szerepel a Kollégium tornya az ismert XVIII. századi metszeteken?

Bizonyos tehát, hogy a Kollégium főbejárata egy kisebb torony („turricula”) tövében volt. Tetőszerkezetének mérete a XVIII. sz. végén meghaladta a 2 x 2 ölet.³⁹ A Kallós Kálmán rajzáról (3. ábra) ismert három XVI–XVIII. századi, szélesen elterpeszkedő épületszárny arányai helyi építőmesterek rusztikus gyakorlatára, nehézkes térformálásra vallanak. A belső udvar felől az egyes szárnyakhoz az épületek síkjából rizalitszerűen kiugró lépcsőházakat emeltek, melyek feljáróit – akárcsak a folyosókat – tölgyfadeszkával borították.⁴⁰ A lépcsőházak mérete közel 4 x 1 öl volt.⁴¹ Rabl Kornél egyik tervrajzából kitűnik, hogy a keleti szárnyhoz ilyet csak a Péchy-féle új déli sor elkészülte után toldottak. (7. ábra). Kallós Kálmán rajza (4. ábra) szintén nem tünteti föl az 1802 előtti épületen a keleti lépcsőházat.

Ez a tény is valószínűsíti, hogy a két oldalépület az északi keresztépület útján kapcsolatban volt egymással, tehát legalábbis e három szárny körüljárható volt. Közvetlenül a 81,5 m hosszúságú északi keresztépület lépcsőháza mellett átjáró nyílott a hátsó udvarra. Ugyanilyen átjáró volt az északi és nyugati szárny találkozása közelében is. A XVII–XVIII. században – a város előkelő épületeihez hasonlóan – a Kollégiumot is zsindelyezték. Cserepet igen ritkán alkalmaztak, a szegényesebb házakat szalmával, náddal fedték.

A Darabos utca felől két kapu volt, az egyik a keleti szárny és a Darabos utcai kerítés között lévő keskeny udvarhoz szolgált, a másik a hátsó udvarhoz. Törvényszövegekből is kitűnik, hogy a hátsó „curia” szintén kerítve volt, sőt a déli sor homlokzata előtt is – a fal közelében – kerítés húzódott.⁴²

(3)

(4)

(5) (6)

(7)

3. Auditorium, classis, domus, palatium, granarium, scoparium, conservatorium, carcer és curia

Szűcs István feltevése szerint a déli szárny közepe táján lehetett a Nagy Auditorium.⁴³ Ez nem zárható ki az épület történetének egyes időszakaiban, azonban az 1802-es tűzvész utáni rendelkezések szerint az igen „ócska” déli épület bontását középen kellett kezdeni, hogy a két szélen lévő Auditoriumokban zavartalanul folytathassák a tanítást. Ráadásul a déli sor nyugati szélén lévő lépcsőházat a tűzkárról felvett jegyzőkönyvek mint a „Nagy Auditorium előtt való” lépcsőházat említik. A Kis Auditoriumra vonatkozó újabban előkerült források szerint a teremnek északra és délre (esetleg keletre is) voltak ablakai, feltehetőleg a déli sor első emeletének legszélső helyisége volt. A 8. ábrán, egy 1761-ben, Genovai János által készített vázlaton, – amely „ab Auditorio maiore usque ad Auditorium minus” mutatja ezt a szárnyat – szintén nem található nagyméretű helyiség az épületrész középső szakaszán. Sőt a vázlaton egyáltalán nincs többablakos terem. 1803 júniusában, a lebontás után készült jegyzék szerint a Nagy Auditoriumnak 10 „négy fiókos egész ablakát” értékesítették.⁴⁴ A kb. 160 m²-es Auditorium alkalmas volt több száz személy befogadására.⁴⁵ Előfordult, hogy egyes ünnepélyes alkalmakon a szónok a 3–400 főnyi deákságon kívül köszöntötte a város világi és egyházi előkelőit, a Consistorium és a Senatus tagjait, minden rendű és rangú idegent, vendéget, és peregrinust.⁴⁶ A Classisok városban lakó tanulói hasonló alkalmakon hely hiányában valószínűleg nem jelenhettek meg. A Nagy Auditoriumot székekkel is ellátták, holott ez protestáns iskolákban egyáltalán nem volt általános: a nagyenyedi classisok helyiségleltárai szinte kivételként említenek néhány szedett-vedett ülőalkalmatosságot.⁴⁷ A szék – lásd a templomi székpereket – e korban igen gyakran többszemélyes bútordarab, Zoltai Lajos megfigyelése szerint debreceni vagyonleltárakban a pad vagy lóca megnevezéseként is inkább székek vagy „hosszúszékek” szerepelnek.⁴⁸ A kollégiumi előadótermek „székei” tehát minden bizonnyal a mai lócákhoz hasonlóak voltak.

A XVII. században a Nagy Auditorium lehetett Debrecen egyik reprezentatív helyisége. A termet kilenc falfestmény ékesítette, melyek alá 1708-ban Rabutin seregéhez tartozó, vagy őket kísérő iskolázott személyek gúnyos latin epigrammákat firkáltak.⁴⁹ A freskók a Theológia, Justitia, Prudentia, Astronomia, Philosophia, Fortitudo, Patientia, Libertas és Geometria megszemélyesített képét ábrázolták könyvvel, karddal, mérleggel, távcsővel és egyéb szimbólumokkal. Jellemző a filozófia képe alá írott szöveg „conclusio”-ja: „rebellem / Hungariam poenas exitiumque sequi” – azaz bukást és bűnhődést jósol a rebellis országnak.

A gyűlésterem – korabeli néven coetus háza, vagy Domus Coetus – szintén a déli főépületben volt. A főiskolai hallgatók Auditoriumain kívül legalább hat osztályterem (classis) szolgálta az alsó tagozatok növendékeit. Az 1786-os Relatio de Fundationibus⁵⁰ 8 classist említ, ezek közül 3, a rétorok, poetak és elementáriusok tanterme a déli soron volt.⁵¹ Egyes korszakokban megosztották az osztályok némelyikét, például a rétorokét veteranus és novitius csoportra, de volt kis és nagy poetica osztály is. Ennek ellenére előfordult, hogy egyes classisokban 200-nál több növendék tanult, képzelhető, milyen körülmények között. Arany János, aki tanárának: „Alig százötvenedrész gondja volt”⁵², szinte szerencsésnek mondhatta magát. Nem lehetett ennél sokkal jobb helyzet az állami-katolikus iskolákban sem, hiszen II. József szabványiskolájában 16 négyszögöl (54 m²) volt tervezve 100 gyermekre, és ezt az „optimális” állapotot sokáig nem sikerült megközelíteni sem.⁵³ A források szerint Debrecenben volt az osztálytermekben katedra (podium) és fekete tábla, a tanulók pedig lócákon – mint az auditoriumokban – vagy ilyenek hiányában gerendákon ültek.⁵⁴

A XVI. század végén 100–200 togátus deákja és kb. 800 tanulója, a XVII. század derekán 150–200 deákja és kb. 1000 tanulója lehetett a Kollégiumnak. 1658-ban 216 deák írta alá a törvényeket.⁵⁵ A XVIII. század közepétől már egyenletesen 2000 körül volt az akadémiai és alsó tagozat összlétszáma. Ezek közül 1771-ben 424 volt „Studiosus” és 1478 ún. „discentes”. Hatvani egyik leveléből ismert, hogy a studiosusok 1/3-a lelkésznek készült, a többiekből falusi rektor, illetve jogász vált.⁵⁶

Az alsó tagozat számos növendéke, a legnépesebb négy alsó évfolyam tanulóinak zöme debreceni lakos volt, így elhelyezésükről nem kellett gondoskodni. Az 1792. évi törvény pedig az akadémiai tagozat nem togatus hallgatóinak – így a jogászoknak – egyenesen eltiltja, hogy a Kollégiumban lakjanak.⁵⁷ A városban lakó hallgatók nagy száma ellenére komoly gondot okozott a hálóhelyek biztosítása. A hálószobák száma a XVIII. században elérte az 54–55-öt. Mint az auditorium minor esetében látni fogjuk ezek némelyikét esetenként tantermekké alakították, így számuk és számozásuk többször megváltozott.⁵⁸ A nyugati lépcsőház a 4. kamara előtt, az északi a 12. ház előtt volt, a számozás tehát a nyugati soron a torony mellett kezdődött. Egy-egy helyiségben általában 6–8-an éltek, de a déli főépület földszintjéről ismeretes, hogy volt időszak, amikor egyes itteni helyiségekben szolgadiákokkal együtt 16 deák lakott. Ráadásul „gyűlvén pedig kétszer napjában tanítványaik, alig lehet azokban megfordulni, a’ minemű szorongás mennyire akadályoztatja a szorgalmatos tanulást könnyű elgondolni.”⁵⁹ A bentlakók összlétszáma folyamatosan változott, de a XVIII. századtól kezdve mindvégig 3–400 között ingadozott. 1802-ben például 355 diák élt a Kollégiumban. Ekkor kb. 15 szobát bontottak le a déli szárnyon, 3-at a régi épületben, így 114 tanulót kellett áthelyezni. Egy részük a városba költözött, a többiek a régi épület megmaradt 32 szobájába költöztek, közülük 28-an a „sellisták”, azaz széken hálók sanyarú szerepében.⁶⁰

Nagy Sándor adatai szerint a torony közelében a nyugati szárny földszintjén volt a tömlöc (carcer), a keleti és az északi sor találkozásánál a földszinten magtár (granarium), az emeleten pedig a könyvtár.⁶¹ Külön helyiségben tárolták a kenyeret, az élelmiszereket, a takarítófelszerelést és a tüzelőt (Panarium, scoparium, conservatorium). A XVII–XVIII. században a hátsó udvaron („Posterior curian”) gémeskutat használtak. Ugyanitt a XVIII. században diákkunyhók („tuguriolae”) épültek – nyilván a zsúfoltság enyhítésére. Korabeli feljegyzések megemlékeznek a senior parányi kertjéről is („hortus senioris”). A Kollégium kerítésén kívül volt négy, 1778-tól öt professzori lakás, illetve a sütő- és főzőház (coquina és pistrina). 1750 táján a Csapó utcai Baranyi háznál szintén működött sütőháza a Kollégiumnak.⁶² Az iskola helyiségeit javító iparosok az általuk végzett munkát a helyiségek számsorrendjében tüntették föl jegyzékükön.

Például: „A N. Collegiumban levő kamrákra dolgoztam
20. dikra 1 fiókot 21 tzóll hosszuságot 31 den.
36. dikra 1 ablak fiókot másfél sing hosszuságút 51 den
52. dikre 1 ablak fiókot 32 tzóll hosszuságút 42 den.”⁶³

A különféle kimutatásokon, számlákon kamarából 52, domusból 53, házból 54 található. Esetenként több évtizedes időtávolság van egyes források között, így a csekély eltérés ellenére, a számszerűség alapján is bizonyos, hogy a három esetben azonos helyiségtípusról van szó. A ránk maradt alaprajzok és ábrázolatok szintén arra vallanak, hogy ennél több lakószoba nem volt, tehát az 52–54 házba a palotákat is beszámolták. Nyilvánvaló tévedés a domus vagy ház kifejezés kunyhóként való értelmezése. A kunyhót mindig a tugurium vagy a Casa kifejezés jelöli. Arra azonban, hogy 54 kunyhó lett volna, semmiféle bizonyíték nincs. A Nagy Sándor által vizsgált forrásokban – ahol az 54-es szám felbukkan – kivétel nélkül a főépületek domusai szerepelnek.⁶⁴ Palotából összesen 23 lehetett, azaz a különféle számlákon 23-asnál nagyobb sorszámú palota – emeleti lakószoba – nem szerepel. Egyes palotáknak és kamaráknak megkülönböztető nevük volt: ismeretesek például a Prága és a Candia Paloták, illetve a Pokol nevű kamara.⁶⁵ A testvérintézményekben, Patakon és Nagyenyeden szintén hódított ez a szokás: a deákok itt klasszikus, bibliai, illetve protestáns peregrinációból és kereskedelmi kapcsolatokból ismert városneveket adtak szobáiknak.

A lakószobák berendezéséről keveset tudunk, de egységes bútorzatuk bizonyára nem volt. A Kollégium lakói még a XIX. században is szalmazsákokon aludtak. Minden szobában lehetett több vasalt diákláda, melyeket szükségből asztalként is használtak. A ládákban nem fért el minden ruhanemű: ezeket fogasokon és rudakon tárolták, valószínűleg festői rendetlenségben, és igen nehezen takaríthatóan.⁶⁶

(8)

II. MEGÚJULÁS ÉS MEGTORPANÁS A XVIII. SZÁZADBAN

Megmutatkozik-e az intézmény fejlődése, belső virágzása az épület gyarapodásán? Első pillantásra egyértelmű a válasz: A Kollégium történetének két fényes korszaka – az 1660-nal és az 1738-cal kezdődő évtized – az épület jelentős megújulását hozta. Az épület bővítése a kollégiumi reformfolyamat elválaszthatatlan része, sőt annak tárgyi feltétele volt. Építkezés és reform, „ép test és ép lélek” összefüggése azért volt szükségszerű, mert az épület szűkössége, a tantermek csekély száma a fejlődés fő akadályává válhatott. A forrásokból azonban nyilvánvaló, hogy a Kollégium a XVII. századtól kezdve mindvégig ínséges állapotban volt, fenntartói a körülmények szorításában voltak kénytelenek javításáról, bővítéséről dönteni, esetenként természeti csapás után, vagy amikor egyes épületrészek már összedőléssel fenyegettek. Az épület állapotának alakulása tehát korántsem követte olyan rugalmasan az intézmény általános színvonalának emelkedését vagy romlását, mint a Kollégiumi Könyvtár állománygyarapodása. Erre örvendetes és szomorú példa egyaránt adódik. Az 1740-es évek fellendülése után az 1752-ben bekövetkezett hirtelen gazdasági nehézségek hatására a könyvtár évekig alig gyarapodott, míg a roskadozó épületrészeket természetszerűleg ekkor is biztonságos állapotba kellett hozni.

1. Auditorium minor

A XVII. század végén kezdődő és a Rákóczi szabadságharc alatt meneküléssel, háborús károkkal súlyosbított válságos periódus⁶⁷ nehézségeit jól szemlélteti, hogy 1742-ig a Kollégium vezetői nem is gondolhattak arra, hogy felépítsék az intézmény második Auditoriumát. Ez az új auditorium azért volt nélkülözhetetlen, mert amíg csak egyetlen helyiségben tanultak az akadémiai hallgatók, szó sem lehetett a filozófiai és teológiai tagozat elkülönítéséről – azaz a teológiai stúdiumok színvonalas bölcseleti megalapozásáról. Ennek fontosságával az egész debreceni vezető értelmiség tisztában volt. Ezért hangsúlyozták a harmincas évek végén kezdődött reformfolyamat első szakaszában a debreceni lelkészek, hogy „a dél utáni egy akármely órán az egész ifjúság rendes exercitiumba nem lehet, hanem ha az Auditoriumok meg szaporíttatnak”⁶⁸. Az oktatás logikus rendjének, az ismeretek egymásra építésének igénye szervesen következik Descartes egyik filozófiai alaptörvényéből, ennek kialakítását nem ellenezhették – nem is ellenezték – az ekkor már ellenzékbe kényszerülő kartéziánusok sem.

A városi tanács 1742. április 5-én határozott a második Auditorium építéséről, és ezzel a Kollégium történetében példátlan, ez idáig ismeretlen nagyságrendű, másfél évtizedes folyamat kezdődött. Mint Martonfalvi esetében, ez a döntés is személyhez kapcsolódik: „Determináltatik, hogy Tiszteletes Szilágyi Sámuel uramnak professzorságra hivatal adassék... A Collegiumban még egy auditorium építessék.”⁶⁹ A deákok „classificatioja” az az a filozófiai és teológiai tagozat elkülönítése – a korabeli oktatási reform legjelentősebb vívmánya – már 1743-ban a professzorok „köz akaratából” megvalósult, szinte egy időben az új auditorium elkészültével. Ez az új tanterem nem más, mint az „ifjabb” professzorok által privát kollégiumok céljára használt „Auditorium minor” más néven „Theatrum Physicum”. Építése már 1742 augusztusában végéhez közeledett, de ünnepélyes felavatására csak 1743. október 12-én került sor.⁷⁰ Tervezője, Piskárkosi Szilágyi Sámuel Scheuer berni professzorhoz írott levelében arról számolt be, hogy a helyiséget kísérleti fizikai bemutatóteremnek szánták. Tervezésekor, ablakai kialakításakor főként arra törekedett, hogy Newton fénytani kísérleteit napkeltétől napnyugtáig bemutathassa. Az új Auditoriumot padokkal is ellátták. Mennyezetébe a széljárás jelzésére anemoszkópot építettek, aerometriai kísérletekhez.⁷¹ A terem a déli főépület keleti részének emeletén lehetett. 1742-ben a Nyugat-Európába induló Polgári Mihály is megemlékezett arról, hogy a „Novum Palatium, Occidentale, una cum Atrio et Palatio Orientali conversum est in Auditorium, Phycis Experimentis nobilitandum.”⁷² A három régi helyiségből kialakított (kb. 60–80 m²-es) tanteremnek 7 ablaka volt: Szilágyi Sámuel valóban az optikai kísérletek fényigényéhez alkalmazkodott.⁷³ 1744-ben Szalatsi Mihály széniornak még redőnyfélét is kellett szereltetnie a fizikai Auditorium ablakaira: „28. Aug. Rasam pro umbraculo fenestrae auditori novi emi.”⁷⁴ (Délelőtt „Publica”, azaz mindenkire nézve kötelező órák voltak a „Theologicum Auditoriumban”. Az új „Physicum” auditoriumban 9 órakor kezdődött az előadás.) Hatvani István egyik többféleképpen értelmezhető feljegyzéséből úgy tűnik, hogy az új Auditoriumnak észak felől is volt ablaka. Hatvani sorai nemcsak az épület egyes részeiről, de a kollégium hétköznapjairól is feltárnak néhány jellegzetességet: „D. 29. Junii, 1757. Délután 2 óra tájban felette nagy eső esvén, hirtelen az Isten nyila beesett a Kollégiumban, oda melyet kis palotának hívtak. Ennek a kéményén egyik ága bement. Itt felül vagyon három szobácska. Azon kamarából, melynek vége a kis auditoriumhoz ragadott, a felső soron egy syntaxista, az ajtón midőn kilépett, az Isten nyila megütötte és mindjárt meghólt. A ménkő a kémény irányában egy darabon bevetett egynehány zsindelt. A ménkő másik ága, a kis Auditorium észak felől való oldalán amely ablak vagyon, ott amint a grádicson a folyosón mennek, két üveget kiütött, egy darabocska üveget elolvasztott, úgy az ónat is, sőt a falbul is egy tenyérnyit az ablak mellett leszakasztott. Meggyult volna a Kollégium, de egy deák felszaladván, a zsindellyt mely gyulni kezdett, eloltotta. A kamrában sokan voltak, s az ajtó is nyitva vólt, de többnek baja nem esett.”⁷⁵ A fiatalember halálát a kéményen behatoló villám azért okozhatta, mert a fűtőkemencék fém ajtaja a kamrákon kívül, a folyosón, az ajtók közelében volt. Sinai 1764-es naplójegyzetéből arra következtethetünk, hogy villámhárító alkalmazása előtt gyakoriak lehettek a hasonló természeti csapások: „Die 29. Junii estveli 6 órakor megütötte az Isten nyila a kis auditoriumot épen azon a napon, melyen ezelőtt hét esztendővel ugyan ott megütötte volt, de nagyobb kárral.”⁷⁶

Az új Auditorium építése és berendezése után rövidesen tatarozták a régi „Auditorium Maior”-t is. Ezután, a negyvenes években még egy jelentős átalakítás történt, amely szorosan kapcsolódott az oktatás reformjához: új könyvtári helyiség épült az északi és keleti szárny találkozásánál. Ilyen nagyságrendű munkálatok természetszerűleg nyomon követhetők – esetenként a legapróbb javítás is – a kollégiumi perceptor, a sénior és a városi építtető felügyelő számadásaiból. 1742 és 1773 között Szeremsei Sámuel (szenátor majd főbíró), a város leggazdagabb kereskedője volt a Kollégium perceptora.⁷⁷

Szeremlei precizitásról tanúskodó számadásaiban mindig a „kimenetelnek rendi” cím alatt szerepelnek az épületre való kiadások. A negyvenes években véghezvitt átalakítások mértékére következtethetünk abból, hogy 1747 és 1749 között csaknem 6000 forintot – 5998 magyar forintot és 9 dénárt – költöttek épületekre.⁷⁸ Sem a korábbi, sem az elkövetkező évtizedekben nem találkozunk rövid időn belül hasonló összegekkel. 1747 júliusa és 1748 márciusa között került sor a régi „Theologicum Auditorium” felújítására. Az átépítés 1907 magyar forint 88 dénárba került. Ez idő tájt még mindig tekintélyes házat lehetett venni ezért az összegért Debrecenben, és a Kollégium összes fizetett alkalmazottjának együttesen, professzorokat és praeceptorokat is beleértve, kétezer forint alatt volt egész évi készpénzjövedelme.⁷⁹ 1748 májusában 1434 forint 98 dénárt, júniusban 1432 forint 23 dénárt költöttek az új Bibliotheca és a közvetlenül közelében lévő kamrák kialakítására. Ezt 1749 áprilisában újabb 712 forintos kiadás követte.

(9)

2. Új könyvtárépület

Már Szűcs István említette várostörténetében, hogy a könyvtár újjáépítése előtt a könyveket helyszűke miatt több helyiségben kellett tárolni.⁸⁰ A negyvenes években az oktatás új igényeit követő felgyorsult könyvszerzeményezés következtében nem lehetett tovább halogatni a bővítést. Az új, két részből álló „Domus Bibliothecaet” minden valószínűség szerint a lebontott terem szomszédságában építették föl. Magasabb, és alapterülete is nagyobb lehetett az előzőnél.⁸¹ A thékajelzetekből ismert 20 darab közel két méter széles könyvtartó állvány aligha férhetett volna el 10 x 7 méteresnél kisebb helyiségben. A méretarányos 10. ábrából ítélve, a könyvtár nagyobbik terme legalább ekkora volt. Ráadásul az ablakok⁸² és a falat díszítő festmények miatt⁸³ a thékákat nem állíthatták szorosan egymás mellé, ezért valószínű, hogy néhányat a terem belsejében kellett elhelyezni. A régi keleti szárny emeleti helyiségeinek belmagassága 1 öl 5 láb, azaz közel 3 és fél méteres (7. ábra). Kallós Kálmán rajzán jól látható, hogy az északi keresztépület és a keleti oldalépület találkozásánál lévő könyvtári helyiség ennél magasabb (4. ábra). Mivel az emeleti szobákat nem boltozták, a könyvállomány elhelyezésére akár 4 méter magas thékákat, esetleg galériát is építhettek.⁸⁴ Valószínű, hogy a Szilágyi Sámuel által 1751-ben asztalos munkáért kiutalt összeg legalább részben a Bibliotheca könyvtartó állványainak munkadíja. Mind a kifizetett pénz, mind a munkavégzés időtartama rendkívüli feladatot sejtet: „Praesentibus recognoscalom, hogy Asztalos Tabajdi István Urammal Számot vetvén minden munkájiról mellyeket a’ Collegium számára dolgozott ab Anno 1748 mind a mai napig, találtatott az ő kegyelme munkája mint a Specificatiobol ki tetszett Summa Florenus Ungarus 594.”⁸⁵

Hatvani István 1749 novemberében az alábbiakban foglalta össze a könyvtárépítést indítványozó Szilágyi Sámuel érdemeit: „Ő maga felügyelt az egész épületre, irányította a kőművesek munkáját, az ajtók, ablakok, thékák, polcok arányairól, elhelyezéséről rendelkezett, az épület helyiségeinek előkészítését és pompás díszítésüket meghatározta, mely dolgokat mégsem vagyok képes méltóan összefoglalni, mert lehetetlen, hogy a szemlélő az új könyvtárakat megfigyelve ne találna az említetteknél többet. Nézzen szét tehát az olvasó... mérje fel mindazt ami könyvtárunkban van, hasonlóképpen ennek az egész emeleti építménynek folyosóit és kamráit melyek építéséről ez a jeles férfiú gondoskodott, kétségkívül egyet fog velem érteni.”⁸⁶ A XVIII. században egy-egy épület tervezőjének személye gyakran ismeretlen, és ha ismert, szellemi tulajdonának mértéke igen nehezen állapítható meg. Szilágyi Sámuel egyik tanítványa „szám és tértani” kéziratában a következőképpen definiálta az építészet lényegét: „A civilis architectura ollyan tudománya a matematicusnak melly által a lejendő épület formáját kitsiny Scalarul vett és a lejendő épület minden részeihez proportionalis mértékkel, papirosra lineákkal le rajzollya ideáját, festékkel ki hasonlittya és a meg kivántató mester embereket a Szerént igazgatván az épületet úgy fel állittya, hogy az erős, állandó, hasznos és szép legyen.”⁸⁷ Ebben a korban tanult ember néhány építészeti alapkönyvből ugyanolyan szinten sajátíthatta el a mesterség elméleti fortélyait, mint az általa alkalmazott legjobb építész.⁸⁸ Így a megrendelő gyakran tekinthető az épület „szerzőjének”. Különösen indokolt ez a feltevés Piskárkosi Szilágyi Sámuel, a Debreceni Kollégium kísérleti fizikai professzora esetében, aki Leidenben keleti nyelvek mellett főként a matematika tanulmányozására törekedett és így valószínűleg látogatta s’Gravesande professzor „polgári és katonai” építészeti előadásait.⁸⁹ Tanszéki utóda Hatvani István – aki tanította is az építészet alapismereteit – egyedül az ő szerepéről emlékezett meg, – illetve az általa irányított kőművesekről – építőmesterről, pallérról, építészről nem. Bár tervrajzai nem kerültek elő a családi hagyatékból, bizonyos, hogy az Auditorium Minorhoz hasonlóan a könyvtárat is Szilágyi Sámuel tervezte.

A könyvtár berendezéséről helyiségleltárakból tudunk.⁹⁰ A kisebbik, előcsarnokszerű szobában („in atrio”) négy írópultot (pulpitus) használtak, melyek közül egyet 1753 után a nagyobbik helyiség nyugati oldalára vittek át. A könyvtárterem közepén („in media domo”) három asztal és kilenc szék volt. A Bibliothecában a kor szokásához híven őriztek globusokat, festményeket, címereket, fegyvereket, ásványokat, és mindenféle kuriózumot. Ilyen „kiállítási tárgyakkal” a Kollégiumi Könyvtár az egyébként szegényes épület egyik látványosságává fejlődött, melyet a Kollégiumban érkező előkelő vendégeknek minden bizonnyal bemutattak.

(10)

3. Kunyhók (tuguriolae, casae)

A kunyhók 1711 után tűnhettek föl a Kollégiumban és az 1869-es átépítés során bontották le az utolsót. A forrásokban igen ritkán szerepelnek: XVIII. századinál régebbi előfordulásukról nincs tudomásunk. Az 1730-as években azonban elvétve már diáknaplók is megemlékeznek a kunyhók reparatiójáról, „meg deszkázásáról”.⁹¹ Lehetséges számukkal kapcsolatban kérdéses, hogyan férne el egy Nagy Sándor által (a domus és tugurium kifejezés azonosítása alapján) feltételezett 54 kunyhó a keleti oldalépület tövében, illetve többségük az északi keresztépület mögött, a mai hátsó udvaron. Itt cívisporták mellett fontos raktár és melléképületek is voltak, mely utóbbiak kellemetlen közelségére kedvezőtlen széljárás esetén még a parochiális ház lakói is panaszkodtak. Aligha képzelhető, hogy a togatus hallgatók ilyen körülmények között is versengtek volna a kunyhóbérletért. A közhiedelemmel ellentétben az András templom és a Kollégium közötti téren nem diákkunyhók, hanem városi polgárok házai voltak. Kováts György rajza a tulajdonosok nevét is feltünteti (11. ábra). A kollégiumi javításokat végző mesteremberek elszámolásaiból 12 kunyhó létezése bizonyítható, de számuk egyes időszakokban ennél több lehetett. Az 1802-es tűz után egyetlen 18 öl 4 láb 3 hüvelyk, azaz 35,5 méter hosszú kunyhósor készült közös fedél alatt, melyben 1857-ben összesen 12 kunyhó volt⁹² (10. ábra). Ezek a kisebb vályog, esetleg faházak 1802 előtt néhány csoportban álltak, mint egy tűzeset jegyzőkönyvéből kiderül, egymástól alig néhány lépésnyire.⁹³ A tűzkárról felvett jegyzőkönyvből látható, hogy minden kunyhó egyetlen diák személyes tulajdona volt – nem lehetett 3–8 lakója – és elsősorban az önálló, elmélyült tanulmányokat szolgálta. A Kollégium történetének egyes szakaszaiban egyenesen tilos volt a diákoknak kunyhóikban éjszakázniuk. Az 1792. majd az 1796. évi törvény szerint a contrascribának este 10 órakor ellenőriznie kellett, hogy a diákok kunyhóikból (tuguriolae) hálószobáikba (cubiculae) tértek-e.⁹⁴ Azonban maga a törvény keletkezése is arra utal, hogy a diákságban megvolt a hajlandóság, hogy kunyhóit lakóépületként használja. A diákoknak, mint privát praeceptoroknak is tilos volt kunyhóikban tanítani. Az 1792. évi XIX. törvény csak a professzorok tudomásával engedélyezi új kunyhók építését, illetve régiek eladását. Keresettségük, az általuk biztosított különleges kényelem, csendes tanulási lehetőség miatt visszaélésekhez vezetett. 1796. február 15-én például a professzorok egy jurátus (esküdt diák) ügyét tárgyalták, aki kunyhójának padlózatát, tetőzetét és falait rendbe hozta, de távozásakor ennek tetemes költségeit követelte a következő lakón. A túlontúl költséges munkálatokat a professzorok igyekeztek eltiltani és a kunyhókkal való üzletelést megfékezni.⁹⁵ Berendezésük az egyéni lehetőségektől függően változott. Szikszai Benjámin egy kanapét, 2 asztalt, 3 bőr széket, 1 vasalt ládát, edényeket, ruhaneműit, sőt 5 forint értékben „festett képeket” és 60-nál több könyvet tartott kunyhójában.⁹⁶ Szikszai 1798-as kárjelentésében 54 forintra taksálta kunyhóját, de elpusztult ingóságai és készpénze értéke 417 forint volt – a több tucat könyvtári könyvet nem számítva! Abból a tényből tehát, hogy az 1802-es tűz utáni kárbecslés 4196 forint 27 krajcárban adja meg a deákok veszteségét, ezen belül a leégett kunyhók és ingóságok értékét, nem következtethetünk a kunyhók nagy számára.⁹⁷

(11)

4. A városi támogatás eltiltása és a nyugati szárny újjáépítése

A XVIII. század derekán mind Debrecen városa gazdasági iratai, mind a városi építtető felügyelő számadásai között gyakoriak a Kollégium épületére való kiadások. 1740 júniusában a „defectusokat reparáló” kőmívesek 35 napot dolgoztak a Kollégiumban. Még májusban a „Scholában a fogyatkozásokat reparáló Molnárokat”, ugyanez év decemberében a zsindely javítását fizeti ki az oeconomicus perceptor.⁹⁸ A Kollégium tehát a város „közönséges házainak” azaz középületeinek egyike. („Városi házak” a parókiák, a patika, a vendégfogadó és a csapszékek is.) Közös lajstromon tüntetik föl a város és a Kollégium hentes mesterek által beborított ablakait is.⁹⁹ Mint az utóbbi számadásokból tapasztalható, 1749-ben Debrecenben még korántsem volt általános az ablakok üvegezése. Igaz, ugyanekkor Nagyenyeden még a professzorok ablakait is lantornapapírral fedték.¹⁰⁰ A Kollégiumban Müesz Péter és több női iparos (pl. Üveges Éva, Üveges Mária) mellett rendszeresen találkozunk hentesek és mészárosok munkavégzésével.¹⁰¹ (Az üvegesként, és általában az iparban dolgozó nők megjelenése bizonyára a kor új jelensége.¹⁰²) A mesterek a kollégiumi kamarák „ablakfiókjait” tölgyfából készítették.¹⁰³ Az alsó két nyílószárny 2–2 fiókos, a felső két nyílószárny 1–1 fiókos volt, de a kis auditorium ablakai 4 fiókosok voltak. A 6 könyvtári ablak 36 fiókjába pl. 900 ónkarikát helyeztek. Egy fiókon tehát 25 ónnal egymáshoz illesztett üvegkarika lehetett¹⁰⁴. Ezek az ablakok a téli hónapokat kivéve a nap legnagyobb részében olvasáshoz elegendő fényt bocsátottak be. Volt időszak, amikor fa nyílászáró táblát, ún. „téli ablakot” is használtak¹⁰⁵

Szintén a város építtető felügyelője adott számot a Kollégium kemencéinek „foldozásáról”, „meg borításáról”, új kemencék építéséről, ajtózárak, kulcsok, kilincsek, vasalások csináltatásáról is. A Kollégium auditoriumait, classisait és szobáit külső tüzelésű kemencékkel fűtötték. Ajtajuk a folyosókra nyílott. A kemence borításon csempézést kell értenünk. Maradt olyan fazekas számla, amely helyiségenként sorolja föl, melyik szobában hány ócska és hány új „kályhával” – azaz csempével – burkolták a kemencét.¹⁰⁶

1752-ben az államhatalom megkísérelte a város és a Kollégium anyagi összefonódásának felszámolását. Ennek következtében egy rövid átmeneti korszak után a város közönséges házai között már csak az „uttzai fiu” és „leányi oskolák” szerepelnek. 1765-től már valóban az Egyházkerület hordozza a Kollégium anyagi terheinek zömét. A különféle fizetési tételek „egybemosása” által azonban a város a legnehezebb időkben, 1752 után is megtalálta annak lehetőségét, hogy az iskolát támogat-hassa, anyaggal, fuvarral és készpénzzel. Jellemző módon, hogy a Kollégium a 4 professzori lakást el ne veszítse, a segélyezés eltiltása után a város az egyház kezére játszotta a tanári kar szolgálati lakásait, és e házakat a katolikusok feljelentését követő vizsgálat során is egyházi tulajdonnak vallotta.¹⁰⁷ 1786-ban a Helytartótanács utasítására felterjesztett Relatio de fundationibus is a Kollégium tartozékaként említi a professzorok lakásait. („Quatuor Separatae Domus quas totidem Professores inhabitant.”¹⁰⁸) Szeremlei Sámuel számadásai szerint 1750 és 1752 között a kollégiumi kasszákból 2409 magyar forintot és 88 dénárt költöttek épületekre.¹⁰⁹ A Kollégium azonban a városi támogatásra is nagyon rászorult, mert épületei közül csak az akadémiai tagozat közösségi funkciói szempontjából legfontosabb helyiségeket, illetve a „secessust” (árnyékszéket) sikerült 1752-ig felújítani.¹¹⁰ A következő feladat a classisok és a lakószobák rendbehozatala volt. Ezt a munkát is 1751-ben kezdték el: augusztus 29-én épületekre 200 forintot, szeptember 14-én az elkezdett épület „continuatiójára” 300 forintot költöttek.¹¹¹ A hatalom beavatkozása tehát a legrosszabbkor, az átalakítás kellős közepén érte az iskolát, amikor fokozott mértékben szorult legfőbb támogatójára. A Kollégium „kevés vagyonkája” tagadhatatlan, hogy elég lett volna az épület fenntartására ha a várost el nem tiltják a kollégiumi alkalmazottak fizetésétől. Az 1742 utáni költekezésben azonban a fundusok erősen megapadtak, másrészt, hogy az elveszett évi 2000 Rhénes forintot biztosíthassák „saláriumokra” ahhoz 33 ezer forint tőkére lett volna szükség. (Az akkor legális 6%-os kamat mellett ekkora összeg kölcsönzése biztosíthatta volna a fizetett alkalmazottak évi bérét.) A források szerint azonban a classisok a legrégibbnek tartott nyugati szárnyon olyan állapotban voltak, hogy átépítésüket az iskola végső veszedelmétől, felszámolásától rettegve sem halogathatták tovább. A Kollégium előtt hosszú távon egyetlen lehetőség mutatkozott: segélyek gyűjtésével és a megszerzett összegek tőkésítésével megteremteni az intézmény létalapjait. Rövid távon pedig a diákok filléreit is felhasználva minden erőt egyesíteni kellett az elodázhatatlan feladatokra. A professzori kar ülésén meg is születtek „A Collegiumbeli házakban esni szokott romlásoknak ezután tejendő megépítésekrül való projectumok.” A classisokról úgy határoztak, hogy minden tanulótól egy-egy garast fognak kérni, a deákokat pedig felszólították, hogy tőlük telhetően adakozzanak. A jövőben pedig „ha valami romlás lenne a’ ki kárt tészen törvény szerint épittse meg.”¹¹²

A Kollégiumban tárolt szerszámok és építőanyagok jegyzékéből ítélhetően 1752 márciusára elég szerény anyagkészlet állhatott az építtetők rendelkezésére: mindössze 96 „épületre való fa” és 310 szál deszka.¹¹³ 1752 májusában azonban Hatvani 15 000 téglát vásárolt – ezerenként 4 vonás forintjával.¹¹⁴ 1754 szeptemberére a professzorok végképpen belátták, hogy saját erőből nem tudják bevégezni a classisok újjáépítését. Ez a munka ugyanis jóval többe került mint az várható volt, ezért a kurátorokkal egyetértésben úgy döntöttek hogy a baljós külső körülmények ellenére a magisztrátushoz fordulnak segítségért.¹¹⁵ A kor viszonyait hűségesen tükröző, bár a helyzetet kissé dramatizáló segélykérő levél Piskárkosi Szilágyi Sámuel fogalmazásában maradt ránk: „Minthogy az Abeces, Declinista és Conjugista gyermekeknek Classisaik az Oskolánkban annyira el rongyollottak, hogy sem tetejét, sem falait foldozni már nem lehetett, ezenn kivül a tanulógyermekeknek számok is annyira meg szaporodott, hogy az említett Classisbelieknek majd egy negyed résznek a Classisokbann bé nem férvén, azoknak ablakai körül állongottak... azért azonn épületet még minek előtte magábann is öszve omlott volna, kéntelenítettünk el rontani és azoknak helyére más Classisoknak építetéséhez kezdeni. Probáltattuk ugyan kő műves Mesterekkel ha lehetett volna avagy tsak leg alább falait orvosoltatni, de mivel fundamentoma nem volt, úgy hogy néhol tsak egy lábni mélységre volt a fal a földben, és a régiség miatt a téglák is elporlottak: így az említett kő műves Mesterek correctioját semmiképpen magokra nem vállalták. Ilyen erőnk felett levő építetés esvén azért a nyakunkban, a’ mint Szegénységünktül telhetett azonn Classisok építését el kezdettük, de annak végben vitelére tellyességgel tehetetlenek vagyunk. Minthogy pedig azonn Classisok ezenn Nemes Városnak gyermekeibül állanak, és így azoknak hasznát egészlen a Civisek fiai vészik, igen kevés kivül valók lévén még ezen apróbb Classisokbann: alázatossan Instalunk a Tekintetes Nemes Tanáts előtt méltóztassanak ezenn Szándékunkbann bennünket mind téglával, mind homok és tégla hordó szekerekkel, de kivált valamelly költséggel is, hogy a Mester embereknek fizethessünk segíteni”.¹¹⁶ Azonnali gyors segítségre utal a levél hátoldalán olvasható feljegyzés: „Adódott a Nes Tanáts által ekkor Száz 100 Rhen forint.”

Szeremlei perceptor számadásaiban 1754 után csökkentek az építési kiadások. 110 és 360 forint közötti összegeket azonban 1754–55-ben is több alkalommal fordítottak az épületekre – két év alatt összesen 1220 forint értékben. A nyugati szárnyon és ezen kívül néhány classisban elvégzett munkálatokról szerencsére nem kell óvatosan találgatnunk az iménti apróbb tételek alapján. A Kollégium tartozásait az 1754-es építkezés után Kováts György geometra összesítette 1755 decemberében. „Kőmíves Mester Jenovai (!) János uram által építetett Classisoknak és szobáknak Quadrat öl számra való fel mérése:

„Az épületnek részei nevezetesen		Quadrat ölek	Quadrát lábak
A Tornátz fala		64	16	½
A Classisok és Szobákk a tornátz felől való fala		65	31	½
A Classisok és Szobákk Hátulsó fala		70	4	½
A Gráditsnak az udvar felöl való fala		16	10	½
A Gráditsnak két végin való falak		7	28	½
A Gráditsnak alatta egy darab fal		1
Három köz falak a bóthajtáson		13	18
Három köz falak mellyek egésszen fel mennek		36	30
Felső tornátz végi egy darab fal		1	13	½
Classisok bóthajtása		66	26
Alsó tornátz bóthajtása		18	28
Felső tornátz bóthajtása		20	8
Gradits felett való bóthajtás		4	21
Három kémény		20
	Summa	410	20
Felső szobáknak Pádimentomozása		44	18
Padláson való Pádimentom		48	11
Az Auditorium felett való Pádimentom		43	20
	Summa	136	13	„117

Az épület 10. ábrán feltüntetett adataiból következően a 410 quadrát ölnyi (1476 m²) falazás azt jelenti, hogy az egész nyugati oldalszárny újjáépítésére sor került. A classisok és szobák 70 quadrát ölnyi hátsó fala – az épület magasságát figyelembe véve – szintén az egész 32 méter hosszúságú épületrész újjáépítésére utal. Ráadásul a 410 quadrát öl falazásáról és 136 öl pádimentomról Kováts György geometra által készített számla nem előzetes kalkuláció volt, hanem a munka elvégzése után készült, és Genovai János „maurer meister” aláírásával hitelesítette, hogy a neki járó 1437 Rhénes forintot át vette.

Ezután 1755. május 24-én 11 szekér meszet, 26-án 13 ezer téglát vásároltak. (A korabeli legelterjedtebb téglaméret 30 x 15 x 6 cm volt). Még ebben az évben újabb 13 ezer tégla árát utalták ki, majd augusztusban szerződést kötöttek egy Conservatórium („Fa tartó Magaziny”) felállításáról és zsindelyezéséről¹¹⁸. A nyugati oldalépület befejezését jelezheti, hogy 1755 augusztusában Ösz Mihály asztalos hat szobának „a’ mellyek a’ Nap nyugati oldalon vagynak” padlásáért és az emeleti szobák előtti folyosó megdeszkázásért 20 vonás forintot vett föl.¹¹⁹ 1757 novemberében Szeremlei Sámuel „a’ Tertia Classisban” dolgozó kőművesek és napszámosok bérére 50 forintot adott át a széniornak.¹²⁰ Ezzel zárult az épülettörténet második nagy korszaka, amely megújította a Kollégium legrégibb, és az oktatás szempontjából legfontosabb részeit. Mostoha, és egyre reménytelenebb külső körülmények között, amikor az ország „privilegizált” és „restringált” vármegyéiben legföljebb kevéssé tartós vályog vagy faépületet engedélyezett a Helytartótanács, gondosan ügyelve arra, hogy a protestáns középületek ne tölthessenek be térben messze ható „jelképi funkciót.” ¹²¹

Az ötvenes évek végének utolsó vállalkozásáról 1759. március 28-án határozott a professzori kar és Szeremlei Sámuel. Újból Genovai Jánost bízták meg, készítsen tervet a déli főépületnek a többi oldalhoz hasonló átépítéséhez. A tervkészítés előtt meg kellett vizsgálni az épület fundamentumának teherbírását is.¹²² A nevéből ítélve olasz származású Genovai János a negyvenes években tűnt fel Debrecenben. (A város számadásai között előforduló névváltozatai Jenovein, Gyenuvai, Genovai, Genuwai.)¹²³ A század második felében szintén jövevények, Csermák Vencel kivételével főként német építőmesterek vállalkoztak a helyi feladatokra: közöttük Dreszler, Brezlau, Rachbauer nevű mesterek. Száz évvel később azonban már előfordult, hogy egy debreceni kőműveslegénynek „remek” feladatként 1200 személyes színházat kellett terveznie!¹²⁴ Genovai tervrajzának (8. ábra) sajnos csak a nagy és kis Auditorium közötti része maradt ránk. A ténylegesen elvégzett munkáról sem emlékeznek meg a kollégiumtörténeti források: 1759–60-ban „épületre és egyéb költségekre” 474 forintról számolt el Szeremlei Sámuel, akinek feljegyzéseiben 1760 után évekig nem is szerepelnek építési kiadások. A professzorok által kiutalt zsindelykészítő, kőműves, asztalos, üveges, fazekas, ács és kovács számlák csupán apróbb folyamatos javításokról tanúskodnak.¹²⁵ A szénior kezelésében lévő kassza „Expensa circa Aedificia...” című összesítése szintén filléres kiadásokat regisztrál.¹²⁶ Az anyagi nehézségek mellett a Kollégiumi főépület XVIII. századvégi leírásokból ismert állapota is arra utal, hogy ezt az 1759-es nagyszabású tervet nem hajthatták végre. A déli főépület lebontásakor 1803-ban nem sikerült kideríteni az építmény korát, külső állapotát azonban minden forrás katasztrofálisnak ítéli. Egy századvégi debreceni diákköltő epigrammája a nemzedékeken át halogatott újjáépítésen ironizált,¹²⁷ Robert Townson angol utazó pedig 1793-ban düledező menhelyhez hasonlította: „Szabálytalan, ódon és roskatag, nagyon hasonlít a mi szegényházainkhoz, amikor már olyan állapotban vannak, hogy le kellene bontani őket s eladni a bennük lévő elavult anyagokért.” A jó szemű, de korántsem rokonszenvező idegen azonban megérezte és a tárgyilagosság kedvéért megjegyezte, hogy: „gyakran az ilyen gyászos épületekben nemcsak mély tudást lehet szerezni, hanem a szellem is itt tanult meg ragyogni képzeletdús alkotásokban.”¹²⁸

III. PÉCHY MIHÁLY MŰVE: AZ ÚJ DÉLI FŐÉPÜLET

Az anyagi források megrendülése után sem szellemében, sem külsejében nem sikerült egészen megújítani a Kollégiumot. Bár az a század utolsó éveiben már havonta vizsgálták a helyiségek állapotát,¹²⁹ az épületek minden erőfeszítés és folyamatos karbantartás ellenére lerongyolódva érték meg a Türelmi Rendeletet és az 1791-es országgyűlést követő kedvezőbb időszakot. Az új egyházpolitikai helyzetben már nem kellett az iskolák elvételétől tartani, a gyülekezetek teherbírása pedig az agrárkonjunktúra következtében valamelyest megnövekedett. Ez bátoríthatta föl a debreceni és a pataki Kollégiumok elöljáróit, hogy szinte egy időben határoztak az újjáépítésről.¹³⁰ A debreceni déli főépület lebontása tehát nem az 1802. június 11-i tűzvész kényszerű következménye volt. Az Egyházkerület ülésén Péchy Imre főkurátor már 1801. április elsején felvetette, hogy „a collegiumban lévő classisok, kivált a’ mellyekbe a gyengébb gyermekek járnak ollyan szorosak, hogy azokban jó móddal el sem térnek, de ha eltérnének is, nem lehet egy Tanítónak két vagy három száz gyermeket úgy tanítani amint kellene.”¹³¹ Augusztus 7-én az épület megvizsgálása után a kurátorok megállapították, hogy a déli sor lebontása elkerülhetetlen. A Városi Tanács ezért még augusztusban 2000 ezer téglát ajánlott föl. Az Egyházkerület 1801. október 6-án határozott a Kollégium ínségének „publicálásáról”. Részint szívhez szóló egészségügyi indokkal – a déli soron a földszinti helyiségek „nedvesek, egészségtelenek... nyavajákat, gyakran halált is okoznak” – részint pedig szűkösségére és helyrehozhatatlan állagára hivatkozva: „el düléshez és magában való öszve omláshoz vagyon közelébb.”¹³² Az események felgyorsulását jelzi, hogy 1801. december 13-án Péchy Imre már a Consistorium elé terjesztette „a’ Collegium ótska és elroskadt déli része helyett tétetendő új épületnek rajzolatját”, Péchy Mihály tervét.¹³³ A főkurátor rendkívül energikusan intézkedett: már az új év első napjaitól kiterjedt levelezést kezdett olcsó építőanyagért.¹³⁴ 1802 februárjában érkezett Debrecenbe Péchy Mihály válasza a tervét ért bírálatokra. Anyagbeszerzési gondok miatt azonban az 1802. esztendőről elhalasztották az építkezést.

1802. június 11-én szokatlanul száraz, szeles időben a fél várost elemésztő katasztrófa tette visszavonhatatlanná a Consistorium kezdeményezését. Debrecen 1564 óta legsúlyosabb megpróbáltatását szenvedte: csak az eklézsia kára 150 000, a Kollégiumé 26 412 forint volt.¹³⁵ A professzorok már az épület füstölgő üszkei között tanácskoztak, és úgy vélték, hogy a 2000 főnyi ifjúság elszéledése volna a legnagyobb kár ami a Kollégiumot érhetné, ezért a tanítást szükség esetén akár szabad ég alatt is elkezdik. Szerencsére a könyvtár, az auditoriumok és a classisok épségben maradtak, a feljegyzések szerint még székeik sem pusztultak el.¹³⁶ A „megsirathatatlan romlás” országos részvétet keltett: Szabolcs Vármegye olcsó épületfát ajánlott, Darabant Ignác görög katolikus püspök erdeiben kedvezményes favágást engedélyezett.¹³⁷ A Consistorium ülésén november 22-én Péchy Mihály tervei közül kiválasztották a legalkalmasabbnak látszó ún. III. projectumot, majd elrendelték, hogy az ócska épület bontását februárban, az építkezést pedig tavasszal kell elkezdeni. „Bau Inspectorként” Szántai Mihály álmosdi geometrát alkalmazták. A tervezés szakaszában felvetődött, hogy a Kollégiumnak a város szélén új, tágasabb telket kellene keresni, jelenlegi szűkös helyét pedig kaszárnya építésére fordítani. A kerület azonban egyházi, pedagógiai és városképi szempontból elvetette a merész ötletet. A Consistorium nevében Péchy főgondnok először Rachbauer József helyi mesterrel tárgyalt, végül a váradi Eder Jakabbal és vejével, Huzl Konráddal állapodott meg, „a’ ki nem tsak a költségeket sokkal kevesebbre tette, hanem próbáltabb mester is amannál.”¹³⁸ A bontást 1803. február 7-én kezdték, az épület középső szakaszán, hogy amíg lehetséges, a két auditoriumot tanításra használhassák.

A bécsi katonai-mérnöki akadémián képzett Péchy Mihály már 1809-ben Győr várparancsnoka, majd mérnökkari tábornok volt, egy olyan korszakban, amikor a katonai-műszaki oktatás színvonala jóval fölülmúlta az „architectura civilis” szintjét. Ráadásul tanulmányai során megismerkedhetett egy fejlett építészeti kultúrával, többek között Fischer von Erlach művészetével. Összesen hat tervet készített a Kollégium épületéhez. A Consistorium eleinte háromemeletes épületet kívánt – az első két vázlatot ezért utasították el –, Péchy viszont joggal számítva anyagi nehézségekre, eleve két emeletet tervezett. A megvalósult épület és az elutasított tervek egyik legszembetűnőbb különbsége az volt, hogy Péchy eredetileg az épület középső tengelyében (az egyik változaton) díszes erkély alatt helyezte el a főbejáratot.¹³⁹ Az elfogadott III. terv elkallódott, szerencsére legfontosabb információit tartalmazza a minden bizonnyal Péchy által fogalmazott „Contractus szerént való conventio a’ Debretzeni Reformatus Fő Curatoratus és N. N. Kőmíves mester között, mimódon építődjék a’ Reformatus Collegiumnak Délről való újabb épülete.”¹⁴⁰ A leírás kötelező érvénnyel, precízen és egyértelműen rögzíti a kivitelező kötelességeit, az épület három fő részénél külön-külön felsorolva. A két oldalsó rizalit „kívülről nézvén a’ Szimmetria végett majd éppen egy forma.” Magasságuk 9, hosszúságuk 13, szélességük 10 öl, a középső szakasz hossza 16 öl, szélessége 8 öl 4 láb. (1 öl = 6 láb = 1,896 m; 1 láb = 12 hüvelyk = 0,316 m) Mindhárom épületrész közepe – illetve „prolongatioi a nevezetesebb lineáknak” a contractus szerint „mozdulhatatlan tzövekkel” jelölendők. Előírás volt minden „szegeletet” különös gonddal ellenőrizni, hogy pontosan 90 „gradust” mérjenek, és a falat nem szakaszonként, hanem „horizontaliter” építeni minden két láb után „vízmértéket vévénn”. Legalább 5–6 lábnyi fundamentumot kellett készíteni, és ennek kijelölt magasságát cövekeken előzetesen felróni. A tervező azzal a lehetőséggel is számolt, hogy az altalaj nem megfelelő keménységű. Ezesetben kő lábakra kellett alapozni, „a’ mellyeknek lyukaiban tölgy fa pilóták verettetnek.” (A pilóta alul megvasalt hegyes cölöp.) Ezeket a kőlábakat azután egymással is össze kellett kapcsolni. Szintén Péchy javaslata volt, hogy a fundamentumot kő hiányában tanácsos a legerősebben kiégetett téglából rakni. A műleírásban az alapok mindenütt fél lábbal szélesebbek, mint a rajtuk lévő falak, amelyek emeletenként fél-fél lábbal vékonyodnak. (Így a középső tractus a földszinten 3 láb 6 tzoll, az első emeleten 3 láb, a második emeleten 2 láb 6 tzoll.) Péchy megkívánta, hogy az építmény szilárdsága növelésére a szokásoktól eltérően nemcsak a sarkoknál, hanem „körös-környül zár vasok” legyenek a falakban. E vas kapcsok – ismert korabeli nevükön „vonóvasak” – beépítését a boltívek fölött is előírta, sőt a tervezett oszlopokba helyezett vasrudak végeit a boltívek, falak, és „szegeletek” vasaival is egymáshoz kellett rögzíteni. Mint Péchy írja, takarékosságból szokás volt a felső szinten „szorító vas” helyett tölgyfát alkalmazni : „ezt én az ollyan épületbe, melynek Seculumokig kellenék tartani jónak nem ítélem; mivel tsak 100 esztendő múlva is enné meg a szú a’ tölgy fát, elég kára lenne...” Az elfogadott terv szerint a baloldali rizaliton három bejárat volt 4 lépcsős kőgrádiccsal. A „contractus szerint való conventio” kívánalma az is, hogy a quadrirozás nyílásai két tzoll mélyek és egymástól három tzoll távolságra legyenek „nem tsak mészben, hanem a’... kiszöktetéséből a téglának, vagy kőnek”. A csepegés és nedvesség ártalmai ellen a falat az alapok fölött kemény faragott kővel kell borítani és hasonló szükséges az oszlopokon is. Az osztálytermekben a szellőzés biztosítására „ventillátorokat”, az egész fal hosszán átérő, télen eltömíthető üregeket kellett hagyni. A bal szárnyépület lépcsőházába dór kő oszlopokat tervezett „a Vignola proportiója szerint.” A Nagy Auditoriumnak eredetileg csak a déli részére szándékozott karzatot állítani. A jobboldali rizalitban a contractus alapján a keresztboltozásos osztálytermek el is készültek, a „fedél alá feljáró gráditsot” pedig nem fából, hanem jól kiégetett téglából rakták. Péchy a keleti lépcsőházat eleve egyszerűbbnek képzelte, mint a Nagy Auditoriumhoz vezető nyugatit. A középső rész földszintjén 4 hatalmas osztálytermet alakított ki a belső udvar felől bejárattal és „pitvarral”, az első emeleten pedig a két lépcsőház felől 1–1 „pitvarral”. A második emelet középső részének egészét a könyvtár foglalta el, amelynek termeit Péchy thékákkal tanulófülkékre akarta tagolni. Tartalmazza a leírás az esőlevezető csatorna, a latrina, a pléh párkányok, a kemencék és kémények követelményeit is, sőt arról is rendelkezett, hogy a vakolás után az egész épületet „veres fa héj szinre” kell festeni. A tervező annak is tudatában volt, hogy a gyakorlatban kellemetlenségek adódhatnak, ha az épület két szárnya – a Nagy Auditorium és a Kis Auditorium között nincs „belső communicatio.” Ezért vetette föl néhány ajtó vágatásának lehetőségét. A terv revíziójának autográf fogalmazványában¹⁴¹ azt javasolta, hogy a Nyugati oldalon a lépcsőket kőből készítsék, és a nyugati lépcsőház csak a Nagy Auditoriumig vezessen, mert a „ház hijjára” (padlására) járáshoz elég a keleti lépcsőház is. (Az utóbbi módosítás megvalósult.) Péchy Mihály akusztikai, esztétikai és fűtési szempontokból javasolta a Nagy Auditorium karzatjának elhagyását mivel szerinte itt anélkül is könnyen elférne 900 ember. Ugyancsak e revízióban vetődött föl, hogy a Bibliothéka belmagasságát legalább 25 lábnyira szükséges emelni, ugyanis galéria nélkül idővel lehetetlen volna megoldani a raktározást. Az egész épület összhatását előnyösen változtatta meg az a szintén megvalósult utólagos módosítás, amely „a fedelet az egész épületben egy forma magasságra és szélességre vette.”¹⁴²

A Kollégium újjáépítésére hatalmas összeg, 1802-től 1807-ig 62,476 rhénes forint, összesen pedig 81,631 forint gyűlt össze.¹⁴³ Az építkezést mégis már 1803-tól anyagi gondok hátráltatták. A szintén építkező, segélykérő patakiaknak is csupán a gyülekezetenkénti és házankénti gyűjtés lehetőségét ajánlhatták a Tiszántúliak. A Kollégium professzorai és rektora 1806-ban már nyomtatott körlevélben serkentgették az adakozók buzgalmát, mert az addig gyűlt szép summa elfogyott „minekutánna a materialéknak árra három, sőt négy annyiba ment, mint elsőbe vevődtek.”¹⁴⁴ Tárgyaltak a pénzhiányról az 1806. január 11-i Egyházkerületi Gyűlésen is.¹⁴⁵ (1806 januárjában 100 ezüst forint értéke 147, júliusban már 184 papírforint volt.¹⁴⁶) A Kollégium építésének kezdetétől fogva gyorsuló infláció odavezetett, hogy 1811-ben a papírpénzt névértékének ötödére értékelték, és ez Fazekas Mihály perceptor számadása szerint igen súlyosan érintette a Kollégium kasszáit.¹⁴⁷ Huzl Conrad, Sárvári Pál és Kováts György 1805-ös „Interimális Computusából” ítélve 1805 nyarán még lendületesen és viszonylag zavartalanul haladt a munka: június 18-ig „kubik ölenként” 9 forintjával számítva Huzl több mint 7000 Rhénes forint értékű munkát végzett.¹⁴⁸ Augusztus 11-én azonban Huzl kőműves mester a kamara intézkedésére hivatkozva a fizetségek megjavítását kérte. A megváltozott körülmények hatására mondhattak le 1806 nyarán a Péchy-féle 3 ajtós, dór oszlopos, díszes lépcsőházról. 1807-ben tovább romlott a Kollégium helyzete: az építtető kassza ekkor már 14,000 ezer forinttal volt adósa a tőkepénztárnak.¹⁴⁹ Minden nehézség ellenére 1807. augusztus 22-én a professzori kar ülésén örvendetes eseményt jelentettek: „A’ kőmívesek... a magosságot elérvén discretiót kívánnak.”¹⁵⁰ Tunkel Ferenc szolnoki ácsmesterrel már az előző hónapban megállapodtak a tetőszerkezet elkészítéséről 6720 forint értékben.¹⁵¹ Tunkel vállalta, hogy a szükséges anyagot úgy fogja elkészíteni, hogy azt a Kollégiumnak tetsző minőségben 1808 Húsvétja és Pünkösdje között szállíthassák. Ez időtájt kerültek sorra az épület külső díszítésének munkálatai. Az épületszobrászati feladatokra először egy Meyer nevű kőfaragóval szerződtek, de mint Sárvári Pálnak a kőkurátorhoz küldött leveléből kiderül, elégedetlenek voltak tudásával: az oszlopok lábazatát „Corinthiai” helyett toscanai rend szerint készítette. Ekkor a legfontosabb esztétikai kérdésnek az oszloprendek szépségét tekintették, ezért Sárvári közbelépésére a faragványokat ki kellett cserélni, mert „az ahoz értők a hibát észre fogják venni.”¹⁵² Ezután alkalmazták Meyer helyett Frank Lőrincet és Kristóf Mártont. (Frank Lőrinc a Nagytemplomi munkálatoknál is oroszlánrészt vállalt.) A cserepezéssel Fleischmann pesti mestert bízták meg. 1808-ban azonban a falazás késedelme miatt még Tunkel ácsmester sem kezdhetett a fedélszék elkészítéséhez.¹⁵³ Mint a professzorok újabb segélykérő leveléből tudjuk, 1809 tavaszán a tetőhöz szükséges anyagok készen és helyben voltak. Ebből a tényből, illetve Péchy Mihály augusztus 9-én kelt és a villámhárító elkészítésének módját taglaló leveléből B. Révész Ágnes arra következtet, hogy a tető e két időpont között 1809 nyarán készülhetett el.¹⁵⁴

1808 februárjában Huzl Konrád már sokadjára ostromolta az egyházkerületet a „contractusban tett alkú szerént való fizetése jobbításáért”, illetve állítólagos kárai megtérítéséért.¹⁵⁵ Bár az építtető kassza időről időre teljesen kiürült, sőt eladósodott,¹⁵⁶ a Kollégium vezetői kénytelenek voltak engedni. Így történt 1811 augusztusában is, amikor jegyzőkönyvbe vették, hogy a „N. Váradi Architectus Huzli a’ véle tett alkú szerént nem akarja tovább a Collegiumot építeni”¹⁵⁷. Ezúttal a Dunántúli Kerület 16,660 forintos hatalmas adománya segítette ki a tiszántúliakat szorult helyzetükből. Huzl 1812. május 18-i kimutatását azonban a „hátralévő Kőmíves és Napszámosokra teendő Költségekről” már nem fogadták el, mert Simonffy Sámuel a Kollégium kurátora 1812. jún. 2-án Rabl Kornél gyöngyösi mesterrel állapodott meg a munkálatok befejezéséről és a „szoros felvigyázásról.”¹⁵⁸ Rabl (Rábel, Rabli) mestert csaknem az egész építészettörténeti irodalom Károly néven említi, holott minden aláírásánál a Cornely, vagy Cornelius névváltozatot használja. A véle kötött alku záradéka előírja, hogy ha a „napszámosok drágasága szembetűnőképpen szűnni fog” köteles lesz áraiból engedni. Az épülettörténészek egybehangzó állítása, hogy a nyugati főlépcsőház Rabl önálló terve alapján valósult meg.¹⁵⁹ Ez az épület egyik joggal bírált részlete. Annak ellenére azonban, hogy a földszinti folyosó és az első emeleti lépcsőfeljáró belső térhatása kissé nyomott, túlzás Rabl mestert azzal vádolni, hogy sikerületlen beavatkozásával elszegényítette az épület legfrekventáltabb pontját.¹⁶⁰ Kétségtelen, hogy a Péchy tervezte oszlopok helyett a téglából rakott drabális pillérek más ízlésvilágot képviselnek. Az is tény, hogy Rabl elgondolása az épület egészének szellemétől idegen, főként ha Péchy művészetének finomságához, a külső homlokzat nemes arányaihoz hasonlítjuk. E lépcsőház egy összegző és egyben kibontakozó korszak provinciális építőgyakorlatának, az alföldi késő barokknak és korai klasszicizmusnak állított emlékművet. Erénye, hogy helyi gyökerekből sarjadt – mint Medgyessy tenyeres-talpas alföldi Vénusza – és vaskos „debreceniségével” a maradandóság érzetét kelti a szemlélőben. Ifjú Bibó István szerint a morva származású Rabl a többi külföldön tanult mesterhez hasonlóan képes volt bonyolult feladatok megoldására, de stílusának alakulását a megrendelő protestáns építtető közösségek hagyománytisztelete határozta meg, és ez az igény a kezdetlegesebb anyagok és technika diktálta formák továbbélését eredményezte.¹⁶¹ Néhány kompromisszumos megoldás ellenére az épület külső szépsége, egyedisége Péchy Mihálynak köszönhető. Összhatása nyugodt, harmóniát sugárzó. Az érett klasszicizmus legmonumentálisabb hazai épületei nélkülözik a Kollégium derűjét. Csöndes elmélyülés hangulatát kelti a hátsó, kissé szegényesebb kialakítású északi homlokzat is, a város minden zaját kiszűrő belső udvar felől. Az épület a klasszicizmus szabályai szerint áttekinthető, mégis részletgazdag. Tökéletes egyensúlya a két mozgalmasabb oldalrizalit és az egyszerű ritmusú középső rész pompásan összehangolt arányain alapul. A két szélső szimmetrikus épületrészen 5–5, a középen 9 nyílástengely látható. Az oldalrizalitok közepén lévő 3 ablaknyílást 6–6 korinthoszi féloszlop veszi közre, úgy, hogy a három ablak közül a középsőt jobbról-balról 2–2 páros oszlop keretezi (12. ábra). A 6–6 oszlopot a második emelet fölött timpanon koronázza. A déli homlokzat északihoz viszonyított mozgalmasságát jórészt ezek a függőleges vonalak adják, ugyanis a belső udvar felől függőleges tagolás alig érvényesül. E déli főépület nyugati és keleti homlozatára szintén 5–5 tengely került, azaz emeletenként itt is 5–5 ablak nyílik. Az épület első és második emeleti ablakai tengelyenként egy-egy közös, mélyített tükörben helyezkednek el.¹⁶² E tükrökhöz hasonlóan a quaderezés következtében érvényesülő fény-árnyék hatások is élénkítik a felületet. Az első emeleti ablakokat az épület ritmikáját gazdagító szemöldökpárkány díszíti. A rizalitok földszintjén 5–5, a második emeleten 3–3 emberfej formájú zárókő látható. Ezek eredetije helyett a legutóbbi felújítások során újak készültek, így a nyugati rizalit egykor egyéni arcvonású zárókövei csak B. Révész Ágnes leírásából ismertek.¹⁶³ Nem lehettek értéktelen alkotások, hiszen valósággal megtermékenyítették Medgyessy Ferenc képzeletét: „gyermekkorom óta áhítattal néztem ezekre a szép, komor, lapidáris, széles vonású fejekre. Később pedig, hogy szobrász lettem, sejtelmességük vonzott...” Éppen ezért keserítette el a művészt, hogy a 400. évfordulón végzett felújításkor nem sikerült e zárókövek épségét megőrizni. A „gondos kézzel faragott, klasszikus ízű, görög bölcsféléket ábrázoló monumentális nagy kőfejek” megsemmisültek.¹⁶⁴ Ugyanitt, az első emeleten a 2–2 széles szemöldökpárkányra szimbolikus faragványt helyeztek.

A már említett négy hatalmas méretű teremmel együtt összesen 19 tanterem, két auditorium, a könyvtár, a széniori hivatal és lakás, az egyházkerületi közgyűlés terme, vegytani laboratorium és levéltár, összesen 33 helyiség kapott helyet az új épületben.¹⁶⁵ Jóllehet a főépület már 1809-ben tető alatt volt és a homlokzat felirata szerint: „Helv. Hitvallást tartó magyarországi eklézsiák és jóltevők adakozásából épült 1803-tól 1816-ig”, 1816-ban még számos költséges belső munkálat hátra volt. Így váratott még a Nagy Auditorium és a Bibliotheca berendezése is. A Nagy Auditorium – a mai Oratorium – volt az új déli szárny egyetlen boltozatlan helyisége. Stukatúrájának fa anyagát a szolnoki Tunkel Ferenc 1814-ben a helyszínre szállította, majd a mennyezetet Rabl Kornél fejezte be, feltehetőleg 1817 tavaszáig.¹⁶⁶ Az Egyházkerület elképzelései a Nagy Auditorium funkciójáról a munkálatok közben változtak meg, mert házon belül is egyre inkább szükségesnek látszott egy „minden egyéb haszonvételtől elválasztott szent hely”, ha a templomokban nem férne a diákság.

(12)

A Kollégium kurátora Rakovszky Dániel 1823. május 28-án kötött szerződést Dohányosi József debreceni asztalosmesterrel az Oratórium asztalos- és ács munkái-ra. A contractus pontosan körülírja a megrendelő és a vállalkozó kötelezettségeit. Dohányosi a kettős szószéket 110, a karzat két csigalépcsőjét 100, „tizen négy egész oszlopnak... a’ Jóniai Rend szerént massiv tölgyfából lejendő készítését” 82 forintért, az egész megbízást 2000 forintért vállalta. A terem tehát Péchy tervétől eltérően nemcsak a keleti (bejárat felőli) hanem az északi és déli oldalon is karzatot kapott. A kettős szószék egyikét tölgyfából, a jón oszlopfőket hársfából készítették – az utóbbiaknál azonban Dohányosi csak a „kép faragó” keze alá dolgozott. A millenniumi időkben az Oratórium „fehérre festett karzatát magyar stílusú tulipántos virágdísz” ékesítette.¹⁶⁷ A berendezés egyébként 1825-ben, az orgona 1830-ban készült el.¹⁶⁸ 1825 után a legsürgetőbb teendővé a könyvtár berendezése vált, melynek régi bútorzata alkalmatlan volt arra, hogy ilyen hatalmas helyiségben állítsák föl. Kornis Gábor asztalosmester 1825-ben elutasított árajánlata után¹⁶⁹ az Oratóriumban kitűnően helytálló Dohányosi Józsefet alkalmazták. 1827 novemberében csak az északi, udvar felőli teremrész thékáinak és galériáinak elkészítésével bízták meg. 1950 forintért 20 dór oszlopot, két feljárót,¹⁷⁰ és körül a falak mellett „egymással öszve illő” thékákat kellett készítenie.

A thékákat a szerződés alapján hamuszínűre festették, de a Milleneumi értesítő arról tudósít, hogy a Bibliotheca oszlopai fehérek voltak.¹⁷¹ A Könyvtár e kitűnő debreceni mester révén meglehetősen puritán berendezést kapott, mennyezetfreskó és előkelő padlóberakások nélkül. Mindez nem az építtetők bárdolatlanságából következett. Nem felejtkezhetünk meg az infláció szorongató tényéről, illetve arról sem, hogy Debrecennek a fillérenként összegyűjtött adományokból két pusztító tűzvész után (1802, 1811) a korai klasszicizmus mai napig országosan is jelentős két hatalmas kőépületét szinte egyszerre kellett létrehoznia.

A Péchy-féle építkezés előtt 1803-ban a déli épülettel érintkező keleti szárnyon két, a nyugati oldalon egy helyiséget kellett lebontani. A keleti rész helyreállítása 1823-ig váratott magára. A tervrajzot a pallérral való előzetes alkudozás és megállapodás után 1823 szeptemberében juttatta Sárvári Pál az illetékesek kezébe.¹⁷² Az új épületrész (13. ábra) tervrajzának hátoldalán saját kezűleg rótta föl: „A’ collegium napkeleti régi épülleteinek pótlékjáról adódott projectum. Végre hajtódott 1824-ben.”

1829-től egyre több nyugtalanságot keltett az új épület mögött „zsugorodó ó tanoda”. A Consistorium már ekkor küldöttséget rendelt az omladozó épület vizsgálatára.¹⁷³ Az Egyházkerület augusztus 10-én tárgyalta e küldöttség jelentését, amely képtelen volt dönteni renoválás, vagy új épület emelése között.¹⁷⁴ 1830-ban Köhler György kőműves készített tervet a három szárnyépület megújításáról,¹⁷⁵ majd 1832-ben Ercsey Dániel kezdeményezte, hogy amennyiben renoválásra nem volna pénz, legalább a keleti oldalszárny fedelét kell megjavítani.¹⁷⁶ Ekkor már olyan súlyos volt a helyzet, hogy a diákok egy részét kénytelenek voltak a városban elszállásolni,¹⁷⁷ 1841-ben pedig fel kellett tölteni a nedvességtől használhatatlan alsó szobákat. Az ó épület összesen 48 helyiségének némelyikét – különösen a földszinten – egyébként is csak raktározásra használhatták¹⁷⁸, 1841-ben az Egyházkerület végre elhatározta, hogy az egész ócska épület és az oratorium padlásának sorsát a nagy hírű pesti építész, Hild József szakvéleményétől teszi függővé.¹⁷⁹ Mivel Hild ígért látogatása elmaradt, Pollack Ákost hívták meg, aki kijelentette, hogy az ó épületre költeni vesztegetés volna¹⁸⁰. 1845-ben anyagiak hiányában mégis további toldozásra kérték Köhler Györgyöt,¹⁸¹ majd az Oratorium mennyezetének javításával Povolny Ferencet, a híres hortobágyi kőhíd tervezőjét bízták meg.¹⁸² Az ó és új épület megrongálódott fedelének ügye szintén a hatvanas évekig húzódott. Csak 1861 tavaszán közölték a sajtóban az ajánlati felhívást, de igen rövid időn belül, 1861 októberében el is végezték a munkát.¹⁸³ A ó épületet 1862-ben 26,336 forintért fedelezték.

(13)

A diákság szállás- és higiénés körülményei

Annak ellenére, hogy az új főépület a bentlakók jó harmadának elfogadható szállást adott, a XIX. század végéig a legfontosabb egészségügyi feltételeket vizsgálva nem változott lényegesen a diákság helyzete. Hiába tárgyaltak például újból és újból arról, hogy a Kollégium udvarán jó vizű kutat kell ásatni, az 1801-es és 1802-es döntések ellenére még 1847-ben is a városból kellett hordani a ivóvizet.¹⁸⁴ Szentgyörgyi József 1817-ben tudósította az egyházkerületet, hogy „a betegszobákban a gyermekek szánakozásra méltó elhagyattatásban szoktak lenni mind a helyre, mind a szolgálatra nézve” és főként az alsó classisokból sokan betegszenek meg ivóvíz nem léte miatt.¹⁸⁵ Ebből a szempontból egyébként az egész debreceni polgárság – a magyarországi városlakók többségéhez hasonlóan – veszélyeztetett volt. Az első artézi kutat 1837-ben fúrták Debrecenben.¹⁸⁶ Az árnyékszékek és csatornák állapota is sok gondot okozott. Az Egyházkerület 1816-ban úgy határozott, hogy az új „Secessus” (árnyékszék) építése előtt pesti és bécsi laktanyákat kell megvizsgálni, milyen gödrökkel oldják meg, hogy „az elemésztés véghez vivődjön.”¹⁸⁷ 1815-ben Földi János kollégiumi gazda a főbíróhoz intézett beadványában írja: „mind addig nem lehet a collegiumhoz jó és alkalmatos canalist csinálni, míg az az egész városon lévő víz vevő árkokkal összve nem kötődik... mert p.o. a’ Collegium régi Secessusából ki menő Canalisnak a’ feneke tsak másfél lábball magosabb az Eskütt Kontz Gergely Úr házainál kimenő Tsatorna fenekénél, mely nagyon kitsiny ilyen munkára... és a’ Város népének kell szenvedni a dögletes szagot.”¹⁸⁸ 1888-ban a kollégiumi gazda, Rózsa Sándor hasonló okból panaszkodott, főként a Darabos utcai viszonyokra, mert itt „sem faültetvények, sem kertek nincsenek... hanem van ezek helyett az átelleni soron sok öszvezsufolt lakás, az ilyenkor összegyűlni szokott légrontó anyagokkal... s az utcai csatorna rossz levegője.”

Ez idő tájt az udvari csatornákat az állandóan használt szivattyús kút folyóvize már meglehetősen tisztán tartotta, de ennek ellenére „az épületnégyszög közé felnyomuló csatorna-lég semmi esetre sem mozdítja elő a lég jóságát.”¹⁸⁹

Az érvényben lévő törvények mindvégig a hagyományokhoz híven intézkednek az épület minden egyes részének, sikátorának, csarnokának, udvarának és kamrájának tisztántartásáról, külön megkövetelve az auditoriumok, a classisok, hálószobák padlóinak, falainak tisztogatását, rendszeres felmosását és gyakori szellőztetését. Mindezekért első sorban a szolgadiákok inspectora volt felelős.¹⁹⁰ A falakat, ha nem is évente, de igen gyakran meszelték. A takarítást és az udvar seprését kb. 100–120 szegénytanuló végezte.

A dolgozó, lakó és alvóhelyiségül egyaránt szolgáló kollégiumi szobák berendezése a XIX. század második felében sem sokat módosult a XVIII. századi állapothoz viszonyítva. Igaz, ekkor már minden szalmazsákot ágyon helyeztek el, de a kollégiumi gazda még 1888-ban is nehezményezte, hogy a ruhásszekrények hiánya miatt a ruhák fali fogasokon porosodnak.¹⁹¹

IV. AZ ÉPÜLET JELENLEGI FORMÁJÁNAK KIALAKULÁSA

1. A Vasél Alajos tervezte három épületszárny

1865 után Balogh Péter püspök végre felismerve, hogy a Kollégium ezt a megoldhatatlannak látszó feladatot sem odázhatja tovább, döntésre szánta magát.¹⁹² A Kollégium tanárai részletes programot készítettek, amely minden elvárást tartalmazott a leendő új épületek helyiségeire és tantermeire vonatkozóan,¹⁹³ a városi tanáccsal pedig újból kijelöltették a Kollégium telkét. Az első sikertelen építészeti tervpályázat után már magasabb (500 és 300 forintos) díjakat tűztek ki, aminek eredményeként a bírálóbizottság – megkövetelve néhány fontos módosítást – elfogadta Vasél Alajos tervét. Végrehajtására Gál Józseffel és Szombati Istvánnal kötöttek szerződést 1870 áprilisában. A vállalkozók eredetileg 159,075 forintos ajánlatát palafedelezés, a kőfaragás és a vaskályhák beszerzésének átvállalásával sikerült 13,017 forintra mérsékelni.¹⁹⁴ Az építkezést 1870 február végén kezdték, így május 5-én kerülhetett sor az alapkőletételre. Az építtető bizottság ekkor úgy döntött, hogy az emeleti helyiségeknél tervezett fa stukatúr helyett vas síneket alkalmaz. Ez a változtatás 16,000 forint többletkiadással járt. A költségek fedezetét gyűjtéssel kívánták előteremteni, olyan módon, hogy a tiszántúli egyházközségek akkora összeget ajánlottak meg, amely megfelelt egyháztagjaik tíz éven keresztül fizetett évi 2–2 krajcárnyi önkéntes adományának. Ennek reményében vettek föl a Bécsi Osztrák Földhitelintézettől záloglevelekben 125 ezer forintot. A zálogleveleket 106 ezer forintért sikerült értékesíteni, majd a kölcsönt 1900-ig félévenként törlesztették.¹⁹⁵ Debrecen városa 1,5 millió téglát és 10 ezer forintot ajánlott föl, de az építtető bizottság így is sorsjegyek kibocsátására kényszerült, amely végül 34,584 forint hasznot hozott.¹⁹⁶

Az anyagi gondok elhárultával alig öt év alatt, 1875 januárjára teljesen el is készült a három új épületrész, ezzel a Kollégium elnyerte ma ismert formáját. Vasél Alajos hűségesen követte az építtetők kívánságait: munkájának legnagyobb erénye, hogy az általa tervezett szárnyak harmonikusan illeszkednek Péchy Mihály épületéhez, sőt egyes részletei javítanak a déli főépületnek az udvar felől kissé sivár hatásán. Míg Péchy főleg a főhomlokzat díszítésére fordított figyelmet, Vasél éppen ellenkezőleg, az épület belső udvar felőli karéjának törekedett – az anyagi lehetőségekhez mérten – elegáns formát adni. A nyugati oldalszárny 23 nyílástengelyű, a hosszabb, keleti oldal 28 tengelyű. Hosszúságuk 25, illetve 29 öl. E két szárnyépület erőteljes horizontális hangsúlyaival optikailag megtéveszti a szemlélőt és az udvart a valóságosnál jóval mélyebbnek mutatja. A keleti és a nyugati oldal udvari homlokzatának mindhárom szintjén kellemes hatású tágas oszlopcsarnok húzódik (14. ábra), amelyet csak 1938-ban üvegeztek be érthető okokból, de az esztétikum rovására. (A diákoknak télen a havas jeges folyosókon 50–60 métert kellett megtenniük a mellékhelyiségekig.) A keresztépület udvari homlokzatának tekintélyes méretű öt nyílástengelyes középrizalitja két szélső tengelyében bejárati kapu van. A quaderezett földszinti rizalitrész fölött 6 dórjellegű pilléren timpanon nyugszik. Ennek belső részében olvasható az épület „Orando et laborando” (imádkozzál és dolgozzál) jelmondata. A keresztépületnek három lépcsőháza van: két szélen, illetve a középrizalitban. A középső, díszteremhez vezető reprezentatív lépcsőházat a kor divatja szerint öntöttvas oszlopok tartják, az itt lévő kolosszális méretű Petőfi-szobor méltó elhelyezésére azonban a Kollégium előtti tér sem volna túlzottan tágas. Huszár Adolf Petőfi szobrának bronz színűre festett gipsz mintáját az intézmény 1883-ban kapta ajándékul. Látványa csak a földszinti alulnézetből hat nyomasztóan, a díszterem magasságából a lépcsőház szűkösségéhez szelídül. A kétszintes belmagasságú díszterem mindkét végében vas oszlopokon álló karzat volt. A nyugati oldalon lévőt az 1938-as ünnepségek előtt lebontották.

2. Új épületek

A hagyományos református kollégiumok nemcsak tanuló és lakóhelyet biztosítottak elemi szinttől az akadémiai tagozatokig, hanem fokozatosan intézményesülő formában táplálták is növendékeiket. Az egymás mellett élő korosztályok közösségi életének kereteit a XX. századra már olyan számú intézet és intézmény adta, hogy ezek az új kor színvonalán csak jelentősen kibővített épületekben felelhettek meg feladataiknak. A legsürgetőbb egy korszerű tápintézet emelése volt, a Kollégium hátsó udvarán. A fenntartó hatóság Csűrös Ferencet kérte föl, hogy tanulmányozza az ország legmodernebb intézményeit. Tapasztalatait felhasználva tervezték és 1910 szeptemberében át is adták a vízvezetékkel, villannyal, étellifttel felszerelt új konviktus magasföldszintes épületét.¹⁹⁷

A következő feladat egy új Főgimnázium építése volt, melynek munkálatait 12 tagú bizottság irányította, élén gr. Dégenfeld Józseffel. A kor neves építészei közül a bizottság Pecz Samu műegyetemi tanárt, az Építőművészek Szövetségének elnökét kérte föl a tervezésre. Az építés vezetésével Nagy Károly műegyetemi adjunktust, a helyszíni ellenőrzéssel Borsos József városi főépítészt bízták meg. A kormányzat két alkalommal 300 ezer koronás segélyt, Debrecen városa pedig 400 ezer korona hozzájárulást adott, azzal a kikötéssel, hogy az építkezés és a Kollégium ügyeibe továbbra is lehessen beleszólása. Az Egyházkerület és a Város törvényhatósági bizottsága közötti egyezmény alapján Debrecen a kollégiumi gazdasági tanácsban 2, az igazgatótanácsban 4 tagsági helyet kapott, illetve további 4 tagot küldött az építtető bizottságba. Az egyezmény kimondta, hogy az Egyházkerület a Főgimnáziumot állami kezelésbe soha nem fogja adni. Az építtető bizottság 29, jórészt debreceni vállalkozóval szerződött. Az iskola helyén 1911 szeptemberében kezdték el a bontást és 1913 novemberében már használatba is vehették az épületet. Az új Főgimnázium 8050 m² telken létesült. Karai Sándor igazgató avatási beszédében joggal mondhatta, hogy az új épület mindennel rendelkezik, amit a tudomány és technika a pedagógia szolgálatába tudott állítani¹⁹⁸ (1. ábra). A napfényes tantermekben automatikus fűtésszabályozó működött, a szellőztetésre pulziós elektromotor szolgált. A padlózat hézagtalan azbesztből, a táblák üvegből készültek, a tágas folyosókra ivóvízszökőkutakat helyeztek. A földrajzi, természettani és természetrajzi előadótermek vetítőkkel, villanymotorral járó sötétítőfüggönnyel, a tanári asztalok a különféle kísérletekhez szükséges gáz- és vízcsapokkal lettek fölszerelve. Minden szertár mellett kényelmes tanári szoba volt. Két, óriási műteremablakos rajzterem és hatalmas tornaterem létesült. A felső és alsó tagozat külön könyvtárat kapott, a tanári szoba mellett dolgozószobának berendezett szabadpolcos könyvtári helyiség volt.

3. A négyszáz éves jubileumtól napjainkig

Az egyházkerület vezetői a négyszáz éves jubileum alkalmával, méltó megemlékezésül maradandó művészi értékkel gazdagították a Kollégium épületét. A kor kitűnő és elismert képzőművészeit, Beck Ödön Fülöpöt, Borbereki Kovács Zoltánt, Debreceni Tivadart, Medgyessy Ferencet, Nagy Sándor Jánost, Pásztor Jánost és Pátzay Pált kérték föl 22 darab 50 x 75 cm-es bronz dombormű elkészítésére.¹⁹⁹ A földszinti árkádok alatt elhelyezett alkotásokat a Kollégium történetéhez szorosan kötődő személyekről, nagy patrónusokról, tudós professzorokról, híressé vált debreceni diákokról mintázták. Megörökítették Szegedi Kiss István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Apafi Mihály, Maróthi György, Hatvani István, Sinai Miklós, Szikszai György, Domokos Lajos, Mándi Márton István, Budai Ézsaiás, Péczely József, Kazinczy Ferenc, Kerekes Ferenc, Lugossy József, Török Pál, id. Révész Imre, Jókai Mór, Baksay Sándor, Balogh Ferenc, Dégenfeld József és Ady Endre nevét. A megbízott művészek jól ismerték a Kollégium múltját, így jellegzetes egyéni stílusuk érvényesülése révén változatos, mégis egységes szellemű és hangulatú művek születtek. E huszonkét kiemelkedő értékű műalkotás mellett található az udvaron Milotai Nyilas István, Török Pál és B. Zsigray Mihály domborműve. Mélius Péter, Huszár Gál, Szenci Molnár Albert és Komáromi Csipkés György ugyanekkor a debreceni egyetem előtti téren kapott szobrot. A Kollégium falait az utcai fronton és a lépcsőházban Kálvin, Zwingli, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Kölcsey Ferenc, Arany János, az első világháborúban elesett honvéd teológusok, Baltazár Dezső, Móricz Zsigmond és Szabó Lőrinc emléktáblája ékesíti.

A déli épületrész Oratóriumhoz vezető lépcsőházának hatalmas 110 négyzetméteres felületén Gáborjáni Szabó Kálmán szokatlanul élénk tónusú kollégiumtörténeti freskói láthatók. A művész – a felszabadulás után a Képzőművészeti Főiskola tanára – itáliai tanulmányútján kedvelte meg a XIV. századi freskófestészet tüzes színeit. Sajátkezű feljegyzései szerint 1938 nyarán hihetetlen intenzitással dolgozott, mészből és folyami homokból kevert nedves vakolatra. Eljárásának sajátsága, hogy a mészkristályok száradásuk előtt magukba zárták a festékrögöket, amelyek a kvarcszemekkel együtt szinte világító hatásúak.²⁰⁰ Bár a falfestmények nem illeszkednek egészen zavartalanul az épület klasszicista stílusához, a Rabl tervezte sötét lépcsőháznak díszére válnak, egyes részletei pedig – mint a „rézmetsző diákok” az üveg anyagszerűségének ábrázolásával – a freskóműfaj legnehezebb technikai problémáinak megoldásával tűnnek ki. Ugyanennek a lépcsőháznak egyik zugában látható Torockai Oswald Hatvani professzorról készült hangulatos üvegablaka. Szintén a 400 éves jubileum alkalmával, 1938-ban létesült a Nagykönyvtár melletti parányi könyvtári helyiségben a Csokonai-szoba, a költő emlékmúzeuma.²⁰¹ A berendezés és a színes üvegablak – Csokonai mellképével és a régi kollégium képével – szintén Torockai Oswald iparművész munkája. A kissé zsúfolt kiállítás rangos műkincsek, Rippl Rónai, Izsó Miklós, Ferenczy István Csokonairól készült alkotásai mellett tárlókban a költő néhány eredeti kéziratát is bemutatta. Az emlékszoba üvegablaka feltehetőleg még a háború alatt megsemmisült, ezután a kiállított tárgyak az egyes kollégiumi gyűjteményekbe kerültek. Az Egyházkerület tehát az 1938-as tatarozáskor, azon túl, hogy a műemlékjelleget tiszteletben tartva egy nagyszabású nemzetközi ünnepség megrendezéséhez méltóvá tette a Kollégiumot, az épületet annak történetében páratlan mértékben gazdagította műkincsekkel.

Az 1938-as jubileum alkalmával kezdett nagyszabású munkálatok során azonban nem végezték el a négyszög alakú főépület teljes felújítását. Ráadásul a Kollégium az 1944-es bombázások során károsodott is: a Péchy-féle épületrész felső emeletén repedések keletkeztek. Ezért 1967-ben a VII. Budapesti Zsinat a Kollégium felújításáról határozott. Előzetes becslések szerint a munkálatok az egyház anyagi erejét messze meghaladó összeget, kb. 30 millió forintot igényeltek, így a Zsinat térítés ellenében felajánlotta az államnak az 1913-ban felépült Péterfia utcai Főgimnáziumot, illetve a tatarozás céljaira létrehozta az ún. Jubileumi Alapot. A teljes felújítás során el kellett végezni az eső és szennyvízlevezető rendszer, illetve a központi fűtés cseréjét is. A munkát Rados Jenő műegyetemi tanár és a VÁTI²⁰² tervei alapján 1967 és 1974 között végezték. Ekkor bontották le a hátsó udvaron a földszintes betegszobákat, helyükre szűkös tornaterem került. Ugyanekkor a hátsó udvaron – ahol már 1940-ben kettő, sőt középen három emeletet húztak a Konviktus magasföldszintjére – 1971-ben a födémrendszer megerősítése után elkészült az egész harmadik emelet. A Református Gimnázium 1972-ben ide költözött át a Főgimnázium épületéből.²⁰³

*

„Ha valamit mégis hoztam a magyar Mindenségből, azért hozhattam, mert életem legelsőkorában millió benyomásban öröködött meg az a múlt, amely ezekhez a falakhoz fűződik, az a múlt amelynek örök szimbóluma számomra ez az épület” – vallotta Móricz Zsigmond.²⁰⁴ A történelmi falak, melyek között népi sarjadékok tízezrei növekedtek föl, valóban szimbolikus erejűek: fogadtak erdélyi fejedelmeket és Habsburgokat, az Országgyűlés közöttük taszította le trónjáról a méltatlan uralkodóházat és itt született törvény a földosztásról.

De a Kollégium épülete azért is figyelmet érdemel, mert a Nagytemplommal együtt egy régió legjelentősebb középülete lévén a századok során a környék építészeti ízlését is meghatározta. Az építésében, javításában részt vevő helyi mesterek között valóságos iskolát teremtett. A hazai protestantizmus hasonlóval alig dicsekedhet. A magyar romlás századaiban a nemzetfenntartó templomok és iskolák kevés kivétellel a népi építészet alkotásaiként létesültek. Nem az örökkévalóság igényével, hanem a legnagyobb realitássá vált létbizonytalanság kényszerében. A pusztító török időket követő restauráció a Debreceni Kollégiumnak alig emberöltőnyi gyarapodást engedett. Az ország többi protestáns közösségének ennyit sem. A barokk reprezentáció és propaganda „palota templomai” között az el nem kobzott tapasztott falú iskolák és templomok fenntartói a bürokrácia végeláthatatlan útjain folyamodgattak az építkezés kiváltságáért. Az utolsó mentsvár, Debrecen sorsa ebből a szempontból minden nehézsége ellenére kivételes volt. Az országos helyzetet az jellemzi, hogy még a sorsfordító Türelmi Rendelet is kimondta, hogy protestáns gyülekezet tornyot nem építhet. Ebből a megalázó szorításból támadt országszerte az igény annyi nádfedeles sáralkotmány után maradandó nemes anyagból építkezni, és lett az új, nemzetivé vált klasszicista stílus egyik legkoraibb és legszebb megvalósulása a Debreceni Kollégium – Péchy Mihály alkotása.

G. Szabó Botond

JEGYZETEK

1. TtREL I. 35. d. 1.

2. Révész Imre: A Debreceni főiskoláról. MPEIF 1870. 289.

3. A „szobákban lévő károknak megbecsülése” c. jegyzék például így sorolja föl a károkat: „Ház 1ső. Egész ajtó felestül. Ház 3. Egy padlásdeszka.” L. TtREK R 3922/II. 4. Egyes vidékek tájnyelvében egyébként a legutóbbi időkig használatos volt a régi értelemben vett nagy- és kisház a nagy- és kisszoba jelölésére.

4. Többek között Nagy Sándor is (Nagy Sándor 1940. 106.) diáktréfából eredezteti e szóhasználatot. Ez esetben az üveges és kályhás mesterek hivatalos számlái szintén a diáknyomorúságon ironizálnának. L. pl. TtREL II. 26. a. b.

5. HBmL IV. A. 1013 g. No. 200. Jellemző módon még Jókai is „iszonyú palotának” nevezi első révkomáromi osztálytermét. (Idézi Szilágyi Ferenc: Deákok tüköre. Bp. 1986. 30.) Zoltai Lajos adatgyűjtése szerint (Vázlatok a debreceni régi polgár házatájáról. 1. rész. A Debreceni Déri Múzeum Közleményei 11. Debrecen 1938. 32.) Debrecenben még a görög kereskedők emeletes áruszinjét is palotának nevezték.

6. Sápi Lajos: Debrecen település és építés története. Debrecen 1972. 99.

7. A domonkos zárdára vonatkozó feltételezést l. Zoltai Lajos: Települések, egyházas és egyházatlan falvak Debrecen város mai határa és külső birtokai területén. Debrecen 1925. 30. A cáfolatot 1. Debrecen I. 122.

8. B. Révész Ágnes : A Debreceni Református Kollégium. Bp. 1945. Bölcsészdoktori értekezés, kézirat. TtREK R 3510. Barcsa János: A debreceni kollégium épületének története. DPL 1905. 798–819. Varga Bálint: A kollégium épülete. Gimn. Ért. 1894/95. Balogh István: Debrecen. Bp. 1958.

9. Szűcs István 1871. 195.

10. HBmL IV. A. 1011/a. 3. k. 109. és Debrecen I. 535. és a 114. jegyzetpont.

11. Balogh István: i. m. 18.

12. Barcza József: Bethlen Gábor a református fejedelem. Bp. 1980. 126.

13. Kemény Lajos: Alvinczy Péter életéhez. ITK 1904. 366.

14. Balogh Ferenc 1911. 69.

15. Karai Sándor: A főgimnázium építésének története... Gimn. Ért. 1913/14. 12–13.

16. HBmL IV. A. 1011/a. 14. k. 64. és Szűcs István 1871. 623.

17. HBmL IV. A. 1013a. 1.
    1662-ben ”Város szükségében való építésre költöttek eö kglmek f. 94. / 28” (Azaz 94 forint 2 dénárt.)
    1663-ban ”Város szükségében való éppítésen költöttek eö kegyelmek f. 407 / 9.” 
    1665-ben ”Varos szükségére, Építésre, vasarlasra minden egyéb költségek ... f. 245/81.” 
    1666-ban ”Varos szükségére, Építésre, Tégla, Mészre, deszkara, vasalasra, s magok salariumja s mind 
    expensaja ö kk ... f. 571. / 86.”
    1667-ben ”Varos szükségére, építésre, vasalasra fl. 1457/60.”
    1668-ban ”Varos szükségére, építésre, Kantor hazara, vasarlasra fl. 1042 /43.”
    1669-ben ”Varos szükségére építésre egyeb Expensakra fl. 320 / 39.”
    1670-ben ”Varos szamara épített kő boltokra s egyéb épületekre ... fl. 929/31.”

18. Uo. évenként kimutatva.

19. Debrecen I. 245.

20. HBmL IV. A 1011/a. 15. köt. 72. és 81.

21. Báthori Mihály: Hangos trombita... Debreczenben, Karancsi György által, 1664. 149.

22. Barcsa János 1905. 93. Ezt a gyűjtést azonban téves volna kizárólag az építkezés támogatására érteni, úgy, amint az a kollégiumtörténeti irodalomban a legutóbbi időkig szokásban volt. L. Nagy Sándor: 1933. 329.

23. HBmL IV. A l0ll/a. 15. köt. 388.

24. Varga Bálint: i. m. 369.

25. Uo.

26. HBmL IV. A 1011/a. 15. köt. 109.

27. A legpusztítóbb tüzek évszámai: 1531, 1548, 1561, 1564, 1580, 1640, 1656, 1681, 1719, 1723, 1727, 1746, 1755, 1759, 1764, 1776, 1791, 1802. L. Sápi Lajos: i. m. 17–28. és Roncsik Jenő: A tűz pusztításai Debrecenben. Bp. 1939.

28. „Oktató és vigasztaló praedicatiók mellyek Debreczen varassanak 1640dik esztendőben, tűz miatt lett siralmas pusztulásában ki bocsáttattak Kis Mariai Veszelin Pál ... által.” Debrecen, 1641. TtREK R 543 Elemzését l. Fekete Csaba: Magyar Iérusalem ... Klny. a Debreceni Déri Múzeum 1980. évi évkönyvéből. Debrecen 1983.

29. TtREK R 543 3.

30. Fogarasi Sámuel: Marosvásárhely és Göttinga. Bukarest 1974. 165.

31. SRK II. tábla a Kollégium legrégibb helyszínrajza 1759-ből.

32. TtREL I. 1. p. 7. doboz XVIII. Balogh Ferenc (i. m. 66) szerint egy hold és 1405 négyszögöl, azaz 10813 m².

33. TtREL Egyházkerületi jegyzőkönyv 1870. máj. 5. 17–19.

34. Pl. Balogh István: i. m. 18.

35. B. Révész Ágnes: i. m. 80. és a 21. jegyzetpont. A Beregszászi Pál által adományozott rajz elkallódott.

36. Bibó István, ifj.: A magyar építészeti szakirodalom kezdetei. Művészet és felvilágosodás. Bp. 1978. 562.

37. Módy György: A Szent András templom és a Verestorony kutatása 1980-ban. Debrecen 1984. 43.

38. „In turricula vero super porta meridionali sunt tres campanae” Az 1784. évi „Relatio de fundationibus” szövegéből idézi Tenke Sándor: A debreceni kollégium gazdálkodása Szeremley Sámuel perceptor idejében. Debrecen 1978. Bölcsészdoktori disszertáció. A Szerző tulajdonában. 93. és 52. jegyzetpont.

39. „Az 1802dik esztendei tűz által esett kára a’ Debr. Ref. Collegiumnak.” TtREK R 3922/II. 1.

40. TtREK R 898 ty

41. A keleti szárnyhoz toldott lépcsőház pontos mérete 3 öl 5 láb x 1 öl 2 láb.

42. Nagy Sándor, 1940. 106.

43. Szűcs István 1871. 622.

44. TtREK R 3922/II. 2. „A N. Collegium eladandó jószágainak inventáriuma.”

45. TtREK R 719/I. 17. „Az Auditórium felett való padimentom 43 quadrát öl 20 quadrát láb.”

46. Szilágyi Sámuel: Oratio funebris ... Museum Helveticum, Tiguri, 1746. 249.

47. Vita Zsigmond: Az enyedi kohó. Bp. 1986. 204-205.

48. Zoltai Lajos: Vázlatok a debreceni régi polgár házatájáról. A Debreceni Déri Múzeum Néprajzi Osztályának Közleményei. 8. füzet. Debrecen 1937. 10.

49. Az epigrammák szövegét többen lemásolták. Legismertebb közülük Weszprémi István publikációja: Ma-gyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. IV. köt. Bp. 1970. 1029–1033. A Weszprémi által kihagyott két verset is megörökíti Tabajdi (Sáska) János kézirata: TtREK R 1558.

50. TtREL II. I. e. 1.

51. TtREK R 3922/III. 1.

52. Arany János: Bolond Istók. Második ének 24. vers.

53. Szilágyi Ferenc: Deákok tüköre. Bp. 1986. 33.

54. TtREL II. 1. d. 2. 38.

55. Debrecen I. 245.

56. Lengyel Imre: Hatvani István levelesládájából. Klny. a Debreceni Déri Múzeum 1972. évi évkönyvéből. 526. Az egyes évfolyamok létszámát lásd pl.: TtREL Miscellanea Historico Hungarica Z 28 a. 286. Új száma Z 234.

57. Békefi Remig 1899. 47. Nagy Sándor 1933. Függelék 348.

58. TtREK R 3922/IV. Expensa circa aedificia. „Mensarius Tabajdi ...sequentes fenestras fecit: Nro. olim XII. nunc XIX. Nro. olim XLVII. nunc XXXII. Nro. olim XXXII. nunc XLVII.

59. TtREL 35. d. 1. 5. 1801. okt. 6.

60. Barcsa János: i. m. 814.

61. Nagy Sándor 1940. 108.

62. TtREK R 900

63. TtREL II. 15. k.

64. A TtREL Kollégiumi Igazgatási Iratok c. állagában mára levéltári mutató is kunyhókat említ, holott a szövegben domusokról van szó. L. TtREL II. 1. c. 1. 166.

65. HBmL IV. A. 1013 g. No. 196. és 200.

66. Rózsa Sándor: Az iskolai bentlakás, különös tekintettel a debreceni ref. főiskolára. DPL 1888. 245.

67. Szűcs István 1871. 715–716. A zsoldosok 1705-ös pusztításairól ismert, hogy a deákok ládáit felhasogatták, ezért a lakószobákban „térdig ért ... a sok öszvezavart papiros” és „Sok kemencék mind a classisokban, mind a kamarákban összetörettek.”

68. TtREL II. 26. b. 1. Responsio Verbi Divini Ministrorum.

69. HBmL IV. A. 1011/a. 147. köt. 22–23.

70. L. Bővebben Szabó Botond: Debrecen és a kísérleti fizika oktatásának magyarországi kezdetei. Klny a Fizikai Szemle 1982. 5. sz.

71. Uo. (A levél latin eredetijét és fordítását egyaránt közöltem.)

72. TtREK R 550 9. (Itinerarium Michaelis Polgári) L. még. Tóth Béla: Polgári Mihály önéletrajza és itinerariuma. Klny. a Debreceni Déri Múzeum 1971. évi évkönyvéből. 77.

73. A déli főépület lebontása után 1803-ban a Kis Auditórium 7 ablakát értékesítették. TtREK R 3922/II. 2.

74. TtREL II. 11. e. 9. Széniori számadások.

75. Debreceni nagy égések, villámcsapás a Kollégiumra ... Hatvani István feljegyzése szerint. MPEIF 1875. 52.

76. Sinai Miklós sajátkezű naptárjegyzetei. 1759–1803. MPEIF 1873. 224.

77. Nagybákai Antal: Egy barokk-kori debreceni főbíró élete. Debrecen, 1939. Tenke Sándor: i. m.

78. TtREL II. 16. a. I. füzet.

79. TtREL I. p. Püspöki Hivatali Iratok. 1753. aug. 12.

80. Szűcs István 1871. 930.

81. Sem a 7. sem a 10. ábrán nincs föltüntetve, mennyit foglal el a könyvtár alapterületéből a folyosó, illetve az atrium.

82. TtREL II. 26. a. b.

83. 1770-es látogatása során II. József meglepődött, hogy Szent Jeromos képét találta a könyvtár falán. L. R. Kiss István: II. József császár és Szilágyi Sámuel szuperintendens. Protestáns Szemle 1915. 36. (A kép valójában Prágai Jeromost ábrázolja. Jelenleg az Egyházművészeti Múzeum tulajdona.)

84. Nem zárható ki azonban, hogy a könyvtárépületnek a 4. ábrán látható formája csak a Budai Ézsaiás korabeli átalakításkor alakult ki. L. a könyvtártörténetről szóló fejezetben és a TtREL I. 99. c. 14. 124. A Hatvani István által fogalmazott latin szövegben (L. 86. jegyzetpont) szereplő ambulacrum kifejezés a hivatali ügyintézésre szolgáló atrium előtti folyosót jelöli, de mind a magyarországi, mind az európai latinságban ismert a galéria szinonimájaként is. Páriz Pápai szótárában: az ambulacrum „sétáló tornácz”. Du Cange glossariumában: „ambulacrum, quod nos galeriam vocamus.”

85. TtREL II. 16. a.

86. TtREK R 71/8 209–210. Latin szövegét későbbi forrás alapján közölte Dézsi Lajos: Adalékok a Debreceni Református Collegiumi könyvtár történetéhez. MKsz 1902. 117.

87. TtREK R 3830 354.

88. Bibó István, ifj.: A magyar építészeti szakirodalom kezdetei. Művészet és felvilágosodás. Bp. 1978. 97. SK.

89. Szabó Botond: Piskárkosi Szilágyi Sámuel peregrinációja. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum XXI. 139–157. Tanulmányútjának első évében még nem volt albuma, ezért csak matematikai tanulmányai igazolhatóak egyéb forrásokból, s’Gravesande-val való kapcsolatáról nincs közvetlen bizonyíték.

90. TtREL II. 12. i. Rationes Bibliothecariorum ab anno 1749.

91. TtREK R 607/52 a.

92. TtREL II. 15. k. Építtető pénztár iratai.

93. Csohány János: Szikszai Benjámin debreceni togátus diák kunyhójának leltára. Múzeumi Kurír 1975. szept. 24-27.

94. Nagy Sándor 1933. Függelék 364–365.

95. TtREL II. 1. d. 2. 66.

96. Csohány János: i. m. 25–26.

97. TtREL II. 1. c. I. A 313. számú jegyzék domusonként és személyenként, a 314. számú tabella egyénenként mutatja összesen 134 deák kárát, 4190 forint 27 krajcárt. Kunyhók említése egyszer fordul elő: „a Cantus praeses kunyhójában meg égett 12 Rf. ára kóta.”

98. HBmL I. 1013. a. 26.

99. HBmL 1013/I. g. 223. 229. 250.

100. Vita Zsigmond: i. m. 205.

101. HBmL IV. A. 1013 a. 26. 15. 68.

102. A nők ekkor tűnnek föl az értelmiségi pályák peremén is. L. Várkonyi Ágnes: Értelmiség és államhatalom... Magyarországi értelmiség a XVII–XVIII. században. Szeged 1984. 64.

103. Az ablaktokok hosszúsága 21–30 „tzoll” szélességük 13–19 „tzoll” volt. A méreteket olykor singben, vagy Schuh-ban adták meg. („Hossza világa 4 Suk, széle világa 3 Suk.”)

104. TtREL 26. ab.

105. TtREL II. 15. k.

106. TtREK R 910 A városi számadásokat 1. pl. HBmL IV. A. 1013. a. 24. 45.

107. Barcsa János: A Debreceni Kollégium épületeinek története. DPL 1905. 799.

108. TtREL II. 1. e. I.

109. TtREL II. 16. a. Szeremlei Sámuel számadásai 2. füzet.

110. TtREL II. 16. a. 10. 1751 májusában a professzorok megbízásából Hatvani István építtetett új árnyékszéket a hátsó udvaron. A szerződés szerint a kőműves 4,5 lábnyi kő alapot rakott, de az építmény további három lábnyi magasságban kőből készült. A „secessus” vagy „locus secretus” akárcsak a XIX. században 18 ölnél is hosszabb épület lehetett. Építésére Szeremlei 1751. június 23-án fizetett 300 forintot.

111. TtREL II. 16. a.

112. TtREL II. d. 1. 37.

113. TtREL II. 10. a. 6. 336.

114. TtREK R 903

115. TtREL II. d. I. 42.

116. TtREK R 718/7

117. TtREK R 719/I. 17.

118. TtREK R 898

119. TtREK R 898 ty

120. TtREL II. 16. a.

121. Bibó István, ifj.: Az Alföld késő barokk és korai klasszicista építészetének néhány kérdése. Építés és Közlekedéstudományi Közlemények. Bp. 1967. XI. k. 545–546.

122. TtREL II. I. d. 1. 49.

123. HBmL I. 1013. a. 26.

124. Debrecen II. 339.

125. TtREK R 910 és TtREK R 719/I. 17.

126. TtREK R 3922/IV.

127. Révész Imre: i. m. 289.

128. Idézi Szilágyi Ferenc : Deákok tüköre. Bp. 1986. 63.

129. TtREL II. 1. d. 2. 155.

130. SRK 269.

131. TtREL I. 1. a. 9. 146–147.

132. TtREL 35. d. 1. 5.

133. TtREL II. 1. d. 2.

134. TtREL II. 1. d. 2. 272.

135. Balogh Ferenc: i. m. 118.

136. TtREL 1. d. 2. 287.

137. TtREL I. 1. a. 9. 206–207.

138. TtREL I. 1. a. 9. 1803. jan. 16-án.

139. Az elutasított terveket elemzi Balogh István: i. m. 54–56. és B. Révész Ágnes: i. m. 14–16.

140. TtREK R 3922/I Péchy fogalmazványára utal több részlet: Pl.: „Mimódon jöjjön fundametoma ezen grádits előtt való kő falnak? azt lehet a facadájából ezen szárnynak, mellyet tavaj küldöttem különösönn látni.”

141. TtREK R 3922/I b.

142. Uo.

143. Balogh Ferenc: i. m. 472. 477.

144. TtREL II. 1. c. 357.

145. TtREL I. 1. a. 9. 427.

146. Magyarország történeti kronológiája. Bp. 1982. 2. köt. 623.

147. TtREL II. 1. c. 418.

148. TtREL A 58 f 96.

149. Barcsa János: A Debreceni kollégium épületeinek története. DPL 1905. 815.

150. TtREL II. 1. d. 125.

151. TtREK R 3922/4.

152. B. Révész Ágnes: i. m. 31.

153. Uo. 32.

154. Uo. 53.

155. TtREL I. 1. a. 10. 72.

156. TtREL I. 1. a. 10. 179.

157. TtREL I. 1. a. 1811. júl. 20.

158. TtREK R 3922/5.

159. Balogh István: i. m. 56. Sápi Lajos: i. m. 32. B. Révész Ágnes: i. m. 35.

160. Uo.

161. Bibó István, ifj.: Az Alföld későbarokk és klasszicista építészetének néhány kérdése. Építés és Közlekedéstudományi Közlemények. Bp. 1967. 548

162. Az ablaknyílások díszítésének részletes leírását l. B. Révész Ágnes: i. m. 60.

163. Uo. 63–64.

164. Idézi Sz. Kürti Katalin: Köztéri szobrok és épületdíszítő alkotások Debrecenben és Hajdú-Biharban. Debrecen 1977. 45–46.

165. TtREL I. 1. p. 7. sz. doboz XVII.

166. TtREK R 3922/4

167. Varga Bálint: i. m. 377.

168. Balogh Ferenc: i. m. 119–120.

169. B. Révész Ágnes: i. m. 42.

170. TtREK R 3922/7. Az északi terembe csak egy feljáró került, a másik a déli terem berendezésekor készült el.

171. Varga Bálint: i. m. 377.

172. TtREK R 3922/9.

173. TtREL I. 11. a. 124.

174. TtREL I. 1. a. 13. 192.

175. TtREL I. 1. a. 13. 320.

176. TtREL I. 1. a. 13. 450.

177. Barcsa János: A Debreceni Kollégium épületének története. DPL 1905. 817.

178. TtREL I. 1. p. 7. sz. doboz XVII.

179. TtREL I. I. a. 15. 16.

180. TtREL I. 1. a. 17. 93.

181. TtREK R 717/16.

182. B. Révész Ágnes: i. m. 47.

183. Uo. 50.

184. TtREL II. 1. d. 2. 261. (1801. dec.) és uo. 289. számon (1802. jún. 23.) „Mivel a Götziána királyi Commissio által meghatározódott, hogy minden közönséges épületeknél kút építődjön a’ Nemes Város költségén, tehát a’ Collegiumban is hasonló móddal egy kút építődjön.” Ennek ellenére a TtREL I. 1. a. 9. 1847. évi 363. sz. szerint még a városból hordták a vizet.

185. TtREK R 3922/2.

186. Sápi Lajos: Debrecen első csatornázása. Klny a Debreceni Déri Múzeum 1967. évi Évkönyvéből. Debrecen, 1968. 298.

187. TtREL I. 1. a. 10. 243.

188. TtREL I. 1. a. 10. 243.

189. Rózsa Sándor: Az iskolai bentlakás különös tekintettel a debreceni ev. ref. főiskolára. DPL 1888. 245.

190. Nagy Sándor 1933. Függelék 366.

191. Rózsa Sándor: i. m. 245.

192. TtREK R 3922/10. 3.

193. TtREL I. 1. b. 151.

194. TtREK R 3922/10. 12

195. TtREK R 3922/10. 16.

196. TtREL I. 29. c. 11. A Kollégium részére rendezett nagy ezüst sorsjátékon összesen 480 tárgyat sorsoltak, 16 ezer forint értékben. A főnyeremény egy 258 darabból álló 4000 forint értékű készlet volt.

197. DKK 1912. 135–137.

198. Karai Sándor: i. m. 9–18.

199. TtREK R 2811/27.

200. TtREK R 2222 G. Szabó Kálmán leírása a Koll. freskóinak festéséről.

201. Varga Zsigmond: A Csokonai szoba a Kollégiumban. DKK 1942. 73.

202. Városépítési Tudományos és Tervező Intézet.

203. A Zsinati Tanács a Debreceni Kollégium felújításáról. Református Egyház 1972/11. 241–243.

204. Fekete Csaba: Két író a Debreceni Kollégiumról. Confessio 1980. 93.