DEBRECEN ISKOLÁJÁBÓL ORSZÁG ISKOLÁJA
(1660–1703)

I. A KURUCKORI DEBRECEN VISZONTAGSÁGAI

A XVII. század utolsó négy évtizede Debrecen történetének legviszontagságosabb korszaka volt. Csak ennek ismeretében becsülhetjük fel és meg a városnak, mint a Kollégium gazdájának az iskolaügyért hozott áldozatait, s ezeknek az áldozatoknak indítékát, a puritán kegyességet. Az erdélyi fejedelemség, melyhez a város tartozott, II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata után a török bosszú áldozata lett, s 1658 és 1662 között többször feldúlták, amitől Debrecen csak csodával határos módon, de drága áron menekült meg. A Rákóczi megbüntetésére indult Szejdi Ahmed budai pasa 1660 elején felégette a hajdúvárosokat, lakóik nagy részét kardélre hányatta. Hadait Debrecen alá vezetve, a várost azzal vádolta, hogy a fejedelemhez húz. „A bírónak a tizenkét (esküdt) polgártársaival tizenhárom hegyes karókat faragtatott, s azokat akkori bíró, Dobozi István becsületes jámbor ember háza előtt feltámogattatva, őket arra kényszergetteti vala, ki-ki abban egyet maga hátán az ő sátorához hurcolván, húzván-vonván örök emlékezetre, mind a tizenhármat azokba bévonatni és sátora előtt feltámogattatni akarná. Melytül ha megmenekülni akarnának, rájok százezer tallér készpénz-summát, nehány száz szekér kenyeret, lisztet, árpát, minden élést, sok számú vég posztókat kíván vala. A tanács és a város lakosi, egyéb benne nem lehetne, látván, végre nagy nehezen nyolcvanezer tallérokban, nehány szekér posztóban, mindenféle nagy sok szekér élésekben neki megsarcolni kényszeríttettek vala, mellynek nagyobb részét, kinek-kinek értékét a lakosok közül hittel kikeresvén, mindjárt meg is fizetnie kellett vala, és ekképpen a tanácsnak szabadulást nyerniek. Úgy, hogy mindenestül százezer talléroknál többre menne a keresztyén városbéliek sarcok...” – írja „siralmas krónikájában” Szalárdi.¹ A pasa hóhérai által félig már halálra kínzott főbírónak és tanácstagoknak a város kirablásával való fenyegetésre adott válasza a közösségért vállalt felelősségről tanúskodik: „Jobb nékünk szenvednünk, ha hármat, négyet megöl is bennünk, de ennyi szegénységet jószágátul meg ne fosszunk, éhhelhalókká ne tégyünk... Ha mi hamisságot talált a mi kezünkben, már kezében a mi fejünk, mi voltunk e szegénységnek bírái, ezek ártatlanok, hagyjon békét azért a városnak.”²

Hogy ez a felelősségvállalás nem volt üres beszéd, annak szomorú bizonyítéka 1661-ben Vígkedvű Mihály akkori debreceni főbírónak a már török kézben lévő Váradon való kivégeztetése, azon a címen, hogy a város nem jelentette híven az Erdély felmentésére indított Habsburg-hadsereg létszámát. Montecuccolinak Zrínyi által is súlyosan bírált 1661. évi hadisétája Erdélybe és vissza nemcsak hogy nem segített a végül is magára hagyott és csatában elesett Kemény János fejedelmen, hanem tovább pusztította a végigjárt vidékeket, így Debrecen környékét is. A közeli Székelyhídra 1664-ig beszállásolt német őrség jelenlétével állandó kihívást jelentett török támadásra. A Váradot 1660-ban elfoglaló törökök amúgy is sorra hódoltatták Bihar megye falvait s egyre szorosabb gyűrűt fontak Debrecen köré, egyre súlyosabb adókkal terhelve a várost.

Hiába volt a városi tanács könyörgése, hiába a szultáni menlevelek drága pénzen megszerzése, a váradi pasa állandóan zsarolta Debrecent. Az 1661-ben nagybajomi lelkészségre távozó s 1665-ben püspökké választott Nógrádi Mátyás is hiába járt közbe a töröknél, mint maga írta:

„Töröknek, tatárnak köntösét megfogtam,
Fejemet Murzának szépen meghajtottam.
Nem volt ennek haszna, miképpen én láttam,
Hanem éjjel-nappal lelkemet fogyattam.”³

Csak azt érte el igyekezetével, hogy 1680-ban maga is fogságot szenvedett Váradon.

Hovatovább azonban a töröknél is nagyobb veszélyt kezdett jelenteni Debrecenre a királyi Magyarország szomszédos területein is kibontakozó erőszakos ellenreformáció, melynek kezdeményezője és védnöke II. Rákóczi Györgynek Sárospatakra menekülő özvegye, Báthori Zsófia volt. A hatvanas évek hitvitái súllyal Sárospatakon és Kassán folytak jelentős erdélyi segítséggel. Debrecen kevésbé hallatta hangját. Egyedül a sokoldalú Komáromi Csipkés György fordította egyébként is szapora tollát egy Sárospatakon 1666-ban álnéven kiadott értekezésre a transsubstantiatio tana ellen (latinul, s magyarul is: Való dolgok közül kivettetett általlállatozás címen), mintegy segítségül a felsőmagyarországi hittestvérek küzdelméhez.

Megváltozott azonban Debrecen helyzete és feladata, mihelyt a katolikus főurak és protestáns nemesek felkelése 1670-ben még kibontakozása előtt összeomlott. 1671-ben vezetőit kivégezték, számos résztvevője Erdélybe menekült. Felsőmagyarországot császári hadak özönlötték el s megkezdődött a felkelés szellemi előkészítésével vádolt protestáns lelkészek üldözése, az 1671 és 1681 közti ún. gyászévtized. Sárospatak iskoláját megszüntették, tanárai és diákjai rövid debreceni tartózkodás után Erdélybe menekültek, ahol azonban még az elpusztult Gyulafehérvárról Nagyenyedre költöztetett Bethlen-kollégium is nehezen szedte össze magát. Debrecenben a Habsburg-ellenes felkelés eleinte nem keltett rokonszenvet, mert úgy vélték, hogy az „pápista praktika, melyet nem a haza javára, hanem a protestánsok megrontására kezdett Rákóczi Ferenc és Zrínyi Péter.” Ezt a véleményt arra alapozták, hogy I. Rákóczi Ferenc, anyja, Báthori Zsófia befolyására megtagadta a fejedelmi elődei által a debreceni egyháznak juttatott állandó segélyt. Hiába adott vissza apósa, a nemzeti egységet építgető Zrínyi Péter rábeszélésére 1000 aranyat Debrecennek, a város bizalmát nem nyerte el.⁴

Csak akkor ébredt Debrecen arra, hogy hol a helye, amikor elkezdődött a vallásüldözés. „Tiszántúl (ti. Felsőmagyarországon) a templomok a bálványozók által mind elfoglaltattak, a persecutio grassál a szegény hazában, az Isten büntetlenül el ne nézze” – veszi tudomásul a tanácsi jegyzőkönyv.⁵ De a város nem maradt a jámbor óhajnál, hanem vállalta az eseményekből következő kötelezettségeket. Amit azelőtt egy egész ország anyagi erejével rendelkező fejedelmek három iskolával is megtehettek a magyar református művelődés szolgálatában, azt most Debrecen a maga sokkal szerényebb lehetőségei közt egyedül vállalta és teljesítette saját kollégiumával: embereket nevelni, akik a török hódoltság mostoha viszonyai, s a Habsburg-országrész ellenreformációs veszedelmei közt is falvakba, mezővárosokba elviszik a hitet és a tudást. Felső-Tiszavidék üldözött református prédikátorai nyitott szívekre és ajtókra találtak Debrecenben. Megüresedett lelkészi állásokra bujdosó lelkészeket választottak meg, mint 1671-ben a Tornáról elűzött Szőnyi Nagy Istvánt, 1672-ben a Tokajból menekült id. Köleséri Sámuelt, 1678-ban a Kassát elhagyni kényszerült Felvinczi Sándort, 1681-ben a gályarabságra ítélt Csuzi Cseh Jakabot, vagy új lelkészi állást (a városban a negyediket) szerveztek nekik, mint 1674-ben az ugyancsak Kassáról futott Kabai Bodor Gellértnek. De eltartották és időnként debreceni templomi szószékre szólították azokat is, akiket állandóan alkalmazni nem tudtak, addig, amíg valahol a Hajdúságban vagy Erdélyben nem találtak maguknak végleges menedéket. Így éltek és prédikáltak hosszabb-rövidebb ideig Debrecenben a gönci Szatmárnémeti Mihály, később hírneves kolozsvári lelkész, a tállyai Drégelypalánki János, aki a Hajdúságban helyezkedett el, a szikszói Tolnai Szabó Mihály, nemsokára a kuruc „bujdosók” tábori lelkésze és mások.

Ekképpen lett Debrecen a gyászévtized idején a lelki-szellemi ellenállás központja s egyben hídfőállása az Erdélybe menekült, és onnan a kuruc csapatokkal részben tábori lelkészekként szolgáló, (a már említett Szőnyi és Tolnai), részben elhagyott gyülekezeteikbe visszatérő bujdosó lelkipásztoroknak. Debrecenben írták s itt vagy a védettebb Kolozsvárt nyomtatták ki vigasztaló, buzdító röpirataikat, amelyek már címükkel (Szőnyi : Mártírok koronája, Tolnai : Haza számkivetett békességének helyre állatása..., Szent had, stb.) vagy a nyomtatási keltezés sajátos formulájával („a szentek üldöztetésének ...ik esztendejében”) és a szerző maga megnevezésével („Krisztus üldöztetésének társa”) elárulják tartalmukat. De a debreceni törzsgárda is serényen részt vett az ellenállás és kitartás ébrentartásában. Az egyébként – puritán elveiből következőleg – inkább építő, mint vitázó Komáromi Csipkés György 1671-ben Pápistaság újsága c. nagyhatású könyvével csatlakozott az ellenreformációval hadakozók soraihoz, 1672-ben pedig álnéven kiadott Molimen Sisyphium c. röpiratában cáfolta Bársony György katolikus püspök Veritas toti mundo declarata c. hírhedt művét, amelyben az a Habsburgokat a magyarországi protestantizmus kiirtására szólította fel, s ehhez jogi érveket koholt. 1675-ben a gyászévtized kellős közepén adta ki Debrecenben Szőnyi Nagy István Kegyes vitéz címen Gusztáv Adolf svéd király életrajzát, nyilvánvaló párhuzamba állítva a harmincéves háború protestáns hithősét a vallásukért és hazájukért harcoló kurucokkal.

Szőnyi fentebb említett könyvének nyomtatási helyéül Debrecen helyett Christianopolis van megjelölve, ami annyit tesz, hogy „keresztyének városa”. A rejtett név az esetleges Habsburg megtorlás elkerülését szolgálta, de jelkép is volt. Jó félszázaddal előbb egy német lelkész, Valentin Andreae hasonló címmel utópisztikus könyvet adott ki, amely egy képzeletbeli várost ír le, a keresztyén kegyesség és tudomány tűzhelyeként, követendő például. Debrecen természetesen nem volt a jámborság és a mindentudás mintaképe, de puritán vezetői arra törekedtek, hogy az legyen, főként pedig Isten különleges oltalmába akarták ajánlani városukat ezzel az elnevezéssel is. Erre az oltalomra hagyatkoztak puritán kegyességgel már előbb is a debreceniek. Ez visszhangzik Debrecen első történetírójának, a helyi iskolában tanult szűcsmesterből később főbíróvá választott Barta Boldizsárnak a XVI. század nevezetes eseményeit csak éppen érintő és főleg az 1657–1664 közti nyolc esztendő nyomorúságait elbeszélő Rövid chronicajában. Teljesen érintetlenül a kor magas színvonalú humanista történészeinek módszerétől és szemléletétől, egy már akkor meghaladott, de országszerte szívósan továbbélő műfajt, a helyi érdekű krónikát műveli. Nem nyomozza a dolgok mélyebb emberi, társadalmi okait, nem ad lélektani elemzéseket, csak sorban elmondja a városban és várossal történteket, de ezeknek maguknak drámaisága és a szerzőnek városával való érzelmi azonosulása ma is megragadó olvasmánnyá teszi a puritán iskolában tanult, minden barokk dekorációtól mentes, egyszerűségében is szép, ízes magyar nyelven írt művet. A krónikát a puszta eseménytörténet fölé emeli, hogy a puritán történetszemlélet, ha nem is a kortárs Szalárdi magas színvonalán, de éppen olyan világosan kimondva nyilatkozik meg benne. A puritán gondolkozásnak felel meg, amit a krónika előszavában olvashatunk: „Ha csak ez keresztyén Debrecen városának ennyi romlások között Isten csudálatos gondviseléséből való megmaradását előgondolom is, meg kell vallanom a szent Dáviddal, hogy az Úré a szabadítás. Mert mi méltán dicsekedhetünk azzal (mivel megtapasztaltuk), hogy egyedül Isten volt a mi városunknak az háborúságokban oltalma... Sok reánk törő, veszedelmünket látni kívánó, titkos és nyilvánvaló ellenséginknek mérges tanácsokat vissza magokra forgatta, hogy megmutatá azt, hogy tanácsa ellen nincsen tanács. Szent egyességet, szeretetet adott közinkbe, hogy minden megmaradásunkra néző dolgunkban egyet értvén és akarván, véghezvinné akaratját egészlen. Néha meg is sujtolt, rettentett, alázott, hogy magát ismertetné, fel is magasztalná mindenben. Óh Istennek egyedül való ereje és végére mehetetlen tanácsa! ki volt volna, aki csak meggondolhatta volna is, hogy megmaradásunk, ily gyenge külső eszközök által is véghezvitethetik. Hálaadással csudálhatjuk és alázatossággal megvallhatjuk: az Úré a szabadítás... Honnan várjunk külső segítséget, azt meg se gondolhatjuk. Nem igen bízhatunk mi a méltóságos főrendekben, mert azoktól megvettetünk, nem vitézinkben, mert azoktól prédáltatunk, nem jószágunkban, pénzünkben, mert azoktól megfosztatunk, hanem az egy Istenben: mert az Úré a szabadítás.”⁶

Ugyanezt a hangot üti meg az 1664. év verses krónikájának szerzője, Kállai Fényes István városi jegyző:

Mit remélsz, hová léssz Debrecen városa?
Az te romlásodnak nem lesz sehol mása.
Ártatlanságodat akárki meglássa,
Hiában! senki nincs, ki dolgod forgassa.

Az idegen nemzet téged nem segíthet,
Míg neki fizethetsz, az csak addig szeret.
Erdély távol tüled, veled jót nem tehet,
Isten csak egyedül, ki téged megmenthet.⁷

Akár egy puritán prédikáció fejtegetéseit hallanók, de mégis másról van szó, a meggyőzött hivő válaszáról a prédikációra, a puritán gondolkozásnak a város legalábbis műveltebb, tehetősebb vezetőrétegében való meggyökerezéséről. Ennek a gyakorlatban megmutatkozó szép példája a városi tanácsnak önfeláldozó, minden testi-lelki gyötrelmet és megaláztatást elviselő, a város javára a vértanúságig kitartó magaviselete, aminek újra tanúságát kellett adni a kuruc-korban. Az odamenekült lelkészek és kuruc felkelők felkutatására 1675-ben Strassoldo császári generális megszállta a várost. A magatartásról, amelyet a város vezetői a megpróbáltatásban tanúsítottak, szól a városnak ezúttal újra versben megszólaló krónikása, Kállai Fényes István:

Igaz vallásodért már fontban tétettél,
Az bűnért pediglen kockára vettettél,
Végső romlásodra ez mai nap lettél,
Isten ha meg nem szán, Debrecen elestél!

A város vezetői minden fenyegetés ellenére sem voltak hajlandók maguk kiadni a keresetteket, megtagadni, amit jószántukból vállaltak:

Nincsen abban módunk, az bírák felelnek,
Lássa, mit cselekszik, de arra nem mennek.
Elől tűz, hátul víz, ha mind is elvesznek,
De keresztyén magyart ők kézbe nem visznek.

Így a császári katonaság maga szedte össze a kuruc bujdosókat s közben kegyetlenül kirabolta a várost.

Úgy hagyták Debrecent, mint a szedett szőlőt,
Takarodás után mint a puszta mezőt.
Ne félj, mert az Isten vidámító szellőt,
Ád néked rövid nap vigasságos időt.⁸

Alig távoztak zsákmányukkal a Habsburg-zsoldosok, megjelentek a kurucok s ők is pénzt, élelmet, posztót követeltek. A követeléseknek engedni nem hajlandó Balik András főbírót Thököly deresre húzatta s csak a debreceni jövedelemtől való elesés miatt aggódó váradi pasa tiltakozására hagyott fel 1679-ben Debrecen sarcolásával. 1686-ban, Buda felszabadításának évében Caraffa generális szállta meg Debrecent s félmillió forintos hadisarcot, többet, mint a Habsburgok magyar királyságának egész évi adójövedelme, hajtott be rajta. 1692-ben Várad is felszabadult a török alól, de ennek Debrecen kevés előnyét élvezte, mivel a császári csapatok egész környékét kiélték s az akkori tiszántúli református püspök, Debreczeni Dormány István 1693-ban német zsoldos puskagolyójától halt meg, abban az évben, mikor a város elnyerte – nem ingyen – szabad királyi városi rangját.

II. A DEBRECENBE MENEKÜLŐ VÁRADI ISKOLA MÚLTJA

1660. augusztus 27-én, 45 napi ostrom után török kézre került Várad, az erdélyi fejedelemség legfontosabb végvára. Hősies védelmezőinek a török hódítók szabad elvonulást engedtek. A diákok, mármint azok, akik az ostrom alatt a falakon harcolva el nem estek, az egyedül megmaradt professzorral, Martonfalvi Tóth György vezetésével Debrecenben kerestek menedéket.⁹ Nem úgy, mint az erdélyi száműzetésben önálló létét fenntartó sárospataki iskola, a váradi beolvadt a debrecenibe s ezzel emléke elhalványult a magyar iskolatörténetben. Méltatlanul halványult el, hiszen a XVII. század derekán a református iskolákról szóló vers a váradit a debrecenivel, a sárospatakival és a gyulafehérvárival együtt a legrangosabbaknak állítja.¹⁰

Kegyessé tesz Debrecen és bölccsé, ki szerény is,
Patak tudással táplálja az élet erőit,
Üdvös erényekkel dúsítja a szívedet Alba,
Várad Marsnak is, Arsnak is ad katonákat,
Pénzét kedveli Szatmár, ez a cél, amelyre törekszik,
Némethi Debrecenben kelt plántáinak örvend,
Nagybánya bora frissít, fürgévé tenni elméd,
Kis fagytól is védi a Múzsát, óvja Kolozsvár,
Olajfás hegy alatt bővül mindegyre Komárom,
Sorsát más-más néven váltja, cserélgeti Pápa.
Vígan ront fegyverrel erős Veszprém a törökre,
Nagyszombatban tapstól harsog az amfiteátrum,
Kassán nincs állandóság, változik egyre,
Gönc minden lépésében Patak követője,
Bár gyökerét sem láttuk, fává nőtt ki Diószeg,
Gyermekeit saját tejjel táplálja Szoboszló,
Honnan lett Körös, tanításával tanusítja,
Víz közepén szenved Székelyhid, szomjazik, izzad,
S mert elapadt tava, Tasnád nádja kiszáradt.

(Ford.: Tóth Béla)

Apáczai is úgy nyilatkozott róla, mint a legszínvonalasabb magyar református tanintézetről. ¹¹

Apáczai dicsérete elsősorban a váradi iskolában érvényesülő puritán szellemiségnek szólt. Tolnai Dali Jánosnak a sárospataki rectorságtól való megfosztatása után Várad vette át a puritán szellemű oktatásban a vezető szerepet s vitte egészen a városnak török uralom alá eséséig. Az, hogy 1660 után Debrecen vállalta ezt a feladatot, nem csupán a megelőző évtized puritán tanárai magvetésének, hanem legalább annyira, sőt még inkább a váradi iskola ideköltözésének és nagyhatású professzora, Martonfalvi tudományművelő és iskolaszervező tevékenységének tulajdonítható. Ezért a váradi iskola történetének helye van a Debreceni Kollégium történetében s nem mulaszthatjuk el ezt a helyet legalább fő vonalaiban kijelölni.¹²

Várad iskolájának kezdetei egybeesnek Várad reformációjával. Amíg Martinuzzi (Fráter) György volt a váradi római katolikus püspök s egyben Erdély teljhatalmú kormányzója, a reformáció Váradon nem szervezkedhetett nyíltan egyházzá. Így történhetett, hogy Várad reformációjának nincsenek kimutatható lutheri előzményei, hanem Martinuzzinak 1551-ben történt meggyilkoltatása után a szomszédos Debrecen akkor már helvét reformációja hatott Váradon is. Annál inkább, mivel a város első ismert prédikátora az 1552-ben a török által elfoglalt Temesvárról ide menekült Köleséri Kristóf szintén a svájci irányzatot képviselte. A szent királyok szobrait szerencsére nem, csak a templombeli oltárokat érintő képrombolással egybekötött reformáció meggyökeresedését egy időre az Erdélyt megszálló Habsburg-hadsereg által behelyezett új váradi püspök, Zabardi Mátyás gátolta. 1556-ban azonban Izabella királyné hazatérése döntő fordulatot hozott. Hadvezére, a reformációt pártfogoló Varkoch Tamás 1557-ben elfoglalta a Habsburg-párti védőrségtől Váradot s most már tartósan megszerveződhetett itt a református egyház Czeglédi György, Melius barátja és munkatársa vezetésével. Mellette már ez évben feltűnik az iskola református tanítójának, Sásvári Gergelynek a neve is, akit ebben az állásban nem kisebb ember mint Károlyi Péter, később a tiszántúli püspökségben Melius utódja követett.

Az iskolának továbbra is kiváló tanárai voltak. A wittenbergi és heidelbergi protestáns humanizmust képviselték az ékes latinsággal verselő Debreczeni Joó János (1573–1576) és Kassai Zsigmond Dávid (1579–1581). Ez utóbbi tanította még Bihar vármegye református alispánjának fiát, Pázmány Pétert, a későbbi esztergomi érseket, aki 1583-ban buzgó katolikus anyja s Szántó Arator István jezsuita hatására vallást változtatott, majd belépett a jezsuita rendbe s végleg elhagyta szülővárosát. Már nem érte itt Gönczi A. József tanárságát (1596–1599), ami szintén a tiszántúli református püspökségre való előrelépéssel végződött. Hasonlóan jeles pályafutás várt két másik váradi tanárra, Alvinczi Péterre (1603–1604), Bocskai és Bethlen Gábor későbbi bizalmas tanácsadójára, valamint Kismarjai Veszelin Pálra, aki váradi tanársága (1625–1626) után debreceni prédikátor s a kálvinista orthodoxia legharciasabb, nagyhatású képviselője lett.

Új korszak nyílt a váradi református iskola történetében annak a Kecskeméti Miklósnak a tanárságával (1638–1639), majd váradi prédikátorságával (1639–1641), aki 1638-ban egyik aláírója volt a magyar puritánok Londonban kötött „ligáját” megalapító szövetséglevélnek. Váradi működéséről sajnos nem maradt fenn olyan gazdag forrásanyag, mint a „liga” vezérének, Tolnai Dali Jánosnak sárospataki iskolai reformjairól, de aligha lehet kétséges, hogy Kecskeméti vetette meg az alapjait a nemsokára kiteljesedő puritán szellemű váradi oktatásnak. Utódja és követője, Harsányi Nagy Jakab az első olyan váradi tanár volt, aki nemcsak a szokásos 2–3 esztendőt töltötte el tanítással, hogy azután a jobb jövedelmet és függetlenebb életet biztosító prédikátorságra távozzék, hanem 1642 és 1646 között tanított s feltehetőleg tovább is tanár maradt volna, ha nyíltan hirdetett puritán nézetei miatt fel nem függesztik állásából. A szatmárnémeti zsinaton 1646-ban olyan kötelezvény aláírására ítélték, melynek feltételeit elvei megtagadása nélkül nem vállalhatta. Ezért inkább világi pályára lépett s évekig az erdélyi fejedelem portai követe volt, majd török nyelvtudását kamatoztatva, a porosz király keleti politikájának ügyvivője s mint ilyen egy nemzetközileg használt és elismert török nyelvtan szerzője, az európai turkológia egyik megalapítója lett. A szatmárnémeti zsinaton Váradot annyira a puritánizmus tűzfészkének tekintették, hogy kioltására nemcsak Harsányit próbálták megfélemlíteni, hanem a várbeli prédikátort, Borsai Sepsei Jánost Tolnaival együtt állásvesztésre ítélték, hacsak idővel nem mutat „javulást”.

A váradi puritánokat azonban nem sikerült sem az iskolától, sem a szószéktől teljesen eltiltani. Borsai visszatért Váradra és Szikra István lelkésztársával együtt tovább hirdette a puritán eszméket, az iskolában pedig Komáromi Szvertán István nemcsak tanította Amesius teológiáját, hanem elsőnek fordított tőle magyarra (Mikoron imádkoztok 1651), majd előkészítette Amesius latin tankönyveinek (Technometria, Theses logicae, Disputatio theologica adversus metaphysicam, Disputatio theologica de perfectione sacrosanctae Scripturae) 1653-ban a váradi nyomdában készült első hazai kiadását. Tolnai Dali János már 1639-ben Amesius tankönyveit használta Sárospatakon, de a váradi iskola vette magának először a bátorságot, hogy itthon ki is nyomtassa és nyíltan a diákok kezébe adja azokat. A konzervatív egyházi vezetés csak annyit tudott elérni, hogy Komáromi és a tanárságban utódjai, a szintén puritán gondolkodású Szatmári Baka Péter, Tarpai Szilágyi András és Enyedi Sámuel mellé olyan konzervatív, de nagytudományú kollégákat állítson ellensúlyként, mint a később a református zsinati iratok összegyűjtésével nagy érdemeket szerzett Szilágyi Benjamin István és az I. Apafi Mihály fejedelem udvari papja, majd erdélyi református püspökként magasra ívelő pályát megfutó Tofeus Mihály.

A váradi puritán központ igazi veszélybe 1649 után került, mikor az I. Károlyt lefejező angliai puritán forradalomtól megrettenő II. Rákóczi György fejedelem, a puritánokat pártfogoló anyjával, Lórántffy Zsuzsannával is meghasonulva, Apáczait Gyulafehérvárról Kolozsvárra száműzve Váradot is meg akarta tisztogatni a szerinte trónját fenyegető puritán lelkészektől és tanároktól. Mindenekelőtt a két harcias puritán váradi lelkipásztort, Kovásznai Pétert (a későbbi erdélyi református püspököt) és Nagyari Benedeket (1651-ben az Orthodoxus christianus latin címen angol szerzőktől magyarra fordított puritán antológia kiadóját) próbálta meg elhallgattatni. A fejedelmi parancsnak engedő tiszántúli püspök és zsinat olyan kötelezvény aláírására ítélte a két váradi prédikátort, amelyet nem vállalhattak. Az aláírás megtagadásáért a fejedelem 1655-ben bebörtönözte, de hamarosan szabadlábra helyezte őket, mivel lengyelországi hadjáratára készülve a puritán Cromwell uralma alatt álló Anglia jóindulatát nem nélkülözhette.

A lengyelországi hadjárat 1657. évi katasztrófája után a fejedelemségbeli puritánok nyíltan Rákóczi vetélytársához, a török beavatkozással ellenfejedelemmé tett Barcsai Ákoshoz csatlakoztak, elsősorban Apáczai, de a váradi puritán lelkészek és tanárok is. A váradi iskola fennállásának utolsó három évében Köleséri Sámuel (akivel majd Debrecenben fogunk újra találkozni), Püspöki János (aki még a török ostrom előtt távozott és világi pályára lépett) és Martonfalvi Tóth György tanítottak, mindhárman tudós és lelkes puritánok. Az ostrom idején már csak Martonfalvi tartózkodott Váradon. Ez a jeles férfiú, aki a debreceni iskola életében majd oly meghatározó szerepet fog játszani, 1630-ban született a székelyföldi Martonfalván. Hazai tanulás után hollandiai egyetemeket látogatott s 1659-ben Franekerben szerzett teológiai doktorátust. (Doktori oklevele ma is megvan a debreceni kollégium kézirattárában.) Első jelentős műve már 1658-ban megjelent Utrechtben Petri Rami dialecticae libri duo... ungarico idiomate... resoluti et illustrati címen, mely 1664-ben Debrecenben második kiadást ért meg. Ebben Apáczai hű tanítványaként mutatkozik be nemcsak Ramus követőjeként, hanem mint a magyar anyanyelvű tudományosság úttörőjeként is, amennyiben a latin tankönyvben kísérőszövegként magyar filozófiai szakkifejezések is szerepelnek, részben Apáczaitól átvéve, részben saját nyelvújítói kezdeményből. Debrecenbe mind Ramus filozófiáját, mind a latinnal párhuzamos anyanyelvű oktatást ő vezette be.

III. AZ EGYESÜLT DEBRECENI ÉS VÁRADI ISKOLA
1703-IG

A váradi iskola beolvadásával a debreceni diáklétszám ugrásszerűen megnövekedett. 1660 és 1669 között 1016-an, 1670 és 1680 között pedig 1117-en iratkoztak be a felső tagozatra, azaz a korábbi évtizedekhez képest háromszor többen, s a kis- és nagydiákok együttesen legalább 2000 főt tettek ki a 10 000 lelkes városban. Ez valamelyes prosperitást is biztosított a polgárságnak, hiszen a diákok nemcsak helyi jótékonyságból, hanem külső támogatásból, régi és újabb alapítványokból is éltek s ez a külső pénz nagyrészt debreceni kereskedők, kézművesek, pékek, mészárosok és kocsmárosok zsebébe került. Jelentős új jövedelmi forrás volt az az alapítvány, melyet Martonfalvi, alighanem a fejedelmek által fenntartott váradi iskola jogfolytonosságára hivatkozva, Apafi Mihálynál eszközölt ki 1664-ben 2000 darab, 1675-ben pedig további 5000 darab kősóra az erdélyi sóbányákból.¹³ A só eladási árát Martonfalvi kizárólag a külföldi tanulmányutak támogatására kívánta fordítani, s így vált ketté a coetus addig egységes pénztára a hazai és a külföldi tanulás anyagi fedezését szolgáló bursa victualis és bursa sacra külön kezelt pénztáraira. Az utóbbit a fejedelmi alapítványon kívül a városi tanács és egyes polgárok adományai is gyarapították.¹⁴

Az ellenreformáció egyre hevesebb, eleinte éles hitvitákat kihívó, majd 1670 után fegyveres erőszakhoz és vésztörvényszékhez, sőt lelkészek gályarabságra hurcolásához folyamodó támadásának idején, a Szejdi- és Strassoldo-járás által is sújtott Debrecen elszántságát és áldozatkészségét dicséri, hogy a hazai protestantizmusnak a külföldi szellemi központokkal való kapcsolatát a korábbiaknál is nagyobb erőfeszítésekkel igyekezett biztosítani. Ez azután az iskola szellemi fejlődésében, oktatása korszerűbbé válásában kamatozott. Nem vonta meg a tanács a Debrecenben tanuló diákságtól sem támogatását. Igaz, a coetus és a tanács közti súrlódások nem szűntek meg teljesen. 1663-ban és 1677-ben is sérelmeit jelenti a diákság, ezúttal azonban már a nagytekintélyű rector, a professzor címet először kiérdemlő Martonfalvi hozzájárulásával és támogatásával¹⁵ s bizonyára mindkét fél által elfogadott megegyezés eredményével, mert a város nemcsak a régebbi anyagi áldozatokat (iskolaépületek fenntartása és bővítése, tanárok lakásának és fizetésének biztosítása, a diákság étkeztetésének megszervezése) vállalta, hanem újabb pénzforrásokat is nyitott, pl. a hentesek évi 1 forinttal való megadóztatását a publicus praeceptorok fizetésére.¹⁶

Martonfalvi közvetítő szerepe, melyet tudományos tekintélye is alátámasztott, a szükséges kétoldalú érdekképviselet demokratikus játékszabályain belül tartotta a coetus és a város viszonyát, egyben azonban megerősítette a tanár vezető szerepét az iskola életében. Ez természetesen nem pusztán Martonfalvi személyes érdemeiből következett, hanem abból az általa kezdeményezett, de alapvetően a növekvő tudományos és oktatási igényekből származó fordulatból, hogy a tanári pálya immár nem a papságra vezető út egyik állomása, hanem életre szóló hivatás lett. Martonfalvi tanártársai a hatvanas években jól képzett, tehetséges és irodalmilag is tevékeny emberek voltak, mint puritán kegyességi iratokat szerkesztő Debreczeni Szűcs János (1659–1665), a külföldi doktorátussal érkező, később püspökké lett Diószegi Kis István (1666–1668), valamint városi ösztöndíja kapcsán már említett Laskói Lőrinc (1668–1671), de mindhárman vidéki lelkészségre távoztak. Martonfalvi viszont 1681-ben bekövetkezett haláláig tanár maradt, sőt 1664-től, a coetus kérésére a tanács örökös professzornak hívta meg, először adva fel féltékenyen őrzött marasztási, ill. elbocsátási jogát. Tanítványa, 1669-től tanártársa Szilágyi Tönkő Márton követte mestere példáját és három évtizeden át, élete végéig tanított, s még akkor sem mondott le tanárságáról, amikor 1669-ben püspökké választották. Ugyancsak életfogytiglani tanárságra szánta magát a másik székely származású rector, Lisznyai Kovács Pál (1679–1693), aki Debrecenbe jövetele előtt már az ellenreformáció által megszüntetett kassai iskolában is tanított.

1679 és 1681 közt ez a három tudós együtt tanított a most már gyakran kollégiumnak is nevezett debreceni iskolában, a harmadik tanszék fenntartása azonban nehézségekbe ütközött. A városi tanács ugyan erre már korábban is hajlandó lett volna, de a második tanszéknek I. Rákóczi György családi vagyonából megajánlott és Lorántffy Zsuzsanna által is fizetett javadalmát a katolizáló I. Rákóczi Ferenc megvonta. A tanács tiltakozott, egyben azonban erőfeszítést is tett a hiány pótlására és évi 500 forint további segélyt ígért az iskolának, nyilván a kiesett Rákóczi-alapítvány pótlására. Mielőtt azonban erre harmadik tanárt hívhattak volna meg, a Habsburg-ellenes felkelés társadalmi bázisának kiszélesítése érdekében I. Rákóczi Ferenc, apósa, Zrínyi Péter rábeszélésére 1669-től újra folyósította a visszatartott támogatást s valószínűleg erre alapozva hívhatott meg a debreceni tanács Martonfalvi mellé még két tanárt, Szilágyi Tönkő Mártont és Laskói Lőrincet. Ez utóbbinak 1671-ben történt lelkészségre távozásával egy időben köszöntött be a „gyászévtized”, mely Debrecenre is – mint láttuk – súlyos terheket rótt, így a harmadik tanszék betöltetlen maradt egészen 1679-ig, mikor Thököly győzelmei felszabadították a Tisza-vidéket a labanc elnyomás alól. Ekkor került Lisznyai Debrecenbe, de Martonfalvi halála után, mely egybeesett a soproni országgyűléssel és Thököly fokozatos elszigetelődésével, újra megszűnt a lehetősége a harmadik tanszék betöltésének. A politikai viszontagságoktól s a tanszékek számának ezektől függő ingadozásaitól, valamint a nagydiákok számának 1680 és 1699 közt bekövetkező csökkenésétől (évente 30–40 új beiratkozó) eltekintve azonban a debreceni iskola az oktatás tartalmában is megújult. Valóban kollégiumi színvonalra emelkedett. A schola illustris, vagy illustre collegium büszke nevet viselhette, különösen miután Gyulafehérvár a török pusztítás, Sárospatak pedig az ellenreformáció áldozata lett s Debrecen a város iskolájából az ország kollégiumává vált.

Iskola tankönyvek nélkül el nem lehetett. Nyilván már a városi plébániai iskolának, melyből a Kollégium alakult, voltak könyvei, ezeknek azonban nem maradt nyoma. A reformált iskola könyvtáráról sincs megbízható értesülésünk a XVII. századig. 1632-ben a tanács átveszi az iskola számára az elhunyt Kecskeméti Máté tanár könyveit, 1656-ban pedig a rozzant állapotban lévő „bibliotheca” nyilván az iskolai könyvtár felépítéséről tárgyalnak.¹⁷ Nagydiákokból kikerülő könyvtárosai névsorát 1658 óta ismerjük. A könyvtár első fennmaradt, az 1706. évi állományt rögzítő katalógusában 1651 tétel szerepel. Meglepő, hogy Melius kátéja, bibliafordításai és prédikációi, Félegyházi, Szikszai H. Bálint, Laskai János tankönyveinek XVI. századi kiadásai, mind a debreceni nyomda termékei, hiányoznak a katalógusból. Ez nem magyarázható az 1564. évi tűzvésszel, hiszen legtöbbjük ezután került kinyomtatásra. Félegyházi tankönyvül használt dogmatikájának csak 1601. évi ötödik kiadása található a jegyzékben. Ebből s még néhány 1600 körül kiadott hazai könyv jelenlétéből arra következtethetünk, hogy a debreceni iskolának, bár könyvei mindig voltak, szervezett könyvtára alighanem csak a bibliográfusi tevékenységéről is nevezetes Újfalvi Imre tanársága óta lehetett, mert a hazai könyvek folyamatosan csak azóta fedezhetők fel benne.

Ezek a negatívumok azonban korántsem jelentik azt, hogy a tanárok és a diákok ne lettek volna ellátva könyvekkel. A megelőzőkben felsorolt számos debreceni kiadású káté, bibliafordítás, dogmatika, nyelvtan és egyéb tankönyv, melynek az 1706. évi katalógusban nem találjuk a nyomát, nyilván közvetlenül a használók tulajdonában volt, vagy ha – mint valószínű – az iskola is őrzött belőlük állandó példányt a gyakran változó tanárok számára, idők folyamán elhasználódott és kiselejtezésre került. Ezért szerepel a XVII. század közepe előtti magyar bibliafordításokból oly feltűnően kevés az 1706. évi katalógusban, míg a Tótfalusi Kis Miklós-féle 1685. évi amsterdami magyar bibliából 26 darabot tartottak mintegy „raktáron” az eljövendő diáknemzedék számára, valószínűleg nem is csak kikölcsönzésre, hanem eladásra is. Martonfalvinak és Lisznyainak a coetus költségén kiadott tankönyveit nyilván a coetus is árusította, talán éppen a könyvtár helyiségében. A debreceni iskola könyvtára tehát nem muzeális jellegű volt, nem őrizte, hanem használatra tartotta s láthatólag el is használta a könyveket, mert a XVII. század végére nagy többségben a század folyamán főleg annak második felében kiadott könyveket találunk az 1706. évi katalógusban. Ami hiányzik belőle, az valószínűleg eredetileg megvolt a könyvtárnak, de ronggyá olvasták.

Ami viszont megmaradt, az súllyal a Martonfalvi-korszak szellemi tájékozódására jellemző. A magyarokon kívül sok latin, görög, héber, angol és német Biblia (a latinok közt a Vulgata is) meglepően sok héber nyelvtan és szótár, valamivel kevesebb, de elegendő latin és görög nyelvtanítási segédkönyv és a poétika-retorika oktatásához szükséges ókori auktor. Soványabb a filozófiai, jogi, földrajzi, s még soványabb a magyar nyelvű anyag, az utóbbi csak kéttucatnyi, köztük van Geleji Katona István prédikációgyűjteménye mellett számos puritán kegyességi mű, így Medgyesi Praxis Pietatis-a is, azonkívül Apáczai Enciklopédiája, sőt Pázmány Kalauza. Az utóbbinak alighanem arról a példányáról van szó, amelyet 1618-ban a debreceni egyházmegye zsinata közpénzen, 5 forint 25 dénár tekintélyes összegért vásároltatott meg.¹⁸ Magyar szerző latin nyelvű művéből is csak mintegy félszázat sorol fel a katalógus, többnyire ortodox és puritán teológiai könyveket. Annál gazdagabb a külföldi szerzőktől külföldön megjelent teológiai művek választéka. A könyvtár teológiai korszerűségét mutatja, hogy szinte teljességgel megvoltak benne a kálvini ortodoxia vezéregyénisége, Pareus mellett a puritánizmus különböző árnyalatait képviselő jelentősebb teológusok, mint Amesius, Alting, Alsted, Koch, Voétius, Wendel stb. főművei. Ebből is nyilvánvaló, hogy Martonfalvi kollégiuma elsősorban puritán szellemű lelkészképző iskola volt, de korántsem egy öncélú teológizálás elefántcsonttornya, hanem a vallásos népnevelés műhelye. A – sajnos – szerző és cím nélkül felsorolt angol és német nyelvű kegyességi iratok forrásául szolgáltak a magyarra fordított, gyakran tartalmilag is átdolgozott vallásos népkönyveknek, melyek szinte évről évre Debrecenben kerültek kiadásra. Ezt a munkát volt hivatva segíteni Komáromi angol nyelvtana.¹⁹

IV. A NAGY TANÁROK PEDAGÓGIAI MUNKÁSSÁGA

A Kollégium nemcsak korszerű könyvtárral rendelkezett, hanem igen magasan kvalifikált tanári karral is 1660–1703 között. Martonfalvi említett tanártársain kívül ebben az időben tanított még Vecsei K. György, Kocsi Csergő János, Debreczeni Király István, Huszti Szabó István és Karmaczi Vári Mihály, bár az utóbbiak működése átnyúlik a következő korszakba is. Jellemző azonban, hogy ebből a tizenegy professzorból előzőleg hatan doktorátussal tértek haza külföldi tanulmányútjukról, másfelől soraikból három került püspökként a Tiszántúli Református Egyházkerület élére. Közöttük legjelentősebb pedagógiai munkásságot Martonfalvi Tóth György, Szilágyi Tönkő Márton és Lisznyai Kovács Pál fejtett ki.

1. Martonfalvi Tóth György (1635–1681)

Martonfalvi egy már puritán Debrecenbe érkezett s természetes volt, hogy bemutatkozásul, de iskolai programmal is De presbyterio címen a demokratikus egyházkormányzatra vonatkozó tételeit fejtette ki, tankönyvként latinul. A témát nyilvános iskolai vitára is kitűzte, amelyen később is harcias puritánként viselkedő tanítványa, Tolnai Szabó Mihály ismételte el az egybegyűltek előtt mestere tanítását: az egyházat a népből vett emberekkel kell igazgatni, mert a választott presbitérium felállítása megszünteti a papuralmat és a világi kegyúri önkényt, ha pedig valaki tűrhetetlennek találja, hogy a jobbágy bírája legyen földesurának, gondolja meg, hogy a parasztok, ha hivők, a mennyben Isten angyalait fogják megítélni, hogyne ítélhetnék meg idelenn földesuraikat is. Ez persze egyelőre általános elvi állásfoglalás volt csupán, de Martonfalvi megtette azt a merész lépést, hogy 1666-ban tartott (kéziratos jegyzetben is fennmaradt, némi változtatással 1670-ben az Exegesis Medullae Amesianae I. kötetében kinyomtatott) iskolai előadásában igen érzékeny pontján támadja meg a debreceni egyházigazgatást. Nem azt vonta kétségbe, hogy a debreceni tanács jogosan tölti-e be a presbitérium szerepét, ami álláspontjából elvileg következett volna, hanem azt, hogy a debreceni egyház a város fennhatósága alatt álló jobbágyfalunak, Szovátnak önkényesen jelölhet papot és írhat elő istentiszteleti rendtartást, sőt kötelezőleg elmondandó prédikációkat. Mindazt helytelenítve, independens puritán szellemben kijelenti az egyházközségről, hogy „egyik a másiktól ne függjön, egyik a másiknak ne legyen alávetve sem a szertartás, sem az istentisztelet módja, sem a paraszti szolgálat dolgában”. Ezután a jobbágyság rendszerét magát elítélve, „kutyánál szemtelenebbeknek” bélyegzi azokat a keresztyéneket és papjaikat, akik jobbágyokat tartanak és a jobbágyi állapotot helyeslik.²⁰

Noha mindez az iskola falai közt latinul hangzott el, nyilván kiszivárgott a szélesebb nyilvánosság elé és sokakban botránkozást keltett, mert a város papjait a szováti „papszer” jobbágyszolgáltatásaiból tartotta el, sőt a papok közvetlen földesúri hatalmat gyakoroltak a jobbágyok felett. 1640-ben Keresszegi Herman István templomépítési robotra rendelte ki a „papszer” jobbágyait, s azzal fenyegette azt, aki vonakodik, hogy „magával Váradra meszet kerestetek (azaz állami kényszermunkára viteti) és marhájában zsákmányt vettetek”.²¹ Martonfalvi kritikája mind a papokat, mind a tanácsot anyagilag is súlyosan érintette, különösen a városnak a Szejdi-járás utáni elszegényedése miatt. Martonfalvi mégsem hátrált meg, hanem előadását kinyomatta s ezzel tudtunkkal Magyarországon elsőnek nemcsak a jobbágyokkal való kegyetlen bánásmódot, hanem magát a jobbágyrendszert nyilvánosan támadta meg. A parasztság nyugat-európai személyes szabadságát a magyarországi örökös jobbágyság személyi kötöttségével már Apáczai is rosszallólag hasonlította össze, s Martonfalvi ebben is, mint filozófiai gondolkozásában Apáczait követte. Emellett hollandiai és angliai tapasztalataiból is merített, mikor az Exegesis Medullae Amesianae I. kötetében (1670) Amesiust kommentálva, de nem közvetlenül belőle merítve fejtette ki a jobbágyrendszer bírálatát: „Kérded, volt-e Ádámnak hatalma a tőle származott emberek fölött, vagy ezek közül akármelyiknek is akármelyik másik fölött? Ám lehetett Ádámnak az ő ivadéka fölött atyai hatalma, de nem kényúri, még kevésbé zsarnoki hatalma, amilyet ma némelyek gyakorolnak mások fölött, akik pedig hozzájuk teljességgel hasonlók. Kérded, szabad-e valakinek a saját nemzetéből való jobbágyokat tartani? Nem szabad,

1. mert az ember csak más teremtményekre kapott hatalmat, az embertársára nem,

2. mert egy barbár népnek sincsenek a saját kebeléből való jobbágyai,

3. mert minden ember egyenlő természettől fogva.”²²

A társadalomkritikából a politikai rendszer bírálatába lépve át, immár magyarul a Tanétó és cáfoló theologiá-ban (1679) nemcsak általában a feudalizmust, hanem a Magyarországon a Habsburgok által éppen akkor véres terrorral bevezetett „Isten kegyelméből” származtatott abszolutizmust is elveti: „Parancsolja-é az Isten, hogy a polgári társaság vagy egy nagy úrtól, vagy némely főemberektől, vagy egynehány köznépből valóktól igazgattassék? Nem, hanem reá bízza arra a társaságra, hogy úgy igazgassa magát, amint a benne való kegyességnek és igazságnak felállítására és gyakorlására hasznosnak ítéli” (325–326). S hogy tévedés ne essék, mire vonatkozik zsarnokságellenessége, a hetvenes években írt, de csak közvetlenül halála után, 1681-ben megjelent Szent históriájában így jellemzi I. Lipót uralkodását: „Ez alatt a magyarok... igen megnyomorodtanak

1. lelkekre nézve, mert prédikátori Posonban citáltattanak, sok helyekre hurcoltattanak... gályákra küldettenek... nevezetes templomi elvétettenek...

2. Testekre nézve, mert városok, falujok megégtenek, elraboltattanak.”²³

Helyesen értékelte Révész Imre Martonfalvi állásfoglalását, mikor egyetlen olyan esetnek mondotta, „amikor kifejezetten puritánus szellemű református lelkész és teológiai tanító nemcsak egyházi téren hirdet Magyarországon akkor valósággal forradalmi jelentőségű gondolatokat (amelyeknek egy részét persze a haladottabb külföldi református egyházfejlődés akkor már régen magáévá tette), hanem teológiai alapelveiből és egyházi gondolkodásából következően politikai és szociális irányban is meghúz néhány olyan vonalat, amelyek százötven esztendő fejlődését anticipálják Magyarországon s amely vonalakon, ha továbbhalad – amiben már csak korai halála is megakadályozta –, alighanem óriási kavarodást és ellentmondást támasztott volna, a saját hitsorsosai közt is, az uralkodó politikai és társadalmi szemlélet és rend részéről.”²⁴

Martonfalvi forradalmi nézetei valóban nem indítottak forradalmi mozgalmat s talán még a világi vezetőréteg sem fogta fel, ha egyáltalán olvasta, mondanivalóinak horderejét. A kuruc szabadságharc idején nem a nyílt paraszti osztályharc, hanem a magyar társadalom minden rétegének az idegen uralom elleni nemzeti összefogása volt napirenden. Bár a közös szabadságért fegyvert fogó jobbágyoknak az örökös jobbágyságból való felszabadulást ígérték a kuruc mozgalom nagyúri vezetői, ez sem teljesülhetett. A jobbágyság rendszerének teljes eltörlése ekkor még utópia volt, mégsem maradt egyedül Martonfalvi nézete. Gondolatait visszhangozták puritán kollégái és tanítványai, elsőnek Komáromi 1668-ban latinul megjelent prédikációjában: „Te keresztyén testvéreidet kegyetlen szolgaságba taszítottad jobbágyokká és pórokká.” 1679-ben Diószegi Kis István arra a kérdésre, hogy „miért nyomorgatja Isten ezt a magyart?” azt feleli a templomi szószékről, hogy: „azért mert ő is eleget nyomorgatá Moldovában, Havasalföldében, Lengyelországban ... a szegény jobbágyságot, ma is eléggé nyomorgatja ez egymást”. Csuzi Cseh Jakab, a gályarabságtól menekült debreceni lelkipásztor a földesúri hatalmat támadja 1682-ben: „Sokakat felfuvalkodtat a nemesség, de micsoda az is? Magában semmi nem egyéb, hanem csak haszontalan név. Ugyanis mit különböz a nemes a paraszttul, anyja méhében, születésében és halálában? Egyaránt bűnben fogantatnak és születtetnek nemesek, parasztok... Meghalnak a nemesek is és megholt testek megrothadnak s megbűzhödnek, nem különben mint a parasztoké.”²⁵

Martonfalvi társadalompolitikai nézeteit, radikális antifeudalizmusát hollandiai és angliai tanulóéveiből hozta magával. 1656 végén és 1657 elején, mikor Oxfordban tanult, hozzá is eljuthatott Cromwell két parlamenti beszédének híre, melyek közül egyikben a polgári forradalom vívmányait védelmezte a feudális reakció és az utópista levellerek szélsőségeivel szemben, a másikban pedig visszautasította a királyi koronát, az embernek emberen való hatalmi jelképét. Martonfalvi az angol polgári köztársaságot, ha válságban is, de még győzedelmesen látta s ez életre szóló élmény maradt számára. Azt is láttuk, hogy társadalmi felfogását iskolai tanórákon is előadta, sőt nyomtatott tankönyvben közre is adta. De itt kell elmondani, hogy a felső tagozaton addig kötelező latin prelegálás mellett (ugyancsak angol mintára) elsőként tartott magyarul tudományos előadásokat. Ezeket tanítványai a coetus költségén adták ki Tanétó és Czáfoló Theologia (1679) és Szent Historia (1681, postumus, Szilágyi Tönkő Márton gondozásában) címen. Ez utóbbiban, mintegy végrendeletként visszatér társadalompolitikai hitvallása, mely szerint a bűneset előtti állapot fő jellemzője az, hogy „nem volt földesúri, magistratusi kemény uralkodás és kéntelen való szolgálat mint ma”. A Szent Historia egyébként műfajilag is jelentős, mert nem szokványos, rendszerezett tételekbe foglalt dogmatika, hanem a bibliai történet folyamatos teológiai kommentálása, modern szakkifejezéssel „biblika teológia”. A dogmatikának történeti folyamatként való kifejtése végső soron Coccejus (Koch) hatására vall, bár Martonfalvi nem volt következetes coccejánus, mint ahogy filozófiában sem az Apáczai által mutatott karteziánus utat követte. Teológiában Amesius, filozófiában Ramus volt a vezércsillaga.

A XVI. század végén még forradalmat jelentett a filozófiában Ramus követése, s már ekkor 13 németországi egyetemen ramista filozófiát tanítottak Melanchthon arisztoteliánus filozófiájának mellőzésével. A ramista filozófiának a puritán teológiával való szerves egybeépítése Amesius érdeme volt s az ő hatására Angliában a XVII. század első felében ramizmus és puritánizmus egyet jelentett.²⁶ Amit Amesius megtanult Ramustól, az az arisztotelészi gondolkozási szabályok mechanikus alkalmazásának elvetése s ahelyett a természetes értelem önkifejtő szabad mozgásának a rendszeres gondolkozásban való érvényesítése volt, éspedig gyakorlati céllal. Deduktív, az általánostól az egyedi felé haladó módszere mindaddig osztja és ágaztatja a fogalmakat, míg körüket ki nem meríti, de nem valamely elvont eszmeiség jegyében, hanem a helyes gondolkozás, helyes beszéd és helyes számolás (bene loqui, bene raticionari, bene numerari) végső fokon a valóság adekvát megragadásának érdekében. Ezért kapcsolja szorosan össze a logikát és a dialektikát a retorikával, s az ebből következő elveket nyelvtani, fizikai és matematikai tankönyveiben is érvényesíti. A stílusban minden fölösleges cirádát elvet s az egyszerű érthetőséget helyezi előtérbe. Gyakorlatiasságát a teológiába is átvitte, mely szerinte „a jól, azaz Istennek élés tudománya”.

Az egyházban minden emberi tekintélyelv elvetésével demokratikus vezetést kívánt. Amesius az ő szavaival jellemezte a teológiát: „ars Deo vivendi”, azaz „az Istennek élés tudománya”.

Ramus tanait egyrészt a puritán kegyességi élet és erkölcsi gyakorlat, másrészt a presbiteri egyházszervezet részletes kifejtésével teljesítette ki.²⁷

Martonfalvi készen kapta a ramizmus és a puritanizmus szintézisét Amesius műveiben s ebben Apáczai indítása mellett hollandiai professzorait is követte. De visszanyúlt a forráshoz is és már utrechti tartózkodása alatt, 1658-ban, kiadta Ramus Dialectica-ját, kommentálva és a magyar (főleg Apáczaitól átvett) szakkifejezésekkel megtoldva. Ramista tanára, Adrian Heerebord előszót írt a műhöz, amelyben annak eredeti vonásait is méltatta. A debreceni coetusnak ajánlva ez 1664-ben bővített változatban tankönyvként jelent meg. Ramus szövegét nemcsak bőséges magyarázatokkal kíséri, hanem annak eredeti folyamatos értekező formáját kátészerűen kérdésekre és feleletekre tagolva pedagógiailag használhatóbbá teszi. A ramusi gondolkozástannak az élőbeszéd szolgálatába állítása volt Martonfalvi célja, tehát tulajdonképpen az egyházi beszéd helyes megszerkesztésére tanít, azaz homiletikát ad. Ebben Medgyesinek Imádkozásra és prédikáció-írásra... útmutatások c. könyvéhez (1650) is visszanyúl annak az egyszerű, közvetlen stílust, ugyanakkor bensőséges, érzelmes hangvételt előíró utasításait követi, de rendszerezőbb, elméletileg igényesebb módszerrel. Ennek gyakorlati alkalmazását egy kéziratban fennmaradt, Veni mecum című magyar prédikációsorozatban mutatta be, amelyben tkp. Amesius teológiai főművét, a Medullát fejti ki 33 beszédben. A Biblia mellett Kálvint, de főleg Amesiust tekinti vezérfonalának, félreérthetetlenül az utóbbit tartva korszerűnek („valaha az Institutióból, ma a Medullából”). Amesiust követve a teológiát nem elméleti, nem az értelemhez, hanem gyakorlati, az akarathoz szóló, igen plasztikusan „nem beszélő, hanem munkálkodó tudománynak” mondja s valóban, prédikációi a magyar élet valóságához vannak alkalmazva. Bennük is kifejti társadalompolitikai álláspontját: „ne kívánkozzál az emberen uralkodni, mert mindnyájan az Isten képére teremtettenek”.²⁸

Az egyházi beszédnek az elméletét az Ars concionandi Amesiana (1666), teológiáját pedig a társadalompolitikai nézeteivel kapcsolatban korábban már említett Exegesis Medullae Amesianae (1670–1675) c. tankönyveiben fejtette ki Martonfalvi, igen sok egyéni meglátását is hozzáfűzve mestere tanainak ismertetéséhez. Kétségtelen, hogy Martonfalvi nem volt átütően eredeti gondolkodó, sőt az sem tagadható, hogy a ramusi logika és dialektika az ő tanársága idején a fejlettebb protestáns országokban konzervatívnak számított a győzelmesen előretörő cartesianismushoz képest, de egy olyan lépcsőfokot jelentett a magyar filozófiai gondolkozás fejlődésében, mely Apáczait egy jelentős lépéssel folytatta és kihagyhatatlan feltétele volt a továbbhaladásnak. Akkori hazai korszerűségét és frissességét a ramusi dialektikát ismertető művéhez mellékelt logika egyik szövegrészlete érzékeltetett :

„Az athéniekhez hasonlítanak azok a magyarok, akik szakadatlanul tanulják a logikát (ti. az arisztoteleszit), mégpedig azzal a céllal, hogy egyszer olyan tökéletességre jutnak benne, hogy mindenről, még soha nem hallott, olvasott dolgokról is pro et contra vitatkozni tudjanak. Nem ez az út vezet a csillagokba, barátaim, hanem ha jól akartok értekezni, akkor a logikával együtt minden tudománynak legalább a meghatározásait és felosztásait tanuljátok meg, mert a fejsze szerszám, de nem tudtok vele fát vágni, ha nincs fa; a logika is szerszám, melyet azonban nem használhatsz a fizikában, teológiában stb., ha nincsenek fizikai, teológiai s egyéb ismereteid”.²⁹ Ezek a szavak, melyek az arisztotelészi logikának a nagytekintélyű Keckermann, Wendelin és Bisterfeld által egészben, vagy részben képviselt elvei kemény bírálatát adják, egyben meghúzták a halálharangot a humanista formális oktatás fölött Debrecenben is.

A reáliák Martonfalvi által hiányolt tanítását szerényen, de hasznosan segítette elő a már régen kifogyott 1577. évi Aritmetica helyébe lépő új számtankönyv, melyet Menyői Tolvaj Ferenc gyöngyösi tanár „ama sok szép virtusokkal fénylő, ékeskedő debreceni scholába” érkezvén, jóakarói, barátai kérésére „a gyengéknek kedvéért” írt és 1674-ben Debrecenben Az arithmetikának... mestersége címen kiadott. Tartalmilag nem ad többet, sőt stílusában is nehézkesebb, mint száz év előtti elődje, a könyv mégis hézagpótló volt, mert további 8 kiadást ért meg, míg Maróthi hasonló című műve ki nem szorította a használatból.³⁰

2. Szilágyi Tönkő Márton (1642–1700)

A formális nevelésnek tartalommal való megtöltését Martonfalvi a teológiában valósította meg, de egy lélegzetre beszél a teológiai és fizikai ismeretszerzés szükségéről. A fizika hagyományosan a filozófia egyik fejezete volt s noha a XVII. században önálló, kísérleti tudománnyá fejlődött, továbbra is a filozófia keretén belül tanították. Filozófiának nevezte fizikáját Descartes, Newton és Boyle is, annyiban joggal, hogy a fizikai tények ismertetését még erőteljesen áthatották természetfilozófiai spekulációk. A nagy lépés azonban már a filozófia felől a természettudomány felé megtörtént s ezt Debrecenben elsőnek Szilágyi Tönkő Márton követte, aki a filozófia címén fizikát tanított, mégpedig 1669-ben történt kinevezése óta következetesen kartéziánus szellemben. Descartes fizikáját Apáczai vezette be Magyarországon, magyarul az Enciklopédiában s ezt adta elő latinul kéziratban maradt jegyzete tanúsága szerint Kolozsvárt is. Az új tanokkal szemben ellenállás nyilvánult meg, ezért a szintén kartéziánus Enyedi Sámuel 1665-ből fennmaradt nagyenyedi fizikaelőadásai anélkül ismertetik Descartes tanait, hogy nevét említenék. Debrecenben, mint láttuk, Komáromi Csipkés György az üstökösökkel, tehát egy részletkérdéssel kapcsolatban nyilatkozott a kartéziánusok mellett, de az iskolában alighanem még a hagyományosan bevett, alapjában skolasztikus – arisztoteliánus szellemű Keckermann-féle fizikakönyvet tanították, melyet Tolnai Dali János már 1639-ben száműzött a sárospataki iskolából. A hatvanas években Sárospatakon Pósaházi János számos tekintetben már Descartes fizikáját is meghaladó, korszerűbb nézeteket (pl. a kopernikanizmust) is magáévá tett, általában azonban Descartes nevét vagy elhallgatták vagy csak kritikai megjegyzések kíséretében emlegették Magyarországon. És nemcsak Magyarországon, hanem pl. a svájci református főiskolákon is; a kartéziánizmust leginkább befogadó hollandiai egyetemeken pedig még 1660 után is élesen vitatkoztak Descartes ellen és mellett. Ilyen körülmények között Szilágyi Tönkő Mártonnak is óvatosan kellett eljárnia, mikor megkezdte a kartéziánus fizika előadását Debrecenben. Bár könyve, az első teljes és nyomtatásban is megjelent hazai kartéziánus fizika (Philosophia ad usum scholarum praesertim Debrecinae applicata) csak 1678-ban, s akkor is külföldön, Heidelbergben került kiadásra, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy kezdettől a benne foglaltakat tanította.

A kartéziánus ismeretelmélet világos összefoglalása után (melyben a „kételkedés” helyett óvatosan a „megvizsgálás” szót használja) ugyancsak Descartes alapján fejtegeti a test és a mozgás elveit, elutasítva Galilei impetus-elméletét, de mesterének tartózkodó álláspontján túllépve, a Föld tengely és Nap körüli mozgását magától értetődőnek tekinti, sőt a Biblia ezzel ellenkezőnek értelmezett szavait (mint már Apáczai is tette) azzal magyarázza, hogy azok „a mindennapi élet gyakorlatához alkalmazkodnak”. A Föld elemeiről, anyagairól, azok mozgásáról, különösen a folyadékok és a levegő szerkezetéről, valamint a hő mibenlétéről Pósaházi 1667-ben megjelent fizikáját követi, mely ezekben a vonatkozásokban nem tér el Descartes tanításától. Végül Magyarországon elsőnek az elektromosság fizikájával is foglalkozik. Bár minden lényeges kérdésben kartéziánus nézeteket vall, ezt nem mondja ki, sőt Descartes nevét is csak egyszer, mégpedig a tőle való függetlenségét hangsúlyozva említi: „Bevallom, hogy nekem barátom Platon, barátom Arisztotelész, barátom Galilei, barátom Cartesius, de mégis felismertem, hogy legjobb barátomnak az igazságnak kell lennie.” Műve a modern szakmai megítélés szerint is „a kor viszonyai közt igen jó tankönyv volt”,³¹ s abban is elöljárt, hogy a fizikai kísérletezést helyeselte, bár be kellett vallania, hogy hazájában erre nincs mód.

A Descartes-tól való függetlenség hangsúlyozása azt szolgálta, hogy a Szilágyi fizikaórái iránt az ifjúság részéről megnyilvánuló heves érdeklődés igazi okát, ti. a régi helyett új tanítások bevezetését a konzervatívok előtt leplezze. Szilágyi maga írja 1675-ben, jóval könyve megjelenése előtt, annak kiadásához segítséget kérve, Heidegger zürichi professzornak, hogy „ifjúságunk, mely a teológiai tárgyakba mélyebben és alaposabban belemerült, azokkal szinte eltelve, még a jogosnál is nagyobb éhséget érez a filozófia iránt, és kész annak szentelni magát... Sokan, még oly távoli vidékről is, a törekvések egyéb nemei mellett... ennek a vágyától is hajtva, hozzánk sereglettek.” A tankönyv azonban nem jelenhetett meg Zürichben, mert tartalma „szörnyű riadalmat” (ein ungeheures Geschrei) keltett a helyi lelkészek többségében, főleg a kartéziánus kételkedés, a kopernikuszi naprendszer és a világegyetem végtelensége (bár igen óvatos, de így is nyilvánvaló) propagálása miatt. A magyarországi orthodoxiának Descartes-tal szembeni fenntartásán messze túlmenő szenvedéllyel védelmezték a zürichi lelkészek a Biblia betűihez való ragaszkodást, úgy, hogy Szilágyi könyve végül is a türelmesebb Heidelbergben került nyomdába.³²

Az ortodoxia állásai Debrecenben a puritanizmus térhódítása során annyira meggyöngültek, hogy az az újabb, még veszedelmesebb „eretnekség”, a kartéziánizmus ellen csak hosszú idő múltán és akkor is sikertelenül próbált fellépni. Előzőleg már Erdélyben 1673-ban megmérkőzött a két tábor, de a konzervatívok támadása inkább a közvetlen teológiai érdekű coccejanizmus, mint az azzal ugyan összefonódó, de a hittételeket csak közvetve érintő kartéziánizmus ellen irányult. Ráadásul a mindkét irányzatot elítélő és képviselőiket a tanítástól eltiltó határozat végrehajtását az egyházi vezetésre akkor már döntő befolyást gyakorló világi előkelők megakadályozták. Ez a vereség a debreceni antikartéziánusokat is elbátortalanította s csak sokkal később mertek megszólalni. A puritanizmussal egyébként rokonszenvező Felvinczi Sándor debreceni harmadik pap 1683-ban Cum bono Deo – Haeresiologia című könyvében ugyanazokkal a kifogásokkal bélyegzi „eretnekségnek” a kartéziánizmust, mint korábban zürichi kollégái, tévelygésnek minősítve azt, hogy:

1. a föld mozog, a nap nyugton áll,

2. minden dolog felől kételkedni kell (tehát Isten lénye felől is)

3. Isten eszméje az emberben adva van,

4. a világ határtalan,

5. az állatok érzékelése nem érző lelküktől van, mint a peripatetikusok mondják,

6. a lélek azonos a gondolkozással.

Ha kiélezve is, rá lehet ezekben a tételekben Szilágyi fizikakönyvének tanításaira ismerni, tehát nyilván őellene irányult az „eretnekség” vádja, mikor már a vele egyetértő, őt fedező Martonfalvi halála után nem volt tekintélyes védelmezője. Még így is egy évtizednek kellett eltelnie, míg nyíltan megvádolták őt tévtanok („mérges opiniók”) hirdetésével, de sem az egyházi, sem a világi felsőbbség nem találta vétkesnek, sőt 1698-ban a város ajánlására, miután földesurai formálisan felszabadították az örökös jobbágyságból, nemeslevelet kapott, egy évre rá pedig püspökké választották.³³ Ez eldöntötte a kartéziánus fizika iskolai tanításának sorsát is, mely mindaddig továbbfolyt, amíg Maróthi a newtoni fizikával be nem helyettesítette.

Szilágyi Tönkő Márton Descartes-nak csak természetfilozófiai elveit osztotta, matematikai jelentőségét nem ismerte fel, legalábbis semmi nyoma, hogy az alapműveleteken túlmenő matematikával foglalkozott volna, vagy éppen tanított volna ilyesmit. Kétségtelen azonban, hogy kartéziánizmusa nem merült ki a fizikai világról szóló új ismeretek helyeslésében és teljesítésében, hanem a matematikának, mint általános megismerési módszernek filozófiai horderejét legalább annyira érzékelte, mint Apáczai. Tanítványa, Apáti Madár Miklós mindenesetre a matematika iránti rajongással érkezett a hollandiai egyetemekre, ahol azonban nem vált matematikussá, hanem a kartéziánizmus hazai, filozófiai vonalát követve, annak erkölcsi következményeit igyekezett levonni Vita triumphans civilis (Diadalmaskodó polgári élet) című Amsterdamban 1688-ban megjelent könyvében. A puritánizmussal ötvöződött kartéziánizmus vallásos alapállásából kiindulva, azt a kor protestáns misztikájával ötvözve, tulajdonképpen vallásbölcseletet fejt ki, mely szerint Isten, mint a legfőbb matematikus, eleve elhatározott, s az ember számára a súly, a mérték a szám fogalmaiban érzékelhető rend szerint teremtette a világot, de nem bízta azt a vaksorsra – mint azt Spinoza tévesen véli – hanem legtökéletesebb és általa állandóan újra ihletett teremtménye, az emberi elme szabad vizsgálódása által egyre tökéletesíti. Színes, gazdag latin nyelvezete érdekes, vonzó olvasmánnyá teszi a magyar kartéziánizmusnak ezt a legeredetibb alkotását, melyet egy lélektan is követett volna, de annak kézirata elveszett. Hazatérve, Apáti nemesi udvarházak, kis falvak papjaként hányódott a kuruc szabadságharc viszontagságai között, itt tárgyalt korszakunkban írói tevékenységének nem maradt nyoma, s mire 1713-ban kedvező környezetbe, Debrecenbe került lelkésznek, egy évre rá meg is halt. Félbemaradt életműve, a hazai kartéziánizmus hattyúdala azonban a debreceni Kollégiumot is dicséri.³⁴

Martonfalvi halála után Szilágyi Tönkő Márton a teológia tanítását vette át, s ebbeli munkásságának eredményeit vaskos tankönyvei tartalmazzák (homiletikája Biga pastoralis címen 1684-ben jelent meg, házasságjogi kézikönyve Triga divortialis címen 1690-ben.) Mint teológus amesiánus – coccejánus volt, de Martonfalvinak sem eredetiségét, sem meggyőző erejét nem érte el, így a fejét felütő orthodox reakciót sem tudta teljesen elhallgattatni. A ramusi logikát egy ideig az új tanártárs, Lisznyai Kovács Pál adta elő, aki azonban később teljesen a történeti tárgyakra, a debreceni Kollégiumban eddig rendszeresen nem tanított tananyagra specializálta magát s ezáltal a formai képzésnek egy újabb tartalommal való megtöltésével szerzett érdemeket.

3. Lisznyai Kovács Pál (1630–1693)

A nagy professzorok sorába tartozik az eddig kevéssé méltatott, de a felsőfokú történettanításban úttörő szerepet játszó Lisznyai Kovács Pál is.³⁵ Akárcsak Martonfalvi, ő is székely származású volt. A háromszéki Lisznyón született 1630-ban, előbb Erdélyben, 1663-tól Sárospatakon tanult, majd 1667-ben a főiskolává szervezett Kassai Református Gimnáziumban lett tanár s alighanem tanári pályán maradt is volna, ha 1671-ben iskoláját az ellenreformáció meg nem szünteti. Ekkor indult, már érett fővel, külföldi peregrinációra s hosszú évekig tanult Groningenben, majd Leidenben, ahol tudományos profilja kialakult. 1678-ban hazatért Magyarországra, de katonának fogták, míg a debreceniek kiváltották s 1679-ben Martonfalvi és Szilágyi mellé harmadik professzornak alkalmazták a Kollégiumban, ahol 1693-ban bekövetkezett haláláig tanított.

Nincs nyoma, hogy Lisznyai előtt a Kollégiumban külön tantárgyként szerepelt volna az egyháztörténet vagy éppen a világi történet. Ha – különösen Martonfalvi halála után – Lisznyainak különböző tárgyakat kellett is előadnia, szakmájává a történelmet választotta s elsőként adta azt elő mind egyházi, mind világi vonatkozásban. Irodalmi munkásságának szinte teljessége történeti vonatkozású, s láthatólag kollégiumi előadásainak tematikáját követő. Az első: Catalogus monarcharum et dynastarum (Debrecen 1680) segédkönyv az egyháztörténet világi hátterének megismeréséhez. Főműve a Professionum scholasticarum... pars prima és hozzákapcsolva a Chronologia sacra (1683), ... pars secunda (1687), ... pars tertia, summa, appendix (1690). Ezenkívül Origo gentium et regnorum postdiluvianorum (1693), s egy magyar nyelvű Magyarok cronicaja (1692).

A történelemnek az egyetemi oktatásba való bevonulása többféle érdeklődésből fakadt. Az egyik a nagy felfedezések során megismert színes bőrű népek eredete iránt támadt; vajon egységes faj-e az emberiség, vagy az egyes fajtáknak más és más ősei voltak? A Biblia válasza erre egyértelmű: Isten az emberiséget egy vérből teremtette s ez minden fajelméletet kizár. Ezt a szemléletet kívánta kifejteni a Geographia sacra tudománya. A másik érdeklődést a XIII. Gergely pápa által 1582. évi naptárreform keltette, melyet a görög-keleti egyház sohasem, a protestantizmus pedig csak lassan, sok helyen csak a XVIII. században fogadott el. A protestánsok bibliai érvekkel támadták a naptárreformot, különösen heves volt a katolikus Cesare Baronius és a protestáns Joseph Justus Scaliger, majd Denis Petravius jezsuita és a hugenotta David Blondel vitája, melyekből a világteremtés és Krisztus születési éve, valamint a világbirodalmak korszakai után nyomozó Chronologia sacra tudománya nőtt ki. Ennek még olyan nagy természettudós, mint Newton is, életének hosszú éveit áldozta. Végül a reformáció kiváltotta az egyháztörténet iránti érdeklődést, mely elsősorban a középkori egyház vádlóinak és védelmezőinek vitájából indult ki s ugyancsak a XVII. században vált a valóságot kutató tudománnyá. Mindezeknek a tudományoknak kiemelkedő mestere ifj. Friedrich Spanheim heidelbergi, majd leideni egyetemi tanár volt. Fő művei: Geographia sacra et ecclesiastica. – Chronologia sacra. – Historia ecclesiastica veteri et novi testamenti. E három kötet 1701 és 1703 közt, a szerző halála után jelent meg Leidenben, de a bennük foglaltakat Lisznyai már a hetvenes években hallgatta, valamint a groningeni Bertling hasonló tárgyú és szellemű előadásait is. Műveiben hivatkozik is reájuk. Az első részben Spanheim után Geographia sacra címen Palesztina és környezete történeti földrajzát adja elő, erősen támaszkodva Dániel könyvére. A Professiones második része világföldrajz Bertling módszerével, hozzákapcsolva az asszír birodalom történetét az ótestamentumi próféták szemléletében, a harmadik rész az ős- és ókeresztyénség valamint a római birodalmi egyház történetét adja a reformáció korának vitái tükrében. Apologetikus célkitűzése ellenére, melyet külföldi példái és a hazai vallási viszályok érthetővé tesznek, Lisznyai Professiones-e igen jelentős mű, az első magyar szerző által írt egyetemes egyháztörténet.

A népek eredete kutatásának európai divatja Lisznyai figyelmét a magyarok eredetének kérdésére irányította. Magyarok cronicaja, mely befoglal MCXCVI esztendőket avagy Christus születésének 268–1464 esztendei alatt lett dolgai a magyaroknak, mellyet... csinált és kibocsátott Lisznyai K. Pál debreceni scholamester c. könyve (Debrecen 1692) a XVI. századi Bencédi Székely István és Heltai Gáspár krónikái óta az első protestáns szellemű anyanyelvű magyar történeti mű, katolikus szellemű is csak egy jelent meg előtte nyomtatásban, Pethő Gergely krónikája 1660-ban. Debrecenben ugyan megvolt az érdeklődés anyanyelvű történeti művek írására és kinyomtatására, mint azt Barta Boldizsár már idézett könyve bizonyítja, de ez nem ment túl a helytörténetírás határain, úgy hogy Lisznyai műve mindenképpen figyelmet érdemel, amit eddig historiográfiai irodalmunk megtagadott tőle. Ezúttal nem mehetünk bele forrásainak kimutatásába, mindenesetre azonban tudva levő, hogy jelentős számú nyomtatott latin nyelvű mű állott rendelkezésére; ezek közül feltétlenül ismernie kellett a vele rokon szemléletű Nadányi János 1663-ban Amsterdamban megjelent Florus hungaricus-át.

Mint Kézai óta az egész magyar történetírás, Lisznyai is a hun–magyar azonosságot és a kettős honfoglalást (Attila, ill. Árpád) vallja, ő maga érthetően különös hangsúllyal a székelyek hun eredetére és erdélyi kontinuitására. Főtémája: „a magyarok Attilával együtt az ázsiai Tatárországnak melyik részéből jöttek ki vala Erdélyben, Magyarországban és Pannoniában”. (A 1 v.) Szerinte a hunok és a magyarok egy nép, és eredetük szerint a Fekete-tenger északi partvidékén élő tatárokkal egy származásúak. Arról is tud, hogy az őshazában maradtak vissza magyarok s Mátyás királynak tulajdonítja, ami valójában IV. Béla terve volt, Magyarországra telepítésük szándékát. A „hun” névből származtatja a magyarok „hungari” nevét, míg a „magyar” nevet a bibliai Magogból, ebben is követve a hazai krónikákat. Érdekes elmélet, hogy a honfoglaló hunok, ill. magyarok a Kárpát-medencében dákokat, más néven gétákat találtak, akik nem németek voltak (mint azt a gót névvel való összecsengés miatt akkori erdélyi szász történészek állították), hanem „ázsiai tótok”, mint az avarok is. Az ismert humanista érvelést ismételve mondja, hogy a római colonusok a dákokkal együtt lakván, „a dáciai és római nyelvbűl egy oláh nyelvet csinálának” s egy Flaccus nevű római urat királyukká téve kapták a „valachi”, azaz „oláh” nevet. Ezeket előbb a gótok hódoltatták, azokat meg Attila, aki „némely historicusok szerint” Nagyenyeden született. A székelyek 447 óta laknak Erdélyben s Attila halála után a környező népektől való féltükben szicíliaiaknak (Siculi) nevezték magukat, de Lisznyai szerint az is lehet, hogy székeikről székelyeknek. A rovásírást a székelyeknek tulajdonítja, megjegyezve, hogy „Erdélyben és Székelyföldén ollyan prédikátorokat is kik magyar betűkkel edgymásnak irtanak láttam s ismertem, ilyen vala Tsulai nevű erdélyi püspök is” (172. l.).

Egészen sajátos és politikai gondolkozására jellemző a jobbágyság eredetéről vallott felfogása. Az általános hadkötelezettség fogyasztotta és nyomorította a magyar népet s ezért közösen elhatározták, hogy egy részük pénzen váltja meg a katonáskodást. „Jobb, hogy adj” (ti. adót), mintsem háborúba menj, ebből lett volna a „jobbágy” szó. A fantasztikus etimológia után azonban így folytatja: „Bizony Isten ellen, Szentírás ellen, és e világon minden tudós és keresztyén respublicának törvénye ellen való ez, amit a magyarok a szomszéd lengyelektül tanulának, hogy tudniillik valamely nemzet azon nemzetbül álló valamely embert így megnyomorítson, hogy a magyar magyar embert, magával egy Krisztus vallásán levő Krisztus tagját megnyomorítson. Bizony elég ok ez a te cselekedeted, hogy Isten tégedet is más nemzetnek jobbágyává tégyen. A pogány sem cselekszi ezt.” (207/8.) A kuruc kor nemzeti érzésével ötvöződő puritán demokratizmusnak ez a megnyilvánulása egy évszázadig, a magyar jakobinusokig páratlanul áll a magyar haladó gondolkodás történetében.

Makkai László

JEGYZETEK

1. Szalárdi János Siralmas magyar krónikája. Sajtó alá rend. Szakály Ferenc. Bp. 1980. 541–542.

2. Barta Boldizsár: Rövid chronica. Debrecen, 1666. Új kiad. é. n. (1820). 23.

3. Nógrádi Mátyás: Idvesség kapuja. Kolozsvár, 1672. RMK I. 1133. C 2b levél.

4. HBmL IV, A. 1011/a. 1669:596.

5. Uo. 1672:370.

6. Barta Boldizsár: i. m. 3–4.

7. Debrecen város 1664. évi történetének egykorú verses leírása. Kiadta Széll Farkas, TT 1894. 535–543.

8. Debrecen városának s az odamenekült számos magyaroknak... kiraboltatása 1675. december havában. Közli Révész Imre MPEIF 1871. 573–584.

9. Martonfalvi Tóth György nem azonos azzal a vár védelmében fegyverrel részt vett Tót György „deákkal”, akiről Szalárdi szól s akit a krónika kiadója a névmutatóban tévedésből a professzorral azonosít. Ez persze nem zárja ki, hogy a professzor is ott küzdött a falakon, hiszen, akárcsak egy évszázaddal előbb Egerben, még az asszonyok is tevékenyen bekapcsolódtak Várad védelmébe.

10. MPEIF 1876. 39–40.

11. 1653. évi gyulafehérvári beköszöntő beszédében (A bölcsesség tanulásáról) beszélteti a főbb református iskolákat, köztük „kétségkívül szólna a váradiak iskolája is, és hosszú beszédben hívná fel a többi iskola figyelmét saját szervezetének nagyszerűségére és a Beniamineumra, mely a Tarpaiak és Enyediek irányítása alatt kiválóan működik”. (Apáczai Csere János válogatott pedagógiai művei. Összeáll. Orosz Lajos. Bp. 1956. 141.) Az itt említett Beniamineumról nincs más forrásunk, talán a togatusok bennlakását nevezték így.

12. A következőkben a váradi iskola történetének fonalát Csernák Béla: A református egyház Nagyváradon 1557–1660. (Oradea–Nagyvárad 1934) c. könyve alapján vázolom, az úttöréssel együtt járó hibáit és hiányosságait Zoványi Lexikona, valamint Makkai László: A magyar puritánusok harca a feudalizmus ellen (Bp. 1952) igénybevételével javítva, ill. pótolva. Ez utóbbiban a váradi iskoláról az 52., 64–65., 97., 140–145., 152., 164., 172., 176. lapokon találhatók adatok.

13. A korábbiakban felsorolt iskolatörténeti összefoglalásokon kívül ld. A debreceni collegium folyamodványa Apafi Mihály fejedelemhez jótéteménye folytatásáért... Közli: Szabó Károly. Erdélyi Protestáns Közlöny, 1879. 40–41.

14. Példaként: a tanács 1668-ban Tarczali Pál és Laskói Lőrinc, 1669-ben Tiszavarsányi Dániel külföldi tanulására 25–50–100 tallért utalt ki, 1670-ben pedig Bornemissza István végrendeletileg hasonló célt szolgáló hagyományáról rendelkezik HBmL. IV. A. 1011/a. 302., 234., 506., 736. Az itt említett ösztöndíjasok további életpályája mutatja, hogy a város (bizonyára Martonfalvi javaslatára) valóban érdemeseket támogatott. Tarczali lelkészi abszolutóriuma mellé orvosdoktori diplomát is szerzett. Tiszavarsányi itthoni, tiszáninneni lelkészkedése során Amesius erkölcstanát fordította magyarra, míg Laskói debreceni tanárként működött.

15. HBmL. IV. A. 1011/a. 1663:233, 1667:95.

16. Uo. 1676:53.

17. HBmL. IV. A. 1011/a. 1632:609, 1656:64.

18. Protocollum Tractus Debreczinensis Anno 1615–1655. 21. TtREL I.31.a.1.

19. A könyvtár történetéről, ezen belül az 1706. évi katalógus elemzéséről Varga Zsigmond: A kollégiumi nagykönyvtár és vele kapcsolatos múzeum kialakulási története. Debrecen, 1945. 23–31. A mélyebb elemzést, statisztikai bontást igénylő könyvjegyzék a Nagykönyvtárban R 71/5a jelzet alatt található. A magyar nyelvű vallásos népkönyvek forrásául szolgáló angol kiadványok nagyrészét azonosította Bodonhelyi József: Az angol puritanizmus lelki élete és magyar hatásai. Debrecen, 1942.

20. Révész Imre: Társadalmi és politikai eszmék a magyar puritanizmusban. Theológiai Szemle, 1948. 14–15. a kéziratok ismertetésével. Szovátról Gyimesi Sándor: Debrecen jobbágyfalvi birtokai. Debrecen, 1959. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat a KLTE könyvtárában.

21. Sárospataki Füzetek 1862. 537.

22. A latin szöveg magyar fordítása Révész Imre: i. m. 15.

23. Julow Viktor–Tóth Béla 1981. 392.

24. Révész Imre: i. m. 10.

25. Idézetek uo. 9–10.

26. Moltmann, Jürgen: Zur Bedeutung des Petrus Ramus für philosophie und Theologie im Calvinismus. Zeitschrift für Kirchengeschichte 1957. 301.

27. Minderre igen plasztikusan Tóth Béla: Ramus hatása Debrecenben. In: A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának közleményei 112. Debrecen, 1979. 86–90.

28. Veni mecum (kézirat TiREK Kt. 1894. jelzet alatt) f. 89. V. ö. Hörcsik Richárd: Komáromi Csipkés György kéziratos ágendája. RE 1982. 10–12.

29. Idézi Tóth Béla i. m. 94. Tanulmánya Martonfalvi filozófiai munkásságának kitűnő összefoglalása, a fentiekben követtük gondolatmenetét és értékelésének főbb tételeit. Martonfalvi filozófiai és teológiai hatásáról u. ő.: Debrecen és a puritanizmus i. m. Martonfalvi egész életművének összefoglaló ismertetése még várat magára. Csiky Lajosnak a debreceni Nagykönyvtárban őrzött kéziratos Martonfalvi-életrajza adatokban gazdag, de szemléletében elavult mű.

30. Csendes József 1938., Hárs János 1938.

31. A vélemény M. Zemplén Joláné. A könyv ismertetése és értékelése A magyarországi fizika története 1711-ig (Bp. 1961) c. művében 298–302.

32. Tóth Béla: Szilágyi Tönkő Márton „Philosophia”-ja megjelenésének körülményei. MKsz 1977. 313–324., innen a fenti idézetek is.

33. Szabó Géza: A magyar református orthodoxia. Bp. 1943. 101–103. Szilágyi nemeslevele TtREK R 641/5 jelzet alatt.

34. Turóczi-Trostler József: Magyar cartesiánusok. Minerva, 1933. 20–68., Bán Imre: Adatok Apáti Miklós életrajzához. Filológiai Közlöny, 1958. 433–439.

35. Lisznyairól jelentőségéhez képest igen keveset írtak, és már elég régen, így névtelenül: Lisznyai K. Pál debreceni tanár és író címen a Csokonai Albumban (1861), valamint Révész Kálmán: Lisznyai Kovács Pál élete. Debreceni Protestáns Lapok 1893. 58–60. Újabban hasznosan, de röviden Nagy Géza: Fejezetek a magyar református egyház 17. századi történetéből. Bp. 1985. 195–196.