A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK OKTATÁSA
ÉS MŰVELÉSE A KOLLÉGIUMBAN

I. A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK TANTÁRGYI FEJLŐDÉSE

Hogy milyen volt a XVI. és XVII. században a debreceni iskola oktatási rendszere, és hogyan történt a tanulók osztályba sorolása vagy előmenetelének elbírálása, erről szinte semmit nem tudunk. Lényegében Maróthiig, illetve az 1770-ben megjelent Methodusig csak következtetéseinkre hagyatkozhatunk. Keressük a humán iskolában a reáliákat.

Az 1657-es iskolai törvényekből tudjuk, hogy az alsó fokú oktatás hatosztályos volt, de a tantárgyakra nézve csak a képzelet útján nyerhetünk némi eligazítást. Körülbelül 18–20 órája lehetett egy héten a gyerekeknek, s ezen felül még jó néhány órájuk, amelyeket gyakorlással, kötelező tanulással és ismétléssel tölthettek. Az első igazi magyar kartéziánus tudósunkig, Szilágyi Tönkő Mártonig csak a matézisben, a földrajzban, itt-ott a történelemben, és ezeken belül némi gyakorlati ismeret átadásában kereshetjük a reáliák nyomait. Ha az 1577-es Debreceni Aritmetikára gondolunk, és figyelembe vesszük, hogy lényegében ez volt a matézis tananyaga az alsó foktól kezdve a felsőfokú tanulmányok befejezéséig, tehát legalább tíz esztendőn át, akkor szakmai becslés alapján megállapíthatjuk, hogy – még a földrajzot is hozzá véve – a reáliákra fordított óraszám nem haladhatta meg az összes óraszám 10%-át. Hasonló lehetett a helyzet a nyugat-európai iskolákban is, hiszen az akkor tanítható ismeretanyag mennyiségén belül a reáliák aránya nem volt nagyobb. Természetesen ez az arány folyvást növekedett, de rendkívül lassan, úgyhogy a nálunk bekövetkezett kartéziánus korszakban emelkedhetett 10% fölé. Ennek oka abban van, hogy bár a barokk korszakban, tehát nagyjából 1600–1750 évekre terjedő időszakban a filozófiával belülről összefonódó matematika és fizika igen termékeny fejlődési szakaszba került, az iskolai oktatásba azonban az eredmények nagyon lassan szívódtak fel. Ennek történelmi és társadalmi okai voltak, különösen nálunk¹.

A debreceni matematikaoktatás történetében Maróthi munkássága fordulópontot jelentett, s ez hatással volt általában a természettudományok itteni fejlődésére. Sajnos, számszerű adatok az ő idejéből sem maradtak fenn a tantárgyakra és a tanítási órákra vonatkozóan. Az 1770-ben kiadott Methodus sem tartalmaz ilyet. Azt viszont egyértelműen meg lehet állapítani, hogy Maróthival kezdődően a természettudományok szerepe és jelentősége megnő. Nem szabad azonban ugrásszerű növekedésre gondolnunk, hanem a kor követelményeihez való pontosabb igazodásra. Az alsó- és középfokú tanítás debreceni állapotáról csak a Hatvani Istvánt követő korszakból vannak megbízható adataink a tantervek alapján. Néhány fontos időpontban érdemes megvizsgálni a reál- és humántárgyak óraszámának arányát, hogy fogalmat alkothassunk magunknak a fejlődés tendenciájáról. Előre kell bocsátanunk, hogy a gondos összeszámlálás ellenére a közölt adatok csak hozzávetőlegesen, inkább „rámutató” jelleggel tükrözik a valóságot. Feltételezzük, hogy az egyes tantárgyakra fordított idő nagyjából minősíti is a szóban forgó tantárgy fontosságát a többihez viszonyítva. Az arányt százalékban adjuk meg. Bemutatjuk a reáltárgyak (R) és humántárgyak (H) összesített óraszámának arányát, tehát az R/H hányadost.

Az 1795-ben kiadott Tanítók kötelességei című „tantervben” azt találjuk a kétosztályos elemi iskolával kapcsolatban, hogy az R/H hányados 42%. Ebből azonban nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, mert csak a gyerekek számolásra történő megtanításáról, a kisebb számok körében végzett négy alapműveletről, és egyszerűbb földrajzi topográfiai ismeret tanításáról van szó a reáliák tárgyköréből. Valószínűleg ezt a korábbi századokban is így csinálták, egyszerűen azért, mert az elemi oktatásban ezek az ismeretek nélkülözhetetlenek voltak; így a korábbi és későbbi időben is az R/H hányadost viszonylag magasnak találnánk.

Sokkal fontosabb adat azonban számunkra a középfokú oktatás R/H hányadosa, amely 1795-ben a debreceni iskolában 18% körül van.² Ez már meglepő a kicsinysége miatt, de reális. Ezután az 1804-es Álmosdi tanterv visszaesést mutatna – ismerve a humanisták győzelmét –, de a tanterv általánossága miatt az arányt nem tudjuk kiszámolni. Viszont az 1812-es kiadású, újabb Tanítók kötelességei című könyvecske, amelyet az egyházkerület által kiküldött felülvizsgáló tanügyi bizottság készített, ismét előrelépést hozott a reáltárgyakban, s itt az R/H hányados már 23%-ra nő,³ és ez már „az 1810-ben életbe lépő híres sárospataki tantervet is szem előtt tartotta”.⁴ Az 1795-ös tanterv a matézisben teljesen Maróthi Arithmetikájára épít; megemlíti a fizikát mint új tantárgyat, de csak a tanítás lehetőségét biztosítja kijelölt tanóra nélkül, a földrajz viszont bővül az újkori pontosabb ismeretekkel,⁵ és a térképrajzolással. Az 1812-es tantervben viszont a már valóban korszerűtlenül kevésnek bizonyuló Maróthi-féle arithmetika kiegészül a geometriával és az algebrával. Hogy ezeken a tárgyakon belül pontosan mit tanítottak, azt nem tudjuk megállapítani, csak sejtjük, hogy a longimetria, planimetria és sztereometria megjelölések a távolság-összefüggések, a sík- és térmértan alapvető ismereteinek tárgyalását jelenthették. Meg kell azonban jegyezni, hogy a humanisták és a realisták közötti említett viszálykodás erősen láttatja itt a kedvezőtlen hatását, mert bizony hiányoznak például a természetrajzi ismeretek, és sem a matézis, sem pedig a geometria nem tartalmazza a kor színvonalán középfokú iskolában tanítható és Nyugaton már tanított ismereteket. Legalábbis a rendkívül kis óraszámból szakmai szempontok alapján erre lehet következtetni, de ezt a visszafogottságot igazolja a soha meg nem valósított, 1801-ben készített, sokkal korszerűbb tanterv is, amely egyben a kor igényeit és követelményeit mutatja be. Ez egyértelműen fogalmazza meg azt a kívánalmat, hogy „a természeti dolgok is tanítódjanak, és erre végre könyv készítődjék” a felső négy középfokú osztály számára. Ez a tervezet növénytani, állattani, ásványtani ismeretek és „az Emberről szóló tudomány” bevezetését, valamint fizika, geometria, polgári építészettan, gyakorlati mechanika (statika) és egészségtan tanítását tartja fontosnak, nem is beszélve arról, hogy a két felső osztály számára matematikából és geometriából bizonyos ismereteket az akadémiai szintről akartak „lehozni”. Mindez azt mutatja, hogy a korszerű európai színvonalra való törekvés, készség és felkészültség megvolt a debreceni tanárokban, de szándékuk hajótörést szenvedett részben a humanisták, részben pedig a határozatlan egyházkerületi vezetés miatt. Bár az 1812-es tanterv előrelépést jelentett a természettudományos tárgyak tekintetében az 1795-ös tantervhez képest, mégis az adott kor lehetőségeihez viszonyítva korszerűtlennek kell minősítenünk. Ráadásul az 1820-as tanterv még csak fokozta a visszaesést. Ebben az a fájdalmas tény, hogy a debreceni középfokú oktatást már nem lehetett megreformálni a szabadságharcig. Így nem kell csodálkoznunk azon, hogy az Entwurf erőteljesen avatkozott bele a magyar közoktatás ügyébe, és bizonyos szempontból ébresztőleg hatott a debreceni Kollégiumra is.

Csupán néhány adatot közlünk még, hogy érzékeltessük a reáliák szerepét, fejlődésük tendenciáját. 1890-ben a kollégium gimnáziumában – az állami tanterv időszaka – az R/H hányados már 45%. Az 1926-ban kiadott középiskolai tanterv szerint az általános gimnáziumokban az R/H hányados 43%, a reálgimnáziumokban 48% és a reáliskolákban 82%. Érdemes felfigyelni arra is, hogy ugyanez az R/H hányados 1979-es, mostanáig legújabb gimnáziumi tanterv szerint 80–85%-ot mutat. Ez utóbbinak a fakultatív tantárgyi választás miatt vannak mozgó határai. Mindenesetre az R/H számok bemutatnak egy időben történő változást – előbb lassú emelkedést, majd gyors növekedést.

A felső fokú tanulmányokról részben nehezebben, részben pedig könnyebben alkothatunk képet magunknak. A nehézséget az okozza, hogy sem a tanulmányi évek számát, sem az előadott anyag tartalmát, még kevésbé az erre fordított órák számát nem ismerjük a kollégium kezdeti két évszázadában. Martonfalvi György és tanártársai végezhették az első komolyabb reformálást 1660-tól kezdődő időben, de az igazán jól körvonalazott reformot Maróthinál találjuk. Bár a felsőoktatásra vonatkozó, 1740-ben írt Ideajában még ő is úgy tervezi, hogy „Nemis szaggattatnék egészszen classisokra az ifjúság”, azonban már nála világosan kiderül, hogy a felső fokú tanulmányok betetőzését a teológia és filozófia jelentette, ami természetesen addig is úgy volt, de ekkor már hangoztatottá vált, hogy ezt megelőzően, tehát a felsőfokú tanulmányok alacsonyabb éveiben mintegy előkészítőként, más tantárgyakat is kell tanulni. Ezek között kereshetjük a természettudományokat.⁶

A Maróthit megelőző korban minden bizonnyal egy főiskolás „deák” addig tanult, amíg a professzora be nem fejezte a stúdiumot, természetesen azért valamilyen határnak kellett lenni. A tananyagot tekintve a professzorok a külföldi egyetemekhez igazodtak, vagy koruknak legtekintélyesebb tudósa által írt szakkönyvet használták, mint később Maróthi, aki már a matematikát Johann Friedrich Weidler wittenbergi professzor Institutiones Matheseos selectis observationibus illustratae című könyve alapján tanította. ⁷ Valahol itt kezdődik a debreceni kollégiumban a természettudományoknak a filozófiától elkülönítetten történő szakoktatása a felsőfokon. Weidlernek ez a könyve felöleli az akkor tanítható matematikai és fizikai ismereteket, amelyeknek egyszerűbb és érthető részeit Maróthi elképzelhetően tanította is; valószínűnek látszik azonban, hogy a nehezebb részeket, mint például a trigonometria, a logaritmus, a gravitáció stb. csak szűkebb tanítványi körben adhatta elő. Ezért is javasolhatta ő az Ideaban, hogy „Engedtessék idő a privatum collégiumoknak tartására a Mathésisben s egyébben”. Szakszempontból megítélve ez annál is inkább így lehetett, mert sem a tanulók középfokú képzettsége, sem pedig az erre szánt alacsony óraszám nem tette volna lehetővé Weidler egész könyvének tanítását. Mindenesetre Maróthi kezdeményezése annyiban modern, hogy megindította a meglévő keretek tágítását. Ez a folyamat Hatvani István széles körű tudása és tanári tekintélye révén tovább erősödött, míg végül is a XVIII. század végén már szétfeszültek ezek a keretek, és sorra alakultak az újabb tanszékek. Mármost a meglevő „tantárgyfelosztásokból” csak annyit lehet megállapítani hozzávetőleges becsléssel, hogy a főiskolai tanulmányok alatt közölt természettudományos ismeretanyag az egésznek körülbelül 10–20%-át tette ki Maróthi idejében. A professzorok ugyanis egyenlő óraszámban tanítottak, és a négy tanszék közül ugyan kettő volt filozófiai tanszék, de a klasszikus műveltségen alapuló, széles körben mindenütt művelt, tanított filozófiának, illetve a filozófiai tanszékek anyagának a természettudományok csak a töredék részét alkották. A mi professzoraink is saját koruknak az emberei voltak! A legjobban tükröződik ez Hatvaninál, az 1757-ben kiadott híres Introductio fában, amelyből kitűnik az ő komoly természettudományos felkészültsége, de alapjában véve könyve filozófiai mű, a kornak megfelelő magas színvonalon.

1777-ben, a Ratio Educationis évében szeptember 20-án, a debreceni kollégium tanárai is megfogalmazták véleményüket A Professzorok opinioja felőli, mitsoda rendel kell tanítani a Disciplinákat a Collegiumban címmel,⁸ s ebből már világosan kiderül, hogy azt megelőzően is a legfelső teológiai és filozófiai tanulmányokat egy hároméves felsőfokú képzés előzi meg, amelynek szerves része a földrajz, az aritmetika, a geometria, a trigonometria, az algebra, a kozmológia és a „merő fizikának nevezetesebb részei” és még jó néhány humán jellegű tantárggyal együtt ezek „kultsok minden méllyebb és szélessebb Disciplináknak a meg tanulására”. Az 1781-es órafelosztásból itt már számszerűen is kitűnik, hogy a természettudományok, vagy talán helyesebben a reáltárgyak ennek a kurzusnak körülbelül az 50%-át teszik ki, és az ezt követő újabb három évi legfelső tanulmányok során már többé nem találkozunk velük. Tehát, ha együtt tekintjük a hatéves felsőfokú tanulmányokat, akkor egy végzett lelkész összes ismeretanyagának a 25%-át a természettudományos ismeretek tették ki.⁹ Az 1792-ben készített, Domokos Lajos és Kabai József által aláírt tervezet a természettudományok szempontjából ugyanazt a képet mutatja,¹⁰ elsősorban a teológiai oktatást reformálta. Változást hozott azonban az 1798-as esztendő, amikor is megszületett az ötödik tanszék, most már szinte élesen különválasztva a természettudományokat a filozófiától. A tanszékeket így nevezik: filozófiai, továbbá matematikai és fizikai, történelmi és irodalmi, és két tanszék a teológiai tudományok számára. A filozófia keretein belül hagyták a korábban Hatvani által is tanított logikát, politikát, metafizikát, természetjogot és filozófia moralist, s ettől élesen különválasztva találjuk a matematika és fizika professzoránál a tipikusan – mai értelemben is – természettudományi tárgyakat, mégpedig a következőket: erőtan, optika, perspektíva, katoptrika (tükrözés), dioptrika (fénytörés), polgári építészet, fizika, historia naturalis, asztronómia, általános földrajz, kronológia, hidrosztatika, aerometria, hidraulika és gnomonika (napórakészítés). ¹¹

Itt már látszik, hogy nincs értelme százalékos becsléssel próbálkozni, mint korábban tettük, csupán azt kell megállapítanunk, hogy a tanított tantárgyakból ítélve, a természettudományos oktatás és képzés szempontjából is a debreceni Kollégium megőrizte rangos főiskolai színvonalát, amelyre Hatvaniék is büszkék voltak: „A Collegiumban a mostani tanításnak modja hogy is légyen meg tetszik az gyümöltséből: mert solidus és valóságos tudományú Ifjakat nevelt ez fel minden disciplinákban. Meg esmérik ezt a Lutheranus Atyafiak ez Hazában, oda ki pedig a Helvetiai és Belgiumi Academiákban tanító Professorok tudva tartyák, akik elött a Debreceni Collegiumban tanult Ifjak minden Magyar Országból ki mentek között legkészültebbeknek tartattatnak. Csak mostanság is jöttek erről hiteles attestatiok hozzánk.”¹²

Az 1798-as említett tervezet nem sokáig volt hivatalosan érvényben, mert a humanisták álmosdi munkálatai zavarólag hatottak a főhatóságra. Az egyházkerület végül pontot akart tenni a tanügyi vitára, és a Missa Deputatio nevű bizottságot kérte fel a rendezésre, amely 1816. november 8-án összeült szintén Álmosdon. Az általuk készített tanterv elolvasásakor a reáliákban járatos szakember arra a következtetésre juthat, hogy hozzá nem értő, vagy korának természettudományos színvonalán nem álló tanerő vehetett részt a munkálatokban, hiszen általánosságban van benne a matematika és földrajz, s az alkalmazott matematika utalhat a fizikára, de bizony találunk benne ósdi, főiskolai tanulmányokhoz nem méltó, színvonaltalan dolgot is, mint például Cebes Tábláját (szorzótábla) és Pithagoras aranyverseit, ezeket görögből való fordítással és elemzéssel. Hogy a Missa Deputatio javaslatát mennyire tette magáévá a Kollégium, azt megállapítani nem lehet, csupán azt látjuk, hogy a főiskolai oktatásban a fejlődés feltartóztathatatlanul megy előre, s 1823-ban Kerekes elfoglalja az újabb természettudományi tanszéket. A professzorokat valószínűleg nem lehetett az alsó iskolák mintájára rendszabályozni, így a természettudományok ügye nem sok csorbát szenvedett a felsőfokon. Ez olyannyira így van, hogy az 1842-es tantárgyfelosztás és óraterv szerint – nem számítva a pedagógiai és nyelvi stúdiumokat – az első három főiskolai előkészítő évben a fő tantárgyak között valóságosan is túlsúlyba kerültek a természettudományok. Az 1825-ben létrehozott pedagógiai tanszék, s ezzel együtt a pedagógiának mint tudománynak a megjelenése már előre vetíti a tanárképzés szükségességét. A természettudományok Debrecenben történő további térhódításának később határt szabtak a nemzeti-politikai események, és azoknak az egész kollégiumra kirótt következményei.

II. A TERMÉSZETTUDOMÁNYI TÁRGYAK ÁTTEKINTÉSE

Ezeket a tantárgyakat gyakran reáliáknak neveztük. Amint láttuk, eredetüket a filozófiában kellett keresnünk, tárgyuknál, természetüknél fogva annak a területén éltek, és fokozatosan váltak el tőle. Az önállósodás útjára először a matematika lépett, majd pedig a matematika segítségével egyre gyorsuló ütemben a többi természettudományi tantárgy is önállóvá vált az universitas scientarium-ban. Sokáig úgy gondolták, hogy a matematika nem önálló tudomány, hanem csak minden más tudománynak a segédtudománya. Ezért is emlegettük mindig a reáliák között. Természetesen ma már tudjuk, hogy a matematika önálló tudomány, amely éppen sajátos tárgya és módszere miatt különbözik minden más tudománytól, ezért nem szokták sem a reál, sem a humán tudományokhoz sorolni. Mivel azonban kialakulását tekintve fejlődése során szorosan összefonódott a természettudományokkal, ismertetését a reáliák között elengedhetetlenül fontosnak tartjuk. Az alábbiakban a debreceni kollégiumban művelt matematika és természettudományi tárgyak időrendi áttekintését fogjuk elvégezni.

1. Matematika

Az úgynevezett Debreceni Aritmetikát 1577-ben adták ki; eddigi ismereteink szerint ez a legrégibb magyar nyelvű matematikai munka. Hoffhalter Rudolf nyomtatta ki Debrecenben; nevét Dávid Lajos debreceni egyetemi tanártól kapta. Eredeti címének kezdőszavai: Aritmetica, az az, a számvetésnec tudománia... A borítólapon olvashatjuk, hogy Gemma Frisius flamand tudós könyvének fordításáról van szó, azonban Hárs János, aki erről a legrészletesebb leírást adta 1938-ban, kimutatta, hogy teljesen önálló munkáról van szó.¹³ Szerzőjéül legtöbben Laskói Jánost emlegetik, aki 1577–1584 között volt a debreceni iskola rectora.¹⁴ Majdnem száz évig ez volt a „matematikai” ismeretek tára. Hat alapműveletről beszél: számlálás, összeadás, kivonás, szorzás, osztás, haladvány. Az osztásnak és a törteknek csak az egyszerűbb eseteit tárgyalja, valamint a számolás és a műveletek „technikai” módszerét mutatja be, mint például a hármasszabályt, amelyet ma aránypár néven ismerünk. A Debreceni Aritmetika tartalmi szempontból a kor legjobb színvonalán álló tankönyv volt. Külön érdeme, hogy a száraz matematikai ismereteket igen érdekes magyar vonatkozású gyakorlati példákkal fűszerezte, és szerzője igen komoly nyelvművelő munkát végzett a magyar matematikai műszavak megalkotásával. ¹⁵

A Debreceni Aritmetikát az 1674-ben szintén Debrecenben megjelentetett Menyői Tolvaj Ferenc-féle aritmetika könyv váltotta fel. Teljes címe: Az aritmetikának, vagy az számlálásnak öt speciesinek rövid magyar regulákban foglaltatott mestersége. Tartalmi szempontból lényegében ugyanazt hozza, feladatai hasonlóan gyakorlatiasak, de talán még nehezebben birkózik a kialakulóban lévő magyar matematikai műnyelvvel. Amint a címéből is látszik, öt speciest említ, a hatványozást már nem sorolja az alapműveletek közé. A debreceni első megjelenésétől számítva körülbelül hetven évig ezt a könyvet használták sokfelé, kiadták Kolozsváron, Lőcsén és Pozsonyban. Menyői Tolvaj Ferencről nem sokat tudunk, születési évét sem ismerjük, 1710 körül halt meg. Debrecenbe jövetele előtt Gyöngyösön és Losoncon volt tanító.¹⁶

Együtt kell említenünk ennek a kornak két kiváló tanárát, Martonfalvi Tóth Györgyöt (1635–1681) és Szilágyi Tönkő Mártont (1642–1700). Őket nem a matematika tudománya ragadta meg, hanem – azt közvetítő segédeszköznek tekintve – tanításaikban a kartéziánus logikára építettek, ehhez pedig nyilvánvalóan szükségük volt az alapvető matematikai ismeretekre. Ezért feltételezik, hogy ők is tanítottak némi matematikát,¹⁷ azonban figyelmüket a természet megismerésének gondolkodási módszertana kötötte le. E két nagy tudós érdemeit máshol találhatjuk meg. Lisznyai Kovács Pál (1630–1695) az eleddig ismert első tanár, aki – Zemplén Jolán szerint¹⁸ – komolyabb méretekben tanított Debrecenben számtant, magyar történelmet és földrajzot. 1679-től haláláig volt a kollégium tanára. Hogy mit taníthatott számtanból, azt bizonyossággal nem tudjuk megállapítani. Valószínűleg alapos matematikai ismeretek birtokában lehetett, és az e tárgybeli tudását a történelmi kronológiai adatok feldolgozásánál hasznosította. Erre a korszakra általánosságban is az volt a jellemző, hogy a koruk matematikájában tájékozott tudósok szinte erővel keresték a matematika felhasználásának lehetőségét minden más tudományban.

Mind a magyarországi, mind a nyugat-európai helyzetről hiteles képet kapunk Debreczeni Király István (?-1716) kollégiumi diák és tanár 1695-ben, Franekerben készített disszertációjából. „Kiinduló pont a descartesi filozófia ‘cogito ergo sum’ ja, majd az igazságról, bölcsességről, logikáról, evidenciáról szóló eszmefuttatások után a racionalizmusnak mint a természeti tudományokban egyetlen elfogadható világnézetnek a fejtegetése. A második része a dolgozatnak..., amelyben a matematikának a gyakorlati életben játszott szerepéről van szó, már valóban az új korszakot hirdeti, a városi polgárság törekvését, hogy a technika tudományos módszerekkel tökéletesedjék... Mert, mondja Király, hajózás, haditechnika, geodézia hogyan is lenne elképzelhető matematika, a geometria három ága, a longimetria, planimetria és sztereometria nélkül?”¹⁹ Ebből nemcsak az derül ki, hogy a debreceni tanárok igen szorosan és jó színvonalon követték a nyugat-európai felsőfokú oktatást, hanem azt is határozottan meg kell állapítanunk, hogy az itteni matematikai oktatás színvonalát nem szabad lemérni pusztán az említett, használatban lévő aritmetika könyvek alapján. Ha csak ennyit tanultak volna, akkor nem született volna számos, a Királyéhoz hasonló disszertáció. Következésképpen a tanárok a hivatalos aritmetikai tananyagon túl – esetleg szűkebb kör számára – annál jóval magasabb szintű ismereteket is taníthattak, hiszen ez akkor belefért a nagyfokú tanári szabadságba. Mai szóhasználattal élve, differenciált oktatást végeztek, illetve a tehetséggondozás valamilyen formáját valósították meg. A debreceni Kollégiumban tanult Köleséri Sámuel (1663–1732) is így érhetett el figyelemre méltó tudományos szintet. Disszertációja elsősorban a fizika szempontjából érdekes, de matematikai vonatkozásban is értékes gondolatokat tartalmaz. Ő csak rövid időre jött vissza Debrecenbe, végül is Nagyszebenben telepedett le. 1729-ben az angol Royal Society tagjai közé választotta.

Maróthi György (1715–1744) rövid tanári működése és munkássága már minőségi ugrást hozott nemcsak Debrecenben, hanem az egész országban. A már említett wittenbergi kortárs egyetemi tanár, Johann Friedrich Weidler (1692–1755) akadémiai tankönyve alapján tanította a matematikát. Maga Weidler nem volt alkotó matematikus, de felkészültsége alapján igen jó, korszerű és tanítható tankönyveket írt korának felsőfokú oktatási kívánalmai szerint. Ezért érthető, hogy Maróthi is az ő könyvét vette alapul, amikor a debreceni Kollégiumban a matézis tanításának reformálásához hozzáfogott. 1743-ban Debrecenben adta ki az Arithmetica, vagy számvetésnek mestersége című könyvét, amely Szénássy Barna szerint „tárgyi és módszertani szempontból eléri az elemi számtant tárgyaló tankönyvek legmagasabb európai színvonalát”.²⁰ Szakmódszertani szempontból is jelentős alkotás. Nála már csak a ma is használatos négy alapművelet szerepel: összeadás, kivonás, szorzás és osztás.²¹ Rendkívül jól taníthatósága miatt háromszor adták ki könyvét, összesen 9200 példányban, és még az 1812-es Tanítók kötelességei „tanterv”-ben is előírták, hogy a számvetést „Maróthi szerint” kell tanítani. Bizonyosra vehetjük, hogy Arithmetikáját az elemi és középfokú oktatás számára készítette, tudniillik a felsőbb matézis tanulásához meghozatta Weidler könyvét több példányban, és ezeket egy korabeli feljegyzés szerint 1743-ban 36 diák meg is vásárolta.²² Így a könyv tartalmából ítélve, a debreceni diákok professzoruk vezetésével megismerkedhettek a matematikának néhány olyan fejezetével, amelyet addig itt nem tanítottak, mint például a számtani és mértani sorozat, a logaritmus, a trigonometria és végül az alkalmazott matematika, amely már a fizika területére visz át bennünket. Maróthihoz hasonló szinten művelhette a matematikát az 1742-ben megválasztott fiatal kortárs tanár, Piskárkosi Szilágyi Sámuel (1719–1785), hiszen az akkori matematikai és fizikai ismeretek annyira összefonódtak, hogy egyiket a másik nélkül nem is lehetett tanítani. Ezért kell itt megemlíteni a „fizikus” Szilágyi Sámuel nevét.

A következő nagy tanáregyéniség Hatvani István (1718–1786) már egy olyan folyamat kezdetén áll, amikor végre Magyarországon is megindulnak az alkotó matematikai törekvések. Bár még ő is a természettudományokat már-már csak lazán összefogó filozófia keretein belül tanította a matézist, gyakorlatilag azonban külön tudománynak tekintette, sőt az egyetlen olyan tudománynak, amelynek az eredményeiben megbízhatunk. Hatvani is használta Weidler művét az oktatásban, de ő már ennél jóval többet tudott. Ismerte a végtelen sorokat, valamint a differenciál- és integrálszámítást.²³ Ez utóbbit csak értékelte a tudományos gondolkodás fejlődése szempontjából, de tanításáról még szó sem lehetett, nemhogy nálunk, még Európában máshol sem, mivel erre még nem ért meg az idő. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy még közelítőleg sem tudjuk megítélni, mit és milyen mélységig tudott Hatvani a matematika tudományából, csupán azt látjuk, hogy korának minden fontos és új felfedezését ismerte és jelentőségüket felismerte. Ő az első magyar matematikus, aki a valószínűség-számítást a hazai gyakorlatban alkalmazta is, és az alkalmazás területén újat is alkotott. Például a halálozási statisztikában alkalmazta a nagy számok törvényét.²⁴ A tudománytörténészek őt tartják az első politikai aritmetikával és közgazdaságtannal foglalkozó magyar tudósnak.²⁵

Hatvani István az 1749. január 17-én megtartott tanári székfoglalójában felsorolja a debreceni Kollégium híresebb matematikatanárait. Ezek a következők: Újfalvi Anderkó Imre (?-?) 1596–1599 volt tanár, Szilágyi Tönkő Márton (már említettük), Vári Mihály (?-1723), Huszti Szabó István (1671–1704?), Sződi István (1682–1754), Szilágyi Tönkő István (?-1751) és Piskárkosi Szilágyi Sámuel (már említettük). Ezek legtöbbikének matematikai munkásságát nem ismerjük; idevágó adatok nem állnak rendelkezésünkre.

Hatvani István leghíresebb matematikus tanítványa Sárvári Pál (1765–1846) volt, aki 1792-ben lett a Kollégium tanára és 1798-tól külön matematikai és fizikai tanszéket kapott. Hogy mit tanított matematikából, azt maga sorolja fel az 1819. október 3-án kelt jelentésében: „A’ mi a Mathematikumokat illeti, az első fél esztendőbenn megfutvánn rövidedenn a Tiszta Mathesisnek azon fundamentomos részeit, mellyeknek helyes tudása nélkül nem bóldogulhatni, kezdem a Plana Trigonometriát, és végzem a tulajdonképpenn való Optikát, Catoptrikat és Dioptrikát. A második fél esztendőbenn tanítom a Sphaerica Trigonometriát, a Sphaerica és Theorica Astronomiával együtt. Jelesebb előmenetelű hallgatóimnak a Conica Sectiókat is kész vagyok tanítani.”²⁶

Ezeknek a tantárgyaknak mint oktatott tananyagnak a tartalmát, tehát tanításának mélységét és szélességét elég jó közelítéssel meg tudjuk állapítani Sárvári tanítványainak kézirataiból. A Plana Trigonometrián, tehát a síkbeli háromszögekkel kapcsolatos részen belül tárgyaltak minden olyan problémát, amelyeket a szögfüggvényekkel meg tudtak oldani. Használták a sinus, cosinus, tangens, cotangens, secans és cosecans szögfüggvényeket, sőt a sinus logaritmusával is számoltak a sinus-tétel alkalmazásakor. Sok szép goniometriai feladatot oldottak meg, s egyértelműen kiderül az is, hogy alapvető ismeretnek tekintették a háromszögek egybevágóságának és hasonlóságának feltételeit, s látszik az is, hogy gyakorlottak voltak a számok négyzetgyökének elemi úton történő kiszámításában.²⁷ A Sphaerica Trigonometriát, a gömbháromszögtant pedig meglepően sok feladat segítségével tanulták.²⁸ Az ide sorolt többi „Matematicum” lényegében a geometriai optika és a csillagászat körébe tartozik. A geometriai optikában tanulták a sík- és gömbtükör képalkotási jelenségeit, s ezeket kitűnő ábrákon szemléltették. Figyelemre méltó, hogy az emberi szem optikáját igen részletesen tárgyalták.²⁹ A csillagászatban meglepően sok ismeretet tanultak a Napról, a Holdról és a bolygókról, ezek méreteit, távolságviszonyait és az égbolton való tájékozódás szerteágazó tudnivalóit.³⁰ Szakszempontból is igen sokra kell értékelnünk, hogy Kepler törvényét alaposan ismerték.³¹ Mindezekből következik, hogy méltán lett hangsúlyos a sík- és gömbi geometria tanítása a matematikában, hiszen még a mainál is komolyabb gyakorlati alkalmazás volt a céljuk.

Igen jó fényt vetnek Sárvári tanári működésére a tanítványi kéziratok. Nemcsak a puszta ismeretközlésre törekedett, hanem a tananyagot alapos rendszerességgel építette fel, s ezzel a logikus gondolkodásra nevelte diákjait. Különösen kiderül ez a geometrián belül, amikor is gondosan, didaktikai sorrendben következnek egymás után például a goniometriai, epipedometriai és stereometriai ismeretek,³² majd pedig az alakzatok mennyiségi összefüggései.³³ Ez utóbbit nevezték akkor analitikus geometriának, s ennek az anyagrésznek pedagógiai szempontból erős oldala volt, hogy Sárvári az állítás és bizonyítás módszerével tárgyalta. Szép példa erre Pithagorasz tételének bizonyítása, vagy a hasonlóságra épülő középarányos tételek beláttatása.³⁴

Rendkívül figyelemre méltó még szakszempontból a Conica Sectiok, a kúpszeletek említése, hiszen a projektív geometria kibontakozása Európában éppen Sárvári tanársága idejére esik, virágkora pedig még jóval később következik be.³⁵ Az ő korában már az asztronómia komoly tanítása elképzelhetetlen volt a kúpszeletek (kör, ellipszis, hiperbola, parabola) ismerete nélkül, s azt is feltételezhetjük, hogy Sárvári nemcsak az elemi szintetikus tárgyalásmódot ismerte, hanem a kúpszeletek leírásánál az analitikus geometria módszerének egyszerűbb részeivel is dolgozott. Világos utalásokat találunk erre nézve az 1793-ban készített göttingeni jegyzeteiben. A parabola tengelyponti egyenletének magyarázatát koordinátageometriai úton vezeti végig.³⁶ Mivel ez a magasabb matematikai (Höher Mathesis) tanulmányok körébe tartozott, ezért igen nagyra kell értékelnünk Sárvári törekvését a Conica Sectiok tanítása kapcsán, még ha szűkebb tanítványi körben történt is. Minden bizonnyal az ő széles körű geometriai tudásának köszönhető, hogy tanársága idején, 1801-ben az egyházkerületi szuperintendencia kötelező tantárggyá tette a rajzot.³⁷ Ehhez tankönyvet is készített, melynek címe sok mindent elárul: „A rajzolás mesterségének kezdete. A rajzolásban gyönyörködő tanuló ifjak és gyermekek kedvéért írta Sárvári Pál, a debreczeni reformatum kollegiomban rendesenn mathezist és fizikát tanító professor. Rajzolta Lumniczer György János, metszette Beregszászi Péter, a nevezett kollegiomban tanuló ifjak. I. Darab. X. Rézre metszett táblákkal. Debreczenbenn, 1804.”³⁸ 1816-tól a rajzhoz csatoltan bevezették az építészettel való foglalkozást is.

Bizonyos mértékig Sárvári is polihisztor volt, de már nem olyan értelemben, mint Hatvani. Az 1790-es években már Kant filozófiáját is tanította, a délutáni órákon A gyakorlati ész kritikáját adta elő hallgatóinak³⁹, de mint tudós, a természettudományokban rendelkezett gazdagabb és mélyebb ismeretekkel. 1832-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. További elismerésre méltó érdeme még, hogy „sokat harcolt a magyar oktatási nyelv bevezetéséért, és amikor ez – az ország többi iskoláját megelőzve – 1797-ben a Kollégiumban megtörtént, minden erejét a magyar matematikai és filozófiai szaknyelv megteremtésére fordította” – írja róla Szénássy Barna.⁴⁰ Az ő tanítványa volt a Kollégiumban a később országos hírű matematikus Győry Sándor (1795–1870), akit tanárával egy időben akadémiai taggá választottak.

Kerekes Ferenc (1784–1850) és a két Bolyai munkássága nagyjából egybeesik. A marosvásárhelyi református Kollégium két nagy alakjának, a különös matematikai tehetséggel megáldott Bolyaiaknak méltó kortársa. Széles körű tudása azokéval vetekszik, a tudományos alkotás területén azonban alattuk maradt. Zseniális képességét elaprózta. Foglalkozott botanikával, ásványtannal, kémiával, nyelvészettel, míg végérvényesen a matematikánál kötött ki, és 1839-ben Sárvári tanszékére kerülve, élete végéig a matematika lett a kedvelt szakterülete. Sajnálatos, hogy nem írt összefüggő, rendszerezett és átfogó matematikai művet, így tudását és képességét csak az alkalomszerű értekezéseiben látjuk felcsillanni. Amikor a lipcsei Jablonowski Társulat 1834-ben pályázatot hirdetett a komplex számok és a geometriai szerkesztések közötti kapcsolat tisztázására, a két Bolyai előtt Kerekes dolgozatát értékelték többre. A helyzetképhez hozzátartozik, hogy a meghirdetett pályázatra csak az említett három kiváló akkori magyar matematikusunk küldött be értekezést, más európai tudós nem szólt hozzá a témához.

Kerekest élénken foglalkoztatta a differenciál- és integrálszámítás problémaköre, s ezen belül is a fogalmi értelmezés és magyarázhatóság kérdése. Az Európa-szerte folyó vitába a magyarok közül csak ő kapcsolódott be. Érdemi eredményt nem ért el, mégis azt lehet mondani, hogy az Elmélkedés a fellengzős mathesis igaz sarkalatairól című, magyar nyelvű írásával elsőként vetette meg 1837-ben a differenciál- és integrálszámítás oktatásának hazai alapjait.⁴¹ Ennek a kéziratban fennmaradt műnek két pozitív vonását emelhetjük ki.

Egy olyan különös matematikai részterület megfogalmazását kíséreli meg magyar nyelven, amelyhez még nem volt meg a szaknyelv. Más európai országok is ezzel a nehézséggel küszködtek. A nyelvi nehézségek abból is adódtak, hogy magán a matematikán belüli szaktudományi értelmezések sem voltak egységesek és kielégítőek. Ezért Kerekes próbálkozását csak dicsérettel lehet illetni. A másik elismerésre méltó tény, hogy az értelmezésben és magyarázásban módszertani alapul a newtoni kinematikát hívja segítségül. A változó sebességű mozgás út–idő összefüggésének kapcsán igyekszik az infinitézimális mennyiségekkel való „számolást” megértetni. A mai olvasóra a „fellengzős mathesis” erőfeszítései olyan benyomást tesznek, mintha szerzője a lényeg birtokosa lenne, csak nem tudja kifejezésre juttatni, hogyan került ez a tulajdonába.⁴²

A két Bolyaival együtt Kerekes Ferenc is a matematika művelőinek európai élvonalába tartozott. 1837-ben az akadémia levelező tagjává választották, majd 1844-ben rendes tag lett. A szentpétervári egyetem tanári katedrájára történő meghívást nem fogadta el, a Kollégiumban maradt, ahol szegény sorsú diákból vált országos tekintélyű tudóssá. A felsőbb mértan valódi alapelvei és egy toldalék töredékkel címen, az analízis tárgykörébe tartozó hátrahagyott munkáit egyik tanítványa és tanszéki utóda, Csányi Dániel adta ki 1862-ben, ezen kívül iskolája még nagy mennyiségű kéziratát őrzi.

A tehetséges Csányi Dániel (1820–1867) matematikai munkásságát derékba törte a szabadságharcban való részvétele miatt reá mért hatévi börtönbüntetés. 1857-ben szabadult, de csak 1861-ben foglalhatta el tanári hivatalát. A fogság alatt és után is állandóan írt, főként matematikai analízissel foglalkozott. 1863-ban az akadémia rendes tagja lett.

Csányi Dánielt, a kiváló tudóst még 1850-ben választották meg tanárrá. Tanszéke hosszú kihagyás után 1861-ben kezdett ismét működni, amikor a Kollégiumban ismét hatosztályos lett a gimnázium, s ennek folytatásaként megszervezték a főiskolai tanulmányokra előkészítő kétéves „bölcseleti tanfolyamot”. Mivel ennek a második évében „a felsőbb mathesis alapvonalai” szerepeltek előírásként⁴³, itt kereshetjük a helyét Csányi rövid tanári működésének. Elvileg az ő tanszéke képviselte volna a főiskolai szintű természettudományi tárgyak továbbélését, gyakorlatilag azonban ezek felsőszintű oktatását megszűntnek tekinthetjük. A nagy múltú, de névlegessé vált tanszéket 1867-ben hivatalosan is áttették a gimnáziumba.

1850-től kezdődően a matematika középiskolai tárgyként élt tovább a Kollégiumban. Tanárai igen jó szakmai színvonalat képviseltek; többen közülük tudományos fokozatot szereztek, tankönyveket írtak, és nagyobb részük tudományos irodalmi tevékenységet folytatott.⁴⁴ Kezük alól, jó tanári munkájuk eredményeképpen, igen sok tudományos kiválóság került ki. Nincs lehetőségünk arra, hogy egyenként értékeljük őket, csupán két nevet említünk meg. A korszak kezdetén áll Tóth József (1823–1908), aki 1852-től 48 évig tanított az iskolában. Mint a „mathesis professzora”, tudásából adódó tekintélyével rendkívüli szerepet játszott abban, hogy iskolája túlélte a szabadságharc utáni viszontagságos évtizedeket. Ellentétben vele, Rapcsák András (1914-) csak rövid öt esztendeig volt az iskola matematikatanára – 1942-től. Magas szintű tudományos képzettségének csak a felsőoktatás tudott további teret biztosítani. Előbb egyetemi tanár, majd 1968-ban az Akadémia levelező tagja, 1982-ben pedig rendes tagja lett.

2. Fizika

Eredetét az egész XVI. és XVII. században általánosan uralkodó „filozófia naturalis”-ban, annak általános vagy speciális részében lehet keresni, de amíg a természetszemléletben Galilei, a gondolkodásban Descartes, végül pedig az egész világról mint egységes egészről szóló newtoni általános elmélet hatása meg nem jelenik, addig nem beszélhetünk igazi értelemben vett fizikáról. Ezért a debreceni fizikaoktatás bemutatását is csak a XVII. század második felétől kezdhetjük.

A szerzőnek sem volt szándékában és szakszempontból sem ítélhetjük természettudományos munkának Komáromi Csipkés György (1628–1678) debreceni kollégiumi tanárnak az üstökösökről készített írását, mégis értékelhető abból a szempontból, hogy magyar nyelven írta a nép számára segítő felvilágosításul. Egyik fiatalabb tanártársa, a jobbágy származású Szilágyi Tönkő Márton (1642–1700) azonban már korának legjobb színvonalán álló tudós egyéniség. Ő még nem kutató, hanem felsőfokú szinten oktató filozófustanár. Magyarországon ő írta az első teljes kartéziánus fizika könyvet Philosophia ad usum Scholarum praesertim Debrecinae applicata címmel 1678-ban.⁴⁵ E latinul írt könyv még Maróthi idejében is használatos volt. A természet legátfogóbb, szerte Európában elterjedt, tanítható ismereteinek összefoglalására törekedett, miközben Descartes szemüvegén keresztül nézte a világot. Galilei mechanikájának jelentőségét nem ismerte fel, hanem helyette elfogadta és tanította az akkor divatos Descartes-féle örvényelméletet, amely az égi és földi világ törvényszerűségeinek általános magyarázatát nyújtotta. Egészen konkrét példán szemléltetve a dolgot, ez az elmélet a naprendszer mozgását úgy magyarázza, hogy a Nap körül örvénylő anyag magával viszi a Földet, a Föld körül örvénylő anyag pedig magával viszi a Holdat.⁴⁶ Ez a spekulatív szemlélet igen tetszetős volt, matematika még nem kellett hozzá. Érdeme, hogy a gravitációt elfogadta és meg akarta magyarázni.

Szilágyi Tönkő Márton művéből kiderül az is, hogy mi minden foglalkoztatta még. Írt a folyadékok és a levegő szerkezetéről, a légnyomásról, a hőről, az ásványokról, a meteorokról, a mágnesességről úgy is, mint a Föld tulajdonságáról és a dörzsöléskor fellépő „elektromos vonzóerőről”. Ezeknek a korhű elméleti leírását adta, és hangoztatta, hogy igazán csak kísérletekkel lehetne őket szemléltetni, azaz hogy bővebb ismereteket ezáltal lehetne róluk szerezni. Rendkívül figyelemre méltó, hogy aránylag korán szóba hozta a fizika legújabb eredményeit, még akkor is, ha erős kartéziánus kritikával – sokszor elutasítólag – közeledett hozzájuk. Ugyanitt arról panaszkodik, hogy eszközök hiányában nincs mód a kísérletezésre, s valószínűleg ez lehet az alapja annak, hogy a hagyomány szerint ő lenne a fizikaszertár létesítője.

Debreczeni Király Istvánnál (?-1716) tapasztaljuk először, hogy a kartéziánus filozófiát ugyan teljesen átvette, de erőteljesen hangsúlyozta a felmerülő gondolati problémák megoldásában a matematika jelentőségét, sőt még azt is kifejezésre juttatta, hogy a gyakorlati élet számos területén sem nélkülözhető a matematika. Király 1695-ben lett a Kollégium filozófia tanára, tehát még Szilágyi Tönkő Márton idejében, így a matematika hangsúlyozásával a debreceni kartéziánizmus egyoldalú spekulatív szellemét a fejlődés jó iránya felé billentette, amikor kitekintő perspektívát mutatott a gyakorlati problémák vonalán.

További előrelépést jelent Huszti Szabó István (1671–1704) tanársága, akiben – Zemplén Jolán helyes megállapítása szerint – elődeinek nem „szolgai kartéziánizmusa él, hanem olyan valakié, aki már ismer valamit a Galilei–Newton-féle fizikából, hiszen Angliában is járt, így lehetetlen, hogy Newtonról ne hallott volna, bár mégsem említi. ...a tapasztalat, a kísérlet fontosságát felveti, az összes arisztoteleszi és alkimista fikciókat félreteszi”.⁴⁷ A Halléban 1695-ben készített disszertációjában találjuk először magyar tudós megfogalmazásában a fizika ma is elfogadható definícióját: „A fizika a természeti dolgoknak és jelenségeknek a tudománya, a priori matematikai módszerrel bizonyítva, a posteriori azonban számtalan kísérlettel megerősítve.⁴⁸ A „philosophia experimentalis” kifejezést ő használja először a magyarországi irodalomban.⁴⁹ Huszti Szabó István 1700–1704 években volt a kollégium tanára. Az ő idejéből valók a legkorábbi, Magyarországon ismert fizikai eszközökről szóló feljegyzések, illetve ezek közül meglévő néhány tárgy.⁵⁰

Nem sokat tudunk Csapó István debreceni diákról, de igen érdekes színfoltja a kollégiumi tudományos tevékenységnek, hogy 1702-ben egy csillagászati értekezést nyújtott be és védett meg Karmaczi Vári Mihály (?-1723) professzornál, aki ugyan teológus volt, de filozófiai és ásványtani művet is írt. Huszti, Csapó és Vári munkásságából következtethetünk arra, hogy Debrecenben is a „philosophia experimentalis” irányvonal kezdett erősödni. – Habár itt gyérek a dokumentálható adatok, valószínűleg megközelítették a sárospataki Simándi István egyértelműen körvonalazható első hazai kísérleti fizika oktatását, amelynek időpontja az 1708/09-es tanévvel kezdődik.

Nem előrelépést, hanem folyamatosságot jelent a fizika oktatásában Piskárkosi Szilágyi Márton (?-1747), aki 1716-tól volt a kollégium tanára haláláig. Munkásságáról aránylag jó képet kaphatunk az 1731-ben készített kéziratos fizikajegyzetéből és tanársága idejéből fennmaradt három további diktátumból.⁵¹ Ezekből kitűnik, hogy érdeklődését három fő téma köré lehet csoportosítani, mégpedig az erős kartéziánus hatást magán viselő filozófia, a Copernicus és Tycho Brache nevével fémjelzett csillagászat és az egyre fejlődő geometriai optika köré. Az optikai részben a fény visszaverődésével és törésével kapcsolatos ábrák, különösen pedig a camera obscura magyarázata⁵² azt sejteti, hogy a demonstrálás igénye és szerepe fokozódott. Így nem csoda, ha Maróthi „fizikusi” tevékenysége is az optikában csúcsosodik ki.

Maróthi György (1715–1744) munkássága nemcsak a matematika területén, hanem a fizikában is új korszakot nyitott. Descartes-nak minden alapvető filozófiai tételével szembeszegült, és egyértelműen a Galilei–Newton vonalon haladva a kísérleti fizika mellett tört lándzsát. Észrevette, hogy a kartéziánus fizika lényegé-ben két részre bontható. Az egyik része a tényleges és maradandó értéket képviselő természettudományos eredmény, a másik része az ezekből spekulatív úton levont következtetés, amely már átesik a filozófia területére. Nagyon éles határvonalat húzni – különösen Maróthi korában – nehéz volt, mert úgy tűnt, hogy az egzakt tudományos felfedezések alátámasztani látszanak a logikusan felépített kartéziánus filozófiát. Ezért a mai tudománytörténészek is szívesen használják a „kartéziánus fizika” kifejezést. Maróthi ennek a kartéziánus fizikának a spekulatív, filozófiai részével szállt szembe, és szinte minden alapvető állítását cáfolta.⁵³ Tehát egyik fő érdeme a szemléletváltoztatásban van még akkor is, ha kényszerűségből a fizika oktatásához Szilágyi Tönkő Márton említett könyvét ajánlotta. – A másik fő érdeme az a nagyon határozott lépése, melynek eredményeképpen bevezette a kísérleti fizikát, és ettől kezdve a fizika oktatásának ez a formája a debreceni kollégiumban végleg polgárjogot nyert. Nem szabad azonban úgy képzelnünk, hogy Maróthi és utódai a fizikában mindent kísérleti alapon tanítottak, hiszen ehhez az oktatásban csak a XIX. század második felében születtek meg az általános feltételek. Mindenesetre Maróthi tanársága idején már annyi eszköz gyűlt össze, hogy 1742-ben a kísérletes oktatás számára egy külön Auditoriumot alakítottak ki.

Ugyanebben az évben választották meg professzorrá Piskárkosi Szilágyi Sámuelt (1718–1785), aki Maróthi elgondolásait ténylegesen is valóra váltotta a kísérleti fizika tanításában. Ennek a vonzó tantárgynak a bevezetésénél kettejüket mindig együtt kell említeni. Mindketten jeleskedtek az eszközök külföldről történő beszerzésében, sőt Maróthi maga is készített eszközöket. Hogy mit tanítottak kísérleti fizika címén, azt csak valószínűsíteni lehet, mert erről nem maradtak komolyan eligazító feljegyzések. Olyan kísérleteket végezhettek, amelyeket ők maguk is láttak külföldi tanulmányaik során. Természetesen a beszerzett eszközök is a nyugati országokban egyedi példányként készített darabok lehettek. A feljegyzések és a még meglévő eszközök alapján lehet következtetni arra, hogy kvalitatív-demonstrációs kísérleteket végezhettek a légritkított térrel; bemutattak néhány hőtani jelenséget; megfigyelést és adatgyűjtést végeztek a csillagászat tárgykörében; szemléltető eszközöket használhattak a matematikában, főként a térmértanban és a trigonometriában a szögmérés területén, s feltétlenül komoly kísérleteket mutathattak be a geometriai optikában lencsékkel és tükrökkel. Ezeken kívül a folyadékok és gázok mechanikájának néhány egyszerűbb jelenségeit is ismertethették, valamint a sztatika területéről választhattak néhány jellemző és érthető kísérletet a mérleg használatával és a súlypont problematikájával összefüggésben. Bizonyára a mágnességtan néhány jelensége sem kerülhette el figyelmüket az iránytű használata kapcsán. Ez az európai színvonal nagyjából pontos követését jelentette. Bizonyosan az „elektromos vonzóerő” is foglalkoztathatta őket, de erről nincsen semmiféle adatunk. Kezdetleges jelenségeire felfigyelhettek, de ezt nemigen tudták még elhelyezni az akkori „tudományok” között. Maróthiék csillagászati tevékenységüket már – az ő elnevezésük szerint – obszervatóriumban végezték. Úttörő jelentőségűeknek kell ezeket a dolgokat tekintenünk, hiszen még a jobb anyagi helyzetben lévő nagyszombati egyetemen sem voltak 1750 előtt kísérleti eszközök.⁵⁴

Ami a Maróthi, és még inkább Szilágyi által tanított teljes fizika tárgyú anyagot illeti, következtetés útján is kevesebbet tudunk mondani róla. Eligazító tájékoztatást adhat számunkra – pusztán csak a tematikára nézve – az általuk ismert és tanított Weidler-féle könyv, annak is az alkalmazott matematikára vonatkozó második része.⁵⁵ Ezek szerint tanítottak optikát, katoprikát, dioptrikát kísérletekkel együtt, valamint asztronómiát, általános földrajzot, kronológiát, gnomonikát (napórakészítés), mechanikából a mozgástant és gravitációt, aztán hidrosztatikát, aerometriát, hidraulikát és végül polgári és katonai építészetet is. Bizonyosra vehető, hogy még más könyvet is használhattak forrásul, de ezeknek a tananyagoknak a nehezebb részeit csak képzettebb diákokból álló, külön csoport számára oktathatták. Ezek közé tartozhatott Újfalusi Ferenc (?-1773) is, aki sárándi lelkészsége idején 1767-ben leírta egy nagyszabású jegyzetben természettudományos ismereteit.⁵⁶ Anyaga tartalmilag korszerűnek mondható.⁵⁷ Ez azért is érdekes számunkra, mert nemcsak a külföldön tanultakat foglalta össze munkájában, hanem hivatkozik Maróthira és Szilágyira is.⁵⁸ Újfalusi jegyzete lényegében megerősíti e két nagy tanárra vonatkozó megállapításainkat, de arra is felhívja a figyelmünket, hogy egy nem tanári katedrán dolgozó református lelkész is milyen műveltség birtokosa lehetett.

Jelenlegi ismereteink szerint Maróthi hozta létre 1742-ben az első magyarországi csillagászati obszervatóriumot. A debreceni kísérleti fizikai oktatásban az általa megkezdett úton, de vele együtt Piskárkosi Szilágyi Sámuelnek is e tárgy meghonosítása terén az elsőnek kijáró érdemei vannak.

E két különleges tehetséggel megáldott fiatal tanár után egy náluknál is szélesebb műveltségű és gazdagabb természettudományos ismeretekkel rendelkező, eredeti gondolkodó és igazi tudós egyéniség kezdte meg tanári működését 1749-ben: Hatvani István (1718–1786). A két neves elődjéről elmondottak részben megkönnyítik értékelését, így elsősorban arra kell figyelnünk, miben jelent újat és többet tudományos munkássága.

A fizika szemszögéből nézve ott kell kezdenünk a dolgot, hogy Hatvani komolyabb szintű matematikai tudás birtokában volt, és felismerte, hogy e nélkül nem lehet a természet törvényeit megérteni, tehát a szemléltetés vagy kísérletezés sem nyújthat mérvadó támpontot, ha nem kapcsoljuk össze azokat a mennyiségekre vonatkozó törvényszerűségekkel. Nála már előtűnik a jelenségek kvalitatív vizsgálatához képest az újabb ismeretekre vezető kvantitatív összefüggésekkel dolgozó szemlélet, amely a továbblépés, a tudományos fejlődés egyetlen és érvényes módja mindmáig. Lényegében Hatvani – néhány újabb eredménytől eltekintve – ugyanazokat a fizika tárgykörébe tartozó részeket tanította, mint Maróthi és Szilágyi, csak kibővítetten és úgyszólván egy fokkal magasabb szinten. Tudjuk, hogy a természettudományok művelése szempontjából ő még egyformán matematikus, fizikus, orvos, kémikus és botanikus, de ha ezek közül kiragadjuk a fizikát, akkor nála már azt találjuk, hogy szemléletében és ismeretközlésében ennek a tárgynak az önálló létezési formája rajzolódik ki. Ezért mondhatjuk el róla bátran, hogy ő az első igazi kísérleti fizikusunk. Az általa tanított kísérleti fizikán belül már megjelenik az elektrosztatika, amely viszont még nem volt olyan stádiumban, hogy kvantitatív összefüggések segítették volna megértését, ezért nála mint új tantárgy megmarad demonstrációs-kvalitatív jellegűnek. A Hatvani által használt eszközök egy része, köztük a két „electrica machina” (dörzselektromozó gép) és az elektrofor, ma is megtalálható a fizikatörténeti gyűjteményben. Bár a legendás hírű professzor elő-adásainak tartalmáról nem sokat tudunk, de a rendelkezésünkre álló nem sok adatból is kiderül, hogy tanári működésével a klasszikus fizika minden részterülete helyet kapott a debreceni Kollégium oktatásában. A matematika jelentőségének felismerése a természet jelenségeinek feltárásában késztette őt arra, hogy figyelmét kiterjessze a technikai, mezőgazdasági, műszaki, haditechnikai és közgazdaságtani problémák vizsgálata felé is. Jóllehet nem ad teljes képet a fizika tárgykörén belül tanított részterületekről, mégis egy tőle vett jellemző idézettel érdemes lezárni ennek a zseniális tudósnak a méltatását: „Mivel valóban most azok nagyságát, felületét, tömegét, távolságát, majd az erőket, mozgásokat, sebességeket, időnek a növekedését kell megmérni: ebből következik, hogy a fizika, mechanika, hidrosztatika, hidraulika, geográfia, kronológia, asztronómia nem nélkülözheti a matematikai megismerést.”⁵⁹

Közvetlenül Hatvanihoz kapcsolódóan érdemes egy igen különleges dologra is felfigyelni, hogy tudniillik a Kollégiumnak szándékában volt a fizikaszertárról való gondoskodás mind a javítás, mind pedig a pótlás terén. Ezért egy Kabai Mihály nevű fiatalembert külföldre küldött, hogy mechanikussá képeztesse ki, majd hazajövetele után tényleg szorgalmas és hasznos munkát végzett a tanárok segítésére. Készített egy „hodometer”-t, a kocsikerékre erősíthető útmérőt vagy – mai szóhasználattal – kilométermérőt. Ez a ma is meglévő eszköz az egyik legrégebbi magyar műszaki találmány. Célját tekintve, Kabai Mihály mechanikussá való ilyetén történt kiképzése talán első a fizikaoktatásunk történetében.

Sárvári Pál (1765–1846) professzorsága a Kollégium történetének egy rendkívül bonyolult és zaklatott korszakára esik. A Domokos–Sinai-viszály kellős közepén, 1792-ben választották tanárrá, de a külföldi tanulmányok miatt csak három évvel később foglalta el katedráját. 1802-ben leégett a Kollégium frontépülete és Sárvári háza is könyvtárával, írásaival együtt. Valószínűnek látszik, hogy ezért soha többé nem tudjuk érdemei szerint értékelni ezt a kimagasló képességű és a természettudományok szempontjából rendkívül haladó gondolkodású tudós tanáregyéniséget. Sokkal többet tehetett volna 44 éves tanári pályafutása alatt a felsőfokú fizikaoktatás terén, ha elfogadták volna a középfokú iskola számára 1801-ben készített tantervét, amely a maga korában rendkívül modernnek számított a természettudományos ismeretek arányos és abban a korszakban már szükségszerűen célszerűnek látszó előrelépése miatt. Így Sárvárinak meg kellett elégednie azzal, hogy a felsőfokú ismereteket egy nem megfelelő előképzettséggel rendelkező diákság számára tanítsa. Mégis az ő kiváló képességének és nagy tudásának köszönhető, hogy a természettudományok felsőfokú oktatásának színvonalát emelni tudta.

Hogy képet kapjunk Sárvári Pálról, illetve arról a helyzetről, amelyben ő kezdte a tanári működését, először vessünk néhány pillantást az 1798-ban létrehozott matematika és fizika tanszék előírt oktatási anyagára.⁶⁰ A természettudományokat a második évfolyamon tanította Sárvári. Anyaga semmivel sem mutat többet, mint Maróthi korában, szinte egyezik a Weidler-féle könyv anyagával, s ezzel megegyezően Pura Mathesis-re és Applicata Mathesis-re osztja fel az egészet. Ha ez utóbbi keretén belül tanított résztudományokat tekintjük, amelyeket már korábban is felsoroltunk, úgy tűnik, hogy a Hatvani által képviselt színvonalat sem érik el. Így nem is csodálkozhatunk azon, hogy Sárvári az 1801-ben javasolt tantervében a középfokú iskola két legfelső osztálya számára a felsőfokon előírt néhány résztudomány tanítását gondolja jónak. Ezért bizonyos mértékig nem különös, hogy később az Entwurf is ezt tette. Másrészről azonban az Entwurfnak sem volt igaza, mert Sárvári nem ragadt le a Kollégium hivatalos tantervénél, hanem a reá bízott természettudományok oktatását az előírtnál jóval magasabb szintre emelte, mondhatni, korának főiskolai rangjára. Kitűnik ez az általa 1819-ben készített jelentéséből, mely szerint „A Physikából az első fél esztendőbenn tanítom a Testek közönséges Tulajdonságait, továbbá a Nyugvás és Tsendesség Tudományait (Scientiae Staticae, és Mechanicae) széles értelembenn vévénn. A második fél esztendőbenn tanítok az Elektricitásról, Magnesről, Galvanismusról, a Chemiai Elementumokról, s azokonn épülő Meteorologiáról, a Physika Geographiát illetvén rövidedenn.”⁶¹

Amint Sárvári matematikai munkásságánál láttuk, ekkor már a weidleri „fizikát” szinte teljesen elintézte a „Mathematikumok” körén belül, itt pedig már tisztán a fizika résztudományait, azok közül is a legmodernebbeket tanította. Természetesen a kémia és a meteorológia is a fizikához tartoztak⁶², de a földrajz már kevésbé az egyre erősödő differenciálódása miatt. A fizika-, illetve most már az egész természettani szertár is sokat gyarapodott Sárvári idejében, s a még Hatvani idejéből „örökölt” Kabai Mihály mechanikus is hasznos segítséget jelentett neki tanársága első szakaszában. Az eszközökről ő még nem készíttetett leltárt, ezért bajos dolog lenne a kísérletezéseiről becsléssel megállapítást tenni. Amikor 1839-ben nyugdíjba vonult, Kerekes Ferenc (1784–1850) jött át a tanszékére a természetrajzi tanszékről. A Sárvári által átadott szertár állománya ekkor 221 darab volt, és többnyire ásványokat és geometriai testeket tartalmazott.⁶³ A fizikai szertár állományát Kerekes is jócskán gyarapította, hiszen az 1908-ban készített igen gondos leltár szerint sok eszköz beszerzési idejének rovatában olvasható az 1842-es évszám, de azt is meg kell jegyeznünk, hogy ebben a rovatban gyakran szerepel az „1840 előtt” bejegyzés is.

Mármost Kerekesről tudnunk kell, hogy elsősorban matematikus volt és figyelmét nem túlságosan kötötte le a fizika a kötelező stúdiumon felül. Ezért személyével itt nem szükséges részletesebben foglalkozni, úgyis visszatérünk még hozzá más természettudományos tantárgyaknál. Ez viszont azt is jelenti, hogy Sárvári Pál munkásságáról még mondanunk kell valamit, hiszen ő volt a debreceni Kollégium utolsó számottevő fizikus tanára.

Amint a tőle vett, fentebbi idézetből láthatjuk, a fizika oktatását valóban főiskolához méltó szinten művelte, ugyanakkor azonban azt is megállapíthatjuk, hogy mindezt környezetével ellentétben vagy azon felülemelkedve mint egy „magányos” tudós-tanár végezte. A fizika valamennyi felsorolt részterületének, így az elektromosságtannak, mágnességtannak, ásványtannak, de még a csillagászatban hasznos kúpszeleteknek a tanítását is tervbe vette már 1802-ben a főiskolai fokon.⁶⁴ Valószínűleg ezt a tervét folyamatosan valósította meg, míg eljutott az említett 1819-es jelentésében olvasható tényleges állapotig, amely már igen jó színvonalról tanúskodik. Kitűnik ez a tanítványai által készített kéziratokból is. Az 1820–21. évekből származó jegyzet megemlíti, hogy Horváth Jánosnak, az Institutum Geometricum tanárának az 1780-as években megjelent fizikáját még használta, de ez csak a sztatikai részre vonatkozhatott, ottan is Sárvári „multis mutatis” megjegyzése szerint. Az elektromosságról és a mágnességről írottak pedig a többletet jelentik.⁶⁵ Még elmélyültebb és szélesebb fizikai ismeretet tükröz az 1836-ból reánk maradt kézirat,⁶⁶ amely felöleli az akkori felsőfokú stúdiumok minden területét. Itt a mechanikán belül nemcsak a sztatikát találjuk, hanem a dinamika tárgyalását is. A’ nehézség és sújjoság közti különbségről című részben Sárvári először elméletileg tisztázza a két fogalmat, majd pedig ezt a megállapítást találjuk: „Innet ez az Algebrai forma származik: S = M. G. Sújjoság egyenlő azon faktumhoz mely lessz a test tömege nehézséggel való sokszorozásábol.” De nemcsak a mechanikában láthatjuk az előrelépést, hanem az elektromosságban is, hiszen az elektrosztatika kvalitatív módon történő tárgyalása közben Franklinra hivatkozik. Természetesen adódik ebből, hogy az elektromosságnak az „órvósi hasznáról” is szó esik. Ezt később még megemlítjük.

Az ezt megelőző időben az egész kollégiumi oktatásban egy más irányú változás következett be, amikor is végleg a humanisták kerekedtek felül, és bizony ekkor a középfokú oktatásban a természettudományi tárgyak, vagy azok részei az „irgalom nélkül kiküszöbölendő” tárgyak listájára kerültek. Hatással volt ez a felsőfokú oktatásra is, hiszen a középfokú előképzés gyakorlatilag a minimumra csökkent. Itt kritikával kell élnünk Budai Ézsaiás személyét illetően, ugyanis neki oroszlánrésze volt az új tanterv megalkotásában (Álmosd!), holott éppen neki kellett volna látnia – mint igazi történésznek – az európai oktatási rendszer fejlődésének tartalmi irányvonalát. Bár némileg menti a helyzetét az, hogy a XIX. század elején a francia enciklopédisták hatása nálunk is egyre inkább érezhető volt. Mivel ezek a természettudományok eredményeire támaszkodva, fejtegetéseikben gyakran ateista álláspontot képviseltek, nyilvánvalóan megnehezítette a reáliák helyes megítélését, lévén szó egyházi intézményről. A Kollégium kézirattárában most is megtalálható Helvetius egyik könyvének 1812-ben készített magyar nyelvű fordítása, amely élesen vallás- és teológiaellenes, s megállapítja, hogy „a matéria öröktől fogva volt”, ezért „nintsen szüksége a Teremtőre”.⁶⁷

Úgy látszik, Sárvári magára maradt, de éppen abban van a kimagasló jelentősége, hogy a körülmények ellenére nem hátrált meg, hanem a tanári szabadságával élve a természettudományokat, elsősorban a fizikát a tőle telhető módon korának főiskolai szintjén tartotta. Erről tanúskodik, hogy a Kollégium számos növendéke kiválóan megállta helyét a magyar tudományos vagy műszaki életben. „A XVIII. század végének és a XIX. századnak nagy mérnökei például, akik még nem látogathatták sem az Institutum Geometricumot, sem a József ipartanodát, valahol, esetleg éppen Debrecenben tanultak és mindenesetre elég képzést kaptak ahhoz, hogy azután saját erejükből szakmájuk magaslatára emelkedjenek” – állapítja meg Zemplén Jolán.⁶⁸ Valahol ebben a történelmi-társadalmi-kulturális szituációban kell keresnünk és megtalálnunk Sárvári Pál érdemeit. A Kollégium annyira a humán tudományok fellegvára lett az aránytévesztés miatt, hogy nem kell csodálkoznunk Csécsi Nagy Imre tanár 1841-ben leírt, magyarosan túlzó jajkiáltásán: ,,...valljuk meg, az egész mívelt Europában talán egy nemzet sem lévén annyira elmaradva a természettudományokban, mint mi,...”⁶⁹ Csécsinek igaza volt abban, hogy az egész ország technikai, ipari, gazdasági színvonala elmaradt Nyugat-Európa mögött, s ez hatással volt az egész nép kulturális értékszintjére, amelynek emelését éppen az iskolák voltak hivatva megvalósítani. Nem a Kollégium ellen szól ő, hanem miközben harcol Kerekes Ferenc tantervével szemben a saját tárgyai, köztük elsősorban a kémia és technológia óraszámának növeléséért, akkor fogalmazódik meg benne ez a keserű kitétel, amelynek igazsága az akkori magyar társadalmi rendszer elevenjére tapint rá.

A szabadságharc után a fizika nem volt többé főiskolai tantárgy a Kollégiumban. A középiskolai tagozat vitte tovább az örökséget, így számottevő országos eredmény e tárgyban hosszú ideig nem született. A tanárok a hivatalos állami tanterv szerint végezték az oktatást. A leltárkönyvi bejegyzések szerint jelentős mértékben gyarapították a szertári állományt. Az 1850 után beszerzett eszközök alapján megállapítható, hogy a kísérletes vagy szemléltető oktatás került – immár gyorsabb léptekkel – előtérbe. Különösen is neves és elismerten jó kísérletező tanár volt Jakucs István (1882–1964), aki 1905-től negyven évig volt a kollégium szolgálatában. Tanártársai is úgy emlékeztek rá, mint akitől sokat tanultak a kísérletezés terén. Felbecsülhetetlen értékű szakmai kutatómunkát végzett a magyar fizikatörténet feltárásában, eredményeit mérvadónak fogadják el. Munkáját a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával végezte.

3. Kémia

Mint Európában, nálunk is a fizika részeként fejlődött, és csak a XVIII. század második felében vált igazán külön tudományággá, amikor Lavoisier kísérleteivel és méréseivel megalapozta a kvantitatív kémiát. E század elején még csak 13 elemet ismertek; a század végére azonban már 32-re nőtt az ismert elemek száma. Az akkori vegytan fejlődése a levegő, a víz és a föld tanulmányozásával függött össze. A végső nekilendülés a XIX. század első felében következett be, először a szervetlen kémia területén, majd kicsit később a szerves kémiában. Az elemek periódusos törvényének felfedezéséig (Mengyelejev, 1869) a kémia fő feladata az elemek tanulmányozása, az ismert vegyületek összetételének megállapítása, valamint előállításuk kidolgozása volt, s ezt a korszakot az analitikus kémia korának szokás nevezni. A debreceni Kollégium tanárai ebben az időszakban játszottak fontos szerepet a hazai kémiai tudomány megalapozásában.

Szilágyi Tönkő Márton az elemekről Descartes szellemében beszélt, s ezt csupán azért említjük meg itt, mert az ő fizikája ráirányítja a figyelmet a levegő, víz és föld, mint a Földön található elemek vizsgálatára. Ez még nem kémia, de sokáig ezt tanították.

Nemcsak Debrecenben, hanem országosan is az első komoly kémikusnak Hatvani Istvánt (1718–1786) tekinthetjük. Az 1777-ben Bécsben kiadott latin nyelvű könyvének címrészlete: Thermae Varadienses examini physico et medico subjectae... De natura salium nominatim vero de salibus, qui circa Debrecinum colliguntur... A Nagyvárad melletti meleg vizek analíziséről és a Debrecen könyékén található sók vizsgálatáról van szó a könyvben. A szerző maga mondja el, hogy „mivel a kémia tudománya, legalábbis e század hetvenes évéig a magyar akadémiákon és iskolákban csaknem ismeretlen volt, megpróbáltam valamit adni... 1750-től kezdve hallgatóim a természettudománynak e részében sem járatlanok”.⁷⁰ Hatvani a fizikai kísérletek között néhány kémiai kísérletet is mutatott be. Erről tanúskodik egy megmaradt receptje, amelyen „pro experimentis physicis” jelzéssel a Kollégium számlájára sósavat, kénsavat és salétromsavat rendelt.⁷¹ Kísérletei még kvalitatív-analitikusak lehettek. Önéletrajzából tudjuk, hogy a kísérleti filozófiát Johann Henrik Wincler (1703–1770), lipcsei filozófia és fizika tanár „vezetése mellett végezte”, valószínűleg az 1738-ban megjelent Institutiones mathematico physicae experimentis confirmatae című könyvét használhatta vezérfonalul. Ez a könyv csak röviden és általánosságokban szólt a sókról. „Hatvani viszont igen alaposan és a gyakorlattal szoros kapcsolatban tárgyalta a sók kérdését”⁷², mint az általa tanított kémia részét. Az ő korában még nem voltak meg a kémia szilárd elméleti alapjai, úgyszólván az anyag megismerésének kezdeti fejlődési stádiumában jártak, s minden apró eredmény egy értékes hozzájárulás lehetett a XVIII. század végétől a XIX. század utolsó negyedéig végbement teljes tudományos kiépítésig. A sókkal való foglalkozás részben a kémia elméleti fejlődését segítette, részben pedig a technikai-gazdasági élet számára jelentett hasznot. Hatvani István kémiai munkásságának jelentőségét az utóbbiban kell keresnünk, hiszen ha jól meggondoljuk, az akkori vegytani ismereteket már a kézműipar is igényelte és használta, mint például Debrecenben a bőr-, szappan-, fém-, kerámiaművesség stb. Minden bizonnyal Tessedik Sámuelre, a kollégium diákjára komoly hatást gyakoroltak Hatvaninak a Debrecen környékén található sziksókkal kapcsolatos vizsgálatai, illetve előadásai, s ez a kiváló képességű és akaraterejű tanítvány 1780-ban létre is hívta az első magyar mezőgazdasági intézetet Szarvason.

Hatvani kémiai munkásságát egyik tanítványa, Sárvári Pál (1765–1846) folytatta, aki a matematika és fizika számára 1798-ban létesített tanszéken a fizikán belül kémiát és tanított. Egy 1802-ben készített írásából tudjuk, hogy az általános és speciális kémiában – ahogyan ő nevezte – milyen részek tanításáról van szó: a testek elemeiről, a tűzről, a fényről, a kigőzölgésről, a fémhevítésről, levegőről, vízről, földről és az ásványtan köréből a kőzetekről és a sókról.⁷³ Még többet megtudunk az előadásairól nyolc tanítványának 1816-ban készített kémiajegyzete alapján.⁷⁴ Ez tartalmi szempontból is jó tájékoztatást nyújt. Először az anyagok tulajdonságairól, külön a halmazállapotokról szólt, majd Dynamologia Chemia címszó alatt tárgyalta az affinitást és analízist, amely akkor az egyesítést és szétbontást jelentette. Ezt követően a De instrumentis chemicis részben találjuk a kísérleti eszközök bemutatását. A bázisok, savak, sók ismertetése után következik a fémekről mint elemekről és azok oxidációjáról szóló rész. Majd foglalkozik a nitrátokkal, foszfátokkal, szulfátokkal, karbonátokkal, az ecetsavval, tejsavval és még jó néhány vegyülettel.

A diákok kézirata arról tanúskodik, hogy Sárvári kémiaoktatása felölelte a korabeli szervetlen kémiának szinte minden tanítható, sőt ezek szerint tanított anyagát. A már említett 1819-es jelentéséből kiderül, hogy a kémiai elementumok mellett tanította az „azokonn épülő Meteorologiát” is, amely a légköri elemek tárgyalását jelentette.

Sárvári jelentőségét abban kell látnunk, hogy bár elsősorban nem kémikus volt, mégis törekedett ennek a tantárgynak is a kor színvonalán való művelésére, s kitűnt ásványtani gyűjtőmunkájával. Neki köszönhető, hogy egyik tanítványa, Cseh-Szombathi József 1815-ben alapítványt tett egy újabb természettudományi tanszék felállítására, melynek professzora a végrendelet szerint „tanítsa magyar nyelven a Chemiat, Mineralogiát, Technologiát, és a Botanicat fundamentomosan, és úgy, hogy mindenütt ezeknek a tudományoknak akármelly mesterségben s életnemében elő fordulható hasznait tanítványi előtt szorgalmatosan megmutogassa”.⁷⁵

A tanszékre az ugyancsak Sárvári-tanítványt, Kerekes Ferencet (1784–1850) hívták meg, aki 1823-tól 1839-ig működött ezen a katedrán. Külföldi tanulmányai során alaposan felkészült a kémiából és technológiábó1⁷⁶; tisztában volt a tudományok akkori eredményeivel, sőt önálló gondolatokkal igyekezett gyarapítani a kémiát. 1819-ben a kémiai elemek elméletéről könyvet írt német nyelven, s ennek alapján hívta meg a pétervári egyetem tanárnak. Ő inkább hazajött Debrecenbe, de úgy tűnik, hogy a Kollégium nem volt felkészülve „fogadására”: sem laboratórium, sem eszközök nem voltak a kémiai kísérletezésre. Ezeket be lehetett volna szerezni tanszéke 25 ezer forintos alapítványa terhére, őt azonban gondolkodó alkata más irányba terelte.

Az ő tanársága a klasszikus kémia kellős közepére esik, amikor már nagyszámú kísérleti eredmények álltak a tudósok rendelkezésére, de nem volt olyan átfogó elmélet, amely a kísérletek egymásnak ellentmondani látszó tényeit megmagyarázta volna. Ezért kapcsolódott be ő is – korának sok tudósával együtt – az elméleti munkába, és azt remélte, hogy egy átfogó elmélet megtalálásával lerakja a kémia alapjait: „Értelmünk számára szükségszerűség, hogy a sokféleségben egységet keressen” – írja említett könyvében.⁷⁷ Kerekest igen erősen foglalkoztatta az a kérdés, hogy miből épülnek fel a kémiai elemek. Mai kémikus tudománytörténészek állapították meg: ,,... mesteri előrelátásnak kell KEREKES elgondolását minősítenünk, amikor azt mondja, hogy ‘Remélhető, hogy a kémiai anyagok a szó ma szokásos értelmében is ... szétbonthatók és egymásba átalakíthatók, mert ha ez eddig nem történt meg, ezért csak a mi kémiai bontószereink voltak a hibásak’.”⁷⁸ Hogy mennyire helyesen gondolkodott, azt mindennél tömörebben foglalja össze az 1833-ban írt, később több diák által lemásolt kémiakönyve: „Sőt lehet reményleni, hogy azoknak a sokféle eddig egymástól mintegy korlátolva, isolálva állott természeti tüneményeknek, millyenek a’ chemiai eggyesüléseknek és elbontásoknak, a’ melegségnek, a világosságnak, elektricitásnak és Magnetismusnak tüneményei, egymással való egybeköttetéseknek, és egymásba való béfolyásaiknak vizsgálása lessz az az út mely a’ természetvizsgálókat elébb vagy utóbb oda juttatja, hogy azonn külömb külömbféle erők és imponderabiliák hellyett, mellyekből eddig ezenn tüneményeket magyarázták, eggy közönséges principiumot találjanak, mellyből mind ezeket ki lehessen magyarázni.”⁷⁹ Megállapítja azt is, hogy ezt Lavoisier az új korszakot nyitó, 1790-ben megjelent kémiakönyvében még nem látja.

Kerekesnek nem sikerült megtalálnia a kémia egészét átfogó magyarázó teóriát, mert még további gyakorlati ismeretekre volt ehhez szüksége a tudománynak. Talán korainak is tűnik az ő próbálkozása, mégis egy dolgot bizonyossággal állíthatunk, hogy zseniális tudásával olyan valós dolgot keresett, amit néhány évtizeddel később meg is találtak. Ezért sorolhatjuk őt a legnagyobb magyar kémikusok közé.

Kerekes kémiatanításának nemcsak az elméleti ismeretek átadása volt a célja. A reánk maradt nagy mennyiségű kézirata szerint a kémia tudományát nem nélkülözhető sok-sok „mesterséghez” nyújtott praktikus tanácsokat, mint például a cukorrépa helyes termesztése, a répacukor előállítása, a selyemkészítés, a „serfőzés”, kenyérsütés, valamint a bor, pálinka, ecet, szappan, irha stb. készítése.⁸⁰ Az ő esetében különösen is kitűnik annak az állításunknak az igazsága, hogy a külső technikai színvonal emelésében mennyire döntő szerepe volt nálunk nagy iskoláink tanárainak.

Kerekes tanszéki utóda Csécsi Nagy Imre (1804–1847) lett, aki rögtön vitába szállt vele az átvett tantárgyak óraszámának növelése érdekében. Csécsi szerint Kerekes az 1837-ben készített tantervében a többi tárgyhoz képest kevés óraszámot tervezett a Cseh-Szombathi katedra tantárgyai számára. Ez azonban most nem túlságosan érdekes számunkra, mert sokkal fontosabb dolgokra derül fény a vita további részében. Kiderül ugyanis a korábban említett, 1841-ben készített írásból, hogy mennyire fontosnak tekintették a kémia, ásványtan, technológia és botanika tanszéken a kísérletezést. A professzornak előírták, „hogy közönséges leczkéken experimentáljon, s ne papirosról beszéljen”. A végrendelet előírta erre a tanszékre „100 pengőforintos Laborans” alkalmazását, sőt azt is megtudjuk, hogy éppen a kísérletezés miatt „dotálta ezen Cathedrát a közelebb múlt két év alatt a Főtiszt. Superintendentia is”. Kerekes induló éveihez képest mennyire megváltozott a helyzet Debrecenben! A tantárgyát féltő Csécsi kesergő kérdéséből értékes információhoz jutunk: „Nekem most félévre 40 óra jut a Chemiára; az új terv szerint egész évre 60 óra fog jutni. Most az anorganica Chemia alap experimentumait alig tudom bevégezni, lesz-e időm, hogy valaha az organica Chemia alapeszméit is taníthassam?” A szervetlen kémiát tehát kísérletekkel együtt tanították és megjelenik a szerves kémia is. Valószínűleg Csécsi jól felkészült kísérletező tanártípus volt Kerekes „elméleti” hajlamával szemben, s talán éppen ezért választotta Kerekes további munkásságának színteréül a matematikát. Ennek alapján korrigálni kell a tudománytörténészeknek azt az elhamarkodott feltételezését, hogy Kerekes azért váltott volna tanszéket, mert nem biztosítottak számára laboratóriumot.⁸¹

Csécsitől azt is megtudjuk, hogy mit értettek akkor technológián, s ebben benne van az is rejtett módon, hogy miért kellett ezt a tárgyat tanítani. „Technologia – mint kiki tudja – azt tanítja, miképen kell a természet productumait az élet szükségeinek fedezésére elkészíteni. Aki tehát a mesterségekről akar tanulni, annak legelsőben is ismerni kell a nyers terményeket, mellyekről tanít a természethistória. A nyers termények ismerete után két fő kérdés adja elő magát, úm. először: miféle változásokon megyen által valamelly nyers termény, míg belőle műtermény lesz; és másodszor: miféle kézfogásokkal vagy mechanicai eszközökkel élnek a kézművesek, hogy czéljokat annál könnyebben elérhessék. Amaz első kérdésre – a mesterségek legnagyobb részét tekintve – a Chemia felel meg. A második kérdést pedig, amennyiben az nem csak csekély kézi ügyességet teszen fel, egyenesen a Mechanica fejti meg. Elemeire bontván tehát a Technologiát, abban e hármat találjuk: természethistória, chemia, mechanica, mást semmit, és ahol e három tudomány technikai szempontból taníttatik (az az mellőzvén mind a természethistóriának, mind a chemiának, s mechanicának azon tanítmányait, mellyek tisztán tudományos érdekűek, anélkül, hogy a mesterségeket valamelly részben felvilágosítnák), ott már az egész Technologia taníttatik, ...” Csécsi írásából aztán az is kiderül, hogy korábban, tehát már Kerekes idejében, 1839 előtt mit tanítottak a technológiában: „a) egy féléven által Mineralogiát, b) másikon Botanicát – különös figyelemmel lévén mindenütt a mesterségekre. c) harmadikon technika Chemiát,- de az eddigi kevés időhöz képest csak in nucleo. d) negyediken pedig géptant ismét technikai tekintetből, p. o. gőzgépekről, gőzhajókról, gőzkocsikról, vasutakról, ...nevezetesebb vízgépekről... stb. – Semmit nem kételkedhetni, hogy az iskolai igazgatóság ez utolsót fogja helyben hagyni,...”⁸² A nyugati Polytechnikumokban a technológia anyaga ugyanez volt. Maga a kémia megmaradt önálló, elméleti és kísérleti tananyaggal rendelkező, kvantitatív összefüggéseket is tárgyaló tantárgynak, ugyanakkor pedig a vezető természettudományos tárgyak, köztük a kémia is, bevonult a gyakorlati-technikai oktatásba. Jól tükrözi ezt az 1840 körüli időből fennmaradt kéziratos jegyzet, amely már olyan kémiát ír le, mintha azt laboratóriumban végezték volna. Jó néhány esetre az elegyedés arányát számszerűen is megadja.⁸³

A gyakorlati élet felé fordulás Csécsi Nagy Imre tanársága idején vált erőteljessé a debreceni Kollégiumban; ő indította meg a növénygyűjtést és több ezerrel szaporította az ásványgyűjteményt, majd egy könyvet is írt Földünk, s néhány nevezetesebb ásvány címmel. Fiatalon halt meg nyolcévi tanári működés után. Tudományos felkészültsége és természettudományos gyűjtő-kísérletező-szemléltető munkája alapján méltán soroljuk a Kollégium legnagyobb tanárai közé. Legkedvesebb tantárgya a kísérletes kémia volt. A Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választották 1844-ben.

Csécsihez hasonlóan tanszéki utóda is orvosdoktori diplomával rendelkezett: Török József (1813–1894). A Cseh-Szombathi-tanszéket 1848-tól ő vitte tovább, és a kémiát a középfokon tanította. 1882-ben a kémiának mint külön tantárgynak a tanítása megszűnt: részben az ásványtannal együtt a IV. gimnáziumi osztályban, részben az anyag szerkezetének tanításánál a fizikával együtt a VIII. osztályban tanították.⁸⁴ – Török Józsefet 1858-ban az akadémia rendes tagjává választották földtani tudományos tevékenysége elismeréseként. Haláláig a Kollégiumban működött mint tanár s később főiskolai orvos.

4. Biológia, orvostudomány

Biológiáról mint önálló tudományról csak a XIX. század elejétől beszélhetünk. Magát a szót Lamarck használta először 1801-ben. Előtte botanikát, zoológiát és antropológiát említettek. A biológia alapjainak tudományos lerakása a XIX. század idevágó nagy felfedezéseivel indult meg, különösképpen a sejtelmélettel és Darwin evolúciós elméletével. A nagy múltú orvosi tudomány is csak akkor vált orvostudománnyá, amikor a tudományos biológia alkalmazott részterülete lett. A biológia és orvostudomány ezt megelőző előtörténete tehát a tapasztalati, adatgyűjtő és rendszerező korszakot jelenti, amelynek utolsó fázisában jelentős szerepet játszanak a kémiai és fizikai ismeretek, mint amelyeknek fejlettségi fokától függött a tudományos megalapozás. Ezért történt későn a biológiának önálló tudományággá fejlődése – túlnyomóan a XIX. század második felében. Így a debreceni Kollégium tanárainak e tárgyban végzett munkája nagyobb részben az előtörténet idejére esik.

Az első magyar nyelvű füvészkönyvet Melius Juhász Péter (1536?-1572) debreceni református püspök készítette, de csak halála után, 1578-ban adta ki Kolozsvárott saját költségén Heltai Gáspár özvegye. A mű címének néhány kezdőszava: Herbarium, Az fáknac, füveknec nevekroel, természetekroel és hasznáról. Mint-egy 250 növényt ismertet, és közli a latin, magyar és német nevüket. Az orvosi tanácsadás szándéka olvasható ki a könyvből, de nem lehetetlen, hogy a debreceni diákok is bőven merítettek belőle ismereteket. Melius a korabeli minták alapján készítette el Herbáriumát, elsősorban a német Adamus Lonicerus füvészkönyve segítette őt ebben, de találunk a könyvben néhány Debrecen környéki növényt is. A kor színvonalán álló orvosi növénytannak tekinthető.

Melius után hosszú időn keresztül nem hallunk a botanika műveléséről a debreceni Kollégiumban. Ahogyan ez az egész országban történt, minden bizonnyal Debrecenben is, a növények ismerete a városi orvosok „tudományához” tartozott.⁸⁵ Viszont tudunk arról, hogy a Kollégium tanárai között többen orvosdoktori diplomával rendelkeztek, mint például Debreczeni Király István, Huszti Szabó István, Debreczeni Herczeg János, Kecskeméti Sárközi György, Hatvani István, Milesz József, Csécsi Nagy Imre és később Török József. Valamennyien külföldön szerezték orvosi képesítésüket. Hatvani példájából tudjuk, hogy ezek az orvostanárok valóban foglalkoztak botanikával. A zoológiának még nincs különösebb szerepe náluk; ez is csak leíró jellegű tananyag lehetett. Orvosi munkájuk középpontjában a gyógyítás, az akkor ismert gyógymódok alkalmazása állt. Hatvaniról azt is tudjuk, hogy „diákkórházat” hozott létre a kollégiumban, és maga ápolta a betegeket, sőt mint iskolaorvos mellett ápolószemélyzet is működött. Ő volt Debrecen város és Hajdú vármegye gyógyszertárainak kinevezett felügyelője.

A XVIII. század második felében és a XIX. század elején a botanika, a zoológia és az orvostudomány debreceni művelése érdekesen alakult. Nem lehetett minden képzett fő a Kollégium tanára. A városi orvosok közül különösen is jó hírnévre és országos tekintélyre tettek szert Weszprémi István (1723–1799), Csapó József (1734–1799), Földi János (1735–1801) és Szentgyörgyi József (1765–1832). Ugyanezt lehet elmondani a zoológus Gáti Istvánról (1749–1843) és a két híres botanikusról, Diószegi Sámuelről (1761–1813) és Fazekas Mihályról (1766–1828). Valamennyien a kollégium neveltjei voltak, és munkásságuk közvetve vagy közvetlenül kapcsolódott debreceni iskolájukhoz.

Weszprémi a pestis elleni védőoltással foglalkozott, és megírta Magyarország és Erdély orvosainak 4 kötetes életrajzi gyűjteményét.⁸⁶ Csapó Új füves és virágos magyar kert címmel 1775-ben Pozsonyban könyvet jelentetett meg, és orvosi tudományos munkásságában a gyermekgyógyászat már elkülönült az általános belgyógyászattól.⁸⁷ Földi Linné szerint rendszerezett állattant írt.⁸⁸ Gáti ásványtant, növénytant és állattant készített egy kötetben.⁸⁹ Szentgyörgyi is megírta a debreceni rézmetsző diákok által illusztrált állattani tankönyvét.⁹⁰ E két utóbbi szerző művéből kiderül, hogy ismerték J. Fr. Blumenbach német természettudósnak az állat és az ember rokonságával kapcsolatos gondolatait. Diószegi és Fazekas közös művének címe magáért beszél: Magyar Füvészkönyv, melly a két magyar hazában található növényeknek megismerésére vezet, a Linné alkotmánya szerént. Első rész. Egyhímesek. Sok hímesek. (Debrecen 1807.) A szerzők elmondják, hogy határozókönyvet akartak készíteni a magyar flóráról. Ez a munka akkor készült, amikor Linné rendszere már kialvófélben volt. A magyar tudomány szempontjából mégis nagy nyereségnek és úttörő vállalkozásnak kell tekintenünk, hogy ismertté tették az egész országban Linné rendszerét, s megteremtették a leíró növénytant, valamint a botanikai szaknyelv alapjait. A könyvet a debreceni Kollégiumban még az 1860-as években is használták botanikai segédkönyvül. A második részt már Diószegi maga készítette 1813-ban mint a gyakorlat számára használható orvosi füvészkönyvet.

Egyértelműen látszik, hogy a XVIII. század végén elkezdődött – korábban ismertetett – tantervi vita korszakában is születtek olyan orvosi, növénytani és állattani művek, amelyeknek alapján ezek tanítását töretlenül lehetett volna végezni. Mégis úgy tűnik, hogy ebben a korszakban eme tantárgyak tanítása körül valami zavar keletkezett a kollégiumban. Sárvári ezeket nem vitte magával az 1798-ban felállított tanszékére, s az 1823-ban Kerekessel meginduló Cseh-Szombathi-féle tanszék tárgyai között pedig csak a botanikát találjuk. Az embertan és az állattan nyilvánvalóan a filozófia tanszéken maradt, így a felsőfokú oktatásban elsikkadt. Pedig közben már javában folyt az állami orvosképzés, sőt már ekkor állatorvosokat is képeztek. Valószínűleg az embertan és az állattan leíró részeit csak a középiskolai szinten tartották meg.

Eme összekuszált debreceni állapotnak a legfőbb oka valószínűleg az lehet, hogy bár a XVIII. századi debreceni orvosok híresek voltak képzettségükről, mégsem merült fel a Kollégiumban az orvosképzés megindítása. Amint láttuk, jóval hamarabb megtették ezt a budai egyetemen, így a Ratio Educationis után egyre fokozódó állami irányítás miatt ez már nem is igen merülhetett fel. Elegendő anyagi forrás sem volt hozzá, állami támogatásról pedig szó sem lehetett. A botanika szempontjából a hivatalos egyetemi oktatás is vegyes képet mutat. Az általános növényismeretet a természetrajz keretein belül tanulták a hallgatók Philosophia botanica címen, botanikát és rendszertant pedig csak az orvoshallgatók. Így nem is csoda, ha e szellemi környezetben az egyes „biológiai” tárgyak hovatartozása a debreceni Kollégiumban is bizonytalanságot szült. De éppen az imént mondottak alapján a debreceni törekvéseknek két pozitív oldalát kell kiemelnünk.

Először is azt, hogy Diószegi és Fazekas elindították a rendszertant is figyelembe vevő, magyar nyelvű florisztikát. Így a botanika többé nem maradhatott csupán az orvostudomány kisajátított területe, hanem mint az akkori „bölcsészeten” belüli tudomány megtehette az első önálló lépéseket. Másrészt arra kell rámutatnunk, hogy ez a törekvés nem rekedt meg teoretikus szinten, hiszen már 1807-ben felmerült a botanikuskert létrehozásának az ügye, és Kerekes Ferenc (1784–1850) kitartó fáradozásának, áldozatkészségének köszönhetően 1841-ben elkészült. Célja a főiskolai ifjúság tudományos és gyakorlati oktatásának segítése volt, s később ebből a gondolatból nőtt ki a Debreceni Gazdasági Intézet megalakítása.⁹¹ A botanikuskertet a debreceniek Füvészkertnek nevezték és 1923-ig megvolt. Jellemző képet kapunk az 1850-es leltárból, mely szerint az üvegházban 253 db nevezetes külföldi növény volt, a kertben szabadon tenyészett 390 db orvosi és 720 db gazdasági növény, az arborétumrészben pedig mintegy 150 fa és cserje volt.⁹² Ezek az adatok természetesen időről időre változtak. A Füvészkert szakszerű gondozásában rendkívüli érdemeket szerzett Kovács János (1816–1906), a Kollégium gimnáziumának híres természetbúvár, Afrika-kutató tanára. Megnyitásakor már Csécsi Nagy Imre volt a Cseh-Szombathi tanszéken. Ő tanította a botanikát felsőfokon, s tanítványai már szorgalmas növénygyűjtők voltak. Ez folytatódott utódja, Török József idejében is, így amikor 1856-ban átvette tőle Kovács János a gimnáziumi természetrajz tanítását, nagy mennyiségű növénygyűjteményt talált az intézetben. Ő a már meglévő, csak részben rendezett anyagot egy 1654 fajból álló gyűjteménnyel egészítette ki, később pedig tovább gyarapította.⁹³

Nem lehet itt sem említés nélkül hagyni Sárvári nevét, akinek az 1793-ban készített göttingeni jegyzetei arról tanúskodnak, hogy jól ismerte Blumenbach munkásságát.⁹⁴ Hogy ebből mit és mennyit tanított, arról nincsenek pontos adataink. Sokkal érdekesebb azonban az, hogy Sárvári az elektromosság tárgyalása közben részletesen kitért annak gyógyászati alkalmazására: „Az órvósok és Physicusok tapasztalása szerént szerencsés szolgálatokat tesz az elektr: némely nyavaják meg gyógyítására is, mint a paralaticus és reumaticus nyavajákra nézve.”⁹⁵ Ennek a „szerencsés szolgálatnak” négy fokozatát is megemlíti a fizikájában, melyek közül a másodikból idézünk: „Ventulus electrum midőn az electrum a’ beteg testre vitetik isolálva lévén azon helyen hol az orvos tartja; a mikor a test valamely kedves szellőt érez mely nevekedik ha a conductor vége fa kúppal be vonódik...”⁹⁶ A bénulásos és reumatikus betegségek gyógyításában az elektromosság alkalmazása ma is jelentős szerepet játszik.

Csécsitől tudjuk, hogy az állattan tanítása is a kívánalmak közé tartozott; ő azonban így vélekedik: „A Zoologiát nem azért nem venném fel ezen tudományok közé, mert azt Cseh-Szombathi nem rendelte, nem is azért, mert a Chemia stb professorának úgy is elég, s talán nagyon is sok dolga van, ha ugyan folyvást experimentálni, és nem könyvből akar beszélni; mert hiszen taníthatná azt más Professor, vagy Lector is; hanem azért nem, mert Zoologiát tanítani a) anatomiai és phisiologiai előismeretek, b) kabinét nélkül – teljességgel lehetetlen, ha ugyan Zoologia név alatt azon meséket nem akarjuk érteni, mellyeket nálunk az alsóbb Classisokban tanulnak, p. o. hogy fogják a majmot?”⁹⁷ A „kabinét” említése a szaktanterem vagy szertár hiányát jelzi, ugyanakkor ennek igényére is rámutat, s nemsokára, 1851-ben a debreceni Kollégiumban is elkezdődött az állatok gyűjtése.

Már a szabadságharc előtt is volt néhány kitömött állatritkaság az iskola tulajdonában, ezek azonban – nem lévén felsőfokú szinten állattan – az oktatásban nem játszottak komoly szerepet. 1851-től vásárlással és gyűjtéssel igyekeztek szaporítani a szertárat, előbb Török József rovargyűjtésével, majd pedig a Tisza családtól idekerült, jobbára Kovács János által készített gyűjteménnyel gazdagodott. Ezt követően az iskola tanárai, diákjai és pártfogói egyaránt hozzájárultak a számbeli növekedéshez.⁹⁸ E gyűjtemény megalapozásán túl Kovács János tudományos felkészültségét dicséri, hogy maga is két ősfajt és két élőfajt fedezett fel.⁹⁹

Később Nagy Jenő (1882–1946) gimnáziumi tanár jeleskedett az állattani gyűjtemény gyarapításában. Ő fedezte fel a Hortobágyot ornitológiai szempontból, könyvet is írt Európa ragadozó madarai címen. Begyűjtötte a történelmi Magyarország madarait. Ennek a nagy értékű állatgyűjteménynek a háromnegyed része a második világháború alatt megsemmisült. A megmaradt rész arról árulkodik, hogy az iskola ezen a téren nemcsak pótolta lemaradását, hanem a maga nemében országos szempontból is páratlan értékű gyűjteményt hozott létre. A több ezer lapos Herbáriummal együtt a rovar-, madár- és emlősgyűjtemény – nemzeti és történeti értékénél fogva is – mindmáig hazánk egyik legnagyobb és legszebb iskolai biológiai gyűjteménye. Gondozásában nagy érdeme volt Ötvös Jánosnak (1911-), a Református Gimnázium könyvtáros tanárának, aki számos írásával gazdagította a rovarokkal és madarakkal foglalkozó hazai tudományos szakirodalmat is.

5. Földrajz

Mint tantárgy, az aritmetika mellett sokáig egyedül képviselte a reáliákat. A Kollégium történetének első száz esztendejében a földrajz tanításának anyagáról szinte semmit nem tudunk, csupán következtetés alapján mondhatunk róla valamit. Ha csak a már említett Gemma Frisiusra hivatkozunk, akinek az aritmetikája révén márkás neve volt Debrecenben, eleve feltételeznünk kell a földrajz jelenlétét az oktatásban, tartalmilag elsősorban a csillagászati és leíró természeti földrajz alapfokú és összegező ismertetését. Ezt a feltételezést támasztja alá az is, hogy a korabeli befolyásos sturmi iskolatípusban az alapképzés legfelső szintjén a földrajz állt.¹⁰⁰ Így lehetett ez Debrecenben is, annál is inkább, mert a külföldre menő nagyszámú diákseregnek természetes szüksége volt a földrajzi ismeret, de a klasszikus műveltség sem nélkülözhette az e tárgybeli tájékozottságot.

Mármost ami a földrajzoktatás hosszú történetét illeti, a tantárgy fejlődésénél – mint más tárgyaknál is – két alapvető szempont érvényesülését szükséges figyelemmel kísérni. Az egyik a tananyag fokozatos bővülése, más tárgyakhoz viszonyított koncentrációja, a különböző tudományágak irányába történő differenciálódása és az egységes tudománnyá szerveződése, a másik pedig a szemléltetésnek a lépésről lépésre megvalósuló bevezetése, a puszta elméleti-leíró jellegnek a gyakorlati élet felé fordulása. Amint látni fogjuk, a kettő egymással szoros összefüggésben halad előre.

Témánkhoz kapcsolódó, első eligazító debreceni dokumentum egy csillagászati munka. Ez Komáromi Csipkés Györgynek (1628–1678) az 1665-ben Debrecenben megjelent Judicaria Astrologia, avagy az üstökös csillagok felől való Judicium című magyar nyelvű műve. Mai szemmel nézve ez nem csillagászati földrajzi könyv, mert nem a Földdel mint égitesttel foglalkozik. Mégis azt kell mondanunk, hogy nem fölösleges az említése, mert az akkori csillagászat és csillagászati földrajz még egy tárgykörbe tartozott. Általában a csillagászatnak pedig egyik igen fontos és tanítható része volt a hely- és időmeghatározás, amely mint földrajzi csillagászati probléma feltétlenül hozzátartozott az általános földrajzi ismeretekhez. Ezért Komáromi Csipkésnek a könyve, amely a csillagjóslással szemben határozottan a tudományos érveket hangsúlyozza, mivel csak az üstökösökkel foglalkozik, közvetett kapcsolatot jelent a földrajzzal.

Előrelépést jelent Szilágyi Tönkő Márton (1642–1700) már említett, 1678-ban megjelent híres munkája, amelynek a Physica specialis részében megtalálhatók mind a csillagászati, mind a fizikai földrajz jellemzői. Különösen ez utóbbi érdekes számunkra. A megismerési folyamatban a fizika felől közelítette meg a természeti földrajz körébe tartozó kérdéseket, mint pl. a levegő és a víz szerkezete, a föld belsejének természete, a szél, felhő, csapadék keletkezése. Csinády Gerő valószínűnek tartja, hogy Szilágyi Tönkő volt Varenius 1650-ben megjelent Geographia generalis-ának, a természeti földrajz első rendszerbe foglalásának legkorábbi magyar interpretálója.¹⁰¹

A XVII. század harmadik nagy geográfus tanára Lisznyai Kovács Pál (1630–1695) volt. 1679-től működött katedráján élete végéig. Sárospatakon tanult, ahol Comenius a Rákócziak által külföldről behozatott térképek segítségével oktatott, ő azonban ebből már nem részesült.¹⁰² Tipikus példája az olyan tanáregyéniségeknek, akiknek az ismeretanyagában a filozófián belül a számtan, történelem és földrajz együtt képezik a természettudományos tárgyakat. Egyik legnagyobb érdemének tartják, hogy ő vezette be a debreceni Kollégiumban a térképekkel való szemléltetést, nemcsak a földrajzban, hanem a történelemben is. „...azokat a mappákat használta, melyeket Hollandiában Bertlingius nevű tanáránál ismert meg, és amelyeket haza is hozott. A mappáról tanítás módszere e korban még új és szokatlan, ilyennek is marad további száz évig, az 1791-i (második) Methodus koráig” – írja Nagy Sándor.¹⁰³ Célja az volt, hogy „az ifjúságot földabroszok használatára s ezáltal a világnak, egyszersmind magyar hazájuk földjének s a szomszédos országoknak megismerésére serkentse”.¹⁰⁴ De nemcsak a külföldről hozott térképeket használta az oktatásban, hanem maga is készített térképvázlatokat, amelyek a Magyarok Cronicája... című, 1692-ben kiadott könyvében jelentek meg. Ez volt a debreceni nyomdának az első térképkiadványa.¹⁰⁵

Bár a térképpel való szemléltetésben valamennyi tudománytörténész Lisznyai Kovácsnak tulajdonítja az elsőséget, mégis alapos okunk van azt mondani, hogy a debreceni kollégiumban már az ő tanársága előtt ismert volt a Mappa Geographica. Világosan kiderül ez Debreczeni Ember Pál (1660–1710) kollégiumi diák 1679-ben készített Vade mecum... naplójából.¹⁰⁶ Ő ebben az évben lett praeceptor, előtte külföldön nem járt. Naplójában azonban részletesen feljegyezte, hogy mit látott Nicolaus Vischer Mappa Geographica-jában. Ebből egészen komoly földrajzi ismeretek tárulnak elénk. Először röviden bemutatja Magyarország történetét Attila Hunnia fával kezdve, majd a főbb folyókat (Danubius, Tibiscus, Savus, Dravus stb.) és felsorolja a környező országok neveit.¹⁰⁷ Nyilvánvalóan ő ezt tanulta és látta térképen még Lisznyai idekerülése előtt. A 19 éves fiatalember jegyzetéből aztán további érdekességek derülnek ki. A Geographia-t a Cosmographia részeként tanulták, ezen belül megkülönböztették a Chorographia-t (regionális földrajz) és Topographia-t (helyismeret vagy tájrajz), majd ezt követi a Föld zónáinak és a pólusainak a leírása. Debreczeni Ember Pál naplója azt bizonyítja, hogy a Kollégiumban igen jó színvonalon oktatták a földrajzot Lisznyai és Szilágyi Tönkő előtt is. Bizonyára ez Martonfalvit dicséri, de nyitva marad a kérdés, hogy vajon nem lehet-e visszamenni legalább Bethlen Gábor koráig a jó színvonal keresésében.

A „földabroszok” után nem sokkal az oktatásban megjelentek az éggömbök is, s ez arra enged következtetni, hogy a csillagászati földrajz sem maradt le a szemléltetésben. A Magyarországon legrégebben használt csillagászati éggömb, mint oktatási szemléltető eszköz, éppen a debreceni Kollégiumban található, az 1700 körüli évekből származik. Nem kis szerepet játszottak a természettudományok, köztük talán elsőrenden is a földrajz, az egyre szélesedő és magának helyet követelő tudásanyag révén a második filozófiai tanszék 1704-ben történt létrehozásában. A földrajz oktatásában később ez a tanszék válik jelentősebbé.

Mint önálló tantárgyat, a földrajzot Maróthi György (1715–1744) vezette be az alsó és középfokú oktatásba. Erről a később kiadott Methodusból értesülünk. Maróthi globusokat is szerzett be és a természeti földrajz elemeit is tanította. Többnyire azonban még nála a földrajzon a leíró földrajzot kell érteni. Amennyire a szórványos adatok alapján erre következtetni lehet, a tananyag idői felépítésében a koncentrikus körök tantervi elvét alkalmazta.

Mai szemmel nézve, az általa előírt, vagy tervezett földrajzi tananyag igen jó képet mutat. Tartalmi szempontból a leghitelesebbet a Kollégiumban őrzött két, majdnem azonos tartalmú, korabeli kézirat tárja elénk, amelyeket összefoglalóan Maróthi Geographiája és Astrognosiája néven szoktak emlegetni.¹⁰⁸ A tanulóknak foglalkozniuk kellett Európa nevezetesebb országaival, különösen a szomszédokkal, a négy földrésszel, az ókori történelem országaival; tudniuk kellett Európa valamennyi országának fővárosát, folyóit, akadémiáit, nevezetesebb épületeit, sőt még kitértek az államformájukra, a nép nyelvére és az ott előállított fontosabb termékekre is. Természetesnek tekinthetjük, hogy Európát sokkal bővebben tárgyalták, mint Ázsiát, Afrikát és Amerikát. Ez utóbbi földrészeknek a gyarmatosítás révén ismertté vált országairól ad leírást, pl. India, Brazília, Paraguay, Azori-szigetek, Cuba, San Salvador, mint ahol Columbus kikötött.¹⁰⁹ Hogy kinek a tulajdonában voltak az egyes területek, arra nézve is találunk utalást. Mint tananyagról összességében azt állapíthatjuk meg, hogy Maróthi Geographiája elsősorban nem természeti leíró földrajz, hanem ún. államisme.¹¹⁰ Az Astrognosia részben csillagok és csillagképek ismertetését találjuk. Ez pedig tárgyánál fogva nem mai értelemben vett csillagászati földrajz, hanem gyakorlati csillaghatározó, amelyet akkor e tárgykörhöz csatoltan is lehetett tanítani. Azért is kerülhetett ide, mert Maróthi a fizikát mint tantárgyat nem tanította.

Az említett két kéziratos jegyzetben található földrajzi tananyag arról tanúskodik, hogy bizonyos részeit csak a főiskolai szinten tanulhatták a diákok. A Methodus utalásaiból arra következtethetünk, hogy az alsó és középfokú szinten ennek az anyagnak elsajátítható mennyiségű és életkorhoz szabott más tárgyakhoz illeszkedő része szerepelhetett. Az igen széles körű ismeretet felölelő anyag másrészt azt bizonyítja, hogy Maróthi korának minden jelentős földrajzi tárgyú műveit ismerte és használta, elsősorban Christophorus Cellarius térképekkel illusztrált könyveit.¹¹¹ Nála a matematikai, földrajzi és csillagászati tájékozottság egymást segítő tényezőkké váltak, s éppen ennek köszönhető, hogy a földrajzi ismeretek egy része helyet kapott a felsőfokú oktatásban. A későbbi évtizedek során is megtaláljuk ezen a szinten a földrajzot „Ó és új Geographia” néven, de a csillagászat inkább átkerült a fizika körébe, a földrajz pedig a történelem tantárgyhoz kapcsolódott. Maróthinak köszönhető, hogy amit a kor színvonalán lehetett tanítani földrajzból, azt mind tanították Debrecenben.

A Hatvani nevével fémjelzett korszakban is mind az alsó iskolai, mind a felsőfokú tanulmányok között folyamatosan szerepelt a földrajz. Csupán annyi változást tapasztalunk e tantárgy életében, hogy a Maróthi által kiemelten egy tantárgyi keretbe fogott földrajz a XVIII. század második felében a főiskolai szinten részeire bomlik, és ezek a részek más-más tárgy keretein belül fejlődnek. „Ha az oktatásban részt vevő tanulók természeti földrajzi környezetről alkotott képének elemeit vizsgáljuk, az a matematikával vagy fizikával együtt tanított asztronómia, fizika és »Historia Naturalis«, valamint a Jus Naturae és Metaphysica keretein belül állhatott össze.”¹¹² Bár Hatvanit nem szoktuk a geográfus tanárok közé sorolni, mégis szerteágazó természettudományi munkásságával termékenyen járult hozzá a földrajz fejlődéséhez. 1775-ben csillagászati módszerekkel meghatározta Debrecen földrajzi helyét.

Hatvani után, a tantervi reformok korszakában is nyomon követhető a földrajz-oktatás menete. Az 1795-ös Tanítók kötelességei és még inkább ennek 1812-es némileg módosított kiadása azt mutatja, hogy az alsó és középfokú szinten a földrajz anyaga bővült. Egyre több, a főiskolai szintről „lehozható” anyagrészt találhatunk az előírások között. De a főiskolai szinten is pozitív változást tapasztalhatunk. Az addig domináns szerepet játszó „államisme”-szerű leíró földrajz mellett fokozatosan jelentős helyet kap a természeti leírás. Jól mutatja ezt az 1811-ben Magyar Mihály (1776–1820) előadásait leíró diák jegyzet.¹¹³ A népességről, nyelvről, vallásról, társadalmi összetételről, iskolázásról és államformáról adott tájékoztatást megelőzi a tárgyalt ország pontos földrajzi helymeghatározása, a hegyek, városok, növényzet ismertetése. Szemléltetésül egy tőlünk távolra eső hely leírásából idézünk: „Islandia Szigete, mely 1261-ben Norvégiával, ezzel együtt pedig 1536-ban Dániával egyesült. Fekszik az Atlantiai Tengerenn az északi szélesség 63° 30’, és 66° 42’ közt, Drontheimtól 120 tengeri mérföldnyire.”... „Islandia nem egyéb, hanem egy irtóztató rakás Havas Hegy mely Napkeletről Napnyugotra nyúlik, és a’ lakosok tsak a’ hegyek tövibenn laknak... Többnyire ezen hegyek tűz okádók is,... …”Islandiában mind eddig nem vólt olyan hely, melyet városnak lehetett volna nevezni, most építtetik a’ király parantsolatjára Reitwig városa.”¹¹⁴ Magyar Mihály az 1808–1811 közötti években volt a kollégium tanára.

Minden bizonnyal Budai Ézsaiás (1766–1841) előadásairól készült az a jegyzet, amely 1815-ből maradt fenn.¹¹⁵ Ez nem ad olyan részletes természeti leírást, mint az előbbi, de sokkal több országot tárgyal. Természetesen Európát és Közel-Keletet tekinti át a legbővebben, de már Amerikáról észak–közép–dél felosztásban beszél, s megjelenik Polynesia, Australia és Déli India, melyeket a jegyzet írója szerint „Cook v. Cúk” kapitány fedezett fel és tett ismertté 1779-től. Magyarországról adja a legrészletesebb tájékoztatást. Nagyon érdekes, hogy hazánkat öt nagy területre osztja: Dunántúli Kerület, Dunamellyéki Kerület, Tiszamellyéki Kerület, Tiszántúl való Kerület és Erdély Ország. A református egyházkerületek is ilyen tájegységek szerint szerveződtek. Nemigen járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy ez a jegyzet az akkori földrajzanyagnak csak a vázát tárja elénk, s olyan érzést kelt bennünk, mintha feltételezne valamiféle kiegészítő tanári segédletet. A megoldást Budai atlaszai jelenthetik.

Már Budai tanárelődje, Sinai Miklós (1730–1808) is igen jó színvonalon oktatta a földrajzot a történelem mellett. A hangsúly az utóbbira esett. Sinai elsősorban történész volt, s az 1760–1792 közötti évekre eső tanársága ideje alatt a földrajzban még hiányzott a természeti leíró jelleg. Még ő is csak négy földrészt ismertetett, és a haza földrajzát részletesebben. Budai ugyanezt a két tárgyat vitte tovább ezen a tanszéken 1794-től 1808-ig. Tanári működésével azonban a földrajz oktatásában korszakos jelentőségű változást észlelhetünk. 1797-ben a tanári kar határozatban kívánja, hogy „minden diáknak saját mappája legyen”.¹¹⁶ A rézmetsző diákok segítségével Budai rövidesen négy magyar nyelvű atlaszt adott ki: 1800-ban az Oskolai Új Átlás az alsó classisok számára, 1801-ben az Oskolai Ó Átlás és a Gatterer kis új Átlás, valamint 1804-ben az Oskolai Magyar Új Átlás jelent meg. Ez utóbbiban csúcsosodik ki a rézmetsző diákok és Budai nagyszerű teljesítménye. „…a nagy gonddal összeállított atlasz különleges erénye a hatalmas magyar nyelvű névanyag. Ez tükrözi ugyan még a nyelvújításból elmaradt ‘debreceni’ magyar nyelvnek – a mai olvasó számára különösen szembeötlő – nehézkességét, de az a tény, hogy a diákság egy komoly anyanyelvű atlaszhoz jutott, a későbbi korszerű (szemléltető), magyar nyelvű földrajztanítás egyik lényeges alapja lett.”¹¹⁷ Ezek voltak hazánkban az első iskolai atlaszok.

Meg kell említenünk még, hogy nemcsak a történelemmel összekapcsolt föld-rajztanításnak van kizárólagos jelentősége ebben a korban. Sárvári Pál fizikai földrajzot és meteorológiát tanított, Hatvani, Kerekes és Csécsi mint kémikusok vizsgálták a gyógyvizeket, az ásványokat és a talajt, a botanikus tanárok külföldről is gyűjtötték a növényeket a Füvészkert számára, a nyugati országokban pedig már állatföldrajzi könyvek kezdtek megjelenni. Mindezek olyan segítséget nyújtottak a földrajznak, hogy nélkülük nem is tudott volna „újjászületni” ismét egységes és tudományos igényű tantárggyá. Ez az egység azonban csak a XX. század első felében valósult meg világviszonylatban is.

Ennek a folyamatnak az első jelét láthatjuk abban, hogy a debreceni Kollégium 1856-ban létrehozta a természetrajz-földrajz tanszéket. A már középiskolai szintre lefokozott katedrára a nagy tudású, országos hírű és világlátott tanáregyéniség, Kovács János (1816–1906) került, aki saját botanikai, zoológiai és geológiai gyűjtőmunkájával gazdagította a „természetrajzi” szertár anyagát, s ezáltal szaktárgyainak igen nagy tekintélyt szerzett. Kiemeljük, hogy a már említett ásványgyűjtemények és a kőzetgyűjtemény az ő keze munkája által váltak kezelhetővé, és immár nemzeti értékű gyűjteménnyé. Ő jelezte először, hogy a kollégium tulajdonában lévő világhírű kabai meteorit szerves anyagokat tartalmaz, s ilyen tapasztalat azelőtt még nem volt sehol.¹¹⁸ Kovács János megelégedett azzal, hogy volt iskolájában gimnáziumi tanárként dolgozzék, s ugyanakkor tudós egyéniségével, éppen a természetrajz és földrajz magas szintű művelésével biztosította Debrecenben a természettudományok felsőfokú színvonalon történő megőrzését az egyetem megalakulásáig.

Gaál Botond

FÜGGELÉK

A GIMNÁZIUM TERMÉSZETTUDOMÁNYI GYŰJTEMÉNYE

A kötetben a Kollégium múzeumaival foglalkozó fejezet utalt már arra, hogy korábbi állományának egyes részlegei visszakerültek eredeti intézményi helyükre, a Református Gimnáziumba. Jelenlegi helyzetükről az I978-ban kezdődött új katalogizálás és felmérés alapján az alábbi tájékoztatást tudjuk nyújtani.

Állatgyűjtemény: 300 madárból, 49 emlősből és nagyszámú rovarból áll. Külön érdekessége az Afrikából és Amerikából való hatalmas testű trópusi rovarok.

Herbárium: 5139 herbáriumi lapot tartalmaz. Az anyag felöleli a történelmi Magyarország növényzetét préselt állapotban. Csaknem az összes híres magyar botanikustól (Dégen Árpád, Haynald Lajos, Jávorka Sándor, Máthé Imre, Simon Tibor, Soó Rezső, Újvárosi Miklós, Zólyomi Bálint) van a gyűjteményben herbáriumi lap.

Ásványgyűjtemény: kb. 7000 darabból áll és folyamatosan gyarapszik. Két egyenlő nagyságú, külön elnevezett és külön kezelt gyűjteményre oszlik. Az egyik az iskolai ásványgyűjtemény nevet viseli, melyet Kerekes Ferenc alapozott meg 1823-ban a külföldről magával hozott ásványokkal. A másik – adományozójáról – a Szőnyi-gyűjtemény nevet kapta. Sok-sok darabját maga Szőnyi Pál gyűjtötte, a többit vásárolta. Az eredeti gyűjtemény a duplumokkal együtt 33 000 darabból állt, s ebből 27 000 darabot Szőnyi végakarata szerint szét kellett osztani a partikulák között és néhány jól tanuló, ásványok iránt érdeklődő diáknak. A megmaradt gyűjteményben mind az öt földrész ásványai megtalálhatók. Ezt a gyűjteményt a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1960-ban „nemzeti értékű védett gyűjteménnyé” nyilvánította. (42) – Az iskolai ásványgyűjtemény a kiállítószekrényekben a kémia oktatásánál fontos, didaktikai sorrendben van elrendezve. A Református Gimnáziumban ma is működik Ásványtani Diákkör.

Kőzetgyűjtemény: 1500-nál több darabot számlál, rendezése most van folyamatban. Különlegessége az 1986-ban „újból felfedezett” Nummulitesek. (43)

Fizikai eszközök gyűjteménye: az 1986-ban történt rendezés és új katalógus felvétele alapján 348 eszköz tartozik a gyűjteménybe. (44) 1954-ben 49 eszközt a népművelési miniszter védetté nyilvánított. Ezek között találhatók a legrégibb magyarországi fizikai és földrajzi eszközök.

Valamennyi gyűjtemény 1978 és 1986 között visszakerült eredeti intézményi helyére, a Református Gimnáziumba. Egy részét ma is használják a szemléltető oktatásban. Jobbára a XIX. század második felében, a debreceni Kollégium viszontagságos korszakában keletkeztek, s egyben azt is jelzik, hogy az iskola a maga lehetőségeihez képest törekedett a természettudományok lehető legmagasabb szintű művelésére, még akkor is, ha ezt csak a középfokú oktatás keretében tehette. A felgyűlt vagy gyűjtött kísérleti és szemléltető anyag mennyisége és minősége nemcsak a történeti érték feletti csodálkozást válthatja ki, hanem annak a szakszempontú véleménynek a megfogalmazását is, hogy az ezek mögött meghúzódó tudás és képzettség fölötte volt a középfokú színvonalnak. A debreceni tudományegyetem létrejöttével a természettudományok ismét visszanyerték a kollégium több évszázados hagyományaihoz méltó rangjukat.

JEGYZETEK

1. A korabeli történelmi és társadalmi helyzetképet kultúrtörténeti szempontból jól bemutatja Sain Márton: Nincs királyi út! – Matematikatörténet című könyve. Bp. 1986. 533–537.

2. A tanítók kötelességei című, Debrecenben Szigethy Mihály által 1795-ben kiadott könyvecskében összeszámlálhatjuk a tanórákat és azt találjuk, hogy a hétosztályos középfokú tanulmányok alatt egy tanuló átlagosan heti 3,5 órában tanult természettudományi tantárgyakat, s ez a heti 19 hivatalos tantervi óraszámnak 18%-a.

3. A tanítók kötelességei című, Debrecenben Csáthy György által 1812-ben kiadott könyvecskéből gondos táblázatot készített Nagy Sándor, mely Nagy Sándor 1940. 176. és 177. oldalak között található bekötve. Az I. osztály délutáni második órájában volt matézis is, amely Nagy Sándor táblázatából kimaradt. E helyesbítés figyelembevételével készült az R/H arány kiszámítása.

4. Csendes József 1938. 22.

5. Csendes József 1938. 20. oldalán szereplő, geometriával kapcsolatos közléseit korrigálni kell, mert az általa ott leírtak az 1812-es tantervben szerepelnek.

6. Idea – Maróthi György írása 1740. december 19-én. Zárórész 3. pontja. TtREL Z 139.

7. Vö. Tóth Béla: Mit tanított Maróthi matematikából? – Múzeumi Kurír, 1977. 5. szám. 58–61.

8. Professorok opinioja – TtREL I.l.p.5.

9. TtREL I.1.p.5.

10. TtREL I.1.p.5.

11. Proiectum a Tanítás Rendiről – TtREL I.l.p.5.

12. Professorok opinioja – TtREL I.1.p.5.

13. Hárs János 1938.

14. Vö. Csendes József 1938. 6.

15. Vö. Hárs János 1938. 53.

16. Menyői Tolvaj Ferencre és könyvére történő utalásokat találunk Szénássy Barna: A magyarországi matematika története. Bp. 1970. 42., 53. és 357.

17. Vö. Csendes József 1938. 10.

18. Vö. Zemplén Jolán 1961. 299.

19. Szénássy Barna: i. m. 70. 73.

20. Szénássy Barna: i. m. 47.

21. Már Maróthi előtt is megtaláljuk ennek nyomait, mint pl. az 1720 körül készített latin nyelvű kéziratban. TtREK R 292. Időszámítási és számtani összefoglaló. A négy alapműveletet tárgyalja. A 82. oldalon hibás másolás található a számtani műveletben.

22. Vö. Tóth Béla i. m. 59.

23. Vö. Zemplén Jolán 1964. 101.

24. Vö. Szénássy Barna i. m. 84., 86. és 88., ahol bővebb leírás található Hatvani idevágó munkásságáról.

25. Vö. Horváth Róbert: Egy ismeretlen magyar politikai aritmetikus: Hatvani István professzor (1718–1786) – Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica. Tom. IV. Fasc. 3. Szeged, 1958. kny.,

és Horváth Róbert: Hatvani és a magyar közgazdasági irodalom kezdetei – Közgazdasági Szemle, 1960. január. 74–91.

26. Sárvári Pál jelentése a Fő-Tiszteletű Szuperintendentzia részére – TtREL I.l.p.5.

27. Sárvári Pál: „Mathesis applicata...” és „Scientiae astronomicae.” Dictatum. 1828. TtREK R 88. Ezt erősíti meg az TtREK R 288 is.

28. Sárvári Pál: „Golyóbisos háromszögellés. Trigonometria sphaerica és astronomia...” Dictatum. 1835. TtREK R 86.

29. Sárvári Pál: i. m. TtREK R 88 és R 288.

30. Sárvári Pál: „Csillagászat”. Dictatum. 1830 körül. TtREK R 87., valamint

Sárvári Pál: i. m. TtREK R 86.

31. Sárvári Pál: i. m. TtREK R 87. 30. oldal.

32. Vö. „Figurae geometricae... 1813...” Eredeti mértani rajzok. TtREK R 298.

33. Vö. „Arithmetica tradita...” Dictatum. 1825. TtREK R 291.

34. Vö. TtREK R 298.

35. Vö. Sain Márton: i. m. 548kk.

36. Lectiones Gottingae, mathematica adplicata et historia naturalis. Leírta Sárvári Pál. Dictatumok, Göttingen, 1793. TtREK R 83. – A ma is használatos y² = 2px egyenletet állapítja meg, és foglalkozik a parabola érdekes tulajdonságaival: „Subtangens Semiordinatae est semper aequalis duplo abscissae.” 83. oldalon.

37. Vö. Nagy Sándor 1940. 202.

38. Gulyás István: Az 1848 előtt használt tankönyvek, Gimn. Ért. 1894/95. 225.

39. Vö. Csendes József 1938. 23.

40. Szénássy Barna: i. m. 362.

41. Vö. Kerekes Ferenc: „Elmélkedés a fellengzős mathesis igaz sarkalatairól.” Debrecen,1837. TtREK R 608/54. Az R 608/43 az R 608/54-nek mint tisztázatnak az előkészítő fogalmazványait tartalmazzák.

42. Vö. Szénássy Barna i. m. 143. és 151. Meg kell jegyeznünk, hogy Szénássy könyvében Kerekes jelentősége másokhoz képest aránytalanul alacsony értékelésben részesül.

43. Vö. Dóczi Imre 1895. 283–284.

44. Az 1850 és 1948 közötti időszakról jó tájékoztatást kapunk Kántor Sándorné: Tudós matematikatanárok Hajdú, Szabolcs és Szolnok megye középiskoláiban című írásából. Debrecen 1986. 40–82.

45. Vö. Zemplén Jolán 1961. 298.

46. Vö. Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. 3. átdolg. kiad. Bp. 1986. 208.

47. Zemplén Jolán 1961. 208.

48. Uo. 207.

49. Vö. Zemplén Jolán 1961. 207. E könyv 238. oldalán található Huszti disszertációjának teljes címe, amely így kezdődik: Philosophiae experimentalis...

50. Lásd később a Múzeumok történeténél, illetve Zemplén Jolán 1961. 61. és 241., ahol a coetus leltárából idézi az eszközök felsorolását

51. TtREK R 287; továbbá R 77; R 282; és R 303.

52. Vö. TtREK R 303

53. Vö. Tóth Béla: Maróthi György és a fizika-oktatásunk – Fizikai Szemle, 1972. 11. szám. 338–343.

54. Vö. Szabó Botond: Debrecen és a kísérleti fizika oktatásunk magyarországi kezdetei – Fizikai Szemle, 1982. 5. szám. Klny. 5.

55. Vö. Tóth Béla: Mit tanított Maróthi matematikából? – Múzeumi Kurír, 1977. 5. szám. 59.

56. Vö. Zemplén Jolán 1964. 70.

57. Vö. Zemplén Jolán 1964. 74.

58. Vö. TtREK O 360 – 258. lap

59. Hatvani Introductio fából idézi Zemplén Jolán 1964. 99. Az eredeti latin szöveget lásd az Introductio i. m. 55.

60. Vö. Proiectum a Tanítás Rendiről – TtREL I.1.p.5.

61. Sárvári Pál jelentése a Fő-Tiszteletű Szuperintendentzia részére – TtREL I.l.p.5.

62. Sárvári, Paulus: „Chemia.” Dictatum. 1816. TtREK R 286. Ebben a jegyzetben látszik különösen, amikor is a jegyzet írója az egyik résznek a Physica Chemia címet adja.

63. Vö. Csendes József 1938. 26.

64. Vö. Sárvári Pál kézírása latinul 1802. március 27-én keltezve – TtREL I.l.p.5.

65. Sárvári Pál: „Physicae elementa. Tradita secundum opus Horvathii, multis mutatis...” Dictatum. 1820–21. TtREK R 85.

66. Sárvári Pál: Fizika. Dictatum. 1836. TtREK R 283.

67. TtREK R 297. 22. oldal

68. Zemplén Jolán 1964. 63.

69. Csécsi Imre észrevételei Kerekes Ferenc tantervére nézve 1841. december 15-i keltezéssel TtREL I.l.p.5.

70. Szabadváry Ferenc – Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A kémia története Magyarországon. Bp. 1972. 118.

71. Vö. Szabadváry Ferenc – Szőkefalvi-Nagy Zoltán: i. m. 119.

72. Szabadváry Ferenc – Szőkefalvi-Nagy Zoltán: i. m. 120. Hatvani úttörő munkásságával kapcsolatban lásd még Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A gyógyvizek kémiai vizsgálata hazánkban a XVIII. században – Az Egri Pedagógiai Főiskola füzetei, 154. Klny. Eger 1959. 612.

73. Vö. Sárvári Pál kézírása latinul 1802. március 27-én keltezve – TtREL I.l.p.5.

74. TtREK R 286 i. m.

75. Csécsi Imre észrevételei Kerekes Ferenc tantervére nézve 1841. december 15-i keltezéssel – TtREL I.l.p.5.

76. A TtREK R 608/28–29–30–34–35 kéziratokból kiderül, hogy mit tanult Kerekes külföldön kémiából és technológiából az 1810-es években.

77. Szabadváry Ferenc – Szőkefalvi-Nagy Zoltán: i. m. 122.

78. Uo. 123.

79. „Chemia Kerekes Ferenc által ... leírva a szerző Uréról.” 1836. TtREK R 2695 49. oldalon. Ugyanezt a szöveget találjuk a többi másolatban is, mint pl. az R 1665-ben és a legkorábbi R 608/38-ban. Az R 608/37. lehetett a Chemia könyvének az eredeti szövege, ebből taníthatott, ami Kerekes saját kezűleg odaírt jegyzeteiből gondolható.

80. Példának említjük meg az R 608/32–33 jelzetű kéziratokat.

81. Vö. Szabadváry Ferenc – Szőkefalvi-Nagy Zoltán: i. m. 124.

82. Csécsi Imre észrevételei Kerekes Ferenc tantervére nézve 1841. december 15-i keltezéssel – TtREL I.l.p.5.

83. TtREK R 1704 Ebből a jegyzetből látható világosan az akkori kémiai tudomány felosztása, s a gyakorlati élet felé fordulása.

84. Vö. K. Kiss József: A physicai szertár története. Gimn. Ért. 1894/1895. 355.

85. Vö. Gombocz Endre: A magyar botanika története, Bp. 1936 193–194.

86. Vö. Magyar – Petrányi: A belgyógyászat alapvonalai I. – Medicina, Bp. 1974. 35.

87. Vö. Magyar – Petrányi i. m. 35.

88. Földi János könyvének összefoglaló tájékoztatása olvasható Nagy Sándor: A Debreceni Református Kollégium című könyvben – I. kötet. A szerző kiadása. Hajdúhadház, 1933. 266–267.

89. Gáti könyvének teljes címét lásd uo. 266.

90. Szentgyörgyi könyvének teljes címét lásd uo. 267.

91. Vö. Ötvös János – Tóth József: A debreceni Református Kollégiumi Füvészkert története. Gimn. Ért. 1894/85.–1985/86. 362–363.

92. Vö. Ötvös János – Tóth József: i. m. 162.

93. Vö. Kovács János: A természetrajzi múzeumok története. Gimn. Ért. 1894/95. 362–363.

94. TtREK R 83 180–265. lapok

95. TtREK R 283 i. m. 203.

96. TtREK R 283 i. m. 203.

97. Csécsi Imre észrevételei Kerekes Ferenc tantervére nézve 1841. december 15-i keltezéssel – TtREL I.l.p.5.

98. Vö. Kovács János: i. m. 364–365.

99. Vö. Veress Bertalan: A földrajzoktatás alakulása a Debreceni Református Gimnáziumban a XIX. század közepén (1848–1861). – Gimn. Ért. 1984/85–1985/86. 106.

100. Vö. James Bowen: History of western Education. 2. Volume. London 1975. 397.

101. Vö. Csinády Gerő: Debrecen földrajzi hagyományai – Különlenyomat a Kossuth Lajos Tudományegyetem 1955. évi Actájából. 4.

102. Vö. Csendes József 1938. 11.

103. Nagy Sándor 1940. 42.

104. Lisznyai a Professionum Scholasticarum című művének bevezetésében írja. Idézi Csinády Gerő: i. m. 4.

105. Vö. Csinády Gerő: i. m. 4–5.

106. Debreczeni Ember Pál: Vade mecum... (eredetiben: Wade mecum), Debrecen, 1679. – A Dunántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára (Pápa) kézirattára, 0 153. 159.

107. Uo. 158–159.

108. TtREK R 295/a–b.

109. TtREK R 295/a. i. m. 137.

110. Vö. Gondáné Salánki Márta: A földrajz oktatása a Debreceni Református Kollégiumban 1777–1806 között. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 4. szám. 1987. 23.

111. Vö. Tóth Béla: Egy történelem-földrajz professzor Debrecenben. Múzeumi Kurír, 1984. 4. szám

112. Gondáné Salánki Márta: i. m. 20–21. Az eredeti szövegben az asztrológia helyett a szerző asztronómiát szándékozott írni. Az idézetbeli szövegváltoztatás tőlem.

113. Magyar Mihály: „Dánia és Norvégia geographiája és históriája...” Dictatum. 1811. TtREK R 130. A jegyzetben több van, mint amit a cím mutat. Lásd még az R 131 jelzetű kéziratot is, mely még bővebb ismereteket közöl Magyar Mihály előadott anyagáról. Dictatum. 1811.

114. TtREK R 130. Az idézetek sorrendben az 1. lap hátoldaláról, a 3. lap első oldaláról és a 4. lap hátoldaláról valók. Lásd ugyanezeket még az R 131 i. m. 169–173.

115. „Ó és ujj geographia, mellyek közül amaz deákul e’ pedig magyarul adódik elő.” Dictatum. 1815. TtREK R 129

116. Szabó József: Budai Ézsaiás élete és földrajzi vonatkozású munkássága, Közlemények a Kossuth Lajos Tudományegyetem Földrajzi Intézetéből. No. 113. 33.

117. Szabó József: i. m. 34. Ugyanitt található Budai atlaszairól a szerző szakvéleménye.

118. Vö. Veress Bertalan: i. m. 107.