| | | |||||
| | | | ||||
A KOLLÉGIUM SZEREPE A MAGYAR IRODALOM MŰVELÉSÉBEN Zsigmond Ferenc, a Debreceni Református Kollégium tudós tanára alig ötven esztendővel ezelőtt a Kollégium négyszáz éves jubileumára hasonló címen írt könyvet az intézmény és a magyar irodalom kapcsolatáról.1 Ez a nagy hozzáértéssel megírt kézikönyv ma is haszonnal forgatható, mégis szükséges újból áttekinteni a szerteágazó kérdéskört. Nemcsak azért időszerű feladat ez, mert Zsigmond Ferenc könyve ma már könyvtárainkban is alig lelhető fel, hanem azért is, mert e mű megjelenése óta a feldolgozandó anyag megszaporodott. Végül az is sürget e munkában, hogy neves kutatók időközben értékes részkutatásokat végeztek. Néhány nagy írónk – így Ady, Móricz, Kölcsey – debreceni kapcsolatait önálló kötetek dolgozták fel azóta. Zsigmond Ferenc szóban forgó munkája a szó szorosabb értelmében vett „kollégiumi irodalomtörténet”. Rövid bevezető után, mely a debreceni Kollégium szellemi-lelki arcának jellemző vonásait igyekszik megrajzolni, tanulmányunk is időrendi sorrendben tárgyalja az intézmény történetének irodalmi vonatkozásait. Nem bontjuk azonban pozitivista módon apró egységekre a feldolgozandó anyagot, ahogy azt Zsigmond Ferenc tette, csupán a fontosabb pontokat emeljük ki, s azt kívánjuk bizonyítani, hogy a debreceni Kollégium irodalmi élete a magyar irodalom fejlődéstörténetének és a Kollégium öntörvényű belső szellemének sajátos eredője. Hol az egyik, hol a másik válik hangsúlyosabbá, s ezek a sajátos hangsúlyváltások a vizsgálandó pontokon érhetők leginkább tetten. Tanulmányunk fő célja tehát ezeknek a sajátos pontoknak irodalom- és művelődéstörténeti szempontú vizsgálata. I. „GENIUS LOCI”. A KOLLÉGIUM SZELLEMI ARCA2
„Vajon igaz, hogy Debrecenben (Ady) Egy négyszázötven éves múltra visszatekintő iskola szellemi arcát megrajzolni nem egyszerű feladat; első pillanatra talán lehetetlennek is tűnik. Van azonban a Kollégium szellemének néhány sajátos alapvonása, mely árnyalataiban változhat, alakulhat ugyan az idők során, alapjában és lényegében azonban állandó marad. Ennek az állandóságnak a kulcsa az Ady megfogalmazta „maradandóság”-ban keresendő. A fogalom kettős értelmű: van egy negatív alaphangoltsága „maradiság”, „földhöz ragadtság” jelentésben; úgy véljük azonban, hogy erősebb a pozitív töltése, s ebben az értelemben nem mást jelent, mint: megőrzés, megtartás, folytonosság. A maradandóság záloga, a folytonosság, kézzelfogható módon van jelen a Kollégium életében: ez az egyetlen magyar iskola, mely a reformáció százada óta megszakítás nélkül protestáns iskolaként működik. Benne azonban nem csupán a magyar protestáns iskolázás és protestáns gyökerű kultúrhagyomány, hanem az egész újabb kori magyar kultúra folyamatossága is nyomon követhető. Ez a folytonosságtudat szüli a maradandóság érzését, azaz a múltbeli örökség gondozásának már-már emberfölötti vállalását. Nem forradalmi magatartás ez, hanem inkább a lélek egészséges konzervativizmusa, a folytonos élethalálharc diktálta öntudatlan kompromisszumkészség, melynek időnként egészségtelen kinövései is vannak. A történelem diktálja ezt a magatartást, hiszen a külső falakkal nem határolt, tősgyökeresen magyar lakosú városban a nyíltan forradalmi magatartás nagy kockázattal járhat: a Kollégium esetleges megszűntével ugyanis nem csupán a város iskolája szűnne meg, hanem a Tiszántúl iskolája, a „szegények iskolája” is, „Erdély és Magyarország világító lámpása”. A diplomáciát a maga bőrén tanuló debreceni cívis éppúgy tudatában van a kockázat súlyának, mint a város és az iskola vezetői, s inkább vállalják a „megőrizve építés” politikáját. A XVI–XVIII. század folyamán ez a magatartás meg is hozza gyümölcseit. A felekezeti villongások mérséklődése, a teológia liberalizálódása – s ennek következtében az összkultúrában való térvesztése – után Debrecen és Kollégiuma belemerevedik hagyományos szerepébe. A maradandóságban egyre több lesz a negatív felhang. Debrecen a főváros mellett egyre inkább provinciává süllyed, s a Kollégium is veszít korábbi pozícióiból. A múltból örökölt szellemi tőke azonban egészen napjainkig megújulásra képessé teszi Debrecent és a Kollégiumot. 1. Debrecen és Kollégiuma „...Kiesett szívéből a múlt...” (Gulyás Pál) A XVIII. század végéig Debrecen város és a Kollégium – a Városi Tanács és a diáktörvényszék, a „sedes scholastica”, valamint a diákok és a városi polgárok időnkénti összeütközései ellenére – sajátos patriarchális közösségben éltek együtt. A Kollégium szigorúan zárt világát ugyanaz a kényszer hozta létre, mint a falak nélkül is zárt életet élő városét. Ez a kényszer az önvédelem kényszere, mely a XVI–XVII. század folyamán a kálvini hit védelmét jelentette. A török és Habsburg szorítás következtében ez az önvédelem, mint az ország protestáns területein általában, sajátosan nemzeti színezetet kapott. A XVI–XVIII. században a város vallásos, teológiai alapú kultúrájának egyértelműen a Kollégium volt a középpontja. A város maga – mezőgazdaságon, állattenyésztésen és ezek termékeit feldolgozó kézműiparán alapuló – paraszt-polgári szemléletével, földközeli életformájával hatott a Kollégium szellemére. A kisnemesség, mezővárosi paraszt-polgárság és a református értelmiség köréből jött a diákok többsége, s tőlük nem állt távol a város és a falu határán álló életforma, sőt Debrecenben ennek az otthoninál valamivel európaibb változatával találkoztak. A XIX. század átmenetet jelent a Kollégium és a város kapcsolatában. Még mindig a Kollégiumé a vezető szerep a város kulturális életében, egy ideig még az egyre izmosodó világi irodalomban is, de lassan megjelennek az iskola mellett a művelődés és az irodalom világi fórumai is: a sajtó, a színház, később a múzeum stb. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezeknek a fórumoknak egy jó része magából a Kollégiumból nőtt és szakadt ki. A sajtó előzménye ott van a kollégiumi diákok kéziratos irodalmában. Az önképzőkör az előzménye az irodalmi csoportosulásoknak, így például a Csokonai Körnek. A századfordulón áll be a fordulat. A sajtó és a színházi élet ekkorra izmosodik meg igazán, s a Csokonai Körrel (1890) létrejön az első jelentős városi irodalmi társaság. S amikor a XX. század elején a Kollégium főiskolai tagozataiból létrejön az állami egyetem, a Kollégium véglegesen elveszíti vezető szerepét Debrecen kulturális életében. A Kollégium szellemi törzsét ettől kezdve a gimnázium alkotja, s bár ez a két világháború között szellemi bázisként még mindig jelentős, mint irodalmi fórum nem játszik többé számottevő szerepet. A második világháború után a nagy múltú iskola lehetőségei még inkább beszűkültek. Az új helyzetben az életben maradás vált a legfontosabb kérdéssé. A két világháború között még élő irodalmi jellegű fórumok jó része, az önképzőkörök, a táj- és népkutató csoport, a tanárképző internátus, fokozatosan elsorvadtak. A mai debreceni polgár a Kollégiumban már inkább múzeumot lát, mintsem iskolát. Fenyeget a veszély, hogy a Kollégium kiesése a debreceni tudatból egyenlő lehet a múlt kiesésével, a gyökerek elhalásával. 2. A Kollégium mint intézmény „Ez volt a sziklán épült vár.” (Oláh Gábor) A Kollégium mint iskolatípus évszázadokon át olyan sajátosan magyar protestáns iskolát jelentett, amelyben alap-, közép- és felsőfokú oktatás párhuzamosan és egyidejűleg folyt. Sajátos patriarchális szellemű diáktársadalmat hoztak létre ezek az iskolák, többszörös alá-fölérendeltségi viszonyokkal, diákönkormányzattal, a coetusok szigorú, puritán rendjével. A kisebb diákokat, akik többnyire valamilyen szolgálatot is teljesítettek a nagyobbak mellett, arra kiválasztott idősebb diákok, (publicus praeceptorok) tanították. A diákélet alulról szervezettsége, sajátos belső demokratizmusa a XIX. századra szinte teljesen megszűnt, a patriarchális egymás mellett élés nyomai azonban megmaradtak szinte a mai napig. A Kollégium mindenkori levegőjében van tehát valami életszerű, a bekerülő kisdiák az élettel találkozik itt. Mire befejezi tanulmányait, kicsiben átéli már mindazt, ami később rá vár a világban, hiszen az iskola mikrovilága ugyanazokat a feszültségeket és ellentmondásokat hordozza magában, mint a társadalom maga. Hogy ez mennyire így van, jól példázza Csokonai esete. Az ő kollégiumi pere csak kezdete egy persorozatnak. Perel ő kicsapatása után éppúgy az egész magyar költő-fojtogató valósággal, mint korábban a Kollégiummal. Az élmény művészi megfogalmazása Móricz tolla alól kerül majd ki egy bő évszázad múlva. Móricz a Tanácsköztársaság bukása után elszenvedett sérelmeit vetíti vissza a debreceni diákévek idejére; nyilván nem véletlenül! Nyilas Misi története híven mutatja, valóban mennyire az életre nevelő iskola a debreceni Kollégium. A Kollégium zárt világának van azonban két kapuja. Az egyik a mélybe, a gyökerek irányába nyílik, a Kollégium partikuláris iskolái felé, ahonnan az iskola diákjait kapja, s ahová ugyanakkor tanítók tömegét küldi ki. A másik kapu Európába vezet: német, holland, svájci, angol egyetemekre, ahol a jelesebb diákok elmélyíthették tudásukat. A debreceni iskola nagyszámú partikulái révén több önmagánál. Nemcsak utánpótlását kapja onnan, hanem kiküldött tanítói révén egész országrészek szellemét alakítja. Arany János például már nagyszalontai diákként is sok vonatkozásban „debreceni” szellemben nevelkedett tanítói révén. A kollégiumi diákirodalom modorában írt verseivel már ekkor rangot szerzett magának. Debreceni tanulmányai után újra Szalontára kerül, s az egykori debreceni iskolatárs, Szilágyi István biztatására kezd megint verselni. A Kollégium, az Alma Mater tehát közvetlenül vagy közvetve sokféle módon kíséri mindazok életét, akik egyszer kapcsolatba kerültek vele. A Kollégium zárt világának Európára nyíló kapuja debreceni iskolázottságú nagy íróink, költőink előtt sajnálatos módon többnyire zárva maradt. Ennek oka, hogy a Kollégiumból nyugat-európai tanulmányutat szinte kizárólag teológiai vonalon lehetett tenni. Így aztán a nagyszámú külföldet járt debreceni diák szépirodalmi közvetítő szerepe viszonylag csekély. Bár tudunk ilyenről is. Elég itt csupán Szenci Molnár Albertnek a szépirodalmat is megtermékenyítő úttörő munkásságára utalni, vagy a Voltaire-fordító Szilágyi Sámuel professzorra. Nyilván külföldi tapasztalatai is adtak ösztönzést id. Péczely Józsefnek irodalomszervező tevékenységéhez. Későbbi nagy íróink persze többnyire csak közvetve találkoztak Európával a Kollégiumban, polihisztor professzoraik és az iskola könyvtára révén. A debreceni Kollégium tehát olyan sajátos életkeretbe emelte diákjait, melynek íve az apró magyar református falvaktól nyugat-európai protestáns egyetemekig terjedt. Ebben a keretben a családból való korai kiszakadás és az emberi élet alapkérdéseinek gyakran drámai átélése után a debreceni diák Nyilas Misi módjára gyakran idő előtt vált felnőtté. Ugyanakkor ebben a keretben – az ország legkülönbözőbb helyeiről jött diáktársak révén – az egész magyar valósággal, professzorai révén Európával és az európai kultúrával szembesült. A sokszor keservesen végigszenvedett debreceni diákévek végül akarva-akaratlanul így mégiscsak a szó legszorosabb értelmében az életre készítették fel az itt tanulókat. A Kollégiumban nevelkedett írók sajátos kettős érzelmi kötődése (vonzás-taszítás) az egykori iskolához éppen az elmondottakban gyökerezik. Az emberi élet alapkonfliktusainak korai átélése elemi erővel él tovább a felnőtt ember tudatában, s válik keserű írói élménnyé. Másrészt viszont az egykori debreceni diákban felnőttként tudatosul, hogy a debreceni diákévek – a Kollégium világosan átlátható mikrotársadalma révén – valahol a tudat mélyén, az elszenvedett korai sérelmek ellenére, a teljességet, a gyermek- és ifjúkorral most már örökre elvesztett teljességet jelentik. Az el nem érhető teljesség keserű hangja Csokonai, Kölcsey, Arany, Gulyás Pál, Oláh Gábor, Szombati-Szabó István lírájában vitathatatlanul kollégiumi élményekből is táplálkozik. A Debrecenben szerzett írói élményanyag tehát általában kettős: a konkrét sérelmekben és konfliktusokban az író a maradiság ellen harcol, az el nem érhető teljesség fájdalmas hangja mögött a maradandóság valamikor talán öntudatlanul de mélyen megélt élménye munkál.
3. Hagyományőrzés
„Nekem az egészségben –
duzzadó nemesség (Gyökössy Endre) Minden közösség élete a hagyományokban nyugszik. A múltból kapott örökség elfogadása, gondozása és továbbadása teremt folytonosságot a kultúrában. A hagyomány tehát maga a folytonosság, maga az élet. A sajátos földrajzi, társadalmi, felekezeti tényezők következtében hosszú ideig önvédelemre berendezkedett Debrecen és Kollégiuma zárt társadalmában a hagyománynak a szokásosnál is jóval nagyobb szerepe van. A debreceni iskola történetében négy fontos hagyományszál játszik lényeges szerepet. Az első a reformáció örökségeként jelen lévő protestáns hagyomány, a második a debreceni polgár földközeli életformájából táplálkozó ösztönös népi-plebejus kötődés, a harmadik a humanizmusban gyökerező klasszikus-latinos örökség, a negyedik pedig egy későbbi, erősebben szépirodalmi irányultságú hagyománykomponens, melynek fókuszában a Csokonai-kultusz áll. A protestáns hagyomány alapbázisát a helvét reformáció örökségének vállalása jelenti. Irodalmi vonatkozásban különösen két tényezője fontos: az egyik az emberi személyiségről szóló kálvini tanítás, a másik a reformáció anyanyelvi programja. Calvin tanítása szerint a bűnös ember közvetlenül – minden közvetítő nélkül – áll szemben a mindenható Istennel. Elfogadhatja vagy elvetheti a felé hajló üdvözítő kegyelmet. Döntése személyes döntés, a megtérés drámája az egyén drámája. Az egyén ilyenforma nagykorúsítása új jelenség az európai gondolkodás történetében, mely sajátosan új embertípust alakít ki. Ezt az embertípust saját felnőttségének tudata, az erős kritikai szellem, a gyakran már-már a megszállottság jegyeit mutató szigorú munkaetika és küldetéstudat jellemzi. Mindez elsősorban a kálvini elveket valló egyénre igaz, maga az egyház mint intézmény megpróbálja visszaszorítani az egyén önállósodási kísérleteit. Ebből következik a protestáns neveltetésű értelmiség harca saját egyházával, hiszen a fölnyitott palackot nem lehet többé bedugaszolni. Innen a protestáns gondolkodók kettős kötődése: érzik, hogy kritikai látásukat, nagykorúságukat protestáns voltuknak köszönhetik. Ugyanakkor éppen szabadságvágyukból és küldetéstudatukból következően – szembekerülnek egyházuk intézményes korlátaival. A Kollégium vonatkozásában ez a probléma úgy alakul, hogy a kritika közvetlenül az iskolát éri. Elég utalni itt Csokonai már-már provokatív viselkedésére, Arany menekülésére, Nyilas Misi őszinte, de kissé mégis elfogult ítéletére. A reformáció anyanyelvi programja látszólag nem érvényesült a debreceni Kollégiumban, hiszen az oktatás nyelve egészen a múlt század elejéig a latin maradt. Ennek okait két tényezőben látjuk: egyrészt a klasszikus-latinos hagyomány olyan erősen tartotta magát, hogy a protestáns iskolák is kénytelenek átvenni, másrészt az európai műveltségbe való bekapcsolódás egyetlen eszköze a XIX. század elejéig a latin nyelv volt, s ezt a kötődést a protestáns iskolák nem akarták feladni, sőt nagyon tudatosan ápolták. A XVI. századi reformáció szellemi törekvéseit a XVII. században a puritanizmus teljesítette ki. Ez az irányzat teológiailag a reformációs elveket vallotta, de hangsúlyozta a hit személyes megélésének szükségességét is. Szigorú etikája a polgári fejlődés alapjául szolgált, s így nem állt távol a jelentős kézműiparral rendelkező Debrecentől. A XVII. század végére a puritanizmus mélyen áthatotta a város életét. Sajátos etikájának és kegyességének nyomai a XX. századig továbbéltek. A puritán erkölcs intézményesítve azonban már-már elviselhetetlen, lelket tikkasztó törvénnyé válik. Erről tanúskodnak a Kollégium táncot, színjátszást, mindennémű szórakozást tiltó intézkedései. A tiltás hatására az ifjúság a diákszobák fülledt levegőjében tombolja ki magát. A debreceni diákok visszafojtott és tiltott úton felszínre törő érzelmeiről tanúskodik a XVIII. századi diákirodalom számos darabja. Érdekes, hogy a debreceni ember szinte még ma sem igen ismeri a felszabadult nevetést. Nemigen van nyoma ennek a debreceni kötődésű írók műveiben sem. Mintha a földgolyót tartó Atlasz felelősségének súlya terhelné itt a lelkeket; mintha a nagyobb szellemi-lelki szabadság igénye egyúttal nagyobb komolysággal, sőt komorsággal párosulna; mintha a debreceni ember kétszer szakított volna a tudás fájáról. Létrejött viszont a humornak egy kesernyés, önironikus, szatirikus változata. Ott találjuk ezt a hangot Csokonai több művében, Arany Bolond Istókjában, Oláh Gábor írásaiban és Gulyás Pál kései verseiben. Valami sajátosan protestáns magyar vergődés terméke ez, ami – úgy tűnik – Debrecenben különösen szembetűnő jelenség. A népi-plebejus hagyomány szorosan kapcsolódik a protestáns örökséghez. A reformáció hazai tömegbázisát elsősorban az alföldi mezővárosi paraszt-polgár lakosság és a kisbirtokos nemesség alkotta. Ez a réteg saját kétkezi munkájából élt, ugyanakkor az átlagosnál jóval öntudatosabb rétege volt a korabeli társadalomnak. Ebből a társadalmi közegből olyan diákok kerültek a Kollégiumba, akik Debrecenben az otthoninál városiasabb formában, de tulajdonképpen mégis saját népi-plebejus kultúrájukat lelték fel újra. A debreceni Kollégium – más református kollégiumainkhoz hasonlóan – sajátos olvasztótégelyként működött, ahonnan vissza az ekeszarvához éppúgy vezetett út, mint a papi, a tanítói vagy a professzori hivatalba. A XVIII. század végéig a népi-plebejus szemlélet még elsősorban egy életforma természetes velejárója. Ez az öntudatlan népiség kora. E szemlélet tudatos, programszerű vállalása a XVIII. és a XIX. század fordulóján jelenik majd meg először. Ennek az ügynek a felvállalásában a Kollégium néhány diákja országosan úttörő szerepet játszik. A polgári származású Csokonai és Fazekas nevét kell itt első helyen említenünk, akiknél népiesség és polgárosodás sajátos módon kapcsolódik össze. Ennek okát nagyrészt kollégiumaink népi talajban gyökerező, de mindig Európára tekintő szellemében kereshetjük. Nyilván nem véletlen, hogy néhány évtizeddel később ezt a programot a Debrecen, Pápa és Sárospatak szellemi kisugárzásában eszmélkedő Arany, Petőfi, Erdélyi és Tompa viszik majd diadalra. Ugyanennek a hagyománynak emlői táplálják később Móriczot is. S nyilván nem véletlen, hogy a XX. században Debrecen a népi írók jelentős fórumává válik. Korábban már jeleztük, milyen tényezők kényszerítették a Kollégiumot a harmadik jelentős hagyományszál, a klasszikus-latinos hagyomány életben tartására, művelésére. Utaltunk rá, hogy a debreceni diák ezzel kapott esélyt arra, hogy az európai szellem magasára emelkedjék, hogy műveltsége évezredes távlatokat kapjon. A latinos műveltségelem a debreceni iskolában egészen a legújabb időkig igen erősnek bizonyult. E jelenség hatása irodalmi vonatkozásban kettős: egyrészt valóban késleltette a magyarnyelvűség térhódítását, másrészt viszont klasszikusaink egész sorát – Csokonait, Fazekast, Kölcseyt, Aranyt, Szabó Lőrincet vértezte fel kultúrtörténeti, mitológiai, irodalmi ismeretekkel s jegyezte el őket az európai kultúrhagyománnyal. A debreceni iskolázottságú költők erős formaérzéke – ahogy arra többen is felfigyeltek már – nagyrészt szintén a Kollégium puritán és klasszikus hagyományaiban gyökerezik. Nem kell feltétlenül tragédiát látnunk tehát abban, hogy a klasszikus tradíciók késleltették a magyarnyelvűség kollégiumi kibontakozását, s hogy a nyelvújításhoz Debrecen nem csatlakozott teljes lendülettel. Az első három évszázad debreceni diákjai a latin nyelvű oktatás ellenére ösztönösen a legtisztább magyarság talaján álltak. Sőt a Károlyi-biblia és a zsoltárok népszerűsége mellett elsősorban a magyar nyelv művelése terén mutatott konzervatívabb álláspont járult hozzá ahhoz, hogy Debrecen nyelve a régi magyarságból a nyelvújítás után sok mindent átmentett. A debreceni születésű költők – Oláh Gábor, Szombati-Szabó István, Gulyás Pál – erőteljes költői nyelve tanúskodik erről. De ott vannak ennek nyomai más, az ország keleti felében született protestáns műveltségű íróink – így Ady és Móricz művein is. A negyedik lényeges hagyományelem a Kollégium önszemléletének terméke. Egy több évszázados iskola kénytelen időről időre szembenézni saját múltjával, értékelni, esetleg átértékelni azt. A múlt örökségének növekedésével egyre inkább ez határozza meg a jövőt is. A tudatos önvizsgálatnak, az új küldetéskeresésnek az első jelei a XVIII. század második felében mutatkoznak. Az előző három hagyománytényező természetes módon volt korábban jelen: a Kollégium helyzeténél fogva az üldözött protestantizmus védőbástyája volt; természetes módon és öntudatlanul őrizte és élte a népi-plebejus örökséget, és egy sajátos európai kényszer folytán művelte a klasszikus latinos hagyományokat. A felekezeti ellentétek mérséklődésével azonban a reformáció öröksége sok vonatkozásban külső formákba merevedik. A puritán kegyesség hatása erkölcsben, gondolkodásban, életvitelben máig érezhető Debrecenben, de a Kollégiumban a teológiai stúdiumok mellé fokozatosan felzárkóznak a természettudományok is, főleg a botanika és a fizika, majd a XIX. század elejétől az anyanyelv és irodalom művelése is. A XVIII–XIX. század fordulójára tehát egy új tradícióbázis alakul ki, mely sok mindent őriz a korábbiakból, de jóval több benne a világi elem, mint korábban. Ennek az új, az iskola belső életében a felvilágosodás idején megerősödő műveltséganyagnak irodalmi vonatkozásban két sajátos összetevője van. Az egyik a tantárgyszerű magyar nyelv- és irodalomoktatás, a másik pedig a tanórán kívüli irodalmi élet. Az előbbi az első magyar tanszék felállításával kezdődik, 1831-ben, s ez jelenti később a Kollégium irodalmi életének az alapját. Az utóbbi másfél évszázadban Debrecen iskolája jó néhány olyan tudós magyartanárral dicsekedhet, akik tankönyveik révén országrésznyi területek irodalomszemléletét alakították, így például a múlt század második felében Imre Sándor, századunkban pedig Zsigmond Ferenc. A tanórán kívüli irodalmi élet kulcsfigurája Csokonai Vitéz Mihály. Benne emelkedik a korábbi századok kéziratos diákirodalma és a poétikai osztályok iskolás verselgetése európai rangra. Az ő bűvöletében nőnek majd fel nemzedékek, és sok vonatkozásban szellemileg ő a viszonyítási pont a kollégiumi diák szemében mind a mai napig. Nemcsak tragikus sorsa, az iskolával való összeütközése teszi az ifjúság bálványává, hanem ténylegesen az ő debreceni tevékenységében gyökerezik a Kollégium későbbi szépirodalmi jellegű hagyományainak szinte minden lényeges eleme: a versírás mellett például az önképzés és a színjátszás gondolata is. Alakja köré óriási kultusz nő idővel, mely megigéz szinte minden későbbi írói talentummal megáldott diákot. Kölcsey és Arany Csokonai nyomán kezd verselni. Móricz képzeletét éppúgy foglalkoztatja, mint iskolatársáét, Csathó Kálmánét. Ady Csokonai-képe is nagyrészt debreceni élményekből táplálkozik. A Kollégiummal összeütköző Oláh Gábor és Szombati-Szabó István már-már Csokonai-komplexusban szenved. A Csokonai-hagyomány indítja útnak a XX. század két jelentős Csokonai-kutatóját, Juhász Gézát és Julow Viktort is. De hű társa a legendás életű debreceni költő a ma élőknek is, Kiss Tamásnak és Szabó Magdának. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy az utóbbi másfél évszázadban emberi magatartásával, széles körű műveltségével, magyarságával Csokonai a debreceni diák tudatában a modern műveltség- és embertípus megtestesítője lett. 4. Műhely-jelleg
„...Itt a Gondolat (Szabó Lőrinc) A debreceni Kollégium szellemi-lelki arcának irodalmi vonatkozásban egyik legjelentősebb sajátossága az alkotó közösségek létrehozásának igénye, az iskola műhely-jellege. A XVI. század közepén a wittenbergi egyetem magyar diákjai önfegyelmező és önképző alakulatot hoznak létre, a magyar bursát. Némi módosulással – a hazai viszonyokra alkalmazva – ez a forma gyökerezik meg a XVI. századi debreceni Kollégiumban is. A coetus nem csupán önfegyelmező és öngazdálkodási szerv, hanem szellemi műhely is, hiszen a professzorok munkáját önművelő tevékenység egészíti ki disputatiók (nyilvános viták) és declamatiók, (klasszikusok szavalása) formájában. E két tevékenységnek kimondottan gyakorlati célja van: az ünnepi legációkra és a későbbi tényleges lelkészi szolgálatra készítenek fel. De talán ezeknél még fontosabbak a collatiók. A későbbi önképző társulatok előzményei ezek, melyekben a diákok olyan tudományos részletkérdéseket boncolgatnak, vitatnak meg, melyekre a professzor előadásában nem tud kitérni. A XVIII. században az önképzésnek a coetus életébe szervesen beágyazott formái fokozatosan elhalnak. A coetus élete maga is átalakul, létének alapját képező önkormányzatából a XIX. századra csak töredékek maradnak. A világi ismeretanyag megnövekedésével az önképzésnek ebben az időben új formái kezdenek kialakulni. Ezek a formák erős individualizálódást jeleznek: az önművelés korábbi formáinál szűkebb körű önkéntes csoportosulások ezek, melyeknek profilja már erősen a művészi önkifejezés (zene, képzőművészet, irodalom) irányába mutat. Ami azonban e körök munkájának tartalmi részét illeti, azt aligha lehet az individualizmus vádjával illetni, hiszen a debreceni Kollégiumban éppen ezek a csoportosulások lesznek a közösségi, nemzeti kérdések legfőbb letéteményesei, ahogyan azt Jókai a Csittvári Krónika legendás történetében a mítosz erejével megrajzolta. A debreceni Kollégium zenei életét, az iskola kórusát, a Kántust alapító Maróthi György professzor helyezi új alapokra a XVIII. század közepén. A század második felében néhány tehetséges diák révén egy sajátosan praktikus irányultságú képzőművészeti tevékenység, a rézmetszés játszik jelentős szerepet. Egy tisztán szépirodalmi jellegű társulás gondolatát Csokonai veti fel először, de a szervezett irodalmi önképzés csak a XIX. század 30-as éveiben, Péczely József professzor tevékenysége nyomán nő terebélyes fává. A múlt század folyamán és a XX. század első felében minden jelentősebb tanórához nem köthető irodalmi tevékenységnek az önképzőkörök adnak medret a Kollégiumban: ezek gondozzák a Csokonai-kultuszt, pályázatokat hirdetnek, ápolják a versírás hagyományát, fórumot teremtenek a korábban tiltott színjátszásnak, könyveket és lapokat adnak ki, azaz a Kollégium önképzőköreinek tevékenységében kell keresnünk csaknem minden későbbi debreceni szellemi fórum előzményét. Sőt még tovább mehetünk: a város szellemi alkotóműhelyeinek végső gyökere egészen a kálvini örökségig nyúlik vissza. A XVII. századi puritanizmus meghirdette zsinati-presbiteri talajban gyökerező iskolában a professzor „primus inter pares”, azaz presbitertárs a többiek között, tehát semmiképpen sem „ex cathedra” csalhatatlan papja tanítványainak. Ez a légkör és ez az alapelv – minden későbbi ortodoxia és vaskalaposság ellenére igenis kedvez a szabad alkotóműhelyek létrejöttének. Nem véletlen tehát, hogy amikor a felvilágosodás szellemében megjelenik a nemzet kulturális felemelésének gondolata, a hazai protestáns iskolákban gombamód jelennek meg a politikai töltetet is hordozó ifjúsági önképző társaságok: a soproni Deákkúti vármegye, Kövy professzor sárospataki Páncél vármegyéje, Debrecenben pedig Péczely József professzor irodalmi köre. Az önképzés műhelyei nem az iskolai oktatás ellenében jönnek létre, hanem egymást inkább kiegészítik, köztük a viszony mellérendelő. A tantárgyszerű magyaroktatás nagyjából ugyanakkor indul Debrecenben, amikor az önképzőkör is megkezdi munkáját. Hogy a kettő mennyire egymásra volt utalva, az is mutatja, hogy az önképzés is csak akkor volt igazán aktív, mikor akadt olyan tanáregyéniség, aki az élére állt. Péczely után ilyen a század végén Gulyás István, majd Csűrös Ferenc. A kollégiumi önképzőkörök mélyén tehát az „egyetemes papi elv” rejtezik, ezek kivirágzásai így a szellemi erőforrás buzgóságával állnak egyenes arányban. A Kollégiumról mint műhelyről szólva még egy megjegyzés kívánkozik ide. A könyvtár jelenléte minden időben jelentős mértékben erősítette a Kollégium műhely-jellegét. Könyvállománya – melyet a külföldet járt debreceni peregrinus diákok megtakarított fillérei s a hazai jóltevők adományai bővítettek évről évre – európaiságnak és magyarságnak ugyanazt a sajátos kettősségét mutatja, mely a Kollégium egész szellemét évszázadokon át jellemezte. Több klasszikusunk – Csokonai, Kölcsey, Arany, Szabó Lőrinc – impozáns műveltségének gyökerei részben ide vezetnek. Összegezve elmondhatjuk, hogy a debreceni Kollégium lelki-szellemi arca korántsem mutat egynemű képletet. Egyszerre vannak itt jelen a gondolkodást, az egyéniséget fölszabadító és gúzsba kötő tendenciák. Csokonainak nemcsak kicsapása, hanem a Kazinczy képviselte irodalmi ízlés ellenében kibontakozó debreceni kultusza révén, visszafogadása is ide köthető. A puritán kegyesség kései hajszálgyökerein nevelkedett Arany itt érzi elviselhetetlennek az intézményesült puritán erkölcsöt és magatartást. Kazinczy vonzásában Kölcsey itt égeti el a kor legnagyobb írójának, Csokonainak szellemében fogant verseit, miután társaival lopva ő maga is részt vett a nagy költő temetésén. Szabolcska Mihály itt nőhet naggyá a múlt század utolsó évtizedeiben, de az őt elsöprő Ady is kap Debrecentől indíttatásokat. Itt hangzanak el Nyilas Misi fájdalmas szavai, máshol viszont annyi érzéssel „simogatja meg” Móricz a Kollégiumot, mint íróink közül senki más. Szinte egy időben indulnak innen a költészetében európai magasságokat vívó Szabó Lőrinc, a Debrecen magányába zárkózó, tragikus sorsú Oláh Gábor, a magyarság, a debreceniség és a Kollégium sorsát a mítosz erejével az egyetemesség szintjére emelő Gulyás Pál és a hitvallásosan református, ízig-vérig magyar észjárású, de egyetemes kategóriákban gondolkodó Karácsony Sándor. Az ellentmondások kusza szövevénye mögött valamiként az emberi teljesség és egyetemesség lakik tehát Debrecenben, s a Kollégium mikrovilágán folyamatában tanulmányozható a magyar szellem utóbbi 450 esztendejének vándorútja. Ide mindenki az ígéret városába jön, itt mindenki a maradandóság városában él, és mire távozik, akaratlanul is fel kell építenie magában a „van” helyére a „legyen” programját. A debreceni Kollégium azzal tette a legnagyobb szolgálatot a magyar irodalomnak, hogy a benne diákoskodó múzsa-fiakat e zárt világban megismertette saját helyükkel és lehetőségeikkel. Ez a felismerés többnyire fájdalmas és kiábrándító volt, de felemelő is egyszersmind, mert többnyire életprogramot termő gondolat serkent belőle. E program birtokában innen csak az eleve elrendelés küldetéses hitével lehet továbbmenni. Ezek az íróvá érés fájdalmas, de nagy pillanatai. A debreceni Kollégium történetét irodalomtörténeti szempontból három nagy korszakra oszthatjuk. Az első a reformáció két évszázada, amelyet szinte kizárólag az egyházi jellegű irodalom művelése jellemez. A második a világi jellegű szépirodalom művelésének kibontakozása és virágzása, azaz a felvilágosodás eszméinek XVIII. századi debreceni megjelenésétől az akadémiai tagozatok állami egyetemmé alakulásáig (1914) terjedő mintegy két évszázados időszak. A harmadik korszak a szűkebb keretek közé szorult Kollégium irodalmi élete. II. AZ ELSŐ KÉT ÉVSZÁZAD IRODALMI ÉLETE Zsigmond Ferenc ezt az időszakot a „két kopár század” elnevezéssel illeti. Ha szigorúan szépirodalmi mércével mérünk, azt kell mondanunk, igaz a megállapítás, hiszen ebben az időben nemigen akad sem a professzorok, sem a diákok között valamire való költői tehetség, vagy ha volt ilyen, „elkallódott”. A XVI–XVII. században a református iskolák az új hit védelmét szolgálták. A nyomda és a szószék mellett az iskola volt a legjelentősebb szellemi fórum. A három tényező szétválaszthatatlanul fonódott össze. Az iskola elsődleges feladata a lelkész- és rektorképzés lett, a nyomda a lelkészek és professzorok műveit adta ki. A három tényező szoros összetartozása talán Debrecenben figyelhető meg leginkább. 1561-től folyamatosan jelen van itt a nyomda a mai napig. A városi iskola is református szellemben tanít már ekkor. Melius Juhász Péterrel – kinek szelleme a korabeli iskolára is nagyban rányomta bélyegét – a prédikálásban és prédikációírásban is mércét és rangot jelentett ekkor Debrecen. A kezdeti gyökértelenség és az állandó veszélyhelyzet nemigen kedvezett a világi költészetnek a Kollégiumban. A két század viszont meggyökereztette Debrecenben, s a Kollégium fiókintézetei, a partikulái révén egész országrésznyi területeken, a protestáns tanokat, új szellemi, irodalmi tradíciót teremtve ezzel magyar földön. Amikor tehát a XVI–XVII. századi debreceni Kollégium irodalmi szerepéről szólunk, elsősorban egyházi jellegű irodalomra kell gondolnunk. Ezen a téren egy sor kiváló professzorral és diákkal dicsekedhet Debrecen, s felveheti a versenyt az ez idő tájt még jóval jelentékenyebb sárospataki és váradi iskolával is. A debreceni református iskola első ismert rectora, Dézsi András (1549–1551) maga is kiváló énekszerző. Batizi Andrással és Sztárai Mihállyal egy időben művelte a bibliai tárgyú elbeszélő költészetet. Hat bibliai elbeszélésén kívül (Régi Magyar Költők Tára V. kötet) verses bibliai világkrónikát is írt (Világ kezdetitül lött dolgokról, 1548.) Dézsi jó verselő, versformája szabályos, stílusa élénk, változatos. Bokorrímei azonban megkötik az ősi magyar ritmus szabad mozgását.
Csak hagyjunk el immár sok gonoszságot
Isten ezt megadja higyjétek, néktek, (Makkabeusról) A XVI. században Laskai János rectorkodott a leghosszabb ideig Debrecenben (1577–1596). Műve, a Planudes-féle Ezópusz-életrajz fordítása, Az Aesopus életéről, erkölcséről, minden fő dolgairól és haláláról való história (1592), minden valószínűség szerint diákjai kezében is megfordult. A hazai kollégiumok diákjai – nyugat-európai mintára – a humanista műveltség elemeivel is ismerkedtek. Az Ezópusz-féle erkölcsnemesítő irodalmat könnyen össze lehetett egyeztetni a reformáció programjával. Laskai műve nyilván ebben a szellemben fogant s láthatott napvilágot debreceni rectorsága idején. Laskai Jánost Újfalvi Anderkó Imre követte (1596–1599). Amellett, hogy a despotikus egyházkormányzást elítélve a puritanizmus magyarországi előfutára lett, jelentős irodalmi tevékenységet is kifejtett. Újfalvi a debreceni iskola számára több tankönyvet is kiadott, így pl. Szikszai Fabricius Balázs sárospataki tanár szótárát. Halott temetéskorra való énekek (1598) címen énekgyűjteményt jelentetett meg, melyet a kollégiumi diákok temetéseken évszázadokon át használtak. Legjelesebb műve az 1602-ben kinyomtatott debreceni énekeskönyv, melynek előszavában saját irodalmi tevékenységét is ismerteti. Hangsúlyozza az éneklés dogmatikai tisztaságát, megbélyegzi a szerelmi tárgyú költeményeket és sürgeti a teljes magyar zsoltárkönyv kiadását. Ezzel akaratlanul is egyengette Szenci Molnár Albert útját, aki néhány évvel korábban maga is Debrecenben volt diák, s talán éppen itt kapott ösztönzést későbbi nagy munkájához. Molnár Albert zsoltárainak első debreceni terjesztője maga Újfalvi lett, a Psalterium Ungaricum rövidített változatát ugyanis az ő szerkesztése nyomán vehették kézbe 1608-ban a debreceni diákok. A XVI. század második felében megfordult itt diákként Félegyházi Tamás, jeles dogmatikai művek szerzője (1568–1570 és 1571–1572 között az iskola rectora); Milotai Nyilas István püspök (1603–1604 között az iskola rectora); Foktövi János és Margitai Péter prédikátor; Miskolczi Csulyak István esperes, az alkalmi költészet neves képviselője, valamint Veresmarti Mihály egyházi író és Szenci Molnár Albert zsoltárfordító. A XVII. század első felének rektorai közül Alvinczi Péter (1601–1603), Bocskai és Bethlen későbbi udvari papja, Pázmány jeles hitvitázó ellenfele emelkedik ki. Gazdag irodalmi munkásságát (prédikációk, vitairatok, Habsburg-ellenes publicisztika) azonban már néhány évvel debreceni rektorsága után fejtette ki. Az őt követő Milotai Nyilas István (1603–1604) szintén később írta jeles prédikációit, ágendáját s más egyházi műveit, mint püspök s Bethlen Gábor udvari prédikátora. A XVII. század elejéig a debreceni rektorok katedrájuk elfoglalása előtt többnyire a wittenbergi vagy a heidelbergi egyetemen tökéletesítették ismereteiket. Jelentős humanista műveltséggel rendelkeztek, s teológiailag a református ortodoxia talaján álltak. Nagy részük volt a magyarországi református egyház szervezeti-dogmatikai alapvetésében. 1623 után jelentkeznek az első Hollandiát, Angliát járt diákok. Ezzel megkezdődik a puritanizmus eszméinek lassú beszivárgása a debreceni Kollégiumba és a városba. A puritánok sorát Medgyesi Pál (1632–1634) nyitja, aki korábban maga is debreceni diák volt, s Hollandiából a Ramust követő Wilhelm Amesius eszméit hozta magával. Medgyesi a kegyességi élet reformját hirdette, azaz a hit személyesebb megélésének igényét. Rectorsága után két évvel Debrecenben jelentette meg Lewis Bayle Praxis Pietatis című művének magyar fordítását (1636), a puritánok legjelesebb kegyességi iratát, a század sikerkönyvét. Kisfalvi Tamás (1639–1641), a keleti nyelvek kiváló ismerője és Nagyari Benedek (1643–1647), akik később üldöztetést is szenvedtek presbiteri elveikért, debreceni rectorságuk idején még csupán csendes követői franekeri mesterüknek, Amesiusnak. Komáromi Csipkés György (1653–1657) Martonfalvi mellett a század legjelentősebb debreceni tanára. Az ő életműve az ortodox és a puritán elvek között képez sajátos középutat. Nemcsak jeles teológus ő, hanem vérbeli tudós is, nyelvészként talán a legjelentősebb a században. Héber nyelvtana (Schola hebraica, Utrecht, 1654) és latin nyelvű magyar nyelvtana (Hungaria illustrata, Utrecht 1655) debreceni rectorsága idején jelent meg. Később mint debreceni lelkész számos más teológiai, nyelvi munkája mellett elkészítette a Biblia teljes magyar fordítását. Ez a műve, a hányatott sorsa miatt nevezetessé lett Leydeni Biblia, 1718-ban jelent meg Debrecen város költségén. Tudományos munkálkodása mellett Komárominak érdemi része volt a Kollégium törvényeinek 1657. évi megújításában, mely utat nyitott az iskola későbbi nagyarányú fejlődésének. A magyar puritán irodalom rendszerezője Martonfalvi Tóth György (1660–1681), aki Várad eleste és az ottani Kollégium pusztulása után menekült diákjaival Debrecenbe. Tanári munkássága korszakos jelentőségű. Ő az első Debrecenben, aki élete végéig viselte a professzori címet. Elődei általában egy-két évig rectorkodtak csupán, ez irányú tevékenységük átmeneti lépcsőfok volt a külföldi tanulmányút és a végleges lelkészi állás között. Ilyen feltételek mellett komoly pedagógiai tevékenységet nemigen lehetett kifejteni. Fő műveit, melyek a puritán teológiai gondolkodás foglalatát adják, viszonylag hosszú debreceni működése idején írta Martonfalvi. Következetes demokratikus elveiben, a babona, asztrológia, jobbágyelnyomás elleni harcában kell keresnünk a debreceni felvilágosodás hazai gyökereit. Elsősorban neki és professzortársainak, Szilágyi Tönkő Mártonnak (1670–1700) és Lisznyai Kovács Pálnak (1679–1695) köszönhető, hogy a legsúlyosabb protestánsüldözés idején, a gyászévtizedben (1671–1681), a sárospataki és a gyulafehérvári kollégium szétszóratása közben Debrecen a magyar reformátusság szellemi-lelki oszlopa maradt, sőt megerősödött annyira, hogy az erdélyi fejedelmek támogatását elveszítve, nem roppant össze, hanem ha lassan is, de tovább haladt a nemzeti műveltség kibontakoztatásának útján. Az irodalmi munkásságuk révén rangot és nevet szerzett XVII. századi debreceni diákok közül az alábbiak nevét emeljük ki: Barta Boldizsár debreceni főbíró, a város első puritán szellemű krónikása; Bojti Veres Gáspár, Bethlen Gábor történetírója; Debreczeni Ember Pál egyháztörténész; Diószegi Kiss István kollégiumi tanár (1666–1668); Enyedi István orvostudományi író; Keserűi Dajka János egyházi író; Kocsi Csergő Bálint, pápai tanár, gályarab lelkész, egyházi író; ifj. Köleséri Sámuel, teológiai, orvosi és filozófiai író; Tófeus Mihály erdélyi püspök, nagyhatású prédikátor. A Descartes elveit valló Szilágyi Tönkő Márton kollégiumi professzor és tanítványa, a szintén kartéziánus Apáti Miklós filozófiai író ugyancsak a debreceni Kollégium neveltjei. A versírás gyakorlata már az első időkben szerepet játszhatott a debreceni iskolában, hiszen ebben az időben szinte minden írástudó ember alkalomadtán versfaragó is volt. A Kollégium szelleme kezdetben a latin nyelvű verselést szorgalmazta. Szenci Molnár Albert emlékezése mutatja, mennyire szigorúan vették a latin nyelv kötelező használatát Debrecenben: „Debrecenben már tizenöt éves koromban magyar verseket szereztem. A magyar könyveket, amelyeket sikerült megkaparintanom – fennhéjázás nélkül mondom –, oly mohón olvastam, hogy tanítóim kénytelenek voltak erőszakkal a kezemből kicsavarni, hogy a latint el ne hanyagoljam.”3 Idővel szokássá vált verselő diákokat hívni jeles családi ünnepekre (keresztelés, esküvő, temetés, névnap). Ezek az alkalmak szülték az ún. alkalmi költészetet. A költészetnek ez a típusa, mely részben szórakoztató jellegű volt, nyilván már a XVI–XVII. században is élt Debrecenben, de igazi jelentőségre csak a következő században tett szert, amint a ránk maradt kéziratok is bizonyítják. A protestánsok üldözése az 1670-es években minden korábbinál súlyosabb méreteket öltött. Debrecen puritán bástyái mögé vonult. Ebben a kényszerhelyzetben erősödtek meg a debreceniség azon vonásai, melyek később a szabadabb, bátrabb gondolkodás kerékkötői lettek. Ebben a légkörben inkább a vallásos, bibliás költészet továbbélése jellemző, mintsem a világi jellegű szórakoztató irodalom megerősödése. Örvendi Molnár Ferenc kollégiumi diák például 1666-ban Lelki Tárház címen kiadta a biblia versbe szedett tartalmi kivonatát. Ez a mű példázza, mi lett a XVI. század virágzó műfajának és versformájának sorsa. Örvendi históriája elkoptatott nyelvi sablonokból építkező költőietlen mű, ugyanakkor a háborús borzalmak elől a bibliához menekülő magyar lélek megható dokumentuma is. Rendkívüli érdeme a nyelvi tömörség, mely a memorizálást könnyítette. A későbbi debreceni költői iskola gyökereit éppen az ilyen mesterkedő költői kísérletekben kell keresnünk:
Babylonból a’ Sidók haza
készülének
Csinálának egy Oltárt benn
Jerusálemben (Esdrás könyve) A Lelki Tárház formája, stílusa, nyelvi tömörítő ereje a későbbi versbe foglalt tankönyvek előzménye is. Legnevesebb példája ennek a debreceni diák, később nagykőrösi rector Losonczi Hányoki István Hármas Kis Tükör (1775) című könyvecskéje. Csaknem egy évszázadon át ez volt a református magyar népiskolák mindenes tankönyve; használta tehát XIX. századi íróink jó része (Kölcsey, Arany, Jókai). Versbe szedett gazdasági tankönyvek, szótárak és földrajzok Debrecenben is szép számmal keletkeztek a XVIII. században. A kollégiumi diákok közismerten jó verselési és formakészségét, a poétikai gyakorlatok és az alkalmi költészet művelése mellett, ezek a verses, memorizálásra szánt tankönyvek csiszolták. Az iskolai színjátszásnak a XVIII. század végéig nincsenek nyomai a Kollégiumban, jóllehet a sárospataki, nagyenyedi, váradi református iskolák a XVII. században élen jártak a magyar nyelvű iskolai színjátszás meghonosításában. Debrecen puritán elzárkózása nemigen viselte az alakoskodás, komédiázás semmilyen formáját. Veszélyt látott még a Comenius-féle oktató, erkölcsnemesítő színjátékban is, s Csokonai fellépéséig szigorúan ragaszkodott az 1561–1562-i debreceni hitvallás tiltó rendelkezéseihez. Összegezve megállapíthatjuk, hogy a XVI–XVII. századi debreceni Kollégium érdeme, hogy a városban és környékén meggyökereztette, majd a puritanizmus eszméiben továbbépítette, s partikulái révén szélesebb körbe is kisugározta az egyént nagykorú, szuverén személyiségként kezelő kálvini szellemi örökséget. Kétirányú kulturális fejlődés indul meg később ezen a bázison: egyrészt lendületet kap a természettudományok és más világi tudományok (klasszika-filológia, történettudomány) fejlődése, másrészt létrejön egy, a polgárosodás jeleit mutató, de lényegében paraszti, földközeli életformát élő új befogadó réteg, mely a saját kultúráját és igényeit visszasugározza a Kollégiumra. E két tényező eredőjeként sarjad majd ki a következő században Debrecen és a Kollégium talajából a francia felvilágosodás felszabadító hatására Földi, Fazekas, Csokonai európaiságot és magyarságot, természettudományos igényű gondolkodást és plebejus népiséget ötvöző költészete. III. A SZÉPIRODALOM MŰVELÉSÉNEK KIBONTAKOZÁSA ÉS VIRÁGZÁSA A KOLLÉGIUMBAN A Debrecen története című monográfia a debreceni felvilágosodást egy nagyon hosszan elnyúló, mintegy kétszáz éves időszaknak tekinti, azaz ide sorolja az egész XVIII. és XIX. századot.4 Ezen belül öt periódust különböztet meg: 1. Az előfelvilágosodás: Szilágyi Tönkő Márton fellépésétől (1670) Maróthi György fellépéséig (1738) 2. A korai felvilágosodás: Domokos Lajos fellépéséig (1774) 3. A felvilágosodás virágkora: Csokonai haláláig (1805) 4. A kései felvilágosodás: A Lant című almanach megjelenéséig (1832) 5. Az utófelvilágosodás (kb. 1900-ig) Ezt a Debrecen szellemi életére vonatkozó korszakolást a Kollégium irodalmi életére nem tudjuk maradéktalanul alkalmazni, jóllehet a felsorolt pontok több helyen is érintkeznek a Kollégium történetével. Egy konkrét intézmény irodalmi életéről lévén szó, ajánlatosabb az irodalmi korszakhatárokat is az intézmény belső fejlődésének határpontjaihoz kötni. Megnevezett korszakunk így a felvilágosodás debreceni megjelenésétől a Kollégium kereteinek beszűküléséig, azaz az egyetem kiválásáig tart. E hosszú korszak irodalmi életét az alábbi kérdéskörök vizsgálatával kívánjuk áttekinteni : 1. A felvilágosodás eszméinek térhódítása a Kollégiumban 2. A kollégiumi diákköltészet 3. Csokonai és a Csokonai-hagyomány 4. Péczely József irodalomszervező tevékenysége 5. A magyar nyelv és irodalom tantárgyszerű oktatása 6. A diáktársaságok irodalmi tevékenysége 7. Egy reformkorszak felé (a századforduló irodalmi élete) 1. A felvilágosodás eszméinek térhódítása Van a magyar szellem fejlődésének egy különös sajátsága. Szellemi életünk kiemelkedő csúcsai némi késéssel követik az illető szellemi mozgás nyugat-európai megjelenését. A csúcspontokon a közvetlen nyugat-európai hatás konkrétan tetten érhető. A csúcsok közötti időben azonban a két szellemi pólus közötti kapcsolat kevésbé intenzív. Ekkor történik meg az átvett eszmék szétsugárzása, hazai meggyökereztetése. Ezek az időszakok adnak a Nyugat szülte gondolatnak sajátosan magyar arculatot. Így történhet az meg, hogy a következő nagy eszmeáramlat egészen más közegbe csapódik be nálunk, mint amilyenben eredetileg fogant. Az új eszme megjelenése egyszerre kelt tehát zavart és megújulást. A folyamatos belső szellemi fejlődés mellett időnként tehát ugrások jönnek létre. A művelődés rétegeinek olyan egymásra torlódása ez, aminek Nyugat-Európában ilyen formában nemigen vannak nyomai. Közismert sajátosság, hogy a felvilágosodás bizonyos gondolatai első megjelenésük után kétszáz esztendővel – sőt talán később is! – magyar földön még mindig aktuálisak. Debrecen első nagy szellemi megrázkódtatása a XVI. századi reformáció volt. A következő század ezt az állapotot konzerválta. A másik jelentős műveltségréteget a felvilágosodás eszméi jelentik. Ahogy a reformáció hozzásimult lassan Debrecen homokjához, úgy később a felvilágosodás is megbarátkozott nemcsak a homokkal, hanem a reformáció szellemi örökségével is. Ennek a „megbarátkozásnak” persze mindkét oldalon vannak áldozatai: az egyiken a tragikus sorsú Sinai Miklós professzor, az egyházi hierarchia képviselője, a másikon a felvilágosodás eszméinek radikális szószólója, Csokonai. A nagy összecsapásban Debrecen középutat keres. Így lesz a főszerep Domokos Lajos főbíróé, a mérsékelt felvilágosodás bátor szószólójáé. A korai felvilágosodás időszakára elsősorban a természettudományos gondolkodás térhódítása jellemző. Két polihisztor professzor, Maróthi György (1738–44) és Hatvani István (1749–86) szerzett e téren elévülhetetlen érdemeket. Mindkettőjük gondolkodása az ortodox-puritán teológiai hagyományban gyökerezik, ugyanakkor ők azok, akik szélesre tárják a világi tudományok kapuit Debrecenben. A Newton, Leibniz, Locke, Wolff tanain nevelkedett Maróthi emelte magas szintre a matematika oktatását Debrecenben. Arithmetika könyvét még Arany diákkorában is használták. De ő a magyar klasszika-filológia megalapítója is. Az alsóbb fokú oktatásban Maróthi szorgalmazta először a magyarnyelvűség bevezetését. Zenepedagógiai munkássága, különösen az első négyszólamú énekkar, a Kántus létrehozása, hosszú időre megtermékenyítette a Kollégium irodalmi életét is, formálva későbbi nagy íróink ízlését. Az 1770-ben bevezetett tanügyi reform (Methodus) szabadabbá, nyitottabbá tette az iskola levegőjét. Fazekas és Csokonai már ebben a szellemben nevelkedett itt. Hatvani István többek között fizikát, kémiát, botanikát, orvosi fiziológiát tanított. A felvilágosodás virágkorának debreceni írói elsősorban neki köszönhetik természettudományos képzettségüket. Alakja köré már életében legendák szövődtek, majd Arany és Jókai gyökereztette meg a „magyar Faust” mesés történeteit az irodalmi tudatban. A debreceni Kollégium másik két korabeli professzora, Szilágyi Sámuel (1742–1759) és Varjas János (1752–1786) már irodalmi munkásságukkal is hatottak diákjaikra. Szilágyi Voltaire Henriade-ját fordította le, s bár ez a mű nem tartozik a francia író igazán radikális szellemű írásai közé, mégis része lehetett abban, hogy Csokonai diákkorában már Voltaire-rajongás jellemezte a debreceni ifjúságot. Varjas Jánost, a keleti nyelvek és a zsidó régiségtan tanárát, „egyhangú” versei miatt tréfásan csak „Verjes Jénes”-nek becézték tanítványai. Varjas ezzel a tónussal külön költői iskolát teremtett Debrecenben. Követői azonban – mint ő maga is – megrekedtek a rigmusfaragás provinciális szintjén. Varjas kedvtelése a versfaragás mellett a botanizálás volt. Hatvani mellett neki volt jelentős szerepe abban, hogy tanítványa, Fazekas Mihály már diákkorában eljegyezte magát ezzel a hasznos időtöltéssel. Maróthi zenepedagógiai munkáját Varjas János folytatta. Igaz ugyan, hogy elődjénél jóval kisebb szakértelemmel rendelkezett, de ahogy Csomasz Tóth Kálmán megállapította, a Varjas idejében „a diákénekkarok műsoranyagának kitágulása, kivált a vagánsritmus és az új nemzeti formákkal való kísérletezés csakis serkentő hatással lehetett a szövegírókra és a dallamoktól függetlenül verselgető poétákra is”.5 A debreceni felvilágosodás fénykora, melynek jellegzetessége a szépirodalmi művek számának megnövekedése, Domokos Lajos főbíró fellépésével kezdődik, aki egyben a Kollégium főgondnoka is volt, s így annak életére is befolyást gyakorolt. Halléból Domokos az anyanyelvű oktatás eszméjét hozta magával, s minden magyar iskolát megelőzve 1797-ben indítványozta a főiskolai magyar nyelvű oktatás bevezetését. Elgondolása azonban csak mintegy 40 esztendő múlva valósulhatott meg. A diák Csokonait is támogató főbíró a francia nyelv oktatásának szorgalmazásával jelentős mértékben hozzájárult a felvilágosodás eszméinek kollégiumi térhódításához. Domokos Lajos volt az egyik szerkesztője a nevezetes Debreceni Grammatikának (1795), melynek kollégiumi kapcsolatai is vannak. Az 1779-ben meghirdetett Görög–Kerekes-féle pályázatra öt nyelvtan érkezett be. Kettő ezek közül, Földi Jánosé és Veres Mihályé, debreceni szerzemény. A hármas bíráló bizottság (a kolozsvári és a nagyenyedi professzorok, valamint a debreceni Tudós Ítélő-Bírák) egyiket sem jutalmazta. Végül a debreceniek – elsősorban Földi nyelvtanát alapul véve – átdolgozták a rendelkezésre álló anyagot, s létrejött a Debreceni Grammatika. Érdekes, hogy a szerzők (Domokos Lajos főbíró, Benedek Mihály, Szikszai György és Gál András lelkészek) – a Kollégium egykori diákjai – a debreceni professzoroktól nem kértek segítséget. Tulajdonképpen ez a mű váltotta ki a Kazinczy és Debrecen közötti nyelvi, irodalmi ízlésvitát. A debreceniek szerkesztette grammatika valóban messze áll Kazinczy ízlésétől, de hogy „nyomorult, rossz” mű lenne s „ortológus káté”, az túlzás. Mint az újabb kutatások bizonyítják,6 a maga korában sokkal jobb nyelvtan volt a hírénél. Nyelvünk első tudományos rendszerezése ez, jóllehet hiányzik belőle a nyelvtörténeti megalapozottság. Logikai, lélektani mozzanatok beépítésével azonban hibái mellett is tovább vitte a magyar nyelvtudomány ügyét. Szellemében és törekvéseiben valóban szemben állt a nyelvújítás radikálisabb irányával, s inkább megfelelt a Fazekas és Csokonai képviselte nyelvi ízlésnek, mintsem a Kazinczyénak. Kazinczy és Toldy Ferenc elutasító magatartása ellenére a Debreceni Grammatika hatása a XIX. században nem volt jelentéktelen. A Ratio Educationis nyomán készült új debreceni tanterv 1795-ben ezt a művet is felvette a Kollégium tankönyvei közé. 1808-ban megjelent egy rövidebb, az oktatásban jobban használható változata is.7 A népi hagyományok megbecsülését szorgalmazó, szellemében konzervatív Debreceni Grammatika nemzedékek ízlését formálta nemcsak Debrecenben, hanem a Kollégium ekkor igen nagyszámú partikulái révén jóval szélesebb körben. Figyelemre méltó adalék, hogy Arany János, aki a tantervek szerint maga is tanulta, sőt később tanította e könyvet, irodalomtörténetében védelmére kelt. A felvilágosodás virágkorának két legjelesebb debreceni professzora Sinai Miklós (1760–1791) és Budai Ézsaiás (1794–1821). Sinai korának legjelentősebb egyháztörténésze, a klasszika-filológia területén Maróthi megkezdett munkáját folytatta. Ez a nagy tudású ember sajnálatos módon a papi hierarchia és a világi elem egyházon belüli harcának áldozata lett, s emberektől elvonulva halt meg. Tanszékét Budai Ézsaiás vette át, aki a klasszika-filológia magas szintű művelése mellett megírta az első magyar nyelvű történelmi tankönyveket (Közönséges história, 1800. és Magyarország históriája I–III. 1805–1812.). Tankönyvein kívül az általa megfogalmazott új tanterv, a Ratio Institutionis (1807) érdemel említést. Ez a tanterv megerősíti a régi humanisztikus irányt, megszilárdítva ezzel újabb néhány évtizedre a latin nyelv vezető szerepét, s háttérbe szorítva a Maróthi, Hatvani révén megerősödött reáliákat. Budai Ézsaiás végzős diákként magántanára (privatus praeceptor) volt Csokonainak. Későbbi tanítványai közül Kölcsey emelkedik ki. Öccsét, Budai Ferencet (1760–1802) szintén a Kollégium indította útnak. A hajdúszováti lelkész Sinai kézirataiból állította össze háromkötetes magyar történeti lexikonát. A magyar íróknak és gondolkodóknak a XIX. század első felében, a nemzeti megújulás idején, a Budai testvérek művei voltak a legjelentősebb történeti forrásai. A természettudományok magas szintű művelése mellett – mint láttuk – Maróthi, Sinai és Budai Ézsaiás révén Debrecenben elsősorban a klasszika-filológia jutott a XVIII. században jelentős szerephez. E kettős hatás jól kimutatható Földi, Fazekas, Csokonai műveltségén. Az ókori klasszikusok kultuszának van azonban még egy említésre méltó irodalmi vonatkozása, melyre Julow Viktor mutatott rá Fazekas-monográfiájában. Oláh Gábor, aki Csokonaiban csupán a rokokó költőt látta, úgy véli, hogy ez a debrecenies rokokó nem más, mint a francia kultúra és irodalom ismeretéből fakadó elvágyódás sajátos terméke. Ezzel szemben Julow Viktor megállapítja: „Hogy ez a protestáns, puritán Debrecen lényegétől annyira idegen ízlés egyáltalán gyökeret verhetett itt, annak fő okát a Kollégium szellemében kell keresnünk, amely a maga erősen latinos műveltségét a debreceni értelmiségre, sőt közvetve az egész városközösségre kisugározta. A barokkban rendkívül nagy az antik hagyomány szerepe, csakúgy, mint a kollégiumi nevelésben, s ez volt az az erős kapcsolat, amely a barokkot a debreceni elmék számára is hozzáférhetővé s egyéb vonásaiban is elfogadhatóvá tette.”8 A barokk – éppen erős katolikus színezete miatt – Debrecen földközeli világában gyorsan popularizálódott, stíluselemei a kollégiumi diákköltészetben hamar puszta dekorációvá, diákos mesterkedéssé, játékká váltak. Létrejött tehát a rokokó egy vaskosabb, népies elemekkel terhelt változata. Ezt a sajátos ízlést, melynek legismertebb képviselője a pápai kollégium diákja, a Debrecenben is népszerű „rímkovács”, Kovács József volt, a debreceni Kollégium neveltjei, Földi János, Fazekas Mihály és Csokonai érlelik nemes, légiesen finom költészetté. A barokkos, rokokós ízlés befogadásának megvoltak tehát a feltételei a XVIII. – századi Debrecenben, de a debreceni rokokó mégsem valami belső termék, hanem inkább külső hatások révén honosodott meg. Bár nem igazolható, Julow Viktor feltételezi a korabeli magyar barokk verselők, Gyöngyösi István, Amadé László, Faludi Ferenc hatását a kollégiumi ifjúságra9. E szerzők korabeli népszerűségének ismeretében valóban számolhatunk ilyen hatással. Jelentősebb lehetett azonban a külföldi recepció. Metastasio, a bécsi udvar kedvelt, olasz származású, a rokokó ember felszínesebb érzelmességét, finom érzékenységét propagáló, melodramatikus hangulatot árasztó színpadi művei a század második felében Európa-szerte ismertek. Csokonai Metastasio kedvéért tanult meg még diákként olaszul, és számos művét le is fordította. A kispolgári rokokó jellegzetes osztrák képviselőjének, Blumauernak Aeneis-paródiája Szalkay Antal magyarításában kedvelt darabja a korabeli kéziratos versgyűjteményeknek.10 A rokokó ízlés mellett a klasszicizmus hatott leginkább a korabeli debreceni diákokra. Tudjuk, hogy a XVIII. század végi Debrecenben elérhető volt az európai felvilágosodás nagy gondolkodóinak jelentékenyebb része.” Ezek az olvasmányok többnyire a klasszicista ízlést terjesztették. De a 90-es évektől erős szálak fűzik a városhoz Kazinczyt is, a magyar klasszicizmus jeles képviselőjét, aki 1766-ban néhány hónapig maga is debreceni diák volt. A 90-es években Kazinczy különösen Csokonaira hatott, néhány évvel később pedig a diák Kölcsey került egészen a hatása alá. Tegyük még mindehhez hozzá, hogy a poétikaoktatás kötelező versírási gyakorlatainak többnyire leíró, erkölcsnemesítő témái szintén valamiféle iskolás klasszicizmus irányába mutatnak, melynek nyomai még Csokonai későbbi néhány nagy versén is megfigyelhetők» Látható tehát, hogy a XVIII. század debreceni költői nem egészen a Kollégium ellenében nőttek naggyá, hanem az iskola sok tekintetben készen állt arra, hogy országos, sőt európai mércével mérve is jelentős költőket neveljen. Az alábbiakban röviden áttekintjük a korszak debreceni iskolázottságú költőinek kollégiumi kapcsolatait. Péczely József (1750–1792) komáromi lelkész, a későbbi neves debreceni professzor apja, a Kazinczy fellépése előtti időszak egyik legjelentősebb irodalomszervező egyénisége. Azon lelkészeink közé tartozik, akik nyugat-európai (Lipcse, Jena, Bern, Genf, Utrecht) tanulmányútjuk tapasztalatait a magyar nyelv és irodalom felemelésének szolgálatába állították. Péczely gondolkodásában a reformációs elvek és a felvilágosodás tanai békésen megférnek egymással. A korai debreceni felvilágosodás sajátos örökségének és a nyugati iskolázottság együttes hatása ez. Toleráns magatartására, nagyfokú humanizmusára jellemző, hogy a maga köré szervezett Komáromi Tudós Társaság tagjai sorában református lelkészek és világiak mellett helyet kaptak a magyar szellemi élet felemelésén fáradozó katolikus papok is. Európaiság és magyarság kettősségét mutató életművéből kiemelkednek népies, iskolás hangú oktató meséi, melyek a kollégiumi diákirodalom radikálisabb szemléletű darabjaira emlékeztetnek, valamint Voltaire-, Joung- és Hervey-fordításai. Arany János városából érkezett Debrecenbe Földi János (1755–1801), a későbbi neves hadházi író, Csokonai atyai barátja. Földi igazi polihisztor alkat, akárcsak professzora, Hatvani István, akitől botanika iránti vonzódását kapta. Földi elvei alapján készítette el a debreceni Kollégium másik két diákja, Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel a Magyar Füvészkönyvet (1807). Néhány ránk maradt verse alapján nem tekinthetjük Földit jelentős költőnek. Írásainak népi zamata, tájnyelvi elemei az irodalmi népiességet készítették elő. Verstana (A versírásról, 1780) az első rendszeres magyar verstanunk. Érdekes, hogy rajta kívül Péczely, Pálóczi Horváth Ádám és Csokonai is foglalkozott verstani kérdésekkel. Úgy tűnik, a Kollégium versírási gyakorlatai ilyen irányban is indítást adhattak Földinek. A Debreceni Grammatikához fűződő kapcsolatairól már szóltunk. Fazekas Mihály (1766–1828), Csokonai mellett a legdebrecenibb szellemű költő, 1775-től 1782-ig volt a Kollégium diákja. A hagyomány szerint Csokonaihoz hasonlóan összeütközött az iskolával, s másfél évi teológiai stúdium után ezért vált meg tőle. Ennek azonban nincs nyoma, s az is ellene mond, hogy Fazekas mint a Kollégium pénztárosa később nagy buzgalommal látta el hivatalát. Julow Viktornak lehet inkább igaza, aki úgy véli, hogy a felvilágosodás szelének érintésére „nagy tettek, széles tervek, szabad mozgás, messzi országok csábítását érezte, s így ért meg benne a gondolat, hogy katona lesz”.13 Fazekas nem tartozott az eminens tanulók közé; az elméleti stúdiumok nehezére estek, inkább gyakorlati szellemű ember volt. Diákkori verseiből sajnos egyet sem ismerünk. Későbbi művei az iskolás műveltségnek viszonylag kevés nyomát mutatják. Ami a költészet mesterségbeli oldalát illeti, sokat tanulhatott professzorától, Varjas Jánostól. Kifinomult, légies formáiban, a magas költészet szintjén van jelen a Varjasra és követőire jellemző nyelvi játék, lelemény. Igazi mestere a költészetben azonban Csokonaihoz hasonlóan neki is Földi lett. Fő műve, a Lúdas Matyi két ponton kapcsolódik a Kollégiumhoz. Egyrészt népies, furfangos szelleme rokonságot mutat a korabeli diákirodalom néhány népies kiseposzával, különösen A Csökmei sárkányhúzás hexameterben írt tréfás történetével. A másik vonatkozás, hogy a Lúdas Matyit először – Fazekas tudta nélkül – Kerekes Ferenc későbbi kollégiumi professzor adta ki bécsi egyetemi hallgató korában (1815). A maga is plebejus gyökerű ifjú remek verses előszót írt a műhöz Fazekas stílusában. Nem kis költői teljesítmény ez, de hisz néhány évvel előbb ugyanott végeztek poetikai gyakorlatot! A Lúdas Matyi következő kiadása (1817) egy másik kollégiumi diáknak, Márton Józsefnek az érdeme, aki ekkor a bécsi egyetemen a magyar nyelv és irodalom rendkívüli tanára volt. Ő adta ki később Csokonai verseit is. Pálóczi Horváth Ádám (1760–1820), aki 1873–1879 között volt debreceni diák, szintén polihisztor típusú költő. A Kollégiumban Hatvani István és Varjas János tanítványa volt. Nehezen tűrte az iskola szellemét, kicsapatása, majd visszavétele után végül maga hagyta el Debrecent. Csokonait már diákkorában nagyra becsülte, később hónapokig látta vendégül dunántúli birtokán. Horváth Ádám szemléletét a felvilágosodás eszméi is alakították. Fő feladatát azonban a magyar múlt nemesi szellemű tudatosításában látta. Ötödfélszáz énekek című kéziratos versgyűjteménye, melynek csak mintegy fele saját alkotása, 1813-ban készült el, de csak századunkban jelent meg nyomtatásban. A gyűjtemény németellenes versei (Stájer tánc) népies jellegű dalai, szerelmi énekei, helyzetdalai, táncnótái rokonai a diákirodalom több darabjának. Szittya magyarkodásának, nemesi nacionalizmusának, mely gyakran csupán külsőségekben nyilvánul meg, mint a nemzeti viselet, tánc stb., a diákköltészetben is megvannak a párjai:
A franc tánc mind negédes, mind szeles a
német. (Magyar tánc) Ugyanez a téma az egyik korabeli kéziratos gyűjteményben:
Platz, meine Herren ! Hellyt, Uraim, helyet!
A párducos Tas, s medve-fedett Szabolcs A tragikus sorsú, fiatalon Kufsteinben elhunyt költő, Szentjóbi Szabó László (1767–1795) tíz évet töltött a Kollégiumban (1776–1786). Diákéveiről keveset tudunk. Fazekassal s egy rövid ideig Csokonaival járt egy időben a debreceni iskolába. Enyhén népies hangulatú, kecsesen finom dalai Fazekas gyöngyszemeire emlékeztetnek. Alkalmi versei (pl. a telegdi szüretről írt dalok) a diákköltészet egy-egy darabjának hangulatát idézik. Néhány verse a későbbi kéziratos kollégiumi diákirodalom gyűjteményeinek is gyakran másolt darabja. A XVIII. századi debreceni diákok közül a tudományos irodalomban Weszprémi István, Szentgyörgyi József és Csapó József neves debreceni orvosok mellett Tessedik Sámuel nemzetgazda, az első magyar gazdasági iskola megalapítója és Kövy Sándor, Kossuth sárospataki jogi professzora szerzett országos elismerést. Végül hangsúlyoznunk kell, hogy a felvilágosodás eszméinek térhódítása ellenére a XVIII. századi Debrecenben még mindig jelentős szerepe volt a vallásos, kegyességi irodalom művelésének. A század végén jelent meg az egykori kollégiumi diák, Szikszai György esperes Keresztyéni tanítások és imádságok című könyve. Az azóta számos kiadást megért mű a Biblia és a zsoltárok mellett ma is a legnagyobb hatású református kegyességi irat. Két évszázados pályafutása során nyilván számos protestáns neveltetésű írónk ifjúkori olvasmánya lehetett. A század a református énekszerzés utolsó nagy korszaka is. A debreceni Kollégium a század végére egész sereg énekszerzőt bocsátott útjára.15 Elég itt csupán Budai Ézsaiás, Földvári József, Losonczi István, Nagy István, Pálóczi Horváth Ádám, Szentgyörgyi József és Szőnyi Benjámin nevére utalni, akik mai énekeskönyvünkben is számos énekkel szerepelnek. „A régi magyarság s a legújabb közt a Református énekeskönyv egyike a legfontosabb földtani hidaknak.”16 – hívta fel a figyelmet néhány évtizeddel ezelőtt Németh László régi egyházi énekeink irodalomtörténeti jelentőségére. Szenci zsoltárainak méltatása többször hangot kapott azóta, dicséreteink irodalmi, esztétikai, stilisztikai értékét azonban nemigen vizsgálta senki. A kérdés külön tanulmányt érdemelne, itt csupán arra van lehetőségünk, hogy megismételjük Németh László leglényegesebb megállapításait: „Dicséreteinknek legérdekesebb s bizonnyal legművészibb csoportja, amelyet az 1806-i énekeskönyv számára írtak és gyűjtöttek össze Debrecenben... A felvilágosodás kora ebben is merész volt... Végzetes lenne, ha ma szánnák el magukat ilyenekre az egyház elöljárói. 1806 azonban még a Csokonai éve... A gyűjtemény épp Debrecenben készült. Szelleme elvitathatatlanul ott van az új dicséretekben, aminthogy körének nem egy tagja is ott van a dicséretírók közt.”17 Németh László a debreceni énekszerzők sorából elsősorban Lengyel József (1770–1821) nevét emeli ki, akiről feltételezi, hogy Csokonai köréhez tartozott. Lengyel valóban Csokonai kollégiumi barátja volt, s mint az iskola széniora szerepet játszott. Csokonai perében is. Szilágyi Ferenc próbálta nem régen szétoszlatni korabeli dokumentumok alapján azt a téves nézetet, miszerint Lengyel Józsefnek – költői féltékenységből fakadóan – érdemi része lett volna Csokonai kicsapatásában. Szilágyi Ferenc különben Lengyelt maga is Csokonai legtehetségesebb iskolai vetélytársának tartja.18 Lengyel József énekeinek két típusa van. Az egyik a régi magyar énekek és zsoltárok darabosabb ritmusát követi:
Atya Úr Isten, rólad vallást
tészek, A másik énektípust a kiműveltebb, finomabb, Csokonaira emlékeztető forma és hang jellemzi. Az alábbi dicséret már szövegversként is megállná a helyét:
Én nem perlek,
Lágyan bántál, Valóban ideje lenne ledönteni az egyházi énekek és a világi költészet közé állított merev válaszfalakat. A két barát, Csokonai és Lengyel versei egyaránt nemes irodalmi értékei és dokumentumai a korszaknak, mint ahogy jól megfértek azok egymással később Arany, Móricz, Ady és mások tudatában is. Sőt a két tényező nem csupán egymás mellett fért meg, hanem egymásban is, mert Julow Viktor megállapítása szerint... „az itteni felvilágosodás sohasem szakad el, még Csokonai esetében sem tökéletesen, a református vallástól és egyháztól.”21 2. A kollégiumi diákköltészet A kéziratos debreceni diákköltészet a XVIII. és XIX. század fordulóján élte virágkorát. Első dokumentumai a XVIII. század elejéről maradtak ránk, s ténylegesen az 1830-as években tűnik el ez a fajta irodalom, illetve alakult át szellemében, stílusában egyaránt. A jelenség tehát végigkísérte Földi, Pálóczi, Fazekas, Szentjóbi, Csokonai, Kölcsey diákéveit s Arany az utolsó, akire még jelentős mértékben hatott. Hány kéziratos versgyűjtemény foroghatott annak idején közkézen, nehéz lenne megmondani. A ma is ismert néhány tucat, nyilván csak töredéke az eredeti anyagnak. A források hiányos volta tehát óvatosságra int bennünket, s e sajátos irodalomszociológiai jelenségnek így csupán a fő vonalait igyekszünk megrajzolni. A diákirodalom indítékaként három tényezőt kell kiemelnünk. A végső gyökerek a poetikaoktatás versgyakorlatáig nyúlnak vissza. Kezdetben nyilván a latin nyelvű verselés dominált. A XVIII. század második felében megnövekszik a magyar nyelvű anyag, s Csokonai diákéveiben már ez a meghatározó. A második tényező a debreceni polgárok alkalmi versek iránti igénye. A verselő diákok a XVIII. században elmaradhatatlan „kellékei” a temetéseknek, keresztelőknek, névnapoknak, lakodalmaknak, disznótoroknak. De szülnek alkalmi verset iskolai események (professzorok köszöntése, vizsgák stb.) is. A harmadik tényező a szépirodalom iránt a XVIII. század végén megnövekvő igény. Ekkor már mintegy kétezer diák nyüzsög a Kollégiumban, s a rendelkezésre álló nyomtatott modern szépirodalom viszonylag csekély. Így kerülnek Csokonai, Fazekas, Szentjóbi és mások kézzel másolt versei a diákköltemények közé. Ez a hiányérzet persze egyre határozottabb és személyesebb hangot ad a diák-poétáknak is. A kegyes, kenetteljes, deákos stílust felváltja a frivol, erotikus, dévaj hang. E „felszabadulás” vezéralakja Csokonai, aki hamar környezete fölé nő, de a diáktársak szemében a bohémlelkű költő marad a bálványozott mintakép. A Csokonai-versmásolatok a költőnek tehát csak az egyik arcát mutatják. E költészet társadalmi hátteréről szólva megállapíthatjuk, hogy a debreceni diákokat nemcsak a töredékeiben még meglévő diákönkormányzat intézményei teszik egymás iránt szolidárissá, hanem a nagyjából azonos karakterű műveltség is, amit magukkal hoznak. A rektóriák, parókiák, kollégiumok vonzásában már a XVII. században kialakulóban van egy sajátosan polgári színezetű, klasszikusdeákos, ugyanakkor ösztönösen népies, sőt sok tekintetben kurucos református műveltségtípus. A XVIII. században a diákok többsége már ezt hozza magával. A Kollégium viszont a maga mikrotársadalmával remek fórumnak bizonyul ennek a műveltségnek a költői továbbépítésére.22 A kéziratos gyűjtemények tematikai, stilisztikai, műfaji tekintetben rendkívül változatos képet mutatnak. Jelentős az alkalmi költemények aránya ezek között egyaránt találunk halotti búcsúztatót, sírverset, névnapi, lakodalmi köszöntőt. Ezek a költemények többnyire elkoptatott sablonokból építkeznek, nagyon kevés köztük az élvezhető írás. Az alábbi sírverset Lakatos József (1796–1840) későbbi debreceni lelkész írta, s a műfaj nagy átlagához tartozik :
Jajj ha a piross rósa is A különböző köszöntő versek hangulatilag, formailag nyilván változatosabbak. Az alábbi névnapi köszöntő pl. a Zöld erdő harmatját... kezdetű közismert dal ritmusát idézi:
Régen várt tzélodat, vidám
névnapodat, el érted Rosalia, A disznótorok és egyéb vidám események hangulatát tréfás, furfangos versek idézik. Ezek a témák szabad teret engednek a költői kísérletezgetésnek. A népszerű diák-poéta, Sebestyén Gábor (1794–1864) Varjas János „egyhangú” énekeinek modorában írta gyakran idézett sorait:
Illik is itt inni, sziv iszik itt kicsint, A verses epika műfajában három hosszabb terjedelmű alkotást emelünk ki. A csökmői sárkányhúzás,26 ez a 110 sorból álló elbeszélő költemény, a műköltészet és a népköltészet határvidékén helyezhető el. Színpadi változatát Döme Gergely készítette (Csökmei sárkány, Pest, 1842) s a Nemzeti Színház is bemutatta. Szivos Mihály, berekböszörményi nótárius, a költemény szerzője, valóságelemeket is tartalmazó adomát dolgoz fel. Csuba Ferke Csökmő község lakóinak hiszékenységét felhasználva a népet azzal hitegeti, hogy a falu határában egy sárkány tanyázik, s gátolja az ott elrejtett kincsek felszínre hozását. A sárkány megkötözése fejében pénzt csikar ki a pénzsóvár lakosságtól, majd a rászedett embereket faképnél hagyja. Szivos verses elbeszélésének gördülékeny hexameterei, mesei elemei, ösztönös népiessége – mint utaltunk már rá – talán a Lúdas Matyi ösztönzője is lehetett. A Bachus házassága a Nimfával27 című szatirikus elbeszélő költemény előzménye Aloys Blumauer osztrák költő Aeneis-paródiája. A Csokonai szatirikus, parodisztikus műveivel rokon költemény Bogya József (1800–1830) neves diákpoéta szerzeménye. Az elbeszélő és leíró költészet határán állnak a kéziratos irodalom közkedvelt asszony-csúfoló versei. Ezekkel tart rokonságot a több mint 800 soros Mennyből jött levél,28 a nyelves asszony alakjának remekbe szabott megformálása. Előzetes megállapodás alapján két barátnő közül az előbb elhalt ír levelet a túlvilágról barátnőjének. A szép és kacér Czenkné a másvilágon is épp olyan nyelves marad, mint földi életében volt. Visszafelesel Jákóbnak, Lótnak, Dávidnak és Pál apostolnak egyaránt, végül mégis a „kegyelem székihez” járul, erőt vesz rajta a bűnbánat, s Jézus ajtót nyit neki. A merész témaválasztás a felvilágosodás szabadabb szelleméről tanúskodik. A házsártos asszony típusa Arany Jóka ördöge című pórregéjében tűnik majd fel később, melynek megformálásához az imént érintett mű vagy annak diákirodalmi rokonai adhattak ösztönzést. Ilyen rokon mű az Egy hajadon fővel a hóltaknak hideg tartományába általvitetett, gyenge hajadon 60 esztendős szűznek halálán való kesergés és gyászolás végett iratott temetési versek29 című költemény is. Szerzője Mátyási József30 (1768–1849), a rendkívül népszerű debreceni diákköltő, kinek költeményeit maga Csokonai is szívesen olvasgatta. O. Nagy Gábor különösen nagyra tartja ezt a verset: „Megjelenítő ereje, realista, néha szinte naturalista ábrázolásmódja, könnyed verselése felveszi a versenyt Csokonai Dorottyájának leíró részleteivel is”31
Ha a többi asszony nem is, A humornak egy másik, határozottabban diákos változata is van. Az ide sorolható versek a diákélet felszabadult pillanataihoz (borozás, szerelem) kapcsolhatók, vagy egyszerűen unaloműzésből születtek. Ebbe a témakörbe tartozik Kis Áron (1788–1834). A szalmás üveg című verse, mely Csokonai Szerelemdalának plagizálása, s hangulatában ezzel rokon. A pipához című költemény is. A pipázás a XVIII. századi debreceni togatus diák szinte egyetlen megtűrt szórakozása; nem véletlen tehát, hogy verstémává lett: A pipához
Nem hajintlak el, bátor
............................................
............................................ A XVIII. század végi, XIX. század eleji kéziratos kollégiumi gyűjteményeknek nemcsak irodalmi, hanem kortörténeti szempontból is értékes darabjai azok az írások, melyek az ifjúság politikai-társadalmi magatartásáról tanúskodnak. És mégis mozog a Föld című regényében Jókai erősen idealizált képet fest a diákköltészetről. S hogy a debreceni diákság egy részének radikális politikai magatartását nem pusztán Jókai fantáziája szülte, arról a következő eset is tanúskodik. Korszakunk vége felé, 1831. május 11-én a Nagytemplom nyugati falára valaki kiszögezte a Melly édes nevezet légyen a polgári szabadság33 kezdetű radikális költeményt, mely minden bizonnyal valamelyik kollégiumi diák szerzeménye lehet. Az ügy kivizsgálásával megbízott Kerekes Ferenc professzor csak a diákok nyári szünetre való távozása után adott választ a főbírónak, mondván, nem leltek hasonló szellemű írást a Kollégiumban.34 A politikai színezetű versek széles skálája a külsőségekben megnyilvánuló rendi nacionalizmustól a jozefinizmuson, Ferenc-gyalázáson és a klerikalizmus szatirikus bírálatán át az élesebb hangú országgyűlési pasquillusokig és a Batsányi-féle radikalizmusig terjed. Sajátos színt jelentenek e versek sorában az imádság-parafrázisok. Már maguk a címek is beszédesek: Az elnyomott jobbágyok Miatyánkja, Bécsi Miatyánk, Katona Miatyánk, Az Úri Imádság versben, Hiszek Bonapartéban, Egy matematicus Imádsága Newton Bibliotechájában.35 Ezek a művek azt igazolják, hogy a XVIII. század végén, a XIX. század elején megindult a diákköltészetben a szakrális elemek profanizálódása. A kollégiumi gyűjteményes irodalom dalszerű lírai költeményeit két nagy csoportba sorolhatjuk. Az egyiket a németes zenei-formai hatások és a magyaros, népies ízek sajátos együttese jellemzi (Bodrog partján nevelkedett tulipán). A másik csoportot az újszerű, népiesebb dalok alkotják. A népies vonás idővel erősödik a kéziratos anyagban, de igazán meghatározó sosem lesz.36 A felbukkanó népdalszerű művek általában már nem diákszerzemények (Sem eső nem esik, Erdő, erdő, kerek erdő), de mindenesetre számos ilyen darab is előfordul a gyűjteményekben, s ezek nyilván a népiesség irányába formálták az olvasók és másolók ízlését. Ilyen népi eredetű vers lehet az alábbi gyakran másolt költemény is.
Már mi nálunk verbunkolnak kötéllel, E rövid áttekintésből is kiderül, hogy a kéziratos kollégiumi diákköltészet sajátos hidat alkot magas és provinciális, európaibb ízlésű és „ösztönösen” népies irodalom között. „Kétségtelenül nem nagy költészet ez – ahogy Bán Imre megállapította –, de szerény eredményei ott keringenek nemzeti irodalmunk véredényeiben, tarka szőttesét pedig érdeklődéssel tanulmányozhatja nemcsak irodalmunk búvára, hanem gyakorló költője is.”38 3. Csokonai és a Csokonai-hagyomány Csokonai Vitéz Mihály nem pusztán egyike a debreceni Kollégium nagynevű diákjainak, hanem neve és alakja egyszersmind mérföldkő is az iskola szellemi életének történetében. A nagy költő kollégiumi kapcsolatainak két lényeges tényezőjét emeljük ki: először azt vizsgáljuk, mit jelentett Csokonainak a Kollégium, majd pedig azt, mit a Kollégiumnak Csokonai, azaz hogyan él tovább a falak között a költő kultusza. Csokonai nem mindennapi tehetség volt. A hagyomány szerint szülei már iskolába kerülése előtt felismerték a betűk iránti vonzalmát, éles észjárását, s már ekkor poétát álmodtak fiukból. Első életrajzírója, Domby Márton (1778–1864), Csokonai tanítványa, diákkori barátja így számol be az ifjú tehetségéről: „Tellyességgel el nem lehet hallgatni, továbbá mivel minden Tanítóinak s másoknak is egész életében különössen szemébe tűnt az a nagy elevenség, tűz s Actori tehetség, mellyel ő már gyermek korábann, a beszéllő, s cselekedő személlyeknek, minden indulatit, magok viselését, cselekedetét, s egész módját, szokását a bámulásig követni tudta, nagy korábann pedig, mikor valamit beszélt, vagy elő adott, az egész társaságnak szemét s lelkét magára ragadta. Mikor ő tanuló korábann közönségessen beszélt (declamált) az egész oskola füllé vált, és egy Examenben a T. Fodor Úr szava szerént, ‘Egy nagy tekintetű Patronus’ azt az ítéletet hozta Actioja felől, hogy már az Theatrumban is sok vólna.”39 Különös lelkialkatáról pedig ezt az anekdotát jegyzi fel az egykori tanítvány: ,,...éjtszaka a maga különös szobácskájábann gondolkodván, a képzelődés által maga elébe állított dolgoktól, mint jelenlévőktől megijedt, és azért, mintegy rettegve szaladt a Kollégyiomi strásákhoz, hogy prücskeit fejéből kiverhesse.” Nyilvánvaló, hogy a zseniális ifjú az ország bármelyik iskolájából indulva nagy költővé vált volna. Eleve értelmetlen tehát úgy felvetni a kérdést, hogy Csokonai a debreceni Kollégium hatására vagy esetleg annak ellenében lett-e, ami lett. Debreceni diák volt, s ez az iskola nagy tudású professzorai, ekkor részben még élő diákönkormányzata, puritán-plebejus-kurucos hagyományai és a nyugati szellemmel való folyamatos kapcsolata révén legalább annyit nyújthatott neki, mint az ország bármelyik korabeli iskolája. A felvilágosodás eszméire szomjas, nagyjából azonos szellemi-lelki gyökérzetből táplálkozó diáksereg Csokonai első igazi költői fóruma is volt egyben. A fiatal költő ennek ellenére egyre inkább szűknek érezte a Kollégiumot, s ekkor fogalmazta meg a szállóigévé vált gondolatot: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban”, de hogy ez a szűkösség, a költőfojtogató légkör nem feltétlenül debreceni sajátosság, arra a sárospataki, a pozsonyi, a komáromi kudarc után Debrecenbe visszatérve kellett rájönnie. Hogyan reagált a Kollégium a költő nem mindennapi tehetségére? Domby Márton beszámolójából tudjuk, hogy a diák Csokonai egészen szokatlan kedvezményeket élvezett a Kollégiumban: szabadon verselhetett, s társainál egy órával később ment iskolába. Tudjuk azt is, hogy később – már tógátus diákként – a teológiai stúdiumok látogatása alól is felmentették, sőt mint az iskolai törvényszék jegyzőkönyveiből kiderül, gyenge egészségi állapotára való tekintettel más könnyítéseket is kapott. Tehetett-e az iskola a költőért ennél többet? Nehezen. Ismerve az iskola törvényeit, azt kell mondanunk, Csokonait a Kollégium és tanárai, Fodor Gerzson és Háló Kovács József, a maguk módján igen is sok kiváltságban részesítették. A maguk módján, hangsúlyozzuk, hiszen maga Domby jegyzi meg, hogy Csokonait mindezek ellenére sem méltányolta a Kollégium teljes jelentőségében. Az ő esete a zseni és az átlagra szabott iskola mindenkori konfliktusának mintapéldája. A többiek mennek a rendes, normális úton – még az őt rajongva körülvevő barátok: Lengyel József, Nagy Gábor40, Domby Márton is –, ő viszont természetesebb ismeretekre vágyik. A latin mellett – melyen tökéletesen írt és verselt már gyermekfővel – elsajátítja Csokonai az olasz, francia, német, görög nyelvet. 1790 körül megalapítja barátaival a későbbi önképzőkörök elődjét a megismert nyelvek gyakorlására, idegen kultúrák és irodalmak megismerésére. Európát igyekszik ide varázsolni, amelytől az ország és Debrecen éppen ez idő tájt kezd rohamosan lemaradni. Hamarosan kapcsolatot teremt az 1790-től Hadházon orvoskodó Földi Jánossal is. Ő ismerteti meg Kazinczyval.41 Ekkor már túl van a Zöld kódex42 poétikai gyakorlatra szánt zsengéin. Végigjárta már Szenci kádenciás verseinek, a korban oly népszerű leoninusnak (rímes hexameter), a Bessenyeiék nyomán Debrecenben is tért hódító páros rímű tizenkettősnek iskolás költői állomásait. Tarsolyában vannak a Szegény Zsuzsi a táborozáskor című népies helyzetdala mellett a diákköltészet vonzásában született szatirikus élű paródiái is: Az istenek osztozása és a Békaegérharc. Igazi magaslatokra persze csak Földi és Kazinczy felszabadító hatására jut Csokonai költészete. 1793-ban keletkezik a Méla Tempefői, Csokonai egyetlen igazán színvonalas, kiadásra szánt színdarabja. Rozáli iránti szerelméből ekkor fakadnak első jelentős szerelmi költeményei, melyek közül néhány beépül majd a Lilla-ciklusba. 1794-ben Csokonai a poéták (a mai gimnáziumi I. osztály) köztanítója lesz, bár az előző évben kisebb kihágások miatt háromszor is állt az iskolai törvényszék előtt. Rousseau-i elvek alapján neveli diákjait. Gyakran rándul ki velük a Nagyerdőre, ami akkor – a mai állapottal ellentétben – néhány száz méterre volt csupán a város szívétől. Itt aztán se vége, se hossza a jókedvnek, a rigmusoknak, tréfának, duhajkodásnak. Kétszázötven év visszafojtott érzései törnek itt fel a diákság kebeléből. Egy alkalommal megsértik az éppen arra járó, nem éppen közkedvelt, Csokonaira amúgy is féltékeny, magánéleti problémái miatt az átlagosnál érzékenyebb dogmatika professzort, Szilágyi Gábort. Csokonai ügyét az iskolai törvényszék 1794. december 17-én tárgyalja, miután néhány nappal korábban (dec. 6.) a templomozás elmulasztásáért és a diákjaival gyakorolt esti mulatozásért már enyhe büntetést kapott. A vádpontok most is szinte ugyanezek. Az ülés másnap folytatódik, s napirendre kerül néhány újabb vádpont is, mint pl. Csokonai szatirikus levele Szilágyi professzorhoz, a nagyerdei incidens stb. A 19-én hozott ítélet szerint Csokonait elmozdítják publicus praeceptori állásából, tíz legénnyel hátrébb helyezik s kötelezik a professzor megkövetésére. Hiába olvassuk át újra meg újra a jegyzőkönyv szövegét, nemigen lehet itt tisztán látni. Feltűnő, hogy Csokonai többször hivatkozik zavarodott lelkiállapotára. Ilyesmit sejtet a Szilágyi Gáborhoz címzett levele és a Consistoriumnak benyújtott kérelme is, melyben hivatalából való felmentését maga kéri. Az ifjúság előtt a nagy auditoriumban elmondott Búcsúbeszéde szintén tartalmaz félreérthető megjegyzéseket. Közben 1795 első hónapjaiban tovább dolgozik; Gerson du Malheureux című színdarabját diákjai előadják a Kollégiumban. Mai ismereteink szerint ez az első nyoma a debreceni diákszínjátszásnak.43 Felszabadult hangjával, bohózati figuráival, féktelen tréfáival ez az érezhetően rögtönzött darab mélyebben gyökerezik a diákirodalom hagyományaiban, mint a Tempefői. Ugyanebben az időben keletkeznek olyan jelentős költeményei, mint a Zsugori uram és a Konstancinápoly. Pünkösdi legációjából nem tér vissza Debrecenbe, hanem Pestre utazik, s ott végignézi Martinovicsék kivégzését. Június 20-án a sedes távollétében zárja le perét az alábbi határozattal: 1. Mivel a diákságot otthagyta, most már... minden tanulói jogból kizárandó. 2. Most már semmi bizonyítványt vagy ajánlást a Kollégiumtól nem kap. 3. Minthogy félni lehet, hogy nézeteinek szélesebb körben való elterjedésével a fegyelem tekintélye még többek előtt csökken, el kell tiltani a Kollégiumba való belépéstől, s meg kell tiltani a diákoknak minden vele való beszélgetést vagy érintkezést.44 Csokonai pere körül a mai napig van egy sor tisztázatlan kérdés. Nem lehet vitás, hogy a költő és a Kollégium összeütközése elkerülhetetlen volt. Egy idő után Csokonai szinte maga provokálta ki eltávolítását. A nagy kérdés csupán az, hogy vajon mi indokolta a szigorú döntést, melyhez hasonlóra nemigen van példa a debreceni Kollégium történetében. Szilágyi Gábor makacs hajthatatlansága eredményezte volna a per ilyen kimenetelét? Vagy sajátos politikai konstellációk eredménye lenne, ahogyan Szabó Magda látja Csokonai-drámájában, s szándékosan kihagyták a jegyzőkönyvből az árulkodó nyomokat, hogy a Kollégiumot mentsék. Érdekes mindenesetre Domby Márton véleménye, aki már 1817-ben sem ad egyik félnek sem teljesen igazat. Ennél többet ma sem igen tudunk mondani az ügyről: „Bizonyos, hogy ha Csokonait akár azon Institutum szoros törvényei, akár más liberális nevelés módja szerént itéljük is meg, kimenteni egésszen nem lehet: mert ha csupa czeremóniás törvényeknek vetjük is magunkat alá, már csak azért is, hogy azoknak magunk adtuk magunkat alájok, azokat megtartani tartozunk: de más részről szint ollyan bizonyos az is, hogy a törvények megölő betűin egy kevéssel túl menvén: mivel minden nevelő Institutumnak czélja az, hogy nem csak a hajlékony, hanem a bőv nyereség miatt könnyen törő vesszőket is ne erőszakkal ketté törje: hanem kiméllő kezekkel meghajtsa, a makattságot, és vadságot a szelidség principiumi által könnyen engedővé tegye, bizonyos lévén mondom az is: egy ollyan Genie eránt mint Csokonai inkább ezen utolsó bánás módjának lett vólna helye mint az elsőnek...”45 Csokonai imponáló európaiságának gyökereit nagyrészt a debreceni Kollégium szellemében kell keresnünk. A Kollégium azonban – érdekes módon éppen európaiságának védelmében – elzárkózásra kényszerül, s ez a belső szabadságába zárt világ Csokonaiban túlságosan nagy gyümölcsöt érlel, mely törvényszerűen válik le fájáról. Tragédiája persze akkor teljesedik ki igazán, mikor azt kell éreznie, hogy az ország éppúgy nem tart igényt szolgálataira, mint Debrecen. Miután összeütközött a kor egyik legszínvonalasabb iskolájával, önként vállalt dunántúli szabadságában az első somogyi oskoláról álmodozik. Sajátos magyar tragédia ez, mely oly gyakran ismétlődik azóta is. Világot járt vándoraink Európát plántálnának félnomád mezőinkre; az új eszméknek viszont nincsenek itthon megfelelő keretei. A szellem folytonos küzdelme ez, rég elavult formákkal, s e küzdelemben újra meg újra éppen a legnagyobbak ereje őrlődik fel. A „száműzött” eszméket az idő aztán lassan visszaszivárogtatja a falakon. Csokonai visszafogadásának első állomása egy újabb irodalmi per, most már Csokonai porai fölött, síremléke ürügyén. Domby könyve megjelenésének évében írja Kölcsey híres Csokonai-bírálatát. A Kollégium diákjai ugyanakkor élnek-halnak az egykori „garabonciás” diákért; se szeri, se száma a korabeli kéziratos Csokonai-versmásolatoknak, a költőt lassan a debreceni ifjúság eszményévé finomító diákverseknek. Hivatalos visszafogadását jelzi, hogy a kollégiumi könyvtárban elhelyezik Ferenczy István Csokonai-mellszobrát. A múlt század 30-as éveiben meginduló rendszeres önképzőköri tevékenység szintén a költő nevét írja zászlójára. 1861-ben állítják fel a Kollégium délkeleti sarkán Izsó Miklós impozáns Csokonai-szobrát. A múlt század vége felé mintha már túlságosan is népszerű lenne a kicsapott diák Debrecenben. Móricz diákéveiben még szinte népdalként éneklik dalait a városban. Az önképzőkör évente nagyszabású ünnepséget rendez a költő születésnapján. 1890-ben létrejön a debreceni Csokonai-kör, a költő kultuszának későbbi legfőbb letéteményese. A század utolsó éveiben már-már fenyeget a veszély, hogy Csokonai alakjának éppen legjellegzetesebb vonásai homályosulnak el a nagy népszerűség zajában. A költők közül Ady figyel fel először az eltorzult Csokonai-képre, s ő fedezi fel az élő költészet számára a költő igazi arcvonásait; meglátja benne a lelki rokont, a mindenkori magyar költői sors sajátos lenyomatát, saját szent elődjét. S milyen érdekes, hogy Csokonai igazi felfedezése – akárcsak kicsapatása – nagyrészt Debrecenhez kapcsolódik ! Ady felszabadító hatása nyomán nyúlnak először szakavatott kezek az életműhöz. A debreceni Alma Mater indítja útra Kardos Albertet is, aki a századfordulón és az azt követő néhány évtizedben a város Csokonai-kultuszát szervezi. Oláh Gábor és Gulyás Pál, a két világháború közti Debrecen kiváló írói szintén benne látják szellemi elődjüket. Az iskola 400 éves évfordulóján domborművel és emlékszobával gazdagszik a Kollégium. Juhász Géza és Julow Viktor Csokonai-kutatók maguk is a Kollégium levegőjében szívják magukba a Csokonai-hagyományt. A maiak hűségét Szabó Magda és Kiss Tamás Csokonai-írásai példázzák. A költő életművének kritikai kiadása – nagyrészt debreceni kutatók munkája nyomán – most van folyamatban. Több mint másfél évszázad óta birkózik – ma is birkózik – Debrecen és Kollégiuma Csokonai örökségével. A megkésettség – ez a sajátos magyar szellemi betegség – rengeteg perpatvart okozott. Szálltak az átkok az iskolára, s szállnak a Csokonai-ügyben olykor még ma is. Múltunk hagyományszálait bogozgatva lépten-nyomon felsejlik előttünk valami örök magyar elrendelés, amit Csokonai élete sajátos módon szimbolizál. Ő az, aki Európát álmodván, végül Magyarhonban is alig talál szállást magának, s mikor végre megpihen, alakja mítosszá tornyosul, sírja zarándokhellyé válik, ahol a kései diák-utód talán nem is annyira szomorú múltján, mint inkább bizonytalan jövőjén mereng. 4. A kései felvilágosodás és Péczely József irodalomszervező tevékenysége Debrecen kettős arcát – új iránti nyitottságát és ortodox elzárkózását – már az eddigiek során is megfigyelhettük. Ez a kétarcúság a XIX. század elejére mélyült el igazán. Ennek a folyamatnak a jelei a Csokonai-perben már jól érzékelhetők. A korszak jeles professzorai közül Budai Ézsaiás erősebben a teológia felé tájékozódik, Sárvári Pál szintén konzervatívabb magatartást tanúsít elődeinél. A másik oldalon viszont ott áll Péczely József (1815–1849) és Kerekes Ferenc (1823–1850), kiknek tanári munkássága egyértelműen a radikálisabb szellemi mozgások irányába mutat. A századforduló körül bevezetett új tantervek (1770, 1795, 1804) szintén ekkorra hozzák meg gyümölcsüket. A korábbiaknál határozottabban körvonalazott tantervi előírás, a magyar nyelvű tankönyvek térnyerése, a latin nyelv szigorának oldása (1797) és a magyarnyelvűség teljes bevezetése (1831) teszik alkalmassá a XIX. század debreceni Kollégiumát arra, hogy a felvilágosodás, majd a reformkor liberális és reformgondolatait szétsugározza. Ebben az ellentmondásos időszakban volt debreceni diák Kölcsey Ferenc. A Csokonai kicsapását követő évben 6 évesen került a Kollégiumba, s mintegy 14 esztendőt töltött itt. Azon kevés íróink egyike ő, aki összes iskoláit Debrecenben végezte, mégis viszonylag kevés szó esik az ő diákéveiről. Újabban Csorba Sándor szentelt külön kötetet a témának.46 Köztudott, hogy Kölcsey nem szívesen emlékezett vissza debreceni éveire. Ridegnek érezte az intézet levegőjét, bár tíz éven át csupán tanulni járt be, különben nagybátyjánál lakott a Kollégium közelében.47 Kazinczyval való kapcsolata (1808) csak növelte Kölcsey Debrecen iránti ellenszenvét. Ettől kezdve a széphalmi mester képviselte „fenntebb stil” szolgálatában állt; elégette Csokonai modorában írt első verseit, majd már debreceni tanulmányainak befejezése után súlyos bírálatot írt Csokonai népies stílusáról (1817). A Kollégium, bár Debrecenben igen fájlalták a Kazinczy melletti határozott kiállást, többször is megpróbálta „kiengesztelni” a tehetséges ifjút. Tanulmányai megszakításakor még marasztalnák egy évre; később 1812-ben felajánlják neki a Széplaki Pál halálával megüresedett jogi katedrát; Ercsey professzor pedig 1814-ben esztétika tankönyv megírását kéri. Kölcsey azonban következetesen nemet mond. A Kazinczy képviselte irodalmi irány és a debreceni népiesebb ízlés között ekkor már oly nagy a szakadék, hogy nem is tehet másként. Hogy mindezek ellenére Kölcsey tisztában volt azzal, mi mindent köszönhet a debreceni Kollégiumnak, arról Szemeréhez írt önéletrajzi jellegű levele tanúskodik: „A poetikában legelső nap a tanító példányokat olvasott Himfyből, Csokonaiból, (Diaetai M. Múzsa) és Mátyásiból. Attól fogva nehány tanuló társaimmal együtt kezdénk olvasgatni magyar és latin írókat... Csokonai 1805-ben meghalt; ott valék temetésén, halála után egymásra jöttek ki versei; azok valának bálványaink. Akkor tájban tanultam francziául, s olvastam a Henriadeot, Fridrich (II. Frigyes porosz király) verseit, Boileaut stb. Tudod, hogy 1810-ben még egészen franczia valék, mert első ifjúságom stúdiumi valának a francziák, s első kritikus, kit ismerék, Boileau és Voltaire. 1805–1807. sok verset firkáltam; s ezek eleinte Blumaueri parodiak voltak. (Egy bohóság Apoll és Daphne szerelméről stb.) Vígjátékot is írtam, később szomorút és egy didacticum poemát a lélek halhatatlanságáról. Ez időben kezdék kevés görög nyelvet tanulni, de csak Anakreont olvastam... Kazinczyval tett ismeretségem után előbbi verseimet egytől egyig semmivé tettem, s írám azokat, miket te 1810-ben láttál, s mikre Berzsenyi az ismeretes itéletet mondá.”48 Az ifjú Kölcsey költői fejlődésének legjelentősebb dokumentuma ez a levél, mely arról tanúskodik, hogy a Himnusz szerzője Debrecenben szerezte imponáló klasszikus műveltségének alapjait. A Kollégium könyvtárában – hol Kazinczynak is másolt irodalmi ritkaságokat – ismerte meg a magyar irodalmi régiség javarészét, s bár ízlése később elfordította Debrecentől, műveltségének alapelemei mégiscsak itt kerültek tarsolyába. Kazinczy életművét, a magyar irodalmi élet megszervezését, követői az ország ekkor még erősen németes szellemű kulturális központjában, Pest-Budán építették tovább. Debrecen ekkor szorult végleg a második helyre, s lett irányítóból egyre inkább befogadó. Kezdetben persze még a befogadás sem ment könnyen, Debrecen ugyanis évekig idegenkedve nézett a rohamos változásokra. A jég Péczely József irodalomszervező tevékenységével tört meg. A történelem, a latin és görög nyelv neves professzora csatlakozott először Debrecenben az Akadémia és a Kisfaludy Társaság programjához. Zsigmond Ferenc így értékeli irodalmi működését: „Az ő szerepe a debreceni Kollégiumban az, ami a Kazinczyé országos viszonylatban: idegen magas mintákhoz mérni az itthoni kísérleteket a fordítás, utánzás, eredetiségre törekvés fokozatain át.”49 Péczely 1828-ban a korabeli almanachok mintájára megjelentetett egy 43 latin és 23 magyar nyelvű diákverset tartalmazó antológiát Pallas Debrecina címen. Inkább költői formagyakorlatokat tartalmaz ez a kötet, mintsem igazi költeményeket. Négy évvel később saját verseiből és műfordításaiból adott közre egy csokornyit az Epigrammák és apróságok című kis kötetben. Az előszó tanúsága szerint ezzel a kiadvánnyal azt kívánta bizonyítani a debreceni professzor, hogy a magyar nyelv is alkalmas a deák nyelvre jellemző tömörítésre. Legnevesebb kiadványa azonban a Lant című diák-almanach volt, mely 1832–1835 között négy alkalommal jelent meg. Ezek a kötetecskék nem annyira Péczely ízlését mutatják, mint inkább diákjaiét. A törekvést kell benne elsősorban értékelnünk, nem annyira az eredményt. A Lantban olvasható verseken főleg Kisfaludy Károly, Kölcsey, Vörösmarty és a biedermeier ízlés hatása szembetűnő. „Kecses, de vértelen” (Zsigmond Ferenc), álnépies líra ez, mely ma már elsősorban csupán kor- és kultúrtörténeti vonatkozásai miatt érdekes. Az ismertetett kötetek mellett, részben legalábbis, Péczely érdemének tekinthető az első debreceni magyar irodalmi tanszék megalapítása (1831) és az Olvasó Társaság (1834) létrejötte, melynek utódai a későbbi nagyhatású önképzőkörök lettek. Péczely újító hajlama három ízben élesen ütközött a tanári kar konzervatívabb magatartásával. Először az önképzőkör megalakulása körül lángolt fel a harc. Az ifjúság ilyen irányú kérését Kalós Mózes, a magyar tanszék professzora terjesztette a tanárkar elé. Sugallmazóként és támogatóként azonban ott állt a háttérben Péczely. A tanári kar határozottan támogatta az önképzés gondolatát, politikai megfontolásokból félt viszont a szervezett keretektől. A társaság titokban kezdte el tehát működését, s jogi helyzete csak a negyvenes évek elejére tisztázódott. Debrecen óvatosságát két fővárosi lap is hazafiatlanságnak minősítette, mire a tanári kar Felelet-ben válaszolt, hangsúlyozva a rájuk bízott ifjúságért érzett mélységes felelősséget. Csokonai síremlékének felállítása újra súrlódásra adott okot. Sárvári Pál rector maga is támogatta a Péczely kezdeményezte gyűjtést, ugyanakkor nehezményezte, hogy a professzor azt a tanári kar megkérdezése nélkül indította el a diákok között.50 A legélesebb feszültséget Péczely körül a Lantban megjelenő egyre élesebb hangú versek okozták. A diákalmanach politikailag Széchenyi és Kölcsey elveit támogatta, de még ennél is nagyobb veszélyt jelentettek a debreceni maradiságot bíráló versek :
Miért pillogtok ősz szakállasok,
Az éj fut! ajkam senge csókjain, Ez a hang túlságosan erősnek bizonyult. A Lant a negyedik szám után megszűnt. Péczely József történeti írásai közül A magyarok történetei című háromkötetes művet említjük meg. Ez a magyarság történetét Mohácsig dolgozza fel, s érdekessége, hogy szerzője nagy előszeretettel utal az irodalmi vonatkozásokra is. Péczely tanítványai közül többen már diákként országos nevet szereztek. 1838-tól négy éven át debreceni diákok nyerték a Kisfaludy Társaság ballada-pályázatát. A fiatalon elhunyt Pap Endre (1817–1853) és Szilágyi István (1819–1897), Arany János barátja, kétszer is elnyerték az első díjat. A harmadik díjnyertes költő, a korán elhunyt, nagy tehetségű G. Nagy Imre versei rendkívül népszerűek maradtak Debrecenben egészen a század végéig. Ő volt a debreceni diákélet első hiteles ábrázolója:
Pénzemnek holdja elfogyatkozott,
Derűm sötét borúra
változott,
De már többé sem ez, sem az nem
ád,
Hasam korog, szemem káprázva lát (Sóhajtás a szünidőhöz)51 A prózaírók közül Kuthy Lajos (1813–1864) és Obernyik Károly (1815–1855) neve érdemel említést. Utóbbit a Kollégium 1851-ben jogi professzornak is meghívta, de ő végül Kecskeméten lett tanár. Irinyi József, Csengery Antal és Emődy Dániel később a Pesti Hírlap szerkesztői lettek. Petőfi baráti köréhez tartoztak, s jelentős publicisztikai tevékenységet fejtettek ki. Péczely debreceni tevékenységének megítélése nem egyszerű feladat. Egész életműve, professzori és irodalomszervező tevékenysége a romantika útját egyengette. Azét a romantikáét, mely Debrecenben sosem gyökerezett meg igazán. Péczely a debreceni irányú népiesebb irodalmi ízlés európai nagyságú képviselőjének, Csokonainak a kultuszát szorgalmazta, ugyanakkor ízlésében ténylegesen egészen más utakon járt, s alapvetően más irányba terelte diákjai ízlését is. Debrecen neves professzora nem tett mást almanachjaival, mint hogy legalizálta a korábban kéziratos diákköltészetet. Ezzel viszont az éppen sajátos zamatát, eredetiségét veszítette el. Ahogy O. Nagy Gábor megfogalmazta, Péczely működése nem más tehát, mint a „debreceniség alkonya”. Ugyanakkor irodalomszervező tevékenységének nagy érdeme, hogy létrehozta a debreceni Kollégiumban a magyar irodalom modern fórumait, az Olvasó Társaságot s annak utódaiként az önképzőköröket, s ezzel új távlatokat adott a Kollégium irodalmi életének. Érdekes, hogy a korszak legjelesebb debreceni diákját, Arany Jánost konzervatívabb nyelvi ízlése már diák korában távol tartotta Péczely körétől. Népies lírájának és epikájának gyökerei a régi magyar irodalom, a diákköltészet és a Szenci–Károlyi–Szikszai-féle protestáns hagyomány legnemesebb értékeit szívták fel, érthető hát, ha Arany az almanach-lírától már ifjúkorában, ösztönösen idegenkedett. A diák Arany viszonylag rövid időt töltött a Kollégiumban: 1833 őszén érkezett, s 1836 tavaszán már végleg távozott is.52 Közben egy esztendeig Kisújszálláson tanítóskodott a nagy műveltségű Török Pál rektor mellett. Kiváló tanáraitól, Péczelytől, Kerekes Ferenctől, Sárvári Páltól nyilván sokat tanulhatott, de legalább ilyen jelentős volt a Sárváritól és az Olvasó Társaságtól beszerzett könyvek hatása.53 Arany debreceni éveiről önéletrajzi ihletésű műve, a Bolond Istók II. éneke mond a legtöbbet. Igaz, hogy ebben a verses önéletrajzban az idő prizmáján megtörve, erős öniróniával párosulva jelennek meg az ifjúkor eseményei, fő vonásaiban azonban mégis hitelesnek tekinthető mozzanatok állnak itt előttünk. Kiderül a műből, hogy a mechanikus, magoltató oktatási módszer nem volt ínyére Aranynak. A klasszikusokat ugyan kedvelte, de a „szóhüvelyezés” már nem okozott neki örömet. Tudásszomja ugyanakkor határtalan volt, mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került:
Legjobban a versköltőket szerette, Péczely debreceni tevékenységének fénykora Arany diákéveire esik, de semmi nyoma annak, hogy Arany részt vett volna a népszerű professzor körüli irodalmi mozgolódásban. Bár ekkor már művészi ambíciók fűtik, a Lantban nem szerepel versekkel. Ő inkább az „agg Simeonhoz”, Sárvári Pálhoz vonzódott. Az ő hatására kezdett rajzolni. Majd Ferenczy István híres Csokonai-mellszobra szobrászi ambícióit ébresztette föl:
Majd alabástrom sótartó-darabból Zenei próbálkozásait Zákány József professzor ösztönözhette, aki néhány évvel korábban zenekart szervezett a Kollégium diákjaiból:
Zenét már csak dilettáns módra
űzte Aranyt azonban mindezek a lehetőségek nem elégítették ki. Végül több korabeli kollégiumi társához hasonlóan a színészettel próbálkozott. Erre azonban már csak a Kollégium falain kívül nyílt lehetősége. Távozása szinte ellentéte a Csokonaiénak: csendben történik, bizonyítványát is kézhez kapja, sőt szeretett tanára, Sárvári külön is támogatja elképzeléseit:
Egy ősz tanára, egy agg Simeon, Arany életében nem múlt el nyomtalanul a Debrecenben töltött rövid másfél esztendő. A Bolond Istók mellett számos debreceni ihletésű művét ismerjük. Hatvani című versében a kollégiumi diákok ajkán a múlt század harmincas éveiben még élő, a kéziratos diákirodalom darabjai között is föllelhető Hatvani-adomák egyikét dolgozta fel. Talán A tudós macskája professzorát is Debrecenben kell keresnünk. A képmutogató ihletője a vers tanúsága szerint egy debreceni vásári élmény. A Vándorcipó debreceni vonatkozásai szintén közismertek. Irányok című tanulmányában ugyan rendkívül lesújtó képet fest a század eleji kollégiumi diákköltészetről, az Elveszett alkotmány darabos, nehézkes, vaskos népi humorral telített nyelve vagy A Jóka ördöge jóízű humora azonban mégiscsak ennek a költészetnek az erős hatásáról tanúskodik. Amilyen csendes, már-már megható volt Arany távozása, olyan híven és őszintén ápolta a költő szellemi örökségét később a Kollégium. A múlt század második felében alig volt önképzőköri ülés Arany-vers nélkül, sőt a gimnázium önképzőköre nem a bálványozott Csokonai, hanem Arany nevét vette föl, s ezt viseli ma is. 1933-ban Arany János domborműve a Kollégium főhomlokzatán kapott helyet Csokonai és Kölcsey társaságában, nem messze a Csillagdától, ahol a költő diákként lakott. Abban, hogy Arany és a debreceni kései felvilágosodás legjelesebb képviselője, Péczely József nem találtak egymásra, nem kell tragédiát látnunk. A zseni fejlődése ugyanis nem emberekhez és irányzatokhoz kötött; ő sosem csaló ösztönei után megy, útjai a csillagokban vannak megírva. 5. A magyar nyelv- és irodalom tantárgyszerű oktatása Maróthy professzor és Domokos Lajos főbíró ösztönzése ellenére a debreceni Kollégiumban az oktatás nyelve csak 1831-ben fordult magyarra. Ugyanekkor indult meg a magyar nyelv és irodalom tantárgyszerű oktatása is. Az első magyar tanszék 1829-ben létesült két alapítvány (Szarka János és Récsei János alapítványa) összeolvadásával. Első professzora, Kalós Mózes külföldi tanulmányútjáról visszatérve, 1831-ben foglalta el tanszékét. Előadásait ekkor a bölcsészeti tanfolyam III. évfolyamának diákjai hallgatták. Kalós, akinek tanári működéséről alig tudunk valamit, elsősorban nyelvészeti előadásokat tartott. Talán ezért is volt olyan vonzó Péczely irodalomszervező tevékenysége a korabeli debreceni diákok körében. Kalós Mózes tanszékét 1844-ben Lugossy József (1844–1861 és 1878–1884) vette át. Diákkorában ő írta a legsikeresebb latin verseket, a poéták praeceptoraként elsőként csatlakozott diákjaival a Csokonai-síremlékre való adakozáshoz. Lugossy polihisztor professzor volt, aki szaktárgya mellett értett a természettudományok több ágához is, főleg a csillagászathoz, s emellett számos idegen nyelvet elsajátított. Óráin még ő is elsősorban magyar nyelvészetet tanított. 1853-ban az irodalom oktatását Szegedi Sándor (1853–1882) vette át tőle, s ő a keleti nyelvek és az összehasonlító nyelvészet professzoraként működött tovább. Lugossy elsősorban mint nyelvész és könyvtáros szerzett elévülhetetlen érdemeket. Tudományos munkássága elismeréseként az MTA is tagjai sorába választotta. Tanítványai közül kiemelkednek Révész Imre egyházi író, Szilády Áron irodalomtudós, Géresi Kálmán kollégiumi magyartanár és Fiók Károly nyelvész, irodalomtörténész. A szabadságharc bukása után nehéz évek vártak a Kollégiumra. Az 1850-ben életbe lépett osztrák tanterv (Organisations Entwurf) előírásainak a Kollégium középfokú tagozata nem tudott eleget tenni, s így egy időre nyilvánossági jogát is elveszítette. Az új tanterv a középiskolát tekintette az oktatás gerincének, éppen ezért annak minden osztályában szakképzett, megfelelően fizetett tanerő meglétét írta elő. Ezenkívül megkívánta az osztályonként rendszeresített tankönyveket. A korábbiaknál jóval kötöttebb, de tagadhatatlanul modernebb tanterv volt ez, melynek a Kollégium a magyar nyelv- és irodalomoktatás területén ekkor nehezen tudott megfelelni. 1853-ban végül is megkapta a Kollégium gimnáziuma nyilvánossági jogát. Az osztrák tanterv bevezetése – előnyei ellenére – súlyos következményekkel járt. Egyrészt megindult az intézmény élesen elkülönülő tagozatokra bomlása, ami egyenesen vezetett az egyetem kiválásához, azaz a felsőfokú tagozatok elvesztéséhez. Másrészt az új tanterv felszámolta a partikularendszert. Ha mindehhez hozzá-vesszük, hogy a kötelező latin nyelvűség megszűnése, a csekély idegen nyelvi ismeret, valamint a meglazult külföldi kapcsolatok következtében visszaesett a nyugati egyetemek látogatottsága, egyértelműen látszik, hogy a Kollégium tagozatainak gyarapodása ellenére a század második felére az intézmény szellemi élete erőteljesen beszűkült. Ilyen körülmények között kellett a még mindig gyökértelen magyar nyelv- és irodalomoktatás pozícióit megerősíteni. Hogy ez a század utolsó évtizedeire sikerült is, abban a kiegyezéssel létrejött viszonylagosan kedvező társadalmi légkör mellett elsősorban a Kollégium ragyogó magyartanárainak volt érdemi szerepe. A sort Szegedi Sándor nyitja, aki 1853-tól egyedül tanította nyolc éven át a gimnázium felső négy osztályában a magyart, vagyis az irodalomtörténeti ismeretek mellett az azt előkészítő stilisztikai, retorikai, poetikai ismereteket is. A tantárgy ilyen jellegű felosztása nagyjából megmaradt aztán egészen a XX. század közepéig. A német szellemű tankönyveket a múlt század ötvenes éveiben Szegedi tudósi kvalitása, ragyogó pedagógiai érzéke ellensúlyozta. Magát az irodalomtörténetet Toldy Ferenc műveiből összeállított kéziratok alapján tanította. Nagy része volt abban, hogy e nehéz időkben a debreceni diákokban szunnyadó parázsként tovább élt, erősödött a nemzeti érzés. Pedagógiai módszereiről, tanórái tényleges anyagáról viszonylag keveset tudunk. Az Entwurf előírása értelmében évenként megjelenő gimnáziumi értesítők viszont megőrizték az iskolai dolgozatok címét. Az alábbi dolgozatcímek igazolják, milyen remek érzékkel lopta be Szegedi a szigorúan körülhatárolt tananyag réseibe a legaktuálisabb nemzeti problematikát:
A debreceni Kollégium néhány éves huzavona után szakított az Entwurffal, s 1873-ig újra hatosztályos gimnáziummal működött. Az irodalomtörténet tanítása – lévén az a nyolcosztályos gimnázium két utolsó évének anyaga – átkerült a bölcsészeti tanfolyam két évfolyamára. Szegedi Sándor ekkor a gimnázium V. osztályának tanítását vette át, s a magyar irodalom professzorának – most már az akadémiára – Imre Sándort hívták meg.55 Az 1860-as évek gigászi pedagógiai harcai közepette születtek meg végül Debrecenben a magyar irodalom oktatásának igazi alapjai. Az osztrák szellemű tankönyveket ekkor fokozatosan magyar szelleműek váltották fel. Az első két osztályban megmaradt Ihász Gábor Magyar Nyelvtana, de a harmadikban Zimmermann Irálytanát Imre Sándor Magyar Mondattana szorította ki. Az V–VI. osztályban továbbra is Szvorényi Ékesszólástanát használták, Purgstaeller Szépészete viszont végleg eltűnt. Toldy Ferenc irodalomtörténete helyett 1865-től Imre Sándor Magyar Irodalomtörténete lett a tankönyv. Ebben az időszakban tehát mint a tankönyvek is mutatják – Imre Sándor irodalmi tevékenysége emelkedik ki Debrecenben. Imre Sándor (1859–1873) nem volt elragadó előadó; egyéniségét – válaszként a kor kemény kihívásaira – erkölcsi komolyság, szolid tudás és puritán életvitel jellemezte. A nép-nemzeti iskola klasszikus alakjainak – elsősorban Gyulai Pálnak – debreceni rokona ő, aki távol tartotta magát az irodalmi élet napi perpatvaraitól. Igényességét és tudósi nagyságát mutatja, hogy egy időben Arany Koszorújába, majd a Gyulai szerkesztette Budapesti Szemlébe dolgozott. Imre Sándor sem a rendelkezésére álló tankönyvekkel, sem a magyaroktatás kollégiumi helyzetével nem volt elégedett. A magyar irodalomtörténet és legújabb kézikönyvei című tanulmányában56 három korabeli irodalmi kézikönyvet bírál (Toldy Ferenc, Környei János, Lóskay, Bekény), s kifejti az irodalomtörténet-írással kapcsolatos európai horizontú liberális protestáns álláspontját. Ebben a szellemben fogant A magyar irodalom és nyelv rövid története (Debrecen, 1865) című tankönyve is. Mai szemmel nézve alig nevezhető ez a mű irodalomtörténetnek, inkább kultúrtörténet. Nagy érdeme viszont, hogy elődeinél valóban jóval elfogulatlanabb, s hogy vizsgálata a legújabb időkig terjed. A nyelvtani rész nagy előrelépése, hogy nyelvtörténeti megalapozottsága a korábbiaknál jóval erősebb. Imre Sándor tankönyvének kultúrtörténeti jellegéről maguk a fejezetcímek is árulkodnak :
Az egyes korszakokat az alábbi szempontok alapján bontja tovább a szerző: – Polgári és társadalmi állapot – Az iskolák állapota – Könyvnyomtatás – A magyar nyelv állapota – Tudományos irodalom: Vallás, történelem, bölcselet stb. – Költészet Tulajdonképpen csak ez utóbbi pont foglalkozik szorosabban vett irodalom-történettel. Így pl. Az irodalmi első virágzás kora című 45 lapos fejezetből csak 8 jut a tényleges szépirodalomnak. Ez az arány általában jellemzi az egész művet. Tegyük persze hozzá mindehhez, hogy Imre Sándor – s ez a könyv előszavából is kiderül – nem szánta iskolai használatra és főleg nem „könyvnélküliztetésre” tankönyve legtöbb fejezetét. Az irodalomtörténet oktatására fordítható két esztendőt kevésnek tartotta, s olyan művet kívánt diákjai kezébe adni, amely kézikönyvként az iskolai tanulmányok befejezése után is haszonnal forgatható. Ez a tankönyv néhány év alatt rendkívül népszerűvé vált az országban. Az 1879/80-as tanévben hazánk keleti felében már csaknem minden református gimnázium ezt használta (Kolozsvár, Szászváros, Zilah, Marosvásárhely, Nagyenyed, Nagykőrös, Kecskemét stb.)57 A partikuláris rendszer megszűnésével tehát elsősorban a közös tankönyvek jelentettek szellemi hidat az oly sok történelmi szállal egymáshoz kapcsolódó református iskolák között. Imre Sándor rendkívül széles látószögű pedagógus volt. Saját tárgyán túl az egész református oktatás jövőjét szívügyének érezte. Protestáns főiskoláink és a tanszabadság (1868) című röpiratában elsőként vetette fel a főiskolai oktatási reform és az órahallgatási szabadság kérdését. Tulajdonképpen ez az első jelentős lépés a debreceni egyetemi oktatás megteremtése felé. Ugyancsak az ő érdeme, hogy 1868-ban a debreceni főiskolai hallgatók előtt megnyílt a Kollégium anyakönyvtára. Gyulai Pál kérésére Imre Sándor 1873-ban elfogadta az újonnan alapított kolozsvári egyetem magyar irodalmi tanszékét. Néhány éves debreceni munkálkodása azonban elég volt ahhoz, hogy a Kollégiumban megvesse a tudományos igényű magyar nyelv és irodalomoktatás alapjait. Tankönyveivel, tudományos dolgozataival és tanári példamutatásával ő adott a tantárgynak Debrecenben elsőként igazi tekintélyt. Utódai – Géresi Kálmán, Kulcsár Endre, Gulyás István, Csűrös Ferenc – maguk is jeles irodalomtörténészek vagy nyelvészek voltak, s írók, kritikusok és irodalomtudósok egész sorát nevelték a századfordulón. 6. A diáktársaságok irodalmi tevékenysége A debreceni utófelvilágosodás időszaka nem csupán a magyar nyelv- és iroda-lomoktatás meggyökereztetésének kora a Kollégiumban, hanem az ifjúsági egyesületek első kivirágzásának időszaka is. A XIX. század számos debreceni diákegyesülete közül irodalmi szempontból az önképzőkörök és az Olvasó Társaság érdemelnek figyelmet. A kétféle társulás közös gyökerekre megy vissza. A Heti Közlöny 1867-ben így emlékezik a kezdetekre: „Az olvasó-egylet történelme kezdetben összeesik az önképezdéével, s tulajdonképpen a kettő egy. Mert mindegyik alapját a láng lelkű Csokonai V. Mihály vetette meg, azon néhány lelkes ifjúval, kikkel ő társaságba lépve, közös költségen néhány »irodalmi lapot« s több részint idegen, részint magyar könyvet szereznek, melyeket sorban elolvasván, nézeteiket, észrevételeiket egymással közlötték. Azonban a kis kör nagyon rövid életű volt, Csokonainak el kellett hagyni az iskola falait, s véle együtt, éltető lelke is eltávozott a kis társulatból....Az 1832/3. isk. év 2ik felében összeáll 9 ifjú, ú. m.: Szabó Bálint, Kis Bálint, Soós Gábor, Török József, Sipos Sándor, Varga Ferenc, Kovács András, Veress László, Ari Károly, – s elhatározzák, hogy közös költségen szerezzenek meg nehány új magyar könyvet, s azoknak együtt olvasása, észrevételeiknek egymással közlése, s némely kisebbszerű munkák készítése által magukat tökéletesítsék, a terv megtestesült, s meg is kezdik működésöket Kis Bálint szállásán.”58 A Csittvári krónika legendás történetére emlékeztető indulás után 1842-ben az önképzőkör végre elismert szervezet lett. A titokban működő csoportosulás ekkor csatlakozott a már korábban legálissá vált Olvasó Társasághoz. Ennek a csoportnak a tagjaival került kapcsolatba Petőfi 1843 telén Debrecenben. A fennmaradt jegyzőkönyvek59 mellett a Társaság ekkori életéről elsősorban a Bulyovszky Gyula szerkesztette Reménybimbók és echo című kis kéziratos lap nyújt képet.60 E rövid életű lapocska Péczely szellemében fogant, s a benne közölt versek Kölcsey, Vörösmarty, Bajza hatásáról tanúskodnak:
A mit az istenerő egykor kebeledbe lövellett, (Orbán: Egy ifjú emlékkönyvébe)
Szent ihletű fejedelme a daloknak, (a...r.: Vörösmartyhoz) A lap tanúsága szerint a korabeli debreceni ifjúság a külföldi irodalomból elsősorban a franciákat ismerte. Musset, Balzac, Beranger, Lamartine, Ballanche neve gyakran feltűnik a diáklapban. A legnépszerűbb író Eugene Sue, akinek Párizs rejtelmei című híres regényét az önképzőkör felolvasó estjein olvassák. A legjobb verselők jutalma szintén egy-egy Balzac- vagy Sue-regény. A Reménybimbók és echo Lapellenőr című rovata folyamatosan figyeli a fővárosi lapokat (Életképek, Honderű, Pesti Divatlap). Ez a kis dokumentum összességében azt igazolja, hogy a debreceni diákság az 1840-es években igyekezett lépést tartani az irodalom legmodernebb irányzataival. Az önképzőkör iratai között ugyanebből az időből (1841) maradt fenn az az epigramma, melyet Nagy Sándor szóbeli közlés alapján Kölcseynek tulajdonít.61 A vers a dokumentumok szerint Szabó Károly későbbi neves bibliográfus egyetemi tanár szerzeménye. A merészebb hangvétel Péczely Lantjának kései verseire emlékeztet : Az ócska Collégium
Tiszteletes vénség! agg bóltozatidnak
alatta Ugyanebben a gyűjteményben két radikális szellemű politikai írást is találunk (Néhány szó a jobbágytelkek örök megválthatásának hasznairól, 1840–41 és Somogyi József: A franczia forradalom rövid vázlata, 1842–43), melyek azt igazolják, hogy nem volt alaptalan a tanári kar félelme, amikor a diáktársulásban politikai tényezőt is gyanított. A szabadságharc bukása után a rebellió fészkében némaságra ítéltetett minden diákszervezet, a Kántus kivételével. Mai ismereteink szerint a szűkkörű önképzés 1854-ben indult meg újra a VI. osztályos gimnazisták körében, s „iskolai kötelező munkálatnak” álcázva megjelent a Heti dolgozatok nyolc száma, majd a következő években a Havi dolgozatok egész sora.63 Az utóbbi lap néhány számát a szerzők Szegedi Sándornak ajánlják. Az illegalitásban működő kör és a két kéziratos lap szellemi mozgatója tehát maga az iskola magyar tanára lehetett. A főiskolai önképzés 1857-ben éledt újjá. Az 1854-ben újjáalakult olvasókör és az önképzőkör 1863-ig együtt működött az Olvasó Társaság kebelében. Ekkor vált külön az Olvasó Társaság (OT) és a Magyar Irodalmi Önképző Társulat (MIÖT) s a két társaság külön szervezetként, de egymás munkáját szerencsésen kiegészítve dolgozott aztán tovább 1914-ig, az egyetem megalakulásáig. Az OT tagjai lehettek a hittan- és joghallgatókon kívül a VII–VIII. osztályos gimnazisták is. A társaság a század végére már mintegy 4000 kötettel rendelkezett, s nyáron is kölcsönzött könyveket. Tagja volt a MTA Könyvkiadó Vállalatának, alapító tagja a Kisfaludy Társaságnak és a Petőfi Társaságnak. Ez a nagyszerű vállalkozás mindig azokat a könyveket igyekezett beszerezni és kézbe adni, amelyek iránt az ifjúság éppen érdeklődött. Diáknemzedékek ízlését formálta így igen hatásosan.64 A MIÖT az 1863/64-es iskolai évtől szépirodalmi és szavaló szakosztállyal működött. Az előző pályázataival, felolvasó üléseivel szépirodalmi jellegű tevékenységre és műbírálatra ösztönözte az ifjúságot, az utóbbi a klasszikusok megismerését és az előadókészség fejlesztését szolgálta. A társulat lapja, a Heti Közlöny, 1857-től folyamatosan megjelent 1914-ig (1896-tól nyomtatva Debreceni Főiskolai Lapok révén). Szerkesztői 40 éven át kézzel írták ezt a lapot. A maga nemében páratlan vállalkozás előtt ma is meghatódva áll meg az ember.65 A Heti Közlöny szerkesztését Szilády Áron, a későbbi neves művelődés- és irodalomtörténész kezdte meg, majd a fiatalon elhunyt tehetséges Kovács Gyula lépett nyomdokaiba. Az önkényuralom évei után a felszabadultság és tettvágy érzése lengi körül a lap írásait. Balogh Ferenc, a későbbi neves teológiai tanár, a Heti Közlöny 60-as évekbeli szerkesztője így áradozik Röpszavak című írásában: „Olvasó egylet. Te szép kör! Lelki áldás vagy te mireánk! Még szebb, hogy a fogékony ifjú sereg vetekedve gyűl köréd, s a melegséget, mit irántad éren, a tudvágy nemes kielégítésével jutalmazod. Mondhatni: ez a mi Casinónk...”66 A 60-as évek elején a két későbbi kollégiumi tanár, Balogh Ferenc és Géresi Kálmán mellett elsősorban Szana Tamás, a századvég magyar kulturális életének mindenese érdemel figyelmet. A Heti Közlöny jelentette meg első Heine-fordításait, széptani ismertetéseit. A versírók közül a tragikus hirtelenséggel, fiatalon elhunyt Zsutay János67 nevét említhetjük meg. A MIÖT kezdettől fogva feladatának érezte a debreceni Csokonai-kultusz ápolását. Évenként megrendezte a költő születésnapján, november I7-én nyilvános Csokonai-ünnepélyét. A társulat versgyűjteményeiben se szeri, se száma a Csokonaira emlékeztető verseknek.68 Csokonai népszerűsége mellett a 60-as években az Aranyé növekszik meg. Kovács Gyula már 1858-ban így fordul társaihoz a társulat lapjában: „Ifjak, olvassátok, tanulmányozzátok Arany műveit, tiétek lesz a szépség, a gyönyör, mit abból merítendetek.. Olvassátok és tanuljatok a költőtől, nemest, és dicsőt, tanuljátok meg azt, hogy kell édes anya nyelveteket szépen és tisztán, egyszerűen és erőteljesen használni.”69 A Kölcsey, Vörösmarty, Bajza nyomán írt verseket a hatvanas-hetvenes években teljesen kiszorítják az Arany- és Petőfi-utánzatok. Nyilván része van ebben a népnemzeti iránnyal rokon gondolkodású Imre Sándor tanári munkájának is. A MIÖT 1872 után élte virágkorát, miután a Kollégium bölcsészeti tagozata megszűnt, s a magyar nyelv és irodalom oktatása évtizedekre a gimnáziumba szorult. Erről az időszakról következő fejezetünkben szólunk. A főiskolai hallgatók önképző társulata mellett figyelmet érdemelnek e korban a gimnázium önképzőkör-alapítási kísérleteik is. Szegedi Sándor köréről már szóltunk. Hasonló kezdeményezéseknek a 60-as évektől két dokumentuma maradt ránk. A VI. osztály önképezdéje 1863-ban A barátság virágai, az V. osztályé 1867-ben Kikelet címen szerkesztett kéziratos lapot. Egy-egy száma maradt fenn e próbálkozásoknak.70 Ezek a töredékes dokumentumok azt sejtetik, hogy a 60-as években – mintegy az iskolai oktatás kiegészítőjeként – a gimnáziumban már komoly önképzőköri munka folyt. A múlt század hetvenes éveire tehát a kollégiumi magyaroktatás megszilárdulása mellett teret kaptak az ifjúság irodalmi irányú önképzési kísérletei is. A két tényező sajátos összhatásaként a századforduló táján olyan mozgalmas irodalmi élet alakult ki a Kollégium különböző tagozatain, mely szinte már egy kibontakozó új reformkor előjelének tekinthető. 7. Egy új reformkorszak felé Ez a korszak időben két nagy szervezeti átalakulás közé esik. Kezdete 1873, a modern nyolcosztályos gimnázium létrejöttének és az akadémiai tanszabadság bevezetésének éve, vége pedig a Kollégium akadémiai tagozatainak egyetemmé alakulása, tehát az 1910-es évek. Ez az időszak irodalmi szempontból sajátos kétarcúságot mutat. A század végét Debrecenben a népnemzeti irányzat Szabolcska Mihály képviselte változatának teljes egyeduralma jellemzi. Ugyanakkor diákként készülődnek már a Nyugat írónemzedékének nagy harcosai: Ady és Móricz. A XX. század első éveiben – különösen a Debreceni Főiskolai Lapok (DFL) és az önképzőkörök révén – a változás előszelei a Kollégiumban is érezhetők. A gimnáziumi önképzőkör heves vitái ekkor Oláh Gábor és Karácsony Sándor gondolatait érlelik már. A 10-es években – az egyetem kiválása körül – a kétféle ízlés erőteljes ütközésének lehetünk tanúi. Ekkor próbálgatja szárnyait Szombati Szabó István, Juhász Géza, Szabó Lőrinc és Gulyás Pál. A kétféle ízlés harcának megfelelően ezt az időszakot két szakaszra bonthatjuk: az elsőre Géresi Kálmán konzervatívabb ízlése nyomja rá bélyegét, a másik az ifjúsági egyesületek kivirágzásának s a modern költői hang kollégiumi térhódításának időszaka.
Imre Sándor tanszékét 1874-ben Géresi Kálmán71 vette át, aki valamikor maga is a Kollégium kiváló diákja volt. Géresi – bár viselte az akadémiai tanári címet, s időnként tartott is ott előadásokat – ténylegesen már csak a gimnázium VII–VIII. osztályában tanított magyar irodalmat. Az alsóbb osztályokat a 70-es években Szegedi Sándor, Márk Pál és Tüdős János készítette fel az irodalomtörténeti ismeretek befogadására. Mindhárman munkatársai voltak már Imre Sándornak is. 1874-től kezdve mintegy két évtizeden át Géresi szelleme határozta meg a magyar nyelv és irodalom debreceni oktatását. Zsigmond Ferenc szerint – aki még első kézből kapott információk alapján jellemzi – ő a Kollégium régi nagy tanáregyéniségeinek utolsó reprezentánsa. Legendás emberi alakját így rajzolja meg XX. századi tanár-utóda: „Koponyájának alakja, arcának színe olyan volt, mint ha változatlan örökségül kapta volna valamelyik kétezer év előtti ázsiai török ősapjától, s mintha világnézete is valami keleties kényelmű fatalizmusba nyújtaná gyökerét.”72 A tanár Géresiről hadd szóljon Kardos Albert, a későbbi nemesen konzervatív ízlésű, Debrecen irodalmi múltjáért élni-halni tudó irodalomtörténész, aki a 70-es évek végén volt Géresi tanítványa: „Géresi, mint tanár, inkább tanított irodalmat, semmint irodalomtörténetet. Keveset törődött az életrajzi, és könyvészeti adatokkal, annál inkább igyekezett feltárni előttünk az írók és költők lelkét, érzékeltetni és élveztetni velünk a műalkotásokat külső és belső szépségeit, művészi stílust és ritmust, a költői szerkesztést és jellemzést.”73 Mint az idézett visszaemlékezésből kitetszik, Géresi pedagógiai módszere a régi, tanterv nélküli iskola világára emlékeztet. Ezt a nagyvonalúságot azonban új tartalommal tölti meg. Nem annyira a száraz tényanyagra koncentrál, mint inkább magára az irodalmi műre. Debrecenben ő alkalmazza először a műközpontú irodalmi elemzést. Ezt a módszert századunkban Zsigmond Ferenc fejleszti majd tovább. Tanári működése idején Géresi a Felsőbb Tanulók Olvasó Egyletének és a MIÖT-nek is felügyelő tanára volt. Emberi, tanári nagyvonalúsága, tudósi kvalitása itt még inkább érvényre jutott, mint a tantervek szabályozta oktatásban. Míg elődjének, Imre Sándornak az volt az elsődleges érdeme, hogy a Kollégiumban tekintélyt és súlyt adott az új tantárgynak, addig a Géresié az, hogy működése idején virágzásnak indult az önképzőköri tevékenység, mely olyan debreceni irodalmi csoportosulások szellemi előzményének tekinthető, mint a Csokonai Kör és az Ady Társaság. Géresi 1896-ban tankerületi főigazgató lett, s ekkor elhagyta katedráját. A Csokonai Körben 1893-tól alelnöki, később 20 éven át elnöki tisztet töltött be. A kollégiumi önképzés hagyományos két fóruma mellett Géresi tanári működése idején néhány új csoportosulás is megjelent. A teológiai hallgatók Hittanszaki Önképző Társulatát Balogh Ferenc hozta létre még 1869-ben. A Joghallgatók Önképző Társasága 1875-ben alakult meg. A Kollégium kötelékébe tartozó tanítóképző intézetben szintén megalakult az önképzőkör 1871-ben Somogyi Pál tanár vezetésével. A gimnázium felső négy osztályának diákjai a 70-es és 80-as években osztályon-ként tömörültek önképzőkörökbe. A gimnáziumi önképzőköri munkát végül Dóczi Imre, az intézmény későbbi igazgatója fogta össze, s 1888-ban az ő felügyelete alatt megalakult a felső négy osztály tanulóit tömörítő Petőfi kör.74 Az Olvasó Egylet, mely az önképzőkörök megerősödésével tulajdonképpen a mai ifjúsági könyvtárak szerepét töltötte be, ebben az időszakban még mindig igen fontos szerepet játszott, annak ellenére, hogy 1889-től a diákok hetente háromszor az anyakönyvtár újonnan felszerelt olvasótermét is használhatták. 1890 körül tagjainak száma 300 körül mozgott. Könyvállománya meghaladta a négyezret, s több mint 20 fővárosi és vidéki napilapot, ill. folyóiratot járatott.75 A 80-as évek önképzőköri életének legsajátosabb alakja tagadhatatlanul Szabolcska Mihály volt. Bár gimnáziumi tanulmányait a szarvasi ev. iskolában végezte, teológus diákként, a Kollégium elemi iskolájának köztanítójaként, szeniorként, majd mint a Kollégium genfi ösztöndíjasa összességében mégis egy egész évtizedet töltött a debreceni anyaiskola kötelékében.76 Szabolcska Mihály a múlt század végén nemcsak Debrecen, hanem az ország egyik legnépszerűbb költője volt. Humoreszkeket, tréfás történeteket tartalmazó első kötetét a MIÖT adta ki (Időtöltésül 1890). Első verseskötete szintén Debrecenben jelent meg a Csokonai Kör támogatásával. Debrecenből való távozása után is szoros kapcsolatot tartott a Kollégiummal. Verseit szorgalmasan küldözte a diáklapokba s időnként személyesen is megjelent régi debreceni barátai között. Mi volt Szabolcska titka? Benne a Petőfi, Arany nyomán kivirágzott népnemzeti költői irány érlelte meg utolsó termékeny ágát. Dalaiban, zsánerképeiben túlságosan rózsaszínnek, problémamentesnek festette a magyar falu életét, s ez a kép így hamis. Ugyanakkor a tiszta egyszerűség, a hitelesen naiv gyermeki báj, mely a pap-költő hangját jellemzi, tagadhatatlan költői tehetségre vall. A századvég Petőfi- és Arany-epigonjainak megszokott nyelvi sablonjai, retorikai üresjáratai után a konzervált debreceni és vidéki közegben Szabolcska hangja frissítőleg hatott. Annyira azonban nem alkotott maradandó lírát, hogy a XX. század legelején Ady föllépése szinte egyik napról a másikra meg ne ingatta volna népszerűségét.
Kulcsár Endre77 a csurgói gimnáziumban kezdte tanári pályáját. Ifjú korában a szépirodalom terén próbálkozott, később inkább tudományos tevékenységet folytatott, különösen a magyar nyelvészet és stilisztika körében. Gimnáziumi stilisztika könyve mellett (Magyar stilisztika, 1898) kétkötetes nagy munkája, A magyar stílus (1896–1897) érdemel figyelmet. Különös előszeretettel értekezik ebben Kulcsár a nyelvteremtő emberi észjárásról. Nézetei bizonyára hatottak tanítványára, Karácsony Sándorra, akinek gondolatrendszerében később a magyar észjárás problematikája középponti szerepet kapott. Kulcsár Endre a nyelv tisztaságáért folytatott harc megszállottja volt. Fáradhatatlanul dolgozott Szarvas Gábor Magyar Nyelvőr című folyóiratába. Tanári és tudományos működése mellett a 90-es évek elején a gimnázium önképzőkörének felügyelő tanári tisztét is betöltötte. Gulyás István a korszak talán leghatásosabb tanáregyénisége volt.78 Amint Magyar Olvasókönyve (1922) előszavából is kiderül, a debreceni Kollégium haladó pedagógiai örökségét tudatosan vállalta. „A tanári egyéniség és szabadság megkötésének még a gondolatát is elutasítjuk magunktól, mert az ellen az öntudatos, igazi tanítás összes hagyományai tiltakoznának.” Gulyás tehát a tanári szabadság régi kollégiumi hagyományát folytatta, s diákjaival szemben is rendkívül közvetlen, barátságos és megértő magatartást tanúsított, amint azt tanítványa, Móricz Zsigmond a jó tanár című visszaemlékezésében meg is írta.79 A 90-es évek közepétől Csűrös Ferenc fellépéséig szép eredménnyel irányította a gimnázium önképzőkörét. A világháborút követő forradalmi mozgások idején tanúsított magatartása miatt az egyházkerület külső nyomásra kénytelen volt elbocsátani állásából. Távozása a Kollégium nagy vesztesége volt. Csűrös Ferenc mindössze másfél évtizedet töltött a Kollégiumban, mégis rendkívül jelentős tanári, tudományos és irodalomszervező tevékenységet fejtett ki. Debrecen régi magyar irodalmi kapcsolatairól valamint a város művelődéstörténeti vonatkozásairól írt jelentős tanulmányokat. Több mint egy évtizeden át ő irányította a gimnázium önképzőkörét is. Rendkívüli nagyvonalúsággal végezte e tevékenységet, fölszabadítva az ifjúság alkotó és vitázó kedvét. A gimnáziumi önképzés tulajdonképpen ebben az időszakban élte fénykorát. 1915-ben Debrecen város közművelődési tanácsnokává választották, s ekkor lemondott katedrájáról. A 10-es évek elején két új magyar tanár érkezett a gimnáziumba: Bessenyei Lajos és a fiatalon elhunyt Barcza József. Tanári, ill. tudományos tevékenységük jelentősége nem mérhető az előzőekéhez. A Kollégium ekkori tanárai közül S. Szabó József nevét emelhetjük még ki, aki 1894-től több mint három évtizeden át a gimnázium vallástanára volt. Irodalmi ízlése megrekedt Szabolcskánál, s még a Csokonai Körön belül is – melynek a század elején Géresi Kálmán mellett legtekintélyesebb tagja volt – a konzervatívabb irányt képviselte. Kollégium-történeti, irodalmi, művelődéstörténeti írásai azonban, melyek jórészt a Debreceni Képes Kalendáriumban jelentek meg, nagyrészt ma is haszonnal forgathatók. A XX. század elejének szellemi erjedését a nyolcosztályos gimnáziumnak mint iskolatípusnak megerősödése és az önképzőköri munka felvirágzása mellett egy nagyarányú tankönyvi reform is megelőzte. A debreceni Kollégiumban 1890-ben Imre Sándor irodalomtörténetét Beöthy Zsolté váltotta fel. Ez az első olyan tankönyv, melyben a tényleges szépirodalom játssza már a főszerepet, ugyanakkor Imre Sándor kézikönyve jóval elfogulatlanabb volt. Beöthy könyvének néhány mozzanata tápot adott a századforduló nemzeti elfogultságainak. Korda István stilisztikáját felváltotta az első igazán színvonalas magyar stilisztika tankönyv, a Kulcsár Endréé. Szinnyei József Iskolai magyar nyelvtana helyére Gulyás István művei léptek. Névy László Poétikája és Rhetorikája helyett Riedl Frigyes igazán színvonalas tankönyveit kezdték használni. Érdemes egy pillantást vetnünk a századfordulón használt debreceni gimnáziumi magyar tankönyvek teljes sorára, már csak azért is, mert azok 30 esztendeig aztán alig változtak80:
A korszak eredményes magyaroktatásának nyitja éppen abban keresendő, hogy a debreceni tanárok egy része saját tankönyvéből taníthatott, mert ahogy Kardos Albert később tankönyvszerző tanárairól megállapítja: „Más lélekkel és főképp más kedvvel tanít a tanár a maga-szerezte könyvből, mint idegenből szállított, esetleg reáparancsolt művekből. A péksütemény lehet tetszetősebb, lehet ínycsiklandóbb, de nem vetekedhetik a házikenyér ízével és tápláló erejével.”81 A századvég Debrecene már-már bántóan nyugodt hangulatot áraszt. Csokonai dalai és Szabolcska versei valami önfeledt harmóniában olvadnak itt össze. A közelgő nagy világnézeti harcok előestéje ez. Ebbe a debreceni mozdulatlanságba érkezik 1890-ben kisdiákként Móricz Zsigmond.82 Levegőtlen időszak ez a Kollégium életében is, amikor a régi fények már elhomályosultak, s az új pedig még csak bontakozóban van. Czine Mihály így írja le Móricz debreceni iskolájának hangulatát: „A nagydiákok már régen nem viselnek sem kun süveget, sem tógát, sem palástot; a nagy bot – a tűzoltó diákok ezzel törték az utat – a nagykönyvtárban álmodozik égő házakkal; nem őrködnek a janitorok, nem virrasztanak a vigilek, s a tantestületből is hiányoznak a Maróthyak és Hatvaniak. De a hagyomány mégis éltető, s gyújtogat a múlt. A lépcsőket, amelyeken a kisdiák jár, Csokonai, Kölcsey és Arany taposták völgyesre; itt dédelgette lelkében Kölcsey a Himnuszt, és itt álmodozott Csokonai. A kisdiákra mindenünnen a történelem tekint: Petőfi szobra mellett megy el naponta, s a könyvtárban Csokonai fehér márvány mellszobra vigyáz a hét darabra osztott fuvolára és Lilla gyűrűjére.”83 Móricz egy átmeneti világba kerül Debrecenbe. A Kollégium ténylegesen ekkor kezd múzeummá válni, ugyanakkor az ő diáknemzedéke lesz az, mely a XX. század elején életet lehel újra a dermedt magyar múltba, s kialakít egy új magyarság – és Debrecen-képet. Móriczcal kezdődik a Kollégiumban azoknak a diákoknak a sora, akik egyszerre látják meg Debrecenben a lemaradást s valami készülő újnak az ígéretét. Az Adyval kezdődő s Szabó Lőrinccel záródó költők sora éppen abban szenved, hogy ebben a tisztán magyar városban hol a maradandóság, hol az ígéret városát kell látniuk. Debrecen és a Kollégium – a történelem során egyszer már megélt vagy látványosan eljátszott – nagy szerepei kelnek az ekkor induló nemzedékekben programként újra életre. A felvilágosodás kései hullámverései a XIX. század folyamán lassan átszivárogtatták Debrecen és Kollégiuma szellemi kincseit az ország vérereibe. Ugyanez történik a XX. század elején is, csak más szinten. Debrecen és a Kollégium szellemi öröksége ekkor polarizálva, részeire bontva, a legkülönbözőbb irányú szellemi-lelki programként kerül be az országos vérkeringésbe. Móricz a törzsökös magyarság és népiség örök-tiszta forrását látja Debrecenben, míg Oláh Gábor a magyar szellemi élet decentralizálhatóságának letéteményesét. Juhász Géza és Gulyás Pál Melius szellemének feltámasztásán fáradoznak. Karácsony Sándor egy szociális érzékenységgel ötvözött új reformáció szellemében igyekszik új utakra terelni a debreceni protestáns ifjúságot. Szabó Lőrinc Debrecen klasszikus hagyományait emeli európai magaslatokra költészetében. A diák Móricz debreceni benyomásai azért lényegesek, mert ezek a pillanatképek egy sajátos életprogram alkatrészeit képezik majd az író magyarság-képében. Álljon itt ennek igazolására egy kis csokor Móricz vallomásaiból:84 „...Debrecen a tiszta magyar faj szülőhelye volt már az ősidőkben s ez a jellege megmaradt máig. Erényei, hibái magyarok a legmélyebb gyökerükig. Élete, fejlődése, egész sorsa a magyar nemzet legjellemzőbb típusú városává tették.” (1909) „A debreceni lélek valami egészen más, mint aminek az irodalomban beállítani szokták: az írók nem akarnak egyebet tudni Debrecenről, csak azt, hogy ott nagy a por, sok a disznó és zárkózott a cívis. Zárkózott az idegenekkel szemben, mert azoktól sok szenvednivalója volt világéletében, de én bármilyen mesteremberhez, szegényemberhez, vagy gazdához mentem is, mindenütt olyan nyíltságot, kedvességet s lelki szépséget találtam, amely elbűvölt.” (1923) „Nagyon szeretem Debrecent. Nincs itt senkim, semmim. És mégis az enyém az egész város. Kisdiák voltam itt; itt eszméltem az élet legelső csodáira, és ezt sohasem felejthetem el. Minden ház, minden bolt, minden név, minden por és minden kollégiumi vaskalap megrezzenti a szívem; ez az egyetlen zavartalan hangulat, amelybe fájó életgyötrelem soha nem kapcsolódott. Sehova se tudok menni az országban, ahol ugyanilyet éreznék.” (1924) „Sok regényt írtam meg életemben. Számtalanszor jártam be a magyar falut, a magyar rónákat, a magyar múltat... De a debreceni kollégium sorsát még nem jártam be. Nem jártam be: az mint szellemi melegágy, mint tökéletes lelki tőke, érintetlenül, illetetlenül, kibányászatlanul él bennem... S ha valamit mégis hoztam a magyar Mindenségből, azért hozhattam, mert életem legelső korában millió benyomásban öröködött meg az a múlt, amely ezekhez a falakhoz fűződik, az a múlt, amelynek örök szimbóluma számomra ez az épület.” (1930) „A Nyilas Misi tragédiájában valóban nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg, hanem a kommün alatt s után elszenvedett dolgokat... Én akkor egy rettenetes vihar áldozata voltam. Valami olyan naiv s gyermekes szenvedésen mentem át, hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni azt, amit éreztem, s lám az egész világ elfogadta s a gyermek sorsát látták benne... ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött...” (1930). A gimnazistaként Debrecenben töltött négy esztendő, majd a teológiai, ill. a jogi karon végzett összesen egy év azonban nem csupán egész életre szóló írói élményanyaggal ruházta fel Móriczot, hanem személyes emberi kapcsolatokkal is. Iskolatársához, a debreceni születésű Medgyessy Ferenchez életre szóló barátság fűzte. A Móriczot is több ízben megörökítő Medgyessy szobrai a protestáns, puritán szellemi-lelki örökség, a népiség és a Kollégium kőrengetegét is egységbe rendező klasszicitás együttes hatásáról beszélnek. Móricz és Medgyessy ilyen értelemben nem csupán emberileg állnak közel egymáshoz, hanem a közös gyökerek hozományaként művészi törekvésükben is sok rokonság van. A másik iskolatárs, Csathó Kálmán már jóval kevesebbet visz magával Debrecenből. A Csokonai-élmény nyilván ott lapul az ő tarsolyában is, s ebből táplálkozik Lilla című színdarabja s legjobb regénye, a Csokonai életét bemutató Földiekkel játszó égi tünemény. Könnyedebb, biedermeieres, anekdotázó stílusa és szemlélete azonban igen messze áll Debrecen szellemétől. Móriczot meleg és bensőséges kapcsolat fűzte egykori kollégiumi tanárához, Gulyás Istvánhoz is. Török Pál természetrajz tanár alakja és Tüdős János nem mindennapi igazgatói egyénisége a Légy jó mindhalálig című regény lapjain keltek később életre. A debreceni Kollégium későbbi diákjai közül Oláh Gábor, Gulyás Pál és Szabó Lőrinc szintén az író szorosabb ismeretségi köréhez tartoztak. A város sajátos kettős arculatát mutatja, hogy amíg Móricz felüdülni járt később Debrecenbe, s szinte második szülőföldjének tekintette a cívisvárost, addig a néhány évvel fiatalabb Oláh Gábor csupa tehetetlen vergődés közepette élte itt le életét. Amikor Móricz 1894-ben Sárospatakra kerül, Oláh tábor, apja rosszallása ellenére, Jánosi Zoltán református lelkész hathatós támogatásával, akkor kezdi el a harmadik gimnáziumi osztályt.85 Egy füzetnyi vers van már ekkor a háta mögött, s bár az önképzőkörnek csak a következő évtől lehet tagja, Petőfi, Szabolcska modorában írt költeményeinek híre van a Kollégiumban. A kisdiák tanárai közül Dézsi Lajos senior, a későbbi neves irodalomtörténész és lexikográfus, valamint Varga Bálint költő, műfordító nevét említhetjük meg. Oláh Gábor 1896-ban a nagydiákok sorába lép. Ekkor kerül magyarból az önképzőkört is irányító Gulyás István, latinból pedig Kulcsár Endre keze alá. Barátaival, Madai Gyulával és Gulyás Józseffel ettől kezdve négy éven át uralják az önképzőkört. Mellettük a prózaírásban Dóczi Jenő és Kéki Lajos, későbbi irodalomtörténészek és Ábrahám Ernő neve említhető meg, aki prózaíróként vált ismertté. Velük egy időben tanul Debrecenben Zalai Béla matematikus, filozófus, Juhász Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi későbbi jóbarátja. 1899-ben teljesen Oláh Gábor köre veszi át a gimnáziumi önképzőkör irányítását. A jegyzőkönyvi feljegyzések alapján ezt az időszakot a gimnáziumi önképzés fénykorának kell tekintenünk. Oláh Gábor és költőbarátai a MIÖT-tel és a DFL-lel is szoros kapcsolatot tartottak. A joghallgató Gyökössy Endrével és a teológus Baja Mihállyal kötött barátságuk terméke a Bokréta című három kis versantológia (1902, 1904, 1908). Szabolcska Mihály mellett a Bokréta szerzői lettek a század első éveinek legnépszerűbb debreceni költői. Tulajdonképpen a Nyugat első nemzedékének vidéki kortársai ők, akiket az új problémák szintén válaszút elé állítottak. Igazán új költői hangot találniuk – Oláh kivételével – nem igen sikerült, az újszerű problematika a vidékiség szintjén azonban hangot kap költészetükben. Baja Mihály mindvégig megőrizte Szabolcska dalszerű hangját, de kései verseit már a pusztulás őszinte fájdalma lengi körül. Madai Gyulát a Kollégiumból kikerülve a hamis, hazafiaskodó ódai hang kerítette fokozatosan hatalmába. A fiatalon elhunyt, pesszimizmusra hajló Gulyás József a magánélet eseményeit, küzdelmes gyerekkori élményeit énekelte meg. Gyökössyt az idők változása a református keresztyén világnézet határozott hangú költőjévé tette. A Bokréta költői közül a legjelentősebb szépirodalmi tevékenységet Oláh Gábor fejtette ki, későbbi élete során a Kollégiumhoz is őt fűzte a legtöbb szál. A budapesti bölcsészkar elvégzése után 1904-ben a Kollégium anyakönyvtárában könyvtártiszti állást vállalt, s közben két éven át a gimnáziumban Kulcsár Endre mellett volt helyettes tanár. Ebben az időben szoros kapcsolatot tartott fenn a MIÖT-tel és a DFL-lel. 1905-ben a főiskola hallgatói bemutatták Csokonai-drámáját. Oláh Gábor könyvtárosi érdeme, hogy kötelességén felül a könyvtár számára híres emberek (Gyulai, Mikszáth, Jókai, Bródy, Lévay József, Herczeg Ferenc stb.) kéziratait és leveleit kezdte gyűjteni. Főnökével való összeütközése után 1913-ban távollétében mással töltötték be helyét. Az ügy a sajtóban is hangot kapott, s többen már-már egy új Csokonai-perről beszéltek. Oláh Gábor ekkor kezdte meg csaknem három évtizedes tanári működését az állami főreáliskolában. Nehéz lenne megmondani, mekkora szerepe lehetett e sajnálatos mozzanatnak abban, hogy a debreceni költő egyre inkább a kitaszított, üldözött ember szerepét vette fel, s egyfajta Csokonai-komplexusban szenvedett. Az mindenesetre közismert tény, hogy a Nyugat első nemzedékének valóban tehetséges vidéki kortársa végül debreceni magányba és sértődöttségbe zárkózva élte le életét, s itt alkotta meg torzóban maradt, igazán magas értékeket csak részleteiben mutató terjedelmes életművét, mely ezernyi szállal gyökerezik Debrecen és a Kollégium múltjában. Oláh Gábor már egyetemi szakdolgozatában is debreceni témához nyúlt (Csokonai és latin költők). Drámáinak, regényeinek, költeményeinek, tanulmányainak jelentős része is debreceni vonatkozású. Igazán remek önéletrajzi regényében, A Táltosfiúban (1925) diákéveiről is vall, de megtudhatjuk belőle azt is, mit jelentett a város számára a múlt század végén a Csokonai-hagyomány. Debreceni zendülők című novellájában az 1648-as diáklázadás eseményeit jeleníti meg művészi erővel. Oláh Gábor nagy írói kísérlete azonban, „hogy Debrecen és a Kollégium szellemi örökségét: a protestáns, a népi és a klasszikus hagyományban valamint a Csokonai-kultuszban egyesülő sajátos szépirodalmi örökséget egy, az eddigieknél magasabb szintézisben az egyetemes kultúra magasára helyezze”, csak igen kis részben sikerült. A régi magyarságban, az ízes debreceni nyelvjárásban, a Kollégium költészeti hagyományaiban gyökerező tiszta és sziporkázó magyar nyelvéhez Oláh műveiben sajnos csak ritkán társul az élmények átélésének igazi mélysége, ahogy azt a neves irodalomtörténész, Kiss Ferenc – maga is kollégiumi diák – megfogalmazta: „Művészi jellemében haláláig elevenen élt a kollégiumi krónikás diák, aki megverseli – lehetőleg epésen – azt, ami körülötte történik, s örül, ha figuráira a szűkebb publikum ráismer.”86 Oláh Gábor tragikus alakja, lehetetlennek tűnő írói vállalkozása előtt mégis tisztelettel kell fejet hajtanunk. Ennek jeléül idézzük fel egyik kéziratban maradt művének, a Kollégium 400 éves jubileumára írt Kősziklán épült vár című színpadi játéknak a Prológusát: (a függöny előtt áll egy mai diák)
Te vagy az ország szíve, Debrecen! (A függöny szétlebben, a színpad a mai Kollégium homlokzatát mutatja)
Ez volt a sziklán épült
vár.
* A 90-es évek végén a korábbiaknál hatásosabb munkát végzett a főiskolások önképzőköre, a MIÖT is. A Debreceni Főiskolai Lapok, 1896. dec. 5-től nyomtatott formát kapott. A kezdetben havonta háromszor, majd kétszer megjelenő lap a diákírások mellett rendszeresen hírt adott az önképzőkör munkájáról, beszámolt a város fontosabb irodalmi eseményeiről, s figyelemmel kísérte a már végzett diákok további irodalmi pályáját is. Az első nyomtatott számok ízlését még a Szabolcska modorában verselő Ábrányi Emil, Farkas Imre és Tóth Lajos versei határozták meg. A lap Ady debreceni diákévei idején élte első virágkorát. Ady Endre88 1896-ban iratkozott be a jogakadémiára. Ebben az évben még viszonylag rendszeresen látogatta is az előadásokat, s így nem igen kapcsolódott be sem a Kollégium, sem a város irodalmi életébe. Mint Tóth Béla rámutatott, Adyra elsősorban Öreg János filozófiai előadásai hatottak. Tőle hallhatott először Nietzschéről. Az 1896/97-es tanévet nem töltötte Debrecenben, majd a következő évben újra visszatért. Bár újra beiratkozott a főiskolára, ekkor inkább már a színház, a helyi sajtó és az Angol Királynő vonzásában élt. Ekkor lett tagja a MIÖT-nek s főmunkatársa a DFL-nek is. Itt kötött életre szóló barátságot Sipos Béla joghallgatóval, a lap főszerkesztőjével. Ady ebben az időben még a kor költészetének megszokott fordulataiból építkezik, s így nem csodálkozhatunk a debreceni kritika meleg fogadtatásán. Prózai írásai, különösen színházi kritikái azonban már a vérbeli újságírót előlegezik. A DFL Egyről-másról című rovatának apró cikkei a lap felszabadult, játékosan diákos szelleme mellett Ady rendkívüli népszerűségéről tanúskodnak: Ady kedves barátunknak egy idő óta iszonyúan elkeseredett a múzsája – szorítják a hitelezők. Bandi kollégánk borús napjaiban drámát csinál, drámát ír, és a hangulatnak megfelelőleg – drámát szív. Ady Endre 1899-ben hagyta el Debrecent. Mi mindent kapott a Kollégiumtól, nehéz lenne ténylegesen meghatározni. A felsoroltakon kívül bizonyára részint kollégiumi élményekből táplálkozik később Csokonai-élménye. A tragikus sorsú költő-elődben saját rokonát véli felfedezni, ahogyan arról Csokonai-versei tanúskodnak. Lelkesítő hatással lehetett Adyra a debreceni protestáns ifjúság liberalizmusa is. Már diákkorában határozottan kiáll a DFL néhány cikkében a budapesti Egyetemi Kör reformátusokat és zsidókat háttérbe szorító felekezeti elfogultságával szemben: „Az igazság az, hogy a debreceniek megmentették a magyar ifjúság becsületét s megmutatták, hogy a magyar ifjúság nem szegődhetik fekete zászló alá. – Nagy eredmény ez. Dicséret adódjék érte.”89 Nyilván debreceni tapasztalatai is érlelték benne a magyar protestantizmusról megfogalmazott későbbi gondolatait: „Nagy elváltozásokra készül az élet. Rettenetes viharok staféta szellői fúnak. Csak magyarságunk s csak e haladásunk tarthatja meg ezt az országot. A magyarságnak és haladásnak pedig erőben és tömegben leghatalmasabb tábora a protestantizmus.”90 Későbbi nagy Debrecent ostorozó versei éppen a protestáns város mélyben szunnyadó erőit kívánják előhívni. Adyt nem a poros utcák, hanem az alvó lehetőségek bántják, ha Debrecenre gondol. Ady új eszméi, forradalmi költői hangja és magatartása a debreceni ifjúság körében gyorsan termékeny talajra találtak. A nagy országos Ady-vitákkal szinte egy időben a debreceni ifjúság már maga is vívja irodalmi csatáit. A DFL hasábjain 1907–8 körül kezdődik az áttörés. Zoltán István Denevérek című írása (1907. okt. 5.) már egyértelműen Ady mellett áll ki: „Mi minden élet-elixírt későn kapunk, vagy legalább is késve. De nem így volt ez az új század új költészetével. Ez nálunk is egyszerre született meg a többi nyugati nemzetével. S kinek köszönhetjük ezt? Egy igénytelen fiatalembernek, aki kiment Párisba, a világ szívébe, ahol legerősebben lüktet a vér, ahol legperzselőbbek az új sugarak, ahol világot hódító eszmék, érzések és – dalok születnek... Hazajött. Írt verseket. Csodás verseket: az emberek előbb nem értették, aztán megbámulták, aztán utánozni akarták, aztán nem sikerült, aztán megrugdosták... Folytassam még?” Az új költői hang legerőteljesebb kollégiumi szószólója azonban Szombati-Szabó István.91 A debreceni születésű költő már gimnazistaként kitűnt formailag tökéletes verseivel társai közül. Érettségi után 1906-ban teológiára iratkozott be, s ettől kezdve folyamatosan publikált a DFL-ben. Első versei, valamint a Kollégium és a Csokonai Kör támogatásával megjelenő első kötete még Szabolcska hangját idézik, ugyanakkor már valami sajátos, Adyra emlékeztető költői öntudat is társul ehhez egy-egy költeményében.
Lesz még egy nap, hogy vágyón
visszasírtok.
És felszakítja könnyük a
gátját
S azok kertjében, kik szívembe
martak, (Jóslás) A vers megjelenésének évében, 1908-ban kezdődik a Kollégiumban a Nyugat-pártiak és ellenfeleik többéves ádáz csatája. Fejes Gábor, a konzervatív irány népszerű vezére, már-már nevetséges módon védekezik a DFL hasábjain:
A múltat mi meg nem tagadjuk, (A hypermodern poéták ellen)
Szombati-Szabó István (Ady feltétlen híve) 1909-ben megjelenő második kötete, a Szomorú füzek alján már határozottan új hangokat penget. A verseskötetet néhány fővárosi lap támadása után végül Tóth Árpád védte meg a Nyugatban. 1909. dec. 1-én Szombati-Szabó vette át a DFL szerkesztését. Szerkesztői beköszöntője Ady és Szabó Dezső lánglelkű prózai megnyilvánulásainak hangját idézi : „Incendium, ad arma! Kezemben a tűzjelző piros lobogó! Elő a nagy gerundiummal! Menjünk a tűzhöz, amelynek fénye óriássá nőteti a törpe ember reszkető alakját. Kibomlott zászlaja az új időknek. Megáradt szélvésze a haladásnak. Jelszavak igazsággá váltak. Az ember minden, aki mindent tehet. Törd ki a falakat ! Elő a mechanikát ! Kötözd hozzá a dörgő nagy szekérhez, mely új utakon robog új célok felé ! A múlt a holtaké ! Mi a jövő fiai vagyunk ! Halld meg a tűzlármát, amely téged is kíván ! Incendium, ad arma!” Ugyanebben a számban jelent meg a főszerkesztő Csokonai városában című verse, mely Ady magyarság-verseinek hangján szól Debrecenről:
Szomorú város, alvó
város;
Szomorú város, alvó város. Az érzékeny lelkű költőt erős támadások érték már szerkesztői munkája kezdetén. A lap őszi számai összevontan jelentek meg december elején, s ez nemcsak a főszerkesztő már idézett bemutatkozó programját közölte, hanem az utolsó lapon búcsúját is. Szombati-Szabó azonban a következő év júniusáig, azaz tanulmányai befejezéséig mégiscsak helyén maradt. Ez a néhány hónap jelenti a DFL igazi virágkorát. Oláh Gábor művei mellett, aki ekkor még a kollégiumi könyvtár dolgozója volt, Móricz, Babits, Juhász Gyula, Gellért Oszkár, Tóth Árpád, Dutka Ákos és Újházy Ede írásai bizonyítják e néhány szám remek színvonalát. Az ígéretesen induló fiatal költőt 1910-ben Erőss Lajos püspök vette maga mellé segédlelkésznek, s a Sorbonne-ra kívánta küldeni irodalmat hallgatni. A püspök hirtelen halála után végül is a skóciai Edinburghba került, ahol a lázadó debreceni ifjú a puritán gyökerű skót ébredési mozgalmak hatására csendes hívő lélekké szelídült. Rettentő munkakedvét és erejét azonban korántsem veszítette el; hazatérve erdélyi apró gyülekezetek lelkészeként a XVII. század prédikátoraira emlékeztető széles körű kultúrmissziót fejtett ki. Szombati-Szabó István költészete modern vonásai ellenére mélyen a debreceni hagyományban gyökerezik. Erről bravúros forma- és ritmusérzéke mellett néhány kollégiumi tárgyú hosszabb elbeszélő költeménye is tanúskodik (Professzor Hatvani István; Mihály deák legációba megy). Az 1907-ben újra megalakult bölcsészkar rendkívül konzervatív szemléletű irodalom professzora, Pap Károly nem nézte jó szemmel a MIÖT és a DFL forrongó szellemi küzdelmeit. A MIÖT szorongattatásával veszélybe került a kollégiumi önkormányzat utolsó bástyája is. A kör munkája 1913–1914 körül már csak akadozva működött, s a Szombati-Szabó távozásával meggyengült Főiskolai Lapok is egyre rendszertelenebbül jelent meg. Végül a Kollégium akadémiai tagozatainak állami egyetemmé alakulásával 1914-ben az Olvasó Társasággal együtt megszűnt az Önképző Társulat és lapja is. A XX. század első két évtizedében a gimnázium Arany János önképzőkörében is virágzó munka folyt. 1906–1910 között Karácsony Sándor (1891–1952) hívta fel magára a figyelmet. A jegyzőkönyvek feljegyzései szerint már diákként is elsősorban pedagógiai, filozófiai kérdések foglalkoztatták, s néhány állításával meghökkentette diáktársait. Nagyhatású pedagógiai írásaiban később gyakran és nagy szeretettel emlékszik a Kollégiumra és az önképzőkörre. 1910 körül Juhász Géza92 játszott vezető szerepet a kör munkájában, aki később így emlékezik diákéveire: „Még látom, mint elsős gimnazista, egy diákünnepélyen Szombati-Szabót, s mire önképzőköri tag lehetek, Karácsony Sándor eszméltet rá, hogy van ám irodalom Petőfiék óta is. Két éven át lázongok, hallani sem akarok az adystákról... a hetedik osztály küszöbén rámszakad és végképp magába nyel Ady... Hitünkért mártírnak készülünk, de a vezető tanár, Csűrös Ferenc oldalunkra áll: kormányra csöppenünk.”93 A stafétabotot Szombati-Szabótól és Karácsony Sándortól átvevő Juhász Géza két nagy diákkori élménye: Csokonai és Ady. Később a 20-as években ő lett a legfőbb szorgalmazója Csokonai városában az Ady Társaság (1927) létrehozásának. Remek érzékkel kapcsolta össze a két nagy költő szellemét, megteremtve ezzel a két világháború között a radikális szellemű népiség talaját Debrecenben. Szépirodalmi és irodalomtörténeti írásainak jelentős hányada a szűkebb hazát érintő kérdéseket tárgyal. Kollégiumi vonatkozású művei közül a Hatvani életéről írt verses regénye érdemel figyelmet.94 Juhász Gézát Gulyás Pál,95 Szabó Lőrinc96 és Kardos Pál97 követte az önképzőköri munkában. Osztályuk nem méltatlanul kapta később a „nagy osztály” elnevezést. Kardos Pál irodalomtörténész emlékei megerősítik korábbi megállapításunkat, mely szerint „a debreceni református kollégiumban egészen 1919-ig állandó harc folyt az ifjúság között, s ebben hol az adysták, hol az Ady-ellenesek kerekedtek fölül”.98 Ebben a pezsgő, forrongó levegőben formálódott tehát diákként Gulyás Pál és Szabó Lőrinc is. A harc persze nem csupán Ady körül folyt, hanem általában a Nyugat írói körül. Megvannak például a debreceni Kollégiumban a Babits rajongói is, akinek Laodameiáját még 1912-ben, Juhász Géza diákkorában bemutatta az önképzőkör. Babitson át a görögség egyetemessége nyúlt le Debrecenbe, s az egyetemesség-igénynek – mint láttuk – hagyományosan megvoltak itt a gyökerei. Tudjuk, hogy Szabó Lőrinc költői fejlődésében milyen jelentős szerepet játszott később Babits atyai barátsága. Ennek a kapcsolatnak a gyökerei a tízes évek debreceni gimnáziumának és önképzőkörének szellemében keresendők. Szabó Lőrinc így vall néhány évtized múlva a Tücsökzenében a diákkori szellemi útkeresésről
„………………Előbb
Ady Az önképzőköri feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a társulat munkája a tízes években a korábbiaknál jóval színesebb lett. Irodalmi témák mellett egyre gyakrabban esett pl. szó természettudományos kérdésekről. Szabó Lőrinc osztálytársa, Bay Zoltán, ma is élő neves fizikus, 1917-ben vetítéses előadást tartott a nap- és holdfogyatkozásról. A zene is egyre nagyobb teret kapott az összejöveteleken. Összefügg ez talán azzal is, hogy ez idő tájt jelentek meg a gimnáziumban az első lánytanulók, s köztük volt Dienes Kata is, aki komoly színházi és zenei impulzusokat hozott a családi miliőből. Lakásukat, a Simonyi úti Dienes-villát Juhász Géza mellett a diák Szabó Lőrinc is szorgalmasan látogatta. Ekkor jutott komolyabb szerephez az önképzésben a színjátszás is. 1913-ban Juhász Géza Ibsen-ismertetése után részleteket mutattak be a nagy norvég drámaíró néhány darabjából. 1914-ben a gimnázium új épületének felavatásán görögül adták elő az Antigonét a gimnázium tanulói. 1917-ben Makai Emil Robinzonok című vígjátékában Szabó Lőrinc is játszott. Ugyanebben az évben az Arany-emlékünnepélyen Arisztophanész Madarak című drámája került színre. Ezen az ünnepségen vette fel a kör Arany János nevét. Ez a korábbiaknál modernebb, európaibb, polgáribb miliő az érlelődő két költőt különböző irányba indította el. Gulyás Pál, Móricz „jó tanárának” fia, Debrecenben maradt, s a népi írók egyik vezéralakjaként itt élte le életét mint az iparos tanonciskola tanára. Verseiben, tanulmányaiban a „debreceniség” mítoszát emelte egyetemes magaslatokra: Debrecen XX. századi történeti hivatása, Sziget-Debrecen megteremtésének lehetősége foglalkoztatta egész életében. Műveiben a népiség, a modern mítoszteremtés és a kifinomult debreceni verselési és formai hagyományok ötvöződnek. Gulyás számos versének vannak kollégiumi vonatkozásai is. Ezekben a költő sajátos mitikus világának legkülönbözőbb elemeiként szerepelnek ezek a mozzanatok. Az alábbi költemény történetfilozófiai mélységeket tár fel:
Üres lett a Kollégium,
Csillagtalanul ül magába (Este a kollégium előtt) Szabó Lőrinc szintén a költői formák tökéletes ismeretében hagyta el a Kollégiumot. Gulyás Pállal ellentétben azonban Debrecenbe csak vendégként tért vissza néha. Költészete az emberi intellektus egyetemes magaslatait járja: benne Debrecen és a Kollégium klasszikus hagyományai élnek tovább. Férfikorának delén Tücsökzene című önéletrajzi versciklusának IV. részében debreceni diákélményeinek is emléket állított. Költészetének ezek a klasszikus gyöngyszemei életrajzi és kortörténeti dokumentumként is érdekesek. A ciklus Ady című költeménye például arról tanúskodik, hogy a tanórai munka, az önképzőkör és a Dienes-villa pezsgő levegője mellett a Kollégium könyvtára is nagyban hozzájárult a diák Szabó Lőrinc költővé formálódásához.
Ez után a nagy becsi nyár után A „nagy osztály” gimnáziumi szereplése méltóképpen zárja le az önképzőköri munka virágzásának időszakát, ugyanakkor arról is tanúskodik, hogy az egyetem kiválása után a Kollégium törzsének, a gimnáziumnak a keretében továbbéltek az ekkor már csaknem 400 éves intézmény legnemesebb irodalmi tradíciói. IV. SZŰKEBB KERETEK KÖZÖTT Az egyetem kiválását követő évtizedekben a debreceni Kollégium szellemi kisugárzása kettős arcot mutat. Egyrészt a századforduló környékén és a század első két évtizedében kirajzott diáknemzedékek ekkor jutnak vezető szerephez az irodalmi életben, másrészt a Kollégium tényleges kulturális szerepe ebben az időben határozottan visszaszorul. Ennek a folyamatnak két fázisa van. Az első a Kollégium főiskolai tagozatainak leválásával kezdődik s az iskolák államosításáig tart. Ebben az időszakban kezd az intézmény az egyetemmel szemben egyre inkább középiskolai karaktert ölteni. A második az iskolák államosítása utáni időszak, amikor az ősi iskola egyetlen református középiskolaként az egyház kezén marad ugyan, de a korábbiaknál erősebben elszigetelődik, s elveszíti korábbi szellemi pozícióinak jelentős részét. Mielőtt a két korszak irodalmi életét megvizsgálnánk, nézzük meg, milyen szerepet töltöttek be időszakunkban Debrecen szellemi-irodalmi életében az előző korszak végén felnőtt kollégiumi diáknemzedékek képviselői. A század első felében széleskörű szellemi erjedés indult meg Magyarországon. Széchenyinek a nemzeti önismeretről és identitásról vallott nézetei élik reneszánszukat ez idő tájt. Budapest mellett a századfordulótól a vidék is egyre gyakrabban hallatja szavát. Hamarosan hangot kap a szellemi-irodalmi élet decentralizációjának kérdése is. Nagyvárad, Szeged, Sárospatak, más-más módon ugyan, de jelentős mértékben járulnak hozzá a megújuláshoz. Helyzete és hagyományai folytán Debrecennek is sajátos szerep jut ekkor.99 A város szellemi-irodalmi élete már nem a Kollégium körül szerveződik, mint száz évvel korábban, de az egykori kollégiumi diákok élen járnak a munkában. A századforduló liberális szellemű irodalomoktatása (Géresi Kálmán, Gulyás István, Csűrös Ferenc) és az önképzőkörök szabad, a vitakészséget, érvelést tökéletesítő hatása most érik be igazán. A magyar protestantizmus szellemének, a földközeli népiségnek és az Európára tekintésnek legnemesebb hagyományai szöknek szárba újra a század debreceni iskolázottságú íróiban, gondolkodóiban. A „debreceniség” problémája, mely a szorosan debreceni illetőségű Móricz, Szabó Lőrinc, Medgyessy Ferenc, Tóth Árpád, Gulyás Pál mellett Németh Lászlót, Kodolányi Jánost, sőt még Babitsot is foglalkoztatta, elsősorban az egykori kollégiumi diákok ösztönzésére kerül be az irodalmi köztudatba. A két világháború közötti debreceni irodalmi fórumokon nagy számban vannak jelen valamikor kollégiumi diákok. A fiatal egyetem 27 professzora közül 17 korábban a Kollégium katedráin tanított, köztük a rendkívül konzervatív szellemű Pap Károly (1907–1914) a magyar irodalom, Pápay József (1908–1914) a finnugor nyelvészet, Fiók Károly (1907–1914) a klasszika-filológia, Mitrovics Gyula (1910–1914) az esztétika tanáraként. A debreceni egyetem későbbi oktatói közül Karácsony Sándor munkássága érdemel figyelmet. Ő az 1930-as, 40-es évek talán leghatásosabb magyar pedagógiai és filozófiai írója, aki protestáns alapú, mélyen etikus magatartást hirdetett. Programjában az értelmiség és a friss népi erők közötti intenzívebb kapcsolat létrehozását szorgalmazta. Ezen a ponton találkoztak nézetei a népi írók ideológiájával, melynek talán legjelentősebb bázisa ekkor már éppen Debrecen volt. Karácsony Sándor pedagógiai koncepciójában a fenyegető németesedéssel szemben a ref. kollégiumok mint tősgyökeresen magyar iskolák jelentős szerepet kapnak. Ocsúdó magyarság (1942) című nagy művében ennek a szemléletnek a jegyében tesz bizonyságot diákélményei alapján a kollégiumi önképzőkörök személyiségformáló szerepéről és a debreceni Kollégium nemzeti missziójáról. A korszak két országos viszonylatban is jelentős debreceni irodalmi társaságának szellemi gyökereit részben legalábbis a kollégiumi önképzőkörök tájékán kell keresnünk. Az 1890-ben alapított konzervatívabb Csokonai Kör, mely azért elég liberális volt ahhoz, hogy Adyt vendégül lássa és az első debreceni Nyugat-matiné szervezésében részt vegyen, többek között Kardos Albert irodalomtudós, valamint S. Szabó József, Csűrös Ferenc és Géresi Kálmán kollégiumi tanárok szellemi atyáskodása mellett működött. Az 1927-ben alakult radikálisabb szellemű Ady Társaság alapító tagjai sorában ott találjuk Juhász Gézát, Kardos Pált, Gulyás Pált és Béber Lászlót, akiket a gimnázium önképzőköre bocsátott szárnyra.100 Ez a társaság az országban máshol alig tapasztalható lendülettel szervezte, irányította a város progresszív irodalmi-művészeti életét. 1938-ban, amikor a társaság erősen népi irányba tolódott, Tóth Béla, a ref. gimnázium fiatal tanára lett Gulyás Pál ügyvezető elnök mellett a főtitkára. A Kollégium tanítóképző intézetének rajztanára, G. Szabó Kálmán, maga is az Ady Társaság tagja, szintén szoros kapcsolatot épített ki a népi írókkal. Metszeteivel úgy illusztrálta Móricz és Veres Péter több művét, hogy világnézetileg teljesen azonosulni tudott az írások szellemével. Parasztok című 10 lapos fametszetsorozata (1936) hiteles társa a korabeli szociográfiai irodalom parasztábrázolásainak.101 Két jelentős debreceni tudós nevét említjük még meg végezetül, kiket szintén a Kollégium indított útnak. A lelkészi oklevéllel rendelkező Zoltai Lajos (1861–1939) neves helytörténész, muzeológus, a városi múzeum vezetője (1905–1929) a maga területén éppúgy Debrecen múltját ébresztgette, mint a korabeli debreceni írók.102 Ecsedi István (1885–1936), az 1929-ben megalakult Déri Múzeum első igazgatója rajzolta meg elsőként a Hortobágy reális népismereti, néprajzi képét.103 A Kollégium tagozatainak első világháború utáni munkája, irodalmi élete nem szakítható ki a város imént vázolt szellemi mozgásaiból. Ennek összefüggésében vizsgáljuk meg az alábbiakban az intézmény említett két korszakának irodalmi életét. 1. 1920-tól az iskolák államosításáig A debreceni Kollégium az első világháború és az azt követő forradalmak nehéz évei után a korábbiaknál szűkebb keretek között folytatta munkáját. Ebben az időszakban az intézmény törzsét a gimnázium képezte; ezenkívül 1920-tól ötosztályú tanítóképző intézet, 1933-tól polgári iskola, valamint az egyházi szolgálatra készülő egyetemisták számára 1915-től lelkészképző intézet, 1925-től tanárképző egyetemi internátus működött a Kollégium falai között. A Dóczi leánynevelő intézet, nem tartozott szorosan a Kollégium kebelébe, de sok szállal kapcsolódott annak szellemi és pedagógiai hagyományaihoz. Az egyetem kiválásával a Kollégium főiskolai önképzőkörei megszűntek, egyedül a Hittanszaki Önképző Társulat működött tovább a lelkészképző intézet keretében 1948-ig. Lapjában, a Közlönyben, melynek évente 8–10 száma jelent meg, teológiai és hitmélyítő írások mellett egy-egy vers, elbeszélés vagy szépirodalmi vonatkozású könyvismertetés is napvilágot látott, de ez a diáklap a Debreceni Főiskolai Lapok korábbi irodalmi jelentőségéhez nem mérhető. A Kollégium irodalmi életét a két világháború közötti időszakban elsősorban a gimnáziumban folyó irodalomoktatás és az azt kiegészítő önképzőköri tevékenység, valamint a tanárképző internátus oktató és tudományos tevékenysége határozta meg. Az 1922-ben távozó Gulyás István katedráját a gimnáziumban Zsigmond Ferenc (1922–1934) vette át.104 Mellette a 20-as években számos magyartanár működött még (Bessenyei Lajos, Debreczeni Ferenc, Frick József, Kecskeméty Ernő), de mégis az ő szelleme volt a legmeghatározóbb. Tanítványának, a katedrán utódjának, Rábold Gábornak a visszatekintéséből tudjuk, hogy Zsigmond Ferenc a műközpontú irodalomoktatás apostola volt: „Tárgyalásának alapja mindig a mű volt, s egyik úttörője volt a műközpontú irodalomtanításnak. Nem lexikális anyagot adott nekünk, hanem mindig a lényegesre törve próbálta észrevétetni velünk a mű szépségét, gondolati tartalmasságát, de ugyanakkor meg tudta velünk láttatni az összefüggéseket, kapcsolatokat az egyéb művészeti ágakkal.”105 A magyar nemzeti irodalom története (I–II. köt. Debrecen, 1932–1933) című tankönyve, mely az 1932–1933-as tanévben váltotta fel Beöthy Zsolt könyvét, szemléletében, az anyag felosztásában és feldolgozásában, nagyon jól használható munka, ez talán a korszak legjobb magyar irodalmi tankönyve. Tulajdonképpen irodalmi szöveggyűjtemény ez, melyhez a szerző fejezetenként alkotókról és korokról rövid összefoglaló jegyzeteket csatolt. Zsigmond Ferenc pedagógiai koncepciója szerint tehát az irodalmi mű és a tanár egyénisége állt az oktatási folyamat tengelyében, nem pedig a tankönyv lexikai adathalmaza. A Zsigmond Ferenc képviselte tudós szellem nem szorult csupán a gimnázium falai közé. 1923-tól az egyetem magántanáraként a legkülönbözőbb témakörökben tartott egyetemi előadásokat is. Rábold Gábor emlékezései szerint órái rendkívül népszerűek voltak: ha Ady költészete került tárgyalásra, nehéz volt bejutni az előadóterembe. 1924-től 1932-ig Zsigmond Ferenc a Kollégium keretében működő ref. tanárképző internátus előadó tanára is volt, sőt itt érezte igazán otthon magát, a gimnáziumi munka jobban fárasztotta. Ennek az intézménynek a munkája csak néhány évig folyt zökkenőmentesen, a gazdasági válság fokozta anyagi nehézségek közepette később csak a magyaroktatás volt viszonylag folyamatos. A gimnázium mai épületének első emeletén berendezett internátus irodalmi munkája két fő tényezőből állt. Egyrészt a kiváló képességű református egyetemi hallgatók képzését kívánta még inkább erősíteni jól felszerelt könyvtárával, szemináriumi foglalkozásaival, a nyelvtanulás ösztönzésével, ösztöndíjakkal és egyéb kedvezményekkel; másrészt tudományos tevékenysége ösztönözte diákjait. Az utóbbi eredményeiről a Debreceni Református Tanárképző Intézet Dolgozatai című kiadványsorozat irodalmi témájú dolgozatai tanúskodnak. Későbbi tanárok és irodalomtudósok egész sorának adott ez a fórum szakmai irányítás mellett publikációs lehetőséget. Debrecen későbbi szellemi munkásai közül itt jelentek meg először Molnár Pál, Ember Ernő, Némedi Lajos, Tóth Béla, O. Nagy Gábor írásai. 1936-ban, az intézet fennállásának 10. évfordulójára Pallas Debrecina címen Zsigmond Ferenc szerkesztésében jelent meg vaskos tanulmánykötet. Ennek a kötetnek az irodalmi tanulmányai is azt bizonyítják, hogy a 30-as években Zsigmond Ferenc és a tanárképző internátus körül sajátos irodalomtörténeti iskola volt kibontakozóban. Zsigmond Ferenc azonban nemcsak tanárként gyakorolt jelentős hatást a kor ifjúságára, hanem tudósként is maradandót alkotott. Molnár Pál, aki egy ideig még kollégája volt a gimnáziumban, így jellemzi irodalmi ízlését: „Irodalomszemlélete konzervatív: finom műízlése és biztos intenciója igazi kritikai szellemmel társul; filológiai módszeressége, a kidolgozás gondossága s az etikai és esztétikai elvek puritánsága a magyar klasszikus kritikának nemes hagyománya nála s egyúttal a józan és bölcs mértéktartás debreceni magyar szellemének példája.”106 Zsigmond Ferenc irodalomtörténeti és kritikai írásai közül itt csupán a debreceni időszakban megjelent műveket emeljük ki: Jókai (1924), Jókai és Debrecen (1925), Jósika Miklós (1927), Mikszáth Kálmán (1927), Herczeg Ferenc (1928), Az Ady-kérdés története (idézetekben) (1928). Nagy érdeme volt Zsigmond Ferencnek abban is, hogy Debrecen és a Kollégium irodalmi kapcsolatainak tudományos feldolgozása új lendületet kapott a 30-as években. A debreceni Kollégium és a magyar irodalom (Debrecen, 1940) című műve ma is hézagpótló alkotás. Hogy az irodalomtörténeti munka szeretetét még gimnazista diákjaiba is megpróbálta becsempészni, arról az Eredeti oktató mesék című kis könyvecske tanúskodik, melyet egyik osztályával rendezett sajtó alá az elfeledett XVIII. századi kollégiumi diák, Édes Gergely írásaiból (1931). Nyugdíjba vonulása után, 1934-ben az internátus magyar szakelőadói tisztét Péterffy László leánygimnáziumi tanár vette át. Az egyházkerületet növekvő anyagi gondjai következtében az intézet munkája a 30-as évek végén egyre inkább akadozott, míg végül a 40-es években fokozatosan megszűnt. A gimnáziumban Zsigmond Ferenc örökségét a 30-as években Molnár Pál, Ember Ernő, Rábold Gábor, Tóth Béla és O. Nagy Gábor vitték tovább. Az irodalomtörténeti irányultság mellett Csűry Bálint debreceni professzor népnyelvkutató tevékenységének hatása is átszivárgott ekkor a gimnáziumba, két kiváló nyelvész tanár, Végh József és Szabó István tevékenysége révén. A gimnáziumi önképzőkör belső életében a 20-as és 30-as években világosan kimutatható változás ment végbe. Az a belső szellemi szabadság, amely a század elején jellemezte az önképzést, ekkor fokozatosan eltűnik. A felügyelő tanárok, ellentétben elődeikkel, akik csak időnként néztek be egy-egy ülésre, most már szinte kötelességüknek érzik, hogy hétről hétre jelen legyenek, s így az önképzés egyre inkább szemináriummá alakul át. A gimnáziumi rendtartás is külön pontban szabályozza már ekkor az önképzőkörök működési kereteit, lehetséges szakosztályait. Az önképzésre tehát kezd ránehezedni a túlszervezettség. A 20-as években Bessenyei Lajos, Debreczeni Ferenc és Zsigmond Ferenc látták el felváltva a felügyelő tanár tisztét. Az 1925-ös nevezetes Jókai-ünnepségen Zsigmond Ferenc előadása után az ifjúság Jókai Csittvári Kónikáját mutatta be Bessenyei Lajos színpadi feldolgozásában. A MIÖT megszűnése után az évenkénti nyilvános Csokonai-estet is a gimnázium ifjúsága rendezte meg. Ebben az évtizedben azonban elsősorban még mindig Ady tartja lázban az ifjúságot. A 30-as években a szépirodalmi szakosztály mellett az önképzőkör természet-tudományi szakosztálya is egyre jelentősebb szerepet kapott. Az évtized második felének egyik legtehetségesebb diákja Julow Viktor,105 a debreceni felvilágosodás későbbi neves kutatója. Csokonai és a debreceni irodalmi hagyomány iránti érdeklődése részint diákkori élménye. Molnár Pál osztályfőnök és Nagy Sándor vallástanár, a Kollégium-történeti monográfia szerzője lehetett rá hatással e téren. A debreceni Kollégiumot fennállásának 400. évfordulója 1938-ban az országos érdeklődés homlokterébe emelte. Figyelemre méltó az esemény néhány irodalmi vonatkozása is. Az önképzőkör díszülésén 1937 decemberében Varga Zsigmond professzor tartott előadást a 400 éves Kollégiumról. Ugyanezen az estén három színpadi játékot is láthatott a közönség: Julow Viktor és Kéry László Két debreceni diák című művét, Nagy Sándor Csokonai-drámáját és egy XVIII. századi iskoladrámát, a Kocsonya Mihály házasságát. Nagy Sándor a 30-as évek folyamán több kötettel is tisztelgett a jubiláló intézménynek (A jó öreg Kollégium, Egy fiatal élet rapszódiája). Csikesz Sándor A debreceni Kollégium évszázados külföldi kapcsolatainak vázlata című rectori székfoglalójával emlékezett az eseményre. Sajátos kollégiumi öntudat és az Alma Mater iránti hűség jellemzi Baja Mihály Debreceni öreg Kollégium (1940) című kötetecskéjének öt alkalmi versét. Oláh Gábor 12 színből álló, 73 szereplőt mozgató monumentális színpadi műve sajnos kéziratban maradt.108 Gulyás Pál a 400 éves Kollégiumnak címezte Debrecen rétegei című írását (Debreceni Képes Kalendárium, 1938), mely a város nemzeti missziójáról alkotott nézeteinek legvilágosabb összefoglalása. A jubileum a debreceni Csokonai-kultuszt is megpezsdítette. Oláh Gábor már 1935-ben terjedelmes cikket szentelt a kérdésnek.109 A Kollégium az évfordulóra szerezte be ma is birtokában lévő Csokonai-képeinek jó részét.110 Varga Zsigmond könyvtárigazgató ösztönzésére az Oratórium és a Nagykönyvtár közötti kis termet 1941-ben Csokonai-emlékszobává alakították.111 Sajnos ez a kiállítás néhány év múlva megszűnt, anyaga ma szétszórtan található meg a Kollégium intézményeiben. Az Oratóriumhoz vezető lépcsőház második emeleti falaira ekkor kerültek fel G. Szabó Kálmán freskói. Irodalmi szempontból az egykori emlékszoba fölötti kép érdemel figyelmet, mely Csokonait és diáktársait ábrázolja a Nagyerdőn. Csokonai domborművét Arany és Kölcsey arcmásának társaságában még 1933-ban elhelyezték a Kollégium főhomlokzatán. A főépület árkádjai alatt elhelyezett plakettek többsége azonban az évforduló évében került mai helyére. Az ünneplés forgatagában a kollégiumi diákság feszülten figyelt a szépirodalomban is egyre nagyobb hangot kapó társadalmi kérdésekre is. Csikesz Sándor, Karácsony Sándor és a Soli Deo Gloria ifjúsági egyesület mélyen biblikus, de egyúttal népi orientáltságú programja a 30-as évek végén kezdett igazán hatni a debreceni Kollégium ifjúságára. Ennek nyomán fordult a diákság színe-java az egyre aggasztóbb nemzeti sorskérdések és a népi írók művei felé. A népi irányultság jegyében rendezte meg a gimnáziumi önképzőkör 1939 februárjában a Díszteremben Kalevala-estjét, melyen Gulyás Pál is jelen volt. Az est bevételét az önképzőkör szociográfiai művek vásárlására fordította. Ebben az évben kaptak a kör ülésein először hangot nemzetiségi és telepítési kérdések. Konkrét vetülete ez legfrissebb társadalmi-politikai eseményeknek. A német térhódítás visszaszorítását és az alföldi sokgyermekes családok szociális gondjainak enyhítését célzó telepítési akcióban a Kollégium ifjúsága munkájával és segélyeivel maga is részt vett.112 Országos mozgalom keretében, de Csűry Bálint debreceni egyetemi professzor munkásságának közvetlen hatására 1938-ban Végh József gimnáziumi tanár vezetésével létrejött az önképzőkör Táj- és Népkutató Szakosztálya. Ez a kör szakszerű elméleti alapozás után értékes gyűjtést végzett tiszántúli falvakban, Végh József és Szabó István tanárok vezetésével. A csoport tagjainak írásaiból Végh József szerkesztésében 1942-ben jelent meg a Táj- és népkutatás a középiskolában című könyv. Ez a kötet néhány igazán színvonalas néprajzi, népismereti, népnyelvi munkát is tartalmaz. Az 1941/1942. tanév önképzőköri ülésein Móricz, Ady és Szabó Dezső művei és gondolatai álltak az érdeklődés homlokterében. Az 1941 decemberében megrendezett Széchenyi-ünnepélyen az időközben Erdélyből áttelepült debreceni professzor, Makkai Sándor Széchenyi és az ifjúság címen tartott előadást. A következő évben Szekfű Gyula és Németh László vitája, Móricz művei valamint az erdélyi magyarság és a magyar társadalom aktuális kérdései voltak terítéken. Érdekes, hogy még a színjátszás is népi irányultságot kapott ekkor: 1941-ben a Csáki bíróné lánya és a Borsos Sándor című népi játékok szerepeltek a színjátszók műsorán, a következő esztendőben pedig a Nagyotmondó című népmese. Az erősödő népi érdeklődést jelzi, hogy Móricz, Szabó Dezső és Veres Péter személyesen tartott előadást a 40-es évek elején a Kollégium ifjúsága előtt. Tóth Béla gimnáziumi tanár a 30-as években a Nyugat, a Kelet Népe, a Protestáns Szemle és a Magyar Út hasábjain Szabó Dezső, Móricz, Kodolányi, Tamási, Illyés köteteit ismertette. Tanulmányokat írt Adyról és Gulyás Pálról. 1938-ban az Ady Társaság titkára lett, majd a székelyudvarhelyi ref. kollégiumban töltött évek (1941–1944) fordították figyelmét az erdélyi irodalom felé. Rajta kívül O. Nagy Gábor és Molnár Pál fejtett még ki ebben az időszakban jelentős irodalmi tevékenységet a gimnázium tanárai közül. O. Nagy Gábor Református kollégiumi diákirodalom a felvilágosodás korában (Debrecen, 1942) című írásában a diákirodalom ösztönös népiességét hangsúlyozza, s ezt az irodalmi népiesség fontos előzményének tekinti. Molnár Pál Debrecen a magyar irodalom történetében (Debrecen, 1941) című remek szellemtörténeti áttekintése elsősorban szintén a város nép-nemzeti kötődéseit, Debrecen sajátos egyéniségének kultúrtörténeti misszióját emeli ki. A város és a magyar protestantizmus legnemesebb hagyományait újjáélesztő népi irányultságú szellemi műhelyből indult a 30-as években az említett irodalomtudósokon kívül néhány jelentős szépírónk is. Kiss Tamás (1913–) költő, aki 20 esztendős korában került Debrecenbe, de a „Főnix szárnya alatt” töltötte végül életének nagyobbik részét, egyetemi éveiről így vall: „Az öreg Kollégiumban abban a cétusszobában foglaltam diákszállást, ahol egykor Csokonai lakott. Karnyújtásnyira volt tőlem a híres Bibliothéka, a Nagykönyvtár... Ide hazajött Európa. Éspedig nem fejedelmi és hercegi donációk révén. Ezeket a csodás illatú, aranyos sarkú könyveket peregrinus diákelődök lopták be mentéjük, tógájuk alatt a Habsburg-határzáron, szabadságuk kockáztatásával – Németföldről, Svájcból, Hollandiából, Angliából hazatérőben. Szinte még a testmelegük is érzett rajtuk. Ezen a kultúrán nőtt Maróthi György, Hatvani István, Fazekas Mihály, Csokonai, Kölcsey. Ilyen fényes lelkek árnyai lengtek körül, mikor ide beköltöztem.”113 Kiss Tamás számára – aki később a Dóczi intézet tanáraként újra kapcsolatba került a Kollégiummal – az Alma Mater egész életére szóló élményt adott. Híven tanúsítják ezt esszéi (Árkádiában éltünk, 1975), Csokonai-regénye (Kedv, remények, Lillák, 1985) és a Kollégium múltját bemutató, gyermekeknek szánt A bagolyvár és lakói című kis kötete (1983). A XVIII. századi debreceni írók kései utóda ő, kinek napjai a kert és a könyvtár vonzásában telnek, s aki a Kollégium egykori és mai diákjait időnként még ma is megajándékozza egy-egy derűs előadásával. A debreceni születésű Sarkadi Imre (1921–1961) 1931–1939 között volt a Kollégium gimnáziumának diákja. Tehetségét olvasmányai mellett elsősorban az önképzőköri munka csiszolta, ahol novelláival tűnt ki. Az írói példaképének vallott Móricz műveivel már középiskolás diákként megismerkedett. Ady lírájáról szólt legendássá vált érettségi felelete, melyet Rábold Gábor magyartanár emlékezése nyomán életrajzírói is számon tartanak.114 Talán nem túlzás azt állítani, hogy Sarkadit Debrecen szelleme ruházta fel azzal a sajátos egyensúlyérzékkel, amely képessé tette – tehetségén túl – arra, hogy az 50-es évek irodalmi sematizmusa közepette fiatal íróként a kor nagyarányú társadalmi átalakulásainak máig egyik leghitelesebb ábrázolója legyen. Szabó Magda (1917–) korunk népszerű és jeles írónője a Kollégium társintézményének, a Dóczi leánygimnáziumnak volt a növendéke, majd rövid ideig tanára. Diákkori élményeit Abigél (1978) című ifjúsági regényében dolgozta fel. Iskolájára más írásaiban is szívesen és szeretettel emlékszik vissza. Szabó Magda gazdag életműve ezernyi szállal kötődik a szülővároshoz. Legújabb drámája, a Macskák szerdája (1986) Csokonai kollégiumi perének eddig legárnyaltabb, leghitelesebb szépirodalmi feldolgozása.115 Mocsár Gábor (1921–) a 30-as évek elején a Kollégium polgári iskoláját látogatta rövid ideig. Délibábjaim városa (1981) című szociográfikus művében és Eleitől fogva (1986) címen megjelent önéletrajzi regényében arról vall, hogy a Kollégium történelmi levegője jelentős mértékben formálta, alakította történelem- és társadalomszemléletét. A 30-as évek látványos szellemi fölfelé ívelését a debreceni Kollégiumban is derékba törte a háború. A tanárképző internátus fokozatosan leépült, az önképzőkör munkája helyszűke miatt akadozott, majd amikor 1944-ben az épület egy része hadikórház lett, szünetelt. A gimnázium magyartanárai közül Molnár Pál végleg, Tóth Béla pár évre más iskolába került. Néhányan katonai szolgálatot teljesítettek. Helyükre Pető József, Pősze Lajos, Nábrádi Mihály és Nagy János kerültek. A világháború után nagy lendülettel indult meg a Kollégiumban a szellemi élet újjászervezése. A gimnázium önképzőköre szintén megkezdte munkáját. Nagy János és Rábold Gábor fejtett ki e téren említésre méltó tevékenységet. Az előző évek népi irányultságának szerves folytatása lett a falujáró mozgalom, melynek keretében a gimnázium diákjai kultúrműsorral szálltak ki tiszántúli apró falvakba. Ezt a népi vonást erősítette a Kollégiumban Csenki Imre (1912–) zenetanár tevékenysége is. Ebben az időszakban (1946) Sánta Ferenc, korunk jeles írója töltött néhány hónapot a Kollégium gimnáziumában. A háború utáni általános tanügyi reform az egyház kezén maradt iskolákat is érintette. Tóth Béla és O. Nagy Gábor még írt a felszabadulást követő években néhány magyar tankönyvet református gimnáziumok számára, 1949-től azonban a debreceni Kollégium gimnáziumában már csak az egységesen előírt, államilag jóváhagyott könyvekkel találkozunk. Ugyanebben az évben zárult le a négyosztályos gimnáziummá való átalakulás időszaka is: a gimnázium első négy osztálya az állami általános iskola része lett. A változások szele nem kímélte a Kollégium ifjúsági szervezeteit sem. A teológusok önképzőköre és Közlönye 1948-ban megszűnt. Az 50-es évek folyamán fokozatosan elhalt a gimnázium önképzőköre is. 1952-ben megszűnt a Dóczi leányintézet, s tanulóinak és tanárainak egy része a Kollégium gimnáziumába került át. Az innen jött tanárok közül kiemelkedő munkát végzett Koppányi Mária tanárnő, aki nagy hozzáértéssel és hűséggel tanította a magyart 1970-ig. A debreceni Kollégium mai arculata tehát az 1952–53-as tanévre alakult ki. Ettől kezdve az intézmény több évszázados oktató-nevelő tevékenységének hagyományait az egyetemről visszatért teológiai akadémia és a gimnázium viszi tovább. 2. Az utóbbi három évtized irodalmi élete A debreceni Kollégium mai látogatója szemében elsősorban múzeum az intézmény. A szépen berendezett kiállítások, az Oratorium történelmi levegője, a Nagykönyvtár lenyűgöző csarnokterme, s maga a főépület, homlokzatán klasszikus íróink arcmásával valóban impozáns látvány. Kevesen tudják viszont, hogy a súlyos falakon belül az ősi iskola két életben maradt ága, a teológiai akadémia és a gimnázium nyugtalanul keresi helyét a megváltozott időben. Leendő lelkészek készülnek itt ma is, kikre, mint szellemi mindenesekre apró falvainknak, mint lelkigondozókra, neurotikus városlakóinknak nagyobb szükségük van, mint korábban bármikor. Külön magyar nyelvi és irodalmi képzésben a mai lelkészjelöltek nem részesülnek. Ilyen irányú ismereteiket önművelés útján szerzik, illetve a szemináriumok tematikájában időnként felbukkanó irodalmi vonatkozású témák (Ady, Móricz, Németh László) feldolgozásával. A gimnázium korábban még részben meglévő belső szellemi szabadságát a kötelezően előírt tanmenet és tankönyvek jórészt felszámolták. A magyaroktatás súlyának országosan érzékelhető csökkenése a Kollégium gimnáziumában is észlelhető. Az önképzőköröket felváltó szakkörök nem tudták és nem tudják pótolni az önképzés szabadabb, az irodalmi érdeklődést a kreativitás irányába elmélyítő alkalmait. Néhány évvel ezelőtt az ifjúság kezdeményezésére újra megalakult a gimnázium Arany János önképzőköre, melynek nyomán a vers, – novella, – és színműírás hagyományai, valamint az egykor virágzó Csokonai-kultusz újjáéledőben vannak; összességében azonban mégis azt mondhatjuk, hogy a XX. század derekán a debreceni Kollégium szellemi gyökérzete, a lehetőségek beszűkülésével, a társiskolák (Sárospatak, Pápa) elvesztésével, olyan sebeket szerzett, mely újra meg újra identitászavarokat okoz. O. Nagy Gábor távozása (1952) óta a gimnázium magyartanárai közül Tóth Béla fejtett ki számottevő irodalmi tevékenységet. Ma már több mint 300 publikációját tartják számon.116 Nagyobb lélegzetű monografikus igényű műveit nyugdíjba vonulása (1971) után írta (A debreceni rézmetsző diákok, Hatvani István, Maróthi György, Ady és Debrecen). A második világháború utáni kollégiumi diákélet egyetlen szépirodalmi jellegű feldolgozása Végh Antal Akkor májusban esett a hó (1979) c. regénye. Egy felekezeti iskola élete a fordulat éve után igazán alkalmas téma lehetett volna a kor nagy ellentmondásainak bemutatására. Az egykori debreceni diák írása viszont inkább emlékeztet már-már bántó pletyka-gyűjteményre, mintsem színvonalas irodalmi alkotásra. Az akkori események ennél mélyrehatóbb és árnyaltabb elemzést érdemeltek volna. * Az utóbbi évtizedek több ponton tapasztalható szellemi elbizonytalanodásai ellenére a Debreceni Református Kollégium esélyei az egyre gyökértelenebbé váló nemzedékek nevelésében nem csekélyek, hiszen itt, ahol Károlyi és Szenci manapság is mindennapos olvasmány, a végső gyökerek még épek. A Kollégium a „túlélés” időszaka után ma – fennállásának 450. évfordulójához közeledve – újra keresi helyét a megváltozott világban, s csak úgy lelheti meg, ha visszatér önmagához. A ma nagy kérdése ez: sikerül-e a múlt szellemi-lelki örökségét jövőt formáló tetterővé, szabadabb gondolattá, európai és magyar gondolattá alakítani?! A teremtő magyar gondolatok egyik fő forrásvidéke a Biblián tájékozódó XVI–XVII. századi protestantizmus, ahová a debreceni Kollégium mai életéből egyenes szálak vezetnek. Ha a Kollégium komolyan veszi hivatását s megtanítja diákjait a kövek beszédét megérteni, s az így nyert belső tájékozódással engedi ki őket az életbe, a lélek belső szabadsága meg fogja szülni bennük a mainál nagyobb tetterőt, a jövő formálására elégséges szent akaratokat. Így virágozhat ki jövőnknek a debreceni Kollégium nemes öröksége, mely végül is minden valamikori magyar protestáns iskola közös jövőbeli üzenete: az Európára és a világra tekintő, de Európában is önazonosságát kereső, lelkileg független magatartás. Ez a szellem, közvetlenül vagy közvetve, új ösztönzéseket adhat Debrecen szellemi életének, és ezen át a magyar irodalomnak is. Győri L. János JEGYZETEK
Andrássyné Kövesi Magda: A Debreceni Grammatika mai értékelése = Acta Univ. Debrecen. Tom. III/1. 1956. 63–71.
KIKELET az V-ik oszt. önképezdéjének köréből 1867. máj. 22. TtREL II. 24. 2.
Barla Sz. Jenő: Szabolcska Mihály és a debreceni kollégiumi élet. DKK. 1948. 119–122.
Gulyás István tanári önvallomása. KLTE Könyvtára. Debrecen, 1980.
Tóth Béla: Ady és Debrecen 1896–1899. Debrecen 1979.
Bán Imre: Számadásom Debrecennel. uo. Mindkét írás tartalmaz kollégiumi vonásokat is.
|
| © 2004 Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár | A honlap az IHM támogatásával készült | névjegy | ||
