A TEOLÓGIA TANÍTÁSA A KOLLÉGIUMBAN

I. A KEZDETEKTŐL A VÁRADI ISKOLA BEOLVADÁSÁIG

A Kollégium történetének az első korszakát bemutató fejezetéből kitűnt, hogyha nem is fennmaradt okmányok, de meggyőző következtetések alapján bátran mondhatjuk, hogy Debrecen középkori eredetű városi iskolája, a mai Kollégium őse, már a XVI. század harmincas éveinek vége felé kezdett megnyílni a reformáció hatásai előtt, és ezzel benne valamilyen formában a reformáció jegyében álló teológia tanítás is elkezdődött. Habár az akkori Debrecen, az országnak ez a „legnagyobb és leggazdagabb”¹ települése még csak mezőváros volt és az is maradt 1693-ig, a közművelődés előmozdítása tekintetében – különösen a reformáció megindulásától kezdve – odaállhatott nem egy szabad királyi város mellé, sőt elé. Itt a reformáció kultúrateremtő törekvéseinek vallási akadályai egyáltalán nem voltak.² Éppen ellenkezőleg! Melius például olyan szenvedélyes szavakkal agitált az iskolák felállítása mellett, hogy még a templomrombolás vádjának is kitette magát, miután egyik könyvében ez a mondat is benne volt: „Csináljatok iskolákat az templomokból!”³ A reformáció hívei fontosnak tartották az iskolát a műveltség elemeinek elsajátításán túl a lelkészképzés érdekében is. Debrecenben gondolni sem lehetett ugyan azonnal valamilyen „akadémiai” szintű intézetre, vagyis olyanra, amilyeneken a magyar reformátorok külföldön legmagasabb kiképzésüket nyerték, arról minél előbb gondoskodni kellett, hogy a hazai szükségletek kielégítésén túl a legjobb diákok már itthon olyan teológiai előképzést kapjanak, amelynek birtokában a külföldi főiskolákon is folytathatták tanulmányaikat.

Hogy ez a törekvés nem volt eredménytelen, arra nézve már 1551-ből rendelkezünk egy – a kötetben már említett – fontos adattal. Gyalui Torda Zsigmond, a jeles humanista, Melanchthonnak ekkor küldött levelében arról írt, hogy dunamelléki lelkészek egy Debrecenben akkor ülésező zsinattól kértek lelkészeket. Többek között azzal az érvvel, hogy – mint írták, – „hallottuk, tudományotokkal felülmúltok minket és a Szent Lélek kegyelmi ajándékaival fényeskedtek”. Ugyancsak Gyalui Torda Zsigmond ír arról is, hogy a budai pasa titokban küldött üzenetében oltalmat és jutalmat ígért a török hódoltsági területekre költöző protestáns lelkészeknek.⁴ Mindebből az látszik, hogy Debrecenre már ekkor mint a megújuló vallásos élet egyik gócpontjára tekintettek, és hogy a tiszántúli országrésznek ez a természetes középpontja ilyen hírnevét nem utolsó sorban annak köszönhette, hogy benne a teológiát is magas szinten tanították. Még határozottabban következtethetünk erre az 1567-ben tartott debreceni zsinat, a magyar református egyház alkotmányozó zsinata határozataiból, amelyek mint a gyülekezeteket kötelező törvények már a következő magas igényeknek adnak kifejezést: „Mivel az iskolák az egyház veteményes kertjei⁵, ... bennük a nyelvek ismerete, latin, görög nyelvtan, (ahol lehet, a héber is), dialektika, retorika és más, a teológia megismeréséhez szükséges szabad tudományok is taníttassanak. Azután a teológia, a Szentírás görögül és latinul adassék elő az ifjúságnak”.⁶ Ugyancsak elrendeli a zsinati határozaton alapuló kánon a diákok vizsgáit és a gyakori disputációkat is.⁷

Nyilvánvaló, hogy az alkotmányozó zsinat vonatkozó követelményei nem maradtak csupán kegyes kívánságok. A debreceniek, első renden a városi tanács, vigyáztak arra, hogy az elérhető legkiválóbb és külföldön is tanult lelkészeket nyerjék meg a rectori tisztségre, mert hiszen elsősorban az ő személyes tulajdonságaiktól és képességeiktől függött az iskola színvonalának alakulása. Amit Gönczi F. György püspök Félegyházi Tamás 1586-ban megjelent Újszövetség-fordításának előszavában a városról mondott, azt áttételesen az iskola működésére is vonatkoztathatjuk. Érdemes itt is idézni a városi tanácshoz intézett szavakat: „Ilyen volt az kegyelmetek városa mi időtől fogva az Istennek Igéjének fejet hajtott, főképpen az harmincöt esztendő alatt, [azaz 1551, Kálmáncsehi Debrecenbe jövetele óta] buzgó volt az evangéliumnak hallgatásában és tanulásában, szorgalmatosan gondot viselt az Istennek anyaszentegyházára, az tanítókra és tanulókra, egyeztenek mindnyájan az igaz tudománnak vételében és oltalmazásában. Mindezért a ti kegyelmetek városa ez mi országunkban s mind szomszéd országokban nagy becsületben volt mind az külső rendtartásra nézve jó példát vettenek, ennekokáért mindmáiglan főnek tartatik az mi országunkban”. De már előbb is, Meliusnak Arany Tamás tévelygései ellen írt könyvének ajánlásában Huszár Gál, a könyv kinyomtatója, éppen „az mennyei tudományokra” nézve mondja Debrecent, ezt az „Istentől bizonnyal megáldott várost” ... „mind az egész Magyarországnak és Erdélységnek és több sok helyeknek is világosejtó lámpásának lenni.”⁸

A teológia tanítása szempontjából különösen fontosnak kell tartanunk Félegyházi Tamás működését. Ő is, mint elődei és utódai közül nagyon sokan más külföldi iskolák látogatása után Wittenbergben fejezte be tanulmányait. Hogy milyen színvonalon végezte munkáját, arról nemcsak kortársainak lelkes szavai, hanem elsősorban saját nyomtatott művei tesznek bizonyságot. Teológiája általában nem tér el a debreceni ortodoxiától. Mivel az egyszerű olvasókat tartja szem előtt, hittanából, ebből a népszerű dogmatikából⁹ hiányzik az iskolás vitatkozás, a tekintélyek szakadatlan idézgetése. Lehet, hogy külföldi hatásoknak is része volt abban, hogy a protestáns skolasztika formalizmusától távol tartja magát. Főleg Róma ellen polemizál, de a szentháromságtan kifejtésében az is benne van, amit a Biblia alapján az antitrinitarizmus ellen el kell mondani. Hogy ebben nem annyira explicit és nem is annyira szenvedélyes, mint elődei, azt bizonyára az is magyarázza, hogy műve írásakor az antitrinitarizmus Debrecenben már nem jelentett olyan komoly fenyegetést, mint azelőtt. Azt a feltételezést, hogy Kolozsvárra távozása az antitrinitarizmusából következett volna, megcáfoltnak tekinthetjük.

Ellenben figyelemreméltó, hogy biblicizmusából kifolyólag Meliustól nemcsak a skolasztikus módszer mellőzésében tér el, hanem például az „uzsoráról” szóló tanításában is. Debrecenben, ahol némelyek szerint a reformációt az „áros nép” csinálta, igen fontos volt, hogy egy teológus ebben a kérdésben hogyan foglalt állást. Félegyházi tanítása mindenesetre azt mutatja, hogy a debreceni ortodoxia a XVI. században nem volt olyan monolitikus, mint ahogy gyakran feltételezik, másfelől pedig az is látszik, hogy mind Melius, mind Félegyházi számára az evangéliumi indicativus állt az első helyen, amelynek esetenként eltérő következményei voltak a szociáletikai imperativusok. Félegyházi, bizonyára úgy, ahogy valahol külföldön tanulhatta, ragaszkodott a kamatszedés középkori tilalmához.

De nemcsak ez az egy dolog volt az, amely miatt őt éppen olyan kevéssé lehet „kálvinistának” nevezni, mint más vonatkozásokban Meliust. A reformáció döntő felismeréseinek megfogalmazását mindketten Wittenbergben kapták. Jóllehet a debreceni iskola első félszázadának rectorai közül Félegyházi közvetlen utóda, a jeles Thúri Mátyás (1572–75) már nemcsak Wittenbergben tanult, hanem a híres svájci reformátorok, Bullinger és Béza köreibe is bejutott, mégis azt kell mondanunk, hogy a debreceni iskola számára az első időszakban uralkodó modellként a wittenbergi egyetem és benne a magyar diákok egyesülete, bursa-ja, coetusa szerepelt.

Wittenbergbe a magyar diákokat először természetesen Luther személye vonzotta. Így került ide annak idején a később „magyar Luthernek” nevezett Dévai Bíró Mátyás is, akit maga Luther szerepeltet egyik asztali beszélgetésében és említ egyik levelében. Luther azonban, úgy látszik, túlságosan is német volt a tősgyökeres magyar diákok számára. Német prédikációit nem értették, és előadásait sem tudták jól követni, mert Luther szokása az volt, hogy latin beszédébe német kifejezéseket kevert, sőt néha egész szakaszokat illesztett. Amikor pedig egyszer a magyarok arra kérték, hogy legalább az úrvacsorát latin nyelven szolgáltassa ki nekik, akkor erre a reformátor a fennálló egyházi rendre hivatkozva nem volt hajlandó.¹⁰

Annál nagyobb megértésre találtak Melanchthonnál, aki különben is Luther 1546-ban bekövetkezett halála után mint „praeceptor Germaniae” az egyetem uralkodó személyisége és fő vonzó ereje volt. Ő külön prédikációkat is mondott a magyaroknak latin nyelven,¹¹ és nemcsak előadásaival, de pásztori tanácsaival és egyesületük pártolásával is segítette őket. Ezernél is többre tehető azoknak a magyar diákoknak a száma, akik a XVI. század folyamán Wittenbergben tanultak.¹² Itt a teológián kívül az iskolaszervezés és igazgatás, valamint a diákönkormányzat problémáival is találkoztak, és mindenek fölött megtapasztalták azt a szintézist, amelynek – éppen az iskolázás érdekében – az evangéliumi teológia és a humanizmus között létre kellett jönnie.

Az 1657-es törvény világosan mutatja az iskola szervezeti felépítését. A felső tagozatra a diákokat egy hat osztályból álló alacsonyabb tagozat készítette fel, amelyhez később még egy hetedik osztályt is csatoltak. Ez a hat osztályból álló tagozat felelt meg körülbelül a mai középiskolának és működött így egészen 1848-ig. A hat vagy hét osztályból álló alacsonyabb tagozat sikeres elvégzése után kérhette a diák felvételét a tulajdonképpeni iskolába, hogy most már mint beiratkozott és egyenruhás diák készüljön a lelkipásztori pályára vagy később mint nontogatus világi pályákra. A felvétel úgy történt, hogy a jelölt elolvasta a törvényeket, az ezek iránti engedelmesség jeléül kezet fogott a rectorral és beírta nevét az iskola anyakönyvébe, a Series Studiosorumba.

A még nem-immatrikulált és be nem öltözött diákok tanításának és nevelésének tervéről, ajánlott mintáiról, ha nem is a tényleges gyakorlatáról, a felső tagozattal összehasonlítva többet tudunk. Bizonyára hatott Szenci Molnár Albert Institutio juventutis c. írása, amely nemcsak a heidelbergi tantervet írja le, de Molnár Albert három évig tartó strasbourgi tapasztalatai alapján Sturm híres ottani iskolájának elveit és gyakorlatait is tükrözi.¹³ Másik forrásunk Ujfalvi Anderkó Imre volt debreceni segédtanító (collaborator), majd rector 1597-ben közzétett Admonitiones de ratione discendi, atque docendi című írása.¹⁴ Habár a nevezett két műben sok minden van, ami a szerzők saját nyilatkozata szerint is inkább deziderátumnak látszik, mint megvalósult gyakorlatnak, tartalmukban mégis vannak elemek, amelyeket a mai szaknyelven a gyakorlati teológia egyik diszciplinája, a katechetika kezdeteinek tekinthetünk.¹⁵

Magának a teológiának szakokra tagolódása, akárcsak külföldön, csak később következett; egyelőre a teológiában minden szakcsoport benne volt, illetve a teológia tanításának szükségletei az úgynevezett „instrumentális” tudományok, elsősorban a régi nyelvek, azután a dialektika és a retorika tanítását is meghatározták. Sajnos, az első időszak történetében éppen annak nem maradtak emlékei, hogy mi is volt a rector, majd a rectorok tanításának anyaga. Erre nézve sem az 1561 óta működő debreceni nyomda, sem az egyházkerületi Nagykönyvtár régi részlege sem adnak felvilágosítást. A tárgyalt időszak sárospataki tankönyveit illetően Makkai László Szombathy János alapvető iskolatörténeti munkásságára hivatkozva egy későbbi jegyzékből következtet arra, hogy Melanchthon nyelvtani, retorikai és dialektikai tankönyvei voltak a legnépszerűbbek, de a teológiát is az ő Loci communes-e alapján tanították.¹⁶ A XVII. századi puritánizmus körüli viták történetéből pedig Keckermann tankönyveinek fontos szerepét láthatjuk az „instrumentális” tudományok körében. Tankönyv azonban mégsem juthatott minden diák kezébe, sőt a tankönyvek hiányának panasza még a XVIII. század végén is hangzik. Ezért vált általánossá – Debrecenben is – a diktálás módszere.

A teológia tanulásának a leírt szövegek memorizálásán és magyarázataik hallgatásán kívül más módjai is voltak. Az egyik volt a disputácó intézménye. A vitapartner, a respondens elé bocsátott tételek megfogalmazásában szerepe, gyakran döntő szerepe volt a tanárnak, ez viszont azt jelentette, hogy a nyilvános vita nem annyira tudományos, mint inkább a nyilvános előadás és szónoki ügyesség formális képzését szolgálta. Amint fentebb már láttuk, a Nagyobb Cikkek egyik kánona a gyakori disputációkat szorgalmazta, és nem is lehet kétség arra nézve, hogy a retorikai hagyománynak ez a darabja, éppen úgy mint Pápán vagy Sárospatakon, Debrecenben is erősen tartotta magát egészen a reál-tantárgyak előretörésének koráig.¹⁷

A teológia tanulásának másik módja az volt – amint a történeti áttekintés során kifejtésre került –, hogy maguk a diákok is tanítottak. A rector csak a felső tagozat diákjaival foglalkozott; a kisebbeket a már végzett vagy a tanpályájuk vége felé járó diákok tanították. Ezek voltak a collaboratorok, majd a későbbi szóhasználat szerint a publicus praeceptorok, ,,köztanítók”. Kisebb számban voltak magántanítók is, akik rendszerint tanítványaik módosabb szüleitől kaptak díjazást. Munkájukban szépen érvényesülhetett a docendo discimus elve, aminthogy tényleg azt tanuljuk meg igazán, amit közölni is tudunk másokkal. A mai lélektan a szociológia vagy a kybernetika szempontjából aláhúzza a kommunikáció fontosságát. A Kollégium köztanítói mint leendő lelkipásztorok, tanárok és társadalmi vezetők gyakorolhatták magukat a kapcsolatteremtésben és a kapcsolatok fenntartásában.

Újfalvi Imre például bizonyára igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy Intéseit a köztanítók munkájára vagy valamelyik partikula rectori állásának betöltésére készülő diákok megismerjék. Szegedi Kis István Loci-jának vonatkozó részében pedig megtalálhatjuk ,,...pedagógiai irodalmunk első fecskéjét, amely tartalmában világosan előadja a reformáció humanista igényű nevelésének alapvető elvi és módszertani szempontjait”.¹⁸ Ám akármilyen hasznosak és ihletőek lehettek is Szenci Molnár Albert, Újfalvi Imre vagy Szegedi István pedagógiai fejtegetései, azokból a Kollégiumban folytatott teológia tanításának tartalmára és mikéntjére alig lehetett következtetni.

Ugyanígy az úgynevezett partikulák hamarosan kialakuló és gyorsan elterjedő intézménye is csak közvetett adatokkal szolgál a teológia oktatását illetően. A tógás diákok vagy itthoni tanulásuk befejeztével, vagy közben is kimentek tanítani egy-két évre valamelyik vidéki gyülekezetbe. Ez egyben a diákok létfenntartását és külföldi tanulmányútját is segítette. Voltak, akik mint „domidoctusok” nem is kívántak külföldi akadémiára kimenni, mások viszont az így kapott szerény díjazásból takarították meg külföldi peregrinációjuk induló költségeit. Az úgynevezett rektóriák intézménye a teológiai studium gyakorlatiasságát is elősegítette: a vidéki iskolában tanító diák megtanulhatta, mi az a Debrecenben tanult teológiából, ami tényleg a gyülekezet épülésére szolgál.

Itt kell szólnunk röviden a kátétanításról is. Habár a templomi katechizáció a lelkipásztorok munkája volt – magyar nyelven és a leányok részvételével! –, a rectorok munkájában is szerepe lehetett a káténak. A XVI. század jeles kátéi, Meliusé, Sideriusé, Szikszai Hellopoeus Bálinté, Szárászi Ferencé, Margitai Péteré egyfajta hídverések voltak az iskola latinsága és a gyülekezetek anyanyelvű hitélete között. De bátran feltételezhetjük, hogy a kátékat, valamint az olyan igényesebb, népszerű hittani műveket, mint amilyen például Félegyházi Tamás már említett dogmatikája volt, a felső tagozat teológiai oktatásához is használták.

Hozzátartozott a teológia tanításához a hagyományos collatio intézménye is, amelyet a többi magyar református iskola gyakorlatában is megtalálhatunk. Rendszerint egy nyolc diákból álló csoport együttes tanulása volt, vagyis nagyjából megfelelt a mai tanulókörök, szemináriumi gyakorlatok vagy képzőtársulatok munkájának. Éppen úgy, mint a disputáció, a collatio hagyományos gyakorlata is lassanként megüresedett és formálissá vált, ahogy erre később Maróthi György rámutatott. A XVI. és XVII. században viszont már csak azért is szükség volt a collatiok-ra, mert a tanárok előadásai közötti nagy szüneteket valamilyen meghatározott tanulmányi programmal kellett kitölteni, és pedig lehetőleg a társas tanulás valamilyen formájával, ami a diákok öntevékenységét is előmozdította.

Most érkeztünk el a debreceni iskola első korszaka két legfontosabb kérdéséhez. Az első az, hogy milyen volt az az „igaz tudomán”, amelynek vételét és továbbadását Gönczi F. György püspök szerint a debreceni atyák fontosnak tartották, a másik pedig az, hogy milyen visszajelzéseket kapunk a diákság részéről az „igaz tudomán” befogadását illetően.

Ami az első kérdést illeti, világosan kell látnunk, hogy a debreceni iskolában képviselt ortodoxia, amelyre századokon át számtalanszor hivatkozás történt, nem volt egyszerűen azonos a reformátorok tanításával. A reformáció első generációja már az itteni iskola legelső időszakában sem volt képviselve. A reformáció eredeti élménye már nem vált a debreceni tanítók közvetlen tapasztalatává. Nem fölösleges hangsúlyozni, hogy a reformáció legbelső lényegét illetően „vallási” mozgalom volt, még pedig a keresztyén vallás sui generis természetének értelmében. A keresztyénség történetében ekkor végbement valami, amit semmi másból levezetni nem lehet. Luther híres „Turmerlebnis”-e vagy Calvin „subita conversio”-ja valami egészen sajátos, új, összehasonlíthatatlan ténynek az átélése volt, amelyről nem is beszélhettek másképpen, csak úgy, hogy ennek a „mysterium tremendum”-nak transzcendens, minden emberi megtapasztalást és gondolatot felülmúló forrására utaltak. Luther is, Calvin is koruk gyermekei és mélyen művelt emberek voltak, de számukra a reformáció alapélménye egészen más volt, mint amit a régi kereteket már feszegető új kultúra nyújthatott volna nekik. Luther esetében ez igen hamar nyilvánvaló lett, amikor szellemi csatáját Erasmussal a szabad akarat kérdésében megvívta. Calvin pedig, aki irodalmi működését Seneca De clementia című könyvéhez írt tudós kommentárjával kezdte (1532), soha egyetlen írásában sem adta jelét annak, hogy a renaissance humanizmusának emberképe, vagy az antik stoa felújított anthropológiája alapvető, mértékadó módon hatott volna teológiájára. Ám ők nemcsak a renaissance emberközpontú humanizmusától maradtak függetlenek, hanem tudatosan félretették azt is, amit a középkori teológia tanainak megalapozásához, rendezéséhez, előterjesztéséhez, fogalmi kategóriákba öntéséhez a régi filozófiából, különösen Aristoteles gondolatrendszeréből felhasznált. Számukra csak az volt a fontos, amit protestáns szempontból az „újra felfedezett evangéliumnak” szoktunk nevezni : a keresztyén üdvüzenet páli–ágostoni megfogalmazása a sola Scriptura, sola gratia, sola fide értelmében.

A Biblia igazságainak ez az új meglátása olyan dinamikát vitt teológiai mondanivalójuk előadásába, hogy az – nem retorikai szempontból – egészen közel került az igehirdetéshez. Friedrich Karl Schumann figyelemreméltó tanulmányában vizsgálja a „doctrina” szó jelentésváltozásait a reformáció egymást követő nemzedékeinek gondolkozásában. A reformátorok számára a „doctrina” szó gyakran az evangélium, a viva vox Dei szinonimája. Mint nomen actionis a prédikálást is jelentheti, mint annakidején Augustinus homiletikájának címében : De doctrina Christiana (A keresztyén igehirdetésről). De már a következő generációk szóhasználatában a doctrina egyszerűen a tant, a megfogalmazott dogmát, az „igaz tudománt” jelenti. Ez a jelentésváltozás annak egyik érdekes tünete, hogy a kijelentésigazság eredeti dinamikája mindinkább helyet ad egy statikus és egyoldalúan intellektualisztikus igefogalomnak.¹⁹

Ezt a változást teljesen érthetőnek kell mondanunk, ha arra gondolunk, hogy a meginduló ellenreformáció és a reformáció balszárnyán jelentkező, különösen a késő renaissance olasz eretnekeinek tanításait propagáló teológusok fellépése parancsolólag szükségessé tette az evangéliumi tan pontos meghatározását, nem is szólva arról a politikai szükségességről, amely a kor véres harcaiban politikummá tett teológia tételeinek félreérthetetlen rögzítését követelte. Ugyanekkor az igazság közlésének kényszere hatalmas intellektualisztikus erőfeszítést igényelt ahhoz, hogy az embereknek az akkori műveltség által meghatározott gondolkozásába behatolhasson. Talán a könyvnyomtatás feltalálása is ilyen irányba hatott, miután a tömegkommunikációnak ez az alakja nagyobb igényt támasztott az intellektussal szemben, mint az élő beszéd. Mindehhez – röviden szólva – a humanizmus mozgalmának és tartalmának segítségére volt szükség. Luther ugyan mérgesen támadt a ráció kísértései ellen („die Hure Vernunft”), és ismételten szidta a skolasztikusok legfőbb filozófiai tekintélyét Aristotelest, akinek nevét „Narristoteles”-re ferdítette. Amikor azonban látta, hogy az általa is olyan fontosnak és sürgősnek tartott iskolaszervezést a reformációnak olyan hűséges képviselői mint Melanchthon, Sturm vagy Trotzendorf is a humanizmus segítségével végezték, belenyugodott abba, hogy wittenbergi professzortársa és jó barátja Melanchthon az aristotelesi filozófia fogalmi apparátusát is felhasználja az evangéliumi tan kifejtéséhez. Melanchthon meggyőződése ugyanis az volt, hogy „a módszer kiépítése tekintetében senki sem jobb Aristotalesnél”.²⁰

Különösen a harmincas évek közepétől kezdve vette igénybe mind nagyobb mértékben az aristotelesi filozófia dialektikus módszerét, amely szerinte „annak a művészete vagy útja, hogy helyesen, jó rendben és világosan tanítsunk, ami a helyesen történő meghatározással, elágaztatással és érveléssel történik”.²¹ A Wittenbergben tanuló magyarok is azt látták, hogy a teológiai locusok tárgyalásában a Melanchthon Aristotelestől tanult dialektikájában felállított kérdések szerint kell haladni: quid vocabulum significet? an sit res? quae sint rei partes? quae sint species? quae causae? qui effectus? quae adjanatia? quae cognata? quae pugnantia? Érthető, ha Révész Imrének ezt kell megállapítania Meliusról: ,,...teológiai tanításában sokszor kínos és unalmas pontosságú következetességgel ragaszkodik a skolasztikus teológia és filozófia kategóriáihoz, felosztásaihoz, műszavaihoz, egész módszeréhez”.²²

A Debrecenben is érvényesülő ortodox skolasztika legjobb példájaképpen Keresszegi H. István püspök nagyszabású kátémagyarázatára hivatkozhatunk.²³ Őt nemcsak azért célszerű mintának venni, mert mint a coetus egykori seniorának, majd debreceni lelkipásztornak, esperesnek, végül püspöknek igen nagy szerepe volt azokban a törekvésekben, amelyek a teológiai oktatás régi rendjének fenntartását és az új irányzatok visszaszorítását célozták, hanem azért is, mert a Heidelbergi kátéhoz írt prédikációi különösen világosan mutatják a református ortodoxia intellektualizmusát, formalizmusát és kezdődő racionalizmusát. Beszédeiben szóhoz jutnak a református ortodoxia nagyjai : Ursinus, Pareus, Zanchius, Polanus és – nem utolsó sorban – Keckermann is, akinek Magyarországon is használt tankönyvei körül Sárospatakon olyan heves harcok dúltak. Keresszegi már nem Wittenbergben, hanem Marburgban, majd a heidelbergi egyetemen fejezte be diákéveit. Az utóbbi helyen már nem találta az 1583-ban elhunyt Ursinust, aki más professzorokkal együtt ellenezte, hogy az 1569-ben Heidelbergbe került Ramus itt egyetemi tanszéket kapjon. Hogy Ramus új gondolatai milyen heves ellenállást váltottak ki a régi tudományosság híveiből, azt megérthetjük az akkori rector, Thomas Erastus nyilatkozatából, aki Ramust „minden tudomány dögvészének” minősítette.²⁴ Viszont Keresszegi az Ursinus teológiáját jellemző módszert hozzátapadt racionalizmusával együtt ott találta és el is sajátította. Ernst Bizer mutat rá Ursinus kátémagyarázatának racionalista elemeire, és ezek a kátémagyarázatok a mi teológiaoktatásunkban is fontos szerepet játszottak. Ursinus elhatárolásai a ratio szerepét illetően még gondosak és óvatosak. A Heidelbergi Káté 78. kérdésének magyarázatában például leszögezi, hogy „az emberi észt, ha Isten Igéje ellen van, nem szabad meghallgatni, hanem először Isten szavának kell alávetni”.²⁵ Keresszegi azonban, bár jól látja a „testi okosság” kísértéseit, elsősorban a ratio pozitív jelentőségére figyel. Így jár el az I Kor 15:14 magyarázatában is. Először a feltámadás általános lehetőségét kívánja bizonyítani, majd pedig kifejti, hogy a feltámadás különleges esetét „a józan okoskodások is bizonyítják”. Az ugyanerről a textusról mondott második prédikációjában egyenesen Aristotelesből indul ki, aki azt mondta: „In omnibus naturalibus numen inest et quiddam praeclarum et pulchrum”.²⁶ A természeti dolgoknak ebből a numinózus minőségéből következik szerinte először a feltámadás általános lehetősége, majd a továbbiakban úgy tűnik föl, hogy mintegy ennek alapján, ezt betetőzve következik Jézus Krisztus feltámadásának ténye és igazsága. Azt, hogy van Isten, Keresszegi szerint a keresztyén ember két könyvből tanulja: a „természetnek könyvéből” és a Szentírásból. A kettő kiegészíti egymást. Szükséges – úgymond –, hogy „a’ természet szerént való Isteni esmérethez járullyon a’ természet felett való esméret”, és így jöjjön létre az Isten üdvötadó ismerete.²⁷ Ez voltaképpen visszatérés a skolasztikának Aquinói Tamás által megfogalmazott alaptételéhez: gratia non tollit naturam sed perficit. Vagyis Keresszegi szerint a kijelentésigazság mintegy betetőzi a természetes dolgoknak azt a bennük rejlő és alapvető logikáját, amely a ráció számára is – mégpedig a hiten kívül is – nyilvánvaló.

Keresszegi kezdődő, és csak részben tudatos racionalizmusától azonban még nem lehet egyenes összekötő vonalat húzni a későbbi, a Kollégiumban is érvényesülő racionalizmusig, mert hiszen éppen maga Keresszegi is, főleg mint tiszántúli püspök 1629-től 1641-ig, nem éppen eredménytelenül küzdött az ellen, hogy a teológia új tendenciái a debreceni iskolába behatoljanak. A magyar református ortodoxiában ,,az első hang, mely a cartesianizmust támadja, Keresszegi H. István ajkán csendül fel”.²⁸ Az ő elnöklete alatt 1631-ben tartott szűkebb körű piskolti zsinat megtiltotta a debreceni diákoknak, hogy bármiféle szövetkezésben és rendkívüli, valószínűleg titkos gyűléseken részt vegyenek. Az ugyanezen év szeptemberében tartott közzsinaton elhangzott a panasz, hogy az „akadémikosok”, vagyis a külföldi főiskolákon jártak közül sokan „...arminianizmusba esnek”. Erre a zsinat határozata az lett, hogy csak olyanokat ajánljanak a patrónusoknak, akik aláírással, kézadással esküvéssel egyéb feltételek mellett arra is kötelezik magukat, hogy „a Helvét Hitvallással ellenkező mindenféle szektáktól, véleményektől, például az arminianizmustól óvakodnak”.²⁹

Még fontosabb volt Keresszegi püspök szerepe az 1638. szeptember 22-ére Nagykállóba hívott, de aztán tényleg Debrecenben tartott közzsinaton. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy ekkorra a tiszáninneni egyházmegyékben, és elsősorban Sárospatakon teljes erővel dúlt a harc a Tolnai Dali János vezette puritán reformtörekvések körül, és a régi teologizálás és egyházkormányzás képviselői máris intézkedéseket tettek és még erélyesebbeket sürgettek az új rector és követői ellen. Keresszegi püspök az év augusztusában arra kérte a tiszáninneni espereseket, hogy a tiszántúliakkal együtt tartsanak gyűlést az arminianizmus és az „anarchiaerigálás” elleni óvintézkedések tárgyában. E kezdeményezésnek lett aztán az eredménye a szeptemberi közzsinat Debrecenben, ahol a tiszántúliakon kívül kettő kivételével a tiszáninneni esperesek is jelen voltak. A debreceni iskolát is érintő határozat az lett, hogy a tiszántúli és tiszáninneni akadémikusok mindaddig nem bocsáthatók egyházi hivatalba, amíg előbb bizonyságát nem adják hitüknek, tudományuknak, keresztyéni magokviseletének, azután pedig esküvéssel és aláírással nem kötelezik magukat a Nagyobb Cikkek és a Kisebb Cikkek közül különösen az V. megtartására. Az utóbbi azok ellen irányul, akik „avagy publice avagy privatim az mostani újforma, írásban kibocsátott presbyterium szerént tanítanak”.³⁰

Ebből következtetni lehet arra, hogy ekkorra már Debrecenben a tanári katedrán és a szószékeken működtek olyan akadémikusok, és munkásságuk nyomán voltak olyan diákok is, akik nem mindenben értettek egyet a régi rendet védelmező egyházi vezetőséggel.

Az ellentét tudvalevőleg először Sárospatakon vált erős összeütközéssé. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a sárospataki iskola jobban kivette a részét a külföldi peregrináció lehetőségeiből, különösen azután, hogy a magyar reformátusok a lutheránus ortodoxia megmerevedése és türelmetlensége, majd a Harmincéves Háború viszontagságai miatt és viszont a másutt adódó új lehetőségek láttán mind nagyobb számban az akkor „Belgium”-nak nevezett Hollandia és – kisebb számban – Anglia felé kezdték venni útjukat. 1623-tól kezdve (1622-ben dúlta fel Tilly Heidelberget, és ugyanebben az évben foglalta el tanszékét a franekeri egyetemen a kiemelkedő angol puritánus teológus, Amesius) 1671-ig csak 140 debreceni, ellenben 243 sárospataki diák tanult hollandiai egyetemeken. Ez az arány azért is érdekes, mert Sárospatakon a tógás diákok kevesebben voltak, és számuk a debreceniekét csak a XVII. század közepére érte el.³¹

Ugyancsak korábban hatottak Ramus gondolatai is, mint ahogyan sokáig gondolták, de nem volt talán annyira korai a befolyása, mint ahogyan a korszak egyik kutatója írja : „az 1570-es évektől kezdve szinte az egész magyar református teológiai és iskolai irodalomra rányomja bélyegét Ramus hatása”.³² Mindenesetre érdekes, hogy az az obszcén, heves vitákra is valló és indulattal telített disztichon, ami egy Ramus-művet tartalmazó sárospataki kötet előzéklevelén található, a már 1617-ben hivataloskodó senior, név szerint Szatmárnémeti István tollából: „Qui non vult pulchras Rami concedere leges / Lambet Aristotelis posteriora sui. Amen”.³³ Különben ebből a szempontból Debrecenben is visszamehetünk már a század első évtizedére is, hiszen Újfalvi Anderkó Imre, akinek Intéseit a tanítói szolgálatra készülő diákok számára már említettük, mint bihari esperes 1608-ban indította meg mozgalmát a püspöki hivatal eltörlésére. Ez az igen tevékeny és fogékony lelkű egyházi ember két évig volt seniora a wittenbergi coetusnak, majd tanult Heidelbergben, megjárta Németországon kívül Svájcot, Hollandiát, Franciaországot és Angliát is, úgyhogy közben lehetetlen lett volna fel nem figyelnie Ramus pedagógiai és egyházkormányzati nézeteire, és ezek után lett a debreceni iskola rectora 1596-tól 1599-ig.

Korábban úgy vélték, hogy Lippai Sámuel lett volna az első, aki mint kollégiumi tanár Debrecenben a puritanizmust 1669-ben képviselte.³⁴ Az újabb kutatások eredményeképpen sokkal korábbra kell tennünk a puritanizmus debreceni kezdeteit. Az Angliából távozásra kényszerült Amesiusnak franekeri működése alatt nem kevesebb, mint 94 magyar tanítványa volt,³⁵ akik közül többen követői lettek, és voltak olyanok is, akik mint a debreceni iskola rectorai meggyőződésüket valamilyen formában diákjaiknak is átadták. 1626 és 1640 közötti 15 év alatt 5 puritánus tanár együttesen 20 szolgálati évet töltött az iskola falai között. Ezek voltak Jenei Mihály, Szentpéteri Antal, a később országos hírnévre emelkedett Medgyesi Pál, Nádudvari K. András, majd az 1639-ben és 1640-ben puritánus elvei miatt sok hányattatást szenvedett Kisfalvi Tamás.³⁶ Debrecenben töltötte be 1643-tól vagy 1644-től kezdve 1647-ig a harmadik lelkészi állást Szikszai Benedek, a londoni Formula Sinceritatis egyik aláírója, tehát Tolnai Dali János puritán szövetségestársa.³⁷ Itt működött mint rector 1643-tól Nagyari Benedek, aki puritán elvei miatt később Szatmáron háromheti fogságot is szenvedett. Itt tanított a már coccejanus tanításokkal is rokonszenvező Szoboszlai Miklós is 1645–47-ben, aki aztán rectori szolgálata leteltével 1655-ig a város elsőpapi állását is betöltötte. Itt, az első időszak végén kell megemlítenünk a puritanizmus által meghatározott ortodoxiát képviselő tudós bibliafordítót, jelentős művek szerzőjét, Komáromi Csipkés Györgyöt is, aki a város költségén három évet töltött külföldön, ahonnan teológiai doktori fokozattal tért vissza és állt három évre az iskola élére 1653-ban.

A debreceni diákoknak tehát volt lehetőségük arra, hogy a régimódi skolasztikus ortodoxia új alternatívájával valamilyen mértékben megismerkedjenek. Azért csak valamilyen mértékben, mert az egyházi felsőség ellenállása miatt még a puritán érzelmű rectorok és lelkészek sem álltak ki először nyíltan a puritanizmus elvei mellett. Ezt nem kell feltétlenül megalkuvásnak minősítenünk, mert hiszen tudhatták azt, hogy nem verbális magatartásuk révén is átadhatnak valamit a diákoknak abból, amit különben ők maguk az igazi ortodoxis kiteljesedésének tartottak. Így például a kétségtelenül puritánus gondolkozású Komáromi Csipkés György Keresztyén isteni tudománynak rövid summája című, Wollebius után készített fordításával egy kifejezetten ortodox tankönyvet adott a diákok kezébe. Tolnai Dali János Sárospatakon történt nyílt puritán zászlóbontása után „Debrecenben a puritanizmus egy évtizedre elhallgatott, vagy legalábbis föld alá szorult az ortodox egyházi felsőség nyomása alatt”.³⁸

De hogyan reagált erre az ifjúság? Vannak-e erre visszajelzések? Szerintem az utóbbiak között fontos az a tény, hogy a tárgyalt periódus utolsó évtizedeit Debrecenben a megismétlődő és néha véres összetűzésekké fajuló diákzendülések jellemzik. Felületes az a magyarázat, hogy ezeknek csak anyagi okai lettek volna. Az sem elég, ha bizonyos középkori eredetű korporációs kiváltságok szenvedélyes túlértékelésére gondolunk, mint ami a külföldi főiskolák diáklázadásaiban is szerepet játszott. Makkai László bizonyos „frusztrációkra” mutat rá, közöttük a tanulmányi idő hosszúságára, mert hiszen 24-25 éves is lehetett valaki, mire diákéveit befejezhette.³⁹ Már közelebb jutunk a forrongások etiológiájához, ha a megunt régi és kívánt új ellentétének egy párhuzamos sárospataki jelenségére mutatunk: arra, amit Erdőbényei Deák Jánosnak, a nemes ifjak külön tanítására 1637-ben beállított puritán meggyőződésű rectornak kellett tapasztalnia. Bényeit ugyanis kötelezték arra, hogy az általa bírált Keckermann-nak mind a logikáját, mind a dialektikáját tanítsa. Hamarosan panaszkodott, hogy a nemes ifjaknak az „elméjek holmi hitvány praeceptumokkal és regulákkal imígy-amúgy elfoglaltatván”, nem taníthatta őket célravezetően, hanem „az ő bevett szokásokat” kellett követnie, s ráadásul „némelyek elkedvetlenűlvén csak a lovaglásrul, vadászatrul stb. gondolkodnak”.⁴⁰

De ez még csak elkedvetlenülés. Amikor arról volt szó, hogy Tolnai Dali Jánosnak Sárospatakról el kell távoznia, 1642 októberében diáklázadás tört ki, és a felhevült diákok felverték a ténylegesen püspöki hatáskört betöltő esperest Miskolczi Csulyak Istvánt éjjeli álmából, azt követelve, hogy marassza ott igazgatójukat Tolnai Dali Jánost, mert különben a fejedelemhez fordulnak segítségért.⁴¹ Debrecenben viszont több mint tíz évvel azelőtt volt egy olyan diáklázadás, amely szintén a régi rendet képviselő egyházi vezetőség ellen összpontosította erejét. A debreceni diáklázadásokról írt tanulmányában írja Balogh István: „1631-ben, mikor a már ismeretlen, az 1629-i szatmári semigeneralis zsinaton betoldott iskolai törvénycikk ellen indult meg a mozgalom, a lázadó diákság haragja elsősorban a püspök, Keresszegi István és a rector ellen irányult...”⁴² A rector ekkor a konzervatív beállítottságú Tornai Pap Gáspár volt, akinek fennmaradt írásai között Keresszegi püspökhöz írt költeményét (1632) is ott találjuk.⁴³

Aztán felettébb figyelemreméltó, hogy az 1648-ban kirobbant lázadás ügyét rendező zsinat 1650-ben II. Rákóczi György közbejöttével sem a coetus vezetőinek, sem a debreceni lelkészeknek, sem az esperesnek, sem a rectornak nem adott igazat, sőt a következő zsinatig az esperest, a debreceni egyházmegye három lelkészét és Mányoki István rectort is hivatalukból felfüggesztette.⁴⁴ Hogy mennyire nemcsak a fiatalos izgágaság, anyagi érdek vagy a diákautonómia védelme okozta a diákság forrongását, az világosan látszik ugyanennek a zsinatnak 6. cikkéből: „Ha a város által bevezetett rector tanításával és képzettségével a diákok elégedetlenek volnának, tiszteletsértés nélkül eltávozhatnak az iskolából, s másutt keressenek magoknak tudósabb mestert.”⁴⁵

1657-ben, Budai István rectorsága idején újabb zavargás tört ki, amelyet követőleg még ugyanebben az évben elkészült az új törvény a vétségekre kiszabandó büntetések felsorolásával.⁴⁶ Zsigmond Ferenc meglepőnek tartja, hogy ez a törvény ugyanazokkal a szavakkal kötelezi a rectorokat az elöljárók iránti engedelmességre mint a diákokat, s éppen úgy megnyitja a rector számára is a büntetésrovatot (Poena rectorum), hangoztatván, hogy többszöri hanyagság esetén „mint botrányos naplopó” elmozdíttatik hivatalából.⁴⁷ Csakhogy ezeket az indulattól átfűtött szavakat az 1621-es sárospataki törvényből vették át, ami azt jelenti, hogy benne az ottani régi és a már jelentkező új harcának kezdődő zaja visszhangzik. Átvételét valószínűleg nem a volt pataki diák Komáromi Csipkés György, a törvény fő szövegezője kezdeményezte, viszont az is feltételezhető, hogy a törvény készítésével megbízottak között voltak olyanok is, akik el tudták képzelni a rector részéről az ilyen megbélyegző kifejezéseket kiérdemlő viselkedést.⁴⁸

De az új törvény sem elégítette ki az ifjúságot. Mint már előbb is, új szecesszió következett; a diákság hatalmas többsége a közeli hajdú városokba széledt el. Végül azonban nagyobb részben visszajöttek, az új törvényt többségükben aláírták, de mind jobban nyilvánvaló lett, hogy a debreceni iskola belső problémáit törvényhozásilag megoldani nem lehet. Az állandó feszültség egyik nem jelentéktelen oka bizonyára az volt, amire fentebb úgy hivatkoztunk, mint „az ortodox felsőség nyomása alatt föld alá szorult puritanizmus”-ra.⁴⁹ Ennek kitörési kísérletei ellen a status quo védelmezői a tekintélyelvi indoktrináció és a megszigorított törvény eszközeit tartották célravezetőnek. Az iskola nyugodt munkájához azonban és az igazi megbékéléshez valami másra és újra volt szükség.

II. AZ „ILLUSTRE COLLEGIUM” A PURITANIZMUS JEGYÉBEN (1660–1703)

A fordulat 1660-ban következett be a váradi iskola Debrecenbe menekülésével és itteni befogadásával. Habár erre az évszámra Várad elestének tragikus ténye veti árnyékát, azt mégis úgy kell tekintenünk, mint a debreceni iskola egyik virágkorának, talán a legszebb időszakának kezdő dátumát. Kitágultak a külső keretek. Megnövekedett a diákok száma: 1660 után az első évtizedben 1016, a következőben 1117 új diák iratkozott be a felső tagozatra, vagyis a korábbi évtizedek háromszorosa, és így a kisebb diákokkal együtt az ifjúság összlétszáma a kétezret is meghaladta.⁵⁰

A Kollégium megerősödése akkor történt, amikor az Erdélyen kívüli két nagy református iskola fölött már sűrűsödtek az eljövendő válságok viharfelhői. Pápa rövidesen katolikus főúr kezébe került, és ezzel megkezdődött az ottani protestánsok és az iskola zaklatása, a sárospataki főiskola pedig Comenius ottani működésének öt évig tartó fénykora után II. Rákóczi György özvegyének katolizálását követően 1671-ben a jezsuita rend tulajdonába ment át. De elsősorban nem ezek a veszteségek emelték a debreceni iskola relatív jelentőségét, hanem a benne kibontakozó új szellemiség széles körű érvényesülése. A puritánus mozgalom hatására már néhány évtized óta egy országos arányú lelki megújulási folyamat indult meg a magyar reformátusság életében és ennek egyik, sőt a legfontosabb kisugárzási pontja éppen a debreceni iskola lett.

Ha ennek jelentőségét meg akarjuk érteni, akkor egy pillanatra vissza kell tekintenünk a megelőző egyházi állapotokra. A reformáció tényének idealizálását jelentené, ha azt képzelnők, hogy ennek magyarországi jelentkezésével az akkori egyházközségek azonnal érett, nagykorú, öntudatos, kegyességükben megújult és magukat kormányozni képes közösségekké váltak volna. Ez sem Magyarországon, sem másutt nem történt így.

A változást a puritán mozgalom hozta, amelynek hatásaképpen létrejött „az első magyar református ébredés”.⁵¹

Ennek első magyar képviselői főleg Hollandiában találkoztak a puritánus teológiával és kegyességgel. A Formula Concordiae elfogadásától kezdve, majd a harmincéves háború nyomorúságainak közepette mind több akadálya támadt diákjaink németországi tanulásának. Miután a háború dúlása következtében a heidelbergi egyetem működése is lehetetlenült, másfelől a gazdaságilag hatalmasan fellendülő németalföldi főiskolák még jelentős kedvezményeket is tudtak adni külföldi diákoknak, a debreceniek is mind nagyobb számban keresték föl az ottani egyetemeket,⁵² ahol a legnagyobb hatást az odamenekült angol puritánus professzor, a Franekerben működő William Ames gyakorolta rájuk. De voltak akik Angliában kerültek közvetlen kapcsolatba a puritanizmussal. Zoványi Jenő megállapítja az utóbbiakról – főleg Tolnai Dali Jánosról és társairól beszél –, hogy „csodálatra ragadta őket ...az a mély vallásos érzés, amelyet ott napról-napra tapasztalhattak, ...elálmélkodhattak a belső áhítatosság ama napirenden levő külső megnyilvánulásain, melyek oly virágzásra emelték az egyházi életet mindenfelé...”.⁵³ Alapjában véve azonban Zoványi nem ebben a pozitív élményben látja a puritanizmus lényegét, hanem azokban az egyházalkotmányi, tanügyi, liturgiai, szervezeti törekvésekben, amelyekhez képest az ún. „londoni liga” híres nyilatkozatának, az itt idézendő Formula Sinceritatis-nak a tartalmát úgy jellemzi, hogy az „egy kis pietista ömlendezésén kívül nem foglal magában semmi határozott célt, semmi tényleges tervet”.⁵⁴ Rövidség okából csak az első mondatát idézzük, mert ebben van a magyar puritánus lelkiség alapélménye, amely nélkül sem egyházkormányzati, sem liturgiai, sem teológiai, sem politikai törekvéseit egyáltalán nem érthetjük. „Az mi Urunk Jézus Krisztusnak szentséges nevében mi ide alá megnevezett méltatlan szolgák az ő munkájában közönséges vallást teszünk az Jehovának szent színe előtt teljes szívből, elkötelezvén magunkat azzal a hűséges szövetséggel, kivel megesküdtünk az ő szentségének életünkbeli követésére, hogy holtunkig őtet szolgáljuk az ő erejéből, sokkal inkább, mert Angliában nagyságos dolgokat cselekedett az mi undok és bűnös lelkünkkel, el annyira, hogy esmerni és az ő dicsőségére kívánjuk és egymás előtt vallástétellel megerősítjük.” Az első tehát az „Isten nagyságos dolgainak” megtapasztalása. Ebből következik az Isten szentségének az életben való követése, amellyel együtt jár a tiltakozás az ellen, ami ellenkezik Isten törvényével akár az egyes ember, akár az egyház, akár a társadalom életében.⁵⁵

Angliában a világi motívumok nagyobb szerepet játszottak az egyház reformálásában, mint a kontinens országaiban. Ezért voltak, akik egy teljesebb reformációt kívántak. Még a XIV. századbeli Wiclif-féle mozgalom hatásai is éltek egyesekben, míg mások, főleg a külföldre menekültek között, az ott végbement reformáció autentikus indításait kívánták közvetíteni a papság és a gyülekezetek felé. Ekkor tűnt föl, mennyi minden megmaradt a régi egyház visszás intézményeiből és szokásaiból, ekkor támadt föl a régi rendhez ragaszkodók ellenállása, és ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy az életszentség követelménye az élet minden vonatkozására, a politikai életre is kiterjed.

Visszatérve a debreceni iskola életéhez, vizsgáljuk abban, főleg a teológia tanításában a puritanizmusnak ezt a belülről kifelé ható erejét. Három fő szempont szerint haladva figyeljünk a hangsúlyozottabb biblicitásra, az életszentség követelményére és az egyház közéleti felelősségére.

Ami az elsőt illeti, 1660 előtt az volt a baj, hogy sem az élettelenül intellektualisztikus igehirdetés,⁵⁶ sem az ortodox skolasztika béklyóit viselő tanítás nem tudta közölni az ifjúsággal a reformáció eredeti impulzusait. Sárospatakon nagy küzdelembe került az ortodoxia nyűggé vált dialektikai és logikai apparátusának, közelebbről Keckermann tankönyvekként használt műveinek kiküszöbölése. Debrecenben azonban 1660 után ez nem jelentett problémát: Martonfalviék hozták magukkal és azonnal használni kezdték Ramus műveit, amelyeknek magyar nyelvű feldolgozását Martonfalvi már 1658-ban Utrechtben megjelent Petri Rami Dialacticae libri duo ... ungarico idiomate ... resoluti et illustrati c. művével elkezdte. Ramus tanítása felszabadítást jelentett, amikor segített az aristotelesi skolasztikának eltávolításában.⁵⁷ Martonfalvi Szent históriája nemcsak biblicitásával tűnt ki, hanem azzal is, hogy a diákok kívánságára magyar nyelven íródott (csak Martonfalvi halála után adta ki Szilágyi Tönkő Márton). A nagy puritánus tudós, számos bibliai tárgyú mű szerzője, a bibliafordító Komáromi Csipkés György egész debreceni működésével a Biblia behatóbb tanulmányozását segítette elő, noha csak rövid ideig működött a Kollégium tanáraként. A debreceni nyomdában már 1636-ban megjelenhetett Bayly anglikán püspöknek mélyen biblikus és puritán szellemű kegyességi műve, a Praxis pietatis fordítása, amely a magyar református egyház történetében az egyik legelterjedtebb népkönyvévé vált.⁵⁸ De igen messze vezetne, ha az intenzívebb biblikus oktatás hatásait a debreceni kollégiumi tanárok és lelkészek igen nagy számban megjelent és a hívők széles rétegeit is elérő műveiből vett adatokkal próbálnók szemléltetni.⁵⁹

Maga Martonfalvi ugyan a coccejanizmus ellenfele volt, míg mások a Kollégiumban azért követték ezt az irányzatot, mert felszabadulást jelentett számukra a Biblia tanulmányozását akadályozó tanhagyomány alól. Coccejus ugyanis a Biblia magyarázatát nemcsak a filozófiától, hanem a skolasztikus jellegű dogmatizálástól is megszabadította.

Nem csekély jelentőségű újítás volt ez, mert amint G. Schrenck megjegyzi: „A tisztán bibliai teológia egyfajta eretnekségnek tűnt fel a skolasztika szemében.”⁶⁰

Ugyanilyen felszabadító hatásokat véltek találni a debreceniek Descartes filozófiájában is. Már Szilágyi Tönkő Márton is, Martonfalvi tanítványa, majd kedves munkatársa, a későbbi superintendens, aki mint tanár a természettudományi oktatás terén elévülhetetlen érdemeket szerzett, Zoványi szerint „coccejanismusát ... cartesianismusával egybeforrasztva táplálta”.⁶¹ Ez azért is érdekes, mert amint külföldi példák is mutatják, Descartes filozófiája tényleg az erősebb biblicitás irányába hatott. Ezt a különös jelenséget Ernst Bizer így magyarázza: amikor „Cartesius a világ megismerését a filozófia számára vette igénybe, ezzel a kinyilatkoztatást kivonta a ráció hatásköréből és annál szorosabban a Szentíráshoz kötötte. Ezért természetes, hogy most azután a cartesianusok Coccejus új „írásszerűbb” teológiáját tették magukévá és arra törekedtek, hogy a teológián belül, amennyire csak lehet, a Biblia terminológiájához tartsák magukat. Az a folyamat ismétlődik meg itt, amelyet a késő-középkori nominalistáknál láthatunk: minél profánabb lesz a filozófia, annál biblicisztikusabb lesz a teológia”.⁶²

Ami a megszentelődés erősebb hangsúlyozását illeti, kezdjük azzal, hogy ebben a tekintetben, amint más téren is, a magyar puritánusok legfőbb lelki vezetője nemzetközi hírű nagy puritánus teológus, Amesius volt, akinek Debrecenben is kinyomtatott művei majd egy évszázadon át a teológia tanítását nagy mértékben meghatározták. Kiinduló meghatározása, hogy a teológia: doctrina Deo vivendi.⁶³ Vagyis a praxis pietatis egyik alakja. A megigazulással szükségképpen együtt járó megszentelődést – mondhatjuk, hogy magával Calvinnal ellentétben – a protestáns skolasztika elhanyagolta. Volt olyan ortodox teológus is, aki úgy vélte, hogy a jó cselekedetek az üdvösségre nézve egyenesen károsak.⁶⁴ Az ilyen gondolkozásnak és a gyakran ebből következő fegyelmezetlen életfolytatásnak szükségszerű ellenhatása volt Hollandiában a praecizismus irányzata a magyar diákokkal jó kapcsolatot tartó Gisbert Voetius professzor vezetésével.⁶⁵ Ennek a praecizismusnak az egyesülése az angliai eredetű puritanizmussal hozta létre Hollandiában azt az irányzatot, amelyet Karl Reuter „református pietizmusnak” nevez, és amelynek következő századbeli legjelesebb magyar képviselőjeként Ráday Pált nevezhetjük meg.⁶⁶ A puritán neveltetésű debreceni diákokat megbotránkoztatta a nem puritán hollandiai diákok szabadossága.⁶⁷ A megszentelődést hangsúlyozó puritán kegyességnek voltak negatív vonásai is, de ha például elolvassuk a híres Debreczeni Ember Pálnak debreceni diáksága alatt latin nyelven írt Wade mecum című naplóját,⁶⁸ akkor egy olyan spiritualitás vonásai állnak előttünk, amelynek megvalósítása a debreceni Kollégiumban sem azelőtt, sem azután nem sikerült olyan mértékben, mint a puritanizmus idején. Kétségtelen, hogy Ember Pál rendkívüli személyiség volt, akit már egy évi tógás diákság után nem ok nélkül tettek meg a rudimentisták, etymologisták, poéták és oratorok praeceptorává. Így naplója nem tekinthető egy debreceni átlagdiák tipikus megnyilatkozásának. De az is bizonyos, hogy tömérdek zaklattatása között létrehozott életművére való eredményes felkészülése az akkori debreceni Kollégium erős hatásai alatt ment végbe, és így bizonyos mértékben mégis az akkori közszellem kifejezője. Naplója elejére ezt írja: „Többre jutottam imádkozással, mint dolgozással”,⁶⁹ a végére pedig ezt a meghallgatott imádságot: „Jehova, segíts engem és irányítsd törekvéseimet szent neved dicséretére”.

Amit a Lampe által kiadott egyháztörténetében a puritanizmusról olvashatunk, az nem Ember Pál saját értékelése, hanem egyszerűen adatközlés, meglevő kéziratos anyag kivonatolása.⁷⁰

Végül ami az egyház közéleti felelősségének hangsúlyozását illeti: a debreceni diákok 1660 után a katedráról hallgathatták és tankönyvekből olvashatták azokat a nagyon radikális szociáletikai tanításokat, amelyeket a puritán mozgalom jeles bel- és külföldi személyiségei szóban és írásban előadtak. El kell ismernünk, hogy a puritanizmust az eredeti reformációhoz képest egy bizonyos szubjektivizmus és individualizmus jellemzi. Így például Debreczeni Ember Pál naplójában is láthatjuk, hogy Bains angol szerző nyomán olyan aggályos gonddal tanulmányozza a „kegyes és kiválasztott ember” jellemző vonásait, mintha állandóan a saját lelki pulzusán tartaná az ujját. De bármilyen sokat foglalkoztak magán áhítataikban is, beszédeikben is a „lelkiismeret kázusainak felcirkálásával”, az erre való hajlandóságuk végül is nem vezette őket valamilyen beteges introverzióhoz, hanem arra tanított, hogy az élet minden területén engedelmeskedni próbáljanak Isten törvényének, ut in omnibus glorificetur Dominus.⁷¹ Itt ismét csak utalásokkal szólhatunk arról, hogyan követelték a Kollégium puritán tanárai és neveltjei az egyházi és társadalmi élet reformjait, az emberi hagyományokon alapuló ünnepek eltörlését, a liturgia és az egyházi éneklés revízióját,⁷² a presbiteri egyházkormányzat bevezetését és nem utolsó sorban a jobbágyság intézményének megszüntetését.⁷³

A Kollégiumban uralkodó puritán szellemiség jellemzésére még három tényt kell megemlítenünk.

Először azt, hogy a puritanizmus itteni érvényesülésének ideje alatt nem találtak jelentős képviselőre a remonstránsok, a külföldi protestánsok között annyira elterjedt arminianizmus képviselői. A debreceni Kollégiumban „Nem jártak mál subában a remonstránsok”, mint ahogy annak idején a tiszáninneni állapotok jellemzésére mondta az egyik ottani egyházi vezető.⁷⁴ Itt természetesen Amesius hatására kell gondolnunk, aki határozottan az arminianizmus ellen foglalt állást. Ám a puritánus atyák nélküle is óvatosak lehettek, mert érezték, sőt tudták, hogy az arminianizmus körüli vitában nem a módszerről, nem is az „instrumentális” tudományokról van szó, hanem a reformáció üzenetének központi mondanivalójáról, a kegyelem szuverenitásának hirdetéséről.

A másik az, hogy a puritánus tanárok lelkivilága összhangban volt a diákság életérzésével. Erre találunk adatokat Ember Pál már említett naplójában, bár ő maga, mint Martonfalvi későbbi veje, természetesen nem lehet elfogulatlan tanú ebben a dologban. Martonfalvinak Debrecenbe érkezésekor egy lázongó, elégedetlen, elszéledező diáksággal volt dolga, és hamarosan – főleg az ő fáradozása nyomán – sikerült létrehozni egy olyan összhangot, amely évtizedeken át megmaradt.⁷⁵ Zsigmond Ferenc mondja róla, hogy olyan ember volt, aki ellenfeleit harc nélkül is le tudta fegyverezni.⁷⁶ Követeléseinek egészen radikális jellege sem tette őt fanatikussá. Hatását nem megalkuvásokkal, diplomáciai ügyeskedéssel érte el, mert nyilvános tanításaiban is fenntartások nélkül kimondta meggyőződését. Egyik tankönyvét az ifjúság coetusa a saját költségén nyomatta ki, és ugyanakkor az ifjúság kezdeményezte, hogy a városi tanács, mintegy lemondva a „marasztás” jogáról, őt élethossziglan „professzorrá” válassza.⁷⁷ Bibliai históriájának postumus kiadásában őt a kiadó Szilágyi Tönkő Márton már a címlapon „nagy”-nak nevezi. Ha őt a Kollégium „második megalapítójának” szokták mondani, akkor ez a teológia tanításának megújulására is vonatkozik, amelynek ő volt a legfontosabb tényezője.

A harmadik: az iskola és a város összhangja. A puritánus korszak belső elevensége és a közállapotokra is kisugárzó szellemiségének nagy energiája annál figyelemreméltóbb, mert ennek a korszaknak már az elejét is, majd a folytatását is olyan próbák sújtották, amelyek az iskola fennmaradását is kétségessé tették. 1660-ban sajtolt ki Szejdi pasa 300 000 tallért a városból, majd következtek Strassoldo, Caraffa dúlásai, erre a periódusra esett a gyászévtized, az ellenreformáció Debrecenbe menekült üldözöttjeinek felkarolása, ám a meggyötört város mindig ott állt az iskola mellett még akkor is, amikor a Diploma Leopoldinummal egy koronatartomány rangjára süllyedt Erdély már nem tudott védelmet nyújtani. Ha Debrecen nem lett volna több mint másfél évszázadon át egy autonómiára és autarkiára berendezkedett „keresztyén respublica”,⁷⁸ akkor a Kollégium Erdély aranykorának letűntével talán elpusztult, vagy teljes jelentéktelenségbe süllyedt volna.

III. SUB PONDERE...
(1704–1803)

Debrecen szabad királyi várossá válásával egy időben jelenik meg Debrecen régi címerében a Zászlós Bárány mögötti kék mezőben a pálmafa, úgy is mint a szépség, a diadalmas élet, a győzelem jelképe (Zsolt. 92: 12–14; I. Makk. 13: 51; II. Makk. 10: 7; Ján. ev. 12: 13; Ján. jel. 7: 9), és úgy is mint a régi mondás igazsága: sub pondere crescit palma. A teher alatt növekvő pálmafa jelképét kiterjeszthetjük a Kollégiumra is, különösen történetének most következő időszakában, amelynek kezdetéül – más közeli eseményekre, például Rákóczi felkelésére is (1703) gondolva – az iskola negyedik törvényének, a „Dobozi-törvény” néven emlegetett iskolai szabályzat közzétételének évét, 1704-et tekinthetjük.

Témánk szempontjából különösen kell figyelnünk arra, hogy a kívülről jövő bajokkal egy időben belső problémák tünetei is kezdtek jelentkezni. S. Szabó József a szatmári békét követő időszakról írja: „A sok háborgatásnak kitett kollégium arról a szellemi nívóról is lecsúszott, amelyet az előző korszakban elért, s élete mindinkább halványodni, erőtlenedni kezdett.”⁷⁹ Ha ezt a jelenséget teológiailag vizsgáljuk, ha mint az egyháztörténet tényét tekintjük, akkor a körülmények történelmi, szociológiai, lélektani stb. megvizsgálása után is számolnunk kell valamivel, amit – nagyon durva analógiaképpen – az atomfizikában szereplő határozatlansági elvhez lehetne hasonlítani.

Ha a puritanizmus Magyarországon tényleg ébredési mozgalom volt, amely a Kollégium életében is ébredési jelenségeket hozott létre, akkor azok érvényesülésének, majd elmúlásának vizsgálatában nem kapcsolhatjuk ki Jézus szavának igazságát: „A szél fú, ahova akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született” (Ján. ev. 3: 8). Luther, most már az egyháztörténet jelenségeire utalva ugyanerről azt mondta, hogy az evangélium olyan mint a zápor: pásztákban veri a határt, hol itt, hol ott – kiszámíthatatlanul. De eltérítene témánktól, ha itt most elkezdenők az ébredési jelenségek morfológiájának, lélektanának, szociológiájának és pneumatológiájának vizsgálatát.⁸⁰ Most figyelmünket témánkra összpontosítva állapítsuk meg azt a tényt, hogy a Kollégiumban végzett teológiai tanítást is ihlető puritán mozgalom, ahogy ez történni szokott, mind jobban vesztett lendületéből, és ennek következtében a Kollégiumnak mind kevesebb ereje volt ahhoz, hogy a különböző, és addig előrehajtó külföldi hatásokat integrálja, asszimilálja, felfokozza vagy fékezze, és bizonyos értelemben felhasználja arra, hogy általuk a maga sajátos üzenetét belevigye az egyház és a társadalom életébe. Az igazán termékeny contextualisatio ideje elmúlt. Ramus tanítása jó segítség volt a protestáns skolasztika béklyóinak eltávolításában, de a teológia tartalmi mondanivalójának megerőtlenedésével maga is kezdett megmerevedni és formálissá válni. Medgyesi Pál nem azért volt meggyőzőbb igehirdető Keresszegi Istvánnál, mert az utóbbi elavult homiletikai módszerét a korszerűbb, bár még mindig elég sablonszerű táblázatokkal cserélte föl, hanem egyszerűen azért, mert erőteljesebb, aktuálisabb volt az üzenete, és abban benne volt a saját személyisége is, körülbelül úgy, ahogy Debreczeni Ember Pál diákkori naplójában feljegyezte Martonfalvi egyik előadásából: „Concionatoris vita concionis anima.”⁸¹ Ugyanígy segítséget nyújtott Ramus a hamis tekintélyek eltávolításához is, de most már ennek az igazi renaissance-személyiségnek az a meggyőződése is hatni kezdett, hogy „semmiféle tekintély nincs a ráció fölött. Ellenkezőleg: csak a ráció az, ami a tekintélyt megalapozza és szabályozza.”⁸² Nem is kellett sok idő ahhoz, hogy ezt az elvet a Szentírás tekintélyével szemben is alkalmazzák. Ugyanígy volt a kartéziánizmussal is. Nem férhet kétség ahhoz, hogy például Szilágyi Tönkő Márton mélyen keresztyén személyiség volt, aki örömmel élt a természeti jelenségek tárgyilagos és szabad vizsgálatának Descartes által feltárt lehetőségével. Ám a természettudományi oktatás elkezdődése és fellendülése a Kollégiumban nem adhatott kárpótlást a teológia tanításának hanyatlásáért, amikor abban a racionalizmus kezdte átvenni a vezetést. Coccejus erősebb biblicitásra törekedett, és debreceni követői is ezt tanulták tőle, de anthropocentrikus teológiája akadályozta őt e célja elérésében, és ezért a Szentírás történiségét komolyan venni próbáló teológiája közelebb vitte a protestáns teológiát a historizmus végállomásához, ami azt jelentette, hogy már nem a történelem volt a revelatio állítmánya, hanem megfordítva : magában a történelemben keresték a végső valóság kijelentését.⁸³

Ami magát a puritanizmus összjelenségét illeti, amelynek égisze alatt nálunk a különböző külföldi irányzatok jelentkeztek, azt látjuk, hogy bármennyire szükséges volt is a praxis pietatis hangsúlyozása a kiszikkadt tankeresztyénséggel szemben, annyira problematikussá válhatott idővel a puritanizmus ennek megfelelő szubjektivizmusa. Reuter mint jellemző tényre mutat rá arra, hogy Amesius Medullájának csak a 34. fejezetében kezd foglalkozni a Szentírással, tehát egy olyan helyen, ahol az Írás mint a tan igazi forrása, alapelve és végső tekintélye már alig jöhet számításba.⁸⁴ Az első ugyanis a keresztyén élet, a tapasztalat. Az a „teológiai aposteriorizmus” vagy „Erfahrungstheologie” amely azután a református Schleiermacher műveiben tetőzött és a mai nyugatnémet teológiában bekövetkezett „empirische Wende” után mintha újjáéledne, már a puritanizmussal, mint a református pietizmus egyik alakjával elkezdődött.⁸⁵

Mindezek a centrifugális tendenciák elősegítették azt a folyamatot, amelynek során a debreceni Kollégium ortodoxiája „ésszerű ortodoxiává” („vernünftige Orthodoxie”) változott.

A tanítás módjáról most sem tudunk sokkal többet, mint a Kollégium első időszakában. Az 1704-ben alkotott törvény az akkori zűrzavaros időkre tekintettel inkább a fegyelem megszigorításával foglalkozik. Hogy milyen volt egy diák kollégiumi tanpályája a XVIII. század elején, azt legalkalmasabban Polgári Mihály önéletrajzával és útinaplójával lehet szemléltetni, ahogy ezt a kéziratos forrást Maróthi György életrajzában először Tóth Béla értékesítette.⁸⁶ Polgári körülbelül Maróthival együtt volt a Kollégium diákja (1725–27; 1731–39). Maróthi 14 éves korára fejezte be középfokú tanulmányait és 1729. április 19-én lett az iskola tógás diákja. Ekkor a három működő professzor közül Piskárkosi Szilágyi Márton a dogmatikát, az újszövetségi írásmagyarázatot, a görög nyelvet és a homiletikát tanította. Tabajdi Sáska János az ószövetségi írásmagyarázatot, héber nyelvet és héber régiségtant adta elő, míg Szilágyi Tönkő István a filozófiát, vagyis most már a teológiától elválasztott természettudományi ismereteket. Dogmatikából még mindig Amesius teológiája volt a fő tananyag, éppen úgy, mint ez idő tájt Amerikában, ahol Increase Mather, a Harvard College (a mai Harvard University elődje) elnöke 1717-ben tartott lelkészszentelő beszédében kijelentette, hogy egyetlen alkalmas könyvnek a dogmatika tanítására Ames Marrow of Sacred Divinity című könyvét tartja.⁸⁷ A bibliai stúdiumokban a coccejanizmus dominált. Szilágyi István pedig édesapja filozófiáját adta elő, ezt a lényegében cartesiusi bölcseletet. Az egyháztörténetet valószínűleg szintén az egyik tanszékelőd: Lisznyai Kovács Pál műve után tanították, ehhez felhasználva talán Martonfalvi Szent históriáját, Pápai Páriz Ferenc Rudus redivivum-át és az Ember–Lampe-féle egyháztörténetet. Görögöt és hébert is tanítottak, de valószínűleg nem túlságosan magas fokon.⁸⁸ Mindezeket a tanulmányokat Maróthi György mindössze két év alatt elvégezte. A rögzített tanterv hiánya ezt a kiváló képességű ifjú számára lehetővé tette. De volt még ennél is rendkívülibb tanpálya: Piskárkosi Szilágyi Sámuel, a későbbi püspök 12 éves korában már tógátus diák volt, 15 éves korában külföldre ment, elébb a svájci egyetemeket, majd Hollandiában a leidenit, franekerit, utrechtit látogatta, ezután Bernben tanult és 28 éves korában már professzor volt Debrecenben a teológia tanszékén.⁸⁹ De nemcsak a tanpálya egyes szakaszai közötti határok hiánya, hanem a tanítás módja is a régi, elmaradt állapotokat tükrözte. Tovább ment a diktálás, tantermek pedig nem voltak kellő számban. Ezen úgy segítettek, hogy egy-egy professzor csak egy hétig tanított, utána egyhetes szünetet tartott, miközben a diákok a praeceptorok segítségével vagy magukban tanultak, a tantermet pedig egy másik professzor használta. Az egy óráig tartó előadás után egy óra szünet volt: ezt ismét a diákok öntevékenységére kellett felhasználni. Délelőtt is két előadás volt, délután is kettő.⁹⁰

Szilágyi Sámuel sógora volt Sződi Csir (Pastoris) István, aki 1711-től a dogmatika és az újszövetségi tudomány professzora volt, de a matematikát és csillagászatot is ő tanította.

A Nagykönyvtárban az R 224 jelzetű nagy kéziratköteg Sződi kátémagyarázatait tartalmazza.⁹¹ A terjedelmes kézirat nyilván diktálás után készült. Több kéz is dolgozott leírásán, majd az egészet Kocsi Csergő István állította össze és valószínűleg ő gondoskodott a mű bekötéséről is. 627 számozott negyedrét lapon van itt előttünk Sződi teológiája.

Nyilvánvaló, hogy a teológiát elsősorban írásmagyarázatnak tartja, még pedig Coccejus értelmében.⁹² Mindig igen fontos számára a textusok történelmi értelmének megállapítása. A filozófiai kategóriákat viszont Descartes műveiből veszi.⁹³ Hivatkozik is Descartes-ra, amikor meglehetősen elvontan bizonyítja Isten létét és egységét. Exegézisében viszont Coccejus tipologizáló módszerét látjuk. De nem mindenben követi Coccejust, mert például a paresis-aphesis Magyarországon is sokat vitatott kérdésében Coccejus véleményével szemben fejtegeti, hogy már az ószövetségi hívők is elnyerték az aphesist, a plena remissio peccati-t.⁹⁴ Nagy súlyt helyez a polémiára: a református ellenfelek között főleg a remonstránsok ellen harcol. Amikor Kolozsvár első prédikátora, Szathmári Pap Zsigmond Zoványi György tiszántúli püspökhöz intézett levelében tiltakozott az ellen, hogy Debrecenben Osterwald remonstráns teológiáját tanítsák, akkor a püspök és a debreceni városi magisztrátus megbízásából Sződi cáfolta, hogy Osterwald remonstráns volna.⁹⁵ Az igazság az, hogy Osterwald nem vonta ugyan kétségbe a református ortodoxia egyetlen tanítását sem, de a hangsúlyt egészen máshová tette mint a reformáció, és nála a középpontban a vallásos ember és az ember normális teljesítménye állt.⁹⁶ Osterwald Debrecenben is igen sokat használt művei, csak úgy mint az egy ideig szintén fontos tankönyvként szereplő Pictet-féle dogmatika legalább két vonatkozásban már messze eltávolodnak Amesius dinamikus puritanizmusától: nem értenek egyet Amesiusszal a természeti teológia elutasításában, sem pedig azzal az elvvel, hogy a keresztyén etikát csak mint a dogmatika szerves részét lehet és szabad kultiválni.⁹⁷ Ugyanezt elmondhatjuk a később bevezetett etikákról is. Egy másik kátémagyarázó kéziratköteg⁹⁸ – 700 negyedíves lap – Dévai Sámuel diák kézírásában az egyes kátétételek kifejtése után tételeket is ad, amelyeket követőleg a disputálók neve fel van jegyezve. Ez a kézirat a XVIII. század második évtizedének végéről némi képet ad az oktatás akkori módszeréről, amelyhez még hozzátartozott a disputáció. De aztán a teológia tanításának ezt a régies és nyilván eredménytelenné vált módját az 1792. évi iskolatörvény megszüntette. A collatio intézményét ugyanez a sors érte: a század közepétől kezdve mind kevesebbet hallunk róla.⁹⁹

Ha a Kollégium 1660 utáni teológiai oktatásában először a puritanizmus uralmáról kellett szólnunk, akkor a XVIII. században annak az irányzatnak fokozódó érvényesülését láthatjuk, amely irányzat a protestáns teológiatörténet irodalmában mint „racionális ortodoxia” („vernünftige Orthodoxie”) néven ismeretes.

Ennek debreceni megjelenését először egyáltalán nem az ortodoxia bírálata, hanem a régebben olyan lelkesen fogadott filozófiai áramlatok most már bántóan fölényeskedő kritikája jelzi. Bizonyára Debrecenben is úgy volt, mint más református főiskolákon, hogy Ramust először szinte lelkendező örömmel fogadták.¹⁰⁰ Annak idején a debreceni diákok megszerezték Cartesius és Coccejus képmásait.¹⁰¹ De ez a lelkesedés nem volt tartós. Maróthi György már azt írta, hogy Ramus Logikájában „annyi a rejtély, ahány a szó”, és sajnos „zavaros talányai nincsenek pártfogók híján”.¹⁰² Piskárkosi Szilágyi Sámuel professzor a klasszikus latinság tanítása érdekében száll síkra, mert úgy véli, hogy az előző század pedagógiájának „legnagyobb szerencsétlensége volt, hogy mellőzve a tiszta latinság igazi forrásait, Comeniusnak, s más eféle sötét alakoknak tisztátalan pocsolyáival kínozták a gyermekeket, s ezek fárasztó fecsegésein vezették őket körbe-körbe”.¹⁰³ De Maróthi is arra törekszik, hogy az ifjúságot „Comenius tisztátalan, sáros pocsolyáiból kiszabadítsa”.¹⁰⁴ Ám nem jár jobban Descartes sem. Míg Maróthi apósa, amint láttuk Cartesius híve volt, maga Maróthi már külföldi útjáról visszatérve „descartes-i álmokról” beszél és Descartes filozófiájára azt mondja, hogy az „non est philosophari sed hariolari”,¹⁰⁵ vagyis nem filozófushoz illő beszéd, hanem fecsegés és „az emberi nem kigúnyolása”. Ez a fölényesség onnan van, hogy a Voltaire-fordító Szilágyi Sámuel és a külföldi protestáns teológiai irányzatok terén elődeinél és utódainál is alaposabban tájékozott Maróthi György filozófiai sarkcsillaga már az egyetemes hatású Christian Wolff, a „saeculum philosophicum” vezető német személyisége, a „filozófusok fejedelme”, aki tudományelméletét éppen úgy szánta a teológusoknak, mint a természettudományok művelőinek.

Poroszországban I. Frigyes Vilmos alatt kormányrendelet szorította a teológusokat és lelkészeket arra, hogy Wolff professzor „értelmes logikáját” és Reinbeck azon alapuló homiletikáját tanulmányozzák. Debrecenben Maróthi először csak a matematika tanításába igyekezett Wolff filozófiáját mintegy becsempészni,¹⁰⁶ de ahhoz, hogy ez a filozófia az iskola egész munkáját áthassa a két Domokos, az apa és a fia és a velük egyetértő városi vezetők igen hathatós támogatására volt szükség. Mindketten külföldi tanulmányaik során jutottak közvetlen kapcsolatba az új filozófiai és teológiai irányzatokkal, amelyeknek elterjedését Domokos Márton nemcsak főbírói és egyházi kurátori tisztségének betöltésével, hanem irodalmi téren is előmozdította, majd fia nemcsak a Kollégium ügyeiben, hanem az egész magyar református egyház kormányzásának legmagasabb szintjén is nagyon fontos szerepet játszott.

A Kollégium történetírói általában mérföldkőnek szokták tartani a Methodus című, módszeres utasításokkal is ellátott tantervi szabályzat megjelenését. Ennek évszáma 1770, valóban egy tanterv nélküli, a felügyelet szabályozását még nem ismerő és főleg a tanárok személyiségére alapozó korszak lezárását jelzi, és valóban új szakaszra utal a Kollégium életében. Azáltal is, hogy Comenius sárospataki működése óta most jelentkeznek benne nálunk a pedagógia új eredményei. Mivel azonban tulajdonképpen csak az alsó tagozat működését helyezi új alapokra, a teológia tanítása szempontjából jelentősebb az a tény, hogy a budai zsinatot követőleg az egész iskola az egyházkerület gondozása és irányítása alá került és 1792-ben új törvénykönyvet kapott.

A debreceni Methodus után hét évvel jelent meg az a dokumentum, amelyről Fináczy Ernő ezt mondja: „A Ratio Educationis tanterve olyan hatalmas fordulatot jelent hazánk művelődésében, aminőre sem azután, sem azelőtt nincsen több példa.”¹⁰⁷ Debrecennek azonban nem kellett a Ratio Educationis. Annak világnézeti háttere nagyszerűen megfelelt volna a felvilágosodás híveinek, például a szabadkőműves, sőt szabadgondolkozó Domokos Lajosnak, mint ahogy a később Pápán professzorrá lett debreceni diák, akkor hajdúnánási rector, Mándi Márton István ujjongva ajánlotta Sárvári Pál debreceni professzornak.¹⁰⁸ Ugyanakkor azonban Domokos Lajos, a kuruc érzelmű köznemes, akit aztán a Helytartótanács mozdított el ezért városi főbírói tisztségéből, erélyesen harcolt a törekvés ellen, hogy a bécsi udvar Mária Teréziának azt az elvét, hogy a köznevelés politikum, a Ratio-val úgy terjessze ki Debrecenre, hogy a tervezet a bécsi központosító politikát szolgálja. De az ellenállás vonalai tovább bonyolódnak azzal, hogy a tanügyi problémák vitatásába a tiszántúli „hierarchia-kyriarchia”-küzdelem fordulatai is belejátszanak. A konzervatív egyháziak a világi elem növekvő befolyásától féltek, a klasszikus képzés hívei féltek a reáltárgyak hangsúlyozásától. Hatvani István pedig, bizonyára másokkal együtt felismerte, hogy a Ratio az ész erejében bizakodó, felületesen optimista életérzést sugározza, amely merőben különbözik a reformáció eredeti igazságából fakadó lelki élettől.¹⁰⁹ A Kollégium időközben létrejött „konzisztóriumának”¹¹⁰ elnöke, Domokos Lajos maga dolgozott ki egy tanulmányi rendtartást, amely az egyházkerületi közgyűlés határozataképpen Ordo Studiorum néven került a nyilvánosság elé. De a tanári kar ellenállását ez sem tudta megtörni. A következő fontos állomás lett, amint mondtuk, az 1792-ben kinyomtatott új, immár negyedik iskolai törvény.

A Methodus keletkezése idején a négy meglevő tanszéken – keletkezésük sorrendjében – Szathmári Paksi István dogmatikát és homiletikát tanít, Varjas János exegézist és hébert, Sinai Miklós a filozófia köréhez tartozó egyháztörténelmet, Hatvani István a mértant és a filozófiát. A nagyobb előadóteremben két professzor tanítja felváltva a dogmatikát, etikát, homiletikát, cura pastoralist, az írásmagyarázatot, a héber nyelvtant és régiségtant. Ezeket az „univerzális” diszciplínákat minden tógás diák köteles hallgatni. A kisebb előadóteremben az egyik professzor a latin és a görög nyelvvel együtt régiségtant, ó- és újkori földrajzot, és a szó szoros értelmében vett filozófiát tanít, a másik héten pedig a másik pura mathesist, aritmetikát, algebrát, geometriát, trigonometriát, metafizikát, kozmológiát, bölcseleti elemeket és theologia naturalis-t ad elő.¹¹¹

Itt még világosan látható, hogy az iskola munkája elsősorban a lelkészképzést tartja szem előtt. Csak majd a IV. törvény mondja ki 1792-ben az elvet: „Az iskolák – ti. az egyház iskolái – mind az egyházi, mind a polgári társadalom veteményes kertjei.” Az egyes szakok elkülönülésének fontos és szükségszerű ténye volt az, hogy elsősorban Domokos Lajos buzgólkodása folytán létrejött 1789-ben a filozófia külön tanszéke, amelynek első tanára Lengyel József lett. Zoványi szerint innen „kantianizmusa miatt üldöztetett el”.¹¹² Ám eltávozásának körülményeit és előbb a Csokonai-pörben játszott, a különbözőképpen megítélt szerepét külön tanulmányban kellene megvizsgálni. 1801-ben benyújtott professzori jelentésében például mindjárt az első mondatban azt írja, hogy a logika tanításához használt Kiesewetter-féle könyv „...mindenütt a Kant Systemájához felette ragaszkodik”, és ezért „nem láttam jónak mindenben őtet követni”.¹¹³

Különben már az eddigiekből is látszik, hogy a teológia tanítása mind jobban a felső tagozat első két évére összpontosul. Még inkább megfigyelhető ez a tendencia a IV. törvénynek megfelelő tervezetben, amelyet a tanári kar 1800. évi jegyzőkönyvében találhatunk.¹¹⁴

„1. Theologiae Professor T. Szilágyi Gábor Uram a reá bizódott Tudományokat végezni fogja két Esztendő alatt ilyen renddel: a) Az első esztendejének első hat hónapjaiban a Dél előtti órákon fogja tanítani a Theologia Dogmatica-t Stosch szerént. A Délutánni órákonn a Moralis Theologiat eleitől fogva. b) Az esztendőnek hátulsó felibenn a Reggeli órákonn a Theologiai Dogmaticat elvégzi és még az esztendő végéig tanítja a Homileticat Deák nyelven. A Délutánni órákonn az Ecclesiasitca Historiat fogja examinálva tanítani Jablonszki szerént a Reformatioig, úgy hogy examinálás közbenn a nagyobb momentumú dolgokat bővebben is megvilágosítja. Ezt is Deák nyelvenn.

a) A 2ik Esztendőnek első felibenn a Reggeli órákonn ismét kezdi a Theologia Dogmaticat: a Délutánni órákonn a Moralis Theologiat elvégzi.

b) A 2ik Esztendőnek második felibenn a Reggeli órákonn az elkezdett Theologia Dogmaticat folytatván és elvégezvén hozzá adja a Cura Pastoralist. A Délutánni órákonn az első Esztendőben a Reformatioig vitt Ecclesiastica Historiat folytatja és elvégzi. Hallgatói lesznek a Négy és Öt esztendőbeli Togatus Deákok és akik ezen felyül vagynak és még a Juristák: ezen utolsók a Dogmatica és Moralis Theologiat hallgatni kötelesek lesznek, a többi Theologica Scientiákból dispensáltatnak.

2. Philosophiae Professor T. Kotsi István Uram, kinek a cursusa szinte úgy két esztendeig fog tartani, tanítani fog ily renddel:

a) Az első esztendőnek első felébenn a reggeli órákonn magyarázni fogja az Új Testamentumot. Délutánni órákonn a Sidó Grammaticat elvégezvén fordítja és magyarázza az ó Testamentumot.

b) Az első Esztendőnek második felében a Reggeli Órákonn a Sidó Archaeologiát vagy Antiquitást tanít Deák nyelvenn. A délutánni órákonn az Újj Testamentum magyarázatát folytatja.

a) második esztendőnek első felébenn a Reggeli órákonn ismét az Újj testamentumot magyarázza. Délutáni órákonn a Sidó Grammaticat elvégezvén fordítja és magyarázza az Ó Testamentumot.

b) a második Esztendőnek hátulsó részében mind a Reggeli mind az Estveli órákonn tanítja az Ó Testamentumra való Bé vezetést, melyben egyszersmind mindenik könyvben található nevezetesebb Szentírásbeli helyeket megmagyaráz. Hallgatói lesznek a Negyedik és ötödik Esztendős Deákok. Ezen kívül a maga rendes óráinn az edj, két és három esztendős Deákoknak minden héten két órán át fog tanítani rövid Theologiát a Stosch Theologiájának e végre kiválogatandó szükségesebb caputjai szerént.”

A jogtanár – ekkor Széplaki Pál – statisztikát, Jus civile Hungaricum-ot, Jus criminalet, s ezeknek históriáját adja elő deák nyelven. A tógátusok közül csak azok hallgatják, akik már a theológiai tudományokon is túl vannak, de még az iskolában tartózkodnak. – A históriaprofesszor – Budai Ézsaiás – világhistóriát tanít. Hallgatói a theológiai tudományokig még el nem érkezett harmadéves deákok. – A mathesis professzorát – Sárvári Pált – másodéves, a filozófia professzorát, Lengyel Józsefet elsőéves tógátus diákok hallgatják.¹¹⁵

Ez a terv nem mutatja azt a feszültséget, amely a korszellem és az ortodoxia között az egész XVIII. század folyamán fennállott, sem azt a folyamatot, amelynek során az előző század végének puritanizmusa fokozatosan átadta a helyét az ún. „racionális ortodoxiának”. Ha azonban a használt tankönyveket vizsgáljuk, érezhetjük a sűrűsödő problémákat. Ha például a fentebb említett Szilágyi Gábor professzor által ajánlott Less-féle etikát vesszük, amely Tóth Mihály fordításában Keresztyén Erkölcsi Tudomány címen jelent meg Debrecenben az eredeti után nyolc évvel 1788-ban, akkor látjuk, hogy az egyházkerület csak azzal a feltétellel engedélyezi, hogy a professzor a művet heterodoxiájától tisztítsa meg.¹¹⁶ A heterodoxia részben a könyv kantiánus színezetében van, részben abban a tanításban, hogy a jó cselekedeteknek üdvösségszerző ereje van. Nem csekély hiba, ha a sola gratia tényleg az articulus stantis et cadentis ecclesiae!

Zsigmond Ferenc a XVIII. század három nagy professzorát, Szilágyi Tönkő Mártont, Hatvani Istvánt és Maróthi Györgyöt a „cartesianus kétlakiság kedves megtestesítőinek”¹¹⁷ nevezi. De egy kicsit idillikus ez a jellemzés. Szilágyi Tönkő Márton ellen eljárás is folyt, ha nem is cartesianizmusa, de coccejanizmusa miatt – igaz, hogy fényes elégtételt kapott. Maróthiról már hallottuk, hogyan ábrándult ki a „cartesiusi álmokból”, Hatvani István életének utolsó szakaszát pedig egy nagy csalódás árnyékolja be, mert a korszellemmel való tusakodása miatt sem diákjaival, sem az egyházi, sem a világi vezetőkkel nem tudta tartani a zavartalan kapcsolatot. Széles látóköréhez és ugyanakkor nyitottságához nem férhet kétség. Őszinte kegyességéhez sem. Több teológiai témájú dolgozatot is írt, amelyek részben külföldön jelentek meg. „Az úri szent vacsorára megtanító könyvecske” (Basel 1760) című könyvében jobban megközelítette az úrvacsora bibliai mélységeit, mint bárki magyar kortársai közül. A teológia és a természettudományok között nem látott ellentétet, sőt úgy gondolta, hogy kölcsönösen segíthetik egymást. Székfoglaló beszédében azt fejtegette, milyen haszna lehet a teológiában és a fizikában a matematikának. Szerinte a matematika taníthatja meg a teológusokat arra, hogyan különböztessék meg a kényszerítő erejű érveket a valószínűektől, a helyes okoskodást az álokoskodástól. Az atheistákat, naturalistákat és deistákat is a mathezis segítségével lehet legjobban meggyőzni tévedéseikről, amikor bebizonyíthatjuk nekik azt, hogy olyan dolgok is vannak a természetben, amelyeket véges eszünkkel felfogni nem tudunk. A természettudományok mutatják föl a világ alkotmányában látható törvényszerűségeket, amelyeknek végső forrása Isten. Régi filozófusokra hivatkozva mondja: mit tenne mást Isten, mint hogy szakadatlanul érvényesíti a geometria tételeit.¹¹⁸ Debreceni működése során azonban hamarosan látnia kellett, hogy ezt a meggyőződést a tudomány és a teológia praestabilita harmóniájáról nem mindenki osztja, sőt vannak, akik a teológiát, a rációt a végső normaként elismerő filozófia uralma alá akarják helyezni. Amikor az egyházkerületi közgyűlés a Domokos Lajos által készített Ordo studiorum-ot a tanári kar ellenállását figyelembe nem véve elfogadta, majd amikor a hatalomra törő világiak részéről mellőzéseket kellett szenvednie, professzorságáról lemondott és a következő évben, 1786-ban meghalt.

Hatvani nyilatkozataiban a teológia tanítása szempontjából különösen két pontra kell felfigyelnünk.

Az egyik nyomtatásban is megjelent felelete a Ratio Educationis-szal kapcsolatban feltett kérdésre, vajon nem lehetne-e ugyanazt a filozófiát a vallás sérelme nélkül tanítani a különböző vallású főiskolákon.¹¹⁹ Hogy Hatvani erre a kérdésre lényegében nemmel felelt, azt nemcsak az utókor, hanem saját kora normáival mérve is lehet kifogásolni. Az igazi probléma azonban az volt: van-e egy olyan egyetemes kultúrkoncepció, amelynek égisze alatt az egész birodalom köznevelése el kell hogy helyezkedjék? Röviden szólva: a XVIII. század végén még korántsem voltak adottak úgy, mint a következő században, egy kultúrszintézis feltételei.

A másik figyelemreméltó pont: Hatvaninak volt elég szellemi függetlensége ahhoz, hogy a sokfelé divatossá vált Wolff-féle filozófia bizonyos tételeit Newton ekkor már modernebb tanításait figyelembe véve ellenezni merje. Ahogy egy külföldön megjelent recenzióval foglalkozó debreceni lektor megállapítja, Hatvani még a nagyhírű Euler előtt, egy olyan korban, amikor a filozófiai pápa, Wolff anathémájának villámcsapásától félve ellene pisszenni sem mert senki, Hatvani már kétségbe vonta Wolff két tételének igazságát.¹²⁰

Viszont ebben Newtonra támaszkodott, és ebben természettudományi és egyben teológiai látásának nemcsak tág perspektíváit, hanem korlátait is láthatjuk. Kortársai között voltak akik a racionalizmus bűvöletében Hatvani Newtontól tanult empiricizmusát támadták, mert azt eklekticizmusnak tartották. Pedig éppen a tapasztalati szempont érvényesítése biztosította Hatvani jelentőségét a fizika tanításában. Őt megnyugtatta Newtonnak ez az álláspontja: „Hypotheses non fingo”. De hát tehet-e valaki szemrehányást Hatvaninak azért, hogy akkor még nem láthatta, ami a fizika mai állása szerint hipotézis: azt, hogy a testek mozgásáról szóló Newton-féle tételek olyan végső elveken nyugszanak (az abszolút euklidesi tér, az abszolút idő, a tehetetlenség, a hatás és ellenhatás principiumai), amelyek bizonyíthatatlan feltételezések? Lehet-e Hatvanit, a teológust hibáztatni azért, hogy akkor még nem láthatta: az abszolút tér és az abszolút idő kategóriájának alkalmazása Istenre és az isteni kijelentésre, ami ellen a görög egyházi atyák még teljes erővel tiltakoztak, legfeljebb a deizmus álláspontját engedi meg?¹²¹ Hatvaninak nem is annyira tudományos, mint inkább teológiai és kegyességi írásaiban vannak szakaszok, amelyekben túlemelkedik az általa is elfogadott „racionális ortodoxia” korlátain.

Ez a gondolkozás persze sem Domokos Lajosnak, sem a Ratio Educationis egyik „ideológusának”, Van Swieten-nek nem kellett, még kevésbé a diákság Wolff-ért rajongó vagy voltaireiánus rétegének. Maga Hatvani panaszkodik így: „Ha pedig a tanárok nem azt mondanák és írnák, amit a diákok helyeselnek, s a halászok módjára nem azt a csalétket tennék a horogra, amelyről tudják, hogy rámennek a halacskák: magukban maradnának az iskolában... Szokás kezd lenni a diákok között, hogy azokról, akik ezt könyveik és értekezéseik írásában (hogy az egyházi beszédekről ne is szóljak) nem gyakorolják, s nem is akarják, mint holmi olcsójánosokról vagy csak úgy foghegyről beszélnek, s végül kifütyülik őket; ez az ami méltán töltötte el fájdalommal a szívemet.”¹²² Bizonyára személyes ellenfelei fogták rá Hatvanira a később legendává lett ördöngösségét, pedig meglepő fizikai kísérleteivel és teológiájával is összhangban volt az a törekvése, amelyről Arany János ezt írta: ,,...mi a természet zárja nyitja, Isten dicsőségére tanítja”.¹²³

Hogy most megint, mint az előző időszakban a diákság részéről jelentkező visszajelzésekre figyeljünk, több, meglehetősen negatív jelenséggel találkozunk. A poprádi születésű Glatz Jakab evangélikus lelkész, a kor egyik híres pedagógiai írója nyomasztóan sötét képet fest 1799-ben megjelent könyvében a Kollégium századvégi életéről. Kornis Gyula, aki bőven idézi Glatz leírását, úgy véli, hogy a kor egyik jeles történetírója, Géresi Kálmán csak néhány árnyalattal tudja enyhíteni a híres filantropista pedagógus sötét képét. Géresi végeredményben a puritánus életfelfogás járulékos vagy inkább illegitim kinövéseit teszi felelőssé a kollégiumi élet kifogásolt visszásságaiért.¹²⁴ Csakhogy éppen az volt a baj, hogy az igazi puritán spiritualitás életereje ekkorra elapadt, a praxis pietatist felváltotta a közöny, világiasság, viszont a hitvallási és magatartásbeli normák szigorú fenntartása kedvetlenséget, mogorvaságot, dacot és ellenállást váltott ki. Ha Debreczeni Ember Pál fentebb említett naplóját olvassuk, benne a diákok buzgóságáról értesülünk, vagy arról olvasunk egy későbbi beszámolót, hogyan prédikált maga Ember Pál Sárospatakon „inter fletus et lamenta auditorum”,¹²⁵ és hogyan indította könnyekre prédikációjával magát II. Rákóczi Ferencet is,¹²⁶ akkor úgy érezzük, hogy egy merőben más világban vagyunk.

A professzorok igyekeztek fenntartani az iskola ortodoxiáját és puritán életstílusát, de törekvésük a diákok részéről mind erősebb ellenállásba ütközött. Akárcsak a XVIII. századi svájci protestantizmus életében, itt is jelentkezett az, amit nagy monográfiájában Paul Wernle így nevez: „Der Verfall der alten Gottesdienstlichkeit”.¹²⁷ Mind nehezebb volt az ifjúságot az istentiszteletek látogatására rávenni, pontosabban: rákényszeríteni. Szeremlei Sámuel, Debrecen későbbi főbírája, aki a város támogatásától elvágott Kollégium ügyét olyan buzgón felkarolta és igen jelentős adományával az adakozók sorát megnyitotta, már 1744-ben tekintélyes összegű díjat tűzött ki a diákok számára erre a pályatételre: mi okozza azt az álmosságot, amely a hívőket a templomban elfogja? A díjat tudományos igényű és színvonalú dolgozatával a későbbi professzor, Hatvani István nyerte el, aki komolyan vette a pályázatot és a templomi álmosság okainak kutatásában a prédikátorok felelősségét is elemezte.¹²⁸

De szólnunk kell a kétségtelen pozitívumokról is. A pálma tényleg nőtt a teher alatt. A diákok létszámának a század elején mutatkozó visszaesése hamarosan növekedéssé változott. A városi patronátus megtiltása nem csökkentette, hanem ha lehet növelte a város illetékeseinek a Kollégium iránt mindig érzett és tettekben megnyilatkozó felelősségérzését. Növekedésnek mondhatjuk az ökumenikus kapcsolatok erősödését is. A peregrináció akkor sem szűnt meg, amikor ezt a bécsi udvar akadályozni akarta, sőt a látogatott külföldi akadémiák köre még ki is bővült. Amikor aztán az iskola anyagi problémái annyira kiéleződtek, hogy a város sem tudott már segíteni, sőt a többi egyházkerületek támogatása is elégtelennek bizonyult, kibontakozott a külföldi hittestvérek segítsége, köztük a canterbury-i érsek kezdeményezésére és buzgólkodásával létesült alapítvánnyal, amelynek kamatai mind a mai napig mutatják az ökumenikus koinónia valóságát.

Révész Imre „Magyar református egyháztörténet”-ében megállapítja, hogy „a magyar református lelkipásztor a XVI. század második felének színmagyarságú, zömében a legkülönb szellemi életet élő ember, aki ébresztőleg és emelőleg hat az övénél alsóbb és magasabb társadalmi rétegekre egyformán”.¹²⁹ Ezt nemcsak a puritán éra lelkipásztorairól, de a XVIII. század egyházi vezetőiről, professzorairól és jelesebb lelkészeiről is elmondhatjuk. Igaz, hogy a század első évtizedeinek professzorai nem érik el Martonfalvi György, Szilágyi Tönkő Márton és Lisznyai Kovács Pál színvonalát, de a negyvenes évektől kezdve megint országos hírű és jelentőségű professzorok állnak az iskola élén. Közöttük először Maróthi Györgyöt kell megemlítenünk, aki rövid tanári működése alatt nemcsak a legújabb európai szellemi áramlatok hatásainak közvetítésével, hanem gyakorlati szervező munkájával és személyes példamutatásával is hatalmasan gyarapította a Kollégium szellemi tőkéjét. A teológia tanításával, közelebbről a himnológia művelésével függ össze az is, hogy nem csekély érdemeket szerzett az istentiszteleti éneklés színvonalának emelésével. Itt is meg kell említenünk, hogy a nagy pestisjárvány idején meghaltak hozzátartozóinak vigasztalására ő szervezte meg a kollégiumi kántust, amely aztán feladatkörét kitágítva jelenleg az egész ország legrégibb alapítású és egyik legkiválóbb énekkara. Bár Maróthi 1738 áprilisától kezdődőleg az ékesszólástan és történelem tanszékén végezte munkáját, eszméi a teológia tanításában is erjesztő hatást gyakoroltak. Reform-gondolatait már a pestisjárvány idején „Idea” címen leírta, de azok nem kerültek megvalósításra, ám részei voltak annak az egyetemes és Európa nagy részére kiterjedő pedagógiai eszmélődésnek, amelyek azután a század utolsó negyedétől kezdve világi és egyházi kezdeményezésre egyaránt konkrét tantervekhez vezettek. Mielőtt a nagyszabású állami tanterv, a Ratio Educationis 1777-ben megjelent volna, a Kollégium 1770-ben már kinyomtatta a Methodus című tantervi utasítását. Megindul egy folyamat, amelynek szakaszait megjelölendő éppen csak megemlítjük a Domokos Lajos kezdeményezte Ordo Studiorum-ot (1782), a Budai Zsinat döntéseit is kifejező, 1792-ben kinyomatott iskolai törvényt, a Kollégiumnak immár negyedik törvénykönyvét, a további tantervi kísérletezéseket, amelyek közül a legjelentősebb periódusunk végén 1804-ben kezdődött és az ún. „Álmosdi Ratio”-hoz, a Ratio Institutis cím alatt 1807-ben kinyomtatott tantervhez vezetett.

Az előző időszak puritanizmusa is – jóllehet inkább búvópatakként – tovább is jelen volt és éreztette éltető hatásait. Szikszai György 1753-ban lett tógás diák, majd utána köztanító, aztán debreceni lelkész és esperes, és ő lett a szerzője az eddig legkedveltebb, legelterjedtebb magyar református kegyességi könyvnek, a Keresztyén tanítások és imádságok című műnek. Szikszai éppen egy ébredési mozgalom tetőzése idején tanult Bázelben, és művében talán ennek a hatása is érezhető.

Szőnyi Benjamin csak diákja volt a Kollégiumnak, de az itt nyert indítások úgy jutottak kifejezésre szintén nagyon elterjedt kegyességi művében, a Szentek hegedűje című énekes- és áhítatos könyvében, hogy a benne itt-ott található racionalista szellemű természeti teológia és költészeti eszmény rovására írandó furcsaságok ellenére még a XX. század elején is voltak kegyes lelkek, „Stillen im Lande”, akik lelki táplálékukat ebben a könyvben keresték.¹³⁰

Csokonai ellen híres pörében az egyik vád a templomkerülés volt. Ám a lélek halhatatlanságáról mintegy hattyúdalként elszavalt nagy költeményében mégis van valami, ami a miltoni puritanizmus biblicitásából helyenként átsütni látszik aufklérista teológiáján. A korszak később nagy irodalmi érdemeket szerzett debreceni diákjainak érzülete az alma mater iránt ambivalens egészen a németek által „Hassliebe”-nek nevezett érzésig fokozódóan, ám ennek igazán mélyreható elemzése kimutatná, hogy sem Csokonai, sem Kölcsey, sem Arany János nem lett volna azzá, akivé lett – a Kollégium nélkül.

Akár volt, akár nem volt megalapozott kifogás Lengyel Józsefnek, az első önálló filozófiai tanszék betöltőjének kantianizmusa ellen, tény az, hogy ma is használt énekeskönyvünkben számos értékes darabja éppen az ő tollából való, és egymilliónál is több magyar református ember koporsója mellett felhangzott már és ma is hangzik az ő húsvéti bizonyságtétele: „Nincs már szívem félelmére Nézni sírom fenekére”.

Mindent egybevéve a tárgyalt időszak tényei és megnyilatkozásai sem akadályozhatták meg azt, hogy a debreceni Kollégium – a teológia tanításának vonatkozásában is – Huszár Gál szép hasonlata szerint az egész ország „világító lámpása” lehessen.

IV. AZ ÁLMOSDI ÉRTEKEZLETTŐL A SZABADSÁGHARCIG
(1804–1848)

A tiszántúli egyházkerület külön bizottságának Álmosdon 1804 decemberének végén tartott háromnapos munkaülése ha nem is fordulópontját, de egyik fontos eseményét jelentette a Kollégium történetének és benne a teológia tanításának is. Akik Debrecenben csak kívülről nézték a Kollégium életét, inkább figyelhettek sok egyéb másra abban az időben. Így visszagondolhattak a város addigi történetében legnagyobb tűzvészre, amely két évvel azelőtt a Nagytemplommal együtt a kollégiumi épület nagy részét is megsemmisítette, a következő évben kezdődő romeltakarításra, majd az építkezés megkezdésére, azután ugyancsak 1803-ban Domokos Lajosnak, a Kollégium nagyhatalmú curator primariusának halálára, vagy a részben hajléktalanná lett iskola megsegítésének erőfeszítéseire.

A Literaria Deputatio Álmosdon megszületett új tantervének, az 1806-ban egyházkerületi közgyűlésileg elfogadott, majd 1807-ben nyomtatásban is megjelent Ratio Institutionis-nak fő szerzője és megfogalmazója a nagytekintélyű Budai Ézsaiás, a történelem és a nyelvészet professzora volt, aki aztán 1808-tól 1821-ig, amikor lelkésszé választották, majd 1822-ben amikor püspökké, a teológia professzoraként működött. Bár a racionális ortodoxia álláspontján mindvégig megmaradt, ő volt az a debreceni professzorok közül, aki az új szellemiségét a legmagasabb fokon és legnagyobb meggyőző erővel képviselte. A német egyetemeken ekkor már a nyelvtudományok terén a neohumanizmus szelleme uralkodott, és általában a racionalizmus emberközpontú gondolkozása a romanticizmus életérzésével vegyült. A híres Gesner és a „summus Heynius” voltak Budai Ézsaiás németországi mesterei, akik Viszont már Herdertől és Rousseautól is tanultak. Budai Göttingenben szerzett filozófiai doktori fokozatot, és attól kezdve végzett tudományos munkásságának megkoronázása volt, hogy őt az ottani egyetem 1817-ben díszdoktorává avatta. Itthoni tekintélyét mutatja, hogy az 1830-ban felállított Magyar Tudományos Akadémiának a következő évben már tiszteletbeli tagja lett.

Göttingennel kapcsolatban három dolgot kell megjegyeznünk. Először azt, hogy a debreceni diákoktól látogatott külföldi egyetemek közül a bécsi udvar korlátozó intézkedéseinek megszűnése után első helyre Göttingen került. Itt szerzett doktori oklevelet már Sárvári Pál is 1795-ben. Itt tanult a következő évben Lengyel József. A XIX. század debreceni professzorai közül volt aki csak Bécsig jutott el (Aranyi István), de a többiek leginkább Németországban bővítették tudásukat, mint Varga (Vidi) István, Péczely József, Eresei Dániel, Vecsei József. Mint ahogy a XVI. században Wittenberg volt a modell, úgy a XIX. században magyar református diákjaink tudományos eszményképeiket Németországban igyekeztek megtalálni. Már a következő időszakban, 1879-ben jelent meg a Hittanszaki Önképzőkör folyóiratában, a Közlönyben olvasható Bakó István hittanhallgatónak a Debreceni szellem című vezércikke, amely naivan hangzó megállapításával a század első felének peregrinációira is fényt vet: „Fölösleges ismételni azon különben is nyilvános igazságot, hogy a protestantizmus szívét a nagy Németország képezi”.¹³¹

Ám mindjárt meg kell jegyezni, hogy ott járt alumnusaink az ottani neohumanizmust és neoklasszicizmust sajátos áttételezéssel adták át itthoni honfitársaiknak, mint professzorok diákjaiknak. Amint már Maróthi működésével kapcsolatban utaltunk rá, a merőben szerszámként használt és sokszor csak a konyhalatinságig eljutó nyelvtudással szemben voltak, akik külföldi példák nyomán most már az ókori nyelvek igazi géniuszát próbálták megismerni. Ez a törekvés ugyan hozzájárult a latin uralmának meghosszabbításához, de a Kollégium vezetői, köztük Budai Ézsaiás is, világosan látták, hogy a klasszikus latinság tömegoktatási úton elérhetetlen ideálja érdekében nem szabad és nem is lehet a magyar nyelv előrenyomulását fékezniük. Sőt, amennyiben Németországban a neohumanizmussal most már összefonódó nemzeti gondolattal is találkoztak, ugyanazok, akik a humanisztikus képzés színvonalát akarták emelni, a magyar nyelv és irodalom érdekében is buzgólkodni kezdtek. Kornis Gyula A magyar művelődés eszményei című, többször idézett művében mondja: „Nálunk a neohumanista áramlat velejében nacionalista szellemű” és „az antik művelődési eszmény helyében fokozatosan a nemzeti-történeti művelődési ideálja lép”.¹³²

Mindez a reformkori Kollégium munkájára is vonatkozik, mégpedig a teológia vonatkozásában is. Itt kell megemlítenünk Péczely Józsefet, aki az egyetemes és magyar történelem, valamint a latin és a magyar nyelv tanításában és az ifjúság irodalmi törekvéseinek szervezésében szerzett magának kiemelkedő érdemeket és a lelkészi pályára készülő ifjak szellemi fejlődésére is jelentős hatást gyakorolt.

Ismeretes az a nézet, hogy a reformkor debreceni diákjainak életében mintha gyengébben érvényesülne a nemzeti érzés. Ez a megállapítás érthető, de nem tartható. Az kétségtelen, hogy azzal a szinte rajongássá váló nacionalizmussal, amellyel országunk más részeiben, nem utolsó sorban nemzetiségeink körében találkozhatunk, a reformkori debreceni Kollégium életében alig talált követőkre. A debreceniek nemzeti érzését nem annyira Rousseau gondolatai és a francia forradalom ideológiája, hanem a református ortodoxia és a puritanizmus ihlette és egy bizonyos mértékben ihleti még a reformkorszakban is.¹³³ A debreceni Kollégiumban a hazaszeretet olyan természetes életmegnyilvánulás volt, mint a lélegzetvétel. Voltak a reformkori Magyarországnak nem magyar eredetű kiválóságai, akik – legtöbbször ok nélkül – úgy érezték, hogy magyarságukat „bizonyítaniuk” kell; ilyen a nagy többségükben színmagyar debreceni diákoknak eszébe sem jutott. Viszont hiába kaptak büntetést, ha a „hungarizmus” vétkét elkövették, a magyar nyelvet a gyülekezetekkel való kapcsolatukban, állandóan végzett egyházi munkájukban használniuk és kultiválniuk kellett. A reformkorszakban aztán fellobogott a lelkesedés is a magyar nyelv és irodalom iránt, de Király József pécsi püspöknek 1811-ben visszafelé tekintő megállapítása is igaz volt: „Ha nem lettek volna protestánsok, nyelvünk teljesen feledésbe ment volna; egyedül nekik köszönhetjük tehát nyelvünk újra való feltámadását”,¹³⁴ Tessedik Sámuel ezt írja magáról: „Hogy a magyar nyelvben kiképezhessem magamat, a debreceni főiskolába mentem. És e kiképeztetés két évi ott-tartózkodás alatt tökéletesen sikerült is”, mert midőn Szarvasra jött, a már elfelejtett tót nyelven elmondandó prédikációit előbb vagy magyarul, vagy németül dolgozta ki, s úgy fordította le tótra.¹³⁵

A debreceni lelkiség magyarázza azt is, hogy a német egyetemeket, így a göttingenit is megjárt debreceni diákok az ott talált neohumanizmusnak sem a kozmopolitizmusát, sem a keresztyénség-ellenességét nem hozták vissza magukkal. Kölcsey volt debreceni diák, nem tartozott ugyan a jellegzetes külföldjárók közé, de az onnét sugárzó neohumanista szellemiséget még talán Kazinczyénál is erősebben átélte. Megvallja, hogy „volt idő (iskolai pályám vége 1809 és jurátusságom), midőn cosmopolitismus fogott körül, s ez időben a magyar hazán nem függék melegen. Okának gondolom a francia lágymeleg poézist, s azon lélekölő hidegséget, melyet a francia újabb filozófusok mindenre, ami szent, fuvallottanak. De nekem mindig Bedürfnis volt szeretni, s forrón szeretni, így a cosmopolitai hidegség nálam csak futó paroxismus lehetett”.¹³⁶

Míg a neohumanista és neoklasszicista professzor, Friedrich August Wolff a görög szépségideál nevében támadja a keresztyénséget, mondván, hogy az Újszövetség voltaképpen „görög erkölcs összekeverve zsidó képzetekkel”, a keresztyénség nem egyéb, mint „zsidó gondolatokkal megrontott görögség”,¹³⁷ addig a mi irodalmi vezéreink, mint Kölcsey is, végeredményben mégis ragaszkodnak a vallásnak egy általuk elgondolt, inkább esztétikai varázsával ható alakjához.¹³⁸ Ugyancsak Kornis írja, hogy a német neohumanisták „akik közül többen a panteizmus felé hajlanak (Goethe) úgy érzik, hogy az istenség csírában mindnyájunkban bennlakozik, csak ki kell magunkból bontakoztatnunk. A keresztyénség transzcendens megváltásgondolata helyébe az immanens prometheusi erőérzelem, hatalomtudat és magabízás lép: csak az ember önmaga válthatja meg magát ... Az egyén erőinek ez az optimista túlbecsülése... egy század múlva a klasszikus-filológus Nietzsche Übermenschében (ez a szó már Herdernél és Goethenél is előfordul) jut tetőpontra”. ¹³⁹

Mindennek már a kezdetei is inkább taszíthatták, mint vonzották a debrecenieket, akik viszont annál fogékonyabbak voltak a kantianizmusba áthajló Wolff-féle filozófia racionalizmusa iránt. Trócsányi Dezső, a volt debreceni diák, Mándi Márton István életművével kapcsolatban próbálja megállapítani, kik voltak azok a göttingeni professzorok, akik a fogékony magyarra hatást gyakorolhattak. Vizsgálataiból az tűnik ki, hogy ottani tartózkodása alatt, vagyis 1789-től kezdve annyira radikális szellemben, mint egy Reimarus, Bahrdt vagy F. D. Strauss egy ottani professzor sem működött, hanem legtöbbnyire közvetíteni próbáltak a Biblia és a Wolff-féle racionalizmus között, míg közöttük a biblikusok már a Biblia egyelőre tapintatosnak mondható történetkritikai vizsgálatával is foglalkoztak.¹⁴⁰ A századforduló után a debreceniek is ezekkel a hatásokkal jöttek vissza. Balogh Ferenc, a későbbi jeles professzor, aki külföldi útja, professzorsága előtt majd egy évtizedet töltött az 1854 utáni Kollégiumban, a saját tapasztalatai alapján is beszél, amikor így jellemzi Aranyi István dogmatikaprofesszor működésének idejét (1822–1864): „A Kollégium tantermeiben Aranyi István hittanár korában is végig csengtek a német rationalista tanárok, Wegscheider, Röhr, Paulus, Ammon tételei ... legtöbbször megcáfolás nélkül; míg Domokos korában a heterodoxiákat éreztetni kellett. A német fuvallat a csontokig és velőkig átjárta a magyar református theológiát; a hitélet belső mozzanatai elsorvadtak”. ¹⁴¹

Egy másik fontos tanúja a teológia időszakunk alatti tanításának az idősebb Révész Imre, aki 1835-től kezdve volt a Kollégium diákja, majd a teológia elvégzése után köztanítója és segédtanára. Kiváló tanárok keze alatt tanult, köztük a már említett Péczely Józseffel, továbbá a lelkes racionalista Aranyi István, a kiváló természettudós Kerekes Ferenc, a Schelling hatása alatt álló és a német filozófiában jól tájékozott Vecsei József, akinek egyik árváját Révész később feleségül vette, és mindenek fölött későbbi sógora, Lugossy József, aki magyar irodalmi, de különösen történelmi téren a döntő impulzusokat adta Révész Imre fejlődésének. De saját vallomása alapján unokája, ifj. Révész Imre írja róla: ,,...mint ama korban, s még sokkal később is számtalan társa, nem vitt ki a főiskola falai közül, mert ott nem is kapott igazi evangéliumi lelkületet, apostoli buzgalmat és prófétai hevületet a papi pályára”. ¹⁴² Maga az idősebb Révész 1854-ben, miután a lelkészi szolgálatot több gyülekezetben is megpróbálta, és folytonos tanulmányai, s önmarcangoló lelki vívódásai között kezdte látni a racionalista, majd liberális teológia csődjét, és ugyanakkor a keresztyén hitigazság realitása is mind világosabban állt előtte, így írt Török Pálnak: „Nem tartózkodom bevallani, hogy a’ reformált keresztyén egyházi élet feletti tisztább és nemesebb öntudatra csak mostanában kezdek jutni, miután főiskolai pályám alatt, miként sok egyebek, úgy én is tanáraimtól – fájdalom – semmi lelkesítő szikrát és útmutatást nem vettem”. ¹⁴³

A Kollégium teológiatanításának gyülekezeti kihatását most már jobban fel lehet mérni, mint az előző időszakban, amikor a cenzúra hosszú ideig megakadályozta a prédikációk kinyomtatását, és inkább csak következtetni tudtunk arra, milyen igehirdetés hangzott el a szószékeken. A racionalizmus az egyházi munkában először csak mint hangsúlyeltolódás jelentkezett. Érezzük az igehirdetők megnyilatkozásain, mikor dobog hevesebben a szívük, és mikor adnak elő valamit unott kötelességként. Nem beszélnek az ortodox tan ellen, mindenképpen használni akarnak, a közjó lebeg előttük, az erkölcsiséget akarják emelni, az embereket javítani, csak sokszor éppen a lényeg szorul egészen háttérbe prédikációikban. Nálunk nem mentek el olyan messze, mint az a német lelkész, aki a karácsonyi jászolbölcsőről szólva a helyes almozás fontosságát kötötte falusi hallgatói szívére,¹⁴⁴ vagy T. G. Röller schönfeldi lelkész, aki húsvét első napján ésszerű tanácsokat adott az ellen a veszély ellen, hogy véletlenül tetszhalottat temessenek el, és mondanivalóját még egy versikében is összefoglalta: „Den Leichnam senkt so bald nicht ein, Er könnte noch lebending sein”.¹⁴⁵ Ennél, az egyébként jellegzetesen racionalista prédikátor, az országos hírű Diószegi Sámuel esperes, volt debreceni köztanító, a természettudományokat felkaroló Debreceni Kör egyik tagja, a magyar botanika egyik megalapítója moralizáló igehirdetése magasabb szinten mozgott ugyan, de a fenti külföldi példákhoz hasonlókat a magyar református prédikációirodalomból is lehetne idézni annak megmutatására, hogyha az utilitarizmus és eudaimonizmus veszi át a vezetést az igehirdetésben, akkor az nem lehet „léleknek és erőnek megmutatása”. Amit Ravasz László Homiletikájában a racionalista igehirdetésről mond, talán nem is annyira a debreceni iskola munkájára és az innen kikerült neves emberek, mint Diószegi prédikálására, hanem az egész akkori közszellemre vonatkozik: „Nálunk a racionalizmus csak félig volt öntudatos világnézet, amely bölcselete elveknek a vallásra való alkalmazásából állott volna elő, főleg egyszerűen dekadencia volt: a vallásos mélység elsekélyesedése, a theológiai ismeretek felületessége és az egész keresztyénségnek üres ritualizmussá való válása eredményezte nálunk azt a rettenetes sivárságot, amelyben a racionalizmus külföldi képviselőinek műveiből való átültetések valóságos oázisként hatnak.”¹⁴⁶

Mindezért természetesen nem lehet felelőssé tenni a Kollégiumot, amelynek munkája nemcsak kihatott a gyülekezetekre, hanem – a kölcsönösség törvénye szerint – az ott található lelki hanyatlást és elesettséget is tükrözte. Ezért akármilyen szoros volt is a kapcsolat – nem utolsó sorban a partikulák útján – a gyülekezetekkel, az iskola spiritualitása sem emelkedett túlságosan magasra a gyülekezetek lelki élete fölé.

Így még az előző korszakkal összehasonlítva is az ifjúságot egyfajta passzivitás jellemzi; a reformkori lelkesedésnek nem sok jelét láthatjuk.

Lehet vitatkozni azon, hogy pozitív vagy negatív előjellel lássuk-e el a társadalmi radikalizmusnak azt a relatív hiányát, amely általában jellemző a Kollégium reformkori életére. Ha vannak is a forradalmi indulatoknak elszórtan jelentkező tünetei,¹⁴⁷ ezek nem a Kollégium akkori lelkiségéből eredtek. A racionalisták gondolkozását a moralizálás jellemezte, de a hangsúly a megbízható munkás állampolgárok nevelésén volt, és nem célozták a status quo, a rendi társadalom struktúrájának megdöntését. Érdekes, hogy Less tübingeni professzor magyarra fordított és 1788-ban kinyomatott Keresztyén Erkölcsi Tudomány című könyve még a századforduló körül is ott volt a diákok kezében azzal a tanítással, hogy „a Keresztyéneknek nem tiltatott meg, hogy rab-szolgákat, ‘s örökös jobbágyokat ne tartsanak I Kor 7: 20, 21, de úgy kell azokkal bánni, mint atyjokfiaival Efés. 6: 9”. Amikor aztán félretették a könyvet, a fő kifogás ellene nem az örökös jobbágyság helyeslése volt, hanem az a heterodoxia, amely Kant hatását mutatta.¹⁴⁸ Ha arra gondolunk, hogyan ostorozta Melius a hatalmasok, a jobbágynyúzó urak bűneit, hogyan érveltek a puritánusok a presbitériumok felállítása mellett, hogyan kárhoztatták bibliai érveléssel a jobbágyság intézményét, és ebben hogyan adták példáját annak, amit fentebb „kontextualizációnak” neveztünk, akkor ebből a szempontból a XIX. század első felének Kollégiumában az igazi kollégiumi szellemiség meggyengülését, sőt deficitjét kell megállapítanunk. Igen messze vezetne és nem is tartoznék témánkhoz annak felmutatása, hogyan motiválta a magyar puritánusok törekvéseit az a sajátos szoteriológiai individualizmus, amelynek végső ihletője a „nevén szólított” egyes emberi lélek végtelen értékének bizonyossága, és hogy ez az individualizmus miben különbözött a renaissance emberközéppontú individualizmusától és racionalista egalitárianizmusától.¹⁴⁹ Nálunk akik a XVIII. század végén és a XIX. század kezdetén a rendiség ellen küzdöttek, ihletésüket inkább Rousseautól és a francia forradalom vezető személyiségeitől vették. Az utóbbit tette Kazinczy is, akinek a debreceniséggel szembeni magatartása bizonyára ezzel is magyarázható. A vallástalan című költeménye például Szauder József szerint „...a tételes vallással, szuperszticióval éppúgy, mint a vallástalansággal, ateizmussal szembenálló Kazinczy külön útját hirdeti”, ám a két álláspont ellentéte feloldódik a költőnek az utolsó sorban kicsendülő individualizmusában: „Hazám, barátom, istenem magam vagyok”.¹⁵⁰ Idáig a debreceniek nem mentek el. Radikalizmust is többet láthatunk a sárospataki főiskolában, különösen Csengery József és Pálkövy Antal tanárok forradalmiságában.

Ahogy a magyar nyelv térhódítását, úgy a reális tárgyak fontosságának elismerését sem lehetett feltartóztatni. Különben a Göttingenbe eljutott debreceni diákok ott nemcsak a humán tárgyak magasabb szintű műveléséhez kaptak erős indításokat, hanem a természettudományi tárgyak és a matematika nagyszerű eredményeket felmutató művelését is láthatták. A nagy Karl Friedrich Gauss csak 1807-ben lett az ottani új csillagda igazgatója és a matematika professzora, de a természettudományok itteni föllendülése már előbb elkezdődött. Az ott tanult debreceni nagyok közül újra megemlítjük Diószegi Sámuelt a botanikust, Sárvári Pált aki itthon a mértan és a fizika professzoraként működött és a statisztika tudományának is úttörője volt.

Még csak annyit, hogy a göttingeni egyetem nemcsak a tudományok tartalmát illetően, hanem azok tanításának módszereiben és az oktató munka megszervezésében is más német egyetemekkel együtt példát mutatott a debrecenieknek. Amint majd a következő időszak tárgyalásában láthatjuk, a múlt század közepére nagyjából kialakult a debreceni Kollégium főiskolai tagozatainak az a struktúrája, amelyet egészen a mai napig az európai kontinens német nyelvű egyetemein láthatunk, különösen ha az utóbbiakat az angolul beszélő országok főiskoláival is összehasonlítjuk. Ám a tudománykarok szaktárgyak szerinti kialakulása a Kollégium részekre osztódásának fel nem tartóztatható folyamatával járt együtt.

V. VILÁGOSTÓL AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSÉIG

A Kollégium életéről és benne a teológia tanításáról a szabadságharc hónapjai alatt nem sokat tudhatunk, mert az egyházkerületi közgyűlés rendeletére még 1848-ban megszűnt a tanítás, a Kollégium épülete 1849 elejétől az országgyűlésnek és más állami szerveknek adott otthont, és csak 1850-ben nyitotta meg kapuit újra a diákság előtt. A másik ok az, hogy felsőbb intézkedésre a szabadságharcra vonatkozó dokumentumokat meg kellett semmisíteni. Tudjuk, hogy nemcsak diákok vettek részt a szabadságért vívott küzdelemben, de a tanárok közül Lugossy József is ott volt mint lovas nemzetőr az aradi táborozásban. A Kollégium vezetői később megértéssel és nagy segítőkészséggel vették körül azokat, akiket az abszolutizmus megtorló intézkedései ellen védeni kellett.

A bécsi udvarnak a Kollégium elleni intézkedései közül a legfontosabbak a középiskola és a jogi tanfolyam életét érintették; mivel azonban ezek, különösen az Organisations-Entwurf rendelkezései a teológia oktatására nem terjedtek ki, a mostani időszak tárgyalásában a kerettörténet területére utalhatjuk azoknak az állami és egyházhatósági döntéseknek a vizsgálatát, amelyek végül is a Kollégium életét és munkáját egészen az első világháború kitöréséig meghatározták.

A teológia részekre osztódásának folyamata is folytatódott. Már említettük, hogy 1798-ban felállították a különálló, de még mindig a teológia tanításával koordinált filozófia tanszékét. Ez egyben azt is jelentette, hogy most már a fontosságukban növekvő és egymástól is mind inkább elkülönülő természettudományi tantárgyak nem tartoznak tovább a filozófia körébe. A jogi tanfolyam már előbb elvált a teológiai tagozattól. Habár a gyakorlati teológia diszciplínáit már a puritánus korszakban is tanították, az egyházkerületi közgyűlés 1844-ben felállította és a későbbi püspökkel, Révész Bálinttal töltötte be a gyakorlati teológia külön tanszékét.

Ami a tanított teológia tartalmát illeti, a Kollégium programszerűen továbbra is az ortodoxia fellegvára maradt. Debrecenben kezdettől fogva a jelenig állt az a szabály, hogy a hitvallásokban előadott egyházi tanok tekintélyét mindenki elismerte. Ez különben az önvédelem kérdése is volt; a nyílt heterodoxia az egyházat és a Kollégiumot is politikailag is sebezhetővé tette volna.

De leplezte a hitvallásos tanítás és a korszellem közötti különbséget és ellentétet, hogy sokan kíméletlenségnek és ildomtalanságnak tartották volna, ha a gyülekezetek egyszerű híveit vagy magukat a diákokat is a felvilágosodás merész gondolataival megzavarták, sőt megbotránkoztatták volna.¹⁵¹ Az ilyen óvatos taktikára mondta valaki Németországban, hogy a gyülekezetek hite abból él, amit előlük a szószéken elhallgatnak. Talán hasonló megfontolás van Csokonai itt következő megjegyzésének hátterében is: „A mostani Superintend, Benedek Mihály Úr egy theologicus munkát írt az iskolának, melly a szokásban volt Catechismusokat eltolja. – Melly balgatagság, úgymond Csokonai, positíva religiot az ész világossága mellett akarni tanítani! Azt pápista módon kell!”¹⁵²

De voltak olyanok is a debreceni professzorok és diákok között, akiknek lelkében az „újprotestantizmus”¹⁵³ tételei és a hagyományos hit közötti ellentét gyötrelmes tusakodásokat okozott, és amíg problémáik megnyugtató megoldását el nem érték, úgy érezték, nem tehetnek mást, minthogy ragaszkodnak a régihez, a hitvallásokhoz, a hivatalosan képviselt vagy szidott ortodoxiához. Az idősebb Révész Imre például, aki tanulmányai és különböző helyeken végzett szolgálatai alatt a racionalizmus és kezdődő liberalizmus hatása alatt működött, később, amikor a liberális teológia vezetőivel, egykori harcostársaival szembekerült, de egy igazán életképes alternatívának még csak a körvonalait látta, ezt írta Balogh Ferencnek 1874. szept. 14-én kelt levelében: „A theológiai irányzatok mezején ... a legszigorúbb, a leghatározottabb álláspontot kell elfoglalni. Úgy kell tennünk, mint Ulysses tett, aki az árboczhoz köttette magát, hogy meg ne mozdulhasson – még ha szeretne is – a szirének énekére. Ez az árbocz a nyilvánosan kifejezett, határozott szigorú álláspont...”¹⁵⁴

Az egyházi főhatóságnak a most tárgyalt időszakban is gondja volt arra, hogy a „szigorú álláspont” érvénye fenn is maradjon, noha ez a gyakorlatban nem mindig sikerült. A legfontosabb tankönyvek még a századforduló körül jöttek létre, és a Wolff filozófiája által képviselt racionalizmus szellemiségét képviselték. A tankönyvek engedélyezése ismételten úgy történt, hogy azokat heterodoxiáiktól meg kell tisztítani. Még annak idején maga a szabadgondolkozó Domokos Lajos is ezt a kifejezést használta, amikor Pictet könyvének a Stoschéval való kicserélését szorgalmazta.¹⁵⁵ Érdekes, hogy a Biblia történetkritikai vizsgálatának recepciója aránylag lassan haladt. Ebből a szempontból jelentősek Varga (Vidi) István művei. Ő is Göttingenben, majd Marburgban tanult, és az utóbbi helyen 1804-ben doktori fokozatot szerzett. Első műve ott is jelent meg Interpretatio historica vaticiniorum selectorum veteris testamenti címen (1804). Ez már a híres J. S. Semler hatását mutatja, éppen úgy, mint későbbi, Debrecenben magyar nyelven megjelent és tankönyvül használt munkái. Könyvei nem eredetiek – ezt mindegyik előszavában meg is mondja –, de az ekkori teológiai professzorok kifejezetten teológiai művei közül a legjelentősebbek. Annak ellenére, hogy most már szabadabban lehet nyomtatni, nagyon kevés teológiai mű jelenik meg, a diákok pedig 1848. március idusa után tartott gyűlésükön a külön nemzetőri diákcsapat felállításának követelése mellett egyik pontként azt is követelték, hogy minden főiskolai tanár nyomassa ki szaktárgyára vonatkozó mondanivalóit.¹⁵⁶ Az idősebb Révész Imre 1857-ben helyesen állapította meg: „Theologiai irodalmunk már évtizedek ólta tulajdonképpen semmi sincs; s míg a legnagyobb részben minden alaposabb tudomány és tiszta öntudat nélküli imák és egyházi beszédek egész özöne áradozik és lesz heverés párnájává a magyar református Sion őrállóinál, addig a nagyon ritkán megjelenő, s a külföldi theológiai műveltség jelen színvonalától messze elmaradó, komolyabb tartalmú és irányú művek, rari nantes in gurgite vasto. Sőt, ami még nagyobb fájdalom, nem egy gyászos jele mutatkozik már annak is, hogy a legtekintélyesebb gyülekezetek lelkészválasztói az alapos tudományos készültséget nagyon csekély becsü ajánlásnak tartják és veszik...”¹⁵⁷ Hol voltak már azok az idők, amikor egy Szegedi Kis István vagy Fegyverneki Izsák könyveit – nem is egy kiadásban – Európa-szerte olvasták, vagy amikor Komáromi Csipkés György De bis mortuis című dolgozata két külföldi kiadásában is figyelmet keltett! Kazinczy Pályám emlékezete című önéletrajzában még ezt írja: „Az én koromban (kb. 1769–79) Patakon és Debrecenben még nem tanítottak hazai törvényt, még nem magyar történetet; az ifjú nem tuda egyebet midőn iskoláit elhagyta, mint theológiát...”¹⁵⁸ Ez az idő is elmúlt. Most már a teológia lényegileg egy diákcsoport stúdiuma volt. De ez az önállósulás nem emelte, hanem inkább csökkentette presztízsét. Csokonai kérte, hogy mentsék fel őt a teológia tanulása alól, és halálos ágyán a matematikát tanulmányozta.¹⁵⁹ Időszakunk professzorai nem tették ölbe a kezüket, de a korszak leghíresebbjei, akik közül nem kevesen az új Magyar Tudományos Akadémia tagságát is elnyerték, nem teológiai téren szerezték meg babérjaikat.

A Kollégiumban tanított teológia belső szekularizációjának következő szakasza a racionalizmus áthajlása – körülbelül a kiegyezés idejétől kezdve – a teológiai liberalizmusba. Kezdetei nálunk is összefüggnek Kant filozófiájának megjelenésével, akinek kritikája kihúzta a talajt az észvallás alól. Ettől kezdve a teológusok úgy próbáltak alkalmazkodni a megváltozott filozófiai éghajlathoz, hogy Kant filozófiája mellett a romantikus mozgalom indításait és a mindinkább érvényesülő historizmus következményeit is próbálták figyelembe venni.¹⁶⁰ Míg a racionalista próbálta egyeztetni a rációt és a kinyilatkoztatást, esetleg érvelni az ész nevében a pozitív vallás ellen, addig a liberális teológus átértelmezi a hagyományos formákat, mint amelyekben a vallás, az emberi szellemnek ez a lényeges eleme („Ein wesentliches Element des menschlichen Geistes” – Schleiermacher) kifejezésre jut. Így keresi az időtlen élményeket a történelem változó kategóriáiban.¹⁶¹ Ez azonban a teológiai cartesianismus végállomásához vezet, mert most már nem lehet naiv módon feltételezni, hogy a bibliai kijelentésigazságnak az objectum-subjectum szkémában elhelyezett és vizsgált tényei tényleg a res cogitanstól független valóságot jelentenék. A végső probléma természetesen az, hogy az antropocentrikus, az emberre alapozott teológia nem tud védekezni Feuerbach vádja ellen, hogy a teológia burkolt antropológia, és a vallás az ember projekciója.¹⁶²

A debreceniek ezeket a végső következményeket természetesen még nem láthatták világosan, de érezték, hogy a liberális teológusokkal folytatott vitában azon az oldalon van a helyük, ahol a hitvallásoknak még megvan a tekintélye. A liberális teológia vezéregyénisége, Ballagi Mór 1848-ban ezt írta: „A vallás, ha igazán az, minden időben a kor általános műveltségének fejleménye, úgyhogy minden korszaknak tulajdonképpen saját credoja van. Az eszme ugyan örökkévaló, de az emberi ész, mely azt fölveszi, a fokonkénti érvelés és tökéletesedés törvénye alatt áll...”¹⁶³ Amikor a németországi Protestantenverein mintájára nálunk is országos egyesülést hoztak létre, megnyitó előadásában Ballagi Mór kijelentette: „Az egész supranaturalis gondolkozás a múlté... Társadalmi bajaink legnagyobb részt azon hazugságból folynak, mellyel előrehaladt műveltségünk közepett a vallásnak oly formáit ápolgatjuk, melyek tényleges műveltségünknek nem felelnek meg.”¹⁶⁴ A teendő tehát az alakuló közgyűlés határozata szerint ez: „A valláserkölcsi életnek Jézus szellemében és az összes művelődéssel összhangban való megújítása”.¹⁶⁵ A következő gyűlés egyik szónoka, az egyébként igen erős szociális érzékű Litkei Péter, az utópista szocializmus híve, még a reformáció alaptételét, az articulus stantis et cadentis ecclesiae-t is elavultnak nyilvánította.¹⁶⁶ „A hitből és hit általi megigazulást – mondta – a történet múzsája veszi át és jegyzi föl márványtáblájára, mint a kereszténység életének egy igen nevezetes, de már meghaladott álláspontját. Az új reformáció uralkodó kormányelve a szeretetből és szeretet által való megigazulás.”¹⁶⁷

Jellemző tény, hogy a Magyarországi Protestáns Egylet alakuló közgyűlésén egyetlen egy debreceni professzor sem jelent meg. Ellenkezőleg. Révész Imre, az ekkor már igen nagytekintélyű debreceni lelkipásztor még 1871-ben megjelent sajtótámadásában jelezte az itteni ellenállást. Maga Révész teológiai tanár volt, a neki felajánlott dogmatikai tanszéket nem fogadta el, és az üresedésben levő egyháztörténeti tanszéken önként vállalta az 1864–65. tanévben az egyháztörténet heti 4 órában való tanítását. Kezdeti racionalista szellemű működése után saját mélyreható tanulmányai, Calvin életrajzának megírása, a nagy anglikán igehirdető F. W. Robertson egy prédikációs kötetének lefordítása (Németországban maga Schleiermacher volt a fordító!), és nem utolsó sorban az egyháztörténet tanulságainak mérlegelése után eljutott a korabeli teológia szükségszerű következményeinek felismeréséig, és ezért annyira veszélyesnek tartotta a Magyarországi Protestáns Egyesület tevékenységét, hogy Figyelmező című folyóiratában egyenesen azt ajánlotta az egylet alapítóinak, hogy „ne gyengítsék az egyház életét bennmaradásukkal”, hanem „váljanak kívül az egyháztól” és „ne experimentáljanak anyjuk hulláján”.¹⁶⁸ Szelídebben, de hasonló határozottsággal fordult az egylet ellen Balogh Ferenc professzor is az Evangyéliomi Protestáns Lap 1877. évi számaiban. Ő volt a folyóirat alapítója és felelős szerkesztője. Balogh Ferenc már nem Németországban töltötte peregrinációs éveit, hanem Párizsban, Londonban és Edinburghban. Az utóbbi helyen már egy ébredési hullámverés is elérte őt. A hitvallásos álláspont védelmében debreceni professzortársai is támogatták, főleg Menyhárt János, aki Göttingenben tanult, 1851-ben lett az írásmagyarázat professzora, 1888-ban ment nyugalomba, és Tóth Sámuel, aki Zürichben, Heidelbergben, Göttingenben és Jénában tanult és 1867-ben lett a rendszeres teológia professzora. Zoványi Jenő a felvilágosodásról írt könyvében a következő protestáns teológusokat sorolja föl, mint akik „buzgóbb munkásságot fejtettek ki a szabadelvű theologia szellemében”: Ballagi Mór, Kovács Albert és Ödön, Szeremlei Sámuel, id. Mitrovics Gyula, P. Nagy Gusztáv, Weber Sámuel, Warga Lajos, Simén Domokos, Szilágyi Ferenc, Brassai Sámuel, Sztehlo Kornél, id. Bartók György, Schneller István, Keresztes József, Józsa Zsigmond, Pukánszky Béla, Stromp László, Rohoska József, Szabó Ambró és ő maga.¹⁶⁹ Persze, ezt a Trianon előtti Magyarországra kiterjedő névsort lehetne bővíteni, és ma már nem lehet tudni, hogy azok örültek-e jobban Zoványi könyvének megjelenésekor a még élők közül, akiket fölvett a névsorba, vagy azok, akiket kihagyott. Az azonban figyelemreméltó, hogy a felsoroltak között egyetlenegy gyökeres debreceni sincsen, mert Mitrovics Gyula, aki Sárospatakról jött, mindössze hét évig szolgált mint lelkipásztor Debrecenben, Zoványit pedig, aki szintén Sárospatakról jött 1914-ben az egyetemre, már nyolc év múlva, miután őt a konvent lelkészi képesítésétől megfosztotta, az egyetemről nyugdíjazták.

A protestánsegylet reformtörekvései azonban a közöny mocsarába fúltak. Kovács Albert már 1872-ben ezt írta: „Azt tapasztaltam, hogy van a hazában négy-ötszáz ember, aki mindenféle egyházi munkát szívesen megvesz. Ezekből telik ki minden lapunk, mindenféle kisebb vagy nagyobb könyvünk vásárlója, azt hiszem, még a debreceni kiadványok is túlnyomóan ezek kezébe jutnak... A belső szerves fejlődést még eddig sem a mi szabadabb beszédünk, sem a debreceniek eretneküldözési törekvése meg nem indíthatta. Nekik és nekünk egyaránt nincs okunk a tömeg érdeklődésével sokat dicsekedni. A mi szabadabb beszédünktől egy csöppet sem rémült meg a tömeg, s a debreceni atyafiak borzasztó vészharang-kongatására egy lélek sem sietett elő a nem égő házat oltani... Nekem úgy tetszik, hogy a borzasztó közöny az egyetlen tény, mely összeköttetésben áll a szabad vizsgálódás magyarországi történetével.”¹⁷⁰

Időszakunkban jelentős változás történt a kollégiumi diákok külföldjárásában is. A XVIII. századi sok akadályoztatás után, majd később is – írja az ifjabb Révész Imre – ,,...csaknem végzetszerűen elkerülték éppen azokat a nyugati protestáns gócpontokat, ahol a teológiai tudomány forrásai mellett az ébredés újonnan felfakadt kútfejéből meríthettek volna...”¹⁷¹ De a XIX. század vége felé, majd a XX. század elején az angol nyelvterület, különösen Skócia főiskoláira is eljutottak diákjaink, habár aránylag kisebb számban, mint a cseh-morva alumnusok, akiknek egyházát a tiszáninneni kerületből, sőt szórványosan a tiszántúliból is a XIX. század közepéig támogatták. Mint oda, úgy hozzánk is kezdtek megérkezni a külföldi protestáns egyházakban végbemenő ébredési mozgalmak hatásai, Debrecenbe különösen Balogh Ferenc professzor és a pesti, majd budapesti Skót Misszió közvetítésével.

Voltak törekvések Debrecenben is a hitvallások erősebb gyümölcsöztetésére, miután azok gyakori emlegetésük mellett ritkán kerültek a lelkészek és a gyülekezeti tagok kezébe. Debrecenben még jobb volt a helyzet, mint másutt. Kolozsvárott Ravasz László már a teológia professzora volt, amikor a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás először a kezébe került.¹⁷² Görömbei Péter nagykállói lelkész, volt pataki diák, szintén azt vallja, hogy a hitvallásokat papnövendék korában nem is látta.¹⁷³ Debrecenben Erdős József, aki 1888-ban lett újszövetségi professzor, előzőleg Bécsben Eduard Böhl Calvin-kutatásainak eredményével ismerkedett meg, majd mint elberfeldi segédlelkész a neves H. F. Kohlbrügge mellett egy olyan teológiai koncepcióval találkozott, amely bár nem volt azonos a reformátorokéval, mégis a Szentírás autentikus tolmácsolásaként hatott rá. Erdős József nemcsak újrafordította és bevezetésekkel látta el a hitvallások csorbítatlan szövegeit, hanem azok tartalmát is próbálta belevinni hallgatói gondolkozásába. Bizonyára része volt abban, hogy a hitvallások nemcsak jelszóként vagy megüresedő hagyományként éltek tovább Debrecenben.

Az oktatás régi módszerei a XIX. század közepére teljesen eltűntek. Pedig azokban voltak elemek, amelyeket a szükségessé vált új kifejlesztéséhez fel lehetett volna használni. Nem voltak már disputák. A kollációk a diákok aktivizálását, közösségi munkáját és tanulmányi ellenőrzését jelentették; a nyilvános exameneken kívül a collatio-praesesek jelentése jó tájékoztatást adhatott az egyes hallgatók haladásáról. Jöttek a kollokviumok, sokkal sűrűbben, mint a külföldi főiskolák szigorlatai, a diáksegélyezés érdemi sorrendjének megállapításához is, ám a kollokviumok gyakran a memória néhány napig tartó megterhelésével akarják pótolni az egész félév rendszeres munkáját.

Nem tekinthetjük egyértelműen fejlődésnek a diákautonómia fokozatos meg-szüntetését sem. A lex antiqua-t még főleg a diákok csinálták maguknak; 1657-től kezdve ellenben szakadatlanul jönnek a megszorítások. Pedig Debrecen városa elég tág teret adott a coetus autonómiájának, már csak azért is, mert így a diákok levették az igazgatás és gazdálkodás gondjának egy részét a világi és egyházi hatóságok vállairól. Kétségtelen, hogy maguk a diákok is okai voltak az autonómia állandó visszaszorításának; nem tudtak szabadságukkal úgy bánni, ahogy kellett volna. Ha viszont a diákoknak egy idősebb csoportját, a mi esetünkben a teológusokat csak felülről és csak kívülről akarják kormányozni, ez kedvetlenséget, felelőtlenséget, passzivitást, esetleg egyenesen lázadást eredményez. Természetesen az alapprobléma mindig az, hogy az iskolára bízott üzenetnek megvan-e az az autenticitása és ereje, amely a professzort is, a diákot is egyaránt kötelezi és a közös munkában összeköti. Más szavakkal: megvan-e a kellő kapcsolat az „orando” és a „laborando” között.

A teológiától és a lelkészi pályától való idegenkedés már előbb elkezdődött, de most vizsgált időszakunkban némelykor feltűnővé vált. Az 1873/74. tanévben mindössze 66 volt a beiratkozott teológusok száma, a század utolsó tanévében pedig csak 49! Ne felejtsük el, hogy ebben az időben a debreceni lelkészképzés területe Nagybecskerektől Munkácsig és Nagybányáig terjedt. Megszűnt a zöldből már korábban fekete színűre cserélt és a szerzetesi viseletre emlékeztető tóga viselésének kötelezettsége is, csakhogy ez sajnos a Kollégium kegyességi életének hanyatlását is eszünkbe juttatja. A kiegyezés utáni években egyenesen botrányos méreteket öltött az istentiszteletek látogatásának visszaesése. Volt olyan fegyelmi széki ülés, amikor 121 diákot kellett felelősségre vonni templomkerülés miatt.¹⁷⁴ Az egyházkerületi közgyűlés 1873-ban felmentette a felső tagozatok diákjait az istentiszteletek látogatásának kötelezettsége alól.¹⁷⁵ Ettől kezdve nem volt ritka az olyan végzett kollégiumi diák, aki egész tanpályája alatt soha templomban nem volt.

Ennek ellenére nem szabad a tárgyalt periódust hanyatlási időszaknak mondani. A Kollégium régebbi krónikásai közül S. Szabó József, a teológia díszdoktora, a tantervi lazaság végét jelentő Ordo Studiorum idejétől, 1782-től a szabadságharc évéig terjedő időt „dicsőséges félszázadnak” nevezi, majd az abszolutizmus megtorló és elnyomó intézkedéseinek végétől az első világháború kitörésének idejéig terjedő szakaszt a „nagyarányú fellendülés” korának mondja.¹⁷⁶ Ha a Kollégium egészének történetét nézzük, benne az egyes tagozatok kialakulását és fejlődését, a tantervek és módszerek modernizálását, az énektanítás fellendülését, a Nagykönyvtár jelentős fejlődését, az impozáns építkezéseket, akkor S. Szabó József lelkes periodizálásaival nem szállhatunk szembe. Témánk szempontjából azonban szerényebbeknek kell lennünk. Már csak azért is, mert az expanzió egyben a fragmentációt is jelentette. Még a teológia diszciplínáin belül is, de még inkább az egyes tagozatok egymáshoz való viszonyában. A teológiai főiskola most már csupán az egyik, a legnagyobb hagyományokat őrző része lett az ősi anyaiskolának. Szellemi kisugárzása most sem volt csekély, de nem volt elég erős ahhoz, hogy a diákokat megfelelő számban toborozza és úgy felkészítse, hogy ezzel egyházunk akkor lelki elesettségén lényegesen változtatni tudott volna.

VI. AZ EGYETEMI KORSZAK
(1914–1950)

A periodizálás történetírói kérdése természetesen újra felvetődött, amikor sok tervezgetés, álmodozás, józan mérlegelés után a Kollégium teológiai tagozata az 1912. évi XXXVI. tc. képviselőházi elfogadásával elvben, majd 1914. szeptemberétől kezdve ténylegesen is a meglevő két további kollégiumi fakultással együtt az újonnan felállított debreceni egyetem része lett. Amikor az erre irányuló tervezgetések komolyra kezdtek fordulni, az egyházkerület vezetői kénytelenek voltak eljutni annak felismeréséig, hogy egy több fakultásból álló református egyetem felállítása – az universitas scientiarum régi gondolatának megfelelően – messze meghaladná az egész magyar reformátusság anyagi erejét. Viszont a felekezetközi egyensúly követelményét is figyelembe véve ragaszkodtak az eszme valamilyen formában való megvalósításához. Az eredmény, amelyet a református egyház akkori világi vezetői, közöttük első helyen az egész akkori politikai közület legsúlyosabb személyiségének gróf Tisza Istvánnak igen hathatós támogatásával sikerült elérni, az volt, hogy a már tervbe vett két új állami egyetem egyikének székhelye Debrecen legyen, és ez az egyetem református hittudományi kart kapjon, és mellette magába fogadja a Kollégium két másik főiskolai tagozatát is.

Ezzel együtt az a kérdés is felvetődött, milyen szellemben fogja a teológiai főiskola, most már mint egyetemi fakultás, munkáját végezni. Folytatódik-e benne a Kollégium hagyománya? Szerves folytatása lesz-e az állami egyetem a Kollégiumnak? Ezekre a kérdésekre a hittudományi kar tagjai igennel feleltek, viszont a más karbeliek között voltak, akik inkább csak udvariasságból hallgatták el, vagy csak ritkán mondták ki azt a véleményüket, hogy az állami egyetem felállításával valami egészen új és más kezdődött a régi Kollégiumhoz képest. Noha az egyházkerület vezetői igen nagy súlyt helyeztek a kapcsolattartásra, a kar tagjai elsősorban új függetlenségükre gondoltak, amikor az egyházkerület a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez azzal a kéréssel fordult, hogy a teológiai fakultás évenkénti jelentést küldjön. 1917-ben történt, hogy az egyetemi tanács ezt a kérést az egyetemi autonómiára hivatkozva, de a hittudományi kar javaslata alapján visszautasította. Ez azonban a további kapcsolatok szempontjából elszigetelt tény maradt, mert az egyházkerület általában respektálta a kar önállóságát, másfelől pedig a felállított Lelkészképző Intézet szabályzata meghatározta a két testület kapcsolatát és együttműködését. A hittudományi kar hallgatói egyben a Lelkészképző Intézetnek is tagjai voltak, egyházi jótéteményekben is ilyen alapon részesültek, és bizonyos tantárgyak hallgatására és gyakorlatok végzésére a Lelkészképző Intézet biztosított számukra lehetőséget. Ugyanígy feladata volt az intézetnek a tagoknak a lelkipásztori szolgálatra való felkészítése, sőt tervbe volt véve egy külön teológusinternátus felépítése is.

De vajon nem lesz-e az állami egyetem hittudományi kara valamiféle „kincstári” teológia melegágyává, a mindenkori állami ideológia kiszolgálójává? Ezt a kérdést az induláskor alig vetették föl. Ellenben az egyetem krónikása Varga Zoltán, azelőtt maga is kollégiumi tanár, a közelmúltban megjelent könyvében,¹⁷⁷ természetesen nem egyházi, hanem politikai szempontból szemügyre veszi és szigorúan megbírálja a kari tagok közéleti megnyilatkozásait. Ami például az első világháború kitörése után elhangzott nyilatkozatokat illeti, ezek bizony nem dokumentálják elég világosan, hogy egy teológus megnyilatkozásában kell lennie valaminek, valami másnak, mint amit a közélet egyéb fórumain elhangzó beszédekben hallunk. Nem mentség, de némileg magyarázat, hogy annak idején Németország szellemi kiválóságai, szinte kivétel nélkül a teológusok is, az óriási tekintélyű Adolf von Harnack valóságos belső titkos tanácsossal az élükön, nyilatkozatban sorakoztak föl Vilmos császár háborús külpolitikájának védelmére, hogy Thomas Mann, aki ugyancsak ott volt az említett csoportban, kemény szavakkal utasította vissza Romain Rolland felhívását a szellem embereinek közös békeakciójára, hogy Gerhard Hauptmann háborús verseket írt, és hogy az azelőtt még „vaterlandslose Gesellen”-nek nevezett szociáldemokraták is odaálltak a császár mögé. A jelen írás szerzőjének gyermekkori emléke az utca emberének lelkesedése az első világháború kitörésekor.¹⁷⁸

A hittudományi karnak 1914-től 1950-ig tartó működése alatt mindössze húsz professzora volt – nyilvános tanárrá történt kinevezésük sorrendjében: Erdős József, Sass Béla, Ferenczy Gyula, Zoványi Jenő, Lencz Géza, Kiss Ferenc, Csánki Benjamin, Varga Zsigmond, Pokoly József, Csikesz Sándor, Kállay Kálmán, Erdős Károly, Révész Imre, Makkai Sándor, Vasady Béla, Czeglédy Sándor, Török István, Soós Béla, Pákozdy László Márton és Tóth Endre. Zoványi Jenő állapítja meg róluk, hogy mindnyájan, „egy kivételével” ... „hitvallásos szellemben működtek”. Ez az egy kivétel ő maga volt, viszont ezt a nagyon is summás megállapítást, hogy „mindnyájan hitvallásos szellemben működtek”, ő maga nem szánta dicséretnek.¹⁷⁹

Egyébként maga a megállapítás sem helytálló. Így például teológiai szempontból nézve a dolgot, a Varga Zoltán által szintén példaképpen kiemelt Ferenczy Gyula egyáltalán nem a hitvallások értelmében járt el, amikor 1919. március 26-án a kar egyhangú egyetértésétől kísérten javasolta, hogy a hittudományi kar a proletárdiktatúra vezetői közül Garbai Sándor elnököt és Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztost köszöntse, „a dolgok új rendjét” mint „a Názáreti által hirdetett, az emberiség által várt istenországát” üdvözölje és a karnak a Tanácsköztársaság vezetői iránt megnyilatkozó támogatási készség kinyilvánítását javasolja.¹⁸⁰ Varga Zoltánnak igaza van abban, hogy ma már lehetetlen Ferenczy indítványa megtételének okait pontosan meghatározni.¹⁸¹ Ferenczy maga az ellene indult felelősségre vonó eljárás során azt mondta, hogy főleg a kar sorsáért való aggodalomtól indítva „mentési akcióként” tette javaslatát. Vargának abban is igaza van, hogy „ezt az érvelést aligha fogadhatjuk el. Valószínű, hogy nem az üdvözlést, hanem az igazolási eljárás során alkalmazott érvelést sugalmazta a mentési akció kísérlete.” Vagyis egyszerűbb szavakkal: a „mentési akció”-ra való hivatkozás csak ügyvédi érvelés lett volna, mert – ahogy Varga Zoltán folytatja – Ferenczyvel együtt „a társadalmi kérdések megoldását ígérő új fejleményeket bizonyára többen is szívesen látták, bár reményeiket elsősorban kispolgári illúziók táplálták”. Mielőtt továbbmennénk, megjegyzem, hogy innentől kezdve célszerű vizsgálódásunkat Ferenczy személyére korlátoznunk. Róla a Függetlenségi Párt, majd a Magyarországi Szocialista Párt tagjáról¹⁸² igenis feltételezhetjük, hogy javaslatát őszinte meggyőződésből tette. A kar sorsáért való aggodalom ekkor még (március 26-án!) aligha ösztönözhette volna őt valamiféle „mentő akcióra”. Hiszen csak a március 21-ére virradó éjjel történt, hogy a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülésével létrejött Egyesült Magyarországi Szocialista Párt megalakította a Forradalmi Kormányzó Tanácsot, és egyelőre még szó sem igen lehetett egy olyan részletkérdésről, hogy majd az Országos Vallásügyi Likvidációs Bizottság létrejöttével mi is történjék egy vidéki állami egyetemen működő felekezeti fakultással. Ahogy az akkori időkre vissza tudok gondolni, úgy gondolom, hogy a kar tagjai többségükben nem lehettek valamilyen eufóriás hangulatban. Ferenczy Gyula ellenben lelkes és másokat is lelkesíteni tudó ember volt. Ő tényleg úgy érezhette, hogy „a dolgok új rendjét” üdvözölni kell. Ezt pedig úgy vélte megtenni, hogy a bibliai üdvüzenet súlyos eszkhatológiai numinózummal telített kifejezését, az „Isten országát” vegye elő, és ezt úgy „desifrirozza” vagy „dekódolja”, mint ahogy a liberális teológusok szokták. Egy évvel kényszernyugdíjaztatása után megjelent kis könyvében ugyanezt a szabad interpretációt használja. Papp-Váry Elemérné Magyar Hiszekegy-ére vonatkozó kérdését így teszi fel és így válaszolja meg: „Mit tesz Magyarország feltámadásában hinni? Azt igaznak tartani, hozzá ragaszkodni és aszerint élni.”¹⁸³ Mert „az ország újraépítése, visszaszerzése mint mindig, úgy most is csak a Krisztus evangéliumából indulhat ki”.¹⁸⁴ Szerinte ugyanígy lehet a Tízparancsolatot is, ezt a zsidó nemzeti törvényt magyar törvénnyé átformálni. Íme az első parancsolat: „Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Ázsiából, a pusztulásnak földjéről. Új hazát adtam néked a Duna-Tisza táján és ott ezer esztendeig takargattalak, ellenségeid ellen megoltalmaztalak és a mai nyomorúságodból is kimentelek és újra nagy néppé teszlek, ha nem lesznek idegen isteneid én előttem.” A híres német liberális teológus, Friedrich Niebergall nagyon is helyesli, ha valaki ilyen szubjektív és „selbstherrlich” módon kezeli a Bibliát.¹⁸⁵ Mitrovics Gyula, a homiletika professzora a Zsidókhoz írt Levél 7. részének 26. versét választja alapul Kun Bertalan püspök szolgálati jubileumán elmondandó prédikációja számára. „Ilyen főpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott, és aki az egeknél magasságosabb lőn.” Ez persze így nem jó. Elég az első néhány szó, de azt is egy kicsit át kell alakítani így: „Ilyen főpap illik mihozzánk”. Igaz, hogy ez pontosan ellenkezője annak, amit az eredeti mond, de legalább alkalmazni lehet a jubilánsra: „Ilyen főpap illik hozzánk, aki tetteivel, példaadásával a magyar reformált egyház két nagy céljának megvalósítására tanít minket. Ezek közül az egyik az értelmes vallásosságon nyugvó igaz emberi műveltség, a másik pedig a tántoríthatatlan hazafiság.”¹⁸⁶ Ferenczy is valami igen szépet akart mondani, és ezért azt a szót táviratoztatta, amely az Úri Imában is benne van: „Jöjjön el a te országod”. Lehetséges, hogy Ferenczy Gyula reménységét – ahogy Varga Zoltán írja – „kispolgári illúziók táplálták”.¹⁸⁷ Barth nem is jár rossz nyomon, amikor a felvilágosodási teológia történetének vizsgálatában ismételten a „Verbürgerlichung” kategóriáját alkalmazza.¹⁸⁸ Csakhogy ez más, mint amit a hitvallás a lelkünkre köt. Ferenczy Gyula jóhiszeműségét nem lehet kétségbe vonni, sem azt, hogy „hitvallásos szellemben” akart eljárni, de a teológia szempontjából nézve a dolgot az történt, hogy a keresztyén üdvüzenet egyik központi engrammájának tartalmát a liberális teológia szellemében és nagyon jellegzetes módján egy olyan iránytűvé változtatta, amellyel az akkori nehéz és bonyolult helyzetben nem lehetett tájékozódni.

Ami aztán a további egyetemi éveket illeti, a hittudományi kar tagjai a még fennálló „Nagy Konstantin”-féle korszak szellemében általában véve egyetértettek az állam kultúrpolitikájával, de sem külső, sem belső ösztönzést nem éreztek arra, hogy valamilyen különleges teológiával támasszák alá az állam elgondolásait. Azt a különbséget, távolságot, diastasist azonban, amely a rájuk bízott üzenet és az állam elgondolásai között fennállott, sem az első világháború előtt, sem utána nem látták elég világosan. A római katolikus egyház hazai túlsúlya és a református egyház küzdelmes múltja és a Kollégium egész hagyománya eleve visszatartotta őket attól, hogy egy aulikus, klerikális, ultrakonzervatív politika híveiül szegődjenek, és a két világháború közötti idő „keresztény kurzusa” és neobarokk szellemisége idegen volt számukra. De nem voltak elég gondosak, hogy a Kollégiumban tanult, hitbeli gyökérből eredő hazafiasság és a két világháború közötti fanatikussá váló nacionalizmus közötti különbséget mindig szem előtt tartsák, jóllehet az utóbbi kirívó gesztusait elutasították. Nem voltak közönyösek az égető szociális problémák iránt sem, bár ebben inkább passzív magatartást tanúsítottak. A régi puritanizmusnak az a reformszelleme, amely annak idején Révész Imre szavaival élve „szinte ujjunkkal kitapinthatólag sugárzott át a világi jogelvek területére”¹⁸⁹ anélkül, hogy természetjogi érvekké vagy vallásos mezbe öltözött vallásossággá és nacionalizmussá vált volna, már sem Debrecenben, sem a többi teológiai főiskoláinkon nem tudott megfelelő erővel fellépni. Kétségtelen, hogy a kari tagok őszintén liberális és egyben hitvallási meggyőződésükből is kifolyólag a többi karoknál jobban érezték és világosabban látták, hogy egy olyan irányzat közeledik hozzánk, amely nemcsak keresztyénségünket, de nemzeti létünket is fenyegeti. De a diastasis igazi méretei csak a harmincas évektől kezdve váltak fokozatosan tudatossá. Meg kell említeni a püspökké lett Révész Imre korai figyelmeztetéseit, Vasady Béla professzor több írását, és az akkor még diák Pákozdy László dolgozatát, aki a Közlöny 1932. és 1933. évi folyamaiban több folytatást közölt A német ébredés vallási vonatkozásai az Ige mérlegén címmel, és nemcsak a status praesens-ről adott beszámolót, de a Blut und Boden mítosz gyökereit és várható fejleményeit is tárgyalta, sőt még arra is utalt, hogy az újprotestáns teológiának is része volt létrejöttében. A teológus ifjúság az előadó termekben és a szemináriumi gyakorlatok során megkapta a szükséges eligazítást, és ez is magyarázza azt, hogy általában véve immúnisakká váltak a szélsőjobboldali fanatizmus kísértéseivel szemben, hogy nyitottak voltak a magyar nép sorsproblémái iránt, sőt azok megoldására, ha talán csak jelképesen is – gondolok a baranyai telepítési akcióra – lépéseket tettek. Olyanok is voltak, akik a Márciusi Front vonalán indultak el a megoldás keresésére.¹⁹⁰ A kar tagjait nemzet-közi és ökumenikus tájékozottságuk segítette abban, hogy a Harmadik Birodalom és szövetségesei vereségét határozottabban anticipálták, mint a többi karok tagjai, bár az utóbbiak között is csak kevesen akadtak olyanok, akik a nácizmus győzelmében reménykedtek. 1943 késő nyarán felkereste a kart a Németországi Evangélikus Egyház külügyi hivatalának egyik tisztségviselője, és egy egész délután tartó beszélgetés után, amikor már pontosan tudta kikkel van dolga, óvatosan tájékoztatott arról, hogy komoly készülődések vannak folyamatban Hitler eltávolítására. Csak a háború után tudtuk meg, hogy vendégünk, éppen úgy mint Bonhoeffer, a RSHA-főnök Canaris admirális támogatásával utazott még semleges országokba is. Canarist azután egy napon végezték ki Bonhoefferrel, nem sokkal a német kapituláció előtt a flossenbürgi koncentrációs táborban. Egy olyan beszélgetés, mint amilyen a miénk volt 1943-ban, más egyetemi karon nem történhetett volna meg.

Az első világháború kitörésekor a teológusok egy része önként jelentkezett katonai szolgálatra, és nevüket az elesettekével együtt ma is emléktábla őrzi a Kollégiumban. A különbséget talán érzékeltetheti, hogy a második világháború kitörésekor Budapesten Budai Gergely professzor, az akkori igazgató ezt az eligazítást adta a diákoknak: kitört a háború, és lehet hogy mi is bele fogunk sodródni, de jegyezzétek meg, hogy csak akkor menjetek katonának, ha két szuronyos csendőr jön értetek, hogy bekísérjen a kaszárnyába. Az viszont, hogy az első világháború idején a teológusok egy része a Szalvátor-barakkokban súlyos fertőző betegségben szenvedő katonák között folytatott lelkészi szolgálatot, és végezte a meghalt katonák és hadifoglyok temetését, annak is jele volt, hogy a belmissziói és ifjúsági mozgalmak magvetése sem maradt bennük gyümölcstelen. A belmissziót illetően éppen Ferenczy Gyulától vettek erős indításokat, akire mint igen lelkes emberre emlékeztek.¹⁹¹

A háborús években már lehetett érezni a hallgatók között annak a „renouveau biblique”-nek a szellemiségét is, amelynek előjelei Európa más országaiban is mutatkoztak. A két háború között a peregrináció lehetőségei meglehetősen kitágultak. Ennek érdekében a kar tagjai sokat fáradoztak. Akik itthon tanultak, azoknak nagy lehetőségeket nyújtottak az egyetemi és kollégiumi könyvtáron kívül a korszerűen berendezett és aránylag nagy ellátmánnyal dolgozó szemináriumok, főleg természetesen az egyetem központi épületének felépítése után. A kar tudományszervező munkája is nagy lendületet vett. Itt elsősorban Csikesz Sándor és Vasady Béla tevékenységét kell említenünk. Az utóbbi több folyóiratot is szerkesztett mint a Coetus Theologorum alapítója és elnöke, az ország egyetlen protestáns szaktudományi folyóirata, a Theologiai Szemle, Csikesz Sándor alapítása, először az Országos Református Lelkészegyesület, majd a Coetus Theologorum égisze alatt Debrecenben jelent meg 1925-től a háborút követő megszakítással 1948-ig. Meg kell mondani, hogy az egyetem szervezetébe való beépülés a karközi tudományos együttműködés szempontjából nem hozott feltűnően nagy előnyöket a hallgatók számára. Ennek oka egyfelől az egyes tudományágak specializálódása és ezzel az egymástól való eltávolodása volt, a másik pedig az, hogy a teológia fogalmának megváltoztatásával fellépett igényeket a többi fakultások nem tudták korszerűen kielégíteni. Több „civil” tárgy tanulása kötelező volt; ezek rengeteg időt és energiát követeltek, különösen a jog és az egyházjog, másfelől inkább egy régimódi teológia igényeinek feleltek volna meg. Egy időben a teológusok egyenesen a teológia alapvetéséül olyan filozófiát hallgattak, amelynek épülete Németországban már az első világháború tüzében és földindulásában összeomlott. Aztán, szinte átmenet nélkül, a pedagógia professzora azt a célkitűzést ajánlotta, hogy „a református egyház a felépülő új világ felépítményévé váljék”.¹⁹²

Probléma maradt a diákság elhelyezése. A tervezett internátus már nem tudott felépülni. A bennlakás – a Kollégiumban levő főiskolai internátusban 1940-től kötelező lett, de ez csak úgy történhetett, hogy megkezdődött a diákok létszámának rohamos csökkenése. A visszaesés a négy főiskola közül itt volt a legerősebb, és ennek egyik oka az volt, hogy azelőtt viszont a legnagyobb túltermelés itt volt az elhelyezkedni nem tudó segédlelkészek nagy csapatával. Az egyetem nagyszerű nagyerdei épülete és a Kollégium között nagy a távolság; sok idő ment el a villamosozással, sőt a szegényebb hallgatók néha gyalog jártak ki az egyetemre. Az 1941-re elkészült egyetemi templomba pedig kevesebben jártak ki a diákok közül a városból, mint azelőtt az oratóriumi istentiszteletekre. A hittudományi kar tudományos lehetőségei sokszor kihasználatlanok maradtak, és ezzel kapcsolatban a budapestiek statisztikai adatokkal próbálták bizonyítani, hogy a bel- vagy külföldön doktori fokozatot szerzett diákok és kiemelkedő egyházi pozíciókba emelkedett lelkészek között a budapesti akadémia diákjai magasabb számaránnyal vannak képviselve, mint a debreceniek. Ezt az érvet különösen gyakran használták akkor, amikor – a lehető legalkalmatlanabb időben – szőnyegre került az az utópisztikus terv, hogy a lelkészképzés terjedjen hét évre: ebből egy év legyen az előkészítés, főleg az ókori nyelvek tanításával Pápán, a tulajdonképpeni tudományos képzés négy évig természetesen Debrecenben, egy évi gyakorlat a falusi és kisvárosi gyülekezetek pásztorálására Sárospatakon, és egy évi a nagyvárosi gyülekezetek gondozására Budapesten. Persze minderre már csak azért sem kerülhetett sor, mert hamarosan a kolozsvári főiskola is közöttünk volt a maga sajátos helyzetével és az ottani egyetemmel való kapcsolatával. 1943-ban tarthattuk azt a felejthetetlen országos református teológiai tanári konferenciát éppen Debrecenben, ahol most már mind az öt teológiai főiskola professzorai a komoly helyzetet nem szépítve, de mégis bizakodással együtt lehettek.

Doktori fokozatok adására és magántanári képesítésre 1914-től 1950-ig csak a debreceni hittudományi karnak volt joga, a dolog természetéből kifolyólag a kar autonómiáján belül.

Az Egyetemes Konventnek mind a négy teológiai főiskolára kötelező 1940. évi tanulmányi, nevelési és vizsgálati szabályzata a teológiai tanfolyamot öt évre emelte föl és kimondta, hogy „a bennlakás ... a teológiai internátusokban valamennyi hallgatóra nézve kötelező”.¹⁹³ Ugyanez a szabályzat azt is kimondta, hogy „a teológiai főiskolák közösségi élete legyen hasonló egy gyülekezet életéhez”¹⁹⁴ Ezeket a rendelkezéseket, bár az internátus problémája nem volt még kielégítően megoldva, Debrecen példamutatóan hajtotta végre. Az egyházkerületi közgyűlés készséggel hozzájárult ahhoz, hogy a teológus ifjúság jelentős autonómiával mint gyülekezet szerveződjék. Az illetékesek a közösségi életnek arra a kifényesedésére is gondoltak, amely például Bonhoeffer Gemeinsames Leben című könyvében, a hitvalló egyház finkenwaldei szemináriumának gyakorlatában és az Iona Community életében jutott kifejezésre. A teológusgyülekezet alapszabályainak kidolgozásában vezető szerepe volt ifj. Varga Zsigmondnak, az akkori seniornak, aki később egy bécsi prédikációját követő feljelentésre a Gestapo kezébe került és 1945. március 5-én bizonyságtevését a mauthauseni koncentrációs táborban életével pecsételte meg.¹⁹⁵

Sajnos az ország német megszállása nemcsak az egyetem munkáját, hanem a teológusgyülekezet tevékenységét is félbeszakította. A központi épületben levő helyiségeinkre kitették a táblát „Eintritt auch den Angehörigen der Wehrmacht und der Waffen SS ist strengstens verboten”. A diákok eltávoztak és csak a felszabadulás után kezdtek visszajönni. Az 1944/45. akadémiai év ünnepélyes megnyitása még megvolt – emlékezetem szerint az Egyetemi Templom alagsorában, mert máshol a bombázások miatt nem voltak beüvegezett ablakok –, és furcsán hatott, hogy a bölcsészeti kar dékánja szokásos exhortációjában Széchenyit idézve utazásra biztatta a diákokat, akik közül csak egy-kettő volt jelen, míg a többiek a szélrózsa minden irányában már elutaztak. Az István-malomban a németek által felgyújtott rengeteg gabona parazsa még füstölgött, amikor katonai rendelkezésre az egyetemi oktatást el kellett kezdeni. A karon csak két professzor volt; Révész Imre püspök vállalkozott arra, hogy hetenként kétszer-háromszor kijön az egyháztörténet tanítására. Diák is csak kettő-három volt, akik közül az egyik úgy kapott helyet a húgával az egyetemi Gyermekklinikán, hogy tanyájukról oda teheneiket a főelőadó-terembe behajtották és ellátásuk fejében a klinika tejellátásáról gondoskodtak. De aztán jöttek vissza hallgatóink, és először a Budára menekült és ott meghalt Mester utcai lelkész üresen maradt parókhiáján rendezkedtek be. De aztán gyorsan jött az újjáépítés ígéretes ideje. Megindult a tanítás, és annak észrevehetően aktualitást adott a közelmúlt sok nehéz tapasztalata és a kibontakozó evangelizáló mozgalom. Diákjaink jelentős része a felszabadulás utáni években az ébredési mozgalmakból jött. Ezek viselkedése és szorgalma ellen általában véve nem volt sok kifogás, a rajongás jelenségei is ritkán fordultak elő köztük, de az egyházi élet erősen centralizálódó és érzékeny rendjébe gyakran nehezen tudtak beleilleszkedni.

A háború utáni élet hétköznapi bajai nem nyomták le annyira a tanulmányi színvonalat, mint ahogy várni lehetett volna, pedig rengeteg munka volt az újjáépítéssel, például a szétszórt, összedobált szemináriumi könyvanyag rendezésével. Jelentős ökumenikus segítséggel sikerült megoldani az ellátás problémáit. Ám mire kezdtük magunkat újra otthon érezni az Egyetem falai között, máris nekikezdhettünk a visszaköltözés előkészületeinek. Nehéz, de ígéretes évek voltak ezek, de nem volt okunk, hogy csüggedten nézzünk a jövő elé.

VII. A JELENRŐL
1950–

Az állam és az egyház között létrejött újabb egyezmény feltételei szerint munkánkat 1950. szeptember elsejétől kezdve újra mint a Kollégium része, a Kollégium falai között kezdtük. Az Egyetem kötelékéből való kiválás ténye újra tudatosította bennünk a diastasis tényét: azt a „végtelen kvalitatív különbséget”, amely az egyházra bízott üzenet és a történelemben egymás után következő kultúrák között fennáll. Nem érdemli meg nevét az a teológia, amely elfelejti, vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy „idegenek és vándorok vagyunk a földön”.¹⁹⁶ Bűnbánattal kellett újra meglátnunk, hogy az általunk tanított teológiából a mindenkori gondolatrendszerekkel való önkényes összefonódottság miatt hiányzott az a hitelesség, amely mint az igazi keresztyénség ereje, az egyházakat segítette volna annak megakadályozásában, hogy a világnak éppen a keresztyénnek mondott része két világháború tűzfészke legyen, és helye az embertelenség olyan irtózatos kirobbanásainak, amilyenek – méreteiket tekintve – még nem fordultak elő az emberiség történetében.

De ezzel a negatív tanulsággal együtt járt a bibliai üdvüzenet autencititásának új átélése. Külföldjáró diákjainknak már a két világháború között nagy nyereségük volt, hogy egy erősen fellendülő, meggyőző, mert alapjában véve biblikus teológiával találkozhattak. De nemcsak a német „hitvalló egyház” harcai idején, hanem nálunk már a háború előtt is, alatt és után hangzott egy olyan igehirdetés, amely az üdvüzenet végső realitásával szembesítette a hallgatókat. A háború után nálunk járt prominens külföldi vendégeink megdicsértek bennünket, hogy nem liturgiai és szervezeti problémákkal foglalkoztunk, hanem az evangelizáció ügyét próbáltuk az első helyre tenni. De a változás a külföldi protestáns egyházakban is hamarosan bekövetkezett. Németország hatalmas gazdasági fellendülése, a „Wirtschaftswunder” nagy klímaváltozást idézett elő a teológiában is, úgyhogy sokszor megint a saját erejében bizakodó ember, aki számára minden „machbar”, került a középpontba. Hozzáértő külföldi látogatóink annak idején meglepődtek azon, hogy nálunk a Bultmann-féle iskola nem mozgatta meg a teológia vizeit. Ennek egyik oka természetesen az is lehetett, hogy a külföldjárásban évekig erősen akadályozott és ezért a modern nyelvekben meglehetősen járatlan lelkészeink nem is tudták, hogy miről van szó. De a fő ok az volt, hogy a Szentírás erejének döntő benyomása következtében, másfelől a feltornyosuló problémák, különösen a „személyi kultusz” évei alatt, az „Entmythologisierung” körüli viták tőlünk távolinak és csekély jelentőségűeknek tűntek fel. Diákjaink között igazi fundamentalisták – a szó precíz és amerikai értelmében – nem voltak és nincsenek. Inkább azt lehetne mondani, hogy lelkészeink és hallgatóink legkomolyabb része a mai ökumenikus terminológia szerint a protestáns teológia „evangelikális” szárnyán helyezkedik el.

A Szentírás üzenete iránti spontán érdeklődés mellett természetesen nagy pozitív jelentősége volt azoknak a felülről jövő intézkedéseknek is, amelyek az Írás üzenetének hangsúlyozását jelentették. Ilyenek voltak az új bibliafordítás, a református egyház alkotmányos zsinata négyszázadik évfordulójára készített Jubileumi Kommentár, a lelkészek számára rendezett tanfolyamok, a Doktorok Kollégiumának megszervezése, a Debrecenben tartott Református-Ortodox dialógus megrendezése, amely vállalkozások megtervezésében és kivitelezésében döntő szerepe volt Bartha Tibor tiszántúli püspöknek, aki ugyanakkor óriási munkát végzett a Kollégiumnak, egyházunk és nemzetünk elsőrendű műemlékének és kegyhelyének újjáépítésében. Az utóbbinak köszönhető, hogy diákjaink olyan fizikai környezetben dolgozhatnak, amilyenre őseik nem is gondolhattak. A tudományos felszerelés dolgában is igen előnyös helyzetben vagyunk, mert főleg az Egyházak Világtanácsa tanulmányi osztályának és a Hilfswerk der Evangelischen Kirchen in der Schweiz és a külföldi testvéregyházak segítségével sikerült a háború utáni szakirodalom jelentős részét megszereznünk.

Ám ennél a pontnál el kell kezdenünk gondjaink taglalását is. Mindjárt az, hogy kiválóan felszerelt kézikönyvtárainkat aránylag kevesen használják. A kiveszett akadémiai latinságot nem tudtuk pótolni. Bár a külföldjárás volumene nőtt, de diákjaink külföldi útja legtöbbször rövid ideig tart, a nyelveket nem tudják igazán megtanulni, és így – az ökumenizmus korában – nyelvi izoláltságunk mind több gondot fog okozni. Az olvasni tudás fokára viszont a domidoctusok is eljuthatnának, ha megvolna bennük erre az akarat.

A tanulás nagy részben a memória egyoldalú megterhelésével jár, pedig igazán azt ismerjük meg, amit magunk csinálunk. A passzivitás egyik oka az előadások és gyakorlatok óraszámának ijesztő felduzzadása. Ez már az 1940-es tantervvel elkezdődött, amikor a debreceniekkel való együtt-tartás érdekében Pápán úgy döntöttünk, hogy a gyakorlati teológiai előadások és gyakorlatok óraszámát fölemeljük. Csakhogy ehhez Debrecenben két-két tanszék volt az egyetemen, és az igazgató mellett az intézeti tanár a Lelkészképző Intézetben. Aztán jött két teljesen új tanszék: az ökumenikai, a mai magyar egyházi életre vonatkozó tárgyakkal, és a társadalomtudományi tanszék, az utóbbi ma már főleg a dialógusok tanulmányozására.

A diákok aktivitását és spontaneitását autonómiájuknak szinte teljes hiánya is fékezi. Nagyobb különbséget kellene tenni az igazi előadások és a gyakorlatok között, és az utóbbiak végzésében a diákok aktivitásának sokkal tágabb teret kellene adni.

Jó, hogy az „exmisszió” intézménye megszűnt. Sőt a hallgatóknak a lelkészhiányt előidéző alacsony létszáma is emelkedett, ha nem is a kellő mértékben, mert hiszen a sárospataki teológiai akadémia megszűnése óta a tiszáninneni kerület lelkészeit is Debrecenben képzik. Miután zsinatunk a teológiát végzett nők előtt megnyitotta a teljes lelkipásztori szolgálatot, ez jelenleg azzal jár, hogy a hallgatóságnak majdnem a fele nőkből áll. Bár ők a lelkipásztori szolgálatukban jól megállják a helyüket, de két új problémát is jelentenek. Az egyik az, hogy a nők a családi élet terheinek nagyobb részét hordozva és a lelkipásztori szolgálat közéleti jellege miatt kevésbé használhatók, a másik pedig az, hogy a nők esetében a házastárs megtalálásának ideje összeesik a főiskolai stúdium idejével. Jó, ha hallgatóink a Kollégium falai között találják meg „igatársukat”, csakhogy ez a párkeresés és párválasztás sok izgalommal, örömmel és bánattal is jár, és számos esetben erősen elvonja a fiatalokat a tanulástól.

Továbbra is az a helyzet, hogy a professzorok – részben a munkaerő hiánya, részben a megélhetés gondja miatt – legtöbbször több állást töltenek be egyszerre. Ez munkájuk rovására megy.

Végül még annyit, hogy a már többször érintett diastasis nem az utolsó szó. Üzenetünk átadása kapcsolatot, azonosulást, szolidaritást jelent, ahogy ez hitünk szerint az incarnatio tényéből következik. A teológiát nem lehet gettóban művelni; annak az egyháztörténet tanulsága szerint vállalkoznia kell arra, hogy beleilleszkedjék a kor kulturális kontextusába, megalkuvások nélkül, identitását megőrizve, de nem félelemmel és aggályoskodva, hanem a segíteni kész szeretet indulatával. Itt tette magát Pál apostol, ez a csodálatosan szabad ember, magát mindenkinek szolgájává, „zsidóknak zsidóvá, törvény nélkülieknek törvény nélkülivé”.¹⁹⁷ Ez történt mindig a Kollégiumban is, beleértve a teológia tanítását is. Azt is láttuk, hogy ez nem csekély kockázattal járt, de ugyanakkor a kontextualizációval együtt járó krízisekből jó is jött ki, és a teológia akkor is szolgálta az igazi haladás ügyét, amikor üzenetének címzettjei emancipálták magukat az egyház bizonyságtevésétől. Valószínű, hogy erősen elvilágiasodott kultúránk alakulásában ma is nagyobb szerepe van egy bizonyos öntudatlan felszívódott keresztyénségnek, mintsem gondolnók.

A kontextualizáció manapság különösen nehéz feladat, mert a tudományos „információrobbanás” a valóságnak olyan szédítő perspektíváit tárta fel, hogy azoknak felmérésére gondolkozásunk jelen kategóriái elégtelennek bizonyulnak. Az az idő, hogy a Kollégium diákjai egy-egy tudósnak a képmását, mint valamikor Cartesiusét vagy Coccejusét buzgón beszerezzék, vagy egy Ramusért, Wolffért vagy Kantért rajongjanak, elmúlt. Viszont a Kollégium tanárai és diákjai érzik és tudják, hogy kortársainkkal dialógust kell folytatnunk, ha együtt akarunk munkálkodni az emberiség javára.

A szolgálat készsége ma is meghatározza a teológia tanítását, amikor az emberiség új, különösen nehéz és globális méretű problémáival találkozunk. Hogy is vonakodhatnánk, amikor a nagy kihívások mögött magának az embernek, mint személynek a problémája áll, amikor a tudomány nagyszerű eszközöket adott a kezünkbe, de bizonytalanná váltak azok a végső értékek és normák, amelyeknek érvényesülése nélkül a legragyogóbb eszközök birtokában is csak zűrzavar és pusztulás várhat ránk. Kollégiumunk nagy fia, Debreczeni Ember Pál mintegy a mi nevünkben mondta 1706-ban: „Ha valaki igaz haza fia, akkor abban az ő nemzetéhez és hazájához való szeretetnek nagynak és buzgónak kell lenni ... Mi, akiket éget nemzetünkhöz és ebben Isten Házához való szerelemnek tüze, légyünk buzgó szeretői a magunk vérének és csontjának ... Kiki az ő tiszti és hivatala szerint, a’mint segítheti nemzete dolgát, segítse.”¹⁹⁸

Czeglédy Sándor

JEGYZETEK

1. Verancsics Antal összes munkái. 1. köt. Pest 1857. 45. – Kováts Zoltán: A népesedési viszonyok. Debrecen II. 15–16.

2. Ez lehetett volna másképpen is. Wittenbergben, míg Luther kénytelen volt Wartburg várában rejtőzni, professzortársa, Karlstadt iskola- és tudományellenes agitációba kezdett, egyik híve pedig, Mohr iskolaigazgató a városi iskola ablakából szólította fel a szülőket, hogy – miután az evangélium feltárása folytán most már fölöslegessé vált a tudomány –, gyermekeiket tanulás helyett fogják valamilyen hasznos munkára. (Leopold von Ranke: Deutsche Geschichte im Zeitalter der Reformation. Az „Unruhen in Wittenberg” c. fejezetben.) Egy időre fel is oszlott a városi iskola. L.: J. Köstlin: Martin Luther. I. Band. Berlin 1889. 519.

3. Sámuel és a Királyok két-két könyvének fordítása magyarázó jegyzetekkel. RMK I. 55. 149. recto. L. még StudAECc StudAEcc. II. 377.

4. Földváry Antal: A magyar református egyház a török uralom alatt. 1940. 160. skk.

5. Seminarii ecclesiae. A szép metafora Révész Imre szerint valószínűleg melanchthoni eredetű. (Magyar ref. egyháztörténet. Debrecen 1938. 263. Mi „veteményes kert”-tel szoktuk fordítani, bár a pontosabb jelentése a magtermelő kert, esetleg faiskola volna.)

6. Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Bp. 1881. 602. Articuli Maiores RMK 105. A 40. és 65. kánonok.

7. „...disputationes frequenter in scholis exerceant.”

8. RMK I. 48.

9. Nem-imádását képviselt nézeteiről annak idején már debreceni egyetemi előadásaiban is említést tett. (A tiszántúli ref. egyházkerület története. Debrecen 1939. 21.) Vagyis Félegyházi ebben a dologban még Blandrata álláspontján is túlment volna? Ennek azonban semmi nyomát nem találom sem népszerű dogmatikájában (Az kereztieni igaz hitnek részeiről való tanítás... Debrecen 1583. 3. bővített kiadás), sem ehhez csatolt kátéjában.

10. Vö.: Wiczián Dezső: Luther mint professzor. Bp. 1930. 21.

11. Postilla Melanchtoniana.

12. Zsigmond Ferenc: 1937. 17.

13. L.: Szenci Molnár Albert válogatott művei. Bp. 1976. 168. sk.

14. Ennek tartalmához legkönnyebben hozzáférhetünk Nagy Kálozi Balázs fordításában és ismertetésében: Pedagógusképzésünk a debreceni főiskolában a XVI. században. II. rész: „Szilvásujfalvi Imre pedagógiája”. RPE 1968. 12–20. – „Szilvásujfalvi Imre pedagógiai Intelmei.” StudAEccl III. 82. skk.

15. Újfalvi írásában ugyanaz a renaissance szellemiség érződik, amelyet Moltmann Ramus-szal és Castellio-val kapcsolatban kritikailag „pedagógiai utópizmusnak” nevez. (Zur Bedeutung des Petrus Ramus. Zeitschrift für Kirchengeschichte 1957. 316.) (Ugyanezt különben Apáczai Csere János gondolkozásában is megtalálhatjuk. Vö.:)

16. Bán Imre: Apáczai Csere János. Bp. 1958. 409. – Czegle Imre: Ramus életművéről, jelentőségéről és magyar hatásáról. ThSz 1972. 337. 16 SRK 30.

17. Az ókori világnak az a keresztyén személyisége, akinek döntő szerepe volt az erősen retorikai jellegű görög-római műveltségnek a keresztyén hitigazsággal való integrálásában, Augustinus volt. A „sapiens atque eloquens pietas” XVI. századi protestáns eszménye visszavezethető Augustinus homiletikájában a „sapientia” és az „eloquentia” viszonyának meghatározásáig. A mai tantervalkotás egyik problémája, hogy a természettudományok terén bekövetkezett „információ-robbanás” tényét figyelembe véve mi az, amit a humán tudományok régi, retorikai hagyományából meg lehet és meg kell tartanunk.

18. Tóth Béla: Első pedagógiai írónk, Szegedi Kis István. Tanulmányok Ráckeve múltjából. Szentendre 1986. 85–100.

19. „Kirche und Lehre.” Zwischen den Zeiten 1929. 45. skk. Így szükségképpen bekövetkezik a tan megmerevedése. Vö.: H. E. Weber: Reformation, Orthodoxie und Rationalismus. Gütersloh 1940. 28. 1. „So kann das Wort wieder einfach zur geoffenbarten Lehre werden.”

20. Idézi Révész Imre: Melius és Kálvin c. tanulmányában. Kálvin és a kálvinizmus. Debrecen. 1936. 295–340. 297– 1. „...artificem methodi neminem esse meliorem Aristotele.”

21. „...est ars seu via recte ordine et perspicue docendi, quod fit recte definiendo, dividendo et ratiocinando.” Uo. 298.

22. Uo. 297–298. – A szerző tulajdonában van a puritanizmus körüli vitákban fontos szerepet játszó, az ortodoxiában apját követő Miskolci Csulyak Gáspárnak 1654-ben vásárolt könyve, Johannes Binchius herfordi (Vesztfália) teológus Mellificii theologici ad disputandum et coocionandum ... subsidium c. könyve, amely a skolasztikus előterjesztési módszer jó példája. Így pl. az igazi történelemhez vezető hit tárgyalásában a következő logikai kategóriákat használja: quidditas, constitutio, substantia, essentia, existentia, quantitas, qualitas, relatio, subjectum etc. Ugyanabban az évben, amikor Miskolci Csulyak „Angliai puritanismus” c. könyvét Arnoldus franekeri professzor előszavával kibocsátotta, így írta be nevét ugyanakkor, 1654-ben vásárolt könyvébe: „Miskolci (sic) Csulyak Casparé”.

23. „Az keresztyeni hitnek agazatirol való Praedicatioknak TAR-HAZA...” Az ezernél több lapból álló könyvet Szenci K. Ábrahám nyomtatta Váradon 1640-ben. A dedikációból kitűnik, hogy a mű közzétételéhez, „kinek mássa még Magyar nyelven így nyomtatásban ki nem jött vala”, Fekete István főbíró, Keresszegi „bötsületes komája” adta az ösztönzést, aki egyben a kiadás költségeit is magára vállalta. Fekete István, aki különben a Kollégiumnak is jeles pártfogója volt. (Balogh Ferenc 1904. 24.) Három ízben is viselte a főbírói tisztséget, azt a „súlyos” tisztet, amelynél „a’ Magyar Nemzetben levő Respublicák között nehezebb nem lehet”. – Idézhetünk más jeles ortodox vezetőt is, pl. Kismarjai Veszelin Pált, akinek itt következő nyilatkozata nemcsak teológiai exluzivitását mutatja, hanem a „kálvinista” jelző önérzetes használatával a Calvin szellemiségétől való távolságot is érzékelteti: „Az igaz Tudomány az Szent Írásnak igaz értelmében áll ... az igaz Egyház csak egy és az a református ... az igaz Egyház a Calvinisták gyülekezete .., azért aki idvözülni akar, ezzel a gyülekezettel kell eggyet érteni...” A „Kegyes és isteni beszélgetések” c. könyvéből idézi Szabó Géza: A magyar ref. orthodoxia Bp. 1943. 29.

24. J. Moltmann i. m. 302. „Pest alle Wissenschaft”.

25. I. m. 410. és 413. Vö. Ernst Bizer: „Frühorthodoxie und Rationalismus.” Theologische Studien, Heft 71. Zürich, 1963. 32.

26. I. m. 410. és 413.

27. „Unde resurrectionis possibilitatem in genere ostendi; superest ut veritatem resurrectionem Christi ostendam.” I. m. 412.

28. Szabó Géza: i. m. 103.

29. Zoványi: A tiszántúli református egyházkerület története. Debrecen 1939. 29.

30. Uo.

31. Kathona Géza: A debreceni és sárospataki tanulók részvétele a hollandiai és angliai peregrinációban 1623-tól 1711-ig. ThSz 1979. 89–94.

32. Czegle Imre: i. m. 335.

33. I. m. 337.

34. Zoványi: „Puritánul mozgalmak a magyar ref. egyházban”. Bp. 1911. 303. „Egyháztörténeti lexicon.” Bp. 1977.; Bodonhelyi J.: „Az angol puritanizmus lelki élete és magyar hatásai”. Debrecen 1942. 53.

35. Makkai László 1984. 547.

36. Barcza József: A puritanizmus kutatásának újabb eredményei. ThSz 1976. 334.

37. Zoványi Jenő: A tiszántúli ref. egyházkerület története. Debrecen 1939. 189.

38. Makkai László: L m. 548., 602–603.

39. I. m. 669. sk.

40. Zoványi Jenő: Puritánus mozgalmak a magyar ref. egyházban. Bp. 1911. 65. – SRK 48.

41. Uo. 53.

42. Balogh István: Diáklázongások a kollégiumban a XVII. században. DKK 1939. 60.

43. Zoványi Jenő 1977.

44. Makkai László 1984. 594.

45. Balogh István: i. m. 60.

46. „...adiunctis etiam poenis legum transgressoribus” az 1657-es törvény bevezetésében.

47. Zsigmond Ferenc: i. m. 44.

48. Elég ha arra gondolunk, hogy az új törvényt készítő bizottságban a püspök, Tornai Pap István is benne volt. Az ezután hamarosan következő klímaváltozást jelzi, hogy két év múlva püspökséget is viselő másodlelkészét a debreceni tanács egyszerűen nem marasztotta és helyére a Franekerben végzett Báthori G. Mihály személyében a puritanizmussal rokonszenvező lelkészt hívott meg, mire Tornai Pap István püspök végül is kénytelen volt tisztségéről lemondva a tiszáninneni kerület egyik egyszerű lelkészi állását elfogadni. Miután Tornai Pap István az esperesi tisztet is viselte, erről is le kellett mondania, hogy helyére a kiemelkedő és Angliát is járt puritánus, Nógrádi Mátyás kerülhessen. L.: Makkai László 1984. 558.

49. Lásd a 38. jegyzetet.

50. Makkai: i. m. 595; Zsigmond: i. m. 70.

51. Révész Imre: A szatmárnémeti nemzeti zsinat és az első magyar református ébredés. Bp. 1947. 9.

52. Ennek a témának igen beható tárgyalását találhatjuk Bán Imre: i. m. nagyszabású monográfiájában. Apáczai Csere János. Budapest 1958. 92. skk.

53. Zoványi Jenő: Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Bp. 1911. 25.

54. I. m. 30.

55. A puritánus lelkülettől elválaszthatatlan a praxis pietatis: a kegyesség gyakorlása az élet minden vonatkozásában, beleértve a közösségi életet, a politikát is. Egy új dolgozat a puritanizmusról helyesen mondja: „Few things were more outward then Puritan spirituality”. De rögtön így folytatja: „But that external activity and influence which has left its mark not only on the history of England and America but, in the better aspects of Western power and influence, on the world at large, was fuelled and sustained from within. For the heart of Puritanism was a power in the hearts of its exponents, both clerical and lay.” Peter Lewis: Puritan Spirituality. Theological Forum, published by the Reformed Ecumenical Synod. 1987. 35.1. Ha nem belülről jött volna a puritanizmus közéleti szerepvállalása, vagyis például a „zarándok atyák és más puritánus kivándorlók” tulajdonképpen az angol polgári forradalom ideológiáját exportálták volna Amerikába vallásosságuk jelmezében, akkor ottani közéleti szereplésüket, amely korántsem volt homogén, egyáltalán nem lehetne megérteni. A Virginiában letelepedettek konzervatívok voltak, a New England-iak elutasították a szeparatizmust és a demokráciát. A Massachusets Bay Colony kiemelkedő vezetője, John Cotton például 1636-ban ezt írta: „Democracy, I do not conceyve that ever God did ordeyne as a fitt government eyther for church or commonwealth. If the people be governors, who shall be governed?” Id.: Ralph Barton Perry: Puritanism and Democracy. New York 1944. 195.l. L. még: L. W. Bacon: A History of American Christianity. New York 1928. Különösen az V., VI. és VIII. fejezeteket. Vö.: S. Czeglédy: The Hungarian Puritans (The Evangelical Quarterly. Edinburgh London. 1935. I.).

56. Ha az Isten Igéje kinyilatkoztatott dogma, akkor az igehirdetés egyszerűen tanítás. Az egyházi tevékenységnek ezt a feltűnően intellektualisztikus felfogását már Méliusz műveiben is megtalálhatjuk. A haldokló vígasztalását például ún. Ágendájában úgy ajánlja, hogy a súlyos beteghez nehéz teológiai tartalmú beszédet intéz, majd őt nyolc nehéz kérdéssel megexaminálja. (Czeglédy S.: „Méliusz Ágendája és himnológiai tevékenysége”. StAE II, 376.1. Szerinte az egyházi ének „pars doctrinae”, mert „szép, tanétó éneklésre van szükség”. (I. m.) Íme egy példa arra, hogyan gondolta el a „szép, tanétó éneklést”. „A Christus Jézusnak panaszolkodása ... Az Hunyadi János éneke nótájára”: két strófa a szentháromságtannal foglalkozó részből:

„O mel nagy káromlás és háládatlanság ez most az Blandratáktul,
Mint az zsidók, látván az én embörségömet, futának istenségtől,
Megtagadának, hogy én sem Isten nem vagyok, nem születtem atyámtul,
Sőt hitető szívvel azon illetének, hogy nem jöttem Istentül.

Szinte így káromlá Ebion, Cherintus, Fotinus Arriussal Mastan az Servetus, Blandrata, Davidis az Basilius Istvánnal, Hogy idővel kezdődött az én fiúságom, és nem örök velággal, Ezzel istenségem, Isten fiúságom csinálják csak kezdéssel.” (Debrecen, 1570. RMK I. 78.)

Geleji Katona István püspök az egész lelkipásztori munkáról azt mondja, hogy az „nihil aliud est quam docere”. (A „Praeconium evangelicum” előszavában. Gyulafehérvár 1638–40.) Amikor a puritánok az akaratra, az érzelemre, a lelkiismeretre is próbáltak hatni, a barokk stílus teljes vehemenciájával úgy jellemezte prédikálásukat, hogy „a lelkiismeretnek titkos szugolyainak és szurdokjainak mélyebben való circáltatásokval és annak bibéjinek sanyarú mérges szókkal való érdekeltetésekvel” foglalkoznak, és így „mások emésztékjeit és büdös hányadékjokat abárolják és fogyatkozások moslékjában buborékolnak”. (Váltság titka. II. Gyulafehérvár 1645–49. Előszó „A barátságos olvasóhoz”.)

57. Révész Imre szerint puritánjaink Ramus „jelentőségét meglehetősen túlozták”. („A szatmárnémeti nemzeti zsinat. I. m. 24.) Ebben nemegyszer az utókor történetírása is követte őket. Így például Tóth Béla Debrecen és a puritanizmus című kiváló dolgozatában (RE 1974. 273.) azt írja, hogy „Amesius teológiája a neves protestáns teológus (ti. Ramus) logikai elvein alapult”. Amesius Ramustól inkább azt tanulta, hogy a teológiát nem szabad filozófiára alapozni. Jürgen Moltmann fentebb már idézett tanulmányában mondja Ramus: „...befreite die Theologie aus ihrer philosophischen Umklammerung und gab ein biblizistisches oder humanistisches Denken frei.” (317.) Wilhelm Goeters állapítja meg, hogy a filozófiai megalapozás elutasításában Amesius törekvése az volt, „...eine einheitliche Weltanschauung und Lebensgestaltung zu gewinnen und sie entschlossen auf die Selbstoffenbarung Gottes in seinem Wort zu begründen.” („Die Vorbereitung des Pietismus... Leipzig 1911. 64.) Karl Reuter mondja róla: „...gegen Keckermanns philosophische Ethik wandte Amesius ein, dass die Schrift für das ganze christliche Lehrsystem auch nach seiner ethischen Seite völlig ausreiche. Auch seinen Studenten schärfte er ein, dass die sicheren Grundlagen der Theologie vor allem aus der Schrift zu schöpfen seien...” (Wilhelm Amesius. Neukirchen 1940. 71.)

Perry már idézett művében (Révész Imre igen kiválónak nevezi: ThSz 1948. 14. Társadalmi és politikai eszmék a magyar puritanizmusban) 688 lapon úgy tárgyalja a puritanizmus történetét, hogy Ramus nevét egyetlen egyszer sem említi. Viszont már idéztük Czegle Imre megállapítását, miszerint Ramus hatása „az 1570-es évektől kezdve szinte az egész magyar református tudományos teológiai irodalomra és iskolai életre rányomja bélyegét”. (I. m. 335.) Az igazság – legalábbis magyar vonatkozásban – valahol középen lehet.

58. Mint puritán könyvnek ennek volt a legszélesebb körű a hatása. Kiadásait felsorolja Bodonhelyi: i. m. 61. Jelentős tény, hogy Debrecenben már 1636-ban megjelent.

59. Makkai L. ismételten idézett dolgozatának zárófejezetében különös részletességgel foglalkozik a debreceni nyomda történetével. A váradiak befogadásával 1660-nal „megkezdődött a nyomda puritán korszaka”. Martonfalvi tankönyvei mellett a nyomda legfontosabb termékei az igen nagy számmal megjelent vallásos népkönyvek voltak. (603.)

60. Gottlob Schrenck: Gottesreich und Bund im älteren Protestantismus. Tübingen 1923. 21.

61. Zoványi Jenő 1977.

62. Die reformierte Orthodoxie und Cartesianismus. Zeitschrift für Theologie und Kirche. 1958. 306.

63. Medulla theologica. Editio novissima. 1656. I/I 1.

64. H. E. Weber idézi Amsdorf tételét, „...dass die guten Werke zur Seligkeit gerade schädlich seien”. I. m. 32.

65. Vö.: Bán Imre: i. m. 103. sk.

66. W. Goeters: i. m. Különösen a „Sinn der voetianischen Prácisitát c. részt. 56. skk. – Vö.: Kari Reuter: Wilhelm Amesius, der führende Theologe des erwachenden reformierten Pietismus. Neukirchen 1940. Vö. Czeglédy Sándor: Ráday Pál lelki arca. Ráday Pál. 1677–1733. Szerk. Esze Tamás. Bp. 1980.

67. Bán Imre: i. m. 103. skk. – A Hollandiába érkezett magyar diákok természetesen választhattak az ottani teológiai és kegyességi irányzatok között. Barcza József hívja fel a figyelmünket arra, hogy a híres ortodox Maccoviusnak Amesius életében alumnusaink közül csupán elvétve akadt hallgatója. (I. m. 333.) Ez először amellett szól, hogy a puritanizmus Debrecenben már a váradiak megérkezése, 1660 előtt is hatott, másodszor arra mutat, hogy a Franekerbe készülő magyar diákok már itthon tájékozódtak és eligazítást nyertek az ottani teológiai viszonyokat illetően. Mindez azért is érdekes, mert a nagy tudású, ragyogó képességű, híres vitatkozó készségű Maccovius, aki különben Rembrandt sógora volt, a franekeri egyetem egyik vonzóereje volt. Sajnos a precizizmust és a puritánok által ajánlott aszkézist nemcsak elméletileg ellenezte. Egyik kortársa írja róla, hogy „homo moribus plane barbarus” volt, „cuius denique universa vita nihil aliud, est, quam continua impietas”. (Realencyclopädie für prot. Theologie und Kirche. Leipzig 1905. A „Maccovius” címszónál.) „Diákjai között, akiknek dorbézolásaiban túlságosan is szívesen részt vett, nagy kedveltségnek örvendett.” (Uo.) Állítólag megtörtént, hogy egyszer diákjai az ittas professzort áttámogatták egy szomszédos községbe, és ott ülve hagyták, és amikor az kialudta mámorát, azt se tudta hol van, és azt se, hogyan jutott oda. Goeters mondja róla, hogy bár előadásai sok diákot vonzottak, „személyiségéből hiányzott az erkölcsi méltóság kellő mértéke”. (Uo.)

68. Ez a tizenhatodrét alakú, bőrbe kötött latin nyelvű kézirat a Dunántúli Református Egyházkerület pápai könyvtárában van.

69. „Plus profeci orando quam laborando.”

70. Ex Historica Actorum Synodalium Steph. Benjamin Szilagyi Descriptione Msta quam ex archivo Vener. Dioec. Zempleniensis accomodatem habeo, haec excerpsi. TiREK Kt. 424. 1. Ember Pál legkésőbbi írásaiban is ugyanaz a puritánus szellem szólal meg, mint ifjúkori naplójában. – Hogy milyen értelemben hozta el a puritánus mozgalom a gyülekezeti élet megújulását, erre nézve Révész Imre már idézett művén kívül hivatkozhatunk Nagy Géza, volt kolozsvári professzornak a TtREK-ben levő kéziratos egyháztörténetére, „A belmisszió nyomai az erdélyi református egyház történetében” c. tanulmányára. Kálvin és a kálvinizmus. Debrecen. 1936. 363–380. Makkai László: Debrecen mezőváros művelődéstörténete. Debrecen I. 493–604.

71. Makkai László írja, hogy a magyar református diákok Hollandiában a puritanizmusnak egy „depolitizált” alakjával találkoztak. (I. m. 546.) Viszont – főleg Révész Imrével szemben – ellenzi azt a hagyományos nézetet, miszerint a magyarországi puritanizmus belső egyházi, egyházszervezeti kérdésekkel foglalkozó ügy volt csupán, amelynek „politikai, társadalmi, s ezekkel kapcsolatos gazdasági befolyását általában nem lehet megfigyelni”. („A magyar puritánusok harca a feudalizmus ellen” Bp. 1952., és más tanulmányaiban.) Véleményem szerint itt a „contextualisation” manapság ökumenikus körökben sokat vitatott teológiai problémával van dolgunk, amely végső elemzésben az incarnatio tanával függ össze. Az igazi puritánusok közéleti magatartását még nem természetjogi megalapozású tételek, nem is az így felfogott kálvini „ellenállási jog”, nem ideológiák, nem a hittételektől függetlenül vagy a legalizmus szellemében kidolgozott etikai szabályok határozták meg, hanem a megélt evangélium, amelynek követelményei – mindig a helyzet dinamikusan és spirituálisan felfogott értelme szerint – az egyéni és társas élet egészére kiterjedtek. Ezt például nagyon jól meg lehet figyelni Ráday Pál életében. (L. a szerző fentebb említett dolgozatát a Ráday-emlékkönyvben.) – Akik a debreceni Kollégiumban tanítottak és tanultak, nemcsak az egyéni praxis pietatist, hanem az egész életet Isten uralma alatt akarták látni. Mert „Istennek élni” – tanulták Amesiustól, annyit jelent, mint „vivere secundum voluntatem Dei, in gloriam Dei, Deo intus agente”. (I. m. I/I 1/6.) Így értett debreceni követeléseikre nézve 1. Makkai L. már idézett dolgozatának „A puritán Debrecen” c. részét, országos viszonylatban pedig ugyancsak az ő már idézett dolgozatain kívül Révész Imre műveit: „A szatmárnémeti nemzeti zsinat...” 1947., Társadalmi és politikai eszmék a magyar puritanizmusban. ThSz 1948.

72. L.: Debreczeni Ember Pál „Innepi Ajándékul az Isten Satoraba fel-vitetett Szent Siklus” Kolozsvár 1700. c. könyvének végén Martonfalvi írását a keresztyén ünneplésről, éneklésről, egyházi szokásokról. L. ehhez még Kabai Bodor Gellért traktátusát: Flagellatio traditionum humanarum. Debrecen. Ennek ismertetése a szerzőtől. RE 1954. 59. skk. Vö.: A. Czeglédy: Zur Geschichte der evangelischen Kantionalbücher in Ungarn. Jahrbuch für Liturgik und Hymnologie. Kassel 1964. 159. skk.

73. Egyházalkotmányi téren a fő mű természetesen Medgyesi Pál Dialogus politico-eccleiasticus-a. (Bártfa 1650. RMK I. 831.) – Martonfalvi a „Tanétó és Tzáfoló theologiában” (1679), tehát egy tankönyvben és másutt is olyan határozottan foglal állást a jobbágyság rendszere ellen, hogy Révész Imre mint egyedülálló esetet értékeli, „amikor kifejezetten puritánus szellemű református lelkész és teológiai tanító nemcsak egyházi téren hirdet Magyarországon akkor valósággal forradalmi jelentőségű gondolatokat (amelyeknek egy részét persze a haladottabb külföldi református egyházfejlődés akkor már régen magáévá tette), hanem teológiai alapelveiből és egyházi gondolkozásából következően politikai és szociális irányban is meghúz néhány vonalat, amelyek százötven esztendő fejlődését anticipálják Magyarországon... (Társadalmi és politikai eszmék a puritanizmusban. ThSz 1948. L. még: Barcza József: „A társadalmi és politikai felelősségvállalás kérdése a XVII. századi magyar ref. teológiai irodalomban”. ThSz 1978. 345–350.

74. Zoványi: „Puritánul mozgalmak...” 31.

75. Géresi Kálmán írja, hogy „tanártársa, a szintén derék Szilágyi Márton hagyja róla emlékezetében, és méltán nagy dicséretként említi fel, hogy az ő idejében semmiféle ilyen deáki zavargások a Coetusban nem történtek”. Utal Szilágyi Tönkő Mártonnak az általa kiadott Martonfalvi-féle Bibliai Históriához írt előszavára („Nagy Martonfalvi Györgynek ...Szent Históriája. Világra bocsátotta Szilágyi Márton. Debrecen 1681.), ahol ezt olvashatjuk: „A debreceni Collegiumot ... a magistratus, ministerium, tanítók s egymás ellen való conspiratioktól és sarkemelésektől ... üresen és szűzen tartotta”. Ez különben azt is mutatja, hogy az előző diákzavargásoknak a teológiai oktatással összefüggő okai is voltak.

76. Zsigmond Ferenc: i. m. 74.

77. Uo.

78. Keresszegi püspök nevezi így Debrecent kátémagyarázati könyve címlapján.

79. A Debreceni Református Kollégium. Debrecen 1928. 17.

80. Otto Riecker: Das evangelistische Wort. Pneumatologie und Psychologie der evangelistischen Bewegung, Träger, Rede und Versammlung. Gütersloh 1935. Különösen a II. rész 8. pontja: „Die Kurve der Erweckung”. A puritánus mozgalom szempontjából igen tanulságos Frank Grenville Beardsley könyve: A History of Americal Revivals. New York 1904. – Arthur S. Hoyt: The Pulpit and American Life. New York 1921.

81. TiREK Kt. 162. sz. kéziratában a 2. recto lapon.

82. „Nulle autorité n’est au-dessus de la raison; c’est elle, au contraire, qui fonde l’autorité et qui doit la régler.” Czegle: i. m. 338.

83. K. Barth ezt írja Coccejus akadályoztatásáról az igazi biblicitás felé vezető úton: „Er hatte gegenüber dem sich offenbar auch ihm immer mächtiger aufdrängenden Ansatz zu einem entschlossenenen Denken vom Menschen her (das dann seine Nachfolger zum Bund mit den Cartesianern geführt hat) schon nicht mehr die Freiheit genug, den Spring zu wagen, den er nach dem biblisch-christlichen Duktus seines Denkens eigentlich hätte wagen müssen.”

84. K. Reuter: i. m. „Dem systematischen Brauch der zeitgenössischen Theologie zuwider, die die Dogmatik oder ihre Prolegomena mit der Lehre von der Schrift beginnt, handelt im ersten Buch der Medulla erst das 34. Kapitel von der Schrift. Die Lehre von ihr steht an einem Ort, nach dem die Schrift kaum mehr als Quelle der Lehre gelten kann.”

85. Vö.: Reuter: i. m. 153.

86. Tóth Béla 1978. 14–16.

87. Douglas Horton: Let Us not Forget the Mighty William Ames – An Artificer of American Puritanism. Theology Today. 1948. április. 22. skk. Vö.: Religion and Life 1960. 434.

88. Tóth B.: i. m. 16–18.

89. Zoványi Jenő 1977.

90. Tanárkari jegyzőkönyv. 1800. április 27. Vö.: A szuperintendensi küldöttség által az 1781–82. tanévre készített tanrenddel.

91. Felirata: Catecheseos Hejdelbergensis Sensus veri Expositio Quam, a Clarissimo nec nonbictissimo Dno S. S. P & C. P. ad vivum audivit nec non his pagellis annotatam et curavit S. Cs. K. p. t. C. S. D. Anno Aerae Christianae 1715 die 3. Martii. A rövidítés második felének megfejtése könnyű, mert az elöl levő kemény kötéstábla belső borítékjára a címével azonos kézírással be van írva: Stephani Cs. Kocsi. Tehát: Stephanus Csergő Kocsi pro tempore Christianus Studiosus Debreceniensis. A kéziratköteg végén feljegyzett egyik prédikáció felirata ez: Locus Phil. 3. v. 8. explicat. Text. Conc. a C. S. S. I. T. M. – vagyis a prédikációt erről a textusról Clarissimus Stephanus Sződi tartotta a Nagytemplomban. Így a fenti rövidítésben ez a név van: Stephanus Sződi Praedicator et Collegii Professor. Vö.: StudAEccl I. 159.

92. Coccejus hatását számára főleg Vitringa közvetítette.

93. I. m. 225.

94. A IV. kátékérdésnél. 510. sk.

95. Esze Tamás: A Heidelbergi Káté története Magyarországon a XVIII. században. Studia et Acta I. 181.

96. K. Barth írja Osterwaldról: „Auch bei ihm stehen wir vor dem eigentümlichen Phänomen, dass die Hände zwar Esaus Hände sind, die Stimme aber ist Jakobs Stimme; will sagen: das Dogma steht und gilt wesentlich in seinem alten Umfang, nur dass es auf einmal in einem Zusammenhang und in einer Betonung vorgetragen wird, die seinen Sinn fragwürdig und darum seine Geltung unkräftig zu machen geeignet sind.” Die protestantische Theologie im 19. Jahrhundert. Zürich 1947. 126.

97. Goeters: i. m. 62. skk.; Reuter: i. m. 73.skk.

98. TtREK R 222.

99. Maróthi 1740. dec. 19-én kelt „Idea” c. reformtervében „sikertelennek” mondja a collatiok gyakorlatát. Ezeket átalakítaná és csak a bibliai nyelvek tanításában hagyná meg. (TtREL Z 139.)

100. Bán Imre: i. m. 409. Vö.: Czegle: i. m. 337.

101. Bíró Sándor–Bucsay Mihály–Tóth Endre–Varga Zoltán: A magyar református egyház története. Bp. 1949. 155. Varga Zsigmond (1945. 31.) írja: „Descartes népszerűségét mutatja az is, hogy az 1703. évről szóló coetus-leltárban ott figurái az arcképe Coccejusé mellett, sajnos azonban ez a kép nem maradt fenn”.

102. Tóth Béla: Ramus hatása Debrecenben. A debreceni KLTE könyvtárának közleményei. Debrecen 1979. 100.

103. Tóth Béla idézi (uo. 99.) Szilágyi Sámuelnek ezt a nyilatkozatát.

104. Tóth Béla 1978. 68–69.

105. Uo. 85–86.

106. Uo. 87.

107. Idézi Zsigmond Ferenc: i. m. 117.

108. Trócsányi Dezső: „Mándi Márton István tudományos munkássága” c. kötetben. Pápa 1931. 447.

109. Vö. Zsigmond: i. m. 87. 1. – Kornis Gyula írja „A magyar művelődés eszményei” c. művében. I. kötet. B. é. n. 313. „A magyar protestantizmus az egyházat és az iskolát mindig egy dobogó szív két kamrájának tudta és érezte. Azonban 1777 óta az állam az egyik kamrába idegen vért akart hajtani, amitől megbetegedett volna amásik is.”

110. Zsigmond: i. m. 83.

111. Nagy Sándor 1933. 168.

112. L.: A Zoványi-féle Egyháztörténeti Lexikonban. Zoványi ezt az adatot Lengyelről bizonyára Kazinczytól vette.

113. TtREL I. 1. p. 5.

114. TtREL II. 1. d. 2.

115. Uo. Széplaki Pál tanszékét – immár a 6. professzori tanszéket szintén Domokos Lajos kezdeményezésére abban az évben állították fel.

116. Egyházker. közgy. jegyzőkönyve, 1801. TtREL I. I. a. 9.

117. Zsigmond F: i. m. 90.

118. Hatvani székfoglaló előadásának részletes ismertetését 1. Lósy-Schmidt Ede 1931. 83. skk. – Amit ebben az előadásban Hatvani a geometriával kapcsolatban mond Istenről (Et tandem quid alius ipse Deus facit: quam perpetuo geometrei), azt Apáti Miklós Amsterdamban megjelent „Vita triumphans civilis...” c. könyvében Descartesre hivatkozva Istenről, mint a legfőbb matematikusról mondja, „qui pondere, mensura, numero Omnia fecit”. Kant előtt a teológusok szinte axiómaként használták az istenbizonyítékok között az argumentum teologicum-ot, a teremtett mindenség szerkezetében megnyilatkozó célszerűséget, amelynek törvényei a hívőt áhítattal töltik el. Ez magyarázza William Derham anglikán kanonok Physicotheology és Astrotheology c. Londonban 1714-ben megjelent műveinek hallatlan népszerűségét. Nagy terjedelmük ellenére a két művet igen gyorsan németre, hollandra, franciára és olaszra lefordították. Hatvani egy francia mű alapján magyarázta Debrecenben Derham teológiáját 1752-ben (Lósy-Schmidt: i. m. 214.) Emanuel Hirsch „Geschichte der neuern evangelischen Theologie” c. művében óv Derham lebecsülésétől; szerinte ennek a teológusnak tulajdonítható, hogy sem Angliában, sem Németországban még a 19. században sem került törésre a természettudomány és a kegyesség között. (I. köt. Gütersloh 1968. 172.) Azóta a gondolkozási klíma ebben a tekintetben teljesen megváltozott. Például a Nobel-díjas Feynman szerkesztésében megjelent „Mai fizika” c. könyvben a Heisenberg-féle „határozatlansági relációval” kapcsolatban ezt olvassuk: „A határozatlansági reláció kifejezi azt a természetes bizonytalanságot, amelyet minden, a természet leírására irányuló próbálkozásnak tartalmaznia kell. A természet legpontosabb leírása a valószínűségi fogalmak alapján lehetséges... Vannak, akik nem szeretik a természet leírásának ezt a módját. A kvantummechanika fejlődésének kezdeti szakaszában Einstein komolyan nyugtalankodott emiatt. Gyakran mondogatta fejcsóválva: „De hiszen Isten sem dob kockát, hogy eldöntse, hová tartsanak az elektronok!” ...Halála napjáig nem nyugodott bele abba a ténybe, hogy a természetnek ez a lehető legjobb leírása... Ma is akadnak olyan fizikusok, akik ezen a problémán dolgoznak... de még egyiküknek sem sikerült ezt a más módot megtalálni.” (1. köt. Bp. 1970. 83.) Egy másik Nobel-díjas, Niels Bohr 1935-ben Einstein bonmot-jára a keresztyén ember fülében blaszfémiaként hangzó feleletet adta: „Wichtig ist, dass niemand wissen kann, was ein Wort wie »würfeln« in Zusammenhang mit Gott überhaupt heissen soll. Nicht einmal Gott selbst kann das wissen.” (Die Weltwoche. Zürich 1985. október 10.) Hatvani idejében azonban sem a filozófia, sem a teológia oldaláról nem lehetett látni azt, ami Pascal előtt már 1654. november 23-án szinte vízióként jelent meg, mint élete döntő élménye: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene nem a filozófusok és a tudósok Istene. („Feu – Dieu d’Abraham, dieu d Isaac, dieu de Jacob non des Philosophes Et scavants.” A Bibliothéque Nationale-ban levő kézirat alapján idézi Harding Meyer: Pascals „Mémorial”, ein ekstatisches Dokument? Zeitschrift für Kirchengeschichte 1957. 337.)

119. Hatvani felelete nyomtatásban is megjelent Bécsben: Modesta disquisitio: num in philosophia, eadem doctrinae capita tractari et si eadem philosophia, quoad omnes ejus partes in scholis, gymnasiis et academiis romani-catholicis, augustanis ac reformatis salva religione doceri possit? (1785.)

120. Amit Tóth Béla „Christian Wolff hatása Debrecenben” c. művében (Debrecen 1984) Hatvani Introductio fának elején bekötött külön lapról, mint egy ismeretlen kéztől származó megjegyzést idéz, az teljes szövegében megvan a levéltárban található „Epicrisis” című jelentésben. (TtREL I. 1. p. 5.) „Dum vero Cl. Noster Hatvani anno 1749 in Hungaria Philosophiam docere coepit: eo tempore Ill. Volfius in omnibus fere Scholis Protestantium Principatem tenuit. Certe ea aetate, quin et postea annis decem, et amplius, in tota Germania, vix vel in Aulis Principum, ne militibus quidem primi ordinis exceptis adversus istas Theses Volfii aliquis impune, vel in angulis mussitare potuit. Contra Noster Cl. Hatvani statim ab exordio Muneris sui, ea, quae postea decem, et amplius annic, Summus Mathematicus et insignis Philosophus LEONARDUS EULERUS non sine meto Berolini attingere tantaverat: statim palam et public impugnavit...” Pedig ekkor még a nagy Euler is félt az egész Németország filozófiai pápájának mondott Wolff anatémájának villámcsapásától.

121. Vö.: Thomas F. Torrance: Space, Time and Incarnation. London. Oxford University Press. 1969. 2. 3. I. 56. skk. – Maga Hatvani mindvégig küzdött a deizmus felé való sodródás ellen. De Apáti Miklós, a Kollégiumnak két évig köztanítója, már említett munkájában ezt vallotta, hogy Isten csak a „primus impetus”, „aki megadta nekünk a szabad akaratot és a józan észt”, a többi pedig a mi dolgunk, lévén Isten, Apátival szólva „indifferens”. (Tóth Béla: „Descartes és Debrecen” 1981. 427.) Vö.: Turóczi-Trostler József: Magyar cartesianusok. Minerva. 1933. 41. Ez ugyanaz a gondolat, mint hogy Isten az a „fricska” volt, „amelyet Pascal gúnyos szavai szerint a descartesi világegyetemnek kapnia kellett, hogy megindulhasson”. (Bán Imre: i. m. 186.)

122. Introductio-jának elejéről közöljük Trócsányi Dezső fordításában (i. m. 465.).

123. „Hatvani” c. költeménye utolsó versszakában.

124. Kornis Gyula: i. m. 330–335.

125. TiREK Kt 234. 363.

126. Veje, Szathmári Paksi Mihály jegyezte fel. Catalogus bibliothecae etc. Sectio VI. c. V. 334.

127. Der schweizerische Protestantismus im XVIII. Jahrhundert. Bd. 2. Tübingen 1924. 529–558.

128. Lósy-Schmidt Ede 1931. 56–57. Ezt a dolgozatát Hatvani önéletrajzában is fontosnak tartja megemlíteni. Közli Lósy-Schmidt Ede: i. m. 203–204.

129. Révész Imre: Magyar református egyháztörténet. Debrecen 1938. 273.

130. Luther kifejezése a 35. zsoltár 20. versében. Károli fordításában: „békességesek e földön”. Az új fordításban: „akik szelíden élnek a földön”. Szőnyi Benjámin könyvét egy magánvállalkozó még 1904-ben is érdemesnek tartotta kiadni. Ma már a hódmezővásárhelyi református lelkészek nem ismernek egyetlenegy ottani embert sem, aki ezt az egykor annyira kedvelt kegyességi olvasmányt használná.

131. 38. I.

132. 2. kötet. 1927. VI., VII.

133. L. erre nézve a XVII. századi magyar ref. irodalom tárgyalását Barcza Józsefnek a Theologiai Szemle 1978. évi folyamában. 45. skk.

134. A magyar ref. egyház története. Bp. 1949. 430.

135. Nádor Jenő–Kemény Gábor: Tessedik Sámuel élete és munkája. Bp. 1936. 32.

136. Kölcsey Ferenc Minden Munkái. 3. bőv. kiad. IX. Bp. 1887. 411. Idézi Kornis Gyula: i. m. 2. köt. 288.

137. Uo. 293.

138. L. ennek részletes és alapjában véve tárgyilagos kifejtését Kornis idézett művében. II. kötet. 293.

139. Uo. 292. Ez a jellemzés Kornis 1927-ben írt könyvében található. Akkor még természetesen nem is gondolhatott arra, hogy a renaissance óta leplezetten és elszórtan jelentkező, majd a francia gondolkozók műveiben és később a németországi neohumanizmusban nyíltan megjelenő önmegváltási gondolat és keresztyénségellenesség nem Nietzsche filozófiájában, hanem a Harmadik Birodalom ideológiájában tetőzött, amikor sokfelé lehetett látni a plakátot: „Erlösung vom Jesu Christo” – „Megváltás a Jézus Krisztustól”, és például a Völkischer Beobachter című pártlapnak a téli napéjegyenlőséget (tehát nem a karácsonyt!) ünneplő, fenyőgallyal díszített 1936. évi számában a vezércikkíró ezt a versikét közölte az önmegváltás eszméjének kifejezésére: „Nichts gilt uns Bethlehem und Rom, Der deutsche Wald ist unser Dom. Und frei führt uns durch Tag und Nacht Der Gott, der tief in uns erwacht.”

140. I. m. 499. skk.

141. Balogh Ferenc 1904. 410.

142. Révész Imre élete. Debrecen 1926. 25.

143. Uo. 42.

144. Idézi Karl Barth: i. m. 75–76.

145. 145 Idézi Paul Graff: Geschichte der Auflösung der alten gottesdienstlichen Formen. 2. Bd. Göttingen 1939. 125.

146. Ravasz László : A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa 1915. 172.

147. Balogh Ferenc 1904. 263, 432, 535.

148. Maga Domokos írta Pictet dogmatikai tankönyvének a Stoschéval való felcserélésekor: „A Dogma-tica Theologiában minnyájunk opiniója szerint káros volna Pictetet tovább tanítani, mint amelly egyéb hibáin kívül a Tudományoknak s magának a Theologiának is mostani állapottyával éppen nem egyező. Stoschnak Compendiumában ugyan vagynak ollyanok, a mellyekben a bévett értelemmel nem láttatnak egyezni: de mivel ez különben igen jó Compendium, és a többi korántsem illyen alkalmas, ezt az Expedienst találtuk, ha ennek tanítása a V. Superintendentia által ezzel a világos Cautioval engedtessék meg, hogy ollyan helyeken és mindenütt is Professzor Uram a Hely. Confessio Tudományát tanítsa, és attól el ne mennyen...” TtREL I. 1. p. 5.

149. Perry már idézett művében nagyon jól elemzi a puritán gyökérzetű és a szekuláris individualizmus viszonyát, politikai összefonódását, de nem szól arról, hogy az utóbbi milyen könnyen válik az egyén személy voltát elnyelő, vagy eszközzé degradáló kollektivizmussá. Pedig ő maga is idézi a nácik jól ismert jelszavát: „Du bist nichts, dein Volk ist Alles”. Puritanism and Democracy. New York 1944. 445.

150. Idézi Z. Szabó László: Kazinczy Ferenc. Bp. 1984. 59.

151. Vö. Troeltsch megjegyzésével: „Im dogmatischen Unterricht von Theologien, die unter bestimmten historischen Autoritáten stehenden Kirchen dienen wollen, geht es um eine vorichtig schonende und leise umbildende Accomodation”. (Die Absolutheit des Christentums und die Religionsgeschichte. 1922. IX. 1.)

152. K. Csanak Dórára hivatkozva idézi Szilágyi Ferenc: „Csokonai művei nyomában” c. könyvében. Akadémiai Kiadó, Budapest 1981. 23.

153. A kifejezést Troeltsch értelmében használom. L.: „Die Bedeutung des Protestantismus für die Entstehung der modernen Welt.” München et Berlin 1906. 15. skk.

154. Révész Imre: Révész Imre élete. Debrecen 1926. 153.

155. TtREL I. p. 5. Vö.: Az egyh. ker. közgy. jkv. 1801. 25. p. 131.

156. Zsigmond Ferenc 1937.

157. Révész Imre: i. m. 118.

158. Z. Szabó László: i. m. 36.

159. L.: Szilágyi Ferenc: i. m.

160. L. a szerző dolgozatát. „Hit és történet” Budapest 1936.

161. „Changing Categories – Abiding Experiences” – A liberális teológia álláspontjának ragyogóan világos kifejtése megtalálható pl. Harry Emerson Fosdick: „The Modern Usefof the Bible” c. könyvében. New York 1926.

162. Az ilyen megalapozású teológia végső következményeit illetően a szerző néhány megjegyzését: „The Modern Paradox of Christ’s Lorship”. Megjelent 1959-ben a The Scottish Journal of Theology c. folyóiratban. „Creative Negation in Theology?” The Christian Century. Chicago, Ill. 1965. nov. 3.

163. PEIL 1. számában.

164. A Magyarországi Prot. Egylet Évkönyve. I. 10.

165. Uo. 20.

166. Uo. 23, 24.

167. A Magyarországi Prot. Egylet Évkönyve. II. 309.

168. MPEIF 1871. 380, 381.

169. „A felvilágosodás története.” Géniusz kiadás. Bp. é.n. 137.

170. Egyházi reform. 1873. 99.

171. „Egy fejezet a magyar református ébredés történetéből.” Debrecen 1943. 6,

172. „Magamról.” Debrecen 1944. 13.

173. Sárospataki Lapok, 1894., különlenyomat 39. 1.

174. Zsigmond Ferenc 1937. 121.

175. Uo.

176. Szabó József, S. 1928. 21. 27.

177. Varga Zoltán 1967.

178. L. Karl Zuckmayer: „AIs wär’s ein Stück von mir. Erinnerungen.” Frankfurt am Main. 1969. 171. skk.; Stefan Zweig: „A tegnap világa”. Bp. 1981. 220. skk.

179. Zoványi Jenő 1977. 140.

180. L. a kar jegyzőkönyvét 1919. március 26-án tartott üléséről.

181. Varga Zoltán 1967. 91.

182. Uo. 91, 92.

183. „Kálvinista kis káté.” Debrecen 1925. 27.

184. Uo. 66.

185. „Praktische Auslegung des Neuen Testamentes.” Einleitung. „Immer hat die Ethik Hand der Auswahl geleitet... Nun sind wir weit davon entfernt, dieses Verfahren ganz und gar verwerfen zu wollen. Im Gegenteil, wir halten es für durchaus richtig, dass man so selbstherrlich und subjektiv mit der Schrift umgeht... Der Mensch ist nicht um der Schrift willen da, sondern die Schrift ist um des Menschen willen da; der Mensch is Herr auch der Schrift.”

186. „Mitrovics Gyula összegyűjtött papi dolgozatai.” I. kötet 68. skk.

187. I. m. 92.

188. I. m. 79. skk. A „Verbürgerlichung egyben a kijelentésigazság moralizálása”. „Christentum heisst moralisches, heisst bürgerliches Christentum, oder est ist kein Christentum.” Rokon gondolat Németh László hátrahagyott naplófeljegyzései között: „Isten és a vallás csak járószék az erkölcs talpraállásában”. „Homályból homályba” Bp. 1977. II. kötet 560.

189. „A szatmárnémeti nemzeti zsinat.” Bp. 1947. 21.

190. Fehér Lajos: Így történt. Bp. 1979. 71. skk.

191. Egykori diákja, néhai Porzsolt Ferenc ny. ref. lelkész közlése. Vezér Erzsébet könyve szerint Ferenczy Ady Endrének is „kedves professzora” volt, amikor még a Kollégium filozófiai karán tanított. Ady, mint bibliaolvasó, a Góg–Magóg motívumot természetesen közvetlenül Ezékiel vagy a Jelenések könyvéből is vehette, de nem lehetetlen, hogy erre Ferenczy Gyula előadásai hívták fel a figyelmét, akinek gondolkozásában ez a motívum fontos szerepet játszott.

192. Karácsony Sándor: „A teljes Írás Istentől ihletett”. Exodus Kiadás. Bp. 1949. Előszó.

193. L. A konventi Szabályzat vonatkozó §-ait. Bp. 1940.

194. Uo.

195. Peter Karner: (Hrsg.): „Die evangelische Gemeinde H. B. in Wien”. 1986. 206.

196. A Zsidókhoz írt Levél 11: 13.

197. I. Kor. 9: 19–23.

198. Köszönetet mondok az egyházkerületi Nagykönyvtár és Levéltár munkatársainak segítségnyújtásukért.