A KOLLÉGIUM MÚZEUMAI

I. RÉGISÉGEK GYŰJTÉSE A XVIII–XIX. SZÁZADBAN

Úgy véljük, ha valaki egyszer részletesen feldolgozza majd a magyar múzeumok történetét, vagy keresi a muzeológiai gondolat gyökereit a hazai művelődésben és kultúrában, munkáját a XVI–XVII. század folyamán alapított református Kollégiumok ilyen jellegű tevékenységének kutatásával kell kezdenie. Ez nem vitás, hiszen Sárospatakon, Debrecenben, Pápán, Máramarosszigeten és Nagyenyeden már akkor gondosan kezelték a könyvtárak anyagával együtt az érmészeti, régészeti, történeti emlékeket, amikor nálunk az ún. „raritás”-ok, a ritkaságok gyűjtése még különcségnek, sőt bogarasságnak számított. A XVIII. században akadtak gazdag főurak, főpapok, néhány, az archeológia, könyvészet és numizmatika iránt érdeklődő városi polgár, aki fáradtságot és pénzt nem sajnálva, áldozott a műgyűjtés szenvedélyének.

Ilyen volt például Kazzay Sámuel debreceni patikus, aki 1745-től szorgalmasan gyűjtötte a kódexeket, ősnyomtatványokat, pénzeket és érmeket, a görög és római régiségeket. Kazzay gyűjteménye 1796-ban a Kollégium birtokába került.¹

A Kollégium muzeális anyaga természetesen sohasem gyarapodott olyan mértékben, mint a könyvtáré, mindenesetre a múzeumi gondolatnak már a XVII. század második feléből vannak emlékei. Sajnos szomorúak. A „gyászévtized” eseményeit idézi fel az az eset, amikor a sárospataki Rákóczi uradalom területén levő református eklézsiákat a jezsuiták katonai segédlettel megszüntették, a templomokat elfoglalták, a pataki iskolának 1671-ben menekülnie kellett. A megszűnt gyülekezetek közé tartozott Bodrogkisfalud is. Az egyházközség ingóságait 1672-ben – talán a prédikátor – a Kollégiumba hozta, illetve letétbe helyezte. Az akkori senior beírta a számadáskönyvbe, hogy átvett egy aranyozott ezüst poharat, egy aranyozott ezüst tányért, egy selyemmel és arannyal hímzett terítőt, két abroszt és két ón kannát. Bodrogkisfalud később sem lett önálló egyházközség, az úrasztali felszerelések tehát a Kollégiumban maradtak.²

Nem számítva ezt a rendkívüli esetet, a XVIII. század közepére a debreceni, sárospataki és a pápai Kollégiumokban „létrejöttek olyan kisebb-nagyobb gyűjtemények, amelyekben már a múzeumi gondolat alapjai sejthetők” – írja Balassa Iván. A római katolikus érseki, püspöki székhelyeken, az egyházi iskolákban a múzeumok létesítésének csak a XIX. század második feléből vannak nyomai.³

A debreceni Kollégium mint oktatási intézmény, gyűjtőköre kiterjesztése révén a közművelődési célok megvalósítását szintén magára vállalta. Kétségtelen, hogy az iskola elsődleges feladatának mindig a kultúra terjesztését tekintette, de az ilyen irányú tevékenysége mellett mindig hajlandó volt arra, hogy muzeális tárgyakat is elfogadjon az adományozóktól. Ezek az ajándékok a XVIII. század elején még túlnyomórészt régi pénzekből és érmekből álltak, amelyeknek az első leltárát Szilágyi Sámuel könyvtáros készítette 1745-ben, mert a numizmatikai gyűjteményt a könyvtárban helyezték el. A Szilágyi-féle összeírás nem maradt fenn, így az ajándékozók nevét – kettő kivételével – nem tudjuk. 1761-ben Fúró Sámuel volt debreceni diák Komáromból küldött iskolájának egy antik pénzekből, újabb kori érmekből készített, szalagra fűzött láncot.⁴ 1771-ben pedig Pataki István és felesége végrendeleti hagyatékából került a Kollégiumba egy ezüst foglalatú strucctojás serleg.⁵

A XVIII. század folyamán a ritkaság- és régiséggyűjtemény kis mértékben ugyan, de állandóan szaporodott. Erről az 1811-ben készült leltár számol be, amelyből kitűnik, hogy a tárgyak szintén a könyvtárban voltak. Fúró Sámuel és Pataki István ajándékán kívül itt őrizték a görög feliratú reliefeket, „perbetei – Komárom m. – prédikátor T. Nyikos uram”, és Rikl József debreceni kereskedő 328 darab római éremből, és a kertjében talált vassarkantyúból álló adományát, valamint a debreceni Nagytemplom tornyának aranyozott csillagát.⁶

1800-ban került a Kollégiumba az a római kőkoporsó, amelyet a Cegléd utcai temetőben találtak. Az Aelius Domitius számára készült szarkofágot valószínűleg az 1317-ben épült Szt. András templom részére ereklyetartónak hozatta Aquincumból a város akkori földesura. A koporsó csak két évig állt a coetus házának tornácán, mert az 1802-es nagy tűzvészben elpusztult.⁷

Ugyancsak a könyvtárban helyezték el Thököly Imre pecsétnyomójának másolatát, ezt 1812-ben Kazinczy Ferenc küldte Budai Ézsaiás közvetítésével Széphalomról. Kazinczy leírja a professzornak a pecsétnyomó származását, továbbá azt, hogy az eredeti példányt nem küldheti el, majd arra kéri Budai Ézsaiást: „Ezen levelemet a typarionnal együtt a Collegium biblithecájának levelei közé letenni méltóztassék, nem hiúságból, hanem, hogy ezen pecsétnek magyarázója lehessen.”⁸ A fizikai szertár régi darabjai szintén a könyvtárba kerültek a XVIII. század végén, de ezeket Sárvári Pál 1812-ben „a physicum museum részére” átvette.⁹

Jelentős múzeumi anyaggal gyarapodott a Kollégium 1796-ban, amikor birtokába került a már említett Kazzay-féle gyűjtemény, amelynek éremanyagát a következő fejezetben ismertetjük. Kazzaytól a régiségtárba került egy diptichon – kétrészes római táblácska –, egy kövekkel kirakott lánc, és 42 darab gemma – vésett féldrágakő –, 180 darab keleti topázgyöngyökből álló rózsafüzér, öt feliratos római réztábla, pontosabban katonai elbocsátó lap, egy kálvinista prédikátor rézre metszett képe, egy korallból faragott Laokon szobor, egy ónixból vagy kalcedonból faragott Krisztus-fej, egy jáspis, és egy kristály pecsétnyomó, és egy keleti cirkonból készült Apolló szobor.¹⁰

Sárvári Pál 1812-ben a „physicai museumban” helyezte el a könyvtárból átszállított különböző eszközöket, ami azt jelenti, hogy ettől kezdve a könyvtárral párhuzamosan a fizikai szertár is folytatott gyűjtőtevékenységet, illetve a tárgyak elhelyezése teljesen ötletszerűen történt. Ezt bizonyítja a „Collegium mathesisi s physicai eszközeinek és egyéb ritkaságainak” 1840-ből származó összeírása. A leltár akkor készült, amikor Sárvári átadta utódjának, Kerekes Ferencnek a szertárt, benne a ritkaságokat. Ezek között volt: „egy fa kalán, összeláncolva, mind egy darabból, két makkos végű fa, egy kis lyukon által bújtatva, (tulajdonképpen ez is lánc alakú, egy darabból faragott türelemmunka. T. B.) összefűzött több rendbéli régi sarkantyúk; Debreczen környékén találtattak: két régi kengyelvas, két régi lámpatartó, egyik rézből, másik vasból, a debreczeni téglavetőből hozták 1810-ben, kézi malom mintája, néhai híres ácsmester, Faggyas Gáspár gyermeki munkája, igen csinos mécses veres agyagból, Jupiter csinos kis oltára I. O. M. betűkkel, Jov. Apts.Max felirattal, római sír irat basaltra metzve, több rendbeli nagyobb és kisebb hamvvedrek, némelyek fedőikkel, a debreczeni vólt Nagy templom emléktáblája I. Rákóczi Györgytől, régi vas sisak, egy régi pais, a debretzeni metző deákok 1810 körül hogy próbálgatták a stereotypot.”¹¹

Külön kell beszélnünk Devecsery István napórájáról, amelyet 1830-ban kifejezetten „A Debretzeni Reformatum Collegium Bibliothékájának” saját kezűleg készített. A mészkőből faragott négyszögletes napórán az időegységeket mérő beosztáson kívül három vésett szöveg olvasható: „A leghosszabb s boldogabb élet is, mint itt edgy óra úgy elmúlik : Virtusaink halhatatlanok maradnak.” – „Ha a Nap, én is szolgálok; De külömben nem használok;” – „KönyVtárunk! ékesüLj VILág VégIg s VeLeD éLjenek akIktőL kIntselD neVeLeD. Hajdani Édes Anyám! Végyed szeretettel e pontnyi jót, mit néked ajánl Dátzia szülte fijad: dengelegi Devetsery István, Töki os. rector élete 64-dim évében.” A kronosztikonból megállapíthatjuk, hogy a napóra 1830-ban készült és megható jele a Kollégium iránti hálának és ragaszkodásnak.¹²

1840-ben tehát a Kollégium muzeális gyűjteményében volt egy méltán gazdagnak mondható éremtár, több régészeti, római kori, középkori, újabb kori tárgy, iskolatörténeti anyag. Ez alatt az 1810-ből való „stereotyp”-ot, vagyis Erőss Gábor rézmetszetét, illetve betűmintáit értjük.¹³

Hiányzott még a gyűjteményből a magyar néprajzi anyag. 1841-ben került a Kollégium birtokába egy ötven darabból álló néprajzi kollekció, amelyet Sárvári Jakab táblabíró, Sárvári Pál professzor fia adott ajándékképpen volt iskolájának. A gyűjtemény „a Bihar megyei derecskei uradalom helységeinek lakosi által készített kézművek”-ből állt.

Ha tudjuk, hogy a Magyar Néprajzi Múzeum alapját 1847-ben a Reguly Antal által gyűjtött 92 darab, főleg obi-ugor tárgyakkal vetették meg, akkor rendkívüli jelentősége van annak, hogy a Kollégiumban már 1841-ben kifejezetten magyar néprajzi anyag volt. Miből tevődött össze ez a gyűjtemény? Pontos jegyzékét megtaláljuk a Levéltárban: vesszőfonatok, gyékény- és szalmafonatok, kender- és gyapjúanyagok, hímzések, köztük „Fekete-Bátorban szőtt, varrott és csipkézett lábravaló”, ugyanott készült hímzett ing, „Zsadányban szőtt és varrott darázsujjas, szűcs- és szíjgyártó munkák, fakészítmények, köztük „ónos és rézzel czifrázott bot”, bogrács alá használható fakoszorú, szaknyelven „kutyagerinc,” „czinnel czifrázott borotvatartó titkos zárral,” a tetétleni eke „czélszerű módosítással.” Kerekes Ferenc a néprajzi anyagot helyszűke miatt az „Odeum”-ba, vagyis az énekterembe helyezte.

Nagy jelentősége volt a Kollégium különböző múzeumainak fejlesztésében Kovács János munkásságának, aki 1856-ban lett a természetrajz tanára, illetve a természetrajzi múzeum őre. Kovács János esküdt, senior, majd köztanító volt a Kollégiumban, 1844-től 1846-ig pedig a berlini egyetemen tanult. Innen hazatérve gr. Tisza Lajos fia mellett nevelősködött Geszten. Itt nyílt alkalma arra, hogy madár- és állatgyűjteményt hozzon létre, amit később Tisza Lajos a Kollégiumnak ajándékozott, és Gesztről indult el Kovács János a magyar tudományos madártan megalapítójával, a volt evangélikus lelkésszel, Petényi János Salamonnal 1854-ben Bihar megyébe, természetrajzi kutató útra. 1855-ben Tisza Domokossal Afrikába is eljut, itt is gyűjt különböző tárgyakat, amelyek szintén a kollégiumi múzeumba kerültek. Kovács János találta meg Hatvani István sírkövét és helyezte el az Oratorium előtti fülkébe.¹⁴

Az iskola diákjai és a város lakossága előtt egyre jobban közismertté vált a Kollégiumnak a muzeológia terén kifejtett tevékenysége, és az 1850-es évektől kezdve folyamatosan gyarapodott az állomány, természetesen ajándékozás révén. Kialakult az a gyakorlat, hogy most már nemcsak holmi nyolclábú birkákat küldenek vagy hoznak a múzeumba, hanem értékes régészeti tárgyakat, iskolatörténeti emlékeket. 1858-ban a Kollégiumba kerül a híres hajdúböszörményi bronzkardokból álló kincslelet egy része, 1865-ben pedig Dömsödy Károly az iskolának ajándékozza Csokonai fuvoláját. A Kollégium a reklám lehetőségével is élt, az adományokat a Debreczen–Nagyváradi Értesítő című napilapban nyilvánosan köszönte meg, majd 1865-től az évenként megjelenő kollégiumi Értesítők számolnak be a különböző múzeumok, köztük a régiségtár új szerzeményeiről. Az 1895/96-os Értesítőjében Kovács János a „Régészeti és népismei [néprajzi] múzeumról” ezeket írja: „A protestánsok valamint egy régi könyvet – ha olyanra akadnak – mindjárt beküldenek a főiskola könyvtárába: úgy a régiségeket, kő- és bronzkorszakbeli tárgyakat is jelentékenyebb iskoláinkba szokták beküldeni. Ily adományozás útján fejlődött tanintézetünk régiség gyűjteménye. Eleintén ez is, mint a numismatikai gyűjtemény a könyvtárban volt elhelyezve; de midőn az újabb időben sikerült a társadalomban gyűjtött pénzzel 214 Ft-on megvenni dr. Kempf József debreceni orvostól az általa Ausztráliából hozott szép néprajzi gyűjteményt, akkor már alkalmas helyről kellett gondoskodni. Három év óta van a gyűjtemény külön szobában elhelyezve. Névsorának 688 folyó száma van. Ami a múzeumunk helyiségeit illeti, 1858. november 9-ig minden gyűjtemény az énekteremben volt ideiglenesen elhelyezve, ekkor költöztették átal valamennyit egy e czélra berendezett jó nagy terembe.”

1868-ban a Kollégium elérkezettnek látta, hogy a természetrajzi, az állat- és ásványmúzeum, a régiségtár, a néprajzi gyűjtemény anyagát, amelyben már külföldi tárgyak is voltak, a nagyközönségnek bemutassa, szolgálva ezzel a közművelődés ügyét. Az Értesítő hírül adja : „A múzeum a szünnapok kivételével minden vasárnap d. e. 10–12-ig nyitva van a látogatóknak, d. u. pedig nyáron 4-től 6-ig, télen 2-től 4-ig. A múzeumra felügyelő tanár az e czélokból előre jelentkezett társaságnak szabad előadást szokott tartani.”¹⁵

A Kollégium tehát az adott lehetőségek között végezte a közművelődés feladatát, de a városi értelmiségben is felmerült a múzeumalapítás gondolata. 1864-ben Telegdi Kovács László ügyvéd a Debreczeni Ellenőr című napilapban sürgeti a városi múzeum létrehozását. 1873-ban Múzeumi Egylet jött létre Debrecenben. Az Egylet a városi múzeum alapítását oly módon próbálta megvalósítani, hogy a Kollégium muzeális anyagát leltár szerint átveszi a főiskolától a tulajdonjog fenntartása mellett, a további kezelésről, gyarapításról az Egylet gondoskodna. Az egyházkerületi közgyűlés nem fogadta el a tervezetet, így a városi múzeum létesítését egyelőre elhalasztották. ¹⁶

Amint látjuk, a múzeum anyaga a Kollégium különböző termeiben, szertáraiban, a könyvtárban volt. 1877-ben Révész Bálint püspök az alábbi levelet intézte a tanári karhoz: „Főiskolai múzeumunk ügyében múlt évi dec. 22-re egybehívott Bizottságunk előtt egyebek közt felmerültek azon nehézségek is, mik a múzeumra felügyelő tanárra nézve azon körülményekből származnak, hogy a múzeum egyes része egymástól távol eső, különböző emeleten lévő termekben vannak elhelyezve. Ebből folyólag, említett Bizottság, azon nézetben volt, hogy az egész Múzeum, egymással összeköttetésben álló termekbe – talán a nagy könyvtár alattiakba – volna legcélszerűbben elhelyezhető, hol sem a gyűjteménynek nagy kárt okozó nedvességtől, sem a falak s bolthajtások gyengeségétől félni nem lehet, hol egyszersmind a tanulóifjúság, úgy szinte a város közönsége is inkább hozzáférhetne, a felügyelet pedig biztonságosabban gyakoroltatnék. Mely ezen nézet, mint javaslat, a Címzett Tanárkarokhoz azzal adatik ki, hogy ebbeli viszont nézetét és javaslatát a Tanügyi Bizottság elé terjeszteni szíveskedjék.” A tanári kar szerint a múzeumok megfelelő helyen, a Kollégium épületének északi részén, hűvös termekben vannak, márpedig egyes múzeumi tárgyakra a napfény káros hatással lehet, továbbá az átköltöztetés tetemes kiadással járna, ezért a javaslatot elutasították.¹⁷

1878-tól a gyűjtemények ügyét az Állandó Múzeumi Bizottság intézte, melynek elnöke Török József kollégiumi igazgató, tagjai: Osterlamm Ernő bölcsész tanár, Kovács János gimnáziumi tanár múzeumőr, és Somogyi Pál tanítóképezdei tanár voltak. Ugyanebben az évben külön Természetrajzi Múzeumi Bizottság alakult.¹⁸ A bizottságok kezdeti munkájáról nem sokat tudunk, mert csak az utóbbi jegyzőkönyve maradt fenn 1885-től és ebből kiderül, hogy a bizottságok csak nevükben éltek, időközben feloszlottak, majd újraszervezték őket. Az 1885-ben alakult természetrajzi múzeumi bizottság viszont komolyan vette a feladatát. Évenként többször gyűlést tartottak, és felvett jegyzőkönyvek fontos dokumentumoknak tekinthetők a múzeumok fejlődése, ezek története megismeréséhez.

1873-ban létrejött a városi Múzeum Egylet, azonban a kollégiumi múzeummal nem sikerült az együttműködés. 1890-ben újabb terv vetődött fel, de most olyan formában, hogy „egyházkerületi múzeumi egyletet” kívánt létrehozni a Kollégium tanári kara azzal a céllal, hogy az egylet a múzeum fenntartásában és gyarapításában az iskolát segélyezze. Az Állandó Múzeumi Bizottság a véleményezésre hozzá beadott tervezetről megállapította, hogy ez nem új próbálkozás, hiszen 1873-ban az egyházkerületi közgyűlés azért nem engedélyezte a városi múzeum egylethez való csatlakozást, mert maga akart külön múzeumi egyletet alapítani. A Bizottság az egylet létrehozásához nem fűz nagy reményeket, inkább arra kéri az egyházkerületi közgyűlést, „hogy az egyházmegyéket, a tehetősebb gyülekezeteket, protestáns főurainkat, vagyonosabb hitfeleinket, Debreczen városát, ennek különböző testületeit, sőt a magas kormányt is kérje fel: járuljanak azok évenkénti adományaikkal egy oly alaptőke létesítéséhez, melynek kamataiból a múzeumot fenntartani és gyarapítani lehessen.”¹⁹

A nagy tervekből nem lett semmi, a múzeum állapota változatlan maradt, sőt teremőr hiányában a látogatási időt csökkenteni kellett, továbbá egyik vasárnap az ásványmúzeum, a másikon az állatmúzeum és a régiségtár volt nyitva a közönség számára.

A régiségtár állandóan gyarapodott, ezért merült fel a Múzeumi Bizottságban az a gondolat, hogy ennek kezelésétől mentsék fel a természetrajzi szertár őrét, és bízzák rá valamelyik történelem, vagy nyelvszakos tanárra. Ez a terv sem valósult meg, tehát Kovács János – nyugalomba vonulása után – 1896. szept. 20-án Török Péter természetrajz tanárnak adta át a múzeumot a régiségtárral együtt.²⁰

Török Péter nagy lelkesedéssel kezdett hozzá, illetve folytatta Kovács János munkáját a múzeumban, és ennek állapotáról, feladatáról 1897. ápr. 6-án terjedelmes memorandumot nyújtott be a Múzeumi Bizottságnak, amely a Bizottság jegyzőkönyvében olvasható. Török Péter véleménye szerint a Kollégium múzeumai elsősorban a tanítást segítsék elő, a szemléltetést szolgálják, emellett azonban „népies tudományos gyűjtemény” kell legyen, „tekintve azt a körülményt, miszerint úgy városunk, mint általában véve egész környékének a lakossága, – ha Debreczenbe jön bevásárlásait megteendő – gyakran felkeresik főiskolánk természetrajzi múzeumát, mely gyakorlat már, – hogy úgy mondjam – mintegy megszokássá lett s mely jó szokást okvetlenül respektálni kell és pedig nemcsak azért, mert szokás, hanem főképpen azért, mert ez által főiskolánk természetrajzi gyűjteménye úgy e város, mint az egész környék lakosságának a közművelődésére a maga módja szerint határozottan jótékony befolyást gyakorolt a múltban és gyakorol a jelenben annyira, hogy ha eddig nem lett volna is hozzá férhető főiskolánk természetrajzi gyűjteménye a nagy közönségnek, hozzá férhetővé kellene tenni a jövőre nézve, annyival is inkább, mert ez egész környék különösen a szegényebb lakosságának egyáltalán nincs nagy darab földön alkalma arra, hogy ismereteit e téren gyarapíthassa, miután a fővárosi ilynemű gyűjtemények messzire vannak s különösen a szegényebb néposztály, mely pedig leginkább rá van a művelődésre szorulva, egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy anyagi áldozatokat hozzon különben sem valami nagyon érzett közművelődési szükségleteinek a kielégítésére.” A továbbiakban Török Péter beszámol a különböző gyűjteményekről. A régiségtárról, és a népismei múzeumról semmit sem tudunk meg, mert ezekkel Török Péter a memorandumban nem foglalkozik.

Ismerjük azonban a régészeti és népismei múzeum gyarapodását, mert a gimnázium Értesítői erről részletesen beszámolnak. Például Löfkovits Arthur debreceni ékszerész 1898-ban ezeket a tárgyakat adományozta a múzeumnak: „egy régi vasaló; két sétapálca; három régi gomb; egy bronz gyűrű; egy ezüst kígyó; száz darab régi pénz; egy bronz karperec; egy bronz nyakperec; egy bronz öv boglár; egy halántékgyűrű bronzból; a szoboszlói leletből egy bronz kar ék, egy bronz gyűrű; a mészáros céh pohara 1696-ból; a hentes céh pohara 1745-ből; egy réz csákány az Ottomány-i leletből és egy bronz fibula, egy pisztoly agy dísze; egy debreceni lakat.” Az Értesítő szerint a régészeti és népismei múzeum leltára ebben az évben 890 tételt, illetve tárgyat tartott nyilván.²¹

A Múzeumi Bizottság jegyzőkönyvében csupán két adatot találunk arra vonatkozólag, hogy pénzbeli adományokkal támogatták a múzeum fejlesztését, jóllehet ezt a Bizottság sok felől és sok részről várta. Az 1890. márc. 11-én tartott gyűlésen jelentette Kovács János, hogy az Alföldi Takarékpénztár 5 forintot küldött a múzeum számára. 1902-ben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium évi 500 Koronát utalt ki a természetrajzi múzeum fejlesztésére, tehát a „magas kormány” a Múzeumi Bizottság 1890-ben előterjesztett kérelmét az anyagi támogatásra tizenkét év múlva teljesítette, de az 500 Koronát csak 1904-ig kapta meg a Kollégium, mert a minisztérium „a debreceni városi múzeum feladataira való tekintettel lemondott arról, hogy a református Kollégium gyűjteményeit rendes évi segélyben részesítse.”²²

A múzeumi gondolat egyre jobban terebélyesedett a Kollégiumban, amelynek szép példája, hogy 1899-ben a Kollégium új gyűjtemény létrehozását határozta el, illetve „ereklyemúzeum, és az 1848–49-i szabadságharc emlékeinek gyűjtését” szorgalmazta. Az 1899/1900-as Értesítőben az új létesítményről ezt olvassuk : „czélja egyfelől megőrizni azok emlékét, a kik hazánknak és szent vallásunknak szolgálatot tettek és akiknek neve Debreczennel és az ősi Kollégiummal összeforrott, rendeltetése másfelől összegyűjteni azokat a könyveket, nyomtatványokat, melyek Debreczenben jelentek meg, vagy a reformáczióra, a Tiszántúlra vonatkoznak s melyek a kollégiumi nagykönyvtárban vannak a leghivatalosabb helyen.”

Ami az 1848/49-es szabadságharc emlékgyűjteményt illeti, elmondhatjuk, hogy az ezzel kapcsolatos első ajándékot már 1871-ben átadták a Kollégiumnak. Veszprémy János debreceni lakos, volt 48-as főhadnagy „a debreceni vöröspántlikás önkéntes Nemzetőr osztályból alakult 68-ik Honvéd zászlóaljnak az Arad vári fegyverletételkor” az általa megmentett két zászlóját küldi levél kíséretében Kovács Ferenc kollégiumi igazgatónak azzal a kéréssel, hogy „az 1848/9. évi küzdésteljes nagy idők jelvényét a jövő kornak megtartani s megőrizni szíveskedjék.” Az Akadémiai Tanári Kar 1871. szept. 24-én tartott gyűlésében mond köszönetet Veszprémy Jánosnak, és úgy intézkedik, hogy a zászlókat a Nagykönyvtárban helyezzék el.²³ Ugyanide került később egy zászlószalag darabja gyöngyhímzéses keretbe foglalva „Visza emlékezés az 1848-dik fogadalmi időkre. Honvéd 9-ik zászló alj ditső teteire. N. S.” – felirattal.²⁴ Tovább szaporodott a 48-as emléktárgyak száma fegyverekkel, csákókkal, jelvényekkel, és több százra nőtt azoknak a plakátoknak, újságoknak száma, amelyek a szabadságharc idején jelentek meg.

Az ereklyemúzeum is gyarapodott a már meglevő Csokonai fuvoláján kívül, mert a Nagykönyvtárba került Hatvani István ezüst pohara, Kazinczy vadászpuskája, Kossuth gyöngyhímzéses levéltárcája, Arany János pipája, Petőfi üvegpohara. Ezek a tárgyak ma is a kiállításon láthatók.

A városi múzeum létesítése az 1900-as évek elején egyre komolyabb formát öltött, lassanként ez az intézmény vette át a közművelődés feladatát, azonban a Kollégium régészeti és „népismei” múzeuma annak ellenére gyarapodott, hogy 1905-ben a városi múzeum megkezdte működését.

Éppen a folytonos gyarapodás és az ebből következő helyhiány indította a Múzeumi Bizottságot arra, hogy 1904-ben az egyházkerületi közgyűlésnek azt a javaslatot tegye, mely szerint a régiséggyűjteményt a természetrajzi múzeumból – miután e gyűjtemény a természetrajzi szertárral „semmiféle szakbeli rokonságban nincs” – más helyre szállíthassa.²⁵

Az 1905/06-os Értesítőben már ezt olvassuk: „a régiségtár és a néprajzi múzeum is az ősszel a könyvtárba lett áthozva.” A gyűjtemény további sorsát dolgozatunk II. 2. fejezetében ismertetjük.

II. MÚZEUMOK A NAGYKÖNYVTÁBAN

1. Éremtár

A Kollégium éremtáráról Szilágyi Sámuel készítette 1745-ben az első összeírást, tehát a nyomtatványok mellett az éremgyűjtemény is kezdett kialakulni a Nagy-könyvtárban, sőt az idők folyamán az éremtár – darabszámát tekintve – sokszorosan felülmúlta a régiségtár gyarapodását.²⁶ Szilágyi Sámuel összeírása nem maradt fenn. Az éremgyűjteményről az 1811. jan. 15-én készült második vázlatos leltár pedig csak annyit közöl, hogy ez több százra tehető római, zsidó és magyar éremből, kb. 12 darab magyar és külföldi aranypénzből és emlékéremből áll.²⁷

Balogh István, a Kollégium gyűjteményeinek keletkezéséről szóló tanulmányában a Szilágyi-féle összeírással kapcsolatban megjegyzi, hogy az éremtárról később sem készült részletes leltár.²⁸ Ez a vélemény szerintünk téves, mert az 1811-es vázlatos összeíráson kívül a múzeumban van egybekötve Kalós Mózes 1831-ben kezdett, Lugossy József által 1845-ben folytatott, 6240 sorszámmal záródó leltára. Külön jegyzék sorolja fel a Kazzay-féle gyűjteményt, és külön jegyzék tartalmazza 1641-től 7852-ig terjedően „A debreczeni ref. főiskola régipénz-gyűjteményének gyarapodása 1862 szeptembertől fogva” címmel azokat az érméket, pénzeket, amelyeket 1940-ig ajándékoztak a Kollégiumnak. Szintén külön leltár sorolja fel a Nagy Sámuel debreceni lakos és felesége, Ványai Sára által 1841-ben adományozott száz darabból álló gyűjtemény állagát. Külön jegyzék készült 1848-ban ilyen címmel: A Debreczeni anyaiskola éremgyűjteményének rövid átnézete, a szerint, a mint az 1848-k évi September hóban – sietve történt rendezése bevégeztetvén – egy 64 fiókos állványba elhelyeztetett.

Kitűnik a felsorolásból, hogy a Kollégium mindig féltett kincsének tartotta az éremgyűjteményt, és a mindenkori könyvtárosok igyekeztek erről részletes leltárt készíteni.

Kalós Mózes 1831-ben kezdett hozzá az éremtár rendezéséhez, és ezzel kapcsolatban idézzük Kerekes Ferenc iskolaigazgatónak, a katalógushoz csatolt, 1849. jún. 18-án kelt Tudósítása régi pénzek és más ritkaságok gyűjteményének átadásáról című szövegéből az alábbiakat: „Ez a gyűjtemény eleitől fogva mindig a könyvtárban tartatott, még pedig a legújobb időkig mindig zár alatt. Legrégibb laistroma ezen régiségeknek az, amely szerint 1811-ben az akkori könyvtárfelügyelő tanár néhai Magyar Mihály ezeket elődétől által vette. Még akkor minden ezen gyűjteményben találtatott ritkaságok csak 30 szám alatt vóltak feljegyezve. 1811-től fogva 1831-ig 20 év alatt több féle ajándékok járulván ezen gyűjteményhez, s azok mind folytatólag ugyanezen laistromba jegyeztetvén fel 1831-ben már könyvtárnok Kalós Mózes 46 szám alatt vette által e gyűjteményt.”

Külön jegyzékbe vette „R” jelzéssel Kalós azt a 328 darab római pénzt, amit Rikl József debreceni kereskedő 1814-ben ajándékozott a Kollégiumnak. Kalós a gyűjteményt a 35. sorszám alatt leltározta. Az alacsony sorszámok ne tévesszenek meg bennünket, mert ezek nem azt jelentik, hogy csak 46 darab érem, pénz volt 1831-ben a Kollégium gyűjteményében. Kerekes Ferenc az idézett Tudósításban erről így ír: „egy szám alatt sokszor nem csak húsz-harminc, hanem két-háromszáz, sőt néha ezrek is állanak, pl. az egész Kazzay gyűjtemény, mely több mint 2500 darabból áll, csak egy számot tesz, ti. a 25-iket, midőn ellenben a 24-ik szám alatt csak egy füles réz pénz áll.”

Már beszéltünk a Kazzay-féle gyűjtemény 1796-ban történt megszerzéséről és említettük, hogy ennek jelentős része pénzekből és érmekből tevődött össze. A gyűjteményt hosszú ideig egy ládában, lepecsételve őrizték a Nagykönyvtárban, és csak 1813-ban került sor az anyag leltározására. Ezt Sárvári Pál végezte el. A gyűjtemény teljes állaga 2446 darab érme és érem volt, ebből arany 74 db; ezüst 1631 db; bronz 483 db; réz 62 db; ólom és ón 4 db.²⁹ Kerekes Ferenc Tudósítása szerint Kalós Mózes 1832-ben ellenőrizte a Kazzay-féle anyagot, illetve egy bizottság jelenlétében megállapították, hogy ebből egyetlen darab sem hiányzik. 1838-ban az újabb revíziót egy szakértő „generalis Edelspacher” segítségével végezték el.

1845-ben Lugossy József lett a könyvtár igazgatója és Kalós Mózestől, Szoboszlai Pap István püspök, Telegdi László debreceni ügyvéd jelenlétében átvette a lepecsételt Kazzay gyűjteményt, a Kalós által meghatározott régi gyűjteményeket. Lugossy József „mindjárt ügy szeretettel fogott az abban található, még nagy részben meghatározatlan, s némely részben hibásan határozott régiségek meghatározásához és rendezéséhez, és ezt csak nem egészen bevégezte, készítvén először is nagy egész konczra terjedő laistromot, melyen a gyűjtemény régi pénzeit egyenként leírja, sok helyt híres numismaticus írók, pl. Banderi, Rose, Rupp, Weszprémi, Schönwisner és mások munkáira, utasítván, hogy melynél hol van a kérdéses pénz leírva és lerajzolva” – olvassuk Kerekes Ferenc Tudósításában.

Kétségtelen, hogy Lugossy nagyobb szakértője volt a numizmatikának, mint elődje, ezért a Kalós által készült katalógust több helyen átjavította. Lugossy a Kazzay gyűjteményt 2356. sorszámmal kezdi és fiókok szerint írja le a pénzeket, a bevezetőben utal az Edelspacher-féle katalógusra, amelyből kitűnik, hogy a tábornok, Telegdi László ügyvéddel együtt leltározta 1838-ban a Kazzay gyűjteményt, és mind a ketten éremgyűjtők voltak Debrecenben.

1866-tól az évenként megjelenő iskolai Értesítők számolnak be a pénzgyűjtemény gyarapodásáról. 1872-ben például gr. Degenfeld Imre egyházkerületi főgondnok küld a Kollégiumnak 30 darab ezüst tallért és tíz kisebb ezüst pénzt, „találták Besenyődön (Szabolcs m.) szántás közben.”³⁰ 1876-ban Borbély Sámuel Tiszaroffról ajándékoz a Kollégiumnak öt arany és öt ezüst tallért.³¹

Az éremtár, Kalós Mózes által kezdett katalógusa 7852 sorszámmal végződik. 1941–42 között került sor a gyűjtemény revíziójára, illetve új katalógus készítésére. Ennek bevezetőjében Lukács László könyvtárigazgató ezeket írja: „Az éremtárat Huszár Lajos Magyar Nemzeti Múzeum őr és Kerényi András múzeumi gyakornok rendezte. Kerényi András az ókori anyagot: a görög-barbár-római és koloniális pénzeket foglalta rendszerbe, Huszár Lajos pedig a középkori és újkori pénzeket, valamint az emlékérmeket. A rendezésnél minden korábbi katalogizálás és cédulázás figyelmen kívül maradt.

Az egyes darabokról a modern numizmatika követelményeinek megfelelő új feliratok készültek, irodalmi utalásokkal.”

A Kollégium múzeuma jelenleg 167 darab barbár, görög, római érmét, 211 darab újabb kori érmet és 2620 darab egyéb pénzt őriz. A gyűjtemény fejlesztésében csak arra törekszik a múzeum, hogy a magyar református egyház, és a Kollégium történetével kapcsolatos érméket beszerezze.

2. Régészeti és néprajzi múzeum

Amint említettük, a régészeti és „népismei” múzeum anyagát a természetrajzi szertárból 1905-ben a Nagykönyvtárba szállították át. Ettől kezdve a látogatók itt tekinthették meg az évről évre szaporodó gyűjteményt, a legszebb darabokat két szekrényben állították ki. 1905-től tehát már a könyvtáros vezette a gyarapodási naplót, de csak felületesen, mert az 1905 utáni Értesítőkben több olyan tárgyat találunk, amelyeket a múzeumnak ajándékoztak, azonban a leltárba ezeket nem jegyezték be. A régiségtár legújabb, 1901-gyel kezdődő leltára 1937-ig csak 24 tételben sorolja fel az adományokat, de ezek között találunk papírpénzeket, érméket, Petőfi Sándor költeményeinek olyan „mini” példányát, melynek a mérete 25 x 22 mm, és az I. világháborúban a katonák számára nyomtatták. A Nagykönyvtárba került Sárvári Pál 1807-ből való „színreflectora”, ezt a fizikai eszközt a református tanítóképző szertárából küldték át a könyvtárba. Az Értesítőből tudjuk, hogy az 1905/06. iskolai évben Téglásról Veres Vilmos református tanító bronzkori cserépedényt, gyűrűt, Kolonnai Zoltán gimnáziumi tanuló Jánkról régi kengyelt hozott be a múzeumba, Balogh Péter debreceni munkás egy dárdahegyet ajándékozott a múzeumnak, amit az Ispotály laposon talált, Berki Sándor hajdúbagosi lelkész egy középkori kályhacsempét, Veszprémből pedig Kaszás Ferenc tanár Deák Ferenc bőrtárcáját küldi a régiségtárnak. Az 1906/07. iskolai évben Lőrinczy Zoltán teológus a múzeumnak ajándékozza a nagykállói lakatos céh 1626-ból való pecsétnyomóját, dr. Némethy Gyula Bihar megyei múzeumőr beküldi „a váradi káptalan templomáról levert kétfejű sasos” toronydíszt.

1905. május 22-én ünnepélyes keretek között megnyílt a városi múzeum a Füvészkert u. 2. sz. alatti volt református elemi iskola épületében, tehát Debrecen egy újabb kulturális intézménnyel gazdagodott. A Kollégium ilyen irányú tevékenysége ebből következően egyre inkább háttérbe szorult, a Nagykönyvtárba levő múzeumi anyagot már nem volt célszerű kiállítani, mondhatnák : a városi múzeummal vetélkedni. A vitrineket eltávolították a Nagykönyvtár díszterméből, csak a diáktűzoltók emlékeiből és a rézmetsző diákok műveiből, a gipsz szobrokból maradt néhány darab a könyvtárban, minden más régészeti, történeti, néprajzi tárgy az ún. „Csillagdába”, egy kis raktárba került. A Nagykönyvtár annyira elzárkózott a múzeumi tárgyak gyűjtésétől, hogy a debreceni gyülekezetek a használaton kívüli úrasztali edényeiket a kollégiumi Levéltárnak (!) adták át megőrzés végett. Amikor Zoltai Lajos 1937-ben feldolgozta a debreceni ötvösség történetét, ezeket itt találta meg.³²

A városi, illetve a Déri Múzeum működésétől függetlenül a Kollégium régészeti és néprajzi gyűjteménye kis mértékben ugyan, de gyarapodott. 1913-ban egy 1801-es évszámmal ellátott „magyar virág-motívumos boros korsót”, 1914-ben egy cserépkorsót adományoztak a Kollégiumnak. 1937-ben Baltazár Dezső virággyűjteménye került a múzeumba. Ez az utolsó tétel a régiségtár gyarapodási naplójában.

A Déri Múzeum vezetősége előtt nem volt ismeretlen az a tény, hogy a Kollégium milyen jelentős muzeális anyag birtokában van, ezért 1927-ben a városi tanácson keresztül az egyházkerület elnökségéhez fordult azzal a kéréssel, hogy néhány tárgyat kiállítás céljára, letétként adjanak át a számukra. Az 1930. jan. 11-én felvett jegyzőkönyv szerint a Kollégium az alábbi tárgyakat adta át a Déri Múzeumnak: a hajdúböszörményi kincsleletből két bronz kardot, egy Hosszúpályiból származó, mészbetétes bronzkori agyagedényt, az András templomból való címeres zárókövet, a céhemlékek közül három darab ezüst poharat, egy cserépkorsót, a Debreceni Egyesült Építési Társulat pecsétnyomóját, valamint a város két darab hóhérpallosát.³³

A két intézmény között továbbra is fennmaradt a jó kapcsolat, amelynek jele, hogy a Déri Múzeum más alkalommal is kért és kapott különböző tárgyakat a Kollégiumtól és ezeket mindig azzal a felirattal állították ki, hogy az illető tárgy, edény, eszköz a Kollégium tulajdonát képezi.³⁴

A régészeti és néprajzi múzeum tehát a Nagykönyvtár gondozásában volt, jelentősége azonban eltörpült a könyvtár óriási anyaga mellett. Jól érzékelhető ez abból a kiadványból, amelyet Varga Zsigmond 1934-ben állított össze A debreceni Református Főiskola Nagykönyvtára írásban és képben címmel. A két kötetes műben a múzeumról szó sincs, csak a „fontosabb reliquiák” fejezetben sorolja fel Varga Zsigmond az alábbi tárgyakat: „Bíró Lajos újguineai utazó ethnographikus gyűjteménye; céhemlékek; Csokonai fuvolája; Lilla gyűrűje; Debrecen város ősi kő címere a keresztes háborúk idejéből; Debrecen város két pallosa 1671-ből; Hatvani István síremléke; Kazinczy Ferenc vadászfegyvere; Pápay József osztjákföldi kutató használati tárgyai; Petőfi Sándor pohara; a Rákóczi harang címeres része; II. Rákóczi Ferenc kőcímere; (valójában ez az I. Rákóczi György-féle címer a volt András templom falából, de ezt Varga Zsigmond figyelmen kívül hagyta.) Révész Imre palástja, a rézmetsző diákok földgömbje és rézmetszetei; Sinai Miklós szemüvege; tűzoltó eszközök.” A könyv II. kötetében az ereklyék fényképe is látható, de a 375 illusztráció közül csak tizenkettő ábrázol múzeumi tárgyat.

Abból a tényből, hogy az 1930-as években a Nagykönyvtár a múzeum gyarapítását nem tartotta elsőrendű feladatának, téves volna arra a következtetésre jutni, hogy a múzeumi gondolat elsorvadt a Kollégiumban. Ellenkezőleg ! Éppen az 1930-as évek közepén próbáltak lépéseket tenni annak érdekében, hogy Debrecenben létrehozzák az Országos Református Múzeumot. Az ügy lelkes harcosa Csikesz Sándor professzor volt, aki 1934-ben Budapesten megrendezte az első Országos Református Kiállítást, amelynek nemcsak óriási sikere lett, hanem a gyülekezetek a létesítendő Országos Református Múzeum részére több tárgyat önként felajánlottak. Ezeket a tárgyakat: templomi berendezéseket, fejfákat, pecsétnyomókat, háromezer fényképet Csikesz Sándor a Kollégiumba szállíttatta azzal a céllal, hogy ezekkel veti meg az Országos Református Múzeum alapját. Csikesz Sándor váratlan halála, és a II. világháború egyaránt közrejátszott abban, hogy a nagyszerű terv nem valósulhatott meg, de az Országos Református Kiállítás anyagából visszamaradt tárgyakat ma is őrzi a kollégiumi és egyházművészeti múzeum.

1938-ban a Kollégium méltó módon szerette volna megünnepelni alapításának 400. évfordulóját, erre azonban a feszült nemzetközi helyzet miatt nem kerülhetett sor. Varga Zsigmond érdeme, hogy a Nagykönyvtár, az Oratórium, és az ide vezető lépcsőház és előtér helyiségeiben kiállítást rendezett. Varga Zsigmond a kor kiállítási stílusának megfelelően úgy mutatta be a Kollégium történetét, hogy nyomtatványokkal, kéziratokkal telezsúfolta a Nagykönyvtár újonnan készült, mind a két hajót betöltő tárlók sorát, a falakat sűrűn teleaggatta képekkel, metszetekkel, néhány tárlóban kiállította az 1848-as szabadságharc emlékeit, a Csokonai szobát a költő műveivel, relikviáival rendezte be. A Déri Múzeum vállalta, hogy a jubileumi ünnepségre külön, a Kollégium történetével kapcsolatos képzőművészeti kiállítást hoz létre. Felszólította tehát a művészeket ilyen témájú művek készítésére, illetve kérte Debrecen lakosságát, hogy akiknek birtokában ilyen jellegű alkotások vannak, adják kölcsön a kiállításra. Tekintettel arra, hogy az ünnepség elmaradt, a kiállítást sem rendezték meg.³⁵

3. Történelmi arcképcsarnok

Hazánk legnagyobb és legrégibb közgyűjteménye, a Magyar Nemzeti Múzeum alapját 1802-ben gr. Széchényi Ferenc országbíró, gr. Széchenyi István apja, könyvekből, kéziratokból, metszetekből, térképekből és érmekből álló ajándéka vetette meg, létesítését pedig az 1808. évi XVIII. tc. mondta ki. A Nemzeti Múzeum anyaga nagy mennyiségű arcképpel, festménnyel gyarapodott az évtizedek alatt, amelyből előbb 1884-ben a Történeti Arcképcsarnok, mint az Újkori Osztály része, majd 1886-ban a Szépművészeti Múzeum vált külön gyűjteménnyé.

E rövid bevezetőt azért írtuk, hogy megfelelő hangsúlyt kapjon az a jelentős tény, hogy a Kollégiumban egy történeti arcképcsarnok létrehozása a Magyar Nemzeti Múzeumot megelőzve már 1740-ben kezdett kialakulni.

Semmiféle nyomát nem találjuk annak, hogy az arcképgyűjtemény felsőbb intézkedésre jött volna létre, mert az egész igyekezet a kollégiumi Nagykönyvtár ilyen jellegű gyakorlatával magyarázható, illetve mintegy a könyvgyűjtésből eredő, vele szoros kapcsolatban álló tevékenység volt. A történelmünk nagyjait ábrázoló festmények sorát II. Rákóczi Ferenc portréja nyitja meg, ugyanis Kraudy György debreceni gyógyszerész 1740-ben a Kollégiumnak ajándékozza a fejedelem olajfestésű arcképét. Az adományozás tényét a későbbi híres debreceni orvos – akkor még mint kollégiumi senior és alkönyvtáros – Weszprémi István jegyezte be a Nagykönyvtár katalógusába.

Nem felejtkezett el azonban a Kollégium az immáron híressé vált saját professzorai emlékének megörökítéséről sem, mert 1744-ben már a Kollégium birtokában van Maróthi György arcképe, majd követi a sort Hatvani István arcképe. A XVIII. században jelentős festő nem élt Debrecenben, tehát Maróthi arcképét egy Zeüger nevű vándorfestő, Hatvani portréját pedig Weisz János nagyszebeni művész 1768-ban festette meg. 1788-ban azonban egy ismeretlen debreceni diák, a latin nyelvű felirat szerint kifejezetten a Nagykönyvtár számára festi meg és ajándékozza Husz János arcképét. Az olajfestményen G. S. K. monogram olvasható, de ebből a kissé naiv művész nevét nem tudjuk megállapítani. A XVIII. század végén kerül a Nagykönyvtár birtokába Immanuel Kant olajfestésű arcképe.

Különös módon jutott a Kollégiumba Luther és Calvin olajképe. 1846. okt. 10-én kapta meg a két festményt a Kollégium ajándékképpen a Sárközön – Szatmár m. – lakó br. Vécsey Miklóstól. Az adományozó a kép hátlapjára a következő szövegű papírlapot ragasztotta: „Luther Márton képe, mellyet édes nagy atyám generalis b. Vécsey István 1742 Vittenbergha városából a város házáról elhozott, midőn a várost Hadik vezérlete alatt elfoglalta. Így tudom ezt a nagy atyámtól, kit jól ismertem, 16 éves lévén mikor ő meg holt.” Ugyanez a szöveg olvasható a Calvin kép hátlapján. Nem vitás tehát, hogy a két reformátor képe hadizsákmányként került Magyarországra, majd több mint száz év múlva a Kollégiumba. Időközben a Calvin képről egy ismeretlen festő másolatot készített, mert a festmény megtalálható a sárospataki Református Gyűjteményekben.

Nagy lendületet vesz az arcképcsarnok fejlesztése a XIX. század elején, és ez kétségtelen, hogy Kiss Bálint, volt kollégiumi diák, az első jelentős debreceni portréfestő tevékenységének köszönhető. Kiss Bálint 1834–37 között dolgozott városunkban, de már korábban, 1831-ben a bécsi tanulmányútja alatt megfesti V. Ferdinánd király arcképét, és elküldi a Kollégiumnak, mintegy a volt iskolája iránti hála jeléül. Szentesen készíti Péczely József kollégiumi professzor és Récsei János református esperes, a magyar irodalmi tanszék alapítójának arcképét, de már a Kollégium megrendelésére. Kiss Bálint 1834-ben érkezik Debrecenbe, és sorra festi a jómódú cívisek és családtagjaik arcképét, majd 1835-ben Péchy Imre alnádor, a Kollégium főgondnokának, és Sárvári Pál kollégiumi rektornak az ösztönzésére hozzákezd I. Rákóczi György fejedelem portréjának az elkészítéséhez. Ezt a képet II. József császár, Bocskai István, Apafi Mihály erdélyi fejedelmek arcképe követte. Hiányzott azonban még a sorból a nagy fejedelem, Bethlen Gábor arcképe. Kiss Bálint nem tartotta alkalmasnak a Nagykönyvtárban levő rézmetszetet a kép elkészítéséhez, ezért Sárvári Pál közvetítésével a Kolozsvárott lakó Bethlen Domokoshoz fordult a festmény ügyében. Sárvári ugyanis úgy tudta, hogy a fejedelem hiteles, olajfestésű arcképe Bethlen Domokosnál van. Sárvári arra kéri levélben Bethlent, hogy ha nem lenne alkalmas művész a kép lemásolására Kolozsvárott, „valamely verschlagban”, vagyis ládában küldesse a festményt Debrecenbe, amelyet Kiss Bálint „jeles képírónk lemásolván, biztos alkalommal és alázatos köszöntéssel visszaküldenénk”.

Bethlen nem válaszolt a levélre, azonban Péchy Imre tudomására jutott, hogy szintén Kolozsvárott, Kemény Sámuel birtokában is van egy Bethlen kép, amit viszont nem küldtek el Debrecenbe, hanem helyben másoltattak le 1838-ban Simó Ferenc festőművésszel. Magát a festményt egy Kolozsvárról Debrecenbe jövő vásáros szekér szállította a Kollégiumba.³⁶

Kiss Bálint 1837-ben eltávozott Debrecenből, azonban a Kollégium történeti arcképcsarnokának fejlesztésében ez semmiféle zökkenőt nem jelentett, mert előbb Orlay Petrich Soma, majd Barabás Miklós, a két kiváló magyar festő művei kerültek a Kollégium birtokába. Orlay egy alapítványtevő házaspár, Egri Dobrai István és felesége arcképét 1852-ben, Barabás pedig két debreceni püspök: Révész Imre és Révész Bálint, valamint Kalocsa Róza, a református felső-leányiskola igazgatójának arcképét festi meg. Követi a sort Rippl-Rónai József, aki nem is itthon, hanem Münchenben készítette 1885-ben Csokonai Vitéz Mihály arcképét, amelyet a Kollégium azonnal megvásárol a művésztől. Rippl-Rónai csak névleges árat kért a kitűnő festményért.

A jelentős mesterek képei mellett helyet kapnak az arcképcsarnokban a kevésbé ismert piktorok alkotásai is, akik sorra festik a püspökök, professzorok, jóltevők és a híres diákjaink portréit. Diószegi Sámuel, a debreceni származású tekintélyes bécsi kereskedő még külföldön sem felejtkezett el az arcképcsarnokról, mert az akadémiai tanárkari jegyzőkönyv 1874. jan. 7-én kelt, 94. pontjában ezt olvassuk: „Kovács Ferenc kartársunk jelenti, hogy Diószegi Sámuel úr Bécsből hozzá küldött levelében tudatja, miszerint egy műértő festővel megfestette néhai Fazekas Mihály olaj festésű arcképét, s azt a Kollégium anyakönyvtárának ajándékul megküldendi.” A képet, jelzése szerint K. Dinzer festette, aki lehetett „műértő” piktor, de híres aligha, mert a nevét a művészeti lexikonok nem említik. Két kollégiumi tanár arcképének elkészítéséről a Debreczeni Hírlap 1886. 17. száma ad hírt: „Kovács János debreczeni fiatal festőművész – jelenleg Münchenben tanul – megbízatott Lugossy és Szegedi Sándor tanárok arcképének megfestésére.”

Az arcképcsarnok mellett lassanként létrejött egy szépművészeti gyűjtemény is a Kollégiumban. A donátorok sorát nem kisebb mester, mint Ferenczi István nyitja meg, aki 1823-ban iskolánknak ajándékozza a magyar klasszicista szobrászat egyik remekművét: Csokonai Vitéz Mihály márvány mellszobrát. 1871-ben Orlay Petrich Soma „II. Lajos holttestének megtalálása” című, hatalmas méretű olajfestményét adja a Kollégiumnak, majd 1883-ban Zichy Mihály a „Messiás” című szénrajzát ajándékozza a Kollégiumnak. A kép a későbbi leltárakban „Krisztus és a pápa” címmel szerepel.

A képek gyarapodása szükségessé tette, hogy a Nagykönyvtár külön nyilvántartást készítsen az összegyűlt anyagról. Így jött létre 1798-ban a Nagykönyvtár ABC – stb. szakosított leltári osztályában a X/I. osztály, amely a képtár katalógusát, a X/II. osztály, amely a metszetgyűjteményt tartalmazta. A festmények közé később kőnyomatok, fényképek is kerültek, tehát a képtár katalógusa 256 tétellel zárul. Az 1938-ban nyomtatásban is megjelent jegyzék 125 festményt sorol fel.³⁷

Végül arra a kérdésre szeretnénk felelni: hol helyezték el ezt az évszázadok alatt összegyűlt képanyagot? A fennmaradt leltárak szerint a képek gyűjtőhelye kezdettől fogva a Nagykönyvtár volt, és a könyvtárszobák díszítésére használták a festményeket. 1827–33 között Dohányosi József debreceni asztalos elkészítette a Nagykönyvtár két dísztermének berendezését, és ettől kezdve a nagy méretű képek a terem emeletén körbefutó, vasrácsos galérián kaptak helyet. A könyvespolcok előtt, külön, üvegezett vitrinben állt Csokonai szobra, amellyel kapcsolatban Kazinczy Ferenc az 1824-es, a Kollégiumban történt látogatása alkalmával némi iróniával megjegyzi: „A bibliotheca palotája egy közfal által két hasonló részre van hosszában osztva, és a közfalakban három ív nyílik ajtó gyanánt. A középső ívvel egy lineában áll az ablak, mind az új templom, mind a Collegium felé és így Csokonai feje jobbról és balról is kapja a világosságot és az árnyékot, vagy inkább minden árnyék és fény nélkül áll... Még irtózatosabb gondolat vala, hogy szegény barátomat ott egy kalitkába zárták. Egy lámpásalakú forma tok alá van dugva... hogy ne lepje a por. Ha majd a bibliotheca úgy rendben lesz, amelyben lennie kell (most még nem úgy van) marad hely az ablakkal szemben álló fal előtt, ahová egy oszlopocska állíttassék a büsztnek.” Kazinczy említi, hogy Csokonai szobra felett már akkor ott függött Cseh-Szombathi József orvosdoktor, alapítványtevő „szépen festett portréja”.

Jellemző azonban, hogy Mária Terézia arcképe a fizikai múzeumban volt! Amikor Kerekes Ferenc 1840-ben összeállította a múzeum leltárát, felsorolta a bútorokat, ennek végén ezt írja: „Mária Theresia régi képe, de a mely sem hozzá, sem a museumhoz többé nem méltó.” A királynő rézmetszetű képe később a Nagykönyvtárba került.³⁸

1882-ben Balogh Ferenc kollégiumi igazgató próbált lépéseket tenni a képanyag elhelyezése ügyében: „Mily szép és hatásos lenne, ha a könyvtárban található 75 keretes kép külön teremben egyesítetnék!... Túlnyomólag történeti képtár lenne az egyelőre, de idővel ajándékozások, hagyományok és más úton való szaporulatok által bővülést nyerne. Így is hála-emlékcsarnokot képezne az, az alapítók, jóltevők és jelesb embereink képeinek szemlélése vonzó és nemes tettekre gyúlasztó hatást fejtene ki, tanuló nemzedékre, városra, vidékre... Adjunk méltó helyet a képeknek, kihozván a nagykönyvtár homályos termeiből. Egy állandó képmúzeum alapulna Debrecenben, s egyik tényezőjévé válna városunkat az Alföld fővárosává emelni! Még mindig ott szorongnak a képek s várják a külön képtárba helyezést.” Ez a terv sohasem valósult meg, illetve 1968-ban annyi történt, hogy a képeket eltávolították a Nagykönyvtár galériájáról, és a múzeum állományába sorolták be a metszetgyűjteménnyel együtt.³⁹

1909-ben az anyag gyarapodása miatt szükségessé vált, hogy a kisebb méretű képeket – miután a Nagykönyvtárban már nem fértek el – szétosszák a Kollégium különböző hivatali helyiségeibe, a díszterembe és a kistanácsterembe.⁴⁰

Az 1938-as leltárban szereplő képek szinte kivétel nélkül mind megvannak a Kollégiumban, és a számuk időközben, sőt napjainkban is szaporodik, mert a Kollégium az évszázados hagyományokhoz híven gyarapítja a képcsarnokot elsősorban a neves püspökökről, professzorokról készült festményekkel, amelyeket természetesen debreceni művészek: Dienes János, Menyhárt József, Félegyházi László, Bíró Lajos alkotásaiból tevődnek össze.

4. Metszet- és rajzgyűjtemény

Az arcképcsarnok kialakulását követően, a XVIII. század második felében tűnnek fel az első nyomok arra vonatkozóan, hogy a Kollégium, illetve a Nagy-könyvtár tevékenysége kiterjed a fa- és rézmetszetek gyűjtésére is. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy a korábbi merev, orthodox, a képtilalmat szigorúan tartó teológiai irányzatot a felvilágosult, a barokk művészet iránt érdeklődő életforma váltotta fel az egyház életében. Ha tudjuk, hogy a metszetgyűjtemény jelentős része római katolikus ihletettségű, akkor ebben szintén az oldás jelét kell látnunk, annak bizonyságát, hogy a református Kollégium nem zárkózott el a „szentképeknek” nevezhető művészi alkotások gyűjtésétől sem. Arra azonban már nem volt anyagi fedezete, hogy nagyobb kollekciót vásárolhasson, mert amikor 1806-ban Kazinczy Ferenc a könyv- és metszetgyűjteményét megvételre ajánlotta a Kollégiumnak, próbálkozása sikertelennek bizonyult. Korántsem azért, mintha az iskolát nem érdekelte volna az értékes gyűjtemény, de minden krajcárt az 1802-ben leégett Kollégium építésére kellett fordítani. Kazinczy ajánlata tehát rosszkor érkezett Debrecenbe, a gyűjteményét a sárospataki főiskola vásárolta meg.⁴¹

A metszeteket előbb a Nagykönyvtár anyagába a könyvek közé, a D – egyház-történet – osztályba sorolták be, mégpedig bekötött formába, vagyis a nagyjából azonos méretű, egy témakörhöz tartozó képek album alakban maradtak fenn. Az első album a bejegyzés szerint Tóth Ferenc könyvtáros idejében, 1798. júl. 15-én került a Nagykönyvtárba D. 427. katalógus számmal, de egy másik, ugyancsak 1798-ból való album már X. 74. számot kapott, mert amint említettük, ekkor jött létre az X osztály, vagyis a képek és metszetek csoportja. Összesen hét, félbőr kötéses album volt a Nagykönyvtárban 355 metszettel, és ennek több mint a fele Szűz Máriát ábrázolja ! A képek túlnyomórésze rézmetszet, kevés a fametszés technikájával készült lenyomat. A feliratok általában latin nyelvűek, de akad köztük német, ószláv, sőt spanyol és olasz nyelvű szöveg is. A művész neve nincs minden képen fetüntetve, annyi azonban megállapítható, hogy ebben az anyagban főleg XVII–XVIII. századi olasz és német rézmetszők művei találhatók, pl. Piazetta, Bartolozzi, Rugendas, Eichler, Probst alkotásai. Több kép színes kivitelben, mégpedig olykor nagyon is rikító formában található az albumokban, mert a réz- és fametszeteket élénk színekkel, néha sok arannyal igyekeztek a korabeli pictorok tetszetősebbé tenni azzal a célzattal, hogy ezek a vásárokon könnyebben elkeljenek. A képek beszerzésének alkalmai a vásárok voltak, és a képeket, de inkább így mondhatnánk: a szentképeket a könyvkötők árusították, mert a XVII–XVIII. században mai értelemben vett könyv, vagy képkereskedő boltot hazánkban még nem nyitottak.

1705-ben létrejött Debrecenben a könyvkötők céhe. A mesterek a kassai kompaktorok szabályzatát kérték kölcsön, és a kassai céh filiájaként dolgoztak a városban. A szabályzat 16. pontja kimondja, hogy a kontároknak nem szabad „sohult az országban se könyvet, papyrost, kalendáriumot, képecskéket... hordozni, annál inkább eladni”.⁴² A kassai céhbeli könyvkötők árulhatták ugyan a szentképeket, illetve a rézmetszeteket, de a debreceni református mesterek aligha foglalkoztak ilyen tevékenységgel. Mindenesetre az országos vásárokon, ahol több idegen kompaktor is árulta a portékáját, be lehetett szerezni a kiszínezett rézmetszeteket, tehát Debrecen római katolikus lakossága 1714 után vásárolhatott ilyen képeket, és nagy a valószínűsége, hogy a Kollégium ezeket az alkalmakat felhasználta a metszetgyűjtemény gyarapítására. Az anyag jelentős részét azonban a külföldi egyetemeket látogató diákok hozták a Kollégiumba a könyvekkel együtt.

A metszetgyűjtemény katalógusát vizsgálva kitűnik, hogy a már említett albumokon kívül, milyen gazdag és sokrétű anyaggal szaporodott az állomány. A rézmetszetek sorában találjuk a világ hét csodáját ábrázoló sorozatot, Konstantinápoly, Párizs, Genf látképét Meriantól, történelmi tárgyú, elsősorban a Habsburg királyokkal kapcsolatos ábrázolásokat, térképeket, és természetesen a debreceni rézmetsző diákok alkotásait. A XIX. század második felében a litográfia fejlődése nyomán több száz kőnyomatú kép került a Nagykönyvtárba. Beszerzik az 1848/49-es szabadságharc eseményeit ábrázoló színes kőnyomatokat, jóllehet ezek csak az osztrák győzelmeket örökítették meg és kivétel nélkül német nyelvű felirattal vannak ellátva. A gyűjteményben találjuk a Rohn és Grund pesti cég által 1863-ban kibocsátott sorozatot a magyar költők arcképeiről.

Semmi nyomát nem látjuk annak, hogy a Nagykönyvtárban levő metszetgyűjtemény tartalmi vonatkozásban a legcsekélyebb hatással lett volna a XVIII. század második felétől dolgozni kezdő debreceni rézmetsző diákokra, akiknek tevékenysége főleg térképek, természetrajzi ábrák készítésében merült ki. A XIX. század elején némi jelek arra mutatnak, hogy klasszicizáló stílusban könyv címlapot terveznek, Pl. Erőss Gábor, Csokonai Anakreoni dalaihoz, vagy Kiss Sámuel 1815-ben rézbe metszi Debrecen látképét, Beregszászi Péter illusztrációt készít Sárvári Pál „A rajzolás mesterségének kezdete”, 1807. című művéhez Venusról, Apollóról, Marsról stb. de egyetlen diáknak sem jutott eszébe, hogy a kollégiumi élet valamilyen jelenetét megörökítse, túl azon, hogy Beregszászi Pál 1802-ben rézbe metszi a leégett Nagytemplom képét, és ugyancsak tőle fennmaradt a Kollégium és a Nagytemplom új épületét ábrázoló rézmetszet. A diákviseletet Csokonai apjának színes rajzaiból ismerjük.

Külön csoportot képeznek a gyűjteményben az ún. temetési címerek. A XVII–XVIII. századi rangos temetések elmaradhatatlan kelléke volt a temetési címer, amelyet a koporsó fölé függesztettek, vagy a szőnyeggel, posztóval letakart koporsó elé helyeztek. A selyemre festett színes címer alatt hosszabb-rövidebb szövegben feltüntették a halott nevét, születési és halálozási évszámát, hónapját, napját, az elhunyt rangját, kitüntetéseit stb. Ha az elhunyttal a nemesi család kihalt, a címert fordított állásban helyezték a koporsó elé. A temetési címerek használata még a XIX. sőt a XX. század elején is divatban volt. A Nagykönyvtárban huszonegy temetési címer gyűlt össze az idők folyamán, és ezek közül hét darabra kézzel írták a szöveget, tizennégyre pedig nyomtatták. A címerek olyan családoktól kerültek a Kollégium birtokába, akiknek valamilyen kapcsolata volt iskolánkkal.⁴³

1821-ben, Kiss Sámuel kollégiumi rajztanár halála után az özvegyétől a Kollégium megvásárolta a művész rajzait, festményeit, és ezek a rajzok vetették meg az alapját az 1872-ben létrejött rajzgyűjteménynek, vagyis a X/III. osztály létesítésének. A leltárkönyv szerint Kiss Sámueltől összesen 129 rajz került a Nagykönyvtárba.

Sárvári Páltól ugyancsak a Nagykönyvtár kapta meg azt a negyven darab „építészeti s polgári gazdálkodáshoz tartozó kisebb-nagyobb, többnyire színezett mintapéldány”-t, melyeket Sárvári Pál Göttingenben 1793–94 között készített.

1872-ben özvegy Beregszászi Pálné átadja férje hagyatékát a Kollégiumnak. Az adomány 456 darab rajzból állt. A Beregszászi Pál által szervezett és 1819–1856 között Debrecenben működő „Rajzoskola” növendékeinek művei szintén a Nagykönyvtár birtokába jutottak. Ilyenek voltak az iparrajzok, tájrajzok, épületdíszítmény rajzok, különböző mesterségekhez tartozó rajzok, szabadkézi rajzok, összesen 419 rajz.⁴⁴

A történeti arcképcsarnok és a metszetgyűjtemény anyaga, vagyis az X/I. és az X/II. osztályba sorolt tárgyak időközben összekeveredtek. A mindenkori könyv-tárosok ötletszerűen írták be a szakleltárakba az időközben begyűlt anyagot, az arcképek közé kerültek a kőnyomatok, a metszetgyűjteménybe a fényképek. Sőt a képtár katalógusában találjuk az Oratóriumban levő alvó oroszlán szobrát, I. Rákóczi György 1628-as emléktábláját, amelyet az 1802-ben elpusztult András templom falából emeltek ki, de ide sorolták Vay Miklós, Melius Juhász Péterről készített gipsz szobortervét, Ferenczi István Csokonai szobrán kívül Izsó Miklós három gipsz munkáját: Zrínyi Miklós és Pákh Albert mellszobrát, a „Búsuló juhász” szobortervét, Csokonai emlékszobrának kicsinyített modelljét, továbbá az M. Somogyi Sándor által Sárvári Pál professzorról 1899-ben készített gipsz mellszobrot. Viszonylag egységes gyűjtemény maradt az X/III. osztály.

1968-ban, a Kollégiumi és Egyházművészeti Múzeum létrejöttével a Nagykönyvtár átadta az összes képanyagot, metszet- és rajzgyűjteményt, a fényképeket a múzeumnak.

III. A FŐGIMNÁZIUM GYŰJTEMÉNYEI

1. Physicum museum

Közismert, hogy a debreceni Református Kollégium alapításától kezdve a humán műveltség terjesztésének szolgálatában állt, de az ún. „reáliák”, vagyis a természettudományok tanítását sem hanyagolták el, aminek bizonyítéka az első magyar nyelvű számtankönyv, melyet Hoffhalter Rudolf nyomdász adott ki Arithmetica, az az a számvetésnek tudománya, (Debrecen, 1577). címmel. A mű szerzője ismeretlen, azonban közkedveltségére jellemző, hogy 1582-ben a debreceni nyomda újra kiadta, egy javított és bővített kiadása pedig 1591-ben jelent meg Kolozsvárott.

Az aritmetika tanítása mellé – mintegy száz év múlva – felzárkózik a fizika. Szilágyi Tönkő Márton 1678-ban Galilei és Descartes szellemében adja elő a fizikát és filozófiát, de szemléltető oktatásról ekkor még nem beszélhetünk. Szilágyi Tönkő Márton írja: „ezen időben sem nálunk, sem másutt az országban nem voltak fizikai eszközök.” Valószínűleg az ő sürgetésére szerezte be a Kollégium a legelső fizikai eszközöket, amelyek a coetus jegyzőkönyvének adatai szerint a következőkből állottak: két éggömb, egy földgömb, mágnesvas, és dukátok mérésére szolgáló mérleg.⁴⁵

Gyökeres változás állott be a fizika tanításában az 1730-as évek végén, amikor kezdetét veszi a kísérleti fizika oktatása, és ez Maróthi György tevékenységének köszönhető. Az ő nevéhez fűződik a fizikai szertár legrégibb, ma is meglevő légszivattyúja, amit 1741-ben rendeltek meg I. G. Cotta lipcsei mechanikusnál. A légszivattyú és tartozékainak árát Hodossy János fedezte, illetve 100 Rhénes forintot ajándékozott a Kollégiumnak erre a célra.⁴⁶ A fizikai szertár gyarapításában a főbíró és több debreceni polgár is részt vett. A városi tanács jegyzőkönyveiből kitűnik, hogy az 1740-es évek elején Domokos Márton főbíró, valamint három polgár 100–100 Rhénes forintot adományozott a szemléltető eszközök vásárlására.

Maróthi mellett sokat tett a fizikai szertár anyagának szaporításában Szilágyi Sámuel, aki 1742-ben lett a Kollégium professzora. A fiatal tanár külföldi összeköttetéseit is felhasználta a fizikai eszközök beszerzésére. 1742-ben levelet ír S. Scheerer berni professzornak, és egykori tanárát arra kéri, hogy legyen segítségére a szertár fejlesztésében. Scheerer válaszleveléből kitűnik, hogy d’Eirinius berni mechanikus elvállalta egy távcső és több más eszköz készítését a Kollégium számára.⁴⁸

Maróthi György 1744-ben meghalt, könyvei és fizikai eszközei vásárlás útján a Kollégium birtokába kerültek. Szilágyi Sámuel 1747-ben átvette atyja tanszékét a teológiai akadémián, a Kollégiumnak tehát új fizikai professzort kellett választania. 1749-ben foglalta el katedráját Hatvani István, aki a fizika mellett matematikát, geometriát, filozófiát, csillagászatot, stb. tanított, sőt hosszú ideig a Kollégium orvosa is volt. Hatvani, a kor szellemének megfelelően különös érdeklődéssel fordult az elektromosság felé, ez a magyarázata, hogy tanársága első évében „electrica machinát” vásárol Bécsben. Ez a kezdetleges és tartozékok nélküli eszköz nem elégítette ki Hatvani igényeit, ezért 1776-ban Gafur Péter budai mechanikussal egy nagyobb villanygépet csináltatott különböző felszerelésekkel, ezen kívül még húszféle eszközt vásárolt a budai mestertől. A későbbi években Hatvani folyamatosan gyarapítja a szertár anyagát: hőtágulásmérőt, bűvös lámpát, barométert, távcsövet, nagyítót, a fénytan és mértan tanításához szükséges eszközöket csináltat, melyek árát adományokból fedezi. A fizikai eszközök az állandó használat miatt meghibásodtak, ezért Hatvani, a Kollégium főgondnokához, Rhédey Ferenchez fordult segítségért. 1782. dec. 12-én kelt levelében ezeket írja: „Ámbár a múlt esztendőben már jelentettem, hogy a fizikához tartozó felszerelések majd mind elromlottak, és a hiányosságok miatt ezt a tudományt, sőt másokat is tanítani nem lehet, mégsem vétetődött a legkisebb eszköz is. Jóllehet Bécsben kétszer is megfordultam, sőt majd két hétig laktam, s jó módom lett vala benne, hogy mind a fizikához, matematikához s csillagászathoz megkívántató eszközöket a mesteremberekkel készíttessek, maga P. Hell is ajánlva nekem ott abbéli szolgálatját, mégis senki énnékem e dolog felől semmit sem írt, sem nem szólított.”

Hatvani igyekezete a szertár fejlesztésére csak 1798-ban valósulhatott meg, amikor külön szertárőrt neveztek ki évi 50–60 forint fizetéssel az eszközök gondozására, 1799-ben pedig a tanári kar kimondta, hogy a „physicum museumba” beszerzendő eszközök jegyzékét az illetékes professzor állítsa össze, és ezek a Nagykönyvtár számára hozandó művekkel együtt vásároltassanak meg.⁴⁹

Eltérő vélemények alakultak ki azzal kapcsolatban, hogy az 1802-es tűzvész milyen károkat okozott a fizikai múzeum állományában. Szűcs István szerint a szertár sértetlen maradt, de a kollégiumi számadáskönyvek 1803-as tételei között ilyen kiadások szerepelnek: „1803. jún. 23. A physicai instrumentumok körül tett munkákért fizetődött 6 Rh forint 50 krajcár. Aug. 19. Ugyanazon czélra 8 Rh Ft, úm. electrica lámpás, mely a tűzben megromlott, reparálásáért 3 Ft 30 kr; a legnagyobb electrica machinához, mely a tűzben megromlott, tartozó cylinderes üveg reparálásáért 3 Ft 20 kr; egy Gregorianum telescopium, tűzben megromolván, reparálása 5 Ft; más telescopium reparálása 3 Ft. Igazította Kabai Mihály mechanicus.” K. Kiss József szerint ezek az eszközök Sárvári Pál professzor tulajdonai voltak, és a lakásán tartotta őket, itt sérültek meg, ugyanis Sárvári lakása kétszer leégett.⁵⁰ Ha viszont a javítási díjakat a Kollégium fizette, az eszközök aligha lehettek a professzor tulajdonában, vagyis a fizikai múzeum egy része mégis elpusztult a Kollégium leégésekor, ugyanekkor lett a tűz martaléka a fizikai múzeum régi leltára.

Új leltár összeállítására 1840-ben került sor az egyházkerület által kinevezett bizottság ellenőrzése mellett. A múzeum anyagát tíz csoportra osztva Sárvári Pál és utódja így sorolták fel: „I. Geometriára tartozók – 23 db; II. Staticára és mechanicára tartozók – 31 db; III. A levegő nyugvására és mozgására – 29 db; IV. Különfélék, leginkább chemicumok – 8 db; V. Electricitásra és mágnesre tartozók – 29 db; VI. Astronómiára tartozók – 18 db; VII. Elegyek, hydrostaticára és csillagok tudományára tartozók – 75 db, többnyire opticai eszközök; VIII. Némely ásványdarabok; IX. Különfélék, opticai és electromos eszköz – 6 db; X. Különféle természeti vagy mesterségbeli ritkaságok – koponyák, kitömött állatok, régiségtárgyak. Végül bútorok – 3 asztal, 2 üveges théca, négy lótza, két lajtorja és egy redves szék. Mária Theresia régi képe és a Hodosy czímer.” A leltár szerint tehát a fizikai múzeum állománya 1840-ben 219 darab eszköz volt.

Kerekes Ferenctől 1839-ben Csécsi Nagy Imre előbb az állat, növény- és ásványtan, a kémia tanítását vette át, majd 1841-től kezdve a fizikai szertárőri tisztséget is. Csécsi azonnal hozzálátott a múzeum fejlesztéséhez: 1841-ben 300 forint kiutalását kérte az egyházkerülettől a beszerzendő eszközök vásárlására. Az egyházkerület az összeget kiutalta, amiből Csécsi több eszközt vásárolt Bécsben, amelyeknek megvizsgálására az iskola vezetősége bizottságot nevezett ki. A bizottság a feladatát elvégezte, ugyanakkor jelentette, hogy a még hiányzó eszközök pótlásához 2000 Ft szükséges. Csécsi számára a kért összeget ismét kiutalta az egyházkerület. Csécsi 1842-ben Eckling bécsi kereskedőtől összesen 2105 Ft értékű fizikai eszközt vásárolt. A túlköltést a professzornak kifizették. Csécsi halála után Csányi Dániel tanította a fizikát.

Az eszközök Csányi tanársága alatt nem gyarapodtak, de utódjának, Gelenczei Pálnak már lehetősége nyílt a fejlesztésre, ugyanis az általa, 1857-ben felvett leltár 305 darab használható eszközt említ, „egy rakás lommal” megjegyzéssel. Gelenczei Pál 1857–1874 között 135 darab eszközt vásárolt 2251 Ft értékben, ezen kívül 31 darab eszközt ajándékba kapott a Kollégium, tehát Nagy Pál, aki 1874-ben lett fizika tanár, összesen 472 darab eszközt, és 41 darab szerszámot, egyéb berendezési bútort vett át Gelenczei Páltól.

1882-től kezdve K. Kiss József tanította a fizikát, és 1895-ig a szertár állományában folyamatos növekedést látunk, ahogy ezt az évenként kiadott Értesítő jelentései bizonyítják. Az 1895-ös állapotról K. Kiss József így ír: „az eszközök könnyebben elhelyezhető része 16 üvegezett kettős ajtóval ellátott szekrényben van elhelyezve a nagyobb szertárban; a magasabb, a szekrényben el nem helyezhető darabok a nagyobb szertárból nyíló kisebb szertárban vannak. Mindkét szertári terem a kollégium épületének második emeletén, az északi szárny délnek fordított oldalán van, nyolc ablakkal; a padlók lakkozva és szőnyegekkel ellátva, lehetőleg pormentesek. A nagyobb szertár a dolgozó szobából nyílik, de főajtaja a folyosóra van. A dolgozó szobában van az eszterga- és gyalupad, továbbá a szükségesebb asztalos, lakatos, bádogos és üvegező szerszámok, mázoló festékek és eszközök. A dolgozó szobából a physikai tanterembe jutunk; ebben van elhelyezve: egy négy ember által hajtható 70 voltos dynamógép üvegezett szekrénnyel borítva, egy 13 Daniell erejű magnetógép, Volt- és Ampéreméterek, elektromos ívlámpa és a városi vezetékkel összekötött telephon, üvegezett szekrényben. A tanterem másik oldalán nyílik egy kisebb terem, ebben vannak: üvegfúvó lámpák asztallal, gáztartó zsákok, higany-destilláló, és három üvegezett ajtajú szekrény chemiai szerek és eszközök. A physikai eszközök között: mechanikai 186 db; hangtani 63 db; optikai 299 db; hőtani 52 db; magneses 24 db; elektromos 191 db; kosmographiai 12 db, együtt 827 darab; fali kép 15 db; régi eszköz 110 db.” Kitűnik a leltárból, hogy a fizikai szertár régi eszközeit 1895-ben külön kezelték, mint muzeális tárgyakat, amelyek közül több darabot előbb a millenneumi kiállításon Pesten, majd az 1900-ban rendezett párizsi világkiállításon mutattak be.⁵¹

1904-ben új leltárt készítettek a fizikai szertár anyagáról, de ebbe besorolták az összes tárgyat, szakkönyvet, több esetben megjegyezve, hogy az illető eszköz „régiség”, vagyis a XVIII–XIX. századból való. A leltárt folyamatosan vezették egészen 1943-ig. A napló 2276 folyószámmal végződik, ez azonban nem jelenti azt, hogy 1943-ban ennyi eszköz lett volna a szertárban, mert időközben a tárgyakat selejtezték. 1954-ben került sor a szertár revíziójára. Ekkor az állomány 1368 darab volt.

2. Ásványmúzeum

Kovács János az 1894/95. évi Értesítőben részletes leírást ad a Kollégiumban létrejött ásványgyűjteményről, de ennek keletkezési idejét nem tudta pontosan meghatározni. Véleménye szerint a gyűjteményt Kerekes Ferenc hozta létre 1823-ban abból az anyagból, amit külföldi útjáról hozott haza, de ezt a kis gyűjteményt Kerekes a lakásán tartotta, és csak annyi ásványt hozott a dolgozószobájába, illetve a Kollégiumba, amennyire előadásaihoz szüksége volt.

Jóval korábbi adatok is vannak azonban az ásványgyűjtemény létrehozásáról. 1793-ban a tanári kar kimondja, hogy a „physicae professzornak szüksége lesz lassan-lassan collectiot tenni a naturalis historiára”, vagyis a fizikai szertár mellett szükség van egy természetrajzi gyűjtemény kialakítására.⁵² A határozat nem ment feledésbe, mert 1798-ban a Kollégium Sárvári Pál és Lengyel József tanárt Bihar megye déli részébe küldte, hogy a nyári vakáció alatt ásványokat gyűjtsön, melynek költségeit a debreceni egyházközségek vállalták magukra.⁵³

Amikor tehát Kerekes Ferenc a természetrajz tanítását megkezdte, a szertárban már volt néhány ásvány, sőt szaporodott azzal az anyaggal, amit Kerekes a Kollégiumnak ajándékozott, mert amikor Csécsi Imre az ásvány-, növény- és vegytan tanítását Kerekestől átvette, az ásványmúzeumról leltár készült 502 tétellel. Csécsi a jegyzékhez ezeket írta: „ami ezen előszámlált darabokon kívül kezem alá jött, az igen kevés becsü duplikátumokból áll, nagyobb részint csak Geognosiára nézve lehetne használható, ha fel volna jegyezve, melyik darab honnét került, mi nélkül a geognosiai darabok igen keveset érnek. Legtöbbet érnek duplikátumaink közt a magyarországiak, így például 18–20 igen jeles sulypát Felsőbányáról – mint értésemre esett, Késcsináló úr küldeménye – nehány darab részint kék khalcedon, nt. Lugossy úr küldeménye, legalább 30 darab Radelerz ugyancsak Nagy- és Felsőbányáról. A geognosiai darabok közt van kb. 100–150 timsókő, mind Munkács tájékáról, 20–30 porphyr Selmecz vidékéről, több darab tökéletesen egyenlő bazalt, láva, porczellán-jáspis, Weiss-stein és néhány katulya homokpor. Igen szűkében van a gyűjteményünk a tisztán kristályozódott ásványoknak, melyeknek vásárlása azonban már a főtiszt. Superintendentia által elhatároztatott. Szinte múlhatatlanul szükségünk van egy systematice elrendezett kövületgyűjteményre, mely nélkül a korunkban annyira kedvelt és nagy lépésekkel előrehaladott Geológiának avagy csak elemeit is tanítani nem lehet.”⁵⁴

Csécsi Imre rövid tanársága alatt igyekezett a hiányosságokat pótolni. 1840-ben Bader Jakab bécsi ásványkereskedőtől 100 Ft értékű, később Krantz heidelbergi kereskedőtől 400 Ft értékű ásványt vásárolt. Csécsi közbenjárására gazdagodott az állomány azzal az ajándékkal, amelyet Kubinyi Ferenc Losoncról küldött a Kollégiumnak 1840-ben, majd 1859-ben. Az ásványgyűjtemény összesítő „lelettára” szerint 1853-ban 202 db „fából készült jegecz minta”, a „heidelbergi gyűjteményből” 400 db, „a földismei gyűjteményből” 1240 db, az „ásvány ismei gyűjteményből” 2152 db volt a múzeumban. Külön sorolja fel a leltár „a Péterfiai kútból 55 darab földréteget és a Szentannai kútból” származó 74 darab földmintát.⁵⁵

Az ásványmúzeum kisebb-nagyobb tételekkel, de szinte évenként gyarapodott. 1856-ban a Tisza család 158 darab válogatott geológiai gyűjteményt ajándékozott a Kollégiumnak, a sort a bécsi Geológiai Társulat folytatja, amikor száz darabból álló kövületgyűjteményt adományoz a szertárnak.

1857-ben került a Kollégium tulajdonába az immáron világhírűvé vált „kabai meteorit”. Kovács János az 1894/95-ös Értesítőben részletesen ír a meteorit kalandos történetéről, de érdekes az is, amit a Múzeumi Bizottság jegyzőkönyvében olvashattunk róla. 1904-ben a Magyar Nemzeti Múzeum részéről dr. Schaffarzik Ferenc főgeológus azzal a javaslattal fordult a Kollégiumhoz, hogy miután a meteoritot lefényképezte és megállapította, hogy ez Debrecenben „izoláltságban mennyire nem jut érvényre s mily szükséges volna e követ mielőbb kellő múzeumi kezelés alá vétetni, hogy utóbb a triolitszemek már is megindult rozsdásodása folytán szét ne hulljon”, hajlandó lenne a meteoritot a Magyar Nemzeti Múzeum Ásványtára részére 20 000 Koronáért megvásárolni. A Múzeumi Bizottság nagyon kecsegtetőnek érezte ezt a magas összeget, tehát az iskola főhatóságához olyan véleményt nyújtott be, mely szerint a meteoritot adják el, a vételárat pedig a természetrajzi szertár fejlesztésére fordítsák. A Kollégium vezetősége nem járult hozzá az eladáshoz, tehát a meteorit Debrecenben maradt, melynek modern módszerekkel való megvizsgálására 1960-ban került sor a helybeli Atommagkutató Intézet közreműködésével. A vizsgálat eredményét a Földtani Közlönyben tették közzé, és ebből kiderül, hogy a meteorit nem rozsdásodik, szétesésétől nem kell tartani.⁵⁶

„Korszakot alkot ásványmúzeumunk történetében az 1878. év” – írja Kovács János az 1894/95-ös Értesítőben, ugyanis ebben az esztendőben jutott a Kollégium birtokába ajándékképpen Szőnyi Pál ásványgyűjteménye és állatpreparátuma. (Az ásványgyűjteményről, a Gimnázium 1983/84. évkönyve közölt tanulmányt.⁵⁷) A Múzeumi Bizottság jegyzőkönyvéből követjük nyomon a Szőnyi-féle anyag és az ásványmúzeum további sorsát.

Kovács János rendezte a Szőnyi-féle „nagy és kisgyűjteményt”, és ez utóbbiba 27 000 ásványt sorolt be mint duplumot. Ezekből 1895-ig 29 középiskola, az ásványtan iránt érdeklődő tanulók között „felekezeti különbség nélkül” összesen 9716 kőzetet és ásványt osztott szét a Kollégium, ezen kívül „mintegy 17 000 darab fajonként csoportosítva 40 ládába leszegelve, további rendelkezésre áll” – olvassuk Kovács János jelentésében. A Szőnyi gyűjtemény rendezésével egy időben szekrényeket is csináltatott a Kollégium az anyag elhelyezésére. Hét darab 20–20 fiókos szekrénybe rakta Kovács János az ásványokat, „hogy a tanulók az egész rendszert áttekinthessék, üveg tető alatt 550 darab jellemző ásvány látható” – írja Kovács János.

A Szőnyi-féle gyűjteményt mindig „zárolt” anyagként kezelték az ásványmúzeumban, és ez sem Kovács Jánosnak, sem utódjának Török Péternek többé nem okozott gondot, annál inkább a negyven, majd negyvenöt ládára gyarapodott egyéb ásványanyag. Éppen az évenkénti szaporodás tette szükségessé, hogy 1875-ben a természetrajzi múzeumot két részre osszák. Az Értesítő szerint „a természetrajzi múzeum eddig egy teremben volt elhelyezve, de ezen iskolai évben két külön terembe tétetett, az alsó terembe az ásvány, a felsőbe az állat- és növénygyűjtemény”, vagyis a Kollégium északnyugati szárnyának I. emeletére került az állat- és növénymúzeum, a földszintre pedig az ásványmúzeum, de a zsúfoltság ezzel sem szűnt meg, az ásványokat ide-oda hurcolták, ahogyan a későbbi adatokból kitűnik.

Kovács János 1888 szeptemberében azt jelenti a Múzeumi Bizottságnak, hogy negyvenöt láda ásványt, amely előbb a padláson, majd a „csillagvizsgálóban” volt elhelyezve, lehordatta a levéltár melletti múzeumi segédszobába. Egy év múlva ezt a szobát, ami egyébként az állatgyűjtemény preparátori helyisége volt, a gimnázium igazgatósága lakószobává alakíttatta át, a negyvenöt ládát pedig áthordatta a néprajzi múzeumba.

Török Péter, a már idézett „memorandumában” az ásvány- és kőzettani gyűjteménnyel kapcsolatban megállapítja, hogy ennek rendezetlen anyagát csak laboratóriumi berendezéssel lehet azonosítani, és ehhez szükséges a gáz, Bunsen égő, spektroszkóp, petrográfiai mikroszkóp, a fajsúly mérésére alkalmas eszköz, különböző felszerelések, pl. metszetek előállítására szolgáló csiszológép, laboratóriumi felszerelés. Török Péter méltatlankodva jegyzi meg, hogy a Kollégiumba mindenüvé bevezették a gázt, csak a természetrajzi múzeumot hagyták ki a hálózatból. A nagy mennyiségű kőzet, ásvány, kövület célszerű elhelyezését Török Péter úgy látja megvalósíthatónak, ha ezeket három teremben, üvegezett tárlókban és szekrényekben állítják ki. Ezek a tervek a gimnáziumnak a Péterfia utcára való átköltözéséig nem valósultak meg. Török Péter 1903. márc. 29-én azt jelenti a Múzeumi Bizottságnak, hogy az ásványmúzeum rendezésében semmire sem haladt, „közel hét évvel ezelőtt beadott véleményem alapján állok ma is mint akkor”, csak akkor hajlandó az anyag rendezésének munkájához hozzákezdeni, ha a laboratóriumi felszereléseket megkapja, a helyiségeket kibővítik, ami mindenképpen szükséges, mert az ásványmúzeum anyaga évről évre gyarapodik különböző ajándékokkal.⁵⁸

Ezek közé tartoztak azok a debreceni vonatkozásban értékes, mélyfúrásból származó földminták, amelyek szintén az ásványmúzeumba kerültek. Az 1866/67-es Értesítő közli, hogy Wiegand Antal kútfúrómester, a Széchenyi utca végén fúrt kútból, 6–47 ölig [egy öl = 189 cm], minden ölből egy-egy mintapéldányt küldött be a Kollégiumnak. Az 1890-es években újabb próbálkozások indultak az artézi kutak fúrására. Ezzel kapcsolatban ismét Kovács Jánost idézzük : „értékes kincse a főiskolai ásványmúzeumnak az a 778 darab földkéreg minta, melyeket a helybeli nagy templom előtti téren, a megkísérlett, de nem sikerült artézi kút fúrása alkalmával, 832 méter mélységig gyűjtöttek, s melyeket a városi tanács a főiskolának ajándékozott. A fúró ugyan 837 méterig ment le, de az utolsó öt méter mintái elkallódtak. E szép gyűjtemény még csak vegytanilag van némileg feldolgozva Vedrődi Viktor gazdasági tanártól, akinek sikerült ezen vizsgálat által azon új tantételt felállítani, és bebizonyítani, hogy az ammóniak és a salétrom oly mélyen fekvő rétegekben is előfordul, hova a talajvíz le nem juthat.”

Az ásványtár jelenleg a gimnázium épületében van elhelyezve. A Szőnyi-féle gyűjtemény néhány darabja az iskolatörténeti kiállításon látható.

3. Növénymúzeum

Debrecenben a botanika iránti érdeklődésnek évszázados hagyományai vannak. Melius Juhász Péter írta az első magyar orvosi füvészkönyvet, amely halála után, 1578-ban jelent meg Kolozsvárott Herbarium. Az faknac fvveknec nevekreól, természetekreól és hasznairól címmel. Melius ilyen jellegű munkájának csak kétszáz év múlva akadt folytatója. 1775-ben Csapó József városi főorvos könyve lát napvilágot Pozsonyban Új füves és virágos magyar kert címmel. A XIX. század elején Szentgyörgyi József ugyancsak városi főorvos hozzákezd a Plánták országa című tankönyvének írásához, Erőss Gábor elkészíti hozzá a rézmetszeteket, a könyv azonban Szentgyörgyi halála miatt nem jelent meg, de vele egy időben munkálkodik a botanika terén Földi János. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály pedig 1807-ben kiadja a Debreceni magyar füvészkönyv-et, a „Paptava” mellett füvészkértet létesítenek, növénygyűjteményült azonban nem maradt fenn.

Kovács János szerint a Kollégiumban az első gyűjteményt Csécsi Imre hozta létre 1840 után a tanítványai segítségével. Ez a megállapítás téves, mert az 1853-as leltár a növénymúzeumról csupán ennyit közöl: „Szadler növénygyűjteménye. 14 füzet. 2 darab kokosdió.”⁵⁹ Ezt a kollekciót tehát Sadler József neves botanikus, pesti egyetemi tanár állította össze és nyilván a Kollégium tőle vásárolta. Csécsi utódja, Török József gyarapíthatta a gyűjteményt 1853 után, mert amikor Kovács János 1856-ban a növénymúzeumot átvette, a saját, illetve a Kollégiumnak ajándékozott, 1654 fajból álló gyűjteményén kívül talált a szertárban:

„1. Egy nagy fóliáns, melyben 966 folyószám alatt minden rendszer s minden név nélkül vannak a növények leragasztva, még pedig soknak; különösen a fáknak, csupán a levelei. A gyűjtő nevének és az évszámnak semmi nyoma.

2. Madzaggal kemény papír közé szorítva, egy 19 csomagból álló, Linne szerint rendezett és helyes nevekkel ellátott, valaha értékes gyűjtemény 950 drb növénnyel, de a melyeknek legnagyobb részét a moly már a könyvtárban megemésztette. Azóta a további pusztulás ellen biztosítva van.

3. Egy Sadler-féle gyűjtemény 350 növényfajjal, nyomtatott szöveggel.

4. Németország mérges növényei 40 fajban. E mellett is van nyomtatott szöveg, de a szerző nincs megnevezve.

5. Három csomag ösmeretlen eredetű növénygyűjtemény 92, 40 és 50 fajjal. Jól vannak elnevezve és jól conserválva.

6. Egy 200 fajból álló, helyesen elnevezett, de nem rendszerezett, sőt fel sem raggatott gyűjtemény; ezt nem is lehetett volna felragasztani, mert papírjai nem arra valók, nagyobb részük újságlapok. A virágos növények névjegyein mint gyűjtő Schneller van aláírva, a ki azokat leginkább Pozsony vidékén gyűjtötte; a virágtalanok névjegye alatt Hazslinszky és Holzinger nevei állanak; ez most is felhasználható gyűjtemény. Újabb időben kerültek ide: egy tengeri és édes vízi moszatokból – 100 db – álló gyűjtemény, a mely P. Titius ajándéka, továbbá Wisinger Károly joghallgató ajándékozásából egy 1808–1816-ig Schweizban és Németországban gyűjtött, 473 fajból álló gyűjtemény Herbarium helveticum címmel; hogy ezt ki gyűjtötte, sem az ajándékozó nem tudta megmondani, sem a gyűjteményből nem lehet kideríteni. A legközelebbi évtizedek alatt a szertárnak ez ága is jelentékeny gyarapodást nyert egy szekrény növény-praeparatummal, mely a tanításnak kiváló szolgálatot tesz.”⁶⁰

Ez így szépen hangzik, a valóságban azonban más volt a helyzet. Török Péter a már többször idézett memorandumában így ír a növénymúzeumról: „a növénytani szakosztály annyiból áll, hogy egynehány csomagban nagyobbszámú szárított növényünk van, de az úgy el van rejtve a VI. számú üvegszekrény alatt levő szekrénybe, hogy azt a laikus szem meg nem láthatja. Ha azonban ezeket pontosabban szemügyre vesszük, azt találjuk, hogy nincs közte egyetlen gyűjtemény sem, mely teljes hibátlan s így a tanítás czéljaira alkalmas volna. Még legjobb állapotban látszik lenni a Sadler-féle gyűjtemény, azonban ez is hiányos. A többi nagyobbrészt régebbi gyűjtemény pedig vagy minden rendszer nélküli gyűjtemények, vagy ha bizonyos rendszer szerint vannak is összeállítva benne a növények, az olyan állapotban van, hogy azt sem a tanítás czéljaira nem használhatjuk, sem pedig a nagyközönség elé ki nem állíthatjuk, részint azért mert hibásak, töredezettek a példányok, részint pedig – a mi igen nagy baj – beléjök vette magát a múzeumok réme, a moly s papirosait is igen sok helyen össze-vissza lyukgatta, furkálta. Minek következtében szerény véleményem, miszerint e gyűjtemény tovább egyáltalán nem tűrhető az állatgyűjteménnyel egy szobában, mert ki állhat jót arról, hogy nem fognának-é a molyok innen kivándorolni a szertár többi részeibe és nem fogják-e tönkre tenni az egész gyűjteményt.” Török Péter javasolja, hogy a növénytárat helyezzék át a múzeumőr szobájába. Tegyenek lépéseket arra nézve, hogy külföldi növény nagyobb számmal legyen képviselve a gyűjteményben, szerezzenek be a növénytan előadásához megfelelő mikroszkópot és végül ki kellene alakítani egy, a Debrecen környékén található növényekből álló „helyi gyűjteményt”, egyáltalán a szertár évenkénti szaporítása legalább egy-két darabbal szintén szükséges.⁶¹

Az Értesítők adatai szerint a növénygyűjtemény úgy-ahogy gyarapodott, de a többi múzeumokhoz képest ez a növekedés mindig csekély volt. Jelenleg a régi anyagot a gimnázium konzervált állapotban őrzi.

4. Állatmúzeum

Kovács János szerint a Kollégiumnak 1848 előtt még nem volt külön állatgyűjteménye, sőt az állattan sem szerepelt „a felsőbb tudományos cursuson.”⁶² Ez igaz, de Kovács János azt nem említi, hogy az 1801-ben alakított Tanügyi Bizottság képekkel ellátott természetrajzi könyv megírását javasolta.⁶³ Miskolczi Gáspár 1702 óta közkézen forgó Egy jeles vadkert című műve száz év alatt elavult, illusztrációk nincsenek benne. Ezért kérték fel Szentgyörgyi Józsefet, Debrecen főorvosát egy, az alsóbb osztályú növendékek számára kiadandó tankönyv megírására. Szentgyörgyi József A leg-nevezetesebb természeti dolgok esméreti. Apróbb oskolák számára című művét 1803-ban adták ki Debrecenben. A tankönyv ismerteti az emlős állatokat, madarakat, szárazon és vízen élőket, halakat, bogarakat, férgeket. A könyvhöz 19 rézmetszet tartozik. A természetrajzot és benne az állattant tehát 1803-tól tanították a Kollégiumban az I–II. osztályos növendékeknek, mégpedig „szemléleti” alapon.⁶⁴ A már többször idézett 1840-es leltár adatai szerint a fizikai múzeumban volt: „egy esmeretlen állat feje két nagy szarvval; szarvas orrú – rhinoceros – feje; havasi sas, tetétleni ifj. Komáromy György úr ajándéka 1835-ben; gödény orra és torka; kánya csontváza; kettős fejű, 4 szemű, két fülű borjú fő; más fél fejű borjú, 3 szemmel, 2 füllel; szőrtelen malacz, melynek homlokán az elefánt orrához hasonló kinövés van; öszve nőtt két malacz, feje egy, első lába kettő, hátulján a derék közepén ketté vált malacznak 6 lába, és így nyolcz lábú malacz.”⁶⁵

Abban is igaza van Kovács Jánosnak, hogy ezeket a kuriózumokat aligha lehetett állatgyűjteménynek nevezni. 1850-től kezdve indult gyarapodásnak az állatmúzeum, mégpedig éppen Kovács János közreműködésével, mert ő küldi Gesztről a különféle preparált állatokat: törpesólymot, fojtogató sólymot, erdei bagolyt, nagy fülesbagolyt, „füstfarkú dalárt”, zöld harkályt, nagyobb harkályt, pitypalattyos fürjet, Pestről lilik ludat, veres éjji gémet. Kovács János 1851–56 között is küldi a kitömött madarakat, a Kollégium pedig 1851-ben megvette Gerenday József pesti egyetemi tanár 37 üvegben eltett hüllőgyűjteményét, majd 1852-ben a pesti Grineus és Roth cégtől egy 156 db kitömött emlősből, és 118 madártojásból álló gyűjteményt vásárolt.⁶⁶

Az 1853. nov. 27-én felvett leltár szerint volt az állatmúzeumban: 164 db emlős és madár, 130 db tojás, 55 üveg hüllő, 18 hüllőt Török József ajándékozott, 157 db csiga, néhány kövület. Volt továbbá: „egy egész embercsontváz, 4 koponya, szétszedett fejcsontok egy skatulyába, egy madárcsontváz, 3 kettős birkafej, 2 gödény orr, egy emberbőr, két szív, 3 aegragopila – bezoárszőr labda T. B. – egy óriás kígyó bőrdarabja, 30 db őscsont, 14 skatulya rovargyűjtemény 2000 példány.”⁶⁷ Az 1840-es leltárban még szereplő néhány ritkaságot időközben tehát kiselejtezték.

Az állatmúzeum gyarapodását Kovács János a továbbiakban így írja le: „1856-ban a Tisza család mintegy 200 darabból álló állatgyűjteménnyel és 160 zoológiai praeparatummal gazdagította az intézetet. E gyűjtemények leginkább e sorok írójának fáradozása folytán keletkeztek, ki a család körében nevelői tisztet teljesített. Az 1860-ik évben báró Stackelberg Minona 399 fajból álló csiga- és kagylógyűjteménnyel ajándékozta meg a főiskolát. 1862-ben Platow königsbergi természetrajzi kereskedőtől csere útján szerzett a főiskola az állatország különböző köreiből 40 külföldi fajt. 1863-ban Pater Titius küldött halakból, héjanczokból és űrbélűekből 40 fajt, csigákból és kagylókból 79 fajt. 1878-ban a Szőnyi hagyatékból kapott az állat-múzeum 62 kitömött állatott s 3 különböző csontvázat. 1880-ban Kovács János teológus tanuló a debreczeni pókfaunának saját maga által gyűjtött 84 faját ajándékozta. 1884-ben a magyar nemzeti múzeum ajándékozott 36 faj külföldi madárbőrt. 1887-ben Stockinger Ferencz bombay cs. és kir. főkonzul, sógora Szántay Adolf által 13 indiai fajból 20 darab madárbőrt. Ugyanezen évben vett Török József a magyar nemzeti múzeumtól a főiskola számára tíz külföldi kitömött madárfajt. 1890-ben Erdős Lajos teológus tanuló az Orthopterák [egyenesszárnyú rovarok] debreczeni faunájának 76 fajból álló gyűjteményét ajándékozta a múzeumnak, mint saját szorgalmának eredményét. Végre a múlt évben [ti. 1894-ben] Török József hagyatékából jutott az intézetre a mostan élő csigák 61 faja, melyeket nagyobb-részint Mocsáry Sándor gyűjtött N-Várad és Belényes vidékén. Legtöbbet köszönhet múzeumunk újabb időben az iskola növendékeinek, a kik nemcsak addig, míg itt tanulnak, hanem azután is akármilly messzire vetette őket a sors, minden alkalmat felhasználnak a múzeum gyarapítására, még pedig gyakran meglepő eredménnyel. 1893-ban egy kis tanuló itt helyben egy egészen új faj Ephialtest [fürkésző darázs] fogott és hozott be a múzeumnak, melyet Mocsáry ír le, s ő ád neki nevet.”⁶⁸

A múzeum leltárkönyvében többször előfordul Pater Titius neve, aki tengeri állatokat küldött a Kollégiumnak. Titius Pius Vendel a minorita rend tagja volt, aki behatóan foglalkozott az Adriai tenger élővilágával. Különböző jellegű iskoláknak gyakran ajándékozott alga-, moszat- és tengeri csigagyűjteményt.⁶⁹

Az állatmúzeum első részletes leltározására 1888-ban került sor. Kovács János 1889-ben már azt jelenthette a Múzeumi Bizottságnak, hogy az állatgyűjteményt egy ideiglenesen alkalmazott múzeumi szolga segítségével átrendezte, Kovács Sándor s. lelkész közreműködésével a katalógust elkészítette, egyúttal felhívta a Bizottság figyelmét, hogy ezt a munkát tanári elfoglaltsága – heti 18–21 óra – mellett végezte, ismételten sürgeti tehát egy preparátor és egy írnok állandó alkalmazását. Kovács János jelentését a Bizottság köszönettel elfogadta és közölte, hogy a múzeumi szolgát a Gazdasági Tanács pénzügyi okok miatt elbocsátja. Kovács János tehát nemhogy állandó segéderőt kapott volna, de még a néhány hónapra alkalmazott szolgától is meg kellett válnia. Arra vonatkozólag, hogy Kovács János milyen körülmények között végezte önfeláldozó munkáját a természetrajzi múzeumban, csak egy adatot idézünk a Bizottság jegyzőkönyvéből: „Kovács János felhatalmazást kér ¹/₂ kg fekete üvegszem és ¹/₂ kg naphtalin hozatására. – Megbízatik, hogy az említett szereket hozassa meg s a számlát utalványozás végett a Gazdasági Tanácshoz terjessze be.” A fekete üvegszem a madarak, állatpreparátumok hiányzó szemeinek pótlására, a naftalin a molyirtáshoz volt szükséges, de ezeket a krajcáros kiadásokat is előbb a Bizottság hagyta jóvá, a Gazdasági Tanács utalványozta.

A Kovács János által készített leltár nem, faj, példány, latin név, magyar név, lelhely, beszerzési adatok, jegyzés, szekrény szerinti beosztásban sorolja fel az egyes darabokat. Külön tanulmány tárgyát képezhetné, hogy honnan, kitől kapott a Kollégium ajándékba különböző természetrajzi preparátumokat? Mi most csak annyit említünk, hogy az állatmúzeum külföldi anyaga túlnyomórészt a Szőnyi-féle hagyatékból tevődött össze. Ebben találunk afrikai, brazíliai, szumátra, amerikai, kanadai, mexikói, kolumbiai állatokat és bogarakat. 1895. dec. 2-án bejegyzi a leltárba Kovács János: „ösmeretlen hal, talán czápa faj? fogsora, alsó és felső. Egy házaló zsidótól vettem.” Azt, hogy az állatmúzeumban hány emlős, madár, bogár volt, a leltárkönyv alapján nehezen lehet megállapítani, mert ezek fajok, nemek szerint vannak felsorolva, némelyikből több példány is volt, mint például a porondi liléből hét darab. Az első lilét 1842-ben kapta a múzeum.

Kovács János 1891-ben újra lépéseket tett a múzeumi segéderő alkalmazására, bár a korábban mellette dolgozó múzeumi szolgát, Varga Józsefet – a foglalkozása rostakészítő volt – évenként egy-egy hónapra visszafogadhatta, illetve egy-egy pedellus végezte a takarítás munkáját a szertárban. Kovács János beadványának a lényege az volt, hogy a gimnázium növendékeiből kellene két tanulót kiválasztani, „a kik közül az idősebbet a múzeumőr betanítaná, ez ismét a fiatalabbat vezetné be a szolgálatba. Ezen minőségben bár nem állandóan, de több, esetleg 6–7 évig is megmaradnának s az idősebb eltávoztával a már szintén begyakorlott fiatalabb mellé ismét vétetnék egy új tanuló, a ki a megmaradt tanuló vezetése mellett hasonló módon bele tanulna a szolgálatba. Ezen szolgálatért ingyen lakást és konviktust nyernének s ezen felül az idősebbnek évenként 60, a fiatalabbnak 40 frt biztosíttatnék. A nyári szünidőben az egyik itt maradna, a remanensek convictusában helyet nyerne.” Kovács János javaslatát a Múzeumi Bizottság támogatta, így a Gazdasági Tanács hozzájárult a tanulók alkalmazásához, de később kiderült, hogy a diákok munkája nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

Kovács János 1896. szept. 20-án adta át a kezelése alatt álló gyűjteményeket utódjának, Török Péter tanárnak. A gyűjtemény anyagát az állatmúzeum, az ásványtár, a növénytár és a régiséggyűjtemény képezték. Amint említettük, Török Péter 1897. márc. 1-jén memorandumot terjesztett be a Múzeumi Bizottsághoz a különböző múzeumok rendezéséről. Az állatgyűjtemény vonatkozásában Török Péter megállapítja, hogy ez meglehetősen gazdagnak mondható, „de jelenlegi állapotában még a laikus közönségnek sem igen szolgál okulására, annál kevésbé az ifjúságnak. Nem egyéb az most, mint egy nagy raktár, melyben oly tömötten vannak az egyes exemplarok beraktározva, a mint a hely megengedte. Hogy csak néhányat említsek: ott vannak a spiritusz praeparatumok vagy a tojások, a korallok stb. melyek, hogy ott vannak azt láthatja minden látogató, de hogy mik azok, vagy mire valók? azt, részint a tárgyak nagy összehalmozottsága, részint a világosság hiányos volta, részint a tárgyak túl magasan vagy nagyon mélyen történt elhelyezése miatt, kivenni egyáltalán nem lehet... Állatmúzeumunk gazdagsága csak látszólagos, mert hisz főiskolánk természetrajzi gyűjteménye legelső sorban a természetrajzi tanítás kiegészítésére, a természetrajzi tananyag szemléltetésére kell hogy szolgáljon eszközül. Úgy de a természetrajz mai tanítása nem abban áll, hogy megtanítsuk, miszerint ez és ez az állat ilyen szőrű vagy olyan tollú, ennyi vagy annyi centiméter hosszú. Ma az állattan tanításánál mindez – hogy úgy mondjam – csak másodrendű. Az állatok összehasonlító boncztana, élettana, fejődéstana és biológiája a mai állattan tanításának az elsőrendű tárgya, mindezeknek a megtanítására azonban csak eszköz a főczél elérésére: rá vezetni a növendékeket azon természeti törvényekre, melyek az állatokban az állatoknak egymásra és más természeti testekre való hatásában és visszahatásában nyilvánulnak. Már pedig ha az állattan ilyen módszeresen taníthatása szempontjából vizsgáljuk az állattani gyűjteménytárunkat, azt kielégítőnek, megfelelőnek egyáltalán nem mondhatjuk. Mert, hogy csak egy pár példát említsek fel: egész éven keresztül magyarázunk a növendékeinknek úgy az állattani, mint a növénytani órákon a sejtekről, de azokat megmutatni egyáltalán nem tudjuk, magyarázunk a sejtek bizonyos módosulatairól, a sejtek egymással való egyesüléseinek különböző formáiról, a különböző bőr- izom- ideg stb. szövetekről, de bármint igyekszünk is megértetni a dolgot, teljes eredményt nem érhetünk el magyarázatainkkal, mert nem demonstrálhatjuk azokat tanítványainknak. Miért? Mert természetrajzi gyűjteményünk felszerelése hiányos: nincsen számbavehető csontgyűjteményünk; az állatok belső szerveinek a praeparatumai hiányoznak gyűjteményünkből, nincsenek meg benne a tanítás említett szakaszaihoz oly annyira szükséges górcsői praeparatumok, készítmények, nem áll a tanár rendelkezésére egyetlen mikroskóp és nincsen a növendékek kezébe adható egyetlenegy demonstráló mikroskópunk sem.”

Török Péter legalább három mikroszkóp beszerzését kéri, majd így folytatja memorandumát: „nagyon csekély mérvben van képviselve továbbá gyűjteményünkben az óczeán állatvilága, pedig az a mi vidékünkön élő tanuló ifjúságra éppúgy, mint az e környéken lakó nagy közönségre nézve annyival inkább nagyobb érdekű volna, mert nagy részük tengert talán soha nem fog látni életében, tengerben élő állatokat pedig annál kevésbé. Ilyennemű állatok czélszerű beszereztetése czéljából érintkezésbe kellene lépni a nápolyi zoológiai állomással, hol a tengerek faunájának a tanulmányozásával tudományosan foglalkoznak s annak útján legalább egynehány példányt szintén szükséges volna főiskolánknak megszerezni.”

A természetrajzi múzeumban alkalmazott diákokkal kapcsolatban Török Péter megállapítja, hogy ezek hetenként csak két délutánt töltenek a szertárban, vasárnap délelőtt az idegenvezetéssel, vagy teremőrséggel vannak elfoglalva, a nyári szünidőben, a legációk alatt nem tartózkodnak a Kollégiumban, egyáltalán az általuk végzett munka nincs arányban azzal az időveszteséggel, amit a múzeumban töltenek tanulás helyett. Javasolja tehát Török Péter egy állandó hivatalsegéd és egy állandó preparátor alkalmazását, a konzerválási szerek és eszközök, laboratóriumi helyiség biztosítását, szakkönyvek beszerzését. A Múzeumi Bizottság pártoló javaslattal terjesztette a memorandumot a közös tanári kar elé, felsorolva azokat a műszereket, amelyeket az állatmúzeum számára mindenképpen beszerezni kíván.⁷⁰

Érdeklődéssel lapoztunk tovább a Múzeumi Bizottság jegyzőkönyvében azt kiderítendő, hogy Török Péter nagyszabású terveiből az állatgyűjtemény vonatkozásában mi valósult meg? 1897. dec. 7-én összeállították a természetrajzi szertár részére vásárolni javasolt eszközök jegyzékét és árát, amely 1013 Ft 40 krajcár volt. A Gazdasági Tanács alaposan megnyirbálta ezt az összeget, mert 1898-ban csak 408 Ft 86 krajcár értékű eszközt vásároltak a pesti Calderoni cégtől, és néhány szakkönyvet is beszereztek. Teljesült viszont a régi óhaj : 1897-től preparátor került a természetrajzi gyűjteménybe. A helyiség azonban egyre több gondot okozott a múzeumőrnek : még 1903-ban is preparátorral egy szobában, nem éppen kellemes körülmények között dolgozhatott.⁷¹ Az állomány gyarapodása szükségessé tette új leltárkönyv megnyitását. A 271 sorszámig terjedő új szerzeményeket Török Péter jegyezte be a leltárba és ebből kitűnik, hogy tanársága alatt a legtöbb állat vétel útján került a gyűjteménybe. Például 50 Koronáért vették meg 1902-ben Törő Imre debreceni lakostól azt a három darab tojást, amit egy daru tojt „fogságban”, a megjegyzés rovatban feltüntették: „unicum”. Az ajándékozók között Török Péter csak két nevet említ: „1903. Bölömbika, ajándékozta Bíró János fodrász, helyben; keresztes vipera, aj. Kovássy Lajos VIII. osztályú tanuló.”

1914-ben az állatgyűjtemény is átkerült a gimnázium új épületébe és folyamatosan tovább gyarapodott. Az 1944. jan. 6-tal záródó leltár 1703 sorszámmal végződik. A gyűjteményt jelenleg a tanulók bevonásával a gimnázium kezeli.

5. Klasszikafilológiai múzeum

Bár a klasszikafilológiának a Kollégiumban olyan neves művelője volt, mint Budai Ézsaiás, azonban a tudományággal kapcsolatos kis múzeum csak 1894-ben kezdte meg működését. A gyűjteményt Sinka Sándor latin-görög szakos gimnáziumi tanár hozta létre. A főgimnázium 1894/95-ös Értesítője ad hírt először az új múzeum születéséről, egyúttal közli ennek leltárát is : 6 db illusztrált mű, 31 db kép, 28 db gipszöntvény. A múzeum – „helyiség hiányában az ásvány- és régiségtárban és az igazgatói szobában van elhelyezve” – olvassuk az Értesítőben, de Sinka Sándornak, aki 1898-tól a gimnázium igazgatója lett, 1905-ben sikerült elérnie, hogy az időközben „szépművészeti és clasicaphilologiai múzeum” néven szereplő gyűjtemény külön termet kapjon az iskola épülete nyugati szárnyának első emeletén.⁷² Sinka Sándor fáradhatatlanul buzgólkodott a múzeum gyarapításán, és ebben a munkájában igénybe vette az érettségi találkozókra összegyült öreg diákok segítségét, illetve ezek adományából alapítványt létesített. 1904-ben szteroszkópot vásárolt. Ez olyan készülék, amely ugyanazon tárgynak két sík képét úgy kombinálja, hogy az észlelő térbeli tárgy benyomását látja. A készülékhez száz kép tartozott, a tanulók tehát ilyen módon ismerkedhettek meg Róma műemlékeivel, a pompeji ásatások eredményeivel. 1905-ben már 470 darabból állt a gyűjtemény: klasszikus épületek és épületelemek mintáiból, antik szobrok másolataiból. Sinka Sándor tehát a latin és görög nyelv szépségeinek megismertetésén túl művészettörténetet is tanított, noha ezek csak a görög-római korral voltak kapcsolatban. A gyűjtemény sorsa az I. világháború után egyre bizonytalanabbá vált. A múzeumról és ennek anyagáról a később kiadott Értesítők semmit sem közölnek.

IV. A KOLLÉGIUMI ÉS EGYHÁZMŰVÉSZETI MÚZEUM MŰKÖDÉSE 1967-TŐL

Amint láttuk, 1877-ben Révész Bálint püspök azt a javaslatot terjesztette a Múzeumi Bizottság elé, hogy a különböző helyiségekben levő múzeumi anyagot a Nagykönyvtár alatti termekbe, a földszinten állítsák ki. Ez az elgondolás ekkor nem valósult meg, és közel száz évnek kellett eltelnie, hogy végre külön gyűjteményként, külön kiállítási termekkel, raktárakkal létrejöjjön a Református Kollégiumi és Egyházművészeti Múzeum. Az intézmény lelkes munkása volt Módis László főigazgató, aki 1961. szept. 15-én kelt levelében azzal a kéréssel fordult a Déri Múzeum igazgatójához, hogy a Kollégium tulajdonát képező, letétbe helyezett tárgyakról jegyzéket készíthessenek. Módis László levelében utalt arra, hogy a Kollégium iskolatörténeti kiállítás létesítését tervezi, továbbá megindult az egyházművészeti múzeum szervezése is.

1961. okt. 3–4. között a Déri Múzeum és a Kollégium képviselői jegyzőkönyvet készítettek a letétbe helyezett anyagról, vagyis a Déri Múzeumban volt : Izsó Miklós Csokonai szoborterve, egy gerundium a tűzoltó diákok felszereléséből, egy toronykakas bádogból, egy toronycsillag aranyozott rézből, két szenátori szék hímzett díszítménnyel, a tedeji eklézsia aranyozott ezüst pohara, egy ezüst kehely, egy ezüst kanna, egy zománcdíszes kehely, a debreceni kőműves céh pecsétnyomója 1852-ből, és még néhány könyv, újság, folyóirat.

A jegyzőkönyv felvételével egy időben a Kollégium lépéseket tett annak érdekében, hogy a letétbe helyezett, illetve kölcsönadott anyagot a Déri Múzeumtól visszaszerezzék, annál is inkább, mert az 1930. jan. 11-i jegyzőkönyv szerint a tárgyakat „bármikor visszavehető letétként” adták át a Déri Múzeumnak. Ez elől az akkori igazgató mereven elzárkózott, adott viszont nyolc darab kiselejtezett vitrint és tárlót a készülő egyházművészeti kiállítás céljára.

1964-ben a Művelődésügyi Minisztérium „nyilvános jelleggel felruházott, védett magángyűjteményként” engedélyezte a múzeum működését, és 1966-ban megvalósult a régi terv, hogy a Nagykönyvtár alatti helyiségeket ki lehetett üríteni, és hozzákezdhettek az egyházművészeti kiállítás rendezéséhez. A Déri Múzeumtól kapott vitrineken kívül a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtára tárlókat ajándékozott, ezekkel, valamint a Nagykönyvtárból kapott tárlókkal berendezhették a négy teremből álló múzeumot.⁷³

Helyiség, vitrin, tárló tehát már volt a készülő egyházművészeti kiállításhoz, de szinte alig akadt tárgy, amit kiállíthassanak. 1966. máj. 31-én a Déri Múzeum visszaadta a tedeji eklézsia poharát, és a Serédi Benedek–Ujlaki Borbála-féle kannát. Tekintettel arra, hogy a kiállítást az 1967. máj. 19-én, a debreceni alkotmányozó zsinat 400 éves jubileumára rendezendő ünnepség alkalmával szándékoztak megnyitni, hozzá kellett látni a tárgyak gyűjtéséhez. A debreceni gyülekezetektől és még három egyházközségtől kértek úrasztali edényeket, terítőket, és így 1967. május 20-án Bartha Tibor megnyithatta a kiállítást és a múzeumot átadta rendeltetésének. A kiállításról a Reformátusok Lapja ezeket írja: „A bejárat előtt Melius Péter sírköve látható, melyet letétként a Déri Múzeum engedett át. Az első teremben egyházi vonatkozású érmek, bélyegek egész sora került kiállításra. Ugyanitt láthatjuk dr. Marton József törökszentmiklósi lelkipásztor jubileumi domborművét, valamint a régi debreceni könyvkötészet néhány remekét, a speciális színes pergamen kötéseket. A második teremben volt a könyvészeti kiállítás. Itt szerepeltek az 1567. évi debreceni zsinat latin és magyar nyelvű végzései nyomtatásban, Melius Péter művei, főként pedig a Második Helvét Hitvallás magyarországi kiadásai, valamint a Hitvallással foglalkozó magyar irodalom, továbbá Bullinger Henrik arcképe és a Hitvallás svájci kiadása is. A harmadik teremben, hatalmas tárlókban, úrasztali terítők, úrasztali kelyhek, kannák, korsók, tányérok, keresztelő edények lenyűgöző és változatos gazdagsága gyönyörködtetett, pedig lényegileg csak a debreceni, a hajdúböszörményi, a hajdúszováti és a nagyhalászi eklézsiák jellegzetes darabjai voltak együtt. Itt volt a benki egyház 1651-ből származó harangja, régi templomvitorlák, csillagok és az ország különböző helyeiről származó temetői fejfák művészileg is értékes darabjai. A negyedik teremben a kollégiumi muzeális értékek sorakoznak egymás mellé. A 3100 darabból álló, Szőnyi-féle ásványgyűjtemény, a híres kabai meteorit képe és irodalma, a XVII. [helyesen XVIII.] századi fizikai eszközök, a kollégiumi rézmetsző diákok emlékei, köztük az első magyar nyelvű helymegjelöléssel ellátott földgömb. A kiállítás ezúttal csak alkalmi volt, az ünnepi vendégseregnek szólt és egyelőre be is zárult. De jó reménységet nyújt, hogy értékes intézménye lesz nemcsak a Kollégiumnak, hanem egész egyházunknak.”⁷⁴

Az 1967-es, időszakinak sem nevezhető kiállítás afféle bemutatkozás volt annak érzékeltetésére, hogy a Kollégium képes létrehozni egy olyan múzeumot, amely az iskola történetét, a magyar református egyházművészet szépségét és ritkaságait gyűjti, a nagyközönség elé tárja.

Igaz ugyan, hogy az 1967-es kiállítást a megnyitáskor bezárták, azonban 1968-ban fokozott erővel indult meg az úrasztali felszerelések gyarapítása azzal a céllal, hogy a múzeum egyházművészeti jellege erőteljesebben érvényre jusson, hiszen iskolatörténeti emlék bőven állt rendelkezésre a kiállításhoz. A másik cél az volt, hogy az eddigi heterogén anyagot szétválasszák, vagyis külön termekben mutassák be a történeti, és külön az egyházművészeti tárgyakat.

1968-ban a gyűjtés eredményeképpen több egyházközségtől kapott a múzeum úrasztali felszereléseket, amelynek következtében 1968. okt. 31-én Bartha Tibor püspök megnyithatta az állandó jellegű kiállítást olyan formában, hogy az egyházművészeti anyagot új elrendezésben, de csak három teremben mutatták be, az iskolatörténeti anyag pedig két teremben kapott helyet ugyancsak a földszinten, a kapus-szoba mellett. A kiállítás ilyen formában való elrendezése okos megoldásnak bizonyult, mert a 100–150 főnyi látogató csoportokat két irányba terelhették: egyik részét az iskolatörténeti, a másikat az egyházművészeti kiállítás termeibe.

1969–1972 között a múzeum gyűjtőtevékenysége szakember hiánya miatt leállt, viszont a Kollégium falai között valóságos „kiállítási láz” indult meg. A főigazgató 1972. évi jelentésében ezeket olvassuk: „A Balogh Ferenc teremben irodalomtörténeti kiállítást válogatott össze Tóth Béla nyugalmazott református gimnáziumi tanár. Ez Debrecen és a magyar irodalom kapcsolatát kívánta bemutatni. Az Erdős József teremben Makkai László professzor teológiatörténeti kiállítást rendezett be, amely széleskörűen tárja a látogató elé a magyar reformátusság sokirányú kapcsolatait Közép- és Nyugat-Európa szellemi áramlataival, teológiai és filozófiai irányzataival. Teljesen új létesítmény a második emeleten, az Oratórium melletti folyosó kiszögelésében elhelyezett ún. politikai kiállítás is. Koncepciója annak szemléltetése, hogy Debrecen milyen szerepet játszott a nép felemelkedéséért és a nemzeti függetlenségért folytatott évszázados küzdelmekben, a reformáció idejétől egészen 1945-ig. Helyet kaptak itt Melius Juhász Péter, Martonfalvi Tóth György szociális megnyilatkozásai mellett a Bocskai, Bethlen, Rákóczi-féle, és az 1848-as szabadságharcok dokumentumai. A második emeleti kiállítási terem mellett elhelyezkedő ún. Csokonai szobában kabinet kiállítás látható a Kollégium tulajdonában levő gazdag metszet gyűjteményről, Dürer, Cranach metszetekből. A Nagykönyvtár két termében a debreceni nyomda termékeit, a könyv történetét bemutató kiállítás látható, kódexek, ősnyomtatványok, a híres külföldi nyomdák kiadványai. A iskolatörténeti kiállítás terméből nyílik egy külön szoba, amelyben Segner János András működésének Magyarországon fellelhető emlékeit gyűjtötte össze és állította ki az Energiagazdálkodási Társaság Segner János András Szakbizottsága.”⁷⁵ Ez utóbbi gyűjteményt Lengyel Zoltán budapesti kohómérnök ajándékozta a Kollégiumnak.

1972-ben tehát összesen tizenhárom helyiségben volt állandó, vagy időszaki kiállítás és az a látogató, aki mindent alaposan meg akart nézni, legalább két órát töltött a Kollégiumban.

1973-ban a sárospataki Református Múzeum vezetőjét az Egyházkerület Elnöksége kinevezte a kollégiumi múzeum igazgatójává.

Szükségessé vált a raktári anyag rendezése, osztályokba való sorolása. A csoportosítás az alábbiak szerint történt: A. osztály: érem anyag; B. osztály: régészeti anyag; C. osztály: történeti anyag; D. osztály: iskolatörténeti anyag; E. osztály: szépművészeti anyag; F. osztály: iparművészeti, egyházművészeti anyag; G. osztály: magyar néprajzi anyag; H. osztály: külföldi néprajzi anyag. A felméréssel együtt megindult a tárgyak leltári számmal való ellátása, a szakkatalógus készítése.

A következő évek az egyházművészeti anyag gyűjtésének jegyében teltek el, így 1974-ben 13; 1975-ben 83; 1976-ban 88 darab használaton kívüli úrasztali edény, terítő került tartós letétként a múzeumba. Visszakapta a Déri Múzeumban levő kölcsönadott tárgyakat is.

1976 fontos dátum a múzeum történetében, mert megrendezhette az első nagyszabású egyházművészeti és iskolatörténeti kiállítását, a Művelődésügyi Minisztérium közel félmillió forintos anyagi támogatásával. Négy terembe került az egyházművészeti és két terembe az iskolatörténeti anyag modern tárlókba és vitrinekbe. Az ünnepélyes megnyitóra 1976. febr. 11-én került sor.⁷⁶

Az új kiállítás létrejöttével a Balogh Ferenc és az Erdős József teremben levő, a politikai kiállítást, a Csokonai szobát, a Segner emlékszoba kivételével megszüntettük. A múzeum a jelenben is folytatja a gyűjtést, restaurálás munkáját. A kiállításait pedig a Kollégium alapításának 450. évfordulójára felújította.

Takács Béla

JEGYZETEK

1. Takács Béla: Kazai Sámuel. Egy debreceni műgyűjtő a 18. században. Műgyűjtő. 1975. 1. sz.

2. Catalogus bonorom et debitorum. 1672–1708. TtREK R. 492. sz. Fekete Csaba szíves közlése.

3. Béni György–Balassa István: Magyar Múzeumok. Bp. 1960. 10. Hampel József: A vidéki régiségi múzeumok. Századok. 1876. 311–315.

4. Takács Béla: A debreceni kollégiumi múzeum kincseiből. Reformátusok Lapja. 1974. 7. sz.

5. Zoltai Lajos: Ötvösök és ötvösművek Debrecenben. Debrecen. 1937. 63.

6. TtREL. I. I. b. 1846. 117; 1811-es leltár.

7. Keresztesi József: Magyarország polgári és egyházi közéletéből. Napló. Bp. 1882. 391. Marjai Márton: Egy rejtély megoldása. Debrecen. 1986. 9. sz.

8. Kazinczy Ferenc levelezése. XXIII. köt. Bp. 1960. 698.

9. TtREL. I. 1. b. 117. sz.

10. TtREL. I. 1. b. 1846. 117. sz.

11. TtREL. II. d. 4.

12. Takács Béla: Devecsery István napórája. Reformátusok Lapja. 1979. 22. sz.

13. Tóth Béla: 1976. 40; 39–40. kép.

14. Zoltai Lajos: Magyar néprajzgyűjtés 75 év előtt. Néprajzi Értesítő. 1914. 185–189. TtREL. II. 1. d. 4. Kovács János: Földtani kirándulások Biharmegyében. Magyarhoni Földtani Társulat Munkálata. II. köt. Pest 1863. Kovács János: Jelentés az afrikai utamról. Főisk. Ért. 1856/57. 1–16. Balogh Ferenc: 1904. 461–63. Szablyár Péter: A hazai tudományos barlangkutatás úttörője: Petényi Salamon János és Kovács János. Karszt és Barlang. 1984. 1. sz.

15. A Kempf József-féle ausztráliai néprajzi anyagra vonatkozólag lásd: Takács Béla: Dr. Kempf József a világjáró debreceni orvos. Megjelenés alatt Déri Múzeum Évkönyvében.

16. Sőregi János: Löfkovits Arthur. Debrecen. 1910. 10.

17. Révész Bálint levele. 1877. jan. 3. Másolata a múzeum irattárában. A Közös Tanári Kar válasz: TtREL. II. 1. d. 77. 1877. febr. 20. gyűlés jkv. 34.

18. Akad. Ért. 1878/79. 32.

19. Múzeumi Bizottság jkv. 1890. jan. 4. gyűlés. A jegyzőkönyv a múzeum irattárában.

20. Múzeumi Biz. jkv. 1896. szept. 24. gyűlés.

21. Gimn. Ért. 1897/98. 78.

22. Múzeumi Biz. jkv. 1902. szept. 20; 1904. okt. 22. gyűlés. A minisztérium az 500 Koronát államsegélyként a városi múzeum fejlesztésére utalta ki. Sőregi János: Zoltai Lajos élete és működése. Debrecen. 1942. 87.

23. Veszprémi János levelének, a Tanárkari jkv. határozatának másolata a múzeum irattárában.

24. Takács Béla: A debreceni gyöngyhímzéses díszkötések. Debrecen. 1984. 24.

25. Múzeumi Biz. jkv. 1904. márc. 31. gyűlés

26. Szűcs István 1871. 929.

27. Balogh István 1978. 608.

28. Balogh I.: i. m. 605. Hampel József: A vidéki régiségi múzeumokról írva szintén tévesen állapítja meg, hogy a Kollégium éremgyűjteménye „tudtunkkal rendezetlen” állapotban van. i. m. 313.

29. Balogh I.: i. m. 607.

30. Főisk. Ért. 1871/72. 29.

31. Akad. Ért. 1875/76. 143.

32. Zoltai L.: Ötvösök és ötvösművek. i. m. 50–53.

33. A jegyzőkönyv eredetije a múzeum irattárában.

34. A DKK 1933. évfolyama külön ismerteti „A Déri Múzeum kollégiumi emlékei”-t. 82.

35. DKK 1939. 70. – Takács Béla: Országos Református Kiállítás 1934-ben. ThSz 1984. 5. sz.

36. Balogh István: i. m. 610.

37. A debreceni Református Kollégium birtokában levő képek lajstroma. Debrecen. 1938.

38. TtREL. II. 1. d. 4. 1840-es leltár. Balogh István: i. m. 609.

39. Gimn. Ért. 1882/83. 76.

40. Gimn. Ért. 1908/9. 57.

41. Ötvös János: A debreceni Református Kollégium muzeális gyűjteménye. Déri Múzeum évkönyve. 1957. Debrecen. 1958. Balogh I.: i. m. 609.

42. Takács Béla: A debreceni könyvkötőművészet. Debrecen. 1980. 28; 30.

43. Takács Béla: Nyomtatott szövegű temetési címerek a debreceni Kollégium múzeumában. MKsz 1982. 1. sz.

44. Balogh István: Beregszászi Pál és debreceni „Rajzoskola”. 1819–1856. Művészettörténeti Értesítő. 1960. 1. sz.

45. Csendes József 1938. 191.

46. K. Kiss József: A physicai szertár története. Gimn. Ért. 1894/95. 347. Jakucs István: A debreceni Református Kollégium fizikaszertárának története. Kézirat. 1953. TtREK R. 3087. sz.

47. Tóth Béla: Maróthi György és fizikaoktatásunk. Fizikai szemle. 1972. 11. sz.

48. Szabó Botond: Debrecen és a kísérleti fizika oktatásának magyarországi kezdetei. Fizikai szemle. 1982. 5. sz.

49. K. Kiss József: i. m. 348.

50. u. o. 349.

51. K. Kiss József szerint 221 darabból állt a szertár. Téves a szerzőnek a megállapítása, hogy Csécsi megsértődött és a kiutalt 2000 Ft-ért egyetlen tárgyat sem vásárolt. A levéltári adatok azt bizonyítják, hogy Csécsi 2105 Ft-ot költött az eszközökre. TtREL. II. 1. d. 4. 1840-es leltár. Balogh Ferenc: 1904. 124.

52. Balogh István: i. m. 587.

53. TtREL. II. I. d. 1. Tanárkari jkv.

54. Gimn. Ért. 1894/95. 356.

55. Múzeumi Biz. jkv. 1904. okt. gyűlés.

56. A kabai meteorit. Földtani Közlöny. 1962. évf. 2. sz.

57. Nagy Mihály: Szőnyi Pál és a Református Kollégiumban levő ásványgyűjteménye. Gimn. Ért. 1982/83–1983/4. 123–132.

58. Múzeumi Biz. jkv. 23; 37; 105–109; 116; 177.

59. A természetrajzi gyűjtemény leltára. 1853. nov. 27. A leltár a múzeum irattárában.

60. Gimn. Ért. 1894/95. 362–366.

61. Múzeumi Biz. jkv. 1897. 102–105.

62. Gimn. Ért. 1894/95. 364. Balogh Ferenc szerint sem tanították az állattant a Kollégiumban 1848 előtt. i. m. 125.

63. Tóth Béla 1976. 27.

64. Nagy Sándor 1933. 176.

65. TtREL. II. 1. d. 4. 1840-es leltár.

66. Gimn. Ért. 1894/95. 364.

67. 1853-as leltár.

68. Gimn. Ért. 1894/95. 365.

69. Köszönöm dr. Korzenszky Richárdnak, a pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatójának, hogy tájékozódó kérdésemre postafordultával megküldte a Botanikai Közlemények 1972. szeptemberi (59. köt., 3. füzet) számát. Benne Vörös László Zsigmond: Titius Pius Vendel (1801–1884) élete és munkássága c. tanulmánya.

70. Múzeumi Biz. jkv. 1896. 92–125.

71. Múzeumi Biz. jkv. 1897. 137; 144; 1898. 143; 1903. 174.

72. Balogh F.: i. m. 472.

73. Módis László levele és a jegyzőkönyv a múzeum irattárában.

74. Reformátusok Lapja. 1967. 25. sz.

75. Kürti László jelentése a Kollégium gyűjteményeiről 1972. Múzeum irattára.

76. Takács Béla: A debreceni Kollégium új kiállítása. Reformátusok Lapja. 1967. 12. sz.