Sárospataki ref. kollégium, először lutheri szellemben működött, de nem sokáig, mégpedig annak ellenére, hogy alapítója, →Perényi Gábor evangélikus maradt 1567-ben bekövetkezett haláláig. Ez 1548-ban, atyja halála után alapította, s néhány évig, habár kezdettől fogva a trivialis iskolák színvonalán állott, a lelkész tanított benne. Az első (Siklósi ?) Mihály magister volt, kit 1549-től →Kopácsi István követett, ám ez nemsokára helyet adott a külön →rektornak. Minthogy pedig ez annál fogva történt, hogy a róm. kat. plébánosi hivatal megürültével Perényi lefoglalta az annak járó tizedet, nem lehetetlen, hogy már ekkor alkalmazott →lektort is. Az azonban szintén lehetséges, hogy mivel csak 1566-ban emelkedett az iskola a quadriviumot is magában foglaló intézetté, ekkor szervezte a lektori állást. Ezt az emelkedést →Szikszai Fabricius Balázs vitte véghez második rektorkodása megkezdésekor. A Perényire következő földesuraknak mindegyike fenntartotta az iskolát ezen a színvonalon, →Rákóczy György pedig, ki 1620-ban vette gondjaiba, fejleszteni is igyekezett, rendbehozni is. Ő és felesége, →Lórántfy Zsuzsánna ritka áldozatkészséggel követett el mindent a kollégiumnak szellemi tekintetben magas színvonalra emelése, anyagi tekintetben tökéletes ellátottsága végett. Mindjárt 1621-ben olyan szervezetet kapott az iskola, mely csekély módosítással 1848-ig fennállott. 1629-től hol három, hol négy tanárt tartottak részére, s egy időre „nemesi scholát” is állítottak vele kapcsolatban. 1650-ben sajtót állíttatott a fejedelemné és méltó fia, a korán elhunyt Zsigmond. 1650-ben Sárospatakra hívták →Comeniust, ki négyévi ottléte alatt lényegesen átalakította a tanítási rendszert. A fejedelemnének 1660-ban bekövetkezett halála után nehéz megpróbáltatások korszaka nyílt meg a kollégium életében. Midőn a II. Rákóczy György özvegye, →Báthory Zsófia újra római katolikussá lett, mindjárt megvont tőle minden jótéteményt. Az iskola perelni volt kénytelen, de igényeit így sem sikerült érvényesítenie, még a Rákóczy Ferenccel kötött egyezség után sem, sőt 1671-ben a legnagyobb csapást kellett elszenvednie a lelketlen asszonytól. Ekkor ugyanis elvette a ref. templomot és az iskolának valamennyi ingatlan vagyonát, magát az iskolaépületet is, a tanárokat pedig okt. 20-án növendékeikkel együtt elűzte Sárospatakról. A nagyobb diákok →Pósaházi János és →Buzinkai Mihály vezetése alatt előbb Debrecenbe, 1672 tavaszán pedig Erdélybe bujdostak, hol →Apafi fejedelem Gyulafehérvárra telepítette őket.

Ettől fogva nem volt kollégium Sárospatakon 1682. dec. 22-ig, amikor a Thököly Imre felkelésének folyamán visszafoglalták a kollégiumot. Ennek hírére a kisebb diákság egy része oda kezdett szállingózni a →Debreceni Ember Pál rektorsága alá. Miután pedig a következő évtől ennek pappá létele folytán évekig tanár nélkül voltak, 1686. febr. 9-én id. →Csécsi János vette át az iskola vezetését. Ám 1687. ápr. 24-én ismét jezsuita kézre kerülvén az, tanulói újból vándorbotot vettek kezükbe. Csécsi előbb Göncre vitte őket, hol 1687. jún. 12-től 1695. márc. 25-ig békességben tanított. A jezsuiták azonban innen is elzavarták őket, mire máj. 20-án Kassán telepedtek meg, ahonnan 1705-ben tért vissza Csécsi Sárospatakra, hol ezalatt 1703 őszén Orosz Pál kuruc tábornok pártfogásával az e vidéki tanulók megint helyreállították a kollégiumot. A Rákóczi-szabadságharc után a jezsuiták bujtogatására többször megújult az a törekvés, hogy az iskola működése betiltassék és vagyona elvétessék. Ezt 1714. jún. 22-én csupán a sárospataki nők elkeseredettsége és bátorsága gátolta meg, de többet nem is kellett hasonló támadás ellen védekezni, amennyiben a király ez évi aug. l-én →artikuláris helynek minősítvén Sárospatakot, megtiltotta az iskola további háborgatását. – Ezután belviszály, az →ifj. Csécsi és ellenfelei között tört ki a kollégium kebelében, melynek elfojtása után nem is hárult többé működése és fejlődése elé nagyobb akadály, úgyhogy ezután a 18. század folyamán egyre szaporította épületeit is a gyarapodó szükségletekhez képest.

A hazai prot. tanintézetek között első volt a sárospataki kollégium, mely 1793-ban jogi tanszéket állított. A jelenlegi főépület emelése képezi időrendi sorban az erre következő legfontosabb mozzanatot; 1806-ban kezdték építeni. A tanszékek szaporítása közben 1799-ben állították fel a második teol. tanszéket oly módon, hogy a helybeli lelkészi hivatalhoz volt hozzákötve egészen 1829-ig, amikor önállóvá tették. De már ekkorra, 1819-ben szervezve lett a harmadik tanszék is, melyet 1868-ban követett a negyedik, 1895-ben pedig az ötödik, sőt 1912–1914-ben ideiglenesen hat tanszéket kellett tartani. Az ötvenes évek abszolutisztikus uralma sok zaklatásnak tette ki ezt az iskolát is, de egyúttal erős elhatározást teremtett annak a kor színvonalán való fenntartására, bár 1853-tól 1861-ig szüneteltetnie kellett a jogakadémiát. A fenntartó testület címét viselő →tiszáninneni egyházkerület 1857-ben tanítóképezdét állíttatott, de ezt anyagi eszközeinek fogyatékossága miatt 1869-ben átadta az államnak és csak 1929-ben jutott újból hozzá. 1875-ben, majd 1896-ban a jogi tanszékek szaporítása vált szükségessé, s azután is ismételten történtek kísérletezések ennek az intézeti ágnak életképessé tételére. Ámezt az egyetlen lehetőséget, melyet az első világháború alatt hoztak javaslatba éppen a tanárok, hogy ti. Miskolcra helyezzék át az akadémiának mindkét karát, elutasította az →egyházkerület, s így nem maradt egyéb hátra, mint 1923-ban megszüntetni a jogi kart, amikor is az addig közös bölcsészeti tanszékkel és egy jogival a →teol. akadémia igényeit elégítették ki. A középiskolai államsegély igénybevételére viszont elkésve szánta rá magát a kerület, mely az erre irányuló többrendbeli mozgalmat elnyomván, a →konventi szakértő bizottság által hivatalosan is megállapított nagymérvű tőkeköltéseknek és krónikus deficiteknek a megszüntetésére 1909-ben utoljára is maga volt kénytelen kezdeményezni az előbb állandóan elutasított államsegély kérését, de már ekkor csak kevéshez tudott hozzájutni. Épületeket mindamellett emelnie kellett a maga erejéből is, ha nem is a szükséglethez, de a lehetőségekhez képest. 1875–77-ben egy új szárnyat, 1907-ben tápintézeti épületet, majd 1929-ben az új szárnyra második emeletet, 1930-ban angol internátust építtetett, ezt már államsegéllyel, gimnáziumának akkor megnyitott angol ágazata számára. 1950-ben a tanítóképezdét átvette az állam, 1951-ben megszűnt a teol. akadémiája, 1952-ben pedig a gimnázium is az állam kezébe ment át.

Irodalom: Szombathi János: A sárospataki ref. kollégium rövid históriája (II. kiad. 1827.), Uő: Historia scholae seu collegii ref. Sárospatakiensis (1860., magyarra ford. Gulyás Józseftől 1919.), Hegedüs László: A sárospataki ref. egyház nevezetesebb eseményei s papjainak rövid életrajza (P. E. I. L., 1847.), Szinyei Gerzson: A sárospataki főiskolai könyvtár története (1884.), Uő: Vázlatok és képek a sárospataki ref. főiskola 18. és 19. századbeli életéből (1895.), Uő: A sárospataki ev. ref. egyház templomairól (1896.), Uő: Bírálati megjegyzések… (1910.), Zoványi Jenő: Sárospatak reformációja (Sz. 1907.), Uő: Sárospatak reformációja és a róla szóló hamis tudomány (Db. Prot. Lap, 1910.), Uő: A sárospataki iskola a 16. században (Prot. Tanügyi Szle, 1930.), Uő: „A sárospataki ref. főiskola története” bírálata (Szekfü és társai történetírása, 1938.), Marton János: A sárospataki ref. főiskola története (1931.), Ellend József néhány tanulmánya és Szinyei Gerzsonnal való polémiája, Békefi Remig: A sárospataki ref. főiskola 1621-iki törvényei (1899.), Orbán József: A sárospataki énekkar története (1882.).