Pietisták Magyarországon, noha irányuk meglehetősen érezhető volt már a →Petrőczy Kata Szidónia költészetén, a →Reiser Antal is ennek a szellemét ápolta Pozsonyban, valójában mégis a Halléban tanult magyar ev. lelkészjelöltek soraiból kerültek ki először. A Felvidéken már a 18. század elején követőkre talált irányuk s a →rózsahegyi zsinat már kárhoztató ítéletet hozott ellenük, sőt ellenségeik, élükön →Krmann Dániellel, egyenesen kiközösítésüket sürgették. Mindamellett egyre több tért foglaltak el, sőt a Halléba azután is akadálytalanul járó dunántúli ifjak nagy buzgósággal ápolták az ott magukba szedett eszméket a maguk →egyházkerületében. A pietizmus hatása itt határozottan nagy eredménnyel járt, mert a belőle új erőt merített vallásosság támasztotta fel a kerületet. Jelesebb s irodalmi téren is nevet szerzett hívei közül a XVIII. században →Torkos András, →Hegyfalusi György, →Bél Mátyás, →Bárány György, →Vásonyi Márton, két →Sartorius János, →Miletz Illés érdemel elsősorban említést, míg a rózsahegyi zsinatot megelőzőleg →Simonides János volt a legnevesebb pietista. Ők honosították meg a konfirmációt, s kiváló gondot fordítottak a vallástanításra és az énekügy fejlesztésére. Nevezetes érdemük, hogy a XVIII. század magyar nyelvű evangélikus egyházi irodalmának tőlük eredt a java része.

Mindamellett állandóan gyanúval és ellenszenvvel kísérték működésüket sokan. Sartorius Jánosnak 1747-ben megjelent kátéja is nagy izgalmakat keltett a papság körében mindenfelé, noha a Bárány György 1735. évi kátéján alapult. Ennek újabb átdolgozását 1750-re ismét Bárány végezte el többek társaságában. Az újnak 16. és 18. kérdései, melyeket szerfelett enyhéknek talált →Ribini János a papizmussal szemben, erős vitába keverték vele úgy Bárány Györgyöt, mint különösen fiát, Bárány Jánost, de másokat is. Az 557. kérdése következtében pedig itt is egy terminusi vita fejlődött ki. A Békés vármegyei papok keltek ki ellene s Báránynak a védekezése után rendszeres és részletes cáfolatával állottak elő. Majd Vittnyédy János, ki 1753-tól →felügyelője volt a →dunántúli kerületnek, szintén kifejtette a kátéval szemben emiatt elfoglalt álláspontját, mit hasonlóképpen nem hagyott válasz nélkül Bárány György. Persze mindez azzal járt, hogy némelyek nem fogadták be a kátét, mások meg annál jobban ragaszkodtak hozzá.

A felvidéki evangélikusok körében, hol jeleseik közül az egyik Sartorius, valamint Miletz és Simonides (ez kezdetben) működött, Pozsony vitte a vezető szerepet, hol már 1707-ben eltávolították hivatalából pietista iránya miatt Bütner János →rektort. Ám azután mégis központja lett az ily szellemű indításoknak, nem csupán a Bél Mátyás nagyszabású és nagyhatású munkássága, hanem úgyszólván összes egyházi tisztviselőinek azonos célra törekvése folytán. Ekkor már szerencséjük volt abban, hogy →Pilarik István a →bányai kerület püspöke – ellentétben Krmannal – már a rózsahegyi zsinat idejében sem nézte rossz szemmel a hozzájuk hasonló elvűek tevékenykedését, azután meg a →dunáninneni kerületben is elnézést gyakorolt irányukban ennek még a fogságban sínylődő biccsei püspök, Krmann életében megválasztott második püspöke, Mohl Illés, ki annak sem állott útjába, hogy Miletz egy csomó pietista mű szlovák fordításával árassza el az ilyenek iránt érdeklődőket Miletz ellen ugyan 1738-tól ismételten fellépett a →turóci egyházmegye, de semmire sem ment vele. Másokat is üldözőbe vettek itt-ott pietista felfogásuk miatt, de azért folyvást terjedt mindenfelé a veszélytelen voltáról is lassanként több-több bizonyságot tevő új irány. A →szabad kir. városi superintendentiában már 1724-re megindult a küzdelem ellene, ami a Szepességen és Sáros vármegyében vert nagyobb hullámokat. A városok 1727-ben mind a pietizmus ellen nyilatkoztak hivatalosan, de azért nem volt elnyomható az iránta minduntalan megnyilvánuló rokonszenv, noha még fegyelmi eljárással is igyekeztek nem egyszer elejét venni a belőle származható képzelt veszedelmeknek, sőt Kephalides Sámuel gölnicbányai lelkészt, aki ellen a →gömöri egyházmegyében már 1705-ben vizsgálat folyt, de tisztahitűnek találták, itt el is mozdították miatta, azonban némely világiak közbenjárására nem hajtották végre az ítéletet.

Erdélyben azáltal alakult helyzetük szerencsésen, hogy a nagyszebeni polgármester, 1710-től pedig szász ispán, →Teutsch András nyíltan pártjukat fogta. Vele szemben többnyire hajótörést szenvedett a →Grafftus Lukács püspök határozott fellépése is. Már az ő 1712-ben kezdődő püspöksége előtt is nem egy ízben felhangzott a figyelmeztetés, mely elővigyázatosságra intett a Halléból kikerült ifjak irányában. Ő már eljárást indított a nagyszebeni tanárok ellen, s 1713-ban el is távolíttattak mindnyájan. De az ő püspöksége alatt is enyhült a helyzet, részint a Teutsch ellenkező állásfoglalása, részint egyes pietista eszméknek még az orthodoxusok közé is behatolása folytán. A Francke-féle intézetek pedig helyreállították Hallénak a jó hírét általában is, úgyhogy annyira változáson ment át aránylag rövid idő alatt a közhangulat, hogy 1741-ben már nyílt pietistát választottak püspöknek a →Schunn Jakab személyében, 1756-ban pedig a hallei paedagogium mintájára szervezték át a nagyszebeni iskolát. →Szeli József ezalatt a magyar evangélikusok között terjesztette eszméiket.

A magyarországi pietizmus visszhangot keltett a németországi egyházi irodalomban is. 1729-ben jelent meg egy „Verzeichnis allerhand pietistischer Intriguen und Unordnungen in Lithauen, vielen Städten Teutschlandes, Hungarn und Amerika”, melynek álnevű szerzője „Jo. Jeverus Wiburgensis” volt, valódi néven állítólag Edzardus Sebestyén.

Irodalom: Payr Sándor: Magyar pietisták a 18. században (1898.), Uő: A pietismus paedagogikája (1908.), Jekeli Hermann: Quellen zur Geschichte des Pietismus in Siebenbürgen (1922.), Uő: Bischof Lukas Graffius im Kampfe mit dem Pietismus (1922.), Szent-Iványi Béla: A pietismus Magyarországon (1936.), Schmidt János: Szenicei Bárány György… élete és munkássága (1939.).