Nagysajói prot. káptalan, 1565 után keletkezett a róm. kat. korbeli ózdi főesperesség némely részeiből, melyek a velük közös sorsú tekei káptalan társaságában addig a besztercei káptalannal állhattak némi összeköttetésben. Káptalanná szervezkedésük alkalmával valószínűleg főként azért rendeltettek az →Alesius Dénes püspöksége alá, mert éppen így vegyesen voltak e különben is vármegyei területen lutheri és helvét irányú, nemzetiségükre nézve pedig többségükben magyar s csak kisebbségükben szász gyülekezetek, mint az ő egész püspökségében. Midőn aztán helvét irányú követte őt püspöki állásában, annak, valamint utódainak szintén a hatásköre alatt maradtak s állandóan az Alesiustól részükre szerkesztett „Statuta et articuli pro ecclesiis hungaricis eisque conjunctis saxonicis”-t ismerték el irányadónak magukra nézve. →Dékán címet viselő esperesük 1615-ig közös volt a tekei káptalanéval, azontúl mindkettő külön személyt választott az élére, de úgy látszik, ez a káptalan csak 1795-ben léptette életbe a szász káptalanoknál szokásos, rövid időre szóló tisztújítást, ekkor is a jelek szerint csupán azért, hogy a két nemzethez tartozók közül váltakozva válasszanak kétévenként dékánt. Mindamellett az 1817-től harmadszor működő Herczeg István kentelki lelkész ettől fogva 1839-ig szakadatlanul kezében tartotta a vezetést. Ekkor megint életbe léptették a kétéves rendszert, míg 1850-ben különvált a kilenc evangélikus gyülekezet s a szász püspökséghez csatlakozott. – Az 1795 előtti korszakból csupán a következő dékánok neve ismeretes: Törpényi Ábel Gáspár magyarósi ev. l. (1621.) (1627.), →Hermann János (1745.) 1760-ig, Weber Mihály 1760–1765, Czóbel András 1766–1768. Keinzel János 1778–1784, Benedek Sámuel 1784–1790.