Gyámintézet, a lelkészek özvegye és árvái részére a legtöbb →egyházmegyében, illetőleg →egyházkerületben alakult már régebben. Az ún. csonka év (ti. a lelkészi illetménynek az egyházi év hátralevő részében a hátramaradott család által való élvezése) volt a csírája a róluk való intézményes gondoskodásnak, amit 1592-ben a →zólyomi, 1595-ben az →árvai, 1600-ban a →felsőtrencséni ev. egyházmegye, 1621-ben pedig a →tiszántúli ref egyházkerület léptetett életbe először. A szepességi 24 kir. városban rendszeresen kötelező ígéretet tettek az egyházközségek az új lelkész meghívásakor, hogy gondoskodni fognak a családjáról is. Majd →Bocskay István és →Bethlen Gábor, Magyarországon pedig →Thurzó György a közterhek alól mentesítették a lelkészözvegyeket és kiskorú gyermekeiket. Az 1707-ben elhunyt →Eszéki István dési →esperes tekintélyes alapítványt tett javukra s az erdélyi →főconsistorium állandóan nyújtott nekik némi segélyt. Rendszeres támogatásukra szolgáló intézetet legelőször a →győri ev. egyházmegye alapított 1732-ben; lelkészözvegyek és kiérdemesült lelkészek elhelyezésére →Csáji Márton tiszáninneni ref. püspök 1745-ben kezdődő működése első éveiben telket szerzett Miskolcon, melyre házat tervezett; szóba került 1750-ben, de mindjárt el is aludt a debreceni ref. egyházban is ez ügy rendezése. Hanem aztán egyre jobban belátván szükséges voltát a közvélemény, más egyházi testületek, főleg egyházmegyék is igyekeztek a maguk körében megfelelő módon, elsősorban tőkegyűjtő intézetekkel biztosítani a lelkész-családok jövőjét, kivált azután, hogy a budai és pesti kánonoknak egyetemesebb jellegű intézet alapítására való törekvéséből semmi sem lett. Lelkes világiak: Szilassy László, →Pálóczi Horváth Ádám, →Szemere Bertalan stb. szintén felkarolták az ügyet, némelyikük még irodalmi téren is. Sokan többé-kevésbé tekintélyes alapítványaikkal, mások buzgó fáradozásukkal mozdították elő sikerét. Néhol egymást érték a tervezgetések, többnyire a pusztában elhangzó szavakként, így 1810 körül a →Láczai Szabó Józsefé, 1840-ben a tiszántúli ref. egyházkerületé is. Egyetemesebb jelleggel gyámintézet állítása előbb az evangélikus egyháznak sikerült, kerületenként is, de közösen is (az utóbbié 1860-ban), mégpedig nem annyira hivatalos, mint inkább társadalmi úton, és felvéve a segélyezendők közé a rászoruló egyházközségeket is. A református egyházban viszont hivatalos formában öltött testet 1896-ban az egyetemes özvegy-árvai gyámintézet. Ez később beléolvadt a működését 1914-ben megkezdő szintén egyetemes jellegű lelkészi →nyugdíjintézetbe, melynek keretében aztán az 1928–33-i zsinat az addiginál jóval előnyösebben rendezte ez ügyet. Az evangélikus egyház az addigi gyámintézetnek egyidejűleg ebben az irányban tehermentesítésével hasonlóképpen alkotta meg nyugdíjintézetét, mely 1898-ban kezdte meg működését, s már az 1908-i új rendezéskor jóval előnyösebbé tette az özvegyek és árvák helyzetét is.

Irodalom: Zelenka Pál: A magyarhoni egyet. ev. egyh. gyámintézet múltja és jelene (1885.), Bognár Endre: A második huszonöt év a magyar honi E. E. E. gyámintézet történetéből (1910.), Görömbei Péter: Az országos ref. lelkészi nyugdíjintézet megnyitásának története (1914.).