I.
TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

A KEZDETEKTŐL A VÁRADI ISKOLA BEOLVADÁSÁIG
(1660)

A Debreceni Református Kollégium keletkezésének, kialakulásának folyamata mögött áll az a politikai-szellemi-egyházi környezet, amelyből a középkori mezőváros életének kontúrjai rajzolódnak ki előttünk.

A középkori városi élet kialakításában és formálásában a világi és egyházi földesúr, a városi tanács és a városban megtelepedett szerzetesrendek játszottak külön-külön és együttesen meghatározó szerepet.

Debrecen mezőváros a középkorban a váradi püspökség területén feküdt, s a XIII. század végén Váradot kivéve a legmagasabb összegű pápai tizedet fizette.¹ A püspöki székhely közelsége gátolta a város saját művelődésének fejlődését. Debrecennek a középkori városhálózat hierarchikus tagozódásában elfoglalt helye arra utal, hogy a város korántsem volt olyan jelentős kulturális központ, mint amilyennek vagyoni helyzete és lakóinak száma alapján gondolhatnánk.²

A világi földesurak közül – a Dózsa család kihalása után – nem akadt olyan birtokos, aki Debrecenben állandó udvartartást rendezett volna be. Ez a tényező maga is hátráltatta a középkori művelődés fejlődését. Debrecen életének irányításában egyre növekedett a városi tanács szerepe. A városi (oppidális) jogállás első említése 1332-ből származik, amikor a király utasítást küld Debrecen város „bíráinak, esküdtjeinek, telepeseinek és kereskedőinek”.³

A városi művelődés alapjait a középkorban a szerzetesi és plébániai iskola biztosította. Debrecenben az 1322-ben ide települt mariánus ferencesek tartottak fenn szerzetesi iskolát.⁴ A ferences kolostor építésével egy időben azonban megjelentek a városban a dominikánusok is. A város egyik világi földesurának támogatásával, (cum) „auxilio brachii secularis”⁵ 1324–1325-ben ők vették birtokba az Imre (1297–1317) váradi püspök által építtetett Szent András templomot és annak paróchiáját.⁶ A váradi püspök közbenjárására azonban XXII. János pápa fellépett a domonkosok ellen. A pápa 1326. november 12-én Avignonban kelt levelében a váradi püspök fennhatósága alá rendelte vissza a templomot, s a domonkosokat átok terhe mellett elűzte a városból.⁷ Így feltételezhető, hogy a domonkosok kiűzése után az üresen maradt épületben jött létre a plébániai-városi iskola. Míg a ferencesek iskolája szerzetesi műveltséget nyújtott, addig a városi iskola „deákos” alapműveltséget biztosító intézményként arra volt hivatott, hogy itt a városi életformához szükséges tisztségek betöltésére alkalmas ifjak alapismereteket szerezzenek. A középkori plébániai iskolai oktatás anyagáról Debrecenben nem tudunk közelebbit. Feltehetően hasonló lehetett a Sárospatakról ismert 1489/90-es tananyaghoz, amelyet az ún. „Szalkai-kódex”-ből ismerünk, mely a középkor végi oktatás tartalmi kérdéseire nézve páratlanul értékes forrás. A Szalkai-kódex hat füzetből álló tankönyv és gyakorló füzet, amelyet a pataki iskolában készített az ekkor itt tanuló 15–16 éves diák, Szalkai László. A Mészáros István által feltárt és elemzett forrás alapján az 1489/90. évi tananyagot így jellemzi Szűcs Jenő: A tananyag egyik súlypontja két vers magyarázatokkal ellátott sokoldalú értelmezése volt. A második harmad a levélfogalmazás gyakorlati mesterségét tartalmazta, a harmadik harmad megoszlott az asztronómia, naptárkészítés, jogi és zeneelméleti ismeretek között.

Az oktatásban négyes pedagógiai elv érvényesült: az ismereteknek egyidejűleg kellett szolgálniuk a morális épülést, a napi életben való „hasznosságot”, miközben szórakoztatnak, végeredményben pedig az „emberséget” alakítják ki.⁸

A debreceni ferences szerzetesek kolostora a rend konzervatív ágát képviselte, s a rend magyarországi történetében nem játszott jelentős szerepet. Míg a másik ág, az obszerváns ferencesek újulást-újítást munkáló lelkisége ellen kiadott rendeletek és körlevelek arra a hatásra utalnak, amelyet az obszerváns ferencesek a reformáció eszméi magyarországi befogadásának, majd terjesztésének ügyére gyakoroltak, addig a debreceni ferencesekhez intézett levelek (1448, 1466, 1489, 1490) az erkölcsi élet lazulása miatt marasztalják el a rend itteni képviselőit. A város földesurai többször fenyegették azzal a szerzetesrendet, hogy kolostorukat a „cseri” barátoknak (obszervánsok) adják. Hunyadi János, Szilágyi Erzsébet és Hunyadi Mátyás dorgálásai mellett maga a pápa is intette a debreceni ferenceseket a szabályosabb élet, a regula megtartására.⁹

Mindennek következtében már érthetővé válik az a tény, hogy a középkori külföldi egyetemjárásban miért foglal el olyan jelentéktelen helyet Debrecen. A középkori egyetemek közül a krakkói egyetemen 1440 és 1514 között összesen 17 debreceni diákot találunk, a bécsin egyet sem. Ugyanakkor Szeben 187, Brassó 170, Kassa 117, Várad 78, Kolozsvár 69, Nagybánya 37 diákot küldött Bécsbe és Krakkóba.¹⁰

I. A REFORMÁCIÓ KIBONTAKOZÁSA DEBRECENBEN

A XVI. század Európájának életét alapvetően megrázó és újraformáló reformáció debreceni megjelenésének pontos dátumát nem ismerjük. De nem is lehet pillanat-felvétel-szerűen rögzíteni egy olyan időpontot, amely előtt még nem beszélhetünk a reformáció jelenlétéről egy városban, amely után azonban már kizárólag csak református városról beszélhetnénk. A reformáció – természetéből adódóan – nem egyik napról a másikra történő változást jelent, hanem olyan összetett folyamat, amelyben az egyén lelki, kegyességi élete, a régi és az új szervezeti forma egymással való küzdelme, a korábbi és újabb patrónusok szerepe, a művelődési eszmény változása, a szertartások és a hétköznapi szokások átalakulása mind-mind szerephez jutott, s mindegyik más-más tempóban ment végbe.

Debrecen a XVI–XVII. században messze földön híres volt gazdagságáról, lakói vagyonosságáról. A város külső képe azonban ebből nem sokat árult el. Az igen nagy kiterjedésű településen az építészeti kultúra nem jutott magas fokra. Csak elvétve akadt egy-egy kőház az utazók által „óriási falunak” titulált városban. Debrecen lakossága a XIV–XV. század fordulóján 4500–5000 fő lehetett. A XVI. század közepén, az 1552-es adólista alapján megállapítható, hogy a lakosság létszáma elérte a 12 000 főt (1216 porta). A század második felében háborús dúlások, természeti csapás, tűzvész követték egymást a város életében, sokan elbujdostak, csökkent a lakosság létszáma, az 1600-as évek elején mintegy 11 000-re tehető. A város életében a reformáció idején alapvető fontosságú volt a kereskedelem és az ipar. A debreceni „áros” nép 1411-től vámmentességi jogot élvezett az ország egész területén, 1508-tól pedig évente hét alkalommal tartottak a városban országos vásárt. A városi tanács a közösség jogainak mindenkivel szemben igyekezett érvényt szerezni, a városon belül nem engedte érvényesülni a nemesi kiváltságokat.¹¹

Debrecen fontos kereskedelmi út mentén feküdt, kereskedői európai tapasztalattal rendelkeztek. A városba nyilván hamar eljutott a reformáció híre. Az új mozgalom iránti érdeklődés első kitapintható jele, hogy 1529-ben beiratkozott a wittenbergi egyetemre az első debreceni diák, Gregorius Johannis Debrecinus néven. Dévai Bíró Mátyással együtt iratkozott be, aki később a magyar reformáció első nagy alakjaként éppen Debrecenben fejezi be életét 1545-ben, itteni lelkipásztorként.¹² Az egyházzal szembeni bizalmatlanság és elégedetlenség kifejeződése az az ugyancsak 1529-ből származó adománylevél is, amellyel Boncz László debreceni polgár a szegények és betegek számára létesített ispotályt a városi tanács felügyelete alá helyezte: „Sohase adassék pedig az Ispotály örökösen valamely papnak, nehogy ilyenformán pusztulásra jusson”¹³

Az 1536-os esztendő a következő fontos állomás a reformáció elterjedésének folyamatában. A város ekkor új földesurat kapott. Szapolyai János 1536. szeptember 30-án kelt adománylevelében Enyingi Török Bálintnak juttatta Debrecent,¹⁴ Magyarország „legnagyobb és leggazdagabb városát” (oppidum Hungariae maximum et opulentissimum).¹⁵ Az új földesúr személyében a reformáció hatalmas pártfogóra talált. A magyarországi városok közül az ő birtokába került Vajdahunyad, Pápa, Nyitra, Ozora, Szigetvár, Somogyvár, Sümeg, Szigliget. Török Bálint ekkor már meggyőződéses híve a reformátori eszméknek, amelyekkel még 1523 előtt ismertette meg a Budán tanító humanista-reformátor Simon Grynaeus. Török Bálint és Grynaeus kapcsolatáról Bod György állítása alapján írja Tóth Ferenc: „Bod György pedig világosan is írja Török Bálintról, hogy ő az Evangéliomi tudomány édességét még Lajos alatt, a Budai Oskolában, Grinaeus Simon tanításából kóstolta meg, aminek már 1523 előtt nem tsak azért kellett megesni, mert 1521-ben házas emberré lett, hanem azért is, mert Grinaeusnak 1523-ban minthogy a Protestáns vallást tanította ki kellett parantsolatnál fogva az Országból menni.”¹⁶ Érthető tehát, hogy Török Bálint nem csupán hallgatólagos beleegyezéssel, hanem cselekvő módon vesz részt Debrecen reformációjában azzal, hogy idehozatta azt a Bálint papot, aki vezető szerepet játszott Pápa reformációjában is. Bálint pap Debrecenbe hozatalának jelentőségéről tanúskodik az a tény, hogy a magyarországi reformáció első nyomtatásban megjelent áttekintése, Gönczi Györgynek a Félegyházi Tamás Újszövetség fordításához írt előszava 1586-ban az ő személyével hozza összefüggésbe a város reformálását.¹⁷ Az új hitet valló főúr anyagi támogatása párosult a reformátori eszméket hirdető prédikátor munkásságával – ez már a reformáció egyre szélesebb körre kiterjedő – térhódítását jelentette, beleértve természetesen a prédikátor-plébános közvetlen felügyelete alá tartozó városi iskolát is. A Debreceni Református Kollégium működésének kezdetét jelző 1538-as esztendő ebben az összefüggésben tehát azt jelenti, hogy ettől számíthatjuk a mai Kollégium helyén állott egykori városi iskolában a reformátori vezetés meglétét. Az Enyingi Török család patrónusi jelentősége nem csökkent akkor sem, amikor Török Bálint 1541-ben fogságba került, majd halála után felesége és fiai léptek a helyébe. Fogságából írt levelében arra kérte feleségét, hogy birtokain folytassa tovább az egyház reformálását.¹⁸

A reformáció terjedését segítő és gátló erők küzdelmének sajátos színterévé vált Debrecen 1545-ben. A reformáció magyarországi sikerei láttán a régi vezetés elbizonytalanodott. Mivel ellenszert egyelőre nem találtak, tanácskozásra gyűltek össze Debrecenben. A részleges országgyűlést Martinuzzi György, mint királyi helytartó, június 7-ére hívta egybe, s kimondatja, hogy „senki se tűrjön meg birtokain luteránust” (Nullus in bonis suis Lutheranos retineat). Egyben felhatalmazta a kincstárnokot és a főkapitányt, hogy az ország törvényei értelmében nyomoztassanak a lutheránusok után.¹⁹ A rendelet félreérthetetlen fenyegetés az országgyűlésnek helyet adó Debrecen számára is, hiszen ugyanebben az évben fogadja be a város azt a Dévai Bíró Mátyást, aki ekkor már „sakramentárius” hírében állott. Maga Luther állapítja ezt meg róla 1544. április 21-én kelt, az eperjesi és Eperjes környéki lelkészekhez írt levelében.²⁰ A szigorú rendeletnek azonban Debrecenben sem lett nagy foganatja. Az Erdődön, Drágfy Gáspár oltalma alatt tartott első protestáns zsinaton 1545. szeptember 20-án kelt hitvallás 29 aláírója között ott találjuk a debreceni származásúnak és neveltetésűnek tekinthető Michael Debrecinus nevét is.²¹

A szellemi és politikai forrongásnak ebben a korszakában 1549-ben szólal meg először – legalábbis, ami az írásban fennmaradt emlékeket illeti – a debreceni schola hangja, Dézsi Andrásnak, az iskola első név szerint ismert rektorának irodalmi munkásságában :

„Felejtsetek immár minden félelmet,
Adjon az Úristen oly bátor szívet,
Hogy mind halálig vallhassátok őtet,
Megmaradhassatok igazhit mellett.” (Makhabeus)22

Kitartásra, a már felismert igazság melletti helytállásra biztató sorok ezek, amelyek szimbolizálják azt a későbbi korszakokban is meglévő kölcsönös felelősségen alapuló kapcsolatot, amely a város tanácsa és az iskola között fennállt. Öntudat és felelősség jellemzi mindkét részről a feleket. A „schola nostra”, „schola oppidi” kifejezések így nyernek igazi tartalmat. A XVI. században nem találkozunk még a „collegium” elnevezéssel. A váradi iskola beolvadása utáni időben alapítványokban, a városi tanács jegyzőkönyveiben elszórtan felbukkan ez a név is a „schola”, vagy „schola illustris” mellett. Hivatalosan azonban csak az 1704. évi iskolai törvények címében jelenik meg a „collegium” név.

Az 1540-es évek végétől kezdve a debreceni reformáció történetében fokozatosan erősödött az a vonás, amely a várost és iskoláját a hazai helvét irányzat gyűjtőhelyévé teszi. Ennek politikai háttere, hogy az 1548-as pozsonyi országgyűlés XI. törvénycikke, amely a sakramentáriusokat száműzte az ország területéről, Debrecenre nem vonatkozott, mivel a város az 1538-as váradi béke értelmében Erdélyhez tartozott.²³ Így 1551-ig, Erdély Habsburg-kézre kerüléséig a helvét irány hívei Debrecent választhatták működésük központjának. Erre a korszakra esik Radán Balázs prédikátori tevékenysége Debrecenben, akiről bizonyos, hogy innen való távozása után beregszászi lelkészként, a helvét irányzat híveként tevékenykedett.²⁴

Az 1551-es esztendőben a helvét irányú reformáció véglegesen gyökeret vert Debrecenben. Ekkor kerül a városba Kálmáncsehi Sánta Márton, a nagyhatalmú földesúr, Petrovics Péter pártfogoltja. Ő lett az általa „magyar vallás”-nak titulált helvét irányzat vezéregyénisége.²⁵

Az 1551-es esztendőből fennmaradt városi tanácsi rendelet a Debrecenben tartózkodó nem debreceni polgárokra is kiterjesztette azt a korábbi határozatot, mely szerint a vasárnapi istentisztelet idején árusítók portékáit el kell kobozni.²⁶ Ez a dokumentum a reformáció szigorú erkölcsiségének komolyan vételét bizonyítja. A másik fennmaradt dokumentum pedig azt igazolja, hogy milyen súlya volt már ebben az időben Debrecennek a hazai reformáció folyamatában. Gyalui Torda Zsigmond 1551. október 10-én kelt levelében arról számol be Melanchthonnak, hogy a budai pasa levelet küldött a Debrecenben zsinatra összegyűlt prédikátoroknak, amelyben nemcsak szabad működést, de jutalmat is ígér azoknak a lelkészeknek, akik hajlandók lelkészséget és tanítóságot vállalni a török hódoltsági területeken.²⁷ Az ottani lelkészek is levélben kérik, hogy küldjenek nekik alkalmas embereket. Azért fordulnak hozzájuk, mert: „hallottuk, hogy tudománytokkal felülmúltok minket és a Szentlélek kegyelmi ajándékaival világoskodtok.”²⁸

A városban 1551-re már kidomborodott a reformáció helvét jellege, s ez a jelleg ettől fogva nem is halványult el többé. Huszár Gálnak Debrecenről alkotott költői képéhez („egész Magyarországnak és Erdélységnek s több sok helyeknek is világoséjtó lámpásának lenn”)²⁹ ez az esztendő már maradandó módon járul hozzá. A reformáció, az iskola és a város ügyének szoros kapcsolata világosan érezhető azokból a szavakból, amelyekkel 1586-ban Gönczi Kovács György püspök tekintett vissza a város közelmúltjára : „Ilyen volt a ti kegyelmetek városa, mi időtől fogva az Istennek igéjének fejet hajtott, főképpen ez harmincöt esztendő alatt, (azaz 1551, Kálmáncsehi Debrecenbe jövetele óta) buzgó volt az evangéliumnak hallgatásában és tanulásában, szorgalmatos gondot viselt az Isten anyaszentegyházára, az tanítókra és tanulókra, egyeztenek mindnyájan az igaz tudománnak vételében és oltalmazásában. Mindezekért a ti kegyelmetek városa ez mi országunkban s mind szomszéd országokban nagy becsületben volt, kitől egyéb helyek is mind az isteni tiszteletre s mind az külső rendtartásra nézve jó példát vettenek, ennekokáért mindmáiglan főnek tartatik az mi országunkban”³⁰

Ahhoz, hogy a város a fent jelzett tekintélyes szerepét a reformáció magyarországi terjesztésében betölthesse, elengedhetetlenül szükséges volt az iskola fejlődése és fejlesztése is. A város, a reformáció és az iskola egymást kölcsönösen gazdagító hatását elsőrangúan példázza, a második ismert rektor, Szegedi Gergely személye és munkássága. Szegedi Gergely Kálmáncsehi Sánta Márton támogatásával jutott el Wittenbergbe,³¹ ahová 1556. július 8-án iratkozott be.³² Innen hazatérve Kassán tűnik fel, ahol a városi tanács prédikátorként akarta alkalmazni. Mivel azonban a lutheri irányzattól eltérő módon tanított az úrvacsoráról, a városi tanács lemondott az alkalmazásáról. Szegedi visszatért(!) Debrecenbe. A kassai tanács 1557. szeptember 18-án levelet küldött utána, ítéletét megváltoztatva, prédikátorául akarja fogadni.³³ A hívásra Szegedi mellett a debreceni városi tanács is válaszolt egy éles hangú levélben. Felrótták a kassai tanácsnak, hogy az ő tudtukon kívül tárgyaltak Szegedivel és Kálmáncsehivel, pedig mindketten (Gergely deák és Márton doktor úr) tőlük függenek, mert az ő fizetett alkalmazottaik.³⁴ Ebből az következik, hogy Szegedi Gergely már wittenbergi tanulmányai előtt a debreceni városi tanács alkalmazásában állott, mint a debreceni iskola rectora. Az alkalmazás kezdetét pedig Kálmáncsehi első debreceni működése idejére kell tennünk, tehát kb. 1552-re. S ha nem is fogadhatjuk el azt a közvetett bizonyítékokon alapuló azonosítást, hogy Szegedi Gergely azonos azzal a Belényesi Gergellyel, aki 1544-ben az első magyarként felkereste Genfben Kálvint,³⁵ akkor is látjuk, hogy az iskola második rektora egy nagy tapasztalatú, nagy hatású, kálvini elveket hirdető reformátor, aki magas szinten tudta ellátni azt a feladatot, amelyet kora, egyháza és hazája várt tőle.

II. AZ ISKOLA KÖZJOGI HELYZETE

Az a határozottság, amivel a debreceni tanács a lelkipásztor és a tanító alkalmazása ügyében 1557-ben fellépett, mindvégig jellemzi korszakunkban (1660-ig) a magisztrátust. Magatartásán érződik, hogy „szabad királyi városi” privilégiumait komolyan vette, s élt jogaival. Az iskolával kapcsolatosan rendszabályokat foganatosított és fizette az iskola rectorait. A tanács jogköréhez tartozott a rectorok meghívása, illetve marasztása. Az oktatás-nevelés tartalmi kérdéseiről viszont a zsinatok döntöttek, a zsinati végzések tartalmát pedig a reformáció művelődéspolitikai célkitűzései határozták meg. A tanács illetékességi köre megcsorbítását nem hagyta szó nélkül a földesúrral szemben sem. Ennek bizonyítéka, hogy a városi tanács 1502-ben tiltakozott a váradi káptalannál, mert az újonnan beállított plébános a város földesurához, Corvin Jánoshoz fordult tisztében való megerősítésért. Ennek a tiltakozásnak csak az lehetett az alapja, hogy az egyház kegyura maga a város volt. Sem a parókiális jövedelmek, sem az ingatlanok, így a mai Kollégium területe sem voltak királyi vagy egyházi adományok, hanem a város saját tulajdonai.³⁶ Így az iskola nem az egyházi javakat szekularizáló kolozsvári országgyűlés végzése következtében kerül világi tulajdonba, hiszen már azelőtt is abban volt.

A tulajdonosi igény hangoztatása azonban együtt járt a városi tanács részéről az iskoláért vállalt és hozott anyagi áldozat kötelezettségével is. 1556-ban a tanács határozatot hozott arról, hogy a temetéseken végzett énekszolgálatért 16 dénár illeti az iskolát. Ennek fele a rektoré, felét pedig azok a tanulók kapják, akik erre rászorulnak (qui nullum subsidium habent hic).³⁷ Ezt az összeget 1571-ben megduplázták. 1592-ben pedig arról rendelkezett a tanács, hogy az ispotályt illető jövedelmek harmadrésze (malmok haszna, gazdátlan jószág, gazda nélkül maradt birtok eladási ára) „épen és igazságosan az ispotály-mesterek által a scholában levő tanuló deákok hasznára és táplálására rendeltessenek, a két rész pedig az ispotálybeli szegényeknek maradjon”.³⁸ A debreceni céhek is rendszeresen adománnyal járulnak hozzá az iskola fenntartásához. De voltak alkalmi adományok, örökségek is, amelyekkel az iskolai elöljáróság rendelkezett.³⁹ A tanács biztosította az iskola színvonalának megőrzéséhez és emeléséhez elengedhetetlenül szükséges külföldi egyetemjárás költségeit, és gondoskodott arról is, hogy a főúri, vagy fejedelmi adományokból, az iskolát megillető rész valóban el is jusson az iskolába. Szenci Molnár Albert feljegyzései szerint 1617-ben Heidelbergben tanult „Putnoki János, akit Debrecen városa tartott”. 1627-ben Putnoki János Debrecen lelkipásztoraként szerepel a tanácsi jegyzőkönyvekben. A tanácsi testület mellett polgárok is támogatják a peregrinusokat. A Wittenbergbe induló Németi N. János, Debreceni Csorba István, Tolnai (Sartorius) János 1584-ben debreceni polgároktól kapott pénzt⁴⁰. Olyan vonás ez, amelyik a többi, a debrecenihez hasonló iskola történetében ilyen következetességgel nem mutatható ki.

Nemcsak a város, hanem az egyház is sajátjának tekintette az iskolát. A világi és egyházi vezetés azonban nem egymással konkuráló hatalomként lépett fel, hanem egyik a másikat erősítette, esetenként kontrollálta. Az a kettősség, amely Debrecenben a szerzetesi iskola és a világi iskola egymás mellett élésében kifejezésre jutott, a reformáció által szintézist alkotott, abban a szellemben, amely Kálvin iskolaalapító szándékában így fogalmazódott meg: ,,...kollégiumot kell emelni, hogy taníthassuk és előkészíthessük a gyermekeket lelkészeknek és világi vezetőknek.”⁴¹ A reformáció, belső lényegéből fakadóan, létszükségletnek tekintette az iskolákat, s hangsúlyozta a törvényes hatóság ezirányú kötelességét: „Az akadémiákat és iskolákat, melyek az ige veteményeskertei, az ország közjövedelméből gondozzák” – írja az 1562-ben Melius Juhász Péter és Szegedi Gergely által szerkesztett Debreceni Hitvallás.⁴² Melius 1558-ban érkezett Debrecenbe. Befolyása egyre fokozódott az egyházi és iskolai életben, prédikációiban gyakran ostorozta azokat, akik a szekularizált egyházi javakat nem „az oskolák és tanítók szükségére” adják.⁴³ S hogy Melius szavának Debrecenben foganatja volt, azt mutatja az a tény is, hogy 1563-ban az iskola élén ismét olyan rector áll, akinek elegendő tekintélye és bátorsága volt ahhoz, hogy a kassai városi tanácshoz levelet intézzen, melyben a kálvini irány elfogadását ajánlja.⁴⁴

Az 1564-es tűzvész, amely elpusztította a Szent András templomot, a parókiát és az iskolaépületet, majd a városban garázdálkodó rablócsapatok dúlásai válságos helyzetbe sodorták az oktatást is. Valószínű, hogy 1564–67 között szünetelt is a tanítás. Ebben a helyzetben a debreceni iskolát a váradi pótolhatja.⁴⁵ Melius Juhász Péter 1566-ban Váradon János Zsigmondtól házat kapott birtokul, hogy az ideköltözött Hoffhalter nyomdáját „egyháza érdekében minél inkább igénybe vehesse”.⁴⁶ Az 1567-es debreceni zsinat XL. és LXV. kánonaiban már behatóan és részletesen foglalkozott az iskolaüggyel.⁴⁷ A zsinat mindenekelőtt megjelölte az iskolák célját: „az iskolákból is előállíthatja az Úr a lelkipásztorokat, tanítókat, az egyház oktatóit...”, körvonalazta a tantárgyakat: „Azért a keresztények iskoláiban elsőben a nyelvek ismérete, latin s görög nyelvtan (a hol lehet zsidó is), észtan, szónoklattan és más a theologia ismeretére megkívántató tisztességes tudományok taníttassanak, azután a hittudomány, a szent írás görög és latin nyelven adassanak elő az ifjúságnak.” Az oktatási formák közül külön kiemelték a disputációk fontosságát: „Tartsanak vizsgálatot az iskolatanítók is iskoláikban, rendezzenek gyakran iskolai vitatkozásokat” (disputációkat). (A szakirodalom egy tanácsi jegyzőkönyvi adat alapján már 1564-ben bizonyítottnak véli a nyilvános disputációk tartását. Ez a jegyzőkönyvi bejegyzés azonban a szövegösszefüggés alapján nem tekinthető Literátus Ambrus és Simándy Mihály nyilvános disputájának.)⁴⁸ A tanítók „tisztességes függéssel” rendeltetnek alá a lelkipásztoroknak, akik viszont kötelesek nekik megadni a „kettős tisztességet”, tudniillik a becsületet és kiszabott mindennapi eledelt, ha ezzel hivatalból és szerződés szerint tartoznak. A diákság részére a mértéktartó magatartást, ruházatot és hajviseletet írták elő a kánonok. A kötelességmulasztások között szerepel az az elítélendő magatartás, hogy „mindig kószálnak, helyöket szerte változtatják, folyvást új tanítókat keresnek, az iskolai munkát és gyakorlatokat folytatni nem bírják”. Itt nyilvánvalóan a diákság és a tanítás állandóságát célozzák a kánonok. Emellett azt is világosan bizonyítják, hogy a debreceni Kollégiumban 1567-ben már felsőszintű oktatás folyt.

A zsinatok a XVII. század első felében is foglalkoztak az iskolaügy kérdéseivel. Így az 1605-ös nagykárolyi zsinat azt kéri Bocskaitól, hogy vagy egy főiskola állíttassék, vagy a meglevő iskolák bővebben segélyeztessenek.⁴⁹ A zsinat határozatai között szerepel az is, hogy egy-egy iskola javára gyülekezeti perselypénzeket rendelnek. Az 1606-os szatmári közzsinat a falusi iskolákba kiment rectorok kérdésével foglalkozott, s azt határozta, hogy a rectorok 2 éven túl ne igazgassák az iskolát, hanem ha alkalmasak voltak, a tanításra azaz a lelkészségre bocsáttassanak ki, ha nem, utasíttassanak vissza a főiskolákba.⁵⁰

Ugyanaz az öntudatos felelősség érződik ezekben a határozatokban is, mint a városi tanács rendeleteiben. Ezek alá rendelve fejlődött ki az iskolai életnek az a sajátságos református típusa Debrecenben is, amely ezek mellett a faktorok mellett kialakította saját belső önkormányzatát.

III. A KOLLÉGIUM BELSŐ SZERVEZETE, ÖNKORMÁNYZATA

(A falakon belüli szabadság)

A debreceni Kollégium életét, jellegét alakító tényezők sorában a világi és az egyházi vezetőség mellett természetesen kezdettől fogva jelen volt a tanuló ifjúság idősebb tagjai által szervezett és ellenőrzött belső önkormányzat a maga ösztönző és fegyelmező hatásával.

Az iskolába beiratkozott tanulók névsorát 1588-tól ismerjük folyamatosan.⁵¹ A Series studiosorum, az ettől kezdve folyamatosnak tekinthető névsor (csupán az 1594. és 1596. év hiányzik) egy már kialakult diákszervezet meglétét feltételezi, hiszen a név mellett az illető által viselt tisztséget is feljegyzi. Az első iskolai törvénynek tehát 1588 előtt kellett létrejönnie. Ez a törvény elveszett ugyan, de az 1657. évi törvénybe átvett részleteiből tudunk létezéséről és néhány pontjáról is.⁵² Az első iskolai törvény mintája és forrása a wittenbergi magyar diákok coetusának 1571-ben az egyetem által is elfogadott alapszabálya volt, amelyet a helyi viszonyokra alkalmazva és Trotzendorf goldbergi iskolájának törvényeivel párosítva vettek át a XVI. századi magyar református kollégiumok (Pápa, Sárospatak, Debrecen).⁵³ Trotzendorf, Melanchthon és Sturm mellett a XVI. századi protestáns nevelés kiemelkedő alakja. Iskolájában a római köztársaság tisztségviselőinek mintájára osztotta be a tanulókat különböző nevelési és fegyelmezési feladatok végzésére. Talán ez, az egyenlőség elvét hirdető hatás az oka annak, hogy a debreceni diáknévsorban sehol nem tüntették fel, hogy ki a nemes származású. Olyan önkormányzati forma körvonalai bontakoztak ki előttünk, amely alapjaiban életképesnek bizonyult évszázadokon át a debreceni iskola életében, s hatása máshol is érvényesült (pl. Nagybánya).⁵⁴

A városi tanács által választott rector mellett az ifjúsági önkormányzat élén a maguk választotta senior állt. Az 1588-as névsorban két másik tisztségviselőre történik utalás: a collaborator, a tanítás munkájában a rectornak segítő diák, a contrascriba pedig a senior helyettese.

Az 1657-es törvényekből rekonstruálhatjuk a diákönkormányzat vezető testületét, a senatus scholasticus-t, melynek tagjai a senior, a contrascriba, az énektanítók (cantores 4–5), és az ún. collegák (az alsóbb osztályok tanítói, 5–6 fő). A senatus scholasticus-nak nem volt tagja a rector. Főként anyagi és fegyelmezési ügyekben érvényes jogköre biztosította a coetus tagjainak relatív szabadságát külső hatóságokkal szemben. A kifelé való önvédelem mellett azonban igen fontos szerepe volt a belső munkamegosztás megszervezése és ellenőrzése. A diáktisztviselőkről a törvény a „Leges speciales” III–X. fejezetében rendelkezik.⁵⁵

A senior és a contrascriba választás útján került tisztségébe. A választás a coetus belügye volt. Figyelembeveendő szempontok, hogy az illető „okos, tudós, józan, jámbor, kipróbált hitű, erkölcsű és életű” legyen, aki „tisztében való hűséges eljárásra a rector előtt letett esküvel kötelezi magát.” (III.)

A senior kötelességei között első helyen szerepelt az iskola jó hírének megőrzése, gyarapodásának elősegítése. Ő kezelte a coetus vagyonát, kötelessége, hogy igazságosan és méltányosan ossza ki a járandóságokat. A tisztségek betöltésére arra alkalmas embereket kellett kiszemelnie, a büntetések kiszabásánál személyválogatás nélkül kellett ítélnie. A coetus pénzét kölcsönbe kívülvalóknak nem adhatja, a kapott adományok felét az iskola pénztárába teszi, másik felét a diákok között szétosztja. A törvény elkötelezte a seniort, hogy a rector tekintélyének őre, s ne rombolója legyen. Kötelességmulasztás esetén a senior büntetése rectori intés, pénzbírság, virgácsolás, hivatalvesztés, az iskolából való eltávolítás lehetett, az eset súlyosságától függően. (IV.)

A senior helyettese a contrascriba volt. Esküje ugyanolyan szövegű, mint a senioré. Ő gyakorolt közvetlen felügyeletet a tanulók iskolán belüli és iskolán kívüli tevékenysége fölött. Ellenőrizte a tanórákon és az istentisztelen való megjelenést, átvette a kántortól a temetési éneklésért kapott összeget, s továbbította a seniornak. Különös gonddal kellett annak utána néznie, hogy kapuzárás után (este 9-kor) nem hiányzik-e valaki. (V.)

A diákönkormányzat „tisztikara” (officiales) mellett azonban ott találjuk a fontos részfeladatokat végző „közlegényeket” is. Az oeconomus gondoskodott arról, hogy reggel mindenki időben (3 órakor) felkeljen. Télen minden lakóhelyiségben be is kellett gyújtania. Este 7 órakor ő adott jelt a bibliaolvasásra és az imádságra, majd utána katalógust olvasott, s följegyezte a hiányzókat. Este 9 órakor jelezte a lefekvés idejét, kiküldte az épületből az idegeneket, bezárta az ajtót, majd átadta az iskola kulcsát a seniornak. Nyilvános előadások, vitatkozások alkalmával ugyancsak köteles volt feljegyezni a hiányzókat. Felügyelt a takarítás rendjére, a tanulók iskolai magaviseletére. Ügyelt arra is, hogy a diákok ne használjanak illetlen szavakat, s beszédükbe ne keverjenek magyar szavakat (hungarizmus). Ezen kívül latin vagy görög nyelvű beszédet kellett készítenie, s azt szombatonként kívülről el kellett mondania. Ezt helyettesítheti a Szentírásból megtanult néhány fejezet elmondásával is. (VI.)

A coquus volt az élelmezésért felelős diáktisztviselő. Naponta kétszer végigjárta néhány szegény diák (mendikáns) kíséretében azokat a polgárokat, akik rendszeresen juttattak ételt a diákoknak. Ha valahol étel helyett pénzt kapott, azt köteles volt átadni a contrascribának. Minden másfajta ajándékot magának megtarthatott. Az ő felelőssége volt, hogy a fazekak épségben visszakerüljenek gazdájukhoz, valamint, hogy a coetus tulajdonában lévő kosarak mind meglegyenek. E tisztség viselője két hónapnál tovább nem maradhatott hivatalában. (VII.)

Az explorator is két hónapig viselte hivatalát, helyzete azonban korántsem volt olyan irigylésre méltó, mint a coquus-é. A törvény is elismerte róla, hogy ez a szolgálat terhes és semmi haszonnal nem kecsegtet (gravis et inutilis). Naponként kétszer felderítő útra indul a városba. Meg kellett tudakolnia, hol lesz olyan létszámú és rangú vendégsereg, akiket a diákoknak illendő énekléssel köszönteniük kell. Ő volt a felelős azért, hogy a diákok a vendégségben illendően viselkedjenek, valamint időben hazatérjenek. (VIII.)

A lotor tisztsége viselőjétől mindenekelőtt alázatot követelt. Így kellett fogadnia, ha az „officiales” a három hónapig tartó mosogatás szolgálatát rótta ki valakire. Tűzre, vízre, tisztaságra is ő ügyelt. Hanyagság esetén újabb egy hónapig végezte ezt a munkát. (IX.)

Két éjjeliőr, vigil teljesített szolgálatot minden éjszaka este 9 és hajnali 3 óra között. A második őr kötelessége volt, hogy röviddel 3 óra előtt ébressze az oeconomus-t. Az őrség közbeni kötelességmulasztást súlyos esetben az iskolából való eltávolítással büntették. (X.)

A két utóbbi szolgálatra való beosztás tulajdonképpen már a büntetések közé tartozott. A törvények minden tisztség esetében részletesen intézkednek a büntetések fajtáiról. Leggyakoribb a pénzbüntetés (általában 25 dénár), de megtaláljuk a büntetések nemei között a megintést, a megdorgálást, a nyilvános bocsánatkérést, beszéd készítését és nyilvános előadását, a szolgálati idő meghosszabbítását, a hivatalvesztést, a fizető tanítványoktól való megfosztást, a nyilvános verést és az iskolából való kicsapást. Ha valaki nem volt képes megfizetni a büntetést, azt levonták a coetus pénztárából neki járó havonkénti részesedésből. A büntetések kiszabása és végrehajtása a senatus scholasticus mellett működő „sedes scholastica”, az iskolai törvényszék feladata volt. Ennek működéséről korszakunkban pontos adataink nincsenek. Az iskolai törvényszék hatáskörén kívül eső kirívó esetekben (gyilkosság, házasságtörés) a sedes scholastica megfosztotta a vétkest coetustagságától, s a kiközösítés után átadta a városi hatóságnak.⁵⁶

A törvények alapján kirajzolódó iskolai szervezet nemcsak Debrecenre jellemző. Alapvonalaiban ez tükröződik az 1585-ös pápai, az 1621-es sárospataki és az 1654. évi nagybányai iskolai törvényekben is.⁵⁷ Ugyanaz a keret, ugyanazok a tisztségviselők, a feladatkörök. Ennek magyarázata részben a fentebb említett közös gyökérzet, de az a törekvés is, hogy ezek az iskolák ne egymástól függetlenül, hanem egymást segítve fejtsék ki tevékenységüket. Ezért fogadtak kölcsönösen szívesen egymástól diákokat és tanárokat, s tudtak beilleszkedni a máshonnan jött, de azonos lelki-szellemi arculatú, s azonos vagy közel azonos belső rendhez szokott tanítványok és tanulók. Olyan belső mozgást tett lehetővé ez a közös értékrendszer, amely mindegyik iskolát gazdagította és gyarapította.

Az azonosság mellett természetesen adódnak hangsúlyeltolódások is. A törvények nem légüres térben keletkeznek, s fejlődnek. Ennek tudható be, hogy a debreceni coetus élete és jogköre szélesebbnek tűnik, mint akár a pápaié, akár a sárospatakié. Hiszen a pataki coetus főúri, illetve fejedelmi patrónusok támogatását élvezte, de érezte azok korlátozó jogait is, s elvesztésük esetén pedig létének és megmaradásának alapját veszítette el. Debrecenben a coetus autonómiája ilyen módon nem ütközött kegyúri korlátokba. A tanács segítette, de a XVII. század közepéig nem igényelt felette hatalmat. S ha igényelt volna is, számolnia kellett az egyházkerület vétójával. Ugyanakkor a coetus részben levette a tanács válláról az iskola háztartásának gondját.

Feltűnő, hogy a debreceni törvényekben nem szerepel hitvallási eskü, mint akár Wittenbergben, akár Genfben, és nem hangsúlyozzák a hitvallásokhoz való hűséges ragaszkodás kötelességét, mint a pataki törvények a II. Helvét Hitvallás megtartását és a Heidelbergi Káté szorgalmas tanulását.⁵⁸ Nyilvánvalóan Debrecent nem érintette olyan mértékben az ortodoxiától való elhajlás veszélye, mint Patakot 1621-ben.

A törvények olyan iskolai életet tárnak elénk, amelynek sikere igen nagymértékben múlt a tanuló ifjúság öntevékenységén, felelősen sokrétű közreműködésén. A nevelő és önnevelő intézmény rendszere magától értetődően nem lehetett meg a tanítás munkájában sem a diákok aktív részvétele nélkül. Bár a tananyagról, tantervről, az oktatás tartalmáról szinte semmit nem részleteznek a törvények, mégis fontos információkat nyújtanak a jellegzetes református kollégiumi tanítás-nevelés módszeréről. Az öntevékenység fontos formáját jelentették az ún. collatio-k, a 8 főből álló tanulókörök, amelyek a rector által előírt feladatokat közösen végezték el, egymást ellenőrizve és segítve. A collatio tekinthető a későbbi önképzőkör ősének.

A tanítás megszervezése a rector feladata és hatásköre. A rector a tanács által választott és a lelkipásztor felügyelete alá rendelt személy, akitől a törvény megkövetelte, hogy megfelelő képzettségű (azaz valamelyik helvét irányzatot valló külföldi akadémia neveltje), kegyes életű, jó hírnevű, hűséges, szorgalmas, melegszívű ember legyen. Előadásait a szabályszerű időben köteles megtartani. A teológiát és a filozófiát ne csak vitatkozó, hanem kifejtő, magyarázó módon adja elő. Az ún. „instrumentális” tárgyakat, amelyek előkészítésül szolgálnak a tudományokat megkoronázó teológia műveléséhez (latin, görög, héber), a poétikát, a retorikát, logikát és a klasszikus írókat szorgalmasan tanitsa.⁵⁹

A rector természetesen nem tudta egyedül az összes növendéket tanítani, az ő hallgatói csupán a subscribált tógátus diákok voltak. Az alsóbb szinteken diákokat vont be a tanítás munkájába, ezek voltak a collaboratorok, vagy „praeceptor publicus”-ok, az osztálytanítók. Az 1657-es törvény 6 osztály meglétéről beszél. Ezek megnevezése sorban felfelé haladva: rudimentáriusok, donatisták, etymologicusok, syntaxisták, rhetorok, poéták osztálya. Ezt a hatosztályos középfokú iskola-tagozatot tanították a rector által kijelölt praeceptor publicus-ok, az osztálytanítók.

A tanítási órák reggel 6–7 és 9–10 között, délután 2–3 és 4–5 között voltak. A praeceptorok felelősek tanítványaik pontos megjelenéséért, iskolán belüli és kívüli (templomi) viselkedésükért. Osztályaikat egymás között nem cserélgethették, a félév befejezése és a nyilvános vizsga megtörténte előtt osztályuk tanítását nem hagyhatták abba. Kezdetben ingyen tanítottak, csak az 1657. évi törvény biztosít számukra rendszeres járandóságot.

Az osztálytanítók mellett voltak magántanítók (praeceptores privati) is. A rector tudtával és beleegyezésével kaphattak növendéket, egyszerre többet is. Tanítványaik többsége a helybeli tehetősebb szülők gyermekei közül került ki, akik különböző módokon fizethettek tanítójuknak: pénzzel – nummisták, étellel – cibisták, mosással – lotorok. A tanárok a fizetni nem tudó gyermekek mellé is rendelhettek magántanítót, az ilyen tanítványok voltak a gratisták. A magántanítók munkáját közös módszer szabályozta, tanítványaikat egymás között nem cserélhették, tanári engedély nélkül tanításukkal nem hagyhattak fel.⁶⁰

A tanítás munkájában való részvétel a felsőbb éves diákok számára egyben már előkészítésül is szolgált arra az időre, amikor önállóan kellett vezetniük egy-egy falusi iskolát a Kollégium partikulájaként. A rectorságra menetel azt a célt is szolgálta, hogy az illető összegyűjtse a külföldi akadémia felkereséséhez és az ottani tanulmányokhoz szükséges összeget. Gyakran előfordult, hogy olyan diák ment ki rectorságra, aki tanulmányait még nem fejezte be teljesen. Az ilyen tanuló egyszer kérhette visszavételét a coetusba. Az önállóság és szabadság megtapasztalása után természetesen ők már nehezebben illeszkedtek vissza a szigorú törvények keretei közé, ezért is igyekezett ezt a szokást a törvény visszaszorítani, amennyire csak lehetséges volt.

A tanulmányaikat itthon már befejezett, külföldre készülő diákok, valamint a lelkésszé szentelésükre váró ordinandusok kívül estek az iskolai törvények hatáskörén. Rájuk már a zsinati rendelkezések voltak érvényesek. 1595-ben a tasnádi részzsinat előírta, hogy az ordinandusok a következő zsinatig is kibocsáttassanak a tanításra, a keresztség kiszolgálására, a vigasztalásra (temetés?), de úrvacsorát nem szolgáltathatnak ki.⁶¹ A teljes jogú lelkészség feltétele a zsinati vizsga volt. Ennek letétele után az illető ordinált lelkészként élete végéig maradhatott hivatalában. 1629-ben a határozatot úgy módosították, hogy a keresztelés az ordinatio előtt exmittált „akadémikusoknak” engedtessék csak meg.⁶² A lelkészségre kimenő búcsúzó diákok szokása volt a búcsúlakoma, az ún. „exitus” tartása. Amikor valaki az iskolát elhagyta, az illető egyház gondnoka a búcsúünnep céljára pénzt, vagy bort és ennivalót hozott magával. Az ünnepet hosszú időn keresztül az auditoriumban, vagy a senior lakásán, esetleg kinn a városban tartották. Az 1657-es törvények a legtöbb bajt okozó szokásnak tekintették, s úgy rendelkeztek, hogy az exitusra csak 7 collega (a collatio tagjai) lehet hivatalos, s azt a lakószobában kell megtartani.⁶³

Az 1567-es zsinati törvények is intézkedtek már az ifjúság öltözködését illetően. Ezeknek érvényére hívta fel a figyelmet a XVII. század elején Dengelegen tartott zsinat, amikor kimondta, hogy „a deákok tudományára és ruházatjára nézve a majores articuli nevű kánon LXV-dik cikkelye szorosan megtartassék”.⁶⁴ Egységes viseletet 1624-ben rendel el Bethlen Gábor fejedelem megbízásából Rákóczi György felsőmagyarországi kapitány, a későbbi fejedelem. Az egyenruha ettől kezdve bokáig érő kapcsos dolmány, felette zöld színű tóga sárga zsinóros díszítéssel, a fejen hosszú magyar süveg ugyancsak zöld rojttal.⁶⁵ Ez a viselet maradt érvényben egészen 1774-ig. A tógát csak a lelkészi pályára készülőknek volt kötelező viselni. Innen érthető az 1588-as névsor későbbi feliratának megkülönböztetése (tógások és nem tógások). A debreceni és váradi iskola szoros kapcsolatára utal, hogy a váradi iskolában is ugyanilyen tóga viselése kötelező 1624-től kezdve.

A coetus, a városi tanács és az egyházkerület egymással való viszonya természetesen nem volt mentes a súrlódástól, sőt a nyílt szembehelyezkedéstől sem. A városi tanácsot 1618-tól kezdve saját iskolájának anyagi támogatása mellett megterhelte a gyulafehérvári akadémia költségeinek részbeni viselése is. A Török család kihaltával ugyanis a fejedelmi kincstárra szállt Debrecen 2000 forintnyi évi földesúri adója. Ettől kezdve szinte állandósul a feszültség a coetus és a városi tanács között jogi és anyagi kérdésekben. A tanáccsal szemben a coetus az egyházi hatóságoknál keresett panaszaira orvoslást, így ebben a háromszögben ki-ki a saját pozíciójának fenntartásáért, illetve erősítéséért küzdött a maga eszközeivel.

A helyzet 1626-ban éleződött ki igazán a coetus és a tanács között. Ekkor kezdődött meg a még 1564-ben leégett templom újjáépítése, nagyrészt a városi tanács költségén. Mivel ugyanebben az esztendőben az iskolában létrehozták a második tanári állást, ami szintén anyagi megterhelést jelentett a városnak, a tanács 1627-ben úgy döntött, hogy a céhek adománya, a só és a bírságok jövedelme, ami eddig a coetus pénztárát gyarapította, a templom újjáépítésére fordíttassék.⁶⁶ A diákság a rendelkezésre lázadással válaszolt, s az ügyet a szatmári generális zsinat elé vitte. A zsinat ugyan nem a tanács javára döntött, az elvont járandóságot a diákok visszakapják, de a tanács jogkörének bővülésére utaló határozatot hozott. A tanács joga felügyeletet gyakorolni a coetus egyes anyagi ügyei felett. A coetus a temetési éneklésért járó fizetséget nem hajthatja be adó módjára, hanem a régi szokás szerint kell azt kérnie.⁶⁷ Ugyanakkor azt is kimondta a zsinat, hogy ezentúl a coetus nem fordulhat panaszaival közvetlenül a tanácshoz, hanem csak a lelkészek által a rector tudtával és beleegyezésével. A coetus szabadsága korlátozásának tekintette a rendelkezést, s nem fogadta el. Erre újabb rendelkezés született 1629-ben Váradon, amelyik már a tanrendet is érintő kérdésekben döntött. A iskolai törvényekbe való betoldás elleni tiltakozásként következett az újabb lázadás 1631-ben, amelyet a piskolti zsinat végzése zár le: „Az iskolatanulók mindenféle összeesküvéstől, szövetkezésektől és rendetlen gyűlésektől eltiltatnak. Ezen szabály a coetus könyvébe a törvények közé irattassék be. Ha a gyűléstartás kikerülhetetlen, a rector engedélyével kell tartani büntetés, vesszőzés terhe alatt.”⁶⁸ A rend helyreállításában, a diákság lecsillapításában nyilván nagy szerepe lehetett az új rectornak, Medgyesi Pálnak, a XVII. századi magyar puritán mozgalom egyik kiemelkedő alakjának.

Közös baj idején a városban a diákság megmutatta, hogy nem csupán ellenlábasa, hanem segítőtársa is Debrecennek. Példa erre az 1640-es tűzvész idején tanúsított magatartásuk, amelyről Kismarjai Veszelin Pál prédikátor így emlékezett meg: „Ezen... siralmas jajt öregbíté a sok napokon városunkban levő kibeszélhetetlen nagy félelem, éjjeli és nappali rettegés, és a szertelen nyughatatlanság, mely miatt még innep napokon is az úrnak házába istenszolgálatra fel nem gyülekezhettek városunk lakosai, hanem – a tűzgyulladástól rettegvén – utczánként hallgatták scholánk-béli tudós ifjak szájából, az Úrnak beszédét”⁶⁹

1644-ben újabb zendülés tört ki az iskolában. A diákok elhagyták az iskolát, tiltakozva az ellen, hogy az új kántor nem a régi szokás szerint fizette a diákságnak a temetési éneklésért járó összeget. A városi tanács nem tudott vagy nem akart végleges döntést hozni a kérdésben, ezért csak annyit határozott, hogy a diákok maradjanak csendben, amíg a generális zsinat össze nem ül.⁷⁰ 1650-ben olyan zavargásokra került sor, melyeknek következményei messze kihatottak nemcsak az iskola, de a város határain túlra is, és súlyos következményekkel jártak az iskola életére. Szokolyai István és Mányoki István rectorsága idején történt a nagyméretű lázadás. Szokolyai rectort a coetus felelősségre kívánta vonni „olyannal tévén adóssá, amivel nem bírt, nem is fizethetett”.⁷¹ A ma már pontosan fel nem deríthető ok miatti viszályban a rector a városi tanácsnál és az egyházmegye esperesénél keresett orvoslást sérelmére. A tanács és az egyházmegye képviselői erőszakkal behatoltak az iskola területére. A diákok ragaszkodva a „schóla szabadságához” generális zsinat elé akarták vinni a kérdést. Az iskolai összecsapásnak több sebesültje is lett, végül a seniort és a contrascribát tömlöcbe vetették. Az ügyben a fejedelem által összehívott generális zsinat intézkedett, s a Debrecenben tartott semigenerális zsinat olyan intézkedéseket hozott, amelyek tovább gyengítették a coetus erejét. Az iskolai szenátus, a senatus scholasticus eltörlését már ekkor kimondták. Valójában azonban ezt a rendelkezést nem hajtották végre sem ekkor, sem 1657-ben, amikor a törvény újra rögzíti, hogy a visszaélések miatt eltöröltetik a senatus scholasticus. A határozat a rectort a coetus fölé helyezte, vele szemben a senatus scholasticus nem léphet föl egyenrangú félként. A végzések a tanácsot kártérítés fizetésére kötelezték, az elfogott diáktisztviselőket pedig szabadon kellett bocsátani. Az egyházi befolyás érvényesülését mutatja az a tény is, hogy az iskolát ellenőrző vegyes bizottságban csak a világi tagok számát állapították meg. Túlsúlyban mindenképpen az egyháziak voltak. Az iskola szempontjából a végeredmény mégis csak az lett, amit a krónikaíró Barta Boldizsár így fogalmazott: „A schólát újabb törvényekkel megszorongatják...”⁷²

Az 1657. esztendő hozta meg az „új” iskolai törvényeket. Ezek megszületését az év elején történt véres verekedés idézte elő. Most a diákok törtek rá a tanácsházára és megsebesítettek több városi tanácsi tisztviselőt. A diákok közti fegyelem ilyen nagyfokú lazulásához bizonyára hozzájárult az a körülmény, hogy a tanács az 1650-es rendelkezések óta nem gondoskodott mindig a második rectori állás betöltéséről. Másrészt 1656–1657 általánosan „nyugtalan tanév” volt. A diákzavargások hátterében nyilvánvalóan ott húzódott az általános politikai nyugtalanság és zűrzavar, amelyet II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata, s a kudarcot követő bosszúhadjáratok idéztek elő. Ugyanebben az időben zavargások voltak Sárospatakon, és zsinati küldöttséget küldenek a váradi schola „kicsapongásainak orvoslására”.⁷³ A vétkes diákokat az iskolából kicsapták, s előkészületeket tettek az új törvények megalkotására. A városi tanács 17 pontból álló rendeletben szabta meg a diákok kötelességeit és a saját jogait. A rendelet lényege: a diákoknak tilos tóga nélkül járni, éjszaka a városba kimenni, kántálni, kocsmázni, fegyvert tartani a schólában. A tanács tudta nélkül és akarata ellenére a coetus nem fogadhat be diákot. A diákok által elkövetett vétkek nemcsak az iskolai törvény, hanem a magisztrátus elé is tartoznak. A tanács képviselői legyenek jelen a visitatio-n, törvénytételre az iskola területére bemehessenek. Csak a törvényeket aláíró diák maradhat az iskolában. Az iskolai törvények egy példánya a városi tanács kezeinél legyen.⁷⁴

Az ifjúság válaszul elhagyta az iskolát. A generális zsinattól Tornai István püspök, Nógrádi Mátyás lelkész és Komáromi Csipkés György lelkész megbízást kaptak az új iskolai törvények elkészítésére. Ez még ebben az esztendőben el is készült. Ünnepélyes kihirdetésére 1658. július 7-én került sor. Ekkorra már 216 nagydiák gyűlt újra össze, hogy aláírásával kötelezze magát azok megtartására.

Az „új” törvény megalkotását fegyelmi problémák tették szükségessé, ezért nem találunk benne szinte semmit az oktatás módszeréről és tartalmáról. Ezeket zsinati rendelkezések és a hagyomány szabályozzák.

IV. AZ OKTATÁS TARTALMI KÉRDÉSEI

Tankönyvek – Tanárok – Módszerek

A reformációval protestánssá lett debreceni iskolának meg kellett találnia és saját adottságaihoz kellett igazítania azokat az oktatási-nevelési alapelveket, amelyek a protestáns típusú iskolázás követelményeinek megfeleltek. A pedagógiai változások természetesen nem mentek végbe azonnal sem tartalmi, sem szerkezeti tekintetben. A középkori iskolára jellemző hármas tagozódás továbbra is megmaradt (elemi ismeretek, grammatika, poétika-retorika), és tovább használták az addigi tankönyvek nagy részét is. Ilyen volt például a IV. században Donatus által kezdők számára írt latin nyelvtan,⁷⁵ vagy a Cato néven emlegetett Libellus elegantissimus (moralizáló latin mondatokat tartalmazó) tankönyv.⁷⁶ A középkor végi hazai oktatás kedvelt gyakorlókönyve volt Heyden Sebald kétnyelvű (latin + anyanyelv) párbeszédeket tartalmazó Puerilia Colloquia című műve. Ennek magyar változata 1527-ben Krakkóban jelent meg először Sylvester János magyar szövegével.⁷⁷

A reformáció terjedésével azonban megjelentek a protestáns tanítási eszméket képviselő könyvek is a hazai iskolákban. Elsősorban Melanchthon művei, valamint az ábécés kátékönyvek. Az első magyar nyelvű káté is Krakkóban jelent meg 1538-ban. Az keresztyénségnek fundamentumáról való tanulság címmel Bencédi Székely István összeállításában. A debreceni oktatás számára még jelentősebb volt Heltai Gáspár 1553-ban Kolozsvárt kiadott kátéja, amely címében is utal a használat módjára: A keresztyéni tudománynak fundámentuma ...a magyar olvasásnak módjával egyetemben, a gyermekecskék és egyéb együgyű keresztyének épülésére. A kátékönyvek jelentősége a reformáció nézeteinek népszerű terjesztése mellett az anyanyelvi oktatás számára is felbecsülhetetlen. Ezek a könyvek segítették az anyanyelvű iskolai népoktatás megindulását.⁷⁸

Melanchthon latin és görög nyelvtana szolgáltatta az alapot Molnár Gergely latin és Károlyi Péter görög tankönyvéhez. Mindkettő igen széles körben terjedt el, s számos kiadást ért meg. Előbbi 1556-ban, utóbbi 1567-ben jelent meg első ízben Kolozsvárt.⁷⁹

A latin nyelv tanulásához szükséges szótárt elsőként Szikszai Fabricius Balázs sárospataki tanár készített Nomenclatura seu Dictionarium Latino-Ungaricum címmel. A mű sokáig csak kéziratban terjedt, de már ekkor is nagy közkedveltségnek örvendett a diákok között. Első kiadására 1590-ben Debrecenben kerül sor. A későbbi kiadások közül kiemelkedik az 1597-es, amelyet a kor kiemelkedő pedagógus egyénisége, Újfalvi Anderkó Imre szerkesztett. Ennek a bővített kiadásnak különleges érdekessége, hogy az előszó után Újfalvi közli a reformáció másik nagy pedagógusának, Johannes Sturmnak egy levelét, amelyben a latin beszéd hasznát és szükségszerűségét fejtegeti a strassburgi tanítómester. Ennek alapján nemcsak feltételezhetjük, hanem állíthatjuk, hogy Sturm pedagógiai gondolkodásmódja éreztette hatását a kor debreceni iskolájában.⁸⁰ A szótár nem betűrendben, hanem az egyes témák szerint csoportosítva közölte a szavakat, mai mérce szerint is eleven, találó magyar megfelelőkkel.

A Nomenclatura első kiadása után egy évvel, 1591-ben kerül ki a debreceni nyomdából Erasmus két munkája: Dicta Graecia sapientum, interprete Erasmo Rotterdamo és Civilitas morum Erasmi címen. Az ókori humanista bölcselők erkölcsisége épült be ezeknek a műveknek a segítségével az iskolai oktatásba, hogy segítsen a hétköznapi életben való erkölcsileg hiteles forgolódásra. A reformáció iskolái általában mindig ezt az utat járták. A végső cél a pietas, a hozzá vezető út pedig a humanista műveltség. Erasmus népszerűségét – melyhez bizonyára hozzájárult elegáns latinsága – jelzi, hogy Szárászi Ferenc, aki 1603–1610 között debreceni lelkipásztor volt, lefordította Erasmus Adagia című aforizmagyűjteményét.⁸¹

Az iskolai élethez szorosan kapcsolódott a diákság énekes szolgálata a templomban vagy temetések alkalmával. Ez tette szükségessé az iskolai énekeskönyvek megjelenését. Debrecenben Újfalvi állította össze az első ilyen jellegű énekeskönyvet, kiadásáról 1598-ból értesülünk.

Laskai János debreceni rectorsága idején 1577-ben adta ki először Arithmeticaját. A könyvet a diákok számára írta, amint a cím is utal rá: Az számvetésnek rövid és hasznos uta avagy módgya, mely tanulóknak hamarább való értelmekre az Frisiustól irattatott számvetésből anno 1577 rendeltetett. Bár a mű címe az Arithmetica-t a holland Gemma Frisius nemzetközi tekintélyű munkája fordításának mondja, valójában ez az első magyar nyelvű számtankönyv, amely a kor európai szintű matematikai ismereteit összegezte.

A debreceni nyomdából 1565 és 1642 között több jogi kézikönyv is került ki több kiadásban, így Werbőczitől a magyar jog kézikönyve (1565, 1611, 1639). A nem-tógátus, tehát nem lelkészi pályára készülők között nyilvánvalóan sokan voltak, akiknek világi foglalkozásukhoz szükségük volt a jogi ismeretek elsajátítására.

A képzés csúcsát a teológiai oktatás jelentette Debrecenben is. A teológiai oktatást kezdetben biztosan Melanchthon művei alapján végezték. Ő írta a reformáció korának legnépszerűbb dogmatikai kézikönyvét (Loci communes 1521). Később a debreceni rectorok, lelkészek maguk is írtak „nagykátékat”, azaz dogmatikai tankönyvként használható munkákat (Melius, Félegyházi Tamás, Szikszai H. Bálint). A felekezeti viták kiéleződése után a helvét irányzatú tankönyvek kerültek előtérbe (Ursinus, Wolleb). Ez utóbbinak a tankönyvét 1634-ben Debrecenben ki is nyomtatták (Christianae theologiae compendium, 1626).

A tankönyvek részletekbe menő ismertetése nélkül is világosan látszik, hogy a debreceni iskola oktatási-nevelési szellemét döntő módon befolyásolták azok az áramlatok, amelyek a XVI. századi európai művelődés- és oktatásügyet irányították. A század kiemelkedő jelentőségű protestáns pedagógusai a középkori tanítás-nevelés reformálása terén a humanizmust használták fel természetes szövetségesként. Eltérés csak abban volt közöttük, hogy nem egyforma mértékben biztosítottak szerepet a humanizmusnak pedagógiai elképzeléseikben. Összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy Melanchthon a konfesszionális és humanista jelleg egyensúlyára törekedett, míg Sturm rendszerében a humanista, Trotzendorféban pedig a konfesszionális jelleg kerül túlsúlyba.

Melanchthon pedagógiai reformja 1518-ban kezdődött Wittenbergben. Tanulmányi reformjának lényege a középkori „septem artes liberales” továbbfejlesztése és evangéliumi tartalommal való megtöltése. Az alsó fokú képzés befejezése nála a retorikai és dialektikai kurzus volt. A tanfolyamok idejét és tananyagát nem határozta meg pontosan. Programadó beszédében megcsendültek azok a kifejezések, amelyek a „krisztusi tudomány” értelemmel és akarattal való elsajátítására buzdították a hallgatókat. A hit forrásaihoz való merész visszatérésre pedig a felvilágosodás jelszavává lett „Sapere audete” felszólítással bátorította növendékeit.⁸²

Sturm strassburgi gimnáziumában fő feladatnak a latin stílusképzést tartotta. A jó iskola ismérve nála is a „pietas atque religio”, a megvalósítás eszköze az „eloquentia ac sapientia”, azaz az ékesszólás és a gondolkozás kifejlesztése. Iskolájában kilenc osztályba sorolta a növendékeket (1 olvasás, 6 grammatika, 2 retorika, dialektika).⁸³ Sturm módszerében különösen a retorika oktatásának módszerét tartották nagyra a magyarok.⁸⁴

Trotzendorf goldbergi iskolájában 3 jellegzetes fő elv uralkodott: 1. a tanulók közötti egyenlőség (omnes aequaliter regantur) 2. a latin nyelv kizárólagos használata. 3. a tanulóknak a nevelésbe és az iskola kormányzásába való bevonása. Hat osztályban tanulnak a diákok. A legfelsőben, a prima-ban tanított a dictator, a többiben idősebb tanulók. Bár goldbergi iskolában tanult debreceni diákról nem tudunk (a felvidéki városok közül Lőcséről több tanuló is járt Goldbergben)⁸⁵, de a debreceni iskola coetusának szervezetét ismerve szembetűnő az egyezés. (Hogy Pápán is hatott, arra mutat az a tény, hogy a latin beszéd ellen vétők büntetésként Pápán is hasonlót alkalmaztak, nyakba akasztott kis táblácskát.)⁸⁶

A debreceni rectorok külföldi egyetemi tanulmányait vizsgálva azt látjuk, hogy 1556 és 1586 között szinte egyeduralkodó volt a wittenbergi akadémia. Akadtak persze e korszakban is fénylő tehetségek, akik több egyetemen csiszolták tudásukat. Thuri Mátyás Szikszai Hellopeus Bálinttal együtt 1566. október 14-én iratkozott be a genfi akadémiára. Ők az első magyarok, akik itt tanultak. Első genfi tartózkodása után Thuri több ízben is felkereste Bézát és Bullingert. Az ő munkája az első tudatos kapcsolatteremtés a svájci reformáció és a debreceni iskola között. Bézának, mint a genfi akadémia elismert tanítójának a hatása nyilván az iskolázás terén is jelentkezett Debrecenben. Thúri, aki Wittenberg és Genf után Heidelbergben is tanult, fontos összekötő személy volt Béza és Melius, valamint a többi magyar reformátor között. Az ő rectori működése 1572–1575 között nyilván segíti őrizni azt a szellemi színvonalat, amelyet elődje, Félegyházi Tamás idején ért el az iskola. Félegyházi 1561-ben Krakkóban, 1562-ben Boroszlóban, 1563-ban Oderafrankfurtban, 1564–1567 között pedig a wittenbergi egyetemen tanult, bizonyára a városi tanács támogatásával. Egy esztendei mezőtúri rectorsága után 1568-ban került tanárnak Debrecenbe. Személyében a XVI. század egyik legnagyobb képzettségű teológusa lett az iskola rectora. Félegyházi 1570-ben tanítványaival együtt elhagyta Debrecent. Kolozsvárra ment, ahonnan egy esztendő múlva tért vissza, s tovább folytatta rectori tevékenységét. Az ügy hátterében az egyháztörténet-írás egészen a 60-as évek végéig Félegyházinak az unitarizmus felé hajlását sejtette. E hipotézis szerint az unitarizmus ellen elkeseredetten küzdő Melius parancsára távolították el Félegyházit Debrecenből, aki Kolozsvárt közvetlen közelről szemlélve az unitáriusok tevékenységét, abból kiábrándult, s megtért bűnösként érkezett vissza Debrecenbe. A valóságban azonban a Kolozsvárra való távozásának egészen más oka volt. Az 1564-es tűzvész, az 1566-os tatárdúlás, majd 1569-ben Karácsony György „szent hadának” a megjelenése olyan gazdasági hanyatlást idéztek elő a városban, aminek következtében a város egyszerűen nem volt képes az iskola anyagi fenntartására. Emellett a gazdasági természetű ok mellett van egy egyházpolitikai jellegű is. Félegyházi diákjaival a Kolozsvárt levő kisebb református iskolába ment – s minden bizonnyal Melius akaratával megegyezően azért, hogy onnan folytathasson szellemi küzdelmet a város unitárius befolyás alatt álló iskolájával. Amint pedig a helyzet megengedte, a város visszahívta megbecsült tanárát és diákjait. A Meliustól és a városi tanácstól való elidegenedést az a tény is erőteljesen cáfolja, hogy Melius végakarata szerint Félegyházi követte őt a debreceni lelkészségben, majd ő lett a debreceni egyházmegye esperese.⁸⁷

Félegyházi debreceni működésével kapcsolatban szólnunk kell egy olyan összefüggésről, amelynek híján mindeddig nehezen lehetett megrajzolni a XVI. századi debreceni iskola szellemi arculatát. Arról a hiányról van szó, amelyet Zsigmond Ferenc így fogalmazott meg: „A régi magyar református iskoláknak voltak nagyszerű tanár egyéniségeik, de nem voltak rendszeres neveléstani gondolkozóik és elméletíróik.”⁸⁸ Nos, a magyar reformációnak van egy olyan tudós teológus tanító egyénisége, akinek pedagógiai elképzeléseit rendszerbe foglalva ismerjük, s akinek hatása alól nem vonhatta ki magát a debreceni iskola sem. Ez a tanító reformátor Szegedi Kis István. Bár ő maga nem működött Debrecenben, de mint a „magyarországi helvét reformáció legelső és legnagyobb teoretikusa..., aki a keresztyén tanításnak nem egyik vagy másik részletét fejtette ki, hanem teljes teológiai rendszert adott”⁸⁹, minden bizonnyal szoros kapcsolatot tartott fenn a helvét irányú reformáció központjává váló Debrecennel. Meliusszal igen közeli kapcsolata volt, sőt Skaricza Máté szerint Melius „az ő csodálatraméltó tehetségével verseiben és irataiban sokáig ellene állott Szegedinek, míg végre a pálmát ennek nyújtotta, s az örök igazságot jóváhagyta”.⁹⁰ Szolnoki rabsága idején 1562-ben Melius személyesen is közbenjárt Szegedi kiszabadulása érdekében. Szegedi iskolák egész sorában tanított: Tasnádon, Gyulán, Cegléden, Mezőtúron, Békésen, Tolnán, nyilvánvaló tehát, hogy pedagógiai tekintélye vitán felül állt Debrecenben is. Szegedi pedagógiai hatása Félegyházi Tamás közvetítésével is eljuthatott Debrecenbe, hiszen Félegyházi Mezőtúrról jött Debrecenbe. De mellette egész sor személyi kapocs állt fenn, például a tolnai és a debreceni iskola között. Laskai János és Béllyei Piso Fábián tolnai lektorság és konrektorság után lettek a debreceni iskola rectorai 1577-től, illetve 1579-től. Tolnai (Sartorius) János debreceni alumnusként tanul Wittenbergben. Az ő rectori közreműködésével szerkesztették meg 1588–1589-ben a „lex antiqua”-t. 1588 után mindig találunk a debreceni diáknévsorban tolnai diákokat. S többször megtörtént, hogy a tolnai iskola Debrecentől kapott rectort (Debreceni Tulyok Ferenc 1581-ben, Debreceni Borégető Miklós 1589-ben).

Szegedi pedagógiai alapelvei nagy művében, az először 1585-ben Bázelben kiadott, Európa szerte használt népszerű tankönyvben, a Theologiae sincerae loci communes de deo et trinitate per Stephaneum Szegedinum című alkotásban találhatók.⁹¹ A műben Szegedi Kis István külön fejezetet szentel a tanítás és nevelés ügyének „De studio”, illetve „De doctoribus, seu Paedagogis” címmel.

A tanulás lényege – mondja Szegedi – „a figyelem erős, szánt szándékkal való irányítása valamilyen cselekvésre”. Két fajtája különböztethető meg: a) filozófiai és teológiai tanulmányok, b) a „közönséges” dolgok tudománya, a gyakorlati tudományok. A tanuláshoz szükséges készségek: figyelem, szorgalom, igyekezet, olvasás, hallgatás, gyakorlás. Az eredményes tanulás három feltételét állapítja meg: „olyan tehetség, amely a hallottakat felfogja és felfogottakat erősen megőrzi. Gyakorlás, hogy munkával és szorgalommal a természetes észt kiműveljük. Fegyelmezettség, hogy tisztességesen élve az erkölcsöt a tudással összehangolja”. A tanulást gátló tényezők pedig: a hanyagság, ostobaság (amikor a tanulni valókat vagy összefüggő rendjüket nem tartjuk meg és a sors, „amikor szegénység, betegség, nehéz felfogás vagy a tudós tanítók hiánya szándékunktól visszatart”).

Szegedi gyakorló pedagógus volt, akinek szeme előtt kora lehetőségei és szükségei álltak. Ez derül ki azokból a szavaiból, amelyeket a tanulás feltételeiről mond. Három alapfeltétele van az iskolai oktatás sikeres végzésének: 1. szükség van olyan „elöljáróságra”, amelyik kiválasztja a kegyes és tudós tanítókat, őket bőkezűen ellátja, a kiváló tehetségű és szorgalmú szegény tanulókat pedig segélyezi. 2. Az elöljáróság után a sorban a szülők következnek, akiknek feladata, hogy „gyermekükben felkeltsék a tudás iránti vonzódást és növeljék az igyekezetet, gyermekeiket a tanítók megbecsülésére tanítsák. Ne vonják el őket házi munkával (otthoni munkával) a tanulástól. A jó erkölcsök megbecsülésére tanítsák (őket), vagyis, hogy beszédben, a test ápolásában, a táplálkozásban semmit se kövessenek el, ami a tanulást lejáratja, csökkenti a jellem erejét s bármiképp árt az erkölcsöknek, s engedjék, hogy gyermekeiket intsék, figyelmeztessék, szemrehányásban részesítsék.” (Ennél jobb szülői „hátteret” ma sem kívánhat magának egy iskola.) 3. A harmadik feltétel a becsületes, keresztyén hitben járatos, tudós és szorgalmas tanítók megléte. A tanítók erényei között Szegedi felsorolja a szelídséget, türelmet („Nincs ugyanis rútabb dolog a dühöngő, verekedő tanítónál.”), a szorgalmat, igazmondást, igazságos ítélkezést, előrelátást, a következetes végrehajtást.

A tanítók kötelességeit felsorolva mutatja be Szegedi az oktatás rendszerét és módszertani útmutatást is ad. A tanítónak meg kell találnia a tanulókhoz legjobban illő módszert, s azt differenciáltan kell alkalmaznia: a hanyagokat serkenteni, a (figyelmesen) hallgatók szorgalmát fokozni, az ellenszegülőket megnyerni. A tárgyra tartozó és a tanulók képességeihez mért anyagrészt tanítsanak egyszerre, fordítsanak gondot az érthetőségre és a begyakorlásra. Értelmes időbeosztással éljenek, „négy, legfeljebb öt órával terheljék a gyerekeket.” Kötelességeik közé tartozik a tanulókat az iskolai törvényekkel megismertetni, hogy azok aszerint viselkedhessenek iskolán belül és kívül egyaránt.

A tanulók előrehaladásához szükséges feltételek sorában Szegedi kitér az értelmi képességtől kezdve, a szorgalmon át a beszéd, a viselkedés, az öltözködés helyes megválasztására is. A tanulás technikájára nézve is ad útmutatást: az egyes előadásokból készítsenek kivonatokat, a napot a „feladatok szerint osszák részekre... A nap korábbi óráit, mint a tanulásra alkalmasabbakat, a nehezebb leckékre, a későbbieket a könnyebbekre fordítsák. Alaptételeket minél gyakrabban készítsenek, hogy amit tanultak és olvastak, kezük ügyében legyenek. Gyakorolják magukat a levelek, költemények, vitatételek, előadások írásában.”

Figyelmezteti Szegedi a tanulókat a tanult ember felelősségére is: „Először a jó erkölcsöket, majd a tudományt sajátítsák el. Az igazi élet tudomány nélkül is kedves, de a tudomány az igaz élet nélkül nem lehet tökéletes. A tudomány az igaz élet nélkül olyan, mint a szőlővessző a bozótban, mint a mirhafű a tövisek között, s mikor gyümölcsöt keres rajta az ember, összeszurkálja a kezét.”

Elmélet és gyakorlat kölcsönhatása, egymást gazdagító és figyelmeztető törekvése található meg Szegedi pedagógiai alapvetésében. Igazat kell adnunk Tóth Bélának, aki magyar fordításban adta közre Szegedi ezirányú fejtegetéseit, amikor ezt írja: ,,...benne található pedagógiai irodalmunk első fecskéje, amely tartalmában pontosan körvonalazza a reformáció humanista igényű nevelésének szempontjait, törekvéseit az iskola valamennyi vonatkozásában, amilyenek a fenntartók, tanítók, szülők, továbbá szentenciózus tömörségben is világos, részletes képet ad az iskolai tanítás akkori céljáról, tartalmáról, módszeréről is”.⁹²

A Loci communes nem önálló teológiai alkotás, hanem egy kiválóan szerkesztett tankönyv volt. A reformáció nagy pedagógus egyéniségei közül Melanchthon és Béza műveire támaszkodott. Az ő hatásuk ezen a fejezeten is érezhető, de mindenképpen benne van Szegedi nagy pedagógiai tapasztalata, és a magyar valóságot szem előtt tartó realitásérzéke is. Ez a szellemiség otthonra talált a XVI. század debreceni református iskola falai között.

Félegyházi művének lettek méltó folytatói Debrecenben. Mindenekelőtt a már említett Thúri Mátyás (1572–75), valamint a tankönyvíró, s Werbőczi Tripartitum-át magyarra fordító Laskai János (1576), a wittenbergi magyar diákok volt seniora, Kállai H. János (1579–1580) és a wittenbergi mellett a heidelbergi egyetemet is megjárt Csorba István (1588–1590). Tarack János (1592–1594) rector emlékezetes és színvonalas tanítására pedig így gondolt vissza egykori tanítványa, Kecskeméti C. János 1619-ben a jezsuiták ellen kiadott műve előszavában; „hazánkból kijövén, az az híres neves Debretzeni Scholában, az boldogh emlékezetű Tarack János Urunk által, az szabad tudomániokban, mellyeknek még mostan is izi száiunkban vagyon, bőségesen együtt taníttattunk...”⁹³ Ilyen tudású és tekintélyű rectorok vezetése biztosította Debrecenben azt az iskolai szint meglétét és megmaradását, amely a „facultas artium”-nak, az akadémiára előkészítő iskolai fokozatnak felel meg, sőt azt felül is múlta azzal, hogy a teológiai fakultás anyagából is sokat felölel.

Csorba István rector személye nemcsak azért érdemel külön is említést, mert az ő idejétől vezették az általunk ismert diáknévsort, hanem azért is, mert vele kezdődően érezhető a debreceni rectoroknak a heidelbergi egyetem felé forduló fokozatos és rendszeres érdeklődése. Bár Wittenberg is szerepelt még a külföldre menő diákok útitervében, de egyre többen egészítették ki az ott szerzett tudást a heidelbergivel, majd a XVII. század elejétől Heidelberg átvette a vezető szerepet. Ebben a folyamatban – amely nyilvánvalóan az itthoni oktatás módosulását is maga után vonta – a következő kiemelkedő nagy pedagógus egyéniség Újfalvi Anderkó Imre, akinek debreceni rectorsága 1596–1599 közé esik.

Újfalvi Anderkó Imre Sárospatakon kezdte tanulmányait, ahol 1587-ben collaborator lett, majd 1589-ben Nagybányán találjuk rectorként. 1591-től rövid meg-szakítással külföldön tanul. 1599-ig Wittenbergben, majd Heidelbergben folytatott tanulmányokat. Innen továbbindulva bejárta Svájcot, Franciaországot, Hollandiát és átment Angliába is. 1596 őszén került a debreceni iskola élére. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyet már hatása alá vont a puritánus mozgalom, s tudásával, gazdag tapasztalatával, a jobbítani akarás szándékával fogott hozzá itthoni pedagógiai munkásságához. 1597-ben adta ki tervezett pedagógiai tankönyvsorozatának első darabját Admonitiones de ratione discendi, atque docendi címen. A könyv a debreceni iskolából hamarosan falusi rectorságra kimenő diákok részére írt módszertani útmutató. Előszónak is beillő ajánlósorai világosan mutatják a szerző szándékát :

„Nem a tanulóknak, inkább neked irattak ezek, Mester!
Így oktass, pályádon ezt tenni ha jól akarod.
Bűn tanulóban a hajlam szándékos letörése,
Meg a munkád végzése kártévőn s hűtlenül.
Ha szabad valamit, kis művem elé ím, ezt helyezem,
S ha kedvez az ég ura, majd még többet mutatok.”⁹⁴

A könyv 12 fejezetből áll, s az alábbi témaköröket öleli fel: a hazai iskolaügy helyzete (I), a tanulók osztályba sorolása (II), a beiskolázás ideje (III), a tanulókra vonatkozó lényeges tudnivalók (IV), a jó tanító ismérvei (V), a változó hangértékű betűk (VI), a betűk szótagokká kapcsolása (VII), az olvasás tanítása (VIII), az olvasástanítás szabályai (IX), az írástanítás szabályai (X), az elemisták előmenetele és az osztályfőnök (XI), fegyelmezési kérdések (XII), végül pedig összefoglalásként a tanterv : „A gyermek az első évben taníttassék meg :

1. A latin abc ismeretére. 2. A szótagoknak a fenti példán való összekapcsolására. 3. Olvasni ugyanezeken, vagy valami szótárból avagy nyelvtanból. 4. Megkezdeni a ragozások alakjainak emlékezetbe vésését. 5. Írni és rajzolni. 6. Kiváltképpen pedig Isten félelmére.”⁹⁵

Bevezetésül Újfalvi ismerteti a korabeli magyar protestáns iskolarendszert. Fájlalja a hazai akadémiák hiányát. Emiatt – írja – „sok veszéllyel a külföldieket kell látogatni”. Az iskolák szervezetére nézve a melanchthoni eredetű hármas tagozatot tartja helyesnek, és ahol másként van, ott is bevezetendőnek. A kezdő elemistáké a harmadik, más néven utolsó osztály, a legidősebbeké az első. Az iskolai pályán a tanulók hatéves kortól legfeljebb 23 éves korig egyenetlen időbeosztással haladtak végig. Az iskolai pálya időtartama a tananyag elvégzésétől függött, aki tehetséges és szorgalmas volt, hamarabb elvégezte az iskolát. Az elemistáknál azonban a tanterv körülhatároltan egy tanévre szól: „ha a tanítás helyesen folyt egy éven át, aki csak némi tehetséggel bír, nemcsak tűrhetően megtanul olvasni és írni, hanem a ragozási példákat is emlékezetébe vési, s ekkor aztán átvihető a második osztályba”. Újfalvi szabályozta a beiskolázás rendjét is. A gyermekek iskolába adása évente kétszer, Gergely-napkor (március 12.) és Márton-napkor (november 11.) történjék. Az iskolába való felvételtől senki nem utasítható el, aki a tanulás szándékával jön. Föl kell venni a gyenge képességűeket is, ha megvan bennük a tisztesség és a szorgalom. Senkit nem szabad elhamarkodottan eltanácsolni, de ha ez elkerülhetetlenné válik, akkor is előbb fel kell ébreszteni bennük az érdeklődést más életpálya iránt. Újfalvi iskolán belüli egyenlőségre is figyelmezteti a leendő rectorokat: „akár milyenek legyenek állapotra, életkorra, kisebbek vagy serdültebbek, nemesek vagy nem-nemesek, ebbe az osztályba vétessenek föl először és ebből a másodikba ne bocsáttassanak, csak ha azokat amiket itt tanítunk, legalább közepesen megtanulták és tanúsítják”. Az itt említett „tanúsítás” alkalma volt az év végén az osztálytanító (praefectus seu magister huius classis, vagy collaborator, praeceptor) által előkészített vizsga, amelyre az egyházi és világi elöljáróság képviselőit meg kellett hívni.⁹⁶

A tanítás anyagára nézve is értékes adatokat nyerünk Újfalvi könyvéből. Nemcsak az elemisták részére kötelező anyagot közli, hanem azok megtanításának módszerét is előírja. Az olvasás megtanulásához vezető első lépcső a betűk megismerése. A változó alakú és hangértékű betűk elsajátításához a debreceni nyomda által követett írásmódot ajánlja, kiegészítve ezt a kétes esetek eldöntésénél Béza és Ramus olvasásmódjával. A gyermek a betű alakjának megismerésével egyidejűleg ismeri meg annak nevét is. A betűk szavakká, illetve szótagokká való összekapcsolását a tanulók ismert példamondatok, illetve szövegek alapján tanulják meg. A paradigmák sorában Újfalvi először a névszó – és igeragozás alakjait ajánlja, majd ezeket követi a Miatyánk, az Apostoli Hitvallás és a Tízparancsolat. „Mindezeket a szülői háztól minden gyerek magával kell hozza az iskolába.”⁹⁷ Természetesen nem tételezhetjük fel, hogy a gyerekek ezeket a szövegeket otthon latinul tanulták volna meg. Az elemistáktól nem is követeli meg a latin nyelv ismeretét és használatát. Ők valójában magyarul tanultak meg olvasni és írni, a latin nyelv elsajátítása a második osztályban kerül előtérbe. A fent említett 3 szöveghez Újfalvi hozzávette a két sákramentum szereztetési igéjét is. Ha a gyermeknek nem is sikerül megtanulnia a latint, akkor sem elvesztegetett idő az, amit az iskolában tölt, mert „míg latinul akar megtanulni, a magyar nyelven való olvasás és írás képességét, mintegy a cél mellett, legalább eléri.”⁹⁸

Az írás tanulása nem vált el az olvasástól. A megismert betűt rögtön le is kellett írni, különböző formáit gyakorolni. A tanterv 5. pontjában említett „rajzolás” valószínűleg a díszes kezdőbetűk, iniciálék formálását jelentette.

Újfalvi többször nyomatékosan figyelmezteti a tanítókat, nehogy kellő felkészülés nélkül vágjanak bele a tanítás munkájába: „tartózkodjatok a tanítástól, kik magatok is alig tudjátok a betűket összerakni, szorgalmasan tanuljátok, amit majd tanítotok”.⁹⁹ Ideális helyzetnek azt tartotta, ha a leendő rectorok először egy „népesebb iskolában” „az iskolavezető állandó felügyelete alatt lesznek, hogy miként végzik hivatalukat, nehogy akkora kincs hanyagul kezeltessék, s egynek gondatlansága miatt sokak idejüket veszítsék”.¹⁰⁰ Saját volt tanítói közül hálával emlékezett vissza Thoraconymus Mátyásra, aki 1579–1586 között Sárospatakon volt mestere.¹⁰¹

Az Admonitiones módszertani útmutatásait Újfalvi a gyakorlatban maga is kipróbálta, s mint bevált debreceni módszert ajánlotta a többi iskola számára. „Majd némelyek akarata hozzájárultával megértjük lassan, hogy a gyereknép némileg előbbre jutott, ahogy már kipróbáltuk ebben a mi iskolánkban.”¹⁰² A debreceni iskola rendszerében nem mindennel értett egyet. A tanulók különféle csoportokba osztását nem tartotta optimális megoldásnak, de a kérdést a magisztrátus hatáskörébe utalta; „...szegény hazánk szokása szerint a leglátogatottabb iskolák szétosztják növendékeiket több-kevesebb csoportba, tekintetbe véve a tandíjfizetést, a temetések végzését, az étkeztetést, a tanulmányi köröket, az ún. rekordációkat és hasonlókat. Mindezt a mi rendszerünk nem zavarja, vagy szünteti meg, nem is jobb vagy dicsérendőbb, hacsak a városi tanács tekintélye rendet nem teremt, bizony elhanyagolt, zavaros és elesett minden”.¹⁰³ Újfalvi tehát nem a debreceni iskola oktatási reformját kívánta végrehajtani művével. Egy ténylegesen meglévő, részben örökölt, részben általa kialakított tanítási rendszert dolgozott ki, amellyel túltekintett a debreceni iskola falain, széles körű, az alapvető műveltséghez tartozó ismereteket lehetőleg minél többeknek biztosító programot dolgozva ki. Pedagógiai nézeteinek hatásán semmit nem változtat, hogy puritán nézetei miatt élete tragikusan alakult, lelkészi tisztétől megfosztva halt meg. Módszere azonban, amelyet a kötelező „debreceni módszerként” a partikulákban használtak, szabályozó norma maradt a legkisebbek oktatásában – korban messze megelőzve Apáczai és Comenius pedagógiai munkásságát.

A XVII. század elejétől kezdve szorosabbá vált a debreceni iskolának az erdélyi fejedelemséggel való szellemi köteléke. Összefügg ez a tény a református erdélyi fejedelmek hatalmának növekedésével, s ezeknek az iskolákra fordított gondjával. A fejedelmek által a debreceni iskola számára is tett alapítványok segítették az iskola további fejlődését. Bethlen Gábor 1614-ben megerősítette az iskola számára a szepesi dézsmajogot, s a tógás diákok fenntartására rendeli a tokaji hegyen levő szőlőbirtokai közül a Hétszőlők és Barátszőlő nevű területeket.¹⁰⁴ I. Rákóczi György pedig 1636-ban alapítványt tett a már 1626 óta bizonyíthatóan meglévő második tanszék tanárának fizetésére.¹⁰⁵ A fejedelem tehát nem tanszéket alapított, hiszen a két rector megléte a tanárnévsor és a városi tanács jegyzőkönyvei alapján 1626 óta kimutatható. Csupán arról van szó, hogy az erdélyi fejedelemség átvállalta a második tanári állás fenntartásának költségeit. Talán azért is volt erre szükség, mert a tokaji szőlőket 1636-ban II. Ferdinánd elvette a debreceni iskolától, s a jezsuitáknak adta.¹⁰⁶ Ugyancsak ezt a feltevést támasztják alá Medgyesi Pálnak Lorántffy Zsuzsannához intézett ajánló sorai 1640-ből: „Az Debreceni edgyik Schola Mestert is immár edgynéhány esztendőktül fogva (mely fizetésen én magam is esztendeit szolgáltam) Nagyságtok tartya. Váradon penig gyakrabban kettőt is tartott.”¹⁰⁷

A fejedelmek mellett mások is új alapítványokkal segítették az iskolát. Ezek sorából kiemelkedik Zólyomi Dávid erdélyi főkapitány adománya, aki 1630-ban évi 50 forintos alapítványt tett azzal a feltétellel, hogy az adományt a karácsony, húsvét és pünkösd ünnepén hozzá kimenő diákok vigyék be a Kollégiumba. Az igehirdetés és adománygyűjtés összekapcsolásából alakult ki a legáció máig fennálló intézménye.

Bethlen Gábor uralkodásával kezdődően a református diákok számára a kül-földjárás központja Heidelberg lett. A harmincéves háború kitörése után egy rövid ideig Oderafrankfurt töltötte be ezt a szerepet, a XVII. század 20-as éveinek közepétől pedig szinte egyeduralkodóvá váltak a holland egyetemek. A hollandiai utat aztán nagyon sokan összekapcsolták legalább egy rövid ideig tartó angliai tartózkodással is, az új eszmék születésének és kibontakozásának színhelyein.

Az egységes és színvonalas iskolázás érdekeit szem előtt tartó fejedelmi művelődéspolitika eredményeképpen jött létre 1621-ben a gyulafehérvári iskola (academicum collegium). Ugyanebben az esztendőben küldte a hazai iskolák számára Szenci Molnár Albert az ún. heidelbergi iskolatípusban folyó oktatás tantervét. A heidelbergi iskolatípus lényege az volt, hogy az egyetemi módszereket már a középfokú oktatásban is alkalmazták, s igen nagy súlyt fektettek a latin nyelvi képzésre.

Szenci Molnár Albert 1588–90 között volt debreceni diák. Szinte egész életén át tartó peregrinációja során olyan szellemi fegyverekkel vértezte a magyar reformátusságot, amelyek segítségével egyszerre őrizhette és fejleszthette anyanyelvi kultúráját, s ugyanakkor a korszerű európai tudományos élet vérkeringésébe kapcsolódhatott be. Erre a kettősen-egy igényre törekedett azzal, hogy szótárát a tanuló ifjúság kezébe adta. Latin–magyar szótárának előszavában minden szépítés nélkül jellemezte a magyar iskolaviszonyokat: „A mi hazánkban viszont még a híresebb és látogatottabb iskolákban is legfeljebb két tanító akad, ezek az úgynevezett elsősöket, másodikosokat és harmadikosokat óránként felváltva oktatják... Ezért van az, hogy három éven túl kevés tanító bírja elviselni ezt a terhet: vagy összerogynak a teher alatt, vagy egyházi hivatalba igyekeznek, mert az zsírosabb és kevésbé terhes.”¹⁰⁸ A magyar és a latin nyelv együttes fejlesztésére törekedett Szenci Molnár, az egykori szigorúságot csak később megértő és értékelő visszaemlékezésében: „Debrecenben már tizenöt éves koromban magyar verseket szereztem. A magyar könyveket, melyeket sikerült megkaparintanom, fennhéjázás nélkül mondom – oly mohón olvastam, hogy tanítóim kénytelenek voltak erőszakkal a kezemből kicsavarni, hogy a latint el ne hanyagoljam.”¹⁰⁹

Szenci Molnár Albert Institutio iuventutis in paedagogiis illustribus inferioris Palatinus címen a heidelbergi akadémia által elfogadott, s a pfalzi tartomány iskoláiban követett módszert közli abból a célból, hogy a magyarországi és erdélyi református iskolák azt átvegyék. Heidelberg tekintélyét és vonzerejét a XVII. század elején az ott működő David Pareus (1598–1622) református teológiai tanítása alapozta meg a magyar diákok számára. Különösen Debrecenből vonzott sokakat. A XVI. század végétől kezdve, 1595 és 1621 között összesen 173 magyar diák tanult a heidelbergi egyetemen. Közülük 128-ról tudjuk, hogy melyik magyar iskolából indultak oda. Közel 40%-uk, pontosan 37,5%-uk, azaz 48 volt előzőleg debreceni diák.¹¹⁰

Heidelbergben a Sturm-féle pedagógiai rendszert követték. Sturm rendszerével Szenci Molnár három esztendeig tartó strassburgi tanulmányai idején ismerkedett meg. Ekkor a sturmi örökséget hűségesen ápoló Junius Melchior állott a strassburgi akadémia élén. Melchior csupán abban tért el elődje módszerétől, hogy a nemzeti nyelvek is szóhoz jutottak a latin mellett az ő rendszerében. A nála tanuló diákoknak a saját anyanyelvükön fogalmazott beszédeket kellett latinra fordítaniuk. A magyar protestantizmus sajátos helyzete számára nem lehetett érdektelen az sem, hogy Sturm politizáló tudós volt, aki gyakran látott el különleges diplomáciai feladatokat is. Ezt a lelkiséget kívánta közvetíteni Szenci Molnár Albert a Sturm-féle pedagógián alapuló tanterv részletes ismertetésével. A heidelbergi tanterv tananyagát, óratervét, módszereit ismerteti az Institutio iuventutis a következő sorrendben: 1. Modus discendi. 2. De discipline. 3. Leges praeceptorum. 4. De officio rectoris. 5. De officio reliquorum praeceptorum. 6. De officio discipulorum. A tanítás törzsanyaga a kátémagyarázat, a szónoklástan, ókori szerzők olvasása, valamint az Újszövetség magyarázata. A napi időbeosztás szerint délelőttre is, délutánra is három óra jut (délelőtt katekizmus, szónoklástan és egy ismétlőóra, délben heti négy alkalommal zene, 2-kor szónoklástan, 3-kor ismétlés).

Szenci Molnár Albert kiemelkedő egyénisége és hatalmas életművet hátra hagyó alakja mintapéldája az európai egyetemek felé útra kelő magyar diáknak, aki elindult a többet tudni vágyásával és hazatért a többet adni akarás lelkiségével. Sem a XVI. sem a XVII. században nyomát sem találjuk olyan felfogásnak, mintha akár a közvélemény, akár maguk az ifjak elégnek tartották volna akár a papságra, akár a tanárságra bármelyik protestáns főiskolában szerzett ismereteket. A külföldi egyetemek meglátogatását nemcsak szükségesnek, de egyenesen tanulmányaik befejezésének tekintették.

A peregrináció jelentőségét ebben az időben az egyházi és a világi vezetőség egyaránt ismerte, s minden módon támogatta. A debreceni kereskedők és iparosok saját tapasztalatból tudták, hogy milyen előnyt jelent ha valaki tisztában van más országok szokásaival, s azokat itthon is hasznosítani tudja. Az egyházi vezetők pedig kivétel nélkül külföldi akadémiát járt lelkészek voltak, akik az egyház jövője szempontjából is nagy súlyt fektettek a testvéregyházakkal való folyamatos kapcsolattartásra.

A külföldi tanulmányutak anyagi fedezetét több forrás is biztosíthatta. A coetus-nak is volt erre kerete, az ún. „Bursa Nigra”. Ezt külön kezelték a coetus másik pénztárától, amelyből az élelmezési és egyéb napi szükségleteket fedezték (Bursa victualis). A coetus-tól kapott nagyobb segélyek felét a külföldet járt diákok rector vagy lelkész korukban kötelesek voltak visszafizetni a coetus pénztárába.¹¹¹

1582-ben zsinati határozat intézkedik arról, hogy a Németországba menő diákok a kapott segéllyel ne éljenek vissza. A „jótéteményes” (alumnus) tanulók aláírással kötelezték magukat arra, hogy visszatérve egyházi szolgálatba lépnek. Ellenkező esetben a pénzt kötelesek voltak visszafizetni, hogy az egyház más akadémikusoknak adhassa azt. Ha lelkészi szolgálatuk megkezdése előtt meghaltak, a pénz ! ¼-e rokonaikat, ¾-e más akadémikusokat illette.¹¹²

A külföldi tanulást segítő vezetésnek gondja van arra is, hogy számon tartsa a diákok külföldi viselkedését, s rendreutasítsa a visszaélőket. 1593-ban a keresztúri zsinat megállapítja, hogy eddig a magyar nemzetnek nagy becsülete volt külföldön, mert az „orthodox confessio” és a tisztesség jellemezték a kinti magyar diákokat. Most azonban rossz hírbe kezd jönni „némely akadémikus pazarlásai miatt.” A zsinat egyúttal úgy határozott, hogy levelet intéz a wittenbergi és heidelbergi polgárokhoz és tanárokhoz, melyben azt kérik tőlük, hogy a magyar diákoknak ne adjanak kölcsönt.¹¹³

A külföldről hazatért alumnusok munkájára a patrónusok számítottak, de nem kötötték le őket egész életükre. Ezért is van, hogy a debreceni iskola élén is oly gyakran cserélődtek a rectorok. Ez természetesen nem volt jó hatással a tanítás folytonosságára pedagógiai téren, de biztosította, hogy mindig a legfrissebb ismeretek kerüljenek be az iskolai oktatásba, s innen a diákok által a különböző falvakba és városokba.

A XVII. század elején az iskolai rectorok közül kiemelkedik Alvinczi Péter (1601–1603), Pázmány irodalmi ellenfele és a debreceni neveltetésű Milotai Nyilas István (1603–1604), aki rectorsága után viselt különböző egyházi hivatalaiban is nagy gondot fordított az oktatás ügyére.¹¹⁴ A szószék és a prédikációirodalom továbbra is elsőrendű helye maradt az iskolaügyért vállalt és vállalandó felelősségre figyelmeztető szónak. Jó példája ennek Kecskeméti Alexis János Dániel könyvéhez írt magyarázata, mely posztumusz műként jelent meg Debrecenben 1621-ben. Kecskeméti szavaiból az derül ki, hogy a „deák tudományt” tanulók elsősorban a szegény sorsú családokból kerülnek ki: „De most nem kell ez az Urak gyermekinek, hanem az táskás Mendicans inasokra szorult az szép Deaki tudomány. Nem csuda hát hogy enni sok zenebona vagyon, mert nagyobb reszre az fö-fö emberek tudatlanok, Deaksag nelkül valok, más szegeny ember, tudos fia szajaval elnek, még csak Orszagunk törvenye dolgaban is, az mely nem kitsin kissebsegh, hogy az Urnak jobádgya fia utan süveg vetve kel supplicalni: de Istennek melto büntetése: Mert magok-is nem tanultak, es gyermeköket sem tanittattyak: Melto haat s illendö hogy elsök leven, az utolsoknak szolgallyanak.”¹¹⁵ Kecskeméti, aki maga is volt tanító Sárospatakon, megrója azokat, akik a tanulást tétlenségnek vagy csupán saját egyéni boldogulásuk eszközének tartják: „Nem meltok azert azok az Scholara az kik soha nem akarnak szolgalni, hanem csak az Scholaban akarnak henyelni es az követközendö munkatul felven, Vamossagra, Harminczadossagra akarnak ki menni, maga egyeb arant is szolgalhatnanak az Isten hazaban.”¹¹⁶

A harmincéves háború eseményei új külföldi egyetemek felé irányították a magyar diákokat. Heidelbergben megszűnik a tanulás lehetősége. 1622 és 1628 között az oderafrankfurti egyetemen keresték helyüket a magyarok, ebben az időszakban 6 későbbi debreceni tanár tanult itt. Oderafrankfurt azonban csupán átmeneti állomásnak bizonyult. Az itt tanulók nagy része emellett felkeresi a holland és az angol egyetemek valamelyikét, vagy mindkét országot. A sárospataki és a debreceni iskolából kerül ki a XVII. század 20-as éveinek közepétől a hollandiai és angliai peregrinusok csaknem két harmada.¹¹⁷ Az arányszámokat tekintve a sárospataki iskola növendékei majd kétszer annyian voltak, mint a debreceniek. Már az oderafrankfurti és a brémai egyetem látogatásában is megelőzték a patakiak a debrecenieket. 1623–1626 között Oderafrankfurtban a 87 református hallgató közül 35 sárospataki és 20 debreceni, Brémában 1618 és 1633 között 35-en tanultak, közülük 19 sárospataki és 9 debreceni volt.¹¹⁸ Az 1623-tól 1671-ig terjedő időszakban a holland egyetemekre kiment magyar tanulók összlétszáma 599. Ebből 243 pataki, 140 debreceni diák volt.¹¹⁹ Az angliai peregrinusok összlétszáma ugyanebben a korszakban 119, ebből debreceni tanuló vagy tanár 19, pataki 45.¹²⁰ Sárospatak tehát megelőzte Debrecent a peregrináció lehetőségének kihasználásában.

A Series adatai szerint 1588 és 1660 között a debreceni Kollégiumnak összesen 1953 subscribált tanulója volt. A felső tagozatra beiratkozottak száma 1588–1599 között évi húsz körül mozgott, 1640 és 1660 között ez a szám harmincra emelkedett. A diáklétszámok összehasonlításából az derül ki, hogy 1660-ig a pataki iskola tógátusainak száma fokozatosan közelített a debrecenihez. A diáklétszám aránya a következőképpen alakult: 1615–1620 között Debrecenben 175, Sárospatakon 150. 1621–1630 között 333, illetve 253. 1631–1640 között 276, illetve 236. 1641–1650 között 317, illetve 282, 1651 és 1660 között a sárospataki tógátusok száma meghaladta a debreceniét 308, illetve 307.

1660-tól vette át a debreceni iskola a túlélő felelősségével azt a szerepkört, amelyet korábban Patakkal és Váraddal megosztva viselt a magyar református művelődés történetében.¹²¹

A holland egyetemekkel való kapcsolat a puritanizmussal való telítődést jelentette Debrecen számára is, bár Debrecenben a puritanizmus megjelenése nem olyan látványos, mint Patakon. Az óvatos, „fontolva haladó” gondolkodás Debrecenben nem követelt radikális egyházszervezeti reformokat a puritanizmus szellemében, de befogadta a puritán kegyességet, s az ilyen szellemben tanító debreceni tanárok plántálták azt tanítványaik lelkébe. S ilyen tanárokban nem volt hiány Debrecenben. 1626-tól kezdve szinte folytonosan ott találjuk a debreceni katedrán a franekeri egyetem nagyhírű mesterének, Amesiusnak a tanítványait.¹²² 1626-ban két olyan rector is megkezdte működését Debrecenben, akik több ízben tartottak disputációt Amesius elnöklete alatt. Jenei Mihály, aki esperesként részt vett az 1638-as debreceni zsinaton, amelyik a puritanizmus magyarországi megítélésében mérsékelt hangú határozatot hoz¹²³, február 4-én lett rector, s hozzá csatlakozott szeptember 18-án Szentpéteri Antal. A debreceni iskolában kezdett tanítani 1627-ben Kismarjai Veszelin Pál, aki a kor másik híres professzorával, Coccejus-szal tartott fenn szoros kapcsolatot. 1643-ban Franekerben jelent meg Kismarjai: Brevis institutio című, magyar diákok használatára szánt héber nyelvtana, amelyhez Coccejus írt előszót. Az előszóban dicsérően említi a magyar diákokat, akiknek tudásáról naponként tapasztalatot szerez.¹²⁴ Medgyesi Pál 1631-ben kezdte meg tanári működését. Ő közvetlen tapasztalatokat is szerzett az angliai puritanizmusról ösztöndíjas évei alatt. Medgyesi a Debrecenben töltött diákévek után 1629-ben a leydeni egyetemre iratkozott be, majd innen Angliába ment, Cambridget kereste fel 1631 elején. Az angliai tartózkodás után újra beiratkozott a leideni egyetemre, majd még ebben az esztendőben hazatért, s megkezdte rectori működését. Medgyesi példája nem egyedülálló. Az angliai tanulmányút a hollandiai peregrinációból nőtt ki. A holland egyetemeken a puritanizmus jelenségeivel találkozó diákok kihasználták azt a lehetőséget, hogy közvetlen közelből szemlélhetik az újfajta teológiai gondolkodást és kegyességi gyakorlatot.¹²⁵ Medgyesi éppen az új kegyesség terjesztésére fordította le és tette közzé az angol puritán Bayle műveit, amelyek közül a Praxis pietatis-t már Cambridge-ben elkezdte fordítani, s a végleges változat, a teljes kiadás előtt is már bizonyára ismert volt a mű több részlete tanítványai előtt is.

A peregrináció új jelenségére, az angliai útra is reagált 1631-ben a nyírbátori közzsinat, amikor újra feltételekhez kötötte a külföldi tanulmányutat. Kimondta, hogy a peregrinusok a kapott pénzt csak tudományos célra használhatják fel, patrónusok engedélye nélkül „csak gyönyörködés végett nem utazgathatnak, főleg Angliába nem”. Felhívta a diákok figyelmét arra, hogy szorgalmasan vegyenek részt a disputációkon, ragaszkodjanak a helvét hitvalláshoz, s hazatérve a „lelkészi szolgálattól ne vonják el magukat”.¹²⁶

Medgyesi után is folytatódott a puritán eszméket valló debreceni rectorok sora. Nádudvari K. András, aki szintén Amesius tanítvány volt, 1634-től 1639-ig viselte a rectorságot. Mellette Tarczali Bogdány Péter, Angliát járt rector állt 1636–37-ben. Az iskolának 1639–40-ben is olyan rectora volt, aki később puritán elvei miatt sok hányattatást szenvedett: Kisfalvi Tamás.¹²⁷

A 40-es évekből kiemelkedik Nagyari Benedek alakja, aki 1640-ben indult külföldre. Angliai és hollandiai tanulmányok után 1643–47 között töltötte be a rectori tisztet. Komáromi Csipkés György pedig Debrecen város költségén három esztendeig tanult külföldön, s teológiai doktorátussal hazatérve áll az iskola élére 1653-ban. Komáromit, aki fontos tankönyveket írt, 1657-ben lelkésszé választották, de ilyen minőségben is nagy gondot fordított az iskola dolgaira, nagy része volt az új törvények kiváltotta zavargások után az iskolai élet normalizálásában.¹²⁸

A bibliafordító Komáromi Csipkés György önálló nyelvészeti munkára kívánta serkenteni diákjait. Ebből a célból állította össze Schola hebraica című héber nyelvtanát (Utrecht, 1654). Latin nyelvű magyar nyelvtanával (Hungaria illustrata, Utrecht, 1655) abba a folyamatba kapcsolódik bele fontos láncszemként, amely a XVI. századtól kezdve Sylvester János, Újfalvi Anderkó Imre, majd Szenci Molnár Albert és Geleji Katona István munkásságával a magyar grammatikai irodalom művelését és fejlesztését tartotta fontosnak. Az angol puritán szerzők műveinek magyarországi népszerűsége pedig arra ösztönözte Komáromit, hogy angol nyelvtant írjon és adjon ki Anglicum spicilegium (Debrecen, 1664) címen.

Komáromi tanári működésével Debrecenben magas szintre emelkedett a disputációirodalom is. A disputáció intézményét az ő tanári munkássága emelte a külföldi egyetemek színvonalára. Komárominak az öngyilkosság kérdéséről írott disputációja olyan tekintélyre tett szert, hogy 1653-as váradi megjelenése után még két ízben külföldön is kinyomtatták (Disputatio theologica de bismortuis, Utrecht, 1659. és Goricum, 1666.).

A tanárok természetesen tanítványaikat is buzdították azoknak az eszméknek mind jobb megismerésére, amelyek számukra fontossá váltak. Ilyen tanári gondoskodással, s a városi tanács patronátusával indultak a debreceni diákok, hogy aztán valamilyen szinten maguk is tanítókká válhassanak.

A rector, illetve rectorok személye mindig döntő hatással volt az iskola színvonalára, szellemiségére. A XVII. századi rectorokról itt felvillantott kép annak bizonysága, hogy Debrecenben 1660-ra már készen állt a talaj a puritán eszméket a magyar sajátosságokkal ötvöző menekült-professzor, Martonfalvi Tóth György számára.¹²⁹

Bölcskei Gusztáv

JEGYZETEK

1. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1. köt. 3. kiad. Bp. 1987. 611.

2. Kubinyi András: A középkori magyarországi városhálózat hierarchikus térbeli rendjének kérdéséhez. Településtudományi Közlemények 23. Bp. 1971. 75.

3. Györffy György: i. m. 611.

4. Karácsonyi János: Szt. Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. 1. köt. Bp. 1922. 156.

5. Theiner, August: Monumenta Historica Hungariae. Tom. 1. Romae, 1859. 507.

6. Bunyitay Vince: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. 2. köt. Nagyvárad, 1883. 217.

7. Theiner, August: uo.

8. Szűcs Jenő: A középkori iskolázás Sárospatakon. SRK. 7–16. lapok különösen 8–9. lapok. Mészáros István: A Szalkai-kódex és a XV. sz. végi sárospataki iskola. Bp. 1972.

9. Karácsonyi János: i. m. 156–158. lapjain ismerteti.

10. Kubinyi András: i. m. 74–76. – A bécsi egyetemen 1523-ban tűnik fel az első debreceni diák: Gregorius Mescherus de Debretzen. (Schrauf Károly: A bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyve 1453-tól 1630-ig. Bp. 1902. 186.

11. Szendrey István: Debrecen, a mezőváros. Debrecen I. 158–248.

12. A névsort közli az Album Academiae Vitebergensis. Ed. C. E. Foerstemann. Lipsiae 1841. Debreceni abban is az elsők közé számít, hogy rajta kívül szinte kivétel nélkül csak olyan diákokat találunk ebben az időben, akik a németajkú polgárság által lakott magyar városokból származnak. – Dévai életéhez Miklós Ödön: Dévai Bíró Mátyás mint Debrecen papja RE 1954. 14–15.

13. Az okiratot eredetiben és fordításban közli Herpay Gábor: A debreceni ref. Ispotály története. Debrecen 1929. 16...

14. Sebestyén Béla: Enyingi Török Bálint mint Pápa város földesura, Pápa 1911. 40...

15. A kifejezés Verancsics Antaltól származik. Verancsics Antal összes munkái 1. köt. Pest 1857, 45., 63…

16. Tóth Ferenc: A pápai református szent eklezsiának rövid históriája. Komárom 1908. 9... – Bod György: „Valentinul TOROK... dulcedinem Evangelii ac Sermonis divini suavitatem, regnante adhuc Ludovico degustaverat sine dubio Budae a Simone Grynaeo”. De patronis reform. Hungaricae in Gerdesius Miscellanae Groningana. Tom. VII.: 138.

17. Félegyházi Tamás Újszövetség fordításához írt előszavában (RMNY 584) a helyben működő reformátorok között említi „legelőször Bálint papot, kit Török Bálint Pápáról aláhozott volt.

18. Egyháztörténelmi Emlékek a magyarországi hitújítás korából. 4. köt. Szerk. Karácsonyi János és Kollányi Ferenc. Bp. 1909. (A továbbiakban EE) 451.

19. Zsilinszky Mihály: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a reformatiotól kezdve. 1. köt. Bp. 1880. 32.

20. EE IV. 350.: „Quod de Matthia Dévay scribitis, vehementer sum admiratus... Sed, utut sit, certe non a nobis habet sacramentariorum doctrinam.” V. ö. Sólyom Jenő: Dévai Mátyás tiszántúli működése. Egyháztörténet 1959. 193–217.

21. Az aláírók névsora. EE IV: 423–424., Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Bp. 1881. 15.

22. Dézsi András: Makhabeusról való ének, a városi tanácshoz címzett ajánlással. Régi Magyar Költők Tára 5. köt. Kiad. Szilády Áron. Bp. 1886. 29–41.

23. Fraknói Vilmos: Magyar országgyűlési emlékek. 3. köt. Bp. 1876. 219.

24. Radán Balázs a debreceni városi jegyzőkönyv adatai szerint 1550. június 9-én Debrecenben van (concionator). Dézsi András a „Világ kezdetitül lött dolgokról” c. költeményét neki ajánlja: „Fidelissimo viro, domino Blasio Radan, dispensatori verbi Dei, ecclesiae Debrecsen Andreas Desi ingenti sudore donavi.” Idézi: Papp Gusztáv: Kálmáncsehi Sánta Márton Bp. 1935. 12. Radán Balázs az 1552-es beregszászi zsinat aláírói között van.

25. Kálmáncsehi 1551-es ittlétét két forrás bizonyítja. A városi tanács 1551. február 25-i jegyzőkönyvében szerepel „Martinus presbyter”, aki tanúként szerepel egy birtokperben. Közli S. Szabó József 1916. 21. A másik irat Draskovich György Páduában 1551-ben megjelent műve, a legelső magyar polemikus irat Kálvin úrvacsoratanával szemben: „Confutatio eorum quae dicta sunt a Joanne Caluino Sacramentario, super verbis Domini Hoc est Corpus meum. Patavi. M.D.LI.” Részletes ismertetése Révész Imre: Draskovich György és Confutatioja. ThSz 1933. 1–2. sz. 3–18. A mű Kálmáncsehire vonatkozó részlete: „Natum est aliud horrendum monstrum: Martinus plebanus Debrecinensis, qui ut sapere videretur, haeresim Berengarii, olim sepultam, denuo ab inferis revicat.” Századok 1887. 398.

26. HBmL 1551. évi jkv. 348.

27. „Nuper bassa Budensis occulte literas in ducatum Döbracensem quibus doctoribus ac ministris non solum securitatem, sed etiam praemia promittebat volentibus in sui imperatoris iurisdictionem commigrare.” TT 1885. 534.

28. Földváry Antal: A magyar református egyház a török uralom alatt. Bp. 1940. 160–161.

29. Idézet Huszár Gálnak Melius Juhász Péter: Az Aran Tamás hamis és eretnek tévelgésinek... c. (Db. 1562) művéhez írt ajánlásából. RMNY 181.

30. RMNY 584. Előszó. Gönczi F. György Félegyházi Tamás Újszövetség fordításának előszavában. Debrecen, 1586.

31. Szegedi Gergely levele megjelent nyomtatásban Wittenbergben (RMK III. 444.) Ebben köszönetet mond azért, hogy Kálmáncsehi Petrovics Péternél beneficiumot eszközölt ki számára. A kassai tanács 1557. augusztus 12-én Kálmáncsehihez intézett levelében ez áll: „Gregorius dicit se ita esse obligatum Dominationi Vestrae... quod Dominationis Vestrae sumptibus Vitebergae studisset.” TT 1890. 177–178.

32. A 12. jegyzetpontban leírt Album 320. lap: Gregorius Segedinus

33. Az ügy leírása Paikoss Endre: A kassai helvét hitv. egyház megalakulásának története. Sárospatak 1889. c. művében. A kassaiak levelét és Szegedi válaszát közli Kemény Lajos : A reformáczió Kassán – Oklevéltárral. Kassa 1891. 72–73.

34. A debreceni városi tanács 1557. december 21-én, Kálmáncsehi temetése napján ír Szegedi ügyében a kassai tanácsnak, s egyben azt is közlik, hogy Kálmáncsehi utódául választották meg Gergely deákot. A levél idevonatkozó legfontosabb részlete: „Cum igitur tam dominus Martinus doctor, quam etiam ipse Gregorius literatus a nobis pendebant, bona vicinitas id ostendisset et ostenderet, ut D.V. in ea re et eiusdem rectoris scholae nostrae abductione extra scitum nostrum non egissent, sed a nobis eius negocium omne prosequi debuissent et primo quoque tempore, nam ipse dominus Gregorius literatus fuit et est in eo munere docendus (sic!) nobis servitor conductitius.” TT 1890. 178.

35. Szegedi Gergelynek Belényesi Gergellyel történő azonosítására Bucsay Mihály állított fel hipotézist. Részletesen: Belényesi Gergely, Kálvin magyar tanítványa. Egyháztörténet 1944. 1–104. valamint: Szegedi Gergely debreceni reformátor, a kálvini irány úttörője hazánkban. Bp. 1945. Ezt a hipotézist cáfolja Varjas Béla: Kovacsóczy Farkas feljegyzései és Szegedi Gergely (ItK 1970, 129–151. I.) Kovacsóczy feljegyzései szerint ugyanis Szegedi Gergely fiatalon, mintegy 30 esztendős korában halt meg: „Gregorius Zegedy Concionator homo eruditus obijt, cuius repentina immaturaque mors (vix trigesimus annum attingerat) maximus omnibus dolori fuit...” Ez az egykorú adat pedig kizárja azt a lehetőséget, hogy Szegedi, aki 1566-ban halt meg, a század negyvenes éveinek közepén (1545) Strassburgból Kálvinnak levelet író Belényesivel lenne azonos. Szegedi Gergely tanulóként kerülhetett a debreceni iskolába Szegedi Pap Benedek rokonaként, aki 1547-ben jött Debrecenbe, majd 1554-ben Kassára költözik. A tehetséges ifjú már tanulóként részt vehetett collaboratorként társai oktatásában, a Kálmáncsehi segítségével, valamint a városi tanács gondoskodásával jut ki Wittenbergbe, ahonnan visszatérve tovább folytatja rectori működését.

36. Herpay Gábor: i. m. 18.

37. Uo. 59.

38. Szűcs István : 1871. 587.

39. Uo. 588., 604.

40. Uo. 246., valamint TtREL I.1.a.2. 655–656. lásd még: Szenci Molnár Albert válogatott művei. Bp. 1976. 311–312. Herpay Gábor: i. m. 59. Pro mensa rectoris apud D. Johannem Putnoky ab antiquo erant deputati fl. 50. 1627. jkv. 74.

41. „...jl fauldra dresser college pour jnstruyre les enfans, affin de les preparer tant au ministere que gouvernement civil.” Corpus Reformatorum XXXVIII. Brunsvigae 1871. 21.

42. Kiss Áron i. m. 175.

43. Méliusz glosszái lásd: StudAEccl III. 39., 400.

44. Paikoss Endre: i. m. 21.

45. Csernák Béla: Debrecen és Nagyvárad. Lelkészegyesület 1938. 300–302.

46. Az adománylevelet közli Bunyitai Vince: i. m. 227.

47. Kiss Áron: i. m. 582., 602–603.

48. 1564-ben feljegyzi a városi jegyzőkönyv: „Ambrosius Literatus, studiosus istius scholae (scil. Debreciniensis) Michael Simándy ad proposita Ambrosii Literati studiosi habet respondere ad dies 15.” Idézi S. Szabó József: A debreceni Kollégium főiskolává fejlődésének történetéhez DPL 1937. 86.

49. Károlyi zsinat végzései TtREL I.1.a.2. (610)

50. Szatmári zsinat végzései TtREL I.1.a.2. (612–14)

51. „Series studiosorum in schola Debrecina helveticae confessionis addictorum tam togatarum, quam non togatorum ab anno Christi 1588. usque ad annum 1792. sub spatio 204 annorum” (A helvét hitvallású debreceni iskola tógás és nem-tógás diákjainak névjegyzéke az 1588-tól 1792-ig terjedő 204 évi időből.) A meglévő példányon 1673-ig nem az eredeti aláírások szerepelnek, hanem azok hiteles másolata. A diáknévsort közölte Thury Etele 1908.

52. Ez a „lex antiqua” néven emlegetett törvény, amely egyidőben jöhetett létre az 1585-ös pápai törvényekkel. A pápai kollégium története. Szerk. Trócsányi Zsolt. Bp. 1980. 14–20.

53. Az 1571-es wittenbergi törvényt aláíró 24 magyar diák között 4 Debreceni előnevűt találunk. Szabó Géza: Geschichte des ungarischen Coetus an der Universität Wittenberg 1555–1613. Halle 1941. 46. A pápai (1585), sárospataki (1621), debreceni (1657) törvények egyezése számos ponton kimutatható.

54. Thurzó Ferenc: A nagybányai ev. ref. főiskola története. Nagybánya 1905. 41–50.

55. A törvényeket közli Békefi Remig 1899. 79–117.

56. Leg. spec. III. Art. X.

57. Thurzó Ferenc: i. m. 41–50. 1.

58. Lásd Leges de constitutione et functione Patachinae alumnorum Tertia, Sexta. Békefi Remig: A sárospataki ev. ref. főiskola 1621-i törvényei. Bp. 1899. 51.

59. Békefi Remig 1899. 80–82.

60. Uo. 111–112.

61. Tasnádi zsinat végzései TtREL I.1.a.2. 659.

62. Tasnádi zsinat végzései, TtREL I.1.a.2.5. A bentmaradt diákok között különbséget tettek az ún. „expectansok” és az „ordinandusok” között. Az előbbiek vagy rectorságra vagy külföldi útra várakozó diákok voltak.

63. Leg. spec. III. Art. VI.

64. Szűcs István 1871. 594.

65. A váradi közzsinat rekonstruálható a debreceni 1630-as zsinat végzéseiből: „Az iskolai tanulók és rectorok is az öltözetre nézve szorosan az 1624. július 1-jén tartott váradi zsinat végzéséhez tartsák magukat s ezen szabály a coetus könyvébe is beirattassék. Vö. TtREL I.1.a.2. 580: A mesterek + váradi neutralisták tógát viseljenek kemény büntetés terhe alatt.

66. Tanácsi jkv. 1627. 10.

67. Tanácsi jkv. 1627. 100.

68. TtREL I.1.a.2.61.

69. Kismarjai Veszelin Pál: Oktató és vigasztaló prédikátiók. Debrecen 1641. 349.

70. Városi tanács jkv. 1644. 301–302.

71. Barta Boldizsár: Rövid Chronica, 1666. Új kiadása Debrecen 1984. 17. Barta Boldizsár tudósítása nyomán a történetírás a zendülés időpontjául az 1648-as esztendőt jelöli meg. Ennek azonban ellene mond a városi tanács jegyzőkönyve, amely 1650-ben az eseményekről „anno praesenti” számol be. Tanácsi jkv. 1650. 13. Erre a tényre Balogh István: Diáklázongások a Kollégiumban a XVII. században. DKK 1939. 58–65. mutatott rá, az évszámot azonban az azóta megjelent művek sem helyesbítik.

72. Barta Boldizsár: i. m. 18.

73. TtREL I.1.a.2. 580. 1656-ban készítik el, illetve „revonálja” – reformálja – a kassai helvét iskola törvényeit, Ceglédi István. A diákokat szigorúan kötelezik azok megtartására. Paikoss Endre: i. m. 98.

74. Az 1657. július 2-i tanácsi rendeletet közli MPEIF 1874. 395–397.

75. Aelius Donatus latin nyelvtanát még 1735-ben is használták Magyarországon a jezsuiták. Valószínűleg az egyik leghosszabb életű tankönyv. Vö. Frankl Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században. Bp. 1873. 39.

76. A „Cato”-nak 1591-ből és 1597-ből is ismerjük debreceni kiadását.

77. A mű teljes címe: „Puerilium colloquiorum pro primis tyronibus ex comicorum campo.” Az Erasmus hatást tükröző könyv a XVI. században a krakkói kiadások mellett Magyarországon is megjelent (1552, 1591, 1596). E két utóbbi debreceni kiadás.

78. A kátéoktatás jelentőségét és sajátos református iskolai formáját elemzi Makkai László: Debrecen I. 573.

79. Molnár latin nyelvtana: „Elementa Grammaticae Latinae”, Károlyi görög nyelvtana: „Elementa Grammaticae Graecae in compendium contracta” címen. Lásd : Tóth Béla 1982. 46.

80. „Johannes Sturmius in epistola ad Henricum Schirnerum” A „Nomenclatura” 1619-es kiadása azt bizonyítja, hogy Újfalvi pedagógiai tekintélye akkor is megmaradt, amikor már a puritán elveiért meghurcolt esperes neve nem számított az egyházi vezetőség által szívesen emlegetett nevek közé.

81. Szárászi Ferenc 2 esztendei wittenbergi és heidelbergi tanulmányút után hazatérve előbb Tolnán lesz rector, majd lelkipásztor, 1603 és 1610 között debreceni lelkipásztor. Erasmus könyvének az első 600 oldalán található latin mondások magyar megfelelőjét írja ki a margóra (2001 mondás közül 1743-nak a magyar megfelelőjét közli). Lásd Czegle Imre: Szárászi Ferenc, mint Erasmus Adagia-jának magyarra ültetője. A Ráday Gyűjtemény Évkönyve IV–V. 1984–1985. Bp. 1986. 122.

82. Melanchthon 1518. augusztus 29-én tartott „De corrigendis adolescentiae studiis” című előadása megtalálható: Corpus Reformatorum XI. 15–23. lapjain. Két jellegzetes részlete: „Atque cum animos ad fontes contulerimus, Christum sapere incipiemus, mandatum eius lucidum nobis fuit, et nectare illo beato divinae sapientiae perfundemur.” (23.) „Capessite ergo sana studia, et quod a Poeta dictum est, animo volvite; Dimidium facti qui coepit, habet. Sapere audete, veteres Latinos colite, Graeca amplexamini, sine quibus Latina tractari recta nequeunt.” (25.)

83. Fináczy Ernő: A renaissancekori nevelés története, Bp. 1914. 225.

84. A retorika oktatásának híres tankönyve Junius Melchior: Methodus eloquentiae comparandae scholis aliquot rhetoricis tradita a ... Witebergensi eloquentiae in Argentiensi academia professore (Strassburg, 1585) Jean Berenger: Strassburg és a reformáció megerősödése Magyarországon. A Ráday Gyűjtemény Évkönyv IV–V. 1984–85. Bp. 1986. 3–8.

85. A lőcsei diákok goldbergi kapcsolatairól lásd Hajnóczy R. József közlését: 1917. 339 kk.

86. A trotzendorfi iskola jellemzése megtalálható Fináczy Ernő: i. m. 222. kk., valamint Szelényi Ödön: A magyar ev. nevelés története a reformációtól napjainkig. Pozsony, 1917. 49.

87. Félegyházi Tamás unitáriussá válásának hipotézisét Révész Imre ültette be a köztudatba : Debrecen lelki válsága 1561–1571. Századok 1936. 38–75., 163–203., valamint Félegyházi Tamás és a debreceni iskola válsága (Századok 1937. 273–303.) című írásaiban. Ezt veszi át Nagy Sándor 1940. 17–18. lapjain, Zsigmond Ferenc 1937. 23–24. lapjain. A helyzet tisztázásához úttörő módon járult hozzá Tóth Endre: A debreceni Kollégium legrégebbi törvényei és Félegyházi Tamás kolozsvári szerepének magyarázata című írása. RE 1967. 278–279.

88. Zsigmond Ferenc 1937. 67.

89. Kathona Géza: Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. Bp. 1974. 147.

90. Kathona: i. m. közli Skaricza Máté Szegedi életrajzát, a „Stephani Szegedini vita”-t, eredetiben és magyar fordításban. vö. 120.

91. Szegedi pedagógiatörténeti jelentőségét megillető méltatást még nem kapott. 1972-ben, halálának 400. évfordulóján Szegedi Kis István pedagógiai tételei címen ír róla Gál Lajos RE 1972. 73–75. Szegedi pedagógiai munkásságának elemzését szorgalmazva jelenteti meg Tóth Béla 1986-ban a Loci communes idevonatkozó fejezetét az eredeti szöveg elrendezését követő fordításban. „Első pedagógiai írónk Szegedi Kis István” Megjelent a Tanulmányok Ráckeve múltjából c. füzetben. Szentendre 1986. 85–100.

92. Uo. 98.

93. Kecskeméti C. János: Fides Jesu et jesuitarum. Debrecen, 1619. Praefatio.

94. A magyar fordítást közli Nagy Kálozi Balázs: Pedagógusképzés a debreceni főiskolában a XVI. században II. rész Szilvás-Újfalvi Imre pedagógiája. RE 1968. 13–20.

95. Az „Admonitiones” legújabb, bár nem teljes szövegközlése megjelent Nagy Kálozi Balázs: Szilvás-Újfalvi Imre pedagógiai intelmei. StudAEccl III. 878–887.

96. Admonitiones II–III. fejezete uo. 882–883.

97. Admonitiones VIII. fejezet 884.

98. RE 1968. 16.

99. Uo.

100. Admonitiones XI. fejezet. StudAEccl III. 885.

101. Thoraconymus Mátyás Bártfán, Késmárkon volt tanár, ahonnan a helvét irány felé fordulása miatt Sárospatakra távozik. Újfalvi az Admonitiones-ban idéz Thoraconymus „Orthographia”-jából.

102. Admonitiones XII. fejezet. StudAEccl III. 886.

103. Admonitiones II. fejezet. StudAEccl III. 882.

104. Szűcs István 1871. 255–256.

105. A második tanszék meglétét 1626-tól kezdve Makkai László mutatta ki. A városi jegyzőkönyvekből kiviláglik, hogy 1626 óta folyamatosan két tanári állást töltöttek be. Az eddigi legteljesebb névsort közli Makkai László: Debrecen I. 668–669. lapjain a 218. számú jegyzetben.

106. Szűcs István 1871. 255.

107. Medgyesi Pál: „Szent Atyák öröme”, Gyulafehérvár 1640 ajánlásában írja ezeket a sorokat. Medgyesi 1624-től debreceni diák, betölti a collaborator, contrascriba, senior, majd a rector tisztét. Vö. Géresi Kálmán kéziratos anyaggyűjtésének részlete. Megtalálható TtREK R 1014/6 jelzettel.

108. Szenci Molnár Albert válogatott művei. Bp. 1976. 168–169.

109. Uo. 193. Szenci említi Szikszai Fabricius szótárát, Sebald „Gyermeki beszélgetései”-t, a „Cato”-t, „Publilius Syrus”-t, a „mimus”-t, és a „Bölcsek mondásai magyarázatokkal” című műveket. A felsorolás után így folytatja: „Ezeken kívül semmiféle magyarországi irományt nem ismerek, amely a gyermekek egyéni szorgalmát elősegítette volna.” uo. 169.

110. Heltai János: Adattár a heidelbergi egyetemen 1595–1621 között tanult magyarországi diákokról és pártfogóikról. Klny. az Országos Széchényi Könyvtár 1980. évi évkönyvéből. (Bp. 1983) 246–247.

111. Géresi Kálmán: A kollégium külső történetének vázlata 1848-ig. Gimn. Ért. 1894/95. 15.

112. Az első aláírók; Kállai János, Gönczi István, Julius János, Nádudvari Mihály, Szamosközi Boldizsár. TtREL I.1.a.2. 654.

113. A keresztúri zsinat végzései TtREL I.1.a.2.3.

114. Milotai Nyilas István 1596. március 24-én iratkozik be Debrecenben. 1598-ban collaborator, 1599-ben senior volt. Debreceni rectorsága után lelkészi, esperesi hivatalt visel, majd Gyulafehérváron a fejedelem egyik prédikátora lesz.

115. Kecskeméti Alexis János: Dániel próféta könyvének a szentírás szerint való magyarázatja. Debrecen, 1621. Kiadva Bp. 1974. 109.

116. Uo. 110.

117. A korszak peregrinációjának elemzéséhez lásd Kathona Géza: A debreceni és sárospataki tanulók részvétele a hollandiai és angliai peregrinációban 1623-tól 1711-ig. ThSz 1979. 89–94.

118. Kathona: i. m. ThSz 1979. 90.

119. Uo. 90.

120. Uo. 91.

121. Thury Etele 1908. 96–124.

122. Amesius hatását és a puritanizmus 1638 előtti magyarországi jelenlétét elemzi Barcza József. A puritanizmus kutatásának újabb eredményei ThSz 1976. 333–335. A disputációk elemzése alapján kimutatja, hogy a magyar diákok tudatosan csoportosultak Amesius köré. A franekeri egyetemen tanító ellenlábasának, a dogmatikában skolasztikus módszert érvényesítő Johannes Makowskynak alig akadt magyar hallgatója.

123. Barcza József: i. m. ThSz 1976, 334. mutat rá, hogy az 1638-as debreceni zsinaton elvi elutasítás nem hangzik el. Az 1567-es törvények értelemszerű alkalmazásával szólítják fel az újítani akarókat, hogy „...a magyarországi egyházban régóta fennálló rendtartásokban, magánosan, saját tekintélyével sokak botrányára és sérelmére senki változtatást vagy újítást tenni ne merészeljen, hanem, ha valamit megújítandónak tart, az egész egyház megegyezésével nyilvános zsinaton történjék az.”

124. RMK III. 1604: „Brevis institutio... Usui Scholarum Hungaricarum destinata”. Coccejus előszavának címzettje: D. Paulo W. Kis–MARIAI Ecclesiae Debreczinae Antistiti vigilantissimo.

125. Kathona Géza: i. m. ThSz 1979. 90.

126. Az 1631. szeptember 7-én tartott nyírbátori zsinat végzései TtREL I.1.a.2. 61.

127. Nagy Sándor 1940. 31.

128. Komáromi Csipkés György „Az kereszteny isteni tudománynak Jeles móddal úgy el készíttetett Rövid Summaia (1653) ajánlásában köszönetet mond „Az hires neves DEBRECEN VARASANAK Nemes Nemzetes és Nagyértelmű TANACSINAK, amiért „ezelőtt három esztendővel... az kegyelmetek Atyai adakozása és jó akarattya által ez idegen országokban eljutottam”.

129. Köszönetet mondok Barcza József kutatóprofesszornak a dolgozat elkészítése érdekében végzett önzetlen segítő munkájáért.