BevezetőGyűjteményekKéptárKeresés
Egyháztörténet, helytörténet » Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon    
 

Pápai ref. kollégium, korán keletkezett, valószínűleg csupán átalakult a róm. kat. régiből, mégpedig trivialis iskola minőségében. Ezen a fokon evangélikusból reformátussá válva, zavartalanul végezte áldásos munkáját mindaddig, míg 1660-ban a már némileg különben is hanyatlásnak indult iskolát a templommal stb. együtt a földesúr, gr. Esterházy Pál erőszakkal elvette a reformátusoktól, akik kénytelenek voltak más épületekbe vonulni, melyeknek azonban a szükséges célokhoz képest való átalakításával anyagi erő hiányában még 1680-ban sem voltak készen. A Rákóczi szabadságharca folyamán 1707-ben ezeket is felperzseltette Heisler. A hamvaiból azután újraéledt iskolát új veszedelem érte már 1718-ban. Ekkor ugyanis a passarovici béke következtében megszűnvén Pápa végvári jellege, a király eltiltotta az odavaló reformátusokat a nyilvános vallásgyakorlattól, de e rendelet végrehajtása a szakadatlan kérelmezések miatt csak 1752-ben következett be, amikor is nemcsak újból elvették tőlük templomukat, időközben schola illustrissá emelkedett iskolájukat, hanem papjaikat és a →rektort a diáksággal együtt ki is parancsolták a városból. A közelben levő Adásztevelre tették át az iskolát, melyet csak 1783-ban vihettek vissza Pápára, midőn megkapván elvett épületeik becsértékét, új épületeket emeltek számára. A →Márton István rektorságával 1790-ben a felvirágzás kora következett el az iskolára, melyet mint már 1791-től két tanárral bírót, 1797-ben főiskolájának fogadott el a →dunántúli egyházkerület, sőt ilyenül a →dunamelléki is elismerte a maga részére, míg aztán az 1801-i →konvent egyenrangúnak mondta ki a →sárospataki és →debreceni kollégiumokkal. Ez évtől már három professzora volt az iskolának, mind kiváló egyének, kik a Márton vezetése alatt 1804-ben mozgalmat indítottak arra, hogy Komáromba helyeztessék át az intézet. Ám sikert nem értek el, éppen úgy, mint ahogy nem lett sikere az ebben az irányban 1839-ben, majd 1892-ben indított mozgalmaknak sem, legfeljebb annyi, hogy mindegyik újabb áldozatokra sarkallta a pápavidéki érdekeltséget. 1834-ben jogi tanszéket is állítottak, s 1849-ben már kilenc tanára volt az intézetnek. Az ötvenes években a gimnázium a kormány által támasztott igényeknek megfelelően rendezkedett be, az 1857–58. tanévet pedig egészen új épületben nyitotta meg az iskola, mely ugyanabban az évben nyerte vissza a szabadságharc után elvesztett nyilvánossági jogát is. Az 1853-ban eltörült jogi tanfolyam 1861-ben újra megnyílt, míg 1885-ben végleg megszűnt. Az →egyházkerület 1876-ban tanítóképezdét is állított fel, mely azonban csak 1885-ben nyert önállóságot, de 1890-ben szintén megszűnt, úgyhogy attól kezdve csupán a →teol. akadémia és a gimnázium képezte a kollégium alkotórészeit.

Irodalom: Tóth Ferenc: A pápai ref. eklézsia históriája (1808.), Liszkay József: A pápai ref. egyház levéltára (1875.), Szabó Károly: A pápai főiskola multja és jelene (P. E. I. L., 1862.), Kis Ernő: A dunántúli ev. ref. egyházkerület pápai főiskolájának története (1896.), Lampérth Géza: A pápai ref. főiskola története 1531–1931. (1931.), Tóth Endre: A pápai ref. egyház története (1941.).