Anabaptisták Magyarországon legelőször Körmöcbányán akadtak pár évvel a mohácsi vész után. Elvük itteni terjesztői közül →Fischer András 1529 márciusától a Szepességen is követőket szerzett, akikre szintén elkövetkezett az üldözés, ha nem is olyan mértékben, mint külföldön. Azután Gömör vármegyében működött Fischer, míg 1532-ben jobbnak látta elvonulni Morvaországba. Az említett és velük szomszédos vidékeken ekkorra már sokan felkarolták az anabaptizmust éspedig egyre többen, úgyhogy ismételten vontak magukra hivatalos eljárást. A Gömörbe visszamerészkedő Fischert 1540-ben ki is végeztette Bebek Ferenc főispán. A Morvaországgal határos vármegyékbe (Pozsony, Nyitra, Trencsén) onnan időnként átvándorlottak →habánok név alatt állandóbb otthonra tettek szert, habár sok zaklatást kellett kiállaniok itt is. Később, mivel mind →Nádasdy Tamás, mind Sopron városa mint kiváló iparosokat, jó szemmel nézte őket, Moson és Sopron vármegyékbe is elszállingóztak egyes csoportjaik. Menedéket találtak, a Szepességen is. Jóllehet az 1548. évi XI. tc. elrendelte kiűzetésüket, mégis itt maradtak, sőt kifejlésnek indult egyházigazgatásuk is. Az összes anabaptisták püspöke, Riedemann Péter 1556. dec. 1-én éppen körükben, a Nyitra vármegyei Brockón halt meg.

Elvük lényege annyira elterjedt, hogy a hatvanas évek elején a máskülönben helvét irányú papok között is találkoztak olyanok, akik szükségtelennek vélték a csecsemők keresztelését. Erdélyben is voltak ezidőtájt hasonló gondolkozásúak, s hatásuk is jókora és állandó volt, amennyiben 1580 táján számosan nem voltak még megkeresztelkedve a 20–30 évesek közül. Itt új lendületet nyert elvük terjedése, midőn →Dávid Ferenc határozottan állást foglalt amellett, s 1570-ben még könyvet is adott ki védelmére. Őt mások is követték, annyira, hogy halála után még jóideig sokan mellőzték, illetőleg elhalasztották gyermekeik megkereszteltetését.

Az 1578-i magyarországi országgyűlés kettős adót kívánt kivetni az anabaptistákra, hogy kivándorlásra kényszerítse őket. Ám ez mégsem ment teljesedésbe, sőt 1622-ben megszaporodtak a Morvaországból végleg elmenekülők túlnyomó részeivel. Ezeknek egyes csoportjai a →Thurzó Szaniszló és →Illyésházy Gáspár falvaiban helyezkedtek el. Egy részüknek pedig, az északnyugati vármegyékben már megtelepedettek közül valókkal együtt, Alvincen adott menhelyet →Bethlen Gábor, ellátva őket a szükségesekkel és ez egy községre törvényben biztosítva vallásuk szabad gyakorlatát. →I. Rákóczy György Sáros-patakra vitte egy csoportjukat, sőt adománnyal is ellátta őket, melyet aztán menye, →Báthory Zsófia visszavett tőlük. A többi, addigi lakóhelyeiken levők Szobotiston lakó püspöke, Ehrengreis András az ötvenes években irodalmi működést is fejtett ki. Művei közül nyomtatásban is megjelent ezalatt kettő. A pozsonyi →delegatum judicium elé 1674-ben három lelkészük volt megidézve, de nemsokára hazajutottak bántatlanul. Bercsényi 1705-ben keményen megtiltotta üldözésüket.

Azonban a Mária Terézia korában megindított térítési hadjárat őket sem kímélte. Közvetlenül az hívta fel rájuk a figyelmet, hogy német könyveket próbáltak beszerezni. 1757–1763-ban a felvidékieket, 1764-től az erdélyieket vették kezelésük alá a jezsuiták, s eszközeik hatása alatt sokan át is tértek közülük róm. katolikusoknak. De azért még 1783-ban is akadtak szórványosan, akik régi hitüket követték Lévárdon és Szobotiston. Annak ellenére, hogy a jezsuiták elszedték irataikat és könyveiket, s ezeket jobbára meg is égették, még 1840-ben is egész csomó értékes kéziratot gyűjtött össze Lévárdon Michnay Dániel pozsonyi tanár, 1892-ben pedig Szobotistról küldtek ilyeneket Kanadába. A kivándoroltak ugyanis Románián, Kisoroszországon keresztül előbb a Kaukázusban, majd az Északamerikai Egyesült Államokban, végül Kanadában találtak otthont. Az erdélyieknek, kiket Delphini János nevű jezsuita kényszerítgetett az áttérésre, hitéhez hű része szintén Oroszországba vándorolt ki előle, sőt az áttértek közül is követték őket némelyek. Utódaik 1852-től a krími félsziget Hutersthal nevű falujában nem kedvezőtlen körülmények között éltek még nem régen is.

Irodalom: Seivert János: Die Anabaptisten in Ungarn (Ungrisches Magazin III. 1783.), Jakab Elek: Erdély és az anabaptisták a 17–18. században (Ker. Magvető, 1876.), Beck: Die Geschichtsbücher der Wiedertäufer in Österreich-Ungarn (1884.), Tóth Mike: Az anabaptisták Erdélyben és Delpini (Magyar Sion, 1892.), Áldásy Antal: Anabaptisták Magyarországon a 16. és 17. században (Kath. Szemle, 1893.), Szlávik Mátyás: Zur Geschichte des Anabaptismus in Ungarn (Zeitschrift für Kirchengeschichte, 1897.), Seni V.: Az anabaptismus (1907.), Loserth: Das Ende der mährischen Wiedertäufer in Ungarn und Siebenbürgen (Zeitschrift des deutschen Vereins für die Geschichte Mährens und Schlesiens XXXII.), Wolkan: Geschichts-Buch der Hutterischen Brüder (1923.), Kirner A. Bertalan: Baptista Krónika (1935.), Szimonidesz Lajos: A magyarországi anabaptisták irodalma és könyveik (MKSz, 1944.).