Erdélyi ref. egyházkerület, önállóan az 1564. évi →nagyenyedi zsinaton alakult meg, midőn már a nagyon elszaporodott helvét irányúaknak →Dávid Ferenc lett az első püspöke, akit aztán antitrinitariussá létekor a reformátusok legnagyobb része szintén követett. A megmaradt maroknyi reformátusság csak a Báthory István fejedelemségével tudta magát némileg összeszedni, midőn az 1571-i szász zsinat alkalmával ők is megjelenvén, az ott levő magyar evangélikusokkal együtt közös püspökül az evangélikus →Alesius Dénest választották meg. Ennek halála után már annyian voltak a reformátusok, hogy 1577-ben a maguk vallásán való püspököt választhattak a →Tordai Sándor András személyében, akinek két, nagyrészben ev. →káptalan továbbra is a kormányzása alatt maradt s utódainak is ott volt egészen 1850-ig. A Báthoryak idejében a ref. egyház az unitáriusok rovására folyvást gyarapodott tekintélyben, számban, de igazán nagy hatalomra →Bethlen Gábor és utódai alatt tett szert, amikor ti. vallásuk törvényekben az azokat hozóké gyanánt emlegettetvén, állami egyház volt, melynek befolyása még a többi, különösen az unit. egyházra is kiterjedt. Ez a kedvező helyzete Erdélynek az osztrák uralom alá jutásáig tartott, mely csakhamar visszaállította a gyulafehérvári róm. kat. püspökséget, s minden eszközt megragadott a protestánsok, főleg a magyar ajkúak, tehát jobbára a reformátusok elnyomására. Ez ellenében szükségesnek látták 1709. ápr. 24-én az Apafi által 1682-ben szervezett „supremum curatorium”-ot, mely a püspökkel és a fejedelemmel együtt tíz tagból állott (egyenlő számmal világiakból és lelkészekből), kibővíteni és supremum consistoriummá átalakítani. Ennek kirívóan kyriarchikus jellegét 1713. júl. 2–7-én megpróbálták korlátozni, de az ekkori megállapodások halva születtek, s habár a lelkészekből álló közzsinat szintén állandóan össze-összegyűlt, mégis többnyire tehetetlennek bizonyult a →főconsistorium akaratával szemben. Minthogy az állami hatalom részéről veszélyben forgónak látták a püspökválasztás jogát is, 1726-ban életbe léptették a →successiót a →generalis notariusra nézve, de ennek nyomán idővel kifejlődött a successio az →egyházmegyékben is az egyházmegyei főjegyzőknek minden újabb választás nélkül esperesekké következésével. A világiak túltengő, sőt szabályozatlan hatalma s a később alapját vesztett successio elleni harc sok évtizeden át tartott, s bár volt közben annyi eredménye, hogy 1833-ban ismét próbálták a főconsistorium szervezetét rendbehozni, ezzel szemben a régi nyomokon haladó 1827-i szervezkedés jutott érvényre. Csak az 1867-ben kezdődő alkotmányos korszakban sikerült valami haladást elérni. A successio teljes megszüntetése mellett elvileg „képviseleti” rendszer alapjára helyezték 1871-ben az egyház alkotmányát, csakhogy ez az egyházkerületi közgyűlés összeállításában igen kevéssé érvényesülvén, meg aztán a főconsistorium helyébe a más névvel ugyanazt a szerepet játszó igazgatótanácsot állítván, továbbra is consistorialis jellegű maradt az egész egyházigazgatás. Az 1881–82-i debreceni zsinaton régi óhajtása szerint unióba lépvén a többi →ref. egyházkerülettel, azóta ismételten, de túlságos óvatossággal módosítgatta egyházalkotmányát az egyházkerület, míg végre 1903-ban nagy lépést tett a →paritás felé.

A két (nagysajói és tekei) káptalanon kívül már a XVI. század végére nyolc egyházmegyéje volt a kerületnek: a →vajdahunyadi, a →gyulafehérvári, →nagyenyedi, →kolozs-kalotai, →dési, →marosi, →udvarhelyi, →háromszéki, azután a →küküllőinek a nagyenyediből, a székinek a désiből, a →görgényinek a marosiból való kiválása, a gyulafehérvárinak a nagyenyedivel való egyesülése, majd ismét különválása, a →fogarasföldinek megszervezése, de hamaros kimúlása és a háromszékinek négyfelé (→sepsi, →kézdi, →orbai, majd →erdővidéki) oszlása folytán egészen a XIX. század elejéig 14 egyházmegyéje volt. Miután a →tekei káptalan 1850-ben teljes egészében az ev. püspök felsősége alá jutott, a →nagysajóinak a kerület kebelében maradt ref. egyházaiból pedig azután egyházmegye lett, továbbá a szilágysági egyházak a →tiszántúli kerületből ide tétettek át, a →nagyszebeni kiszakadt a nagyenyediből, s egy időre a →kolozsvári is a →kolozs-kalotaiból, 1897-ig 18 egyházmegyét számlált, a kolozsvárinak ekkor megszűntével pedig 17-et, melyekhez addig kilenc, ettől fogva tíz püspöki vizsgálat alatti egyház és a romániai missziói egyházmegye járult még. 1903-ban megint beosztották az egyházmegyéket, de inkább csak abból a szempontból, hogy megszüntetvén a püspöki vizsgálat alatti egyházak különleges helyzetét, így és másképp is valamennyire megerősítsék a gyengéket, s kikerekítvén, új életre hívják a kolozsvárit. A Magyarországból való kiszakítás után 1922-ben újra történtek változtatások a gyengébbek javára és a jobb közlekedésre való tekintettel is, majd 1927-ben pedig a marosinak kétfelé osztásával létrejött a →bekecsaljai új egyházmegye. A Magyarországhoz 1940-ben visszakerült 394 egyházból (416 lelkésszel) álló hat teljes és hét csonka egyházmegye közül az előbbiek közé tartozó →szilágyszolnoki 1943-ban négy részre oszlott (→zilahi, →szilágysomlyói, →tasnádi, →szilágycsehi). A kerület a XVII. század első felének végén mintegy 450, a XVIII. század közepe táján egy pár híján 500 anyaegyházat, 1890 k. 526-ot, 1914 k. 563-at, 1930-ban 595-öt foglalt magában.

→Teol. akadémiája a szabadságharc előtti nagyenyedi kolozsvári, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi teol. tanszékek egyesítésével 1854-től 1862-ig Kolozsvárt. 1862-től 1896-ig Nagyenyeden volt, és 1896 óta Kolozsvárt van. A magyar korszakban gimnáziumok voltak Kolozsvárt, Nagyenyeden, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Zilahon, Szászvárosban, Sepsiszentgyörgyön, tanítóképezde volt Nagyenyeden, felsőbb leányiskola Marosvásárhelyen, újabban megszűnt ezek közül a székelyudvarhelyi és szászvárosi gimnázium, leánygimnáziummá alakult a marosvásárhelyi felsőbb leányiskola, azonkívül leánygimnázium volt Kolozsvárt, Brassóban és Sepsiszentgyörgyön, tanítónőképezde Székelyudvarhelyen és felsőkereskedelmi fiúiskola Brassóban, miután a román kormány megszüntetett egy egész sereg, noha többnyire nem régi intézetet, melyeket újabban a többi is követett, mint felekezeti intézet.

Az egyházkerület 1939 óta →„kolozsvári” nevet visel s 1951 óta a következő 21 egyházmegyéből áll: bekecsaljai 36 egyházzal. bukaresti 10 egyházzal, dési 14 egyházzal, erdővidéki 12 egyházzal, görgényi 24 egyházzal, hunyadi 43 egyházzal, kalotaszegi 22 egyházzal, kézdi 21 egyházzal, kolozsvári 34 egyházzal, küküllői 27 egyházzal, marosi 55 egyházzal, marosludasi 22 egyházzal, nagyenyedi 16 egyházzal, nagysajói 24 egyházzal, nagyszebeni 21 egyházzal, sármási 21 egyházzal, sepsi 50 egyházzal, szamosújvári 25 egyházzal, tordai 18 egyházzal, udvarhelyi 50 egyházzal, zilahi 21 egyházzal.

Az egyházkerület élén a püspökön kívül, kinek székhelye 1682-től (de a valóságban már 1679-től) 1716-ig Gyulafehérvár, 1782-től 1849-ig Nagyenyed volt, 1854 óta pedig Kolozsvár, a →főgondnokok állnak, kiknek száma régebben négy, újabban öt. A püspökök névsora: →Dávid Ferenc kolozsvári l. 1564–1566, →Tordai Sándor András dévai l. 1577–1579, Göcsi Máté marosvásárhelyi l. 1580–1585, Toronyai Máté gyalui, szászfenesi, nagyenyedi, rettegi l. 1585–1599, Ungvári Cs. János gyulafehérvári l. 1599–1601, Kecskeméti Buzás Balázs boroskrakkói, alvinci l. 1601–1603, →Tasnádi Ruber Mihály bánffyhunyadi, nagyenyedi, magyarigeni Il. 1605–1618, →Keserűi Dajka János, a fejedelem udvari papja 1618–1633, →Geleji Katona István, a fejedelem udvari papja 1633–1649, →Csulai György, a fejedelem udvari papja 1650–1660, →Veresmarti Gáspár kolozsvári l. 1661–1668, →Kovásznai Péter kolozsvári l. 1668–1673, Tiszabecsi Nagy Gáspár széki l. 1673–1679, →Tofeus Mihály, a fejedelem udvari papja 1679–1684, Horti István gyulafehérvári l. 1684–1689, Veszprémi István székelyudvarhelyi, gyulafehérvári l. 1691–1713, →Kolozsvári István nagyenyedi tanár, gyulafehérvári, helynélküli l. 1713–1717, →Soós Ferenc kolozsvári l. 1717–1720, Vásárhelyi Molnár István nagyenyedi l. 1720–1728, →Bonyhai Simon György küküllővári, marosvásárhelyi l. 1728–1737, →Szigeti Gyula István nagyenyedi tanár, helynélküli l. 1737–1740, →Deáki Filep József kolozsvári l. 1740–1748, →Pelsőczi Kovács János magyarigeni l. 1748–1749. →Borosnyai Lukács János székelyudvarhelyi tanár, marosvásárhelyi l. 1749–1760, →Szathmári Pap Zsigmond kolozsvári l. 1760 febr.–ápr., →Verestói György kolozsvári tanár 1760–1765, →Zágoni Aranka György széki l. 1765–1767, →Dézsi Lázár György nagyenyedi l. 1767–1773, →Csernátoni Vajda Péter dési l. 1773–1782, Eperjesi Zsigmond felvinci, nagyenyedi l. 1782–1793, →Keresztes Máté kézdivásárhelyi, nagyenyedi l. 1793–1795, →Abacs János dési, nagyenyedi l. 1796–1815, →Bodola János nagyenyedi tanár, nagyenyedi l. 1816–1836, →Antal János marosvásárhelyi tanár, nagyenyedi (1849-ig), helynélküli l. 1836–1854, →Bodola Sámuel marosvásárhelyi, kolozsvári tanár (1862-ig), helynélküli l. 1854–1866. →Nagy Péter kolozsvári, helynélküli l. 1866–1884, →Szász Domokos kolozsvári l. 1885–1899, →Bartók György szászvárosi, kolozsvári l. 1899–1907, →Kenessey Béla kolozsvári tanár, kolozsvári l. 1908–1918, Nagy Károly kolozsvári tanár, kolozsvári l. 1918–1926, →Makkai Sándor kolozsvári tanár, kolozsvári l. 1926–1936, →Vásárhelyi János kolozsvári l. 1936-tól.

Irodalom: Bod Péter: Smyrnai szent Polykarpus (1766.), Bodola Sámuel: Az előbbinek folytatása (Zágoni Aranka Györgytől Eperjesi Zsigmondig bezárólag, Névkönyv 1860 és 1861.), Salamon József: De statu ecclesiae ev. ref. in Transsylvania (1840.), Dósa Elek: Az erdélyhoni ev. reformátusok egyházi jogtana (1863.), Kolozsvári Sándor: Az erdélyi ev. ref. egyházkerület egyházjoga (1876.), A kollegiumok fejlődési története (Orsz. középiskolai tanáregylet közlönye, 1876.), Parádi Kálmán (írta és szerkesztette): Az erdélyi egyházkerület fő-, közép- és elemi iskoláinak állapotrajza (1896.), Pokoly József: Az erdélyi ref. egyház története (5 k. 1904–5.), Makkai Sándor: Az erdélyi ref. egyházi irodalom 1850-től napjainkig (1925.), Szilágyi István: Az erdélyi h. h. anyaszentegyház közzsinatainak végzései kivonatban (M. P. E. I. Figyelmező, 1872.).