Énekeskönyvek a reformáció óta százakra menő számmal jelentek meg Magyarországon. Van közöttük róm. kat. is, de jóval nagyobb számú a protestáns, melyek között némelyik általános prot. jellegű, de a legtöbb a különvált felekezetek szellemének megfelelő. Legrégebbi a →Gálszécsi Istváné (1536.) és a Bencédi →Székely Istváné (1538.); nevezetes még a XVI. századból a →Melius Péteré (1562.), melyet jó ideig a →Szegedi Gergelyének hittek általánosan, holott sok kiadása közül a harmadiknak (1569.) volt átdolgozója „Z. Gergely”. Szerkesztett még →Dávid Ferenc (1569.), →Huszár Gál (1574.) és →Bornemisza Péter (1582.); a →Kálmáncsehi Sánta Mártoné és →Beythe Istváné ma már ismeretlen. De fennmaradt viszont néhány kéziratos, főleg ref. jellegű. Még nem ilyen irányú azonban, habár protestáns a közülük legnevezetesebb Batthyány-codex. A Melius-félének felhasználásával készült aztán a Gönczi Györgyé (1592.), mely különböző címek alatt igen sok kiadást ért, még akkor is, amikor a →Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítása és az I. →Rákóczy György költségén kiadott Graduál már régóta használatban volt, az utóbbi csak mérsékelten. Nevezetes még a →Szilvásújfalvi Imre halotti énekeskönyve (1598.), mely hasonlóképpen sokszor bocsáttatott közre. A 16. század végére az ev. és ref. egyház már teljesen különválván, különlegesen az előbbi részére is adtak ki énekeskönyvet Bártfán 1593-ban, mely azután szintén sokáig örvendett kedveltségnek. Volt egy csepregi Graduál is az 1650 előtti időből. És közszükségletet elégítettek ki a →Mihályko János imakönyvének 1630-tól való kiadásaihoz csatolt, de nem tőle származó énekek is. Később az →Ács Mihály „Zengedező mennyei kar”-a, a →Sartorius János „… Magyar lelki órá”-ja és a →Torkos József „Új zengedező mennyei kar”-a az evangélikus, a →Losonczi István „Éneklésben tanító mester”-e és a →Szőnyi Benjámin „Szentek hegedűje” a református egyházban új lendületet adott a már-már satnyulni kezdő templomi éneklésnek. A Losonczi könyvének különösen nagy hatása volt s ennek eredménye lett a Kolozsvárt először 1777-ben kiadott erdélyi új énekeskönyv, melyet 1838-ban ismét újjal váltottak fel. Úgyszintén az ekként felidézett mozgalom szülte a magyarországi ref. egyháznak 1813-tól használatban volt énekeskönyvét, mely évtizedekig tartó előkészületek után 1921-ben másnak adott helyet, egy ideig mindkettő használtatván s csak néhány év elmúltával különböző időpontokban lépvén kizárólagos használatba az új, mely azonban eredeti alakjában túlságos gyarlósága miatt már 1949-ben újjal cseréltetett fel. –

Az ev. egyházban kiváltképpen a →dunántúli egyházkerület fejtett ki buzgalmat énekeskönyve megújításában; kiváló jelenség volt e téren az 1811 i győri énekeskönyv, mely nagyobbrészt a →Kis János munkája, valamint a →superintendentia által „a régi graduál szerint jobbítva készített”, mely 1805-ben látott napvilágot. →Haán Lajos 1847-i énekeskönyvéből, mely 1893-ban a negyedik kiadását érte meg, fejlődött ki a békéscsabai, mely szintén többször megjelent. Pozsonyban is adtak ki egy új énekeskönyvet, majd megint a dunántúli egyházkerület 1911-ben bocsátott ki egyet, melyet aztán az összes kerületekben felkaroltak a magyar nyelvű gyülekezetek. –

Az unit. egyház sem maradt ezalatt veszteg, s az idők folyamán szintén fejlesztette énekügyét, minek eredményéül 1837-ben látott napvilágot átdolgozott énekeskönyve, mely 1924-re ismét újjá lett alakítva.

A különböző nemzetiségek sem maradtak e téren ellátatlanul. Még a vend evangélikusok részére is adatott ki a 19. század első felében. A szlovák evangélikusoknál a →Tranoscius György által szerkesztett „Cythara sanctorum” (1635.), melynek az →articularis helyeken kívül élő evangélikusok hithűsége oly kimondhatatlanul sokat köszönhet, ma is közkedveltségnek örvend, sőt most már magyarul is megjelent a Vietorisz József fordításában. Az ő használatukra 1842-ben is adott ki énekeskönyvet Jozeffy Pál és Szeberényi János. A szlovák reformátusok használatára szintén több ízben adtak ki 1752 óta nyelvükön készített énekeskönyvet. A magyarországi németségnek és az erdélyi szászságnak pedig kezdettől fogva állandóan könnyű volt gondoskodnia magáról a gazdag németországi irodalom felhasználásával, ami azonban nem zárta ki, hogy ők is hozzájáruljanak az énekirodalom gyarapításához.

Irodalom: Varasdy Lajos: Egyházi énekeink története, ismertetése… (P. E. I. L. 1861.), Tóth Ferenc: Éneklőkar (1823.), Révész Imre: A magyarországi ref. egyház énekeskönyvéről (1886.), Nagy János: Az unitáriusok énekeskönyveiről (Ker. Magvető, 1871.), Kálmán Farkas: Éneklő kar (1880.), Jakab Elek: Adatok énekeskönyveink bibliographiájához Toldy F. jegyzetei nyomán (MKSz, 1882.), Szathmáry József: A ref. templomi énekeskönyv története (Prot. Szle. 1892.), Kálmán Farkas: Adalékok a 16. és 17. század irodalomtörténetéhez (Az 1711-ig magyarul megjelent összes énekgyűjtemények ismertetése, kéziratban), Uő.: Az összes kéziratos énekgyűjtemények ismertetése, egyenként (Elszórtan az összes egyházi lapokban), Erdélyi Pál: Énekeskönyveink a 16. és 17. században (1899.), Horváth Cyrill: Két pataki graduál (Sp. Füz. 1905.), Uő.: A Batthyány-codexről (ItK 1905.), Péter Mihály: A hazai tót ref. énekeskönyv története (Prot. Szle. 1913.), Karsay Sándor: Énekeskönyvek a dunántúli ev. egyházkerületben (P. E. I. L. 1862.), Payr Sándor: Testvéri közösség magyar prot. énekeskönyveinkben (1936.), s ugyanőneki meg Gaál Mihálynak és ifj. Jeszenszky Károlynak számos idevágó cikke.