Ellenreformáció. Voltaképpen Magyarországon indult meg, mégpedig azzal, hogy előbb Várdai Pál, azután →Oláh Miklós esztergomi érsekek a 16. század negyvenes és ötvenes éveiben, legelőször egy 1543. évi országgyűlési végzés alapján világi hatóságok útján is üldözőbe vették általában a reformációhoz vonzódó papokat, különösen pedig azokat, akik nem voltak róm. kat. püspöktői fölszentelve. Példájukat aztán a többi magyarországi főpap is követte, a legnagyobb buzgósággal →Telegdy Miklós a Rudolf korában. Ez a király volt az, aki teljesen hivatalos útra terelte az ellenreformációt, s megnyitotta az erőszakosságok, visszaélések és mindennemű üldözések bő forrását, sőt az 1604. évi XXII. tc. önkényes és alkotmányszegő meghozásával törvénnyé akarta tenni ily irányú munkáját. Hiába vivattak ezentúl a szabadságharcok, hasztalan jöttek létre a protestántizmus és a magyar nemzet jogait biztosító békekötések, valamint az ezeket becikkelyező törvények: a protestánsok üldöztetése ádáz dühvel, fanatikus módon folyt tovább. Tetőpontját az I. Lipót idejében érte el, midőn az alkotmány lábbal tiprása, sőt egyenesen felfüggesztése tűrhetetlenné tette helyzetüket, különösen lelkészeik sorsát. Szenvedéseik a →gyásztized korában a →delegatum judicium, azután az →eperjesi vértörvényszék ítéleteiben s ezek végrehajtásában érték el tetőpontjukat. A mindezeket követő országgyűlési és királyi intézkedések is csak olyanok voltak, hogy legfeljebb pillanatnyi és parányi orvoslást nyújtottak, de a jövőre vonatkozó kilátásaikat még kietlenebbekké tették, amennyiben az 1687–8. évi XXI. tc. és az 1712–5. évi XXX. tc. tökéletesen az uralkodói önkénynek és szeszélynek szolgáltatta ki a protestánsokat. Csak a XVIII. század utolsó negyede hozott számukra megváltást, először a →türelmességi rendeletben, utóbb az 1790–91. évi XXVI. tc.-ben, amelyek a már akkor nagyjában csupán az →articularis helyekre szorult s már szerfelett megfogyott és elgyöngült magyar protestantizmust megóvták a végső és gyors megsemmisüléstől.