Bethlen Gábor (Iktári), (Marosillye, 1580. – Gyulafehérvár, 1629. nov. 15.). Erdély legkiválóbb fejedelme s a 17. század legnagyobb magyarja. Már 1600-ban hadat vezetett Mihály vajda ellen. Részt vett a →Bocskay szabadságharcában, mint tábornok és főtanácsos. Midőn Báthory Gábor nyilvánosan elismerte II. Mátyás felsőségét, ellenében az általa elűzött B. G.-t tette a török 1613-ban fejedelemmé, s az országgyűlés is egyhangúlag megválasztotta. Miután uralma megszilárdult Erdélyben, az 1618. évi cseh fölkelést, mely megnyitotta a harmincéves háborút, felhasználva, a magyarországi prot. párt élére állván, a vallásszabadság számtalan megsértése miatt fegyvert fogott. 1619 októberében már az egész országot hatalmába kerítette, a pozsonyi várral a koronát is elfoglalta s 1620. jan. 20-án fölvette a „Magyarország fejedelme” címet, a besztercebányai országgyűlés pedig aug. 25-én magyar királlyá választotta. A háborúnak a vallásszabadságot újra biztosító →nikolsburgi békekötés vetett véget (1621.). Ebben Oppeln és Ratibor hercegségekért lemondott a királyi címről és visszaadta a koronát. Miután 1623-ban belépett a német prot. szövetségbe, a béke megsértése miatt újra háborút indított, mely a második bécsi békekötéssel (1624.) végződött, de 1626-ban megint kénytelen volt fegyvert fogni, mit a pozsonyi békekötés után tett le az év végén. 1628-ban a német prot. fejedelmekkel összeköttetésben újabb háborúra készült, melynek titkos célja a lengyel korona megszerzésére irányult, de súlyos betegsége útját állta terveinek. – Buzgó vallásos ember volt, ki igen sokszor elolvasta a Bibliát. Ref. vallása iránti áldozatkészségét nemcsak az annak szabadságáért vívott háborúival mutatta ki, hanem azzal a töméntelen közvetlen segéllyel is, mellyel az iskolák és egyházak virágzását előmozdítani iparkodott. Kolozsvárt, majd erről lemondva, a →gyulafehérvári kollégiumból akadémiát akart „erigálni” s ezt még azelőtt egy nagybecsű könyvtárral látta el, a máramarosszigeti és kolozsvári iskolák életében egy-egy jobb korszakot nyitott meg, a →debreceni kollégiumot anyagilag tetemesen gyarapította s mindenütt több-kevesebb tanulót tartott el; számos egyházat virágzóvá tett, lelkészjelölteket saját költségén nagy számmal taníttatott külföldi egyetemeken, a lelkészek maradékait (nemcsak a reformátusokat) a nemesek sorába emelte; az egyházi irodalmat bőkezűen pártolta, →agendát íratott, új →énekeskönyvet vétetett munkába, a románok közt a reformátusokkal való unió érdekében missziót szervezett, a vallás ügyeiben számos törvénycikket hozatott stb. Mindamellett távol állott a felekezeti elfogultságtól, aminek legfényesebb bizonyítéka, hogy a jezsuita →Káldit pénzzel segítette a biblia fordításában, úgyszintén az, hogy az anabaptistákat Alvincre telepítvén, biztosította ott szabad vallásgyakorlatukat. Halálára Váradi K. Mihály szerzett hosszú verset (1629.), →Bojthi Veres Gáspár pedig még az élőről írta „De rebus gestis magni Gabrielis Bethlen” c. művét, →Redmeczi T. János „Az Felséges B. G.-nak többrendbeli… jótéteményéről” írt, mely utóbbi már akkor (1622.) megjelent.

Irodalom: Gindely-Acsády: B. G. és udvara (1890.), Szilágyi Sándor: B. G. fehérvári síremléke és alapítványai (1884.), Győry Vilmos: B. G. („Rajzok a magyar protestantizmus történetéből” közt 1868.), Roth Márton: B. G. kora (Uo. 1868.), H. Kiss Kálmán: B. G. és a nikolsburgi béke (Czelder Figyelője, 1887.), Szekfü Gyula: B. G. (1928.), – Rugonfalvi Kiss István: Az átértékelt B. G. (1929.), Uő.: Az egyházi rend közjogi helyzete Erdélyben és B. G. armalisa (1936.), Koncz József: B. G. fejedelem végrendelete (1878.), Révész Imre: B. G., a kálvinista fejedelem (Prot. Szle, 1914.), Makkai Ernő: B. G. országalkotó politikája (II. kiad. 1929.), Makkai Sándor: Egyedül. B. G. lelki arca (1929.), Miklós Ödön: B. G. és a holland diplomatia (Prot. Szle, 1929.), Veress István: B. G. első hadjárata… és a nikolsburgi béke (1912.).