Tiszántúli ref. egyházkerület (néha „tiszáninneni” meg „túl a tiszai” névvel is), a debrecennagyváradvidéki és a szatmárvidéki →superintendentiának 1557 nyara vége táján közösen tartott zsinatával jött létre, amikor nemcsak a helvét irány követésében egyeztek meg, hanem bizonyára abban is, hogy az utóbbinak területén levő helvét irányúak szabadulni akarván lutheránus irányú püspökök keze alól, a másikban püspök-ként működő →Kálmáncsehi alá adják magukat. Így közös testületté válván, s a →beregi egyházmegyét is kezdettől fogva neve ellenére magába foglalván, már akkor a legnagyobb területű →egyházkerülete lett a magyar reformátusság-nak. Eleinte 14 →egyházmegyéből állott, ti. a beregin kívül a →bihari, →érmelléki, →máramarosi, →békési, →debreceni, →szatmári, →szilágyi, →szabolcsi, →zarándi, →nagybányai, →ugocsai, →nagykunsági és →középszolnoki egyházmegyékből (némely román egyházmegyéket ide nem számítva). Ezek az egyházmegyék 1818-ig, illetőleg az ekkori beosztást némileg módosító 1821–22. évi →generalis konventig eredeti alakjukban maradtak meg, mindössze a →zarándi egyházmegyének a XVIII. század legelején történt megszűnése járt jelentékenyebb változással. A generalis konvent aztán kevésbé fontos területi módosításokon kívül egybekapcsolta a máramarosi és ugocsai egyházmegyét, kettéosztotta a debrecenit (új: alsószabolcs-hajdúvidéki) és a biharit (új: nagyszalontai) s átengedte Erdélynek a szabolcsiból kárpótolt középszolnokinak egy részével együtt az oda gravitáló szilágyit. Az ekként ismét 13-nak maradt egyházmegyék közül a →békés-bánáti ment át azóta a legnagyobb fejlődésen, de a többi is lendületesen haladt az idővel együtt. Mindamellett a kerületnek két- vagy éppen háromfelé osztása iránti felszólalások a pusztában hangzottak el, egyedül a →felsőszabolcsi egyházmegye engedett a kor követelményeinek s kétfelé válva, 1909-től →középszabolcsi név alatt éli egy része a maga külön életét. Ez az állapot az első világháború befejeztéig változatlanul maradt, de az ország új határainak megállapítása magával hozta a máramaros-ugocsainak és a nagybányainak elcsatolását, s a biharinak és érmellékinek olymérvű megcsonkítását, hogy a maradékaikat egyesíteni kellett. Eszerint ettől fogva 11 egyházmegyéből állott a kerület, melyekből több igen tetemes veszteséget szenvedett, annyira, hogy az utódállamok területén összesen kilenc egyházmegyére telt az elszakított részekből, míg 1938-ban és 1939-ben visszatértek a csehszlovákiaiak, 1940-ben pedig nagyrészben a romániaiak is, melyekből helyreálltak a régi egyházmegyék. 1945-ben ismét elszakíttatván a visszajöttek, a húszéves állapot újból feléledt. Azután a békés-bánáti egyházmegyének békésire és csongrádira oszlása, meg a debrecen-városinak önállósítása szaporította az egyházmegyék számát. 1952-ben beléolvadt a kerületbe a →tiszáninneni is majdnem teljes egészében (a →hevesi egyházmegye nélkül) s erre való tekintettel 1953-ban →tiszavidékire változott a neve. 1957 elején ismét visszanyervén önállóságát a tiszáninneni kerület, a következő, 1952. júl. 1. óta létező egyházmegyékből áll a kerület: →szatmári, →felsőszabolcsi, →nyirségi (egy ideig alsószabolcsi), →hajdúvidéki, →debreceni, →nagykunsági, →bihari, →békési, →csongrádi. A régi kerület egyházainak száma a XVIII. század elején 676, 1733-ban 548, 1786-ban 596, 1846-ban 547, a XIX. század végén 560, az első világháború kitörésekor 584 volt, míg szétosztottsága alatt néhány újnak a szervezése után is csak 340. Területén a →debreceni kollégiumon (→teol. akadémia, jogakadémia, bölcsészeti akadémia, tanítóképezde, gimnázium) kívül volt Debrecenben még tanítónőképezdével és polgári leányiskolával egybekötött leányközépiskola, Máramarosszigeten jogakadémia és gimnázium, Szatmárnémetiben gimnázium és leányközépiskola, Nagyváradon tanítónőképezde, Hódmezővásárhelyen, Mezőtúron, Kisújszálláson, Karcagon. Hajdúnánáson, Hajdúböszörményben, Békésen gimnázium. Közülük a debreceni állami egyetem felállításával megszűnt mindhárom debreceni akadémiai kar, az ország felosztásával pedig elveszett a többi tanintézetnek is egy része. Viszont a Máramarosszigetről menekült jogakadémia egy ideig Hódmezővásárhelyen tengődött, Debrecenben a kereskedőtársulattól átvett polgári fiúiskola lépett a helyébe azóta a megszűnt akadémiának, Szeghalmon 1926-ban gimnázium létesült, Nyír-egyházán a →Kálvineum tanítónőképezdéje és polgári iskolája, Makón női felsőkereskedelmi iskola és polgári fiúiskola, Hódmezővásárhelyen leánygimnázium, Hajdúböszörményben és Berettyóújfaluban polgári leányiskola nyílt volt meg. – A püspöki állást, mely részint a zavaros idők, részint felsőbb tilalom miatt nemegyszer volt huzamosabb ideig üresen, és amelyre 1716-ban, majd 1724-ben is életbe léptették a successiót, de mindkétszer hatálytalanul, a következők töltötték be: →Kálmáncsehi Sánta Márton debreceni l. 1557 nyárutó-dec., talán Bogácsi Demeter csengeri l. 1558–1561, Horhi →Melius Péter debreceni l. 1561–1572, →Károlyi Péter nagyváradi l. 1573–1576, →Gönczi Kovács György debreceni l. 1577–1595, →Bánffyhunyadi Mogyoró Benedek szilágycsehi l. 1595–1603, Monai János nagyecsedi l. 1603 febr.-márc., →Hodászi Lukács nagyecsedi, debreceni l. 1604–1613, →Milotai Nyilas István szatmári l. 1614–1618, Gönczi A. József nagybányai l. 1618–1629, →Margitai Láni Péter huszti, szatmári l. 1629 februártól őszig, →Keresszegi Herman István zilahi, debreceni l. 1629–1641, Szántai Molnár Mihály nagybányai, szatmári l. 1641–1646, Diószegi Vég Mihály bihari l. 1646–1649, →Hodászi S. Miklós nagybányai l. 1650. jan.-ápr., →Szathmári Lázár Miklós szatmári l. 1650–1656, →Tornai Pap István debreceni, hely nélküli l. 1657–1661, →Nógrádi Mátyás nagybajomi l. 1665–1681, →Körmendi P. Péter erdődi, szatmári l. 1686–1691, Debreceni Dormány István nyírmadai l. 1691–1693, →Diószegi Kis István bihardiószegi l. 1693–1698, →Szilágyi Tönkő Márton debreceni tanár 1699–1700, →Kocsi Csergő János debreceni tanár 1700–1711, →Veresegyházi Tamás debreceni l. 1711–1716, Huszti Kovács Sámuel huszti l. 1716–1721, →Rápóti Pap Mihály debreceni l. 1721–1726, →Zoványi P. György zilahi l. 1728–1757, Vecsei János debreceni l. 1758–1763, →Tatai Csirke Ferenc debreceni, l. 1763–1765, →Szilágyi Sámuel szatmári, debreceni, hely nélküli l. 1765–1785, →Szathmári Paksi István debreceni tanár 1785–1791, →Sinai Miklós debreceni tanár 1791. máj.-jún. (püspöksége megsemmisült), →Hunyadi Szabó Ferenc debreceni l. 1791–1795, Vecsei Sámuel hajdúböszörményi l. 1795–1806, →Benedek Mihály debreceni l. 1806–1821, →Budai Ézsaiás debreceni l. 1822–1841, →Szoboszlai Pap István debreceni l. 1841–1855, →Balogh Péter nagyszalontai, debreceni l. 1860–1870, →Révész Bálint debreceni l. 1871–1891, →Kiss Áron porcsalmai, debreceni l. 1892–1908, →Erőss Lajos debreceni tanár, majd l. 1908–1911, →Baltazár Dezső hajdúböszörményi, debreceni l. 1911–1936, Makláry Károly debreceni l. 1936–1938, →Révész Imre debreceni egyetemi tanár, debreceni l. 1938–1949, Péter János budapesti diakonissza lelkész, debreceni l. 1949–1956, Bartha Tibor debreceni I. 1958-tól. – →Főgondnokok voltak: Patay Sámuel 1734–1749, (a Partiumban gr. Bethlen József 1734–1742), Dobozi Mihály 1750–1774, Vay István 1774–1777, Rhédey Ferenc 1778–1800, Péchy Imre 1801–1841, br. →Vay Miklós (1840-től s.) 1841–1849, gr. Degenfeld Imre 1860–1883, Vállyi János 1883–1896, gr. Degenfeld József 1896 1927, Horthy István 1928–1929, gr. Degenfeld Pál 1930–1932, br. Vay László 1933–1945, Kun Béla 1946–1950, Erdei Ferenc 1950–1971, Zsebők Zoltán 1971-től.

Irodalom: Tóth Ferenc: Túl a tiszai püspökök élete (1812.), Tóth Sámuel: Adalékok a tiszántúli ev. ref. egyházkerület történetéhez (2 f. 1894.). Borovszky Samu: Tiszántúli ev. ref. papok 1597–1679. (1898.) Barcsa János: A tiszántúli ev. ref. egyházkerület történelme (1906–1908.), Zoványi Jenő: Pótlások a tiszántúli ref. egyházkerület jegyzőkönyveinek regestáihoz (Theol. Szle, 1926.), Uő: A tiszántúli ref. egyházkerület története (1939.).