Szász Béla (Szemerjai) (Nagyenyed, 1840. ápr. 23. – Kolozsvár, 1898. júl. 7.) ref. vallású egyetemi tanár. A gimnáziumot Budán a piaristáknál, Pesten az evangélikusoknál, Marosvásárhelyen és Nagyenyeden végezte, a teológiát 1859-től Pesten. 1863-tól Jenában, 1864-től Utrechtben töltött egy-egy évet, azután pedig beutazta Nyugat-Európát. Hazatérve, 1866-ban tanár lett Marosvásárhelyen, 1870-ben Kolozsvárt, hol 1872-ben egyetemi tanárnak neveztetett ki a bölcsészet tanszékére. 1896-ban nyugalomba lépett. A Kisfaludy-társaság 1868-ban tagjává, a Magyar Tud. Akadémia 1883-ban levelező tagjává, a kolozsvári egyetem 1873-ban a bölcsészet díszdoktorává választotta. Költészettel és hírlapírással állandóan foglalkozott. Egyházi tárgyú cikkei a P. E. I. L.-ben és az →Erdélyi Prot. Közlönyben jelentek meg. Egyházi vonatkozással a következő művei bírnak: Az élet a halálban (Gyászbeszéd →Dósa Elek felett). (Marosvásárhely, 1868.) A reflexio és valláserkölcsi elem a költészetben s Longfellow. (Budapest, 1884.) Az erkölcs metaphysikájának megalapítása (Kant után németből fordította és bevezetéssel ellátta). (Kolozsvár, 1885.) A philosophia mint bűntárs (→Öreg János ellen). (Uo. 1889.) – Veje volt →Mentovich Ferencnek.

Irodalom: Sz. B. élete (Erdélyi Múzeum, 1903.).