Sartorius János (Rozsnyó, 1700. k. – Csetnek, 1740. ápr. 20.) ev. lelkész. Rozsnyón tanult, míg 1719. okt. 5-én Wittenbergben az egyetem hallgatói közé lépett. Itt 1722. okt. 17-én magisterséget szerezvén, visszatért hazájába s Assakürtön nevelősködött, 1724-ben pedig →rektor volt Nagypalugyán. Itt elvei miatt csakhamar elvesztette állását s ettől fogva magánzóként élt Dobsinán. 1729-ben újra kiment Wittenbergbe s „hites ephorus”-ként működött a magyar diákok mellett. 1732 őszén a jenai egyetemre iratkozott be, majd papja lett a Berlinben állomásozó magyar katonaságnak. 1738-ban hazajött és hely nélkül volt Csetneken haláláig. – Előbb ellenszenvezett a pietizmussal, de azután megbarátkozott vele. – Művei: De suffragio pulchritudinis in electione principum. (Wittenberg, 1722.) Az igaz üdvösség útjára mutató és szent poenitentia-tartásra serkengető magyar lelkióra (I. k. →Énekeskönyv. II. k. Zsoltárok könyve. III. k. Imakönyv, melyben egyebek közt benne van az „Aranylánc” egészen. IV. k. Káté bibliai idézetekkel.) (Wittenberg, 1730–33.) Respondeált a „De tiaris minorum sacerdotum” (Exod. XXVIII. 40. és XXIX. 9. 1722.), a „De enthusiasta prae atheo incurabili” (1722.) és még egy tárgyról tartott vitákon. – Üdvözlő verset írt →Weinert Andráshoz. Kéziratban maradt fenn egy hosszú búcsúztató verse, melyet →Pongrácz Boldizsár temetésén (1725.) mondott el.

Irodalom: Zoványi Jenő: Tájékozódás a Sartorius Jánosok között (Theol. Szle, 1940.).