Reformáció Magyarországon. A dunántúli, felvidéki és erdélyi német városokban talált először termékeny talajra, ami már 1521-ben arra indította az esztergomi érseket, hogy kihirdettesse a Luther elleni pápai bullákat. A király környezetében is sok pártfogója akadt az evangéliumi tanoknak, melyek hovatovább egyre jobban terjedtek mindenfelé, úgyhogy a német befolyás ellen küzdő nemesekből álló nemzeti párt kimondta az 1523. évi országgyűlésen, hogy „A király… valamennyi lutheránust… fejvétellel és jószágvesztéssel büntesse”, az 1524. és 1525. évin pedig, hogy „az összes lutheránusok kiirtassanak… és akárhol találtatnak… megégettessenek”. Ez a törvény alkalmazást nyert a gyakorlatban is, de érvénye mindössze másfél, illetőleg egy évig tartott, mivel már az 1526-i országgyűlésen eltörülte a pápának a török elleni segélyében reménykedő, de megcsalatkozott nemzeti párt. A mohácsi vész után pedig, ha történtek is szórványosan kísérletek a reformáció híveinek üldözésére, de általában véve elég szabadon hirdethették és terjeszthették elveiket. Az általános zűrzavarban mindazáltal lassúbbá vált egy időre a reformáció előhaladása, de azután hamarosan új lendületet vett a hozzá csatlakozott jelesek buzgólkodása következtében. →Dévai Bíró Mátyás, →Honterus János, →Gálszécsi István, →Ozorai Imre, →Sztárai Mihály, →Heltai Gáspár, →Szegedi Kis István, →Stöckel Lénárt, stb. szerezte ebben a legnagyobb érdemeket, közülük nem egy a rászakadt üldözések között is szilárdan megállván hite mellett. Az országgyűlések I. Ferdinánd idejében többször foglalkoztak a vallás ügyével, mindig attól a törekvéstől vezetve, hogy helyreállíttassék a régi vallás és istentisztelet, a lutherizmust azonban hallgatólag már bevett vallásnak tekintették, s csupán az itt-ott feltünedező helvét irányúak és anabaptisták ellen tettek intézkedéseket, akik közül az előbbiek ezek dacára is jelentős hódításokat tettek, kivált a magyarság kebelében. Erdélyben az Utyeszenovics György halála és az erdélyi püspökség megszűnte után egyenesen uralomra jutott a protestantizmus, mely 1556-ban egyenjogúvá tette a lutherizmust a római katolicizmussal, később pedig teljesen háttérbe szorította az utóbbit. Ezalatt mind a török hódoltságban, mind a Habsburg-uralom alatti országrészen szakadatlanul szaporodtak a reformáció hívei, akik közül a lutheri irányúak különösen akkor éltek zaklatás nélkül, mikor a Miksa személyében hasonló érzelmű király ült a trónon. A főpapok és egyes főurak a Váradi, →Oláh, →Verancsics esztergomi érsekek és →Telegdi Miklós érseki vikárius vezetésével eleget próbálkoztak ugyan a protestantizmus terjedésének meggátlásával, de a közhangulat és még felsőbb pártfogás ellenében nem sokra mentek. Erdélyben 1564-ben kifejezetten jogegyenlőséget nyervén a helvét hitvallás, erre csakhamar pedig mindenféle protestáns hitelv, innen kezdődött mindkét országban az az időszak, mely általánosságban virágkora volt az egész magyarországi protestantizmusnak, úgyhogy a század vége felé a főnemesek közül alig néhány maradt meg a róm. kat. egyházban, a köznemesek és polgárok között pedig éppen csak elvétve akadt pápista. Ám Rudolfnak utolsó éveiben megindult az →ellenreformáció, mely addig csak néha és néhol mutatta meg az eszközeit.

Irodalom: Zsilinszky Mihály: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai (I. k. 1881.), Farkas József: „A magyarhoni prot. egyház története” 16. századbeli része (1907.), Elekes Viktor: Anfänge der Reformation in Siebenbürgen (1875.), Szlávik Mátyás: Die Reformation in Ungarn (1884.), Teutsch György Dániel: Die Reformation von siebenbürgischen Sachsenland (6. kiad. 1886.), Teutsch Frigyes: Geschichte der evangelischen Kirche in Siebenbürgen (I. k. 1921.), Fabritius Károly: Pemfflinger Márk szász gróf élete (1875.), Makay Sándor: A magyarországi reformáció története 1538-ig (1914.), Zoványi Jenő: A magyarországi protestantismus a 16. században.