Pánszlávizmus az ev. egyházban. Az a jogos kívánság, hogy bárki szabadon használhassa és művelhesse a maga anyanyelvét egy hivatalosan másnyelvű országban, a magyarországi szlovákok közt túlságba ment némelyeknél. Ábrándos képzelődések odavitték az illetőket, hogy szertelen törekvésekkel és a magyarság elleni gyűlölettel igyekeztek teletölteni nyelvtestvéreik szívét és agyát. Katolikus papok is cselekedték ezt, de olyan óvatosan, hogy a nagyközönség előtt jóformán csupán az evangélikus egyház belügyének tűnt fel az egész s ennek a lelkészeiben és tanáraiban látta az irány istápolóit. Már a XIX. század elejétől nem egyszer lázasan tört elő itt-ott e mozgalom, de igazi alapot a század második harmadának folyamán adott neki Kollár János, az irodalom terén a legjelentékenyebb működést fejtve ki és soha nem lankadva eszméi hirdetésében. A mozgalom terjedésével hivatalos közbelépések – olykor még hatóságiak is – időnként szintén szükségesekké váltak, melyek azonban néha még tápot adtak új meg új jelenségekre, főként az evangélikus egyház kebelében, mely mindig kíméletesen és tartózkodva nyúlt ez érzékeny ponthoz. De miután „Felvidéki” álnév alatt →Thébusz János „Protestantizmus és pánszlávizmus” címmel a világ elé tárta azt, az egyház is gyökeresebben iparkodott megoldani a kérdést. Kánoni vétségnek nyilvánította a pánszlávizmust, azután meg ezt tartva szem előtt osztotta be az →egyházkerületeket. Az első világháború eredménye végét vetette minden küzdelemnek.