Nazarénusok Magyarországon 1839 óta vannak, midőn baptista jellegű tanaikat behozta két lakatoslegény, Denkel és Kropacsek. Első terjesztői ez iránynak: Hackl, Bella, Notter és Hencsei mindannyian tanulatlan emberek voltak az erre következő évtizedben. Legbuzgóbb apostoluk: Kalmár (Kramer) István róm. kat. papnak készült egyén volt, ki aztán az ötvenes években fejtett ki nagy agitációt a Bácskában, s követői használatára lefordította az újszövetséget, mely azonban kéziratban maradt. Azóta az országnak legkülönbözőbb vidékeire eljutott e szekta, mely egyformán toborzotta híveit úgy a protestánsok és görög keletiek, mint a római katolikusok soraiból. Ma már jobbára beolvadt a baptisták felekezetébe, miután némelyik hitelve miatt őmaga nem nyerheti meg a törvényes elismerést. Egyébként a keresztséget és úrvacsorát ismeri el szentségeknek, de amazt csupán felnőtteknek szolgáltatják ki, mégpedig bemerítés által, amit bármelyik hozzájuk tartozó férfi elvégezhet, az úrvacsorát viszont, mit két szín alatt osztanak, csakis az „erős” (ti. kipróbált hűségű és hitű) atyafiak vehetik, akik a gyülekezeti ügyeknek is intézői. Rendszeres hittanuk és liturgiájuk azonban nincs, szokásaik és elveik nem is mindenik gyülekezetben egyöntetűek.

Irodalom: Számos, kivált polemikus irányú könyv foglalkozik velük, de leginkább csak napi értékűek. Tudományos szempontból e kettő érdemel figyelmet: Szőllősy Antal: A nazarénusokról (1871.), Szeberényi Lajos Zsigmond: Nazarénismus (1888.), rendkívül érdekes azonban az Eötvös Károly róluk szóló műve.