Mihályi Károly (Dés, 1808. okt. 6. – Nagyenyed, 1880. jún. 14.) ref. tanár. Désen kezdte tanulását, amit aztán Nagyenyeden végzett be. Miután itt →köztanitóságot viselt. 1834-ben külföldre ment s Halléban meg Berlinben egy-egy szemesztert töltött. Hazatérve, mindjárt 1835-ben dési lelkész, 1844 elején pedig nagyenyedi tanár lett. 1854-től 1862-ig egyúttal lelkészi hivatalt is folytatott. A Magyar Tud. Akadémia 1865-ben levelező tagjául választotta. – Kitűnő szónok és jeles bölcsész volt. kinek sokoldalú írói munkássága egyházi térre is kiterjedt. Ily irányú művei: A ker. templom, mint ész- és szívképző intézet (Zsinati beszéd). (Marosvásárhely. 1841.) Lélektan (Származtató philosophia I. k.). (Kolozsvár, 1864.) Ker. templomba és házba illő erkölcsi rajzok (2 k.). (Uo. 1865. és Nagyenyed, 1887.) (A II. kötet új kiad. „Egyházi beszédek” c. alatt Kolozsvár, 1895.) Az erdélyi énekeskönyv 23., 185., 208. és 210. dicséretét is ő szerzette, közülük kettő a jelenlegi előtt használt magyarországiba is át volt véve. Kéziratban is maradtak munkái. – Unokája volt →Gyöngyössi Jánosnak.

Irodalom: Bodor János: M. K. emlékezete (Prot. Közlöny, 1884.), Domanovszky Endre: Emlékbeszéd M. K. felett (1884.). Bartók György: M. K. élete és philosophiája (Athenaeum, 1910.).