Márk Ferenc (Csengerújfalu, 1848. márc. 5. – Békés, 1931. jún. 4.) ref. lelkész. Debrecenben tanult, hol 1870-ben elvégezvén a teológiát, azután →köztanítóságot viselt. A külföldet is fölkeresvén, 1873. máj. 3-tól Baselban, 1874 őszétől Edinburghben. 1876. máj. 7-től aug. 7-ig Halleban volt egyetemi hallgató, közben ez év júniusában bölcsészetdoktorságot szerzett Jenában. Hazájába visszatérvén, több éven át →káplánkodott, míg 1881-ben feketegyarmati, 1887-ben nagyharsányi, 1893-ban okányi, 1910-ben békési pap lett. 1907-től 1914-ig tanácsbírája volt a →tiszántúli egyházkerületnek. – Nagyobb dolgozatai: Az újszövetségi bírálatok jelenlegi helyzetéről (→Révész Figyelmezője, 1874.). A vallás és morál egymáshozi viszonyáról (Uo. 1876.). Thomas Carlyle und seine Philosophie. (Jena, 1876.) Zwingli Ulrik élete és reformátori működése. (Budapest. 1884.) Keresztyénség és világműveltség. (Debrecen, 1899.) A belmisszió fogalma, jelentősége és létjogosultsága (Prot. Szle, 1900.), →Bocskay István és a →bécsi béke (Uo. 1904.). Beza genfi reformátori működése (Uo. 1905.). Emlékezés Knox Jánosról (Uo. 1905.). A genfi főiskola és Kálvin paedagogiai rendszere (Uo. 1907.). Arany János és a vallás (Uo. 1907.). Kálvin János. (Debrecen, 1909.)