Lengyel-magyar egyházi érintkezések szinte kizárólag csak az unitáriusokat illetőleg voltak. Lengyelországon keresztül jutottak el Erdélybe az antitrinitarius eszmék a →Blandrata útján, ki →Dávid Ferenc mellett azután is buzgó terjesztőjük volt. A kolozsvári szász unitáriusok állandóan a lengyelektől kapták különféle országokból származó prédikátoraikat, kik közül még püspökséget is ért egy. Kolozsvári kollégiumuknak szintén nem egy tanára került onnan. A Lengyelországból 1661-ben kiűzött unitáriusok legnagyobb része Magyarországra menekült, hol részint a Teleki István és Rhédei Ferenc királyhágóninneni főnemesek pártfogása alatt találtak menedéket, részint Erdély több községében, főként Kolozsvárt és Bethlenben telepedtek meg, e két helyen külön gyülekezetet is alkotva, melyek csak 1784-ben, illetőleg 1745-ben olvadtak belé a kolozsvári magyar eklézsiába. – A többi prot. felekezeteket illető érintkezés alig állott egyébből, mint abból, hogy →Melius igen élénk összeköttetést tartott fenn Thretius Kristóf krakkói lelkésszel, sőt Dudichcsal is próbált abba lépni ennek ott tartózkodása alatt – azután abból, hogy a szepességi egyházak egy része huzamos ideig lengyel világi főhatóság alatt állott, mely megakadályozta a szepes-sárosi egyházkerület létesítését – továbbá abból, hogy a Moschovinus János lengyel prédikátortól Magyarországon is hirdetett „photinusi” tanok ellen erélyesen fellépett →Lani Illés –, végül abból, hogy a lengyel dissidens kánonok nyomán készültek a →budai és részben a →pesti zsinat végzései.

Irodalom: Révész Kálmán: A lengyel dissidens kánonok története s befolyása a budai zsinat törvényhozására (1887.), Jakab Elek: Magyar–lengyel unit. érintkezések a 16–17. században (1892.).