Kryptocalvinista a szó igazi értelme szerint az levén, aki titkolja a helvét irányúakkal, esetleg éppen Calvinusszal főleg az úrvacsora tanáról megegyező vélekedését, igen sok lehetett a magyarországi protestánsok között azokban az évtizedekben, melyekben lefolytak a lutheránus orthodoxia megkövesedése idején, kivált a Formula Concordiae körül vívott harcok. Csakhogy rendszerint azokat illették inkább e névvel, akik többé-kevésbé nyíltan kifejezést adtak elsősorban az ubiquitas és a communicatio idiomatum tana iránti ellenszenvüknek. Így aztán a szűkebb Magyarországon különösen →Pilcius Gáspár és →Ambrosius Lam Sebestyén keveredtek hírbe, akik pedig már méltán helvét irányúaknak voltak mondhatók, ha helyzetüknél fogva ragaszkodásukat nyilvánították is egy ideig a Melanchthon „Corpus Doctrinae”-jához. A Szepességen később is gyanúsítottak némelyeket kryptocalvinismussal, hol alappal, hol alap nélkül. Legnevezetesebb volt közülük →Serpilius János (1562–1645) leibici lelkész, aki 1634-ben hivatalát vesztette elveiért, holott →Zabler Péter püspök sem talált bennük kivetni valót. Más vidékeken is gyanú alá esett egy-egy pap, tudtunkkal legutoljára →Lochmann Mátyás 1616-ban, de egy könyvével tisztázta magát, aláírván a Concordia-könyvet is. Erdélyben igazában a Melanchthon szellemét ápolta a 16. századnak majdnem legvégéig a hivatalos szász egyház, mely több ízben állást foglalt a Concordia-könyv ellen. De már a helvét irányhoz való hajlás ténye nyilvánult meg abban, hogy Paulinus Simon segesvári →elsőpap, szászkézdi →dékán református irányú kátét taníttatott az iskolában és ugyanolyan szellemű énekeket vitt be a templomba. Ez az 1615-i közzsinaton éles összetűzés tárgya volt közte és →Besodner Péter nagyszebeni dékán között, s amannak a zsinat confessionalis állásfoglalása folytán vissza kellett vonnia az általa helytelenített tanokra vonatkozó nézeteit. A zsinat arra is elkötelezte, hogy otthon is változtasson eljárásán, ámde tovább tartó ellenkezése, nemkülönben a →kosd-kőhalmi surrogatia papságának vele egyetértést mutató tiltakozása következtében még 1619-ben is kénytelen volt a zsinat újra foglalkozni a kérdéssel. Minden kárhoztatás dacára holtig megmaradt felfogása mellett Paulinus, sőt halála után, még 1644-ben is az ő formuláját használta úrvacsora-osztáskor a →szászkézdi káptalan.