Dr. Csohány János : Kálvin halálának három évszázados emlékünnepe a két magyar hazában

Kálvin János genfi reformátor 1564. május 27-én halt meg 55 éves korában. 1864-ben ünnepélyesen emlékeztek meg a magyar re­formátusok Kálvin Jánosról és a helvét reformációról. Az erdélyi reformátusok akkor ünnepelték szabad vallásgyakorlatuk országgyűlési törvénybe iktatásának háromszázéves évfordulóját is. 1864-ben jelent meg Révész Imre tollából az első magyar Kálvin-életrajz.

A Magyar Királyságban 4 autonóm egyházkerületben élt a reformátusság, Erdély Nagyfejedelemség 1868-ig külön államként élte életét, amire a török szultán intézkedése kényszerítette 1541-ben. Erdélyben országos egyházat alkotott a reformátusság. Így érthető, hagy miért volt öt nagy egyháztestben a több mint 2,1 millió magyar református a két magyar hazában 1864-ben.¹²⁰

A dunántúli egyházkerületi közgyűlés 1861-ben bizottságot alakított, hogy dolgozzon ki javaslatot Kálvin háromszázados halálnapja méltó megünneplésére.¹²¹ A példa magával ragadta a többi egyházkerületet is és megindultak az előkészületek. A kecs­keméti egyháztanács már 1864 elején úgy döntött, hogy annak az évnek május 27-én az ottani református főiskola nagytermében leleplezik Kálvin életnagyságú arcképét. Június 5-én pedig a konfirmáció és úrvacsoraosztás alkalmával adakozást hirdetnek Kálvin-alapítvány létesítésére.¹²²

A legnépesebb egyházkerület, a tiszántúli 1864. április 7-12. napjain tartott közgyűlésén arra az álláspontra helyezkedett, hogy Kálvin halálának 300. évfordulóját nem ünneplik meg a Tiszán­túlon, mert az ellenkezik Kálvin szellemével.¹²³ Egy világi lap tudósítója ezt úgy adta hírül, hogy Kálvin végrendeletében megtiltotta az emlékünnepélyt. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap egyik cikkírója ezek után feltételezte, hogy bizonyára addig ismeretlen végren­delete került elő Kálvinnak, mivel az ismert végrendeletben nincs ilyen tilalom.¹²⁴ A hivatalos cáfolat aztán eloszlatta a zavart. Kálvin szellemével és nem végrendeletével tartotta ellentétesnek az ünneplést az egyházkerületi közgyűlés.¹²⁵

Az emlékünnepély elhagyása kényelmes megoldás volt, alighanem ennek a valódi oknak a palástolására hivatkoztak Kálvin szellemére a közgyűlés küldöttei. Szilágyi Ferenc akadémikus nem hagyta szó nélkül a tiszántúliak eljárását: „Sajnos tény, de igaz; – a magyarhoni calvinista egyház kebelében a Calvin-ünnepély felett meghasonlás történt. Míg az eddig tudva lévő adatok szerint re­mélni lehetett, hogy idei május 27-n mint a nagy reformátor halá­lának háromszázados évforduló napján mind a négy ref. superinten­dentia (sic!) annak emlékezetét kegyeletteljes ünnepély rendezéssel újítni fogja, közelebbről a tiszán-túli ref. egyházkerület, e lap 18-ik számában (575. 1.) közlött végzése szerint a mondott ünnep megtartása ellen nyilatkozott, s azzal éppen a nagy férfi iránt táplált ke­gyeletes tiszteletét, az ő szellemének s akaratának követése által is kimutatandónak vélte, mint a ki semmi különünnepélynek (sic!) sem volt barátja, annyira, hogy sírja felett bármi oszlop- vagy emlékkőnek állítását megtiltotta.

Nem szándékozom az említett főtiszt. egyházkerületnek éppen a magyar calvinista Rómában hozott ez intézvényét vita tárgyává tenni, de egy ez ügyre vonatkozó, úgy hiszem, nem érdektelen tényt említetlen nem hagyhatok. Elmondom t.i. röviden, mi történt Ge­nevában, Calvin városában, mely a róla nevezett egyház bölcsője, – a nagy reformátor emlékezetének újítására nézve.

Mielőtt azonban erre nézve átmennék, egy, Calvinnak fentebb idézett egyházkerületi végzést megelőzőleg Debrecenben emelt emléket akarok szóba hozni.

Ez emlék: debreceni reform. lelkipásztor t. Révész Imre úrnak közelebbről megjelent, s Debrecenben nyomott könyve: ’Kálvin élete és a Kalvinizmus’. Mily részvéttel fogadta e munkát az olvasóközönség, meg lehet abból ítélni, hogy még a sajtó alól kiszabadulása, s az olvasók kezébe jutása előtt, annak már egy második, egyébiránt teljesen egyező kiadása szükségessé vált. A magyarhoni ref. egyháznak a nagy férfiú emlékezete irányában tanussított e kegyelete, az időnek ily örvendetes, mint méltánylást érdemlő jelensége.”¹²⁶ Egy hónappal később ugyancsak Szilágyi Ferenctől olvashatunk bő tudósítást a Genfben lezajlott Kálvin­emlékünnepélyről.¹²⁷

Széleskörű ünneplés volt a dunántúli egyházkerületben. 1864. május 29-én emlékeztek az egyes egyházközségekben Kálvin halálára. Az egyházkerület központi ünnepségére egyházkerületi közgyűlésen került sor, melyről a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapból az alábbiakat idézzük: „Mint e lapból is látható volt, a helvét hitvallásúak dunántúli egyházkerülete, régebbi határozatához híven, kinevezett bizottsága által előkészületeket tett a hitbajnok emlékének ünnepélye felelevenítésére. A nagy reformatort, Kálvint értem. Május 29-én megtörtént a kerületi ünnepély Pápán, a főiskola színhelyén. Nem bálványozásból, mert mi egyedül az Istent valljuk urunknak; nem hiúságból, mert mi annak vagyunk tanítványai, ki maga volt a szerénység; hanem azért, mert a hamvaknak is missiójuk van, azért, mert fény kell a setétben, mert a dühöngő erkölcstelenség közepette szükség felemelni a szigorú halvány arcú erkölcs bírót, ki mint az Úr, életével hatott, hadd lássa meg hallgató és tanító, hogy mi csak névvel vagyunk Kálvinisták, de valódilag nagy számmal vannak köztünk féktelenségre hajló libertinok; azért tartók meg ez ünnepélyt, mert írva van, hogy az alkamatosságot áron is megvegyétek, s hogy az alkalom olyan mint az arany alma ezüst rostélyon; azért tartók meg, hogy általa a vallásosság, erkölcsiség előmozdítassék, és az istennek (sic!) szent neve, ki egyedül úr itt, égen és földön dicsőítessék, hisz megíratott: úgy fényljék a ti világosságtok, hogy mások is látván, dicsőítsék a menyei atyát.

Nem tesszük mi fel a kérdést: ennyien s ennyien tisztulánk meg, hol van a többi? mindenki meggyőződése tiszteletre gerjeszt; csak annyit mondunk, hogy Pápán ez ünnepélykor nem volt ám külső lény, gyász fátyol, de igen buzgó nép, messze vidékről. Mint hajdan vándorolt Izrael ősei városába, úgy most is jöttek hölgyek is Bars, Hont, Komárom megyékből. A körül levő nép, élén lelkészeivel, tömegesen megjelent, úgy hogy ősz pásztorunk, ki az ünnepélyt megnyitá, ott látá körüle kerülete nagy részét, ott a dunántúli ág. ev. kerület derék szuperintendensét, inspectorát, főjegyzőjét s sok más jeleseket. Az ősz pásztor után, beszélt e. kerületünk e. főjegyzője főt., Széki Béla úr, valódi apostoli tűzzel és nyelven, – utáni mindvégig a legnagyobb érdekeltséggel és figyelemmel kísért önkészített életrajzot olvasott fel nt. Kis János hittantanár úr. Végül f. Stettner Ignác lelkész úr olvasott fel egy önkészítette jeles alkalmi odát. Közbe az iljásági (sic!) énekkar működött szép öszhangzat és igyekezettel sajnálandó az, hogy a karénekek ki nem nyomatték, mivel Révészünk szerint is lealázó az a mi népünkre, ha az isteni tiszteletben legalább hű érzelmével is részt nem vehet. Az is ohajtandó, hogy a különben igen jeles életrajz kiadásakor az igen lényeges ’is’ szócskát beletegye a tudós szerző, mert valóban többen is valának a nagy hitbajnokok. – Végül főpásztorunk atyai szívből fakadott áldás kívánása zárta be e külsőleg ugyan egyszerű, de következményeiben mégis nagy horderejű ünnepélyt, mely nem a holtért, de az élőkért tartatott. Adja az ég, hogy nagy Kálvinunk egyszerű szigorú igazságszeretetet, erkölcse, önmegtagadása, bátor­sága, jellemszilárdsága, iránya, minden utódjában éljen, mert bizony, bizony hiába hirdeted puseista az igét, ha kezed tisztátalan s ajkad nem szenteltett az Úrnak, ha a mi legfőbb dolog: az erkölcsben, meg nem tartod magad. Bizony mondom neked, jaj lesz vége sorsodnak.” A tudósításon túl az ünnepségen elhangzott beszédek és Stettner ódája egy 55 lap terjedelmű füzetben külön is megjelent.¹²⁸

A Révkomáromban tartott emlékünnepre sok katolikus testvér is megjelent. Szekeres Mihály ottani segédlelkész így számolt be az egyetlen protestáns egyházi hetilapunkban az eseményről: „Rév-Komáromban is megtartatott a Kálvin-emlék-ünnepély az egyházmegyével együtt fekete szövettel bevont, válogatott közönséggel megtelt templomban. Főt. Püspök úr, és t. Bese Elek madari lelkész úr szónokoltak, Sajnos, hogy életrajzot nem hallott a nép – e lett volna itt a fő. Erről többet nem szólok, de nem hallgathatom el a vallási türelemnek azon ragyogó jelét, hogy Komáromban, itt, hol 1783-ig, tovább mint 120 évig nem volt szabad ref. lelkésznek megjelenni, halottas énekszóval temetni, itt hol e század második tizede végén is, sőt a harmadikban sértegetve volt a mi népünk, most szép koszorú volt jelen e nemes catholikusokból álló dalárda, és jeles alkalmi gyász dalaival emelte ünnepélyünket. Éljenek e világosult fők, e derék testvérek!

Győz a világosság, nemes nagy szelleme

Ime két ellenség édes testvér leve!”¹²⁹

A duramelléki egyházkerület is közgyűlésen tartotta meg templomi emlékünnepélyét 1864. május 22-én. A kor egyik leghí­resebb és legegyénibb református lelkésze, Dobos János prédikált, majd a kerület szuperintendense, Török Pál mondott reformációi emlékbeszédet. Hivatkozott arra, hogy a svájci egyházakban mindig pünkösd utáni első vasárnapon emlékeznek meg a reformációról, mivel a reformáció a második pünkösd. Majd csokorba szedte a református egyházat érintő háromszázados jubileumi eseményeket. A Heidelbergi Káté 1563-ban, a II. Helvét Hitvallás 1564-ben történt kiadásáról, az 1564-ben elhunyt Kálvin Jánosról, az 1563-ban berekesztett tridenti zsinatról és a jezsuiták működéséről szólt. Kifejezte, hogy bár a református egyház mártír egyház, annak ellenére békességben kíván élni az üldözők ivadékaival, mert azok a reformátusok kortársai.¹³⁰

Az erdélyi református egyház 1864. június 6-án megnyílt zsinatán tartott egész napos Kálvin-emlékünnepet a zsúfolásig megtelt kolozsvári farkas-utcai templomban. Az egész ország készült az ünnepre és vett részt rajta. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain ezt olvashatjuk: „Az isteni tisztelet a b. farkas utcai templomban 9 óra után megnyílt. Az országból összegyűlt s a helybéli értelmiség alig fért a templomba, mely a rendes székek melletti ideiglenes ülőhelyekkel is sűrűn el volt látva. Mindemellett a nép nagyrésze nem fért be a templomba. Nagy ünnepélyt várt az egész ország, s ezerek óhajtották élvezni.

Az istentisztelet orgona kíséretében a gyülekezet vallásos énekével nyílt meg, majd a ref. főtanodai ifjúság zene- és énekkara hármoniás éneke következett, minek folytán püspök Bodola Sámuel ő mlga szószékbe lépi, (sic!) s azon ihletettséggel, mely lelkét hasonló esetekben elszokta tölteni, imát emel az éghez, s a szíveket vallásos áhitatba olvasztja össze.

A magasztos ima végeztével püspök ő mlga a szószékből lelépett, s megzendült a városi tagokból alakult zene- és énekkar oly elragadó fönségben, hogy a lelket a szó teljes értelmében az egekig emelte.

Ezután kolozsvári lelkész Nagy Péter lépett fel Kálvin emlékére kitűzött beszéddel, alapigéül vevén Cselek. V. 38. 9. Ha emberektől van ez a tudomány, ez a dolog önmagába összeomlik, de ha Istentől van, fel nem bonthatják emberek.

Nagy Péter annyira hangjánál volt, s előadásában akkora kerekdedség, művészi számítás, ihletés és hatás volt, hogy ön magát látszott felülmúlni, s a hallgatóságot valóságosan lebűvölte. Egy koporsó és egy bölcső áll előttünk – kezdi beszédét – melyek közül mindenikhez nagy és szent eszmék tartanak lekötve. 300 esztendő fekszik azon koporsó és azon bölcső között. A koporsóban Kálvin János halt teste, és a bölcsőben reformálta anyaszentegyházunknak ugyanazon időtájban törvényes becikkelyezése, s püspök választási joga fekszik. Kálvin teste a koporsóban rég elporladt, de volt valami benne mi meg nem semmisülhetett, miről mint a szent asszonyok Krisztus koporsójánál mi is elmondhatjuk: nincsen itt, mert feltámadott; ez Kalvin szelleme volt! ez nem rothadott el, ez kitört a sírból és uralmát elfoglalta a földön, ez a reformatio, ez a haladás szelleme, melyet az erőszak és az üldözés le nem fojthatnak, s mely áttör és győzedelmeskedik minden akadályon. Es a bölcső, melybe Kálvin halála után mindjárt hazánkban a csecsemő, az általa tanított új reformatio, fektetteték, reformált anyaszentegyházunk megalapítása volt. A mi testi, a mi emberi az mulandó, az oda lesz, de a mi isteni, az romolhatatlan. Innen indulva a szónok leszáll beszéde tulajdonképeni tárgyára Kálvin emlékének megszentelésére, s az ő tudományának diadalmából folyótag a textussal összhangzásban két részre osztja beszédét. Mi az emberi? és mi az Isteni? és ezeket meglepő avatottsággal tár­gyalja. [...] Az első részben érdekesen rajzolja azon csatákat és vallási háborúkat, melyekkel az első reformatio küzdött, a börtönö­ket és máglyákat, hol az igazság vértanúi elhullottak; az emberi törekvéseket, az igazság elnyomása, a butaság és szolgaság terjesz­tése érdekében, a pártvillongásokat ugyan azon reformatio vezérei között is; s hogy mindezek, mint emberi dolgok az időben összehul­lottak, megsemmisültek, az igazság pedig, a szellem, az ügy maga el nem veszhetett, mert ez isteni volt, s az istenit az emberek össze nem bonthatják. Kálvin menekülését ellenségei elől, Genfben lett fellépését, mint reformátor mint alkotó és újjá teremtő szellem, ki a népnek vallásos és polgári életét a szabadság alapjára képviseleti rendszerre fektette élénken és elragadolag festi, s tovább az ezen tanból folyó egyházi önállásra, melynek mi is Kálvin szellemében örvendünk, s melyet bár sokszor elejteni és megcsonkítani igyekez­tek, de meg nem fojthattak, mert a mi Istentől van azt az emberek fel nem bonthatják.

Nem akarja ugyan szónok ebből az következtetni, hogy a refor­matio, hogy az egyházi szervezet Kálvin modorában és elvein, kell hogy örök időkre maradjon, ekkor egyik tekintélyt csak azért dön­töttük meg, hogy mást tegyünk helyébe, maga a reformátio, s az egyházi kormány is az időben halad és tökéletesül. Azonban int az ovatosságra s az idők és körülmények figyelembe vételére. Mint az élő-fa nevekedésével kérgét lassanként megrepeszti, s a régi helyett újat nevel, de eszélytelenség lenne ezt idő előtt levagdalni, mely a ki száradást vonná maga után; reformot, de eszélyes, alapos és üdvös reformot akar szónok.

Az emberi le kell hogy hulljon az időben, az isteni fejlődjék és gyarapuljon. Vallásos autonomiánk megvédését szívünkre köti s az ugyanazon célra – szellemi, az isteni elérésére – a protestáns feleke­zeteket s az egész kereszténységet (sic!) felhíván beszédét bevégzi.” Ezt követően Bodola Sámuel püspök Kálvin János életéről és főbb tanításairól tartott előadást. Délután Benkő János péterlaki lelkész prédikált a reformátori magvetés aratásáról és aratóiról. Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi György református erdélyi fejedel­met állította hallgatói elé például.¹³¹ Az ünnepségen elhangzott beszédeket nem sokára kiadták önálló füzetben, melynek tiszta bevételét a Kálvin-alapítvány javára fordították.¹³²

Mai szemmel különösen értékes, ökumenikus vonásokat magán hordozó ünnepség színhelye volt a mikolai templom, melyről Erdőháti aláírással a következőket olvashatjuk: „Mikolai ref. egyházunk is vallásos kegyelettel tartotta meg saját kebelében a Kálvin-ünnepélyt, máj. 29-én.

Mi is kötelességünknek tartottuk visszaemlékezni a 16. század küzdelemteljes, de protestantizmusra nézve dicsőséges éveire, – a szellemi mozgalmak korára s e kor embereire, kik között Kálvin János, mint hitünk rendületlen előharcosa, egyházunk győzelmes megalapítója, a nagy reformátor, oly fényesen tündököl.

Nem tüntetésnek vettük mi ez emlékünnepet, hanem egyszerű, kegyeletes megemlékezésnek e nagy férfiú érdemeire, hogy az ő életéből, példájából mi is erőt, kitartást és lelkesedést merítsünk.

Szilágyi József lelkészünk, alkalmi beszédének előrészében Kál­vin életrajzát röviden előadván, a többi részben a Rom XII. 11. ’Lé­lekben buzgók legyetek’ alapigék nyomán alaposan fejtegeté: miért kell az igaz protestánsnak ragaszkodni az ő anyaszentegyházához. A gyülekezet e beszéd előtt, közben és után részint a Szász K. ez alkalomra készített, részint egy helybeli polgár, az öreg Taar G. által írott énekeket zengedezteté.

A templom zsúfolásig meg volt telve, mert gyülekezetünk számát a szomszéd egyházból átjött számos hallgató, róm. és gör. kath. atyafiak és izraeliták növelték.

A vett lelki épülésen kívül pedig azzal tettük ez ünnepet emléke­zetessé, hogy ugyanezen alkalommal a moldva-oláhországi missio számára 4 frt 3 új krt gyűjtöttünk.”¹³³

A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hűségesen tudósította a Kálvin-emlékünnepekről olvasóit. Hónapokig rendszeresen helyt adott Révész Imre: Kálvin élete és a kálvinizmus című könyve miatt kibontakozott tudományos vitának, ezen kívül 1864. május 22-i számában vezércikket is szentelt a nagy reformátor méltatására. Életrajzot nem közölt vezércikkében, hanem e műfajnak megfele­lően Kálvin szellemi örökségét taglalta. Azt ajánlotta, hogy Kálvin szellemét tisztelni kell, de betűit már el kell vetni, mivel nem felelnek meg a korszellemnek. Különös hevességgel a praedestina­tiót támadta. Szerinte Genfben sem kötelezőek Kálvin tanai. Leközölte aztán Kálvin Institutiójából az I. Ferenc francia királyhoz intézett levelet.¹³⁴