Dr. Karasszon István: Módszertani problémák a Kálvin-kutatásban

Tisztában vagyok azzal, hogy módszertani kérdésekről lévén szó, magyar hallgatók gyanakodva és kétkedve húzzák fel vállukat – félnek attól, hogy valamilyen elvont, s konkrét esetekre nehezen alkalmazható dolgokat fognak hallani. Ezúttal szeretnék mindenkit biztosítani afelől: egyszerű dolgokról lesz szó; talán a legegysze­rűbbről, amit egy kérdésben lehetne összefoglalni. A kérdés így hangzik: Lehetséges-e Kálvin-kutatás magyar nyelven? – Mielőtt mindenki természetesen válaszolna erre a kérdésre elutasítólag, hadd legyek provokatív, s hadd válaszoljak igennel, persze fönntartva azt a további kérdést, hogy milyen szintű kutatásra gondo­lunk. A kérdés pozitív megválaszolására azonban mindenképpen feljogosít bennünket az a gazdag magyar nyelvű bibliográfia, ami eleink munkáját dicséri, s amelynek gazdag tartalmát nemsokára kézbe is vehetjük Bihary Mihály összeállításában.¹⁰¹ Mind Kálvin-művek fordításában, mind pedig a szekundér-irodalom gazdagításá­ban oly alaposan kivették részüket az előző generációk képviselői, hogy nyugodt lélekkel, minden kicsinyhitűség nélkül elmondhatjuk: e munkák bőven elegendő anyagot tárnak elénk ahhoz, hogy a magyarországi Kálvin-képet a nemzetközi szintnek megfelelően tudjuk alakítani, hogy lényeges félreértéseket eloszlathassunk, s magunk is érdemben hozzájáruljunk a Reformátor gondolati rendszerének feldolgozásához. Az agnoszticista, szkeptikus hangvétel tehát semmiképpen sem indokolt; még kevésbé indokolt, hogy a Kárpát-medence legnagyobb református közössége oly mértékben elhanyagolja a primér Kálvin-kutatást, mint ahogy ma tenni tűnik.

Természetesen azonban a magyar nyelven történ ő Kálvin-kutatásnak megvannak a maga szűk határai. Tény, hogy ha valaki professzionálisan foglalkozik Kálvin személyével, műveivel és azok hatásával, akkor bizonyos idő után úgy fog tűnni neki, hogy mindig még egy nyelvvel kevesebbet tud... Ha azonban Kálvin és kortársai munkáira szorítkozik, akkor első renden Kálvin anyanyelvét kell alaposan megismerje: a XVI. század francia nyelvét. A nyelv a lét háza (M. Heidegger); Kálvin gondolkozása is elválaszthatatlan attól a nyelvtől, amelyet használt, amikor a legfontosabb dolgokat akarta közölni kortársaival. Újabban hangsúlyos lett (s nem csak a Kálvin-kutatásban!) a retorikai analízis – nos, ilyen analízisre valóban csak az képes, aki nyelvtörténeti alapossággal megtanult franciául.¹⁰² Hasonlóképpen fontos az is, hogy azt a nyelvet ismerjük, amelyen tudományos munkáját Kálvin kifejtette, ti. a latint (bár hozzá kell fűzzük, hogy a latin nyelv még magánlevelezésében is fontos szerepet játszott). A latin fogalmiság összeköti Kálvint a teológiai tradíciókkal; az általa használt szavakat leginkább más művekkel egybevetve tudjuk értelmezni, kiértékelni. Az ilyen munka nagyban hozzásegít ahhoz, hogy Kálvin teológia-történeti helyét meg tudjuk határozni.¹⁰³ – Természetesen Kálvin műveinek az eredeti nyelven történő vizsgálata különböző szinteken történhet, el egészen az egyszerű olvasástól és megértéstől a szövegkiadás meglehetős bonyolult föladatáig.¹⁰⁴ S ugyan lehet, hogy közülünk kevesen érik el azt a szintet, amit a kiváló Kálvin-kutató, Nagy Barna képviselte¹⁰⁵, mégis a közbeeső fázisok is sok érdekes és értékes eredményre vezethetnek. Röviden: jó lenne, ha a magyarországi Kálvin-kutatás is elfogadná azt, amit a bibliatudomány már évszázadok óta vall, nevezetesen hogy a legértékesebb munkát mindig az eredeti szöveg alapján tudjuk elvégezni. Kálvin műveinek a fordítása pedig összehasonlítható például a bibliafordításokkal – úgy gondolom, ezek lebecsülése is botorság lenne.

Mi azonban az enjeu, mi a tétje ennek az eredeti nyelven történő kutatásnak? A válasz viszonylag könnyen megadható: célunk az, hogy Kálvin-értelmezésünk kimozduljon abból a statikus, sőt gyak­ran igen helytelen állapotból, amelybe az elmúlt századok során került, s Kálvin ismét saját történeti helyére kerüljön, hogy művének teljes súlyát föl tudjuk fogni. Azt hiszem, nyitott ajtókat dönge­tek, ha azt állítom, hogy nagyon sok hamis nézet terjeng Kálvinról Magyarországon, s ezek eloszlatása mindenképpen a mi feladatunk. Az érem másik oldala természetesen az, hogy a hagyományos református tradícióban többször érvényre jutó hagiografikus, tekin­télytisztelő kálvinizmus is többet ártott, mint használt – aligha Kálvin szándékával egyező irányzatról van szó! Miként azonban az eredeti nyelven történő Kálvin-magyarázás, úgy a korrekt történeti vizsgálódás is kiemeli Kálvint az izoláltságból (legyen az a rosszin­dulat következménye, vagy a túlzott tekintélytisztelet), s helyreál­lítja azokat az összefüggéseket, amelyek között Kálvinnak működ­nie kellett, így mintegy önmagától magyarázza a Reformátor nézeteit és cselekedeteit.

Eredetileg szándékomban állott itt beszámolni arról a jelentős változásról, amit R.M. Kingdon kutatásai képviselnek az elmúlt másfél évtizedben (elsőként talán lásd az 1982-es Kálvin-kongresszuson tartott előadását: Calvin and the Government of Geneva, in: W. H. Neuser ed., Calvinus Ecclesiae Genevensis Custos, Frankfurt/M.-Bern-New York-Nancy: P. Lang, 49-67). Jelen kötetünkben azonban W. H. Neuser professzor ismertette már e kutatá­sokat (ld. 60-61. lap), így elegendő csupán azok jelentőségét hangsúlyozni: Természetes, hogy XX. századi individualista gondolkodással az emberek magánéletét sértőnek tűnik a genfi konzisztórium működése. Az ere­deti történeti helyzetbe visszahelyezve azonban az a benyomásunk keletkezik, hogy a konzisztórium célja igenis az volt, hogy enyhítse az államhatalom erőszakos behato­lását a magánéletbe, s olyan fórumot hozzon létre, amely ezt megelőzi. Míg a hagyományos kép türelmetlenséget vetett Kálvin szemére, addig az új ismeretek tükrében pont visszájára fordul Kálvin megítélése: inkább a társadalmi türelem képviselőjét kell lássuk benne.

A kutatás erőfeszítéseinek fő módszertani irányát tehát nem nehéz behatárolnunk: minél inkább és minél több szempontból kell Kálvin személyét és művét történeti összefüggéseinek keretében elhelyeznünk – egyedül ez lehet a garanciája annak, hogy Kálvin-interpretációnk tárgyszerű lesz.

Ezt az erőfeszítést a szakirodalom jó részén láthatjuk; több sikert mondhat magáénak a Kálvin-kutatás, de több kudarc is érte. A kettősség talán klasszikusan jellemző a kutatásnak azon irányá­ra, amely Kálvint a kor szellemi irányzataiban kívánta elhelyezni: immár évtizedek óta foglalkoznak azzal, hogy meghatározza Kál­vin és a humanizmus kapcsolatát. Persze, ez nem könnyű feladat; joggal kezdi híres művét e szakterület kimagasló szaktekintélye, F. Wendel, az alábbi mondattal: „L’histoire de l’humanisme françis reste à écrire.”¹⁰⁶ Azon túl, hogy megvizsgáljuk) mely humanistákkal és milyen értelemben tartott Kálvin kapcsolatot (ezt Wendel kiválóan elvégzi), fontos kérdésként merül föl az is, hogy milyen szerepe volt Kálvin gondolkodásában e kétségkívül alapos huma­nista műveltségnek. Csupán tudományos instrumentariumot látott a humanizmusban, vagy valamilyen alapvető hermeneutikai kul­csot is a humanizmusból vett át? A kérdés megválaszolása azért is bonyolult, mert a témakör vizsgálata gyakorlatilag egybeesik a francia humanizmus még ma is meglehetősen sok vitatott kérdést fölvető témájával. Több kiváló tanulmány¹⁰⁷ után is úgy tűnik, hogy itt még nagy haladást kell tennie a Kálvin-kutatásnak.

Ezzel szemben sokkal nagyobb sikereket mondhat magáénak a kutatás azon ága, amely nem a humanisták körében, hanem a töb­bi reformátor körében óhajtja meghatározni Kálvin helyét. A nem­zetközi kongresszus munkáját szinte teljesen átszövi az összeha­sonlítás Kálvin és más kimelekedő személyek között: 1982-ben U. Plath hasonlította össze Kálvint és Castelliót¹⁰⁸, 1986-ban Debre­cenben M. de Kroon hasonlította össze Kálvint és Bucert, F. Bü­sser pedig Kálvint és Bullingert¹⁰⁹. Hogy milyen óriási jelentőségű az összehasonlítás, azt mindenki láthatja, aki a szakirodalmat tanul­mányozza; a jelen sorok írója hadd engedjen meg magának annyi szubjektivizmust, hogy megjegyezze: a Reformátor-óriás képe annyiban változott meg számára, amennyiben egy másoktól állan­dóan tanulni képes, új gondolatokat állandóan magába olvasztó egyéniséget ismerhetett meg. Ilyen szempontból kulcsfontosságú volt például C. Augustijn tanulmánya is 1990-ben Grand Rapids­ben¹¹⁰, de L. F. Schulze előadása is 1982-ben Genfben¹¹¹. Mindkettő azt demonstrálja, hogy milyen sokat tanult reformátori fejlődé­sében Kálvin a strassburgiaktól; ez utóbbi mutatja azt is, hogy mi­lyen hasznosan alkalmazta Kálvin régi klasszikus, valamint újonnan megszerzett patrisztikai ismereteit az érvelésben.

Kálvin műveinek hagyományos, dogmatikai szempontok szerin­ti alapos vizsgálata változatlanul művelt tudományág, ám ezúttal új kitekintéssel.¹¹² R. Stauffer provokatív életműve arra hívta fel a figyelmet, hogy a klasszikus dogmatikai toposzok kutatása mellett több időt és energiát kell szentelnünk Kálvin prédikációinak, mert ezekben ugyan előfordulhatnak ugyanazok a témák is, mégis a retorikai összefüggés egészen más; a kettő közötti különbség nagyban hozzásegíti a kutatót ahhoz, hogy teljes és autentikus képet alakítson ki Kálvin gondolkodásáról.¹¹³ Stauffer nagy hatású tudós volt (többek között Gánóczy Sándor is az ő tanítványa); így érthető, hogy a nemzetközi Kálvin-kutatás is pozitíve fogadta javaslatait, ld. például R. Peter magyarul is megjelent tanulmányát a genfi, 1982-es Kálvin-kongresszuson.¹¹⁴ Érdekes összehasonlításként merülhet föl az a kérdés, hogy nyelvileg hogyan viszonyul egymáshoz a francia és a latin Kálvin-szöveg; többször előfordul ugyanis, hogy Kálvin lefordítja magát franciára — ám a fordítás meglehetősen szabad, gyakori, hogy Kálvin a francia szövegbe félmondatokat is beiktat, hogy a latin szöveg súlyos tömörségét feloldja. Nyilvánvaló, hogy a modern hermeneutikai „alienációs” elve tökéletes szépséggel alkalmazható a Kálvin-kutatásra.

Mint minden klasszikus műnek, így Kálvin oeuvre-jének is számolnia kell azzal, hogy későbbi korok – így a mienk is – hasz­nálják, fölhasználják, sőt néha talán rosszul is használják gondo­lataikat. Az utóhatás (Nachwirkung, vagy Nachgeschichte) egyébként is igen fontos kulcsfogalma a modern hermeneutikának (elsősorban a H.-G. Gadamer neve által fémjelzettnek). Kálvin munkáit évszázadokon keresztül olvasták, használták, s talán néha tényleg sacrilegiumnak tűnik egy-egy történeti megállapítás is – B. Roussel például bocsánatkérőleg ír tanulmánya végén¹¹⁵. Mindenesetre az az erőfeszítés, hogy valamilyen összefoglaló rendszert posztuláljunk Kálvinnál, már eleve föltételezi ami gondolkodá­sunkat – végső soron ez nem is baj, hiszen Kálvin-kutatásunk nem l’art pour l’art történeti vizsgálódás, hanem éppenséggel Kálvin aktualitásának a fölfedezése akar lenni. Az ilyen rendszert kutatók természetesen igen nagy erőfeszítést tesznek arra, hogy tényleg Kálvin gondolataiban gyökerezve lássák meg a kálvini mű belső konzisztenciáját. Annyiban azonban mindenképpen relatív értékük, hogy értékelni kénytelenek az egyes kálvini kijelentések között. Így például E. A. Dowey Kálvin fogalmát az Isten-ismeretről próbálja meg a kálvini rendszer középpontjába helyezni, fölé rendelve azt a többinek¹¹⁶. T. F. Torrance kiváló munkájában¹¹⁷ talán kissé túlhangsúlyozza az ifjú Kálvin tanulmányait Párizsban – tehát épp azt a szakaszt Kálvin életéből, ami oly sok megválaszolatlan kérdést hagy a mai kutatónak. Mindenesetre tétele, miszerint az angol nominalista, John Mair hatása érezhető Kálvin életművén, amilyen bizonytalan¹¹⁸, annyira érdekes is, hiszen jól összekap­csolja Kálvint a közvetlen teológiatörténeti előzményekkel. Ám az óvatosság nem árt; ne essünk véletlenül abba a hibába, hogy valamilyen relatíve ismertet (ti. Kálvin teológiáját) a lényegesen kevésbé ismerttől (ti. John Mair jelenlététől Montaguban) tegyük függővé! – Érdekes fölfigyelnünk arra, hogy a Gánóczy Sándor által inspirált katolikus kutatás lényeges differenciát lát Kálvin és reformátor-társai között. A kiváló würzburgi professzor és tanítvá­nya, S. Scheld úgy véli, hogy e különbség szándékos; megfogalma­zásukban ahogy elhatárolta magát Kálvin Erasmustól, úgy határolta el magát Bullingertől is¹¹⁹. A két katolikus szerző sokkal közelebb érzi Kálvin teológiáját a római-katolikus tradícióhoz, mint a protestánsok. Természetesen megkérdezhetjük, hogy nem annak van-e itt nagy szerepe, hogy az akkori római-katolikus egyház és a mai lényegesen különbözik egymástól – ha azonban a két szerzőnek igaza van, úgy illik örülnünk e fölismerésnek.

Magam is próbálkoztam Kálvin rendszeralkotó zsenijének a magyarázatával. Én úgy láttam, hogy a hit–engedelmesség bibliai komplementaritásának kiterjesztésében látta meg Kálvin azt a rendszertani princípiumot, amire föl lehetett építeni egy dogmati­kát, ill. amire az egyház életét lehet alapítani. Ugyanakkor magam is látom: óriási a veszély az ilyen megközelítések esetében, hogy Kálvin nagy műveinek egyes részleteibe „beleszeretünk”, s a kiragadott részletet, az új felismerést a többi kárára túlhangsúlyoz­zuk. Az ilyen veszélytől ritkán tudja önmagát megvédeni a kutató; az egyetlen megoldás a kutatás nyilvánossága, a lehető legszéle­sebb mértékben, hiszen a kolléga fel tudja hívni mindig a figyelmet az esetleges egyoldalúságra.

Módszertani pluralizmusban élünk. A divatos kifejezés, tudom, inkább elriaszt, mint meghív: a „minden relatív” veszélye fenyeget. Ezzel szemben viszont inkább azt hangsúlyoznám, hogy a sokféle módszer sokféle munkalehetőséget rejt: ez az igazi meghívás. Augustinus egykor így szólt: „Et inhorresco, et inardesco”. Ha valakiben a rémület lenne nagyobb, akkor inkább gondoljon arra, hogy a módszertani pluralizmus elragadtatása éppen ebben rejlik: bárhol, bármikor, bárki bekapcsolódhat a munkába, s ha jól választja meg módszereit, akkor olyan hozzájárulást adhat a Kálvin-kutatáshoz, ami – talán – egykor sarkalatos pontjává válhat a kutatásnak. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy megkerülhetjük azt a komoly tudományos munkát, amit a Neuser professzor által bemutatott nemzetközi Kálvin-kutatók végeznek. Azt viszont nyugodtan mondhatom, hogy saját hozzájárulásunkat szégyenérzet nélkül, az ügy fontosságára való tekintettel meg kell hoznunk!