Dr. Hegedűs Loránt: A Kálvinizmus XX. századi öröksége számunkra

Az Institutio első mondatával szeretném kezdeni, és az úgynevezett interdependencia calvinistica szellemében szeretnék szólni. A Szentírás summája ebben a két dologban áll: Istenek és önmagunknak igaz megismerésében. Kálvin azt tanítja, hogy Isten és önma­gunk megismerése oly szorosan összetartozik, hogy nem is lehet megmondani, hogy sorrendileg Isten-ismeretünkből következik-e önismeretünk, vagy önismeretünkből következik-e Isten-ismeretünk. Bizonyos azonban, hogy az egész Institutiónak szem előtt tartásával azt tudjuk mondani, hogy az emberben a teremtett világminden­ségnek azt az Isten elé való tudatos odaállását látja Kálvin, aminek a segítségével biztosítható az Isten, ember, világmindenség hármas-egy egyensúlya. Nem tagadja a kálvinizmus sem a teremtőt, sem a teremtményt, és a teremtett világmindenségben bibliai alapon kiemelt helyen tárgyalja mindig az embert.

A kozmológiában külön kiemelt helye van az antropológiának, és mindez természetesen Isten szuverenitása alatt élő valóság: tehát teológiai alapon olyan kozmológiát tárgyal, amely az antropo­lógiában csúcsosodik ki. Mindezt a XX. század nyelvére lefordítva úgy emeljük ki, hogy lehetetlen kálvini alapon Istennek a „világ­talanítása”, és ugyanúgy lehetetlen a világnak az „istentelenítése”. Az ember tragédiája az, hogy néki Istennek a világtalan mivoltát, vagy a világnak az istentelen mivoltát ajánlják, és azt kívánják tőle, hogy e két véglet között hányódjék. Hiszen a világ nélküli Isten nem volna Isten, minden esetre nem az evangéliumok evangéliumának Istene, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki őbenne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Az istentelen világ pedig csak önmagát istenítő, önmagát bálvá­nyozó világ lehet, és ezért feltétlenül önmaga pusztítását készíti elő és viszi végbe. Íme, Kálvin institúciós teológiájának legaktuálisabb, legszívbemarkolóbb, és ugyanakkor legdöntőbb jelentőségű üzenete az Isten, ember, világmindenség teológiai, antropológiai, kozmoló­giai egyensúlyának a meghirdetése bibliai alapon. Egészen XX. századi módon azt lehet mondani, hogy a Mindenható Isten Lelkétől és Szellemétől vezettetve mi már látjuk azt, hogy a világ objektíve szellemi, mert matematikailag gondolható. De a világ szubjektíve nem szellemi, mert nem gondolkodik matematikailag, az emberben azonban az objektíve szellemi, matematikailag gondolható világ-mindenség szubjektíve szellemi világmindenséggé lett. De ez csak az alapja a szellemiségnek, a szellemiséggel összefügg az is, hogy nemcsak képletekbe foglalja a világot, hanem eszmél arra, ami a képletek fölött van, és a nagy természettudós azt mondja: látva a világmindenség szellemi rendjét, úgy tűnik nekem első pillantásra, hogy Isten egy nagy matematikus. De ha mélyebben tekintek a világmindenségnek, az embernek a mélyére, és a mindenek felettinek a távlatába, akkor nem akarom lebecsülni a matematikusi foglalkozást, de úgy látom, hogy Isten sokkal több mint matema­tikus: lélek is! (János 4:24 az Isten Lélek, az Isten Szellem, s akik őt imádják szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.) Az ember csak Isten uralma alatt lehet ember, aki nem elpusztítja a világot, hanem Istentől veszi a mandátumot, Isten a világba helyezteti az embert, hogy őrizze és művelje azt. A XX. század ökológiai egyensúlyvesztésében, mondhatatlan környezetszennye­zési pusztulásában, önistenítő ideológiai végleteiben a XVI. századi kálvinizmus időszerűbb lett, mint valaha. Akkor szigorú értelemben véve, teológiailag jelentett telitalálatot, most már azt jelent filozófiailag is, ökológiailag is, biológiailag is, fizikailag is, mate­matikailag is.

Legdöntőbb dolog eszmélni arra, hogy ez a kálvinizmusnak egyetemes emberi jelentősége, de akkor jelentősége ez a mi magyar társadalmunkra, a mi népünkre, a mi egyházunkra, a mi teológiai és lelki életünkre vonatkoztatva is. A teológiai vonatkozás megteremti ezért a protestantizmust, és pedig kétféle értelemben megte­remti, úgy mint protestálást, és mint pro-testálást. Az Isten-ember világmindenség Institutióbeli egyensúlyát hirdetve a reformáció protestál minden álistenség ellen, minden önistenítő világbálványo­zás ellen, minden emberi önbálványozás ellen, és ezt azáltal cselek­szi, hogy pro-testál, tehát bizonyságot tesz valami mellett, és pedig Isten istensége mellett a Szentháromság isten egyedüli istensége mellett, a Jézus Krisztus mennyei atyjának egyedül hiteles istensége mellett a Szentlélek által. Megint döntő jelentőségű volt ez a középkor sötétsége után, de nem döntőbb jelentőségű-e a XX. század atom-, termonukleáris és génmanipulációs korszakában? Mikor jelentősebb, hogy az ember ne istenítse önmagát: akkor-e, amikor egy kőbaltája és nyílvesszője van csupán? Abban a folyamatban fontos-e, hogy az ember ne istenítse önmagát, amikor Hammurapi korától a XIX. századi, tehát mintegy jó 4 ezer esztendőn keresztül, és még előbbről a leggyorsabb közlekedési eszköz a váltott lovakon való vágtatás volt? Vagy akkor döntő, hogy az ember ne istenítse önmagát, amikor van atombombája és hidrogénbombája, amikor szuperszonikus sebességgel repül a repülőgépe? Gondoljuk csak el: Hammurapitól Napóleonig a leggyorsabb közlekedési eszköz a váltott lovak. Napóleon után megindultunk vonattal, autóval, repü­lőgéppel, a szuperszónikus rakétákkal, és megyünk az űr meghódí­tása felé. Nem lélegzet-elállítóan izgalmasak, időszerűek és nélkü­lözhetetlenek a kálvini életigazságok éppen a XX. század végén és a XXI. század számára?

A reformáció századában 500-nál több magyar könyv jelent meg, és ezeknek kilenctized része protestáns, főként református volt. A XVI. században Magyarországon 168 iskola volt, és ebből 134-et a protestánsok alapítottak, ahol legalább alapfokú, de sok helyen tudós iskolamesterek alatt magas színvonalú oktatás folyt. Megindul a peregrináció. A nemzeti jelleg együtt jár a nemzetközivel, és pedig nem úgy, hogy a nemzeti kizárta a nemzetközit, nem úgy, hogy a nemzetközi felszívja és megsemmisíti a nemzetit, hanem úgy, ahogyan az imádságra kulcsolt ujjak átfonják egymást, egy egészséges nemzeti kultúra, egy egészséges nemzetközi klasszicitásban foglalt helyet, az egészséges nemzetközi egyetemesség termékenyítette meg és tette sajátossá a nemzetit.

Mindenhova mentek a diákok Magyarországról is a török hódoltság idejében is, és tudjuk, hogy a wittenbergi magyar diákok coetusa kötelezte az ottani diákokat Wittenbergában a magyar nyelvű istentisztelet látogatására. De ugyanakkor mindenki megta­nult németül, és ha lehetett, megtanultak még franciául is, angolul is: az egyetemesbe tagolták a sajátosat, az individuálisba a kollektívat és viszont. Ugyanakkor a magyarországi kollégiumok megteltek világhírű külföldi professzorokkal. Pápa, Sárospatak, Debrecen, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Marosvásárhely, Kolozsvár kollégiu­mai nemzetközi jelentőségű tanárokat hívtak tanszékeikre. Sárospatakon tanított Comenius Amos János, Gyulafehérvárott Alste­dius János, Bisterfeld János, Piscator Lajos – hogy csak a legismertebbeket említsem.

Mindehhez megszületett a tordai országgyűlésen 1568-ban a tolerancia törvénye: mi toleránsak legyünk másokhoz, mások is toleránsak legyenek hozzánk. Ez azt is jelenti, hogy a tolerancia nem nélkülözheti az igazságot, épp úgy, ahogy az igazság sem nélkülözheti a toleranciát. A tolerancia igazság nélkül üres. Az igazság tolerancia nélkül vak, és se egy minden mindegy, üres türelemre nincs szükségünk, elvakult fanatikus igazságra pedig vég­képp nincs szükségünk: tolerancia igazsággal, igazság toleran­ciával. Ez érvényesül a Wittenbergától Gyulafehérvárig és Sárospa­taktól Pápáig gyakorolt református nevelésben, amelyik nemzeti és nemzetközi egyszerre, mert nem önmagába zárt, hanem Isten-ember-világmindenség egyensúlyban nyitott. Nem azt mondják rá, hogy „lélek az ajtón se be, se ki”, hanem azt mondják, hogy nyitás a végtelenre. A kálvinizmusnak csodálatos hatását látjuk a magyar közművelődésen is. Visszamegy a klasszikus alapokig. Apáczai megírja a Magyar Enciklopédiát és a Magyar Logikácskát, és ugyanakkor meghirdeti: a hit és a tudás a léleknek két szárnya; vágd el az egyiket, és le fog hullani a magasból.

A reformátori ige szerinti élet az Isten-ember-világmindenség harmóniában mindig érzékeny volt a szociális problémák iránt. Követelték a szociális felemelkedés biztosítását. Követelték, hogy ne éhbéren tartsák uraik a jobbágyokat. Követelték az igazságos társadalmi berendezkedést a Biblia igazsága és szeretete nevében, nemcsak egyéni üdvöt, közösségi, igazságos életrendet követeltek a református prédikátorok. A legnagyobb szociális szónok éppen Méliusz Juhász Péter volt, a „magyar Kálvin”. A főurak fösvény­ségét elképesztően kemény szavakkal ostorozta. Károlyi is Két könyvében az ótestamentumi prófétákra hivatkozik, hogy a magyar társadalmi viszonyokat elítélje: „ha mostan a próféták élnének, mit mondanának ez nagy kegyetlenségről és telhetetlenségről, mely ez országban és nemzetségben vagyon? Fejedelmek vigyázzatok, mert a bér, amit lefogtok, ellenetek kiált!”

A „magyarok Mózese”, Bocskai földet ad a hajdúknak. A puritánok presbiterré választatják a jobbágyokat. Meggyesi Pál mondja: nem tartathatik jobban meg a népnek igaza, mint az nép közül az ő tetszéséből állíttatott vének által. Minden ember egyenlő – tanítja Martonfalvi Tóth György. Az ige szociális üzenete mindig aktuális. Amikor a liberalizmus és a racionalizmus „túlalkalmaz­kodása” jelenik meg az egyház életében, az igehirdetése is hitelvesztetté válik. A szekták is azért születnek, mert a testi, lelki nyomor egyházból való kiválást szül, mert az egyház a társadalmi nyomorúság elleni tiltakozást nem vállalja. Makkai Sándor a szek­ták keletkezésének okairól mondja, hogy itt meg kell hallania az egyháznak egy szívbe markoló mennyei szózatot, orvos gyógyítsd meg magadat! Mert az egyház szociális részvétlensége az oka a szekták keletkezésének, amiből lelki nyomorúság lesz. A két világháború közt is az Országos Református Lelkészegyesület elnöke kijelentette – a magyar református papságnak a kicsik, elha­gyatottak, felemelendők pártján kell állnia.

És végül a haladás és szabadság mellettiséget hadd említsem. Természetesen először Erdély protestáns fejedelmeit, Bocskait, Bethlent, Thökölyt, Rákóczit. A hitükért és hazájuk szabadságáért egyszerre harcoló gályarabokat. Az 1848-as szabadságharc protes­táns vezéregyéniségeit és fegyverrel is harcoló közkatonáit. A pro­testáns pátenssel először szembeforduló derék egyházi férfiakat. A XX. században mi adtuk a világnak 1956-ot, és Tőkés László révén 1989-et.

Azóta pedig hirdetjük. hogy senki sem születhet újjá, aki nem született meg, s mindenkinek, aki megszületett, újjá kell születni, mert ez a mi legnagyobb problémánk most a XX. században!

Íme, mit ad a kálvinizmus a magyar népnek a világtörténelem legnagyobb ütközőpontján, a lét-nemlét határán, a lenni, vagy nem lenni hamleti kérdésében! Isten-ember-világmindenség harmóniát és kozmikus egyensúlyt, a közművelődésben internacionálisan egyete­mest és népi nemzetien speciálisat. Ad szociális érzékenységet, mert aki nem érzi talpa alatt a földet, Istent se érzi, és csak Isten által lesz nyitott az ég. Ad függetlenségi és haladási progresszív életirányultságot.

Nézzünk a hit fejedelmére, bevégezőjére Jézusra, s kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdő tért! Ilyen nagy a kálvinizmus, ilyen csodákat teremt számunkra a kálvinizmus. Mai emberei ne le­gyenek törpe kicsinységűek, hanem kiáltsanak az Úrhoz – Uram, növeld a mi hitünket – s aki így mindvégig megáll, az megtartatik, nem csak saját magáért, hanem a környezetéért, Európáért, az emberiségért, az Örökkévaló Isten országáért. Soli Deo Gloria!