Egyházpolitikai viszály Magyarországon. A róm. kat. papok által nagyban gyakorolt elkeresztelések mindig megtorlatlanul maradván, ennek láttára a prot. lelkészek egy része némi kárpótlásul szintén nem tagadta meg az 1868. évi LIII. tc. 12. paragrafusa szerinti róm. kat. gyermekek megkeresztelését. Minthogy azonban a róm. kat. papok szakadatlanul folytatták ezt a visszaélést, mégis számos panasz merült föl ellenük, melyeknek következtében 1890. febr. 26-án végre is rendeletet adott ki a vallás- és közoktatásügyi miniszter, mellyel kihágásnak jelentette ki az elkeresztelést és büntetést szabott reá. A róm. kat. papok ellene szegültek ennek a rendeletnek is, ami aztán arra kényszerítette a kormányt, hogy erélyesebb intézkedéseket helyezzen velük szemben kilátásba. Először csak részleges és egyáltalában nem a dolog mélyére ható tartalmú ígéretek voltak ezek, de később a róm. kat. papság folytonos izgatásai, részint politikai pártszempontok oda terelték az ügyet, hogy az állami anyakönyvvezetés és a kötelező polgári házasság jelszavaival állott elő az addig gyökeres reformoktól állandóan irtózó kormány és pártja. Ezek mellett még az általános vallásszabadságot, a zsidó vallás bevevését és az 1868. évi LIII. tc. 12. paragrafusának módosítását vették programjukba, ez utóbbit az ultramontanusok kárpótlására, ami a protestánsok előtt méltán gyanússá tehette volna az egész radikális egyházpolitikát. Ám a protestánsok nem törődve sem e kétes szabadelvűséggel, sem ellenzéki álláspontjukkal, kevés kivétellel melléje sorakoztak a kormány javaslatainak, melyek lényegtelen módosítással törvénnyé is váltak, mint az 1894. évi XXXI., XXXII., XXXIII. és 1895. évi XLII. és XLIII. törvénycikkek, dacára annak a szívós ellenállásnak, mellyel főleg a főrendiházban találkoztak, hol csak mesterkedésekkel szerezhettek többséget.