Valesius János Antal (Szakolca, 1662. – Nagykeszi, 1758. okt. 2.) ref. lelkész. Cseh származású szülőktől született. Későn kezdett tanulni, úgyhogy csak 1703. márc. 14-én iratkozott be Debrecenben a felsőbb tanulók sorába. Innen külföldre menvén, a leideni egyetemen gyarapította ismereteit, s ennek 1710 júliusában még hallgatója volt. Hazatérve 1712-re, lelkésze lett a Magyarországon lakó ref. cseheknek, s mint ilyen, Rétén telepedett meg, hol 1714 tavaszán lelkésszé választotta az odavaló magyar gyülekezet is. 1719 tavaszán Ekelbe, 1723-ban Csallóközaranyosra ment lelkésznek. 1725-től →esperesi állást töltött be a →komáromi egyházmegyében, lelki gondozásban részesítvén egyszersmind az összes magyar- és morvaországi cseh reformátusokat. Számukra 1736-ban lelkésszé avatván Jessenius Györgyöt, ez alkalommal a felavatásról szóló bizonyítványminta szövegéhez képest „episcopus” címmel élt. Ezért mint már 1740 tavaszától nemesócsai pap, ezévi szept. 20-tól várfogságot szenvedett, melyből csak 1741. aug. 14-én szabadult ki. 1745 tavaszától Nagykesziben lelkészkedett, hol miután 1754-ben lemondott mind lelkészi, mind esperesi hivataláról, meghalt. – Irodalmi munkásságot nem folytatott, mindössze respondens volt a „De suppliciorum capitalium inferendorum jure apud Judaeos Christi patientis” (Ján. XVIII. 31.) tartott vitán (1710.).