Uniói törekvések Magyarországon is megnyilvánultak. Spinolának a római katolikusok és protestánsok unióját célzó tervei itt szintén ismertekké váltak, nemcsak közvetett úton, hanem az által is, hogy ő maga személyesen is járt 1692-ben hazánkban azok propagálása végett. Prot. részről a gönci egyháznak, a debreceni egyháznak és Szécsi István abaúj-tornai →esperesnek rövid, úgyszintén →Weissbeck János pozsonyi lelkésznek valamivel hosszabb nyilatkozatai maradtak fenn e tárgyban, melyekből azonban az ügynek kedve szerinti megoldására nemigen meríthetett reményt a nevezett püspök. Hazai ev. írók azonban még 1707-ben és 1708-ban is tárgyalták az ügyet, a pártoló Nigrini Sámuellel szembeszálló Matthaeides Sámuel művéből még 1713-ban is új kiadás válván szükségessé, de azért mikor a XIX. században újból szóba jött, először 1816-ban szintén egy ev. lelkész, Steigel Mihály vetette fel. Majd a húszas években egy egész irodalom fejlődött ki e kérdésről, melynek termékei közül egyik oldalról →Guzmics Izidor, másik oldalról →Báthory Gábor, Péli Nagy András, →Pap István (Vámosi), →Kölcsey Ferenc, Szontagh Gusztáv, →Ercsei Dániel és →Szikszai Benjámin hozzászólásai keltettek széles körökben hatást. De természetesen minden külső siker nélkül, mert hiszen a római katolikusok másképpen el nem tudták képzelni az uniót, mint a protestánsoknak a római katolicizmusba beolvadásával, a protestánsok közül pedig sem az orthodoxok, sem a szabadelvűek nem lehettek hajlandók ilyesmire.

A két fő prot. felekezet közötti unió érdekében a Pareus irénikus törekvéseinek hatása alatt →Alvinczi Péter és →Samarjai János a XVII. század elején buzgólkodtak, de már magán az elfogultságon hajótörést szenvedett minden igyekezetük. A XVIII. század vége felé megint felhangzottak az egyesülés iránti óhajtások, sőt →Plachy András azt bizonyítgatta, amit egykor Samarjai, hogy semmi különbség nincs a két felekezet úrvacsoratanában. A →pesti ev. és →budai ref. zsinat a testvériség élénk megnyilvánulásai mellett minden módot megragadott, hogy egyengesse a létrejövendő unió útját. Ez azonban újra csak kegyes óhajtás maradt. A XIX. század negyvenes éveiben aztán nem kisebb emberek, mint a lelkészek közül →Török Pál és →Székács József, a világiak közül gr. →Zay Károly, →Kossuth Lajos és →Fáy András, állottak élére annak a mozgalomnak. mely erélyesen nekilátott az unió megvalósításának, csakhogy most is eredmény nélkül. Török nagy alkotása, a pesti →teol. akadémia, mely a már régebben szóbahozott és a negyvenes években sokat tárgyalt pesti prot. főiskola eszméjének aránylag szerény megtestesülése volt, eleinte az unió életbe léptetésének megnyitó mozzanatául is szolgált, amennyiben úgy tanárai, mint hallgatói közt egyaránt találkoztak reformátusok és evangélikusok. De csak néhány évig, mert az evangélikusok teljesen visszavonulván az intézettől, ez megszűnt ébren tartó közege lenni az unió eszméjének. Azóta is fölcsendül néha egy-egy szó, mely az unió megteremtését a közvetlen célok sorába szeretné állítani, de visszhang nem igen kél nyomában.

Irodalom: Filó Lajos: Unió-vitály a hazai r. katholikusok és protestánsok között (Sp. Füz. 1860.), Szilágyi Sándor: Adalékok az unióvitály történetéhez 1822-ben (Uo. 1861.), Ujj István: A prot. unió története és állása Magyarországon (Czelder Figyelője, 1886.), Rácz Kálmán: Unió-törekvések a negyvenes években (Prot. Szle, 1897.), Patay Pál: Magyar prot. unió (1918.), Zoványi Jenő: Protestánsok állítólagos uniója Zemplénben 1597-ben (Prot. Szle, 1934.).