Szentpéteri (Sajószentpéteri) István (Sajószentpéter, 1655. – ?Szalacs, ?1730.) ref. lelkész. Debrecenben tanult, hol 1670. máj. 3-án lépett a felsőbb tanulók közé, azután meg →köztanítói és →contrascribai tisztet is viselt. 1676 áprilisában →rektornak ment Kecskemétre, majd külföldre látogatott el, s 1677. júl. 24-én az oderafrankfurti egyetemre iratkozott be. Hazájába visszatérve, 1679-ben Túrkevén lett lelkész, de már 1686-ban Hajdúnánáson, 1690 őszén Újcsanáloson, 1691-től Büdszentmihályon lelkészkedett. Innen 1709 nyarán elmozdítatta a közzsinat. 1711–12-ben nádudvari, majd tiszalöki, később ismét hajdúnánási pap volt, míg aztán újból Büdszentmihályra került, ahol még 1721-ben ő töltötte be e hivatalt. Végül Szalacson működött 1730-ig. – Művei: De aeterna hominum electione. (Oderafrankfurt, 1677.) De sorte piorum in via. (Uo. 1678.) Izrael szekerei és lovagjai (Gyászbeszéd →Szenczi A. Pál felett). (Debrecen, 1691.) Tánc pestise. (Uo. 1697.) Hangos trombita…, melyben a felséges Istennek a részegeskedésnek megbüntetésében kitetsző bírói igazsága… világ eleibe terjesztetik. (Uo. 1698.) Ördög szigonya… az istenkáromlást öldöklő tanítás. (Uo. 1699.) Állítólag „Dohány doha” c. prédikációja is volt. – Gyászverset írt a – Köleséri Sámuel (1683.) és Szenczi A. Pál (1691.) halálára.