Stancarus Ferenc (Mantova, 1501. – Stobnitz, 1574.) olasz prot. teológus. Miután dogmaellenes vallási irányáért 1542-ben elűzték Vicenzából, különböző helyeken töltött több-kevesebb időt, míg 1544-ben a héber nyelv tanára lett a bécsi egyetemen. Innen is elbocsátották 1546-ban, éppen abban az évben, amelyben írói működése méltánylásául doktori címmel tüntette ki a baseli egyetem. Több ideig tartó bolyongás után, miközben 1547-ben könyvet írt olaszul a reformációról, Magyarországra került a →Petrovics Péter orvosának. E minőségében Kolozsvárt töltvén hosszabb időt, Nagyszeben városa tanácsot kért tőle iskolája tervbe vett fejlesztéséhez, valamint az életbe léptetendő egyházi reformok felől, amit ő adott is egy munkálatban, sőt tanárnak is ajánlkozott. Ám e hivatalt mégis visszautasította később, s minthogy az úrvacsoráról vallott nézetét is kevesen tartották elfogadhatónak, Utyeszenovics pedig üldözőbe vette, 1550-ben a krakkói egyetemen lett a héber nyelv tanára. Miután csakhamar eltávolították innen is, a következő év májusában a königsbergi, augusztusában az oderafrankfurti egyetemen alkalmazták a teologia tanárául. Többrendbeli hitvitája miatt, melyeket Melanchthonnal, Musculus Andrással és Osiander Andrással folytatott, 1553-ban megint Lengyelországba kellett távoznia, de mivel Petrovics ismét maga mellé vette, ezt Magyarországra kísérte, s előbb Munkácson, azután többnyire Kolozsvárt, nemsokára a Báthory György környezetében, majd a Felvidéken, 1557-ben néhány hónapig Nagyszebenben, majd Besztercén, úgyszintén Marosvásárhelyen is tartózkodott. A Krisztus közbenjárói tisztéről szóló ama nestorianus jellegű tana, hogy ez kizárólag emberi természetéhez volt kötve, sok ellentmondással találkozott itt is. Előbb Bártfán →Stöckel Lénárttal és →Radácsi Mihállyal volt szóbeli vitája, majd az óvári, tállyai, széki zsinatok (1554–55.) kárhoztatták érte, →Heltai Gáspár és →Dávid Ferenc pedig irodalmi úton is fellépett ellene. Mindez nem hallgattatta el, s nemcsak tollal harcolt nézete mellett, hanem Radnóton 1557. dec. 31-től kezdve újra vitára szállt főleg a kolozsvári papokkal, akiket és általában az összes vele ellentétes erdélyi protestánsokat egy 1558. febr. 25-én kelt s a királyhoz és az országgyűléshez intézett levélben a legféktelenebbül támadott. Hasonlót tett egyidejűleg Pincovban kiadott „Collatio doctrinae Arii et Melanchthoniset Francisci Davidis et reliquorum Saxonum doctrina de Filio Dei, domino nostro Jesu Christo una est eadem” c. művecskéjében. Emiatt aztán a magyarok között sem levén maradása, Lengyelországban vonta meg magát, hol később még nem egy irodalmi vitának (Calvinusszal és Bullingerrel is) volt részese, s állandó lakóhelyre éppen úgy nem bírt szert tenni, mint korábbi életéveiben. Sokat hányatott életét 1574-ben végezte be Stobnitzban. – Művei egy héber nyelvtanon kívül vitairatokból, meg bibliamagyarázatokból állanak. Magyarországon mély nyomot hagyott a tana, amennyiben távozása után még évek múlva is sokan voltak a hívei. A nagyszebeniek részére készített munkálatát →Teutsch Frigyes tette közzé (Archiv des Vereines… XVII. k.).

Irodalom: Borbély István: Unit. polémikusuk Magyarországon a 16. században (1909.), Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig (1922.), Révész Imre: Melius és Kálvin (1936.), Wotschke: Francesco Stancaro (1910.).