Lőcsén a reformáció ügye mindjárt kezdetben fellendült amiatt, mert az 1520-tól 1521 végéig ott →rektorkodó Cox Lénárd a Luther eszméit terjesztette s ebben a →plébános, →Henckel János is támogatta, úgyhogy mire ez 1522 őszén szintén eltávozott, annyira meg volt vetve szilárd alapja az új iránynak, hogy ellenkező szellemű utóda – máskülönben testvére – Henckel Sebestyén keveset árthatott már. Sőt éppen az ő idejében a Luther tanain túlmenő elvek, az anabaptizmuséi is pártfogásra találtak a város egyes tekintélyes polgárainál. Utóda, Molnár György szintén ellensége volt a reformációnak, de sem a saját gyülekezetétől, sem az esperesi minőségében alája rendelt többitől nem bírta távol tartani a lutherizmust, amit a mellette működő tanerők viszont buzgón ápoltak. Miután pedig 1544-től a reformáció-pártiságáról ismert Bogner Bertalan →prédikátorkodott, maga a plébános is csatlakozott a protestantizmushoz. Ettől fogva vezető szerepet játszott Lőcse minden protestáns mozgalomban. Elősegítette ezt az a nagy alapítvány is, melyet 1542-ben tett javára →Thurzó Elek. Elő az a körülmény is, hogy a Szepességnek ez az egyetlen szabad kir. városa abban a kivételes helyzetben volt, hogy az →öt szabad kir. városi egyházmegyébe tartozása mellett élénk részt vett a →huszonnégy kir. városi egyházmegye ügyeiben is.

A maga körében az egyházi élet virágzásának állandó fenntartása mellett főleg iskolája fejlesztését tűzte ki magasabbrendű célul. Már a Thurzó-alapítvány is törekedett erre. Majd 1571-ben magáévá tette ezt a célt a pozsonyi kamara is. Másfelől a protestánsok meg arról gondolkoztak, hogy itt, vagy Kassán állítanak akadémiát. 1588-ban aztán Lőcse egymaga is megpróbálkozott a megvalósításával, mégpedig egy új épület emelésével párhuzamosan, amelyben 1589-ben már négy tanár működött. 1608-ban ismét szóba került az „akadémiává” való fejlesztés. Csakhogy ezt a színvonalat az →ellenreformáció miatt nem sokáig tarthatta, még ha egyenesen erre a városra csak jóval később következtek is el az igazi üldözés napjai. 1674-ben elvették nemcsak főtemplomát, hanem minden más egyházi épületét is. 1682-ben újraéledt ugyan az egyház, de már megfogyva számban úgy, mint erőben. 1687-ben újból elvették a templomát, s csak a Rákóczi-korszakban, 1705-ben kapta vissza ennek is csak egy részét, egyéb vagyonának is csak a nagyobb részét. 1710-ben aztán végleg elvesztette a templomot, sőt 1709-ben fatemploma is leégett. Ennek helyébe 1713-ban szentelték fel az újat. A korábban három, sőt négy lelkészt is tartó egyház 1682 óta kénytelen volt beérni kettővel, ám iskolája, ha nem is a régi színvonalán, de még mindig versenyképes maradt a körében levők elég sűrű sorában, sőt 1793-ban még teol. tanszéket is állított, mely az intézetnek a szabadságharc utáni elsorvadásáig létezett. Végre 1850-ben kénytelen volt gimnáziumát az egyház az államnak átadni, mely 1868-ban főreáliskolává változtatta azt s leányok részére is állított középiskolai jellegű intézetet.

Az egyház, melynek már régóta csak egy lelkésze volt, s amely 1837-ben új templomot adott át a közhasználatnak, a 19. század vége felé egy nagy adakozó áldozataiból ismét a fejlődés útjára tért. 1883 óta fennálló nőegylete 1892-ben diakosszinaintézetet alapított, melyhez a Herrmann Gusztáv alapítványából 1900 óta kórház járul. Ez az egyháztag. ki már 1895-ben temetői templomot építtetett, 1897-ben oly tekintélyes összeget hagyott jótékony célokra, amelyből 1904-re ev. árvaház is létesült. Az egyház ez idő tájban →kápláni állást, 1910-ben pedig ehelyett másodpapságot szervezett. Virágzó elemi iskolájában négy tanerő működött.

Irodalom: Liedemann Márton: Geschichte der Leutschauer ev. Kirchengemeinde… („Literärischer Nachlass…” c. füzetében, 1815.), Tomasek János Pál: Prot. Kirchengeschichte in der k. Freistadt Leutschau (Az „Andenken an die 300 jährige Jubelfeier….” c. könyvben, 1844.), Illgen és társai: A lőcsei ev. egyházközség története (1917.). Borsodi Miklós: A lőcsei gimnázium tört. vázlata (Értesítő, 1869.).