Lelkészképzés. A magyar prot. egyházakban eleinte igen szerény keretekben mozgott. A trivialis iskolák a maguk különben teljesen egyházi célok szolgálatába állított tananyagával szolgáltatták bármiféle hivatalhoz és így a lelkészihez is. a megkívánt készültséget. Ennél többet és magasabbat is szerezhettek és szereztek is törekvő, vagy speciális szakképzettségre vágyó ifjak, ám ez kezdetben mégis felülmúlta a lelkészi pályán hivatalosan szükségeset. De viszont ez is felülmúlta, egyelőre legalább, a róm. kat. papságtól eladdig követeltet, amelynél állandóan magasabb színvonalon mozgott, mert ha az haladt is valamicskét, idők múltával ez is tett egy-egy lépést előre. Ezek sorában az volt a legfontosabb, hogy egyes iskolákban önálló tanszéket szerveztek a teológia részére. A következő lépés aztán akkor történt, amikor már nemcsak ez az egy tanár foglalkozott a lelkészi hivatást közvetlenül érdeklő tudományokkal, hanem a bibliai nyelvészetet meg az egyháztörténelmet más tanszékek körébe osztották be, előbb természetesen csak oly módon, hogy az illető tanszékekhez rokon világi tudományok is tartoztak. A tudományok általános specializálódása erre a térre is kiterjedvén, magával hozta később a tanszékek önállósítását, majd további szaporítását. Mindezzel önként érthetőleg együtt kellett járnia a lelkészi hivatalhoz kötött követelmények emelésének.

A fejlődés fokozatosságának természetszerű törvénye alól nem volt hát kivéve a lelkészképzés ügye sem, s ez megnyilvánult abban is, hogy a több tanerővel rendelkező teol. intézetekkel való önkéntelen versenyben végre is kidőltek az egynél többet állítani nem bírók. Így Késmárk, Lőcse, Selmecbánya, Losonc. Ellenben Pápa, mely a korábbi időkben a többi →partikulák módjára sohasem vitte többre az egy, mégpedig leggyakrabban évről-évre váltakozó, illetőleg megmarasztott igazgatónál és a szokásos segéderőknél, 1791-ben két tanárral megnyitván a felsőbb oktatást, s e réven 1801-ben egyenrangúságot nyervén a debreceni és sárospataki kollégiummal, minden erővel azon iparkodott ezentúl, hogy teol. oktatása is megállja a helyét azoké sorában. És bár mind második, mind harmadik, mind negyedik teol. tanszékét csupán akkor állítgatta fel, amikor mind Debrecenben, mind Sárospatakon immár küszöbön volt az eggyel többnek a szervezése, sőt Budapesten előbb lett öt tanszék, mint Pápán négy: mégis állandóan fenn tudta magát tartani. Nem úgy a kecskeméti teol. intézet, mely 1836-ban történt megnyitása után 14 évre →egyházkerületi jelleget nyert ugyan, de már 1860 elején kénytelen volt beszüntetni működését, nem bírván a versenyt a pestivel, mely ugyan szintén küzdött egy ideig a kezdet nehézségeivel.

Az evangélikusoknál 1882-ben sikerült az akkor két-, néha háromtanáros három intézet egyikének, a pozsonyinak helyébe ugyanott egy, az akkori igényeket kielégítő akadémiát állítania az egyetemes egyháznak. Ez a másik két intézet, a soproni és eperjesi vezetőségét is a továbbfejlesztésükre ösztönözte azután, hogy lépést tudjanak tartani, amazzal, és indokolva lehessen további fennmaradásuk, minél fogva 1904-ben egységesen rendeztetett mindhárom intézetnél a teológiai oktatás ügye, e két utóbbi is akadémiai színvonalra jutván. Az államfordulat után Pozsony és Eperjes elveszvén, az ideiglenesen Budapesten működő pozsonyinak és a közben egy évig Kőszegen otthonra talált soproninak a helyébe az utóbbinak a székhelyén, de a pécsi egyetem alkotó részéül 1923-ban hittudományi kart állított fel az állam. A reformátusok részére ezt már 1914-ben megtette az állam a debreceni egyetemen, igaz, hogy egyelőre a felekezet költségén, de később már ennek a fenntartása is teljesen az állampénztár terhe volt. Ez a kar, legalább elvileg, már kizárólag a teol. oktatás érdekeit szolgálta, de azért sok szál fűzte össze a gyakorlati céllal: a lelkészképzéssel, aminek szolgálatára a →tiszántúli egyházkerület megszüntetett debreceni teol. akadémiája helyett egyidejűleg egy, két tanárral ellátott lelkészképző intézetet is szervezett volt, melynek azonban anyagi nehézségek miatt átmenetileg jó ideig szüneteltek a tanszékei. A ref. egyháznak egyébiránt továbbra is megmaradt volt mind Budapesten, mind Sárospatakon, mind Pápán a →teol. akadémiája. 1950-ben megszűnvén az egyetemek hittudományi karai, és 1951-ben a sárospataki és pápai teol. akadémiák is felhagyván működésükkel, most már az evangélikusoknak Budapesten, a reformátusoknak Budapesten és Debrecenben van teol. akadémiájuk.

Erdélyben akkor lendült volt egyszerre nagyot a lelkészképzés ügye, mikor az addig egy-egy (Nagyenyeden két) szorosan vett teol. tanszékkel bíró négy intézetből (még Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen) 1850-ben Kolozsvárra és Marosvásárhelyre szétosztották, majd 1854-ben Kolozsvárra összpontosították a teol. tanszékeket, úgyhogy négy-öt tanára volt az intézetnek. Ezzel szemben, miután 1862-ben Nagyenyedre lett az áthelyezve, néhány évig csak három tanár végezte a teljes munkát, s azután is egészen 1896-ban bekövetkezett megszűntéig jobbára gyengén volt ellátva tanerőkkel ez akadémia, míg végre a Kolozsvárt 1895-ben minden kollégiumi köteléktől mentesen, öt tanártól (később hattól) vezetett teol. főiskola az egyetem felhasználásával kellő színvonalra juttatta az erdélyi lelkészképzést.

Az unitáriusok kolozsvári kollégiumában a szükséghez képest szakadatlanul folyt a lelkészképzés, szerény eszközökkel, de megfelelő buzgalommal. Végre azután a reformátusok helyzetéhez hasonlóan az egyetem felhasználásával 1909-ben „teol. intézetté”, 1915-ben pedig „teol. akadémiává” emelkedett az ő „papnevelő intézetük” is, előbb négy, később öt tanárral. Ma már államilag van szervezve a prot. felekezetek lelkészképzése Romániában is, egyetemi rangú intézetekkel.

Irodalom: Hornyánszky A.: A magyarországi ág. hitv. ev. lelkésznevelés (Prot. Szle, 1906.), Schneller I. és Kenessey B. dolgozatai a „Felső oktatásügy Magyarországon” c. könyvben (1896.), Boros Gy.: Visszatekintés az unit. theol. akadémia fejlődésére (Ker. Magvető, 1916.), Zoványi J.: Magyar prot. lelkészképzés a 16. században (Ker. Magvető, 1944.).