Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. aug. 8. – Cseke, 1838. aug. 24.) ref. vallású vármegyei főjegyző. Tanult Debrecenben, ahonnan 1809-ben joggyakorlatra ment Pestre. Pár év múlva jogtanárnak hívták Debrecenbe, de nem vállalkozott rá. Inkább gazdálkodást folytatott, előbb Álmosdon, 1815-től Szatmárcsekén, míg 1829-ben aljegyzője, 1832-ben főjegyzője lett Szatmár vármegyének. Ez év őszétől 1835 elejéig országgyűlési követ volt, ettől fogva pedig ismét a főjegyzőséget vitte haláláig. A Magyar Tud. Akadémia 1830-ban rendes taggá választotta. Költőként is az elsők között állott korában, viszont a rendszeres kritikának és a művészi szónoklatnak megalapítója volt a magyar irodalomban. Országgyűlési beszédeivel a vezérek sorába emelkedett. Hazafiság, humanitás, szabadelvűség hatotta át megnyilatkozásait. Egyházi érdekű a katolikus-protestáns unióhoz való hozzászólása („Hit, remény és szeretet”, Élet és Literatúra, 1827. „Cselkövi” álnév alatt), a vallásszabadság ügyében tartott beszéde, az emberi kötelességeket páratlanul ékesen festő „Parainesis”-e, „Töredékek a vallásról” c. munkája és legelső helyen a magyarság nemzeti imájává vált „Himnusz”-a.

Irodalom: A vele foglalkozó gazdag irodalomból itt említendő: Vajda Viktor: K. mint moralista (1896.), Jancsó Benedek: K. mint vallásbölcselő (Aradi Hírlap, 1884.), Kornis Gyula: K. F. világnézete (1938.), Mészöly Gedeon: K. Himnusza és a Himnusz K.-je (1939.), Bartha Miklós: Emlékbeszéd nagykárolyi szobra leleplezésén (1897.), Kerecsényi Dezső: K. F. (1940.)