Artikuláris helyek azok a magyarországi községek, melyeket az 1681. évi XXVI. tc. (articulus) részint név szerint sorol fel, részint csak általánosságban határoz meg, mint olyanokat, amelyekben nyilvánosan (templomban) gyakorolhatják vallásukat a protestánsok. Megállapítja ugyanis ez a törvénycikk, hogy a protestánsok templommal, lelkészlakkal, iskolával ott bírhatnak, ahol azok még róm. kat. módra föl nem szenteltettek, s ebben az esetben vissza is adandók, azonkívül tizenegy nyugati, északnyugati és északi vármegyének (Vas vármegyétől Szepes vármegyéig terjedőleg) két-három helységében, továbbá a Habsburg-uralom alatt álló többi vármegyéknek akkor prot. templommal bíró helységeiben, valamint néhány más, egyenként megnevezett helyen. E törvénycikk ellen, mely – mivel egészen okszerűen az értődött alatta, amint magyarázták is, hogy az illető helységeken kívül másutt nem lehet a protestánsoknak vallásgyakorlatuk – nemcsak útját állotta terjeszkedésüknek, hanem szentesíté számtalan templomuktól stb. való megfosztásukat, óvást emeltek a prot. rendek, de az 1687. évi XXI. tc. ismét megerősíté, az 1691-i →Leopoldina Explanatio pedig bővebb magyarázataival még szűkebb korlátok közé szorította, midőn egyenesen megtiltotta a prot. lelkészeknek, hogy az artikuláris helyeken kívül máshol bárminő vallási szertartást végezzenek, s ugyanakkor a nem-artikuláris helyeken lakó prot. egyháztagokra viszont kimondá, hogy fölkereshetik ugyan az artikuláris helyeken lelkészeiket, ám a községbeli róm. kat. papnak mégis kötelesek megadni a stólát. Éppen így intézkedett később az első →Carolina Resolutio (1731.), melyet Mária Terézia is megerősített. Ezt az intézkedést, amit még a →türelmességi rendelet sem változtatott meg teljesen, csak az 1790–91. évi XXVI. tc. törülte el. Érvényben létének 110 éve alatt kiszámíthatatlan veszteségeket okozott a magyar protestantizmusnak.